2016. december 30., péntek

Tavaszi Bejegyzés #16

16. Fejezet
- Ez egy nagyon hülye ötlet volt! – jelentem ki, miközben szorosabban markolom meg a kerítést, nehogy meginduljak a görkorcsolyámmal lefelé.
- Csak lökd el magad! – kiált vissza Nate.
- De ez túl meredek – akadékoskodom. – El fogok esni.
- Épp, hogy lejt egy picit – veti ellen a fiú. – Na, gyere, elkaplak!
Bár továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy életem első görkorcsolyázását egy lejtőn ejtsem meg, sajnos már Nate kezébe adtam az irányítást, így nem igazán visszakozhatok. A srác velem ellentétben teljesen biztosnak látszik a dolgában, egyre csak integet, hogy nyugodtan induljak meg lefelé, magabiztossága pedig, ha nem is teljes mértékben, de átragad rám, így egy utolsó fohász után elengedem a kerítést. Azért az ellökéshez nem vagyok elég bátor, így épphogy csak elkezd gurulni a korcsolya, de úgy fest, nekem már ennyi is meghaladja az egyensúlyérzékemet, ugyanis csak komoly karlengető bemutató árán sikerül talpon maradnom. A probléma mindössze annyi, hogy ahogy a lejtő meredeksége nő, úgy a sebességem is, így igen hamar kevésnek bizonyulnak a madarakat megszégyenítő karcsapásaim, és kőkemény egy méter után fenékre ülök.
Nate persze kegyetlenül kiröhög, hiszen minden várakozását sikerült alulmúlnom, de azért közben megindul felém, hogy valahogy talpra állítson. Görkorcsolyában nem is olyan egyszerű hagyni, hogy felhúzzanak a földről, ugyanis a lábaim megállás nélkül kigurulnak alólam, ráadásul a helyzeten nem segít, hogy Nate egyre jobban szórakozik a bénázásomon, így egy idő után már annyira röhög, hogy nemhogy felsegíteni nem tud, de még ő is elesik.
- Pocsék egy tanár vagy – jegyzem meg, és bár próbálom adni a durcást, képtelen vagyok nem elmosolyodni. – Ne röhögj már! – bokszolom azért vállba a srácot, csak hogy érezze a törődést.
- Próbálom abbahagyni – mentegetőzik a fiú, és bár két teljes másodpercig sikerül megemberelnie magát, újra kiszakad belőle a nevetés.
Miután Nate kellően kiszórakozza magát azon, hogy majdhogynem álló helyzetből sikerült elterülnöm, újra megpróbálkozunk a talpra állításommal, és bár a lábaim továbbra is különálló életet élnek a testem többi részétől, valahogy sikerül megkapaszkodnom a srácban. A fiú visszagurít a lejtő tetejére, majd mivel az előző próbálkozásból egyértelműen kiderült, hogy tökéletesen alkalmatlan vagyok arra, hogy egyedül próbáljak meg talpon maradni, taktikát váltunk. Nate fél kezével átkarolja a derekamat, másik kezével pedig megfogja az átellenes csuklómat, hogy amennyiben megindulnék lefelé, biztosan meg tudjon tartani.
- Oké, akkor kicsit hajlítsd be a térdeidet, és helyezd előre a testsúlyodat – magyarázza.
- Ezt esetleg korábban is mondhattad volna – közlöm kissé csípősen, de ettől függetlenül úgy teszek, ahogy a srác mondta.
- Akkor lemaradtam volna az évszázad eséséről – ölti ki rám a nyelvét, mire megajándékozom egy grimasszal. – Na, most finoman csúsztasd előre a jobb lábadat – irányít tovább a fiú, és bár tényleg próbálkozom maximálisan eleget tenni az utasításnak, a mozdulatom nem sikerül elég finomra, így persze rögtön kibillenek az egyensúlyomból.
Már kezdenék kalimpálni, de ekkor Nate a csuklómról a kézfejemre csúsztatja a tenyerét, majd ujjait összefonja az enyéimmel, és gyengéden, de határozottan megakadályozza, hogy észnélküli karcsapkodásba kezdjek.
