2014. 07. 03. – Nyári bejegyzés #4

Sziasztok!
Szóval, ma megtudtam, hogy az angol érettségim 85%, míg az infó 94%, ezért örömömben arra jutottam, hogy hozom Nektek a folytatást! :) A következő rész egy hét múlva várható!
Ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! :)

Hát srácok, nem jött be az esőmentes nap. Hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy a hullámok felcsapnak egészen a kabinunk ablakáig, az égen megállás nélkül cikáznak a villámok és olyan hangosan dörög az ég, hogy egy rock koncerten is a csodájára járnának.

Először igyekeztem visszaaludni, csak bámultam a plafont, de valahogy a tekintetem újra és újra visszakeveredett a csukott ablakra. Bár tudtam, hogy a víz nem tud beömleni a kabinba, mégis a hideg rázott, mikor egy nagyobb hullám felcsapott a hajó oldalára. Öntudatlanul forgolódtam jobbra-balra, egyszerűen igyekeztem valahogy elterelni a gondolataimat a kint tomboló viharról, de minden egyes mennydörgés visszarántott a valóságba. Közben a fejembe kezdtek betódulni a gyerekkori emlékek és bármennyire igyekeztem másra gondolni, az agyam megmakacsolta magát.

Végül kipattantam az ágyról és egyfajta figyelemelterelő célzattal kivonultam a fürdőbe. Talán negyed órát is eltöltöttem a fürdőkád szélén ülve, ugyanis az ablak nélküli helyiség határozottan jót tett a közérzetemnek. Egyedül a mennydörgések hangja emlékeztetett arra, hogy márpedig a vihar ugyanúgy tombol kint, akár látom a magasba felcsapó hullámokat, akár nem. Egy idő után persze muszáj volt visszamennem, hiszen ma elképesztően korán kezdődött a műszakom és nem tölthettem el még négy órát a fürdőszobában. Könyörgöm ez csak egy vihar…

- Minden oké? – hallottam meg váratlanul magam mellől David hangját, miközben visszavackoltam magam a paplan alá.

- Jézusom, ne ijesztgess! – kaptam a szívemhez.

- Jó, persze – intett le sürgetően David. – Szóval, minden oké?

- Hát, majd rendben lesz… - próbáltam kitérni a normális válasz elől.

Davidnek persze felkeltette az érdeklődését a kétértelmű válaszom és ülő helyzetbe tornázta magát. A sötétben megkereste a tekintetem és egy „na, bökd már ki” pillantást vetett rám. Hát, nem egészen úgy képzeltem az estét, hogy Daviddel fogok lelkizni, de a beszélgetés egész jó módszernek tűnt a figyelemelterelésre, így végül belevágtam.

- Nem igazán vagyok oda a viharokért – kezdtem lazán. – Szóval hat éves voltam, mikor egy nyaralásból mentünk hazafelé. Hatalmas vihar volt, a szélvédőn gyakorlatilag ki sem lehetet látni. Anya mondta is apának, hogy álljunk félre, de apa meglepetéssel készült anyának otthon, így hamar haza akart érni. Azt hiszem születésnapi bulit szervezett neki, de ez igazából lényegtelen – csapongtam össze vissza, de David kitartóan hallgatott. – Szóval apa nem állt félre és elérkeztünk a város határát jelző folyóhoz. Rákanyarodtunk a hídra, de apa nem vette észre, hogy a vihar gyakorlatilag elmosta az átkelő felét. Túl későn taposott bele a fékbe, a kocsi eleje elérte a szakadékot és végül a súlyelosztás miatt beleborultunk a vízbe. A folyónak ez a szakasza elég mély, így az autót teljesen elmerült benne. Valahonnan eszméletlen tempóban szivárgott be a víz, gyakorlatilag épp csak levegőt vettem és már el is merültem benne. Apa valahogy kijutott a kocsiból és elkezdte verni az ablakomat. Ez valahogy észhez térített és megragadtam az ablak tekerőjét, de addigra már késő volt. A levegőm elfogyott és ösztönösen akartam egy újabb adagot belélegezni, de ehelyett csak egy adag vizet nyeltem. Nagyon furcsa érzés volt… minél inkább szükségem volt a levegőre, annál jobban kezdtem el bepánikolni. Aztán egyszer csak megszakadt a film. Már a kórházban tértem magamhoz, mint kiderült két napi kóma után. Apának sikerült betörni az ablakomat és kiszedett a kocsiból. Azóta félek a viharban. Mármint nem mindig, csak amikor úgy érzem, hogy nincs hova menekülni – magyaráztam és csak ekkor vettem észre, hogy olyan szinten belelovaltam magam az eseményekbe, hogy a könnyek már kezdték szúrni a szememet.