- Foglak – súgja a fülembe, majd miután megbizonyosodik arról, hogy megnyugodtam, lép egyet, magával húzva engem is.
A görkorcsolya kerekei mozgásba lendülnek, de kivételesen a lábaim méltóztatnak alattam maradni, így pedig sikeresen megdöntöm a személyes rekordomat a talpon maradás tekintetében. Így, hogy Nate tart engem, tényleg nem tűnik túlságosan meredeknek a lejtő, egyenletes tempóban tesszük meg a métereket, és bár vészjósló énem csak arra vár, hogy mikor fogok megint fenékre ülni, szép lassan kezd alábbhagyni bennem az eleséstől való félelem. Már nem feszítem olyan görcsösen a lábaimat, ahogyan arra is hajlandó vagyok, hogy kicsit enyhítsek Nate ujjainak szorításán, aki bár nem mondja, de azért gyanítom nagyra értékeli, hogy újra visszatér a véráram az ujjperceibe.
- Oké, most el foglak engedni – mondja a fiú, és mielőtt ellent mondhatnék, ellép mellőlem.
Bár már felkészülök az esésre, meglepetésemre mindenféle probléma nélkül gurulok tovább lefelé, és bár egy picit gyorsul a tempó, behajlított térdeimnek hála képes vagyok megőrizni az egyensúlyomat.
- Görkorcsolyázom – állapítom meg őszinte ámulattal a hangomban. –Én most komolyan görkorcsolyázom.
- Nagyon jól csinálod! – szól utánam Nate. – Csak így tovább!
- Idenézz, egyedül megyek! – fordulok hátra széles mosollyal az arcomon.
- Ügyes vagy – nevet fel a fiú. – Ó-ó… - szalad ki a száján. – Állj meg! – kiabálja, miközben futólépésben megindul utánam.
Naná, hogy azonnal előre fordulok, így megpillantom a szomszédos mellékutcából elém tolató kukásautót, ami méreteinek hála teljesen elfoglalja keresztben az úttestet, ezzel megakadályozva, hogy bármilyen irányból ki tudjam kerülni. A pánik akkor uralkodik el rajtam, mikor rájövök, hogy gőzöm sincs arról, hogy mégis hogyan kéne ezzel a cuccal megállni, mert bár Nate magyarázott valamit arról, hogy a sarkamnál van egy fék a korcsolyán, a lejtőn túlságosan felgyorsultam már ahhoz, hogy megmerjek próbálkozni a lábam felemelésével. Utóbbi nélkül viszont nem tudom a sarkamra helyezni a testsúlyomat, ezáltal pedig kitartóan haladok tovább a kukásautó felé, aminek sofőrje szemmel láthatóan nem veszi észre, hogy egy balfasz görkorcsolyás száguld felé.
- Roxie, lassíts! – kiált utánam ismét Nate.
- Próbálkozom!
- Csak emeld meg a lábfejed!
- De nem merem…
Szavaimmal ellentétben azért kissé felemelem a lábamat, ahogy pedig a sarkamon lévő fék megérinti az aszfaltot, kicsit lassulni kezdek. Bár ez akár jó hír is lehetne, annyira meglep a siker, hogy kibillenek az egyensúlyomból, így ismét jöhet a jól bevált kalimpálós módszer. Közben továbbra is fékezem, de mivel nem merem jobban felemelni a lábamat, ezért mindössze csak lassítani tudom a sebességem, ráadásul a szüntelen kapálódzás sem javít túl sokat a helyzeten, mert ahelyett, hogy visszanyerném az egyensúlyomat, csak egyre jobban kibillenek belőle.
A kukásautó közeledik, és már épp ott tartok, hogy inkább fenékre ülök, mintsem, hogy nekimenjek a kocsinak, mikor a szaladó Nate mellém ér, majd nem sokat teketóriázva beáll elém. A következő pillanatban egyenesen nekihajtok a srácnak, aki erre elkapja a derekamat, hogy aztán azzal a lendülettel mindketten elessünk. Kettőnk közül szegény fiú húzza a rövidebbet, ugyanis nem elég, hogy igen közelről tanulmányozhatja az aszfaltot, még én is rázuhanok, ráadásul mivel nem igazán vagyok ura a mozdulataimnak, sikerül könyökkel a bordái közé érkezni.
- Aú – érkezik Nate fájdalmas nyögése.
- Bocsi – szabadkozom azonnal, és megpróbálok róla lemászni, csak hát alig hogy megpróbálok talpra állni, a görkori kicsúszik alólam, így ismét visszazuhanok a srácra.
- Még nagyobb aú – dünnyögi a fiú, és bár semmi vicces nincs a helyzetben, mégis felnevetek. -  Ne röhögj! Most törted el három bordám! – kéri ki magának azonnal.
- Ne engem hibáztass! Mondom, hogy pocsék tanár vagy…  - védekezem rögtön, mire Nate meghúzza a copfomat. – Hé!
- Nem én vagyok pocsék tanár, te vagy pocsék diák!
- Jó, hogy nem a Mount Everestről küldtél le görkorival! – háborgok tovább, miközben a srác ülő helyzetbe tornázza magát, vele együtt pedig engem is.
- Milyen Mount Everest? Kábé két fokot dől ez a lejtő… - veti ellen, közben pedig megfogja a kezeimet, hogy talpra tudjak állni.
- Mindenesetre a gördeszkázásba inkább bele se kezdjünk – javaslom, Nate pedig egyetértően bólogat.
Épp sikeresen megkapaszkodom a kerítésben, mikor a fiú telefonja csörögni kezd. Már a csengőhangból tudom, hogy Drew keresi, hiszen az elmúlt néhány napban elég időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy tudjam, Nate azok közé tartozik, aki mindenkinek külön hívójelzést állít be, másnak pedig nem igazán tudom elképzelni a „Ne tettesd baby” kezdetű dalt.
- Egy pillanat – szól oda nekem, aztán előszedi mobilját a zsebéből, majd néhány lépésnyire eltávolodik, és fogadja a hívást.
Amíg beszél, lecsatolom lábamról a görkorit, fél füllel pedig a beszélgetést hallgatom, vagy legalábbis Nate válaszait. Igen hamar én leszek a téma, úgy fest Drew arról érdeklődik, hogy mégis hol vagyok én, aztán fülemet megüti az állatkert szó, és menten lesápadok. Basszus kulcs! Ma van a nyilvános randink Drew-val, apa az állatkerthez küldött egy rakat fotóst, nekem pedig teljesen kiment a fejemből!
- Oké, kábé húsz perc, és ott leszünk – zárja le a beszélgetést Nate, majd köszönés nélkül lerakja a telefont.
- Nagy gáz van? – húzom el a számat.
- Nem, csak Drew ma tapló hangulatban van…
- Milyen jó, hogy én randizom ma vele – jegyzem meg cinikusan, mire a fiú támogató jelleggel hátba vereget.
- Ha nagyon nagy gyökér, lökd be valamelyik ketrecbe – tanácsolja. - Na, de gyere! Elviszlek a kocsiig, hogy ne keljen mezítláb gyalogolnod – fordít nekem hátat a srác, én pedig készségesen megkapaszkodom a nyakában, hogy aztán ő a lábaim alá nyúlva a hátára vegyen.
Miközben Nate kitartóan menetel az autó felé, én elmerülök a gondolataimban. Három nappal ezelőtt még minden bizonnyal furán néztem volna a srácra, ha csak úgy felajánlja, hogy elcipel a hátán a kocsijáig, azonban ennyi idő alatt rengeteg minden megváltozott kettőnk között. Amióta apa elmondta, hogy anya betegsége súlyosabb, mint azt ő állította, Nate gyakorlatilag állandóan velem van. Meggyőződésem, hogy Grace állította rám a srácot, hogy ha már ő nem tudja személyesen tartani bennem a lelket, akkor legalább valaki az ismerősei közül megtegye. Kezdetben próbáltam meggyőzni a fiút arról, hogy ez felesleges, és nem fogok eret vágni meg semmi hasonló, Nate levakarhatatlannak bizonyult, így inkább elfogadtam, hogy megpróbál felvidítani. Sőt, nem csak próbál, ugyanis minden rossz dolog ellenére, rengeteget nevetettem az elmúlt három napban. A fiú ennyi idő alatt elérte, hogy úgy tekintsek rá, mintha csak a bátyám lenne, és bár a vigasztalásban hihetetlenül béna, a gondolatelterelésben jeleskedik, nekem pedig nincs is ennél többre szükségem.