Éreztem azt a szorító érzést, ami akkor kerített hatalmába, mikor hiába próbáltam levegőt venni. Ahogyan újabb és újabb adag víz áramlott be a tüdőmbe és egyszerűen tehetetlen voltam. A biztonsági öv ott tartott az ülésben, a tekerő nem akart mozdulni és kezdett elhomályosodni a kép. Egyedül apa kétségbeesett arcára emlékszem, ahogy a víz alatt üvöltve próbálta kitörni a közénk álló ablaküveget. Egyedül az választott el attól, hogy kijussak a kocsiból, de képtelen voltam leküzdeni az akadályt. Elképesztően borzalmas érzés, mikor küzdesz az életedért, de nem haladsz semerre. Mikor azt hiszed, hogy mindennek vége és képtelen vagy ez ellen az érzés ellen tenni. A világ legrosszabb érzése, mikor tehetetlen vagy.

- Sajnálom, Szöszi – törte meg az idők közben beállt csendet David.

- Nincs mit. A lényeg, hogy minden oké – próbáltam könnyedre venni a figurát, miközben lopva letöröltem az idők közben kibuggyanó könnycseppet.

David erre nem mondott semmit, én pedig inkább az ellenkező irányba fordultam, nehogy észrevegye, hogy idők közben elvesztettem az irányítást a könnycsatornáim felett.

- Figyelj – szólalt meg mégis -, mi lenne, ha mára eltörölnénk a fogadást?

- Miért törölnénk? – értetlenkedtem, ugyanis szavai egyáltalán nem illetek be a körülményekbe.

- Ezért – válaszolta és mielőtt értetlenkedhettem volna, megéreztem meleg tenyerét az ujjaimon.

David közelebb húzott magához és rövid úton a hátam hozzásimult a felsőtestéhez. Tisztán éreztem a szívének egyenletes dobogását, miközben ő ezzel megegyező tempóban apró köröket rajzolt a kézfejemre. Nagyon különös élmény volt, ott feküdni a karjaiban. Elképesztően sebezhetőnek éreztem magam, hiszen teljesen kiadtam magam neki és mégis, valahogy ő volt a biztonság. Soha nem hittem volna, hogy néhány érintés ilyen szinten képes megnyugtatni, azt meg még kevésbé, hogy pont David ölelésében fogom megtalálni azt a mentsvárat, amit már évek óta keresek. Mármint ne értsetek félre, nem szerelemről beszélek vagy bármilyen hasonlóan nyálas dologról! Igazából magam sem tudom, hogy miről beszélek… ez már régen rossz!

Mindenesetre a fiú nem engedett el. Egy idő utána abbahagyta a körök rajzolását és elkezdte a szőke tincseimet birizgálni. Ujjai néha simították fedetlen vállamat és minden egyes ilyen érintésbe beleremegett az egész testem. Nem tudom, hogy ő érezte-e a reakciómat, mindenesetre szó nélkül hagyta.

- Köszönöm – szólaltam meg, mikor már kezdtem félálomba merülni.

- Ugyan Szöszi… ez nekem is jó buli – válaszolt a maga stílusában.

- Gondolhattam volna, hogy hátsó szándékaid vannak – forgattam meg a szememet nevetve.

- Még véletlenül sem tennék semmi olyat, amiből egyes-egyedül másnak lenne haszna!

- Rontaná a rosszfiús imidzsed, mi? – fordultam felé és őszintén szólva eléggé meglepett, hogy milyen közel is vagyunk. Valahogy amíg nem láttam a szemeit, nem tűnt ennyire közelinek, hiába éreztem a szívdobogását és az érintését a bőrömön.

- Bizony. Az imidzsemnél pedig semmi nem ér többet.

- Ezt valahogy sejtettem – mosolyodtam el.

- Jó éjt, Szöszi – viszonozta a mosolyt.

- Jó éjt!