- A randi után bemész még anyukádhoz? – zökkent ki a gondolataimból Nate, miközben lassan odaérünk az autóhoz.
- Este még benézek, aha – bólintok. – De nem kell elkísérni, tudom, hogy ma randiztok Grace-szel – szögezem le gyorsan.
- Nem fogsz befordulni egyedül?
- Ha a randin nem fordulok be, akkor semmitől – nevetek fel. – Ne aggódj, nem lesz gond – teszem hozzá komolyabban. – Csak filmezünk, meg beszélgetünk. Nem lesz nagy lelkizés.
- De ha gond van, hívjál, oké?
- Oké, főnök – forgatom meg unottan a szemeimet.
- Jaj, te lány, nagyon fárasztó vagy – sóhajt fel a srác, mire csak elvigyorodom, és hátulról megölelem.
~ ~ ~
Nate pár sarokra az állatkerttől tesz ki, hiszen nem vetné rám a legjobb fényt, hogy egy sráccal érkeznék meg a randimra. Persze a fiút már ismerik a sajtósok, hiszen látták már Drew-val, de azért jobb nem beindítani a fantáziájukat. Az megint más kérdés, hogy így úgy fest, mintha gyalog érkeztem volna, ami azért felettébb érdekfeszítő, mert negyven kilométerre lakom innen, és hát a házam környéke finoman szólva sem egy tömegközlekedési paradicsom, de reméljük, az újságírók nem akadnak fenn ilyen apróságokon.
Ahogy befordulok az állatkert utcájába, azonnal kiszúrom a kerítésnek támaszkodó Drew-t. Néhány sötét tincs a szemébe hull, miközben a telefonját nyomkodja, de kivételesen nem törődik vele, úgy fest, épp fontos SMS-ezésben van. Bár csak oldalról látom, így is meg tudom állapítani, hogy a változatosság kedvéért úgy fest, mint akit egy magazin címlapjáról szakasztottak, feltehetőleg valami „Bad Boys” külön kiadásból. Sötét farmert visel, hozzá pedig azt a piros-fekete kockás inget, amit az ominózus kórházi látogatásunkkor kölcsön adott nekem. A ruhadarab puszta látványába beleborzongok, még mindig tökéletesen érzem a fiú ing alá csúszó tenyerének érintését a bőrömön, emlékeszem milyen sebes mozdulatokkal szabadult meg az anyagot összetartó gomboktól, hogy aztán ajkaival felfedezze az addig elfedett területeket. Elég csak visszaemlékeznem azokra a lopott percekre a tetőn, hogy hevesebben kezdjem el venni a levegőt, hogy bizseregni kezdjenek az ajkaim, hogy teljesen összezavarodjak, holott a fiú még csak hozzám sem ért ténylegesen. Ez nem normális…
Kicsit megrázom a fejem, hogy észhez térítsem magam, aztán szemem sarkából megpillantom az apa által rendelt fotósokat, így magabiztos mosolyt varázsolok az arcomra, és kicsit megszaporázom a lépteimet, mintha minimum minden vágyam lenne mihamarabb Drew karjai között lenni. A vicc az egészben, hogy énem egy végtelenül elcseszett fele ténylegesen alig várja, hogy ha csak a látszat kedvéért is, de magán érezze a fiú pillantását, hogy hagyja, hogy tenyere a derekára csússzon, hogy hozzá bújhasson, beszívhassa az illatát, és hogy megcsókolhassa. Ha én ezt a mai randit hitelesen végigcsinálom, akkor tényleg Oscart kérek.
- Szia! – köszönök rá a srácra, aki hangom hallatán azonnal felém kapja a fejét.
Miközben tovább csökkentem a köztünk lévő métereket, igyekszem nem belevörösödni Drew pillantásába, mert bár épp nem vagyunk kifejezetten jóban, a fiú képes még most is úgy végigmérni, hogy azt érezzem, csak engem akar. Persze ez annak fényében tiszta hülyeség, hogy elég volt megkérnem, hogy legyünk csak barátok, és máris egy másik lány ágyában találta magát, de ettől függetlenül az ösztöneimet nem tudom józan érvekkel magam mellé állítani, így kénytelen vagyok leszegni a fejemet, nehogy pipacspiros arccal szerepeljek a holnapi címlapokon.
- Szia, cica! – köszön vissza, mikor mellé lépek, majd mivel tudjuk, hogy fotósok lesik minden mozdulatunkat, a fiú magához ölel.
Készségesen fonom karjaimat a nyaka köré, fejemet a vállába fúrom, és bár tényleg a kamerák kedvéért teszem azt amit, képtelen vagyok megállni, hogy ne szippantsam be jó mélyen azt a semmivel sem összetéveszthető Drew Williams illatot. A srác mindeközben állát megtámasztja a hajamban, kezével végigsimít a hátamon, majd ha már épp úgy is arra felé, egy véletlennek álcázott mozdulattal a hátsómat is érinti.
Csak egy halk torokköszörüléssel jelzem, hogy jó lesz, ha a tenyere ismét olyan helyekre téved, ahova az illendő, mire a srác kibontakozik az ölelésből, ujjait összefonja az enyéimmel, és előszedve pofátlan énjét, vigyorogva kacsint egyet. Legszívesebben menten tökön rúgnám, de hát az eléggé negatívan érintené az állítólagos szerelmes légkört, így csak egy szemforgatást kap válaszul, aminek élét egy halvány mosollyal veszem el.
Szótlanul sétálunk oda a bejárathoz, ahol aztán Drew felmutatja mindkettőnk jegyét, amikért cserében megkapjuk a beléptető karszalagjainkat. Mivel még korán van, ráadásul hétköznap, viszonylag kevesen lézengenek rajtunk kívül az állatkertben, de ettől függetlenül azért mindketten felvesszük a napszemüvegünket, hogy a rajongók nehezebben szúrják ki párosunkat. Az álcánk mondjuk nem hiszem, hogy túl sokat ér, Drew úgy vonzza a női tekinteteket, mint mágnes a vasat, és bár ha valaki csak egy futó pillantást vet rá, akkor nem feltétlenül azonosítja be Hollywood újdonsült szépfiúját, azért ha kicsit jobban szemügyre veszi, kizártnak tartom, hogy nem ismeri fel azt a pimasz vigyort, és a majd szétesem, olyan laza vagyok járást. A folyamatos tetvészkedésről pedig már ne is beszéljünk…
- Oké, ha most a fotósok nem is jönnek utánunk, akkor miért is csináljuk ezt az egészet? – teszem fel a kérdést, miközben beljebb sétálunk.
- Ha követnének minket, egyértelmű lenne, hogy mi riadóztattuk őket – magyarázza a srác. – A lényeg, hogy valaki felismerjen bennünket, és beküldjön néhány lesi fotót valamelyik újsághoz.
- Akkor minek álcázzuk magunkat?
- Ugyan, már, cica… Egy napszemüveg nem fedi el a sármomat – kéri ki magának a srác, mire unottan az égre emelem a pillantásom.
- Üljünk be az állatkert büféjébe, és menjünk ki két óra múlva – tanácsolom. – Majd lefotóznak, ahogy kéz a kézben távozunk, és megspóroltunk magunknak több órányi kínszenvedést.
- Te mondtad, hogy az ember nem öregszik ki az állatkertből.
- De úgy fest, hogy Drew Williamsből igen – jegyzem meg epésen, de azért megindulok a zsiráfkifutó irányába.
- Végig ezt fogod csinálni? – sóhajt fel a srác.
- Ugyan mit?
- Csípős megjegyzéseket teszel, és látványosan utálsz? – kérdez vissza.