Reggel az ébresztőórám hangjára ébredtem és döbbenten tapasztaltam, hogy David egész éjjel ugyanúgy ölelt át, mint mikor elaludtam. Illetve kicsit módosult a dolog, merthogy idők közben valahogy összekulcsolódtak az ujjaink, illetve ő kissé lejjebb csúszott az ágyon, így a nyakamon éreztem minden egyes lélegzetvételét. Miközben azt boncolgattam magamban, hogy meglehetősen érdekes a kettőnk kapcsolata, teljesen elfeledkeztem az ébresztőről, ami így átváltott eggyel hangosabb fokozatba. Erre már David és felébredt és miután ő is konstatálta, hogy érdekes helyzetben keltünk fel, szinte tökéletesen egyszerre engedtük el a másik kezét és húzódtunk szét. A fiú visszavonult a saját térfelére, ahogyan én is a szigszalag számomra kijelölt oldalára csúsztam. A tegnap este pillanatának varázsa egy csapásra megszűnt rövid úton ismételten a fürdőszoba ajtajában vitatkoztunk, hogy mégis ki menjen be előbb. Hát van, ami nem változik…

A reggeli már a „hamarosan kikötünk” hangulatban telt, mind a vendégek, mind pedig a mi körünkben. A negyed órás pihenőnket a medence partján töltöttük és folyamatosan arról beszéltünk, hogy vajon milyen lesz a szálloda, na és persze arról, hogy mit fogunk csinálni a szabad délutánunkon. Patrice-szel fuccsba ment a csajos napot tartunk programunk, ugyanis a többieknek feltett szándékok volt, hogy közösen menjünk el csavarogni, na meg persze hogy vessük bele magunkat a tengerbe, hiszen ez Törökország lényege.

- Este pedig bulizunk! – jelentette ki Peter. – A neten utánanéztem, és negyed órára a szállodától van egy buli negyed.

- Jól hangzik – lelkesedett be Jean.

- Felőlem – bólintott rá a dologra Adam és David.

- Naná, hogy benne vagyunk – nyilatkozott az én nevemben is Patrice.

Szóval este bulizni fogunk. Mondjuk nem biztos, hogy ez a legjobb ötlet egy vadidegen országban, vadidegen emberekkel, bár a tegnap estéből azt hiszem annyit leszűrhettem, hogy David bármekkora seggfej is, azért kihúzna a bajból.

Egyébként hamarosan kikötünk, úgyhogy lassan be kell fejeznem a bejegyzésemet. Az egyetlen egy bökkenő, hogy Daviddel továbbra sem oldódott meg a szoba kérdésünk, ráadásul Malody ma mondta, hogy mivel egyikünk sem jelzett neki semmilyen panaszt a hajóút folyamán, úgy döntött, hogy a szállodában is maradhatunk szobatársak. Davidet ez mondjuk egészen addig nem érdekelte, amíg ki nem derült, hogy van vendégágy a szobában.

- Ó, ez remek! – csillant fel a szemem. – Enyém az ágy, te pedig aludhatsz a kihúzhatós kanapén!

- Kizárt dolog, Szöszi!

- Na, te vagy a férfi, legyél már egy kicsit udvarias!

- Eszemben sincs! A világ az önzőké.

- Na, légyszi… - rebegtettem meg a szempillámat, de női bájaim nem igazán hatották meg.

- Ráng a szemed?

- Seggfej vagy, még mindig!

- Mi bajod van a közös ággyal?- bukott ki belőle a kérdés, mire elvigyorodtam. – Nem úgy értettem – kezdett bele a magyarázkodásba.

- Szóval neked nem az a bajod, hogy tiéd a vendégágy, hanem hogy nem alhatsz velem… jaj, de édes! – kezdtem el cukkolni. – Figyelj, adok egy fényképet és majd álmodozhatsz rólam a kanapén!

- Kicsinálsz idegileg Szöszi!

Végül nem jutottunk dűlőre, szóval azt hiszem majd "stipi-stopi" játék fog következni. Mindenesetre most már tényleg mennem kell, tíz perc múlva kikötünk. Már elképesztően várom Törökországot, na meg a szabad délutánt. Alig kezdődött el a nyári munka, már most teljesen ki vagyok. A pincérek élete elképesztően fárasztó lehet.. én csak egyszer-kétszer vagyok beosztva az étterembe, de már most izomláz van a vádlimban a több órás magas sarkúban való járkálástól.

Na, most már tényleg megyek! Pipáljatok és írjatok nyugodtan! Ó, és szurkoljatok, hogy megszerezzem az ágyat! Nem tudom, hogy Daviddel ezúttal hogy fogjuk megoldani a szoba kérdést, de nem szeretnék egy három hónapig tartó szigszalagos megoldást. Különben is, milyen férfi már, hogy nem hajlandó lemondani a franciaágyról? Jó, mondjuk mit is vártam tőle...

A következő részből:

"- Van egy ötletem! - törte meg végül a csendet. - Ha szerinted érted megvesznek - rajzolt idézőjelet a levegőbe - a török srácok, akkor bizonyítsd be! Azé az ágy, aki a ma esti bulin több alsóneműt szerez meg az ellenkező nemtől!"