- Nincs benne a szerződésemben, hogy kedvelnem kéne téged – közlöm. – Itt vagyok, fogom a kezedet, bűbájosan andalgok az oldaladon, beszélgetek veled, sőt, még egy taslit se adtam, amiért letaperoltál. Amit a munkatársak tesznek, azt megteszem én is – mondom, szándékosan azokkal a szavakkal, amikkel néhány napja ezelőtt kifejtette nekem, hogy ő tulajdonképpen majdhogynem erőn felül teljesített barátéként.
Nem tudom, hogy a srác mi szórakoztatót talál a mondandómban, mindenesetre ajkai néhány másodperc erejéig óvatos mosolyra húzódnak. Válasz gyanánt csak egy értetlen pillantást vetek rá, mire csak megvonja a vállát, és tekintetét inkább a zsiráfokra emeli. Bár szívesen megérdeklődném, hogy mégis honnan ez a fene nagy jókedv, végül inkább csak követem a példáját, és igyekszem teljes mértékben az állatokra fókuszálni. Persze utóbbi azért nem ennyire egyszerű, mert közben Drew készségesen játssza tovább kettőnk helyett is a szerelmes pár szerepet, így egy idő után tenyerét a farzsebembe csúsztatja, néha csak úgy teljesen váratlanul puszit nyom a hajamba, illetve szemrebbenés nélkül képes újra meg újra beszélgetést kezdeményezni, hiszen tudja, hogy úgy is válaszolnom kell rá, mert elég egyetlen egy szemtanú, és holnap már azzal lesz tele a sajtó, hogy vihar van a paradicsomban. Szerencsére azt nem irányíthatja, hogy mit válaszolok neki, így sorra ajándékozom meg őt a cinikusabbnál cinikusabb feleleteimmel, míg nem egy idő után taktikát vált, és minden egyes keresetlen megjegyzésemre egy lopott érintéssel reagál. Utóbbival mindössze annyi a probléma, hogy sajnálatos módon képtelen vagyok reakció nélkül hagyni ezeket a bizonyos érintéseket, újra és újra libabőrök százai borítják el a bőrömet, feljebb szökik a pulzusom, és minduntalanul eszembe jutnak a tetőn történtek, tovább rontva az amúgy sem egyszerű helyzeten. Miért nem tudott másik inget felvenni?
Egy idő után mindenesetre jobbnak látom parkoló pályára helyezni a cinikus énemet, így Drew is hajlandó leállni a bosszú érintéseivel, és csak a hihetetlenül beképzelt vigyorával emlékeztet arra, hogy egy-null az ő javára.
- Ne örülj ennyire magadnak! – szólok neki oda azért, mire rám villantja ártatlan mosolyai egyikét.
- Én? Soha.
- Még mindig gyerekes vagy… - forgatom meg a szemeimet, és még hozzá tenném, hogy egyébként tapló is, de ekkor pillantásom rásiklik az állatsimogatóra, és végül egészen más szavak szaladnak ki a számon. – Ú, vegyünk olyan zoo csemegét a kecskéknek! – indítványozom, és már meg is indulok a simogató melletti bolt felé, hogy alaposan feltankoljak az állatkajákból.
- És én vagyok a gyerekes. Valóban – bólogat cinikusan Drew, de ettől függetlenül készségesen odalép mellém, hogy kifizesse a rendelésemet.
Mivel nincsenek sokan az állatkertben, kivételesen a simogató sem hemzseg a rengeteg visongó gyerektől, így a kecskék is nyugodtabbak egy fokkal, legalábbis nem kezdenek el azonnal rám ugrálni, ahogyan az ennivalót tartalmazó zacskót sem kell a fejem felé emelni, hogy nehogy valamelyik akaratosabb jószág kitépje az egészet a kezemből. Persze azonnal az egyik gyerekkecske mellé guggol le, és miután megsimogatom, adok neki egy keveset a zoo csemegéből. A zacskó csörgése mondjuk felkelti a környéken álló állatok figyelmét is, az egyik nagyobb kecske már dugja is oda az orrát, hogy őt se hagyjam ki az etetésből, míg a kiskecske addig forgolódik, amíg bebiztosítja, hogy a következő falat is neki jusson. Meg a következő, és lehet, hogy még az azutáni is…
- Cica, ne csak a kicsit etesd – guggol le mellém Drew, és belemarkol a zacskóba, hogy adjon a nagy kecskének is a csemegéből.
- De hát most nézz rá! Hát nem cuki? – rebegtetem meg a szempillámat a srác felé, és ismét a kiskecskének adom oda a tenyeremben lévő falatokat.
- Cica, ha nem adsz a többinek is, elveszem – szól rám nevetve Drew, mire csak azért is a picinek adom a következő adagot is.
A fiú erre szavához hűen megragadja a zacskót, és már húzná is ki az ujjaim közül, de ekkor a másik kezemmel is a papírtasak után nyúlok, jelezve, hogy márpedig nekem eszem ágában sincsen együttműködni. Drew csak felvonja a szemöldökét, amolyan „ezt te sem gondoltad komolyan” stílusban, majd mivel továbbra sem áll szándékomban elengedni a zacskót, ránt egyet rajta.
- Ne már, elszakítod! – bámulok rá lebiggyesztett ajkakkal, de természetesen ennyivel nem sikerül meghatnom a srácot.
- De most szegény felnőtt kecskék. Mindenki csak a piciknek ad, ők meg csak nézik, ahogy azok jól laknak – veti ellen Drew, miközben tovább ráncigálja a szatyrot.
- Amikor kicsik voltak, ők is kaptak.
- Nem adhatsz csak a kicsinek. Ki fog durranni.
- Az én zoo csemegém, annak adom, akinek akarom – érvelek. – Márpedig én a kiskecskének adom, mert cuki.
- Most tényleg azért nem adsz a nagyoknak, mert már nem cukik?
- Hát most nézz rájuk! Olyan kis gonoszak így nagyban… Amúgy pedig pont neked kéne a legnagyobbra értékelned ezt a hozzáállást. Abból élsz, hogy te jól nézel ki, míg mások nem. Te vagy a kiskecske, Williams – osztom meg vele az okfejtésemet.
- Először is, igen, valóban jól nézek ki, bár a kijelentés pontosabb lett volna úgy, hogy te egy félisten vagy, míg mások nem – javít ki automatikusan. - Másodszor pedig, kikérem magamnak, hogy egy kiskecskéhez hasonlítasz! – háborog. – A kiskecskék gonoszok. Nézd a szemüket, úgy élvezik, hogy mindenki csak őket szereti – mered csúnyán szerencsétlen gyerek kecskére, miközben újabb támadást indít a zacskó megszerzéséért.
- Ne ijesztgesd szegényt! – pirítok rá. – Csak viccelt a csúnya bácsi, ne is foglalkozz vele – gügyögöm oda a kecskének.
- Milyen csúnya bácsi? – akad ki Drew is, mire csak kiöltöm rá a nyelvem. – Azonnal vond vissza! – mered rám teljesen lesújtva.
- Itt az ideje hozzászoknod. Ahogy elnézem, kopaszodsz – szívom tovább a vérét.
Szavaim hallatán Drew rögtön a hajához kap, így én megkaparintom a zacskót, és rögtön álló helyzetbe pattanok, majd azzal a lendülettel szaladni kezdek a simogató másik felében ácsorgó kiskecske felé, hogy neki adjam a maradék zoo csemegét. Egy picit mondjuk elkalkulálom magam, ugyanis a kiskecske annyira megijed attól, hogy felé futok, hogy elkezd menekülni előlem, így igen hamar az lesz a felállás, hogy én üldözöm az állatot, Drew pedig engem, ugyanis a srácnak idő közben sikerült feldolgoznia, hogy csak kitaláltam a kopaszodását.
Sajnos a kecske bizonyul hármunk közül a leggyorsabbnak, így esélyem sincs utolérni, ráadásul a kondim elég erőteljesen elmarad Drew-jétól, ennek hála pedig a fiú igen hamar beér. Hogy meg ne lépjek, átkarol hátulról, viszont a lendület még mindkettőnket visz előre, így bemutatunk egy gyönyörű esést, de legalább annyi mázlink van, hogy egy nagy adag szénába sikerül zuhannunk. Az esés közben Drew ismét megkaparintja fél kézzel a zacskót, és újra megpróbálja kirántani a kezemből, aminek az lesz az eredménye, hogy a papírtasak megadja magát, és egy szakadó hang kíséretében kettő darabra válik. A benne lévő zoo csemege nagyja eltűnik a széna között, míg néhány környéken tartózkodó kecske rögtön lecsap azokra a darabokra, amik látható helyre érkeztek, példának okáért úgy két centire a fejemtől.
- Jézusom, mindjárt megeszi a fülemet! – sikítok fel, mire Drew persze kedvesen kiröhög, majd biztosít arról, hogy a kecske növényevő. – De akkor is. Nekem saláta füleim vannak – vetem ellen durcásan, miközben kicsit fészkelődöm, mert kezd túlságosan hosszúra nyúlni az intim helyzet, amibe az esés során keveredtünk.
- Dehogy vannak saláta füleid – forgatja meg a szemeit Drew. – De nézd, megvédem őket, jó? - kérdezi nevetve, közben pedig arcomat a két tenyerébe fogja, ujjaival eltakarva a majdnem zsákmánnyá vált füleimet.
Bár a srác csak poénnak szánta a mozdulatot, igen hamar leesik neki, hogy eléggé kínosra sikeredett a jelenet, hiszen momentán nem vagyunk olyan viszonyban, hogy az ilyeneket csak úgy hagyjuk megtörténni. Már emelkedne is fel rólam, mikor valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megragadom az ingjét, és mielőtt akár csak végig gondolhatnám, hogy mi az istent csinálok, visszahúzom, és megcsókolom.
Drew még fel sem ocsúdik a döbbenetből, mikor eltolom magamtól. Szemmel láthatóan meglepetésként érte ez a gyors, mégis rendkívül árulkodó csók, pillantásával azonnal az enyémet keresi, próbál rájönni, hogy mégis mi járhat a fejemben, de tekintve, hogy még én magam se tudom, hogy mit gondolok, nem hiszem, hogy sok mindenre jutna. Tudom, hogy nem szabadott volna, még mindig haragszom rá, és képtelen lennék ott folytatni, ahol abbahagytuk, mert jobban megbántott ő annál, hogy ilyen gyorsan túllépjek az egészen, viszont valamilyen elcseszett okból kifolyólag, még mindig megvan közöttünk az a szikra, ami egész egyszerűen begyulladt az előbb…
- Csak, khm… úgy tűnt, mintha, izé, öhm, fotóznának – nyögöm ki valahogy, fejemmel pedig a nyomaték kedvéért az állatsimogató bejárata felé bököm, mire Drew hátra fordul a válla felett.
- Nincs ott senki, cica – fordul vissza felém értetlenül, én pedig kínomban az alsó ajkamba harapok. Füllenthetnék jobban is.
- Meg mertem volna rá esküdni… Biztos csak egy kecske volt – rontom tovább a helyzetet.
- Biztos – bólint Drew, de arckifejezéséből látni, hogy egy szavamat se hiszi. – Cica, ami a múltkor tö… - kezd bele, de azonnal leintem.
- Nem szeretnék róla beszélni. Tényleg azt hittem, hogy van ott egy fotós, ennyi az egész! – csattanok fel, miközben kicsit arrébb tolom, jelezve, hogy fel szeretnék ülni. – Mi ketten végeztünk, a kamerákon túl semmi közünk egymáshoz.
A fiú csendesen figyeli, ahogy talpra állok, és már épp megindulok a simogató kijárata felé, mikor utánam kiált.
- Nate miatt van?
A kérdése meglep, nem igazán tudom hova tenni, hiszen Nate-tel az égvilágon semmi olyan nincsen közöttünk, amire ő gondol. Oké, az elmúlt időben tényleg sok időt töltöttünk együtt, de tényleg inkább testvéri irányba mozdult el a kapcsolatunk, mintsem a romantika felé. Ráadásul Nate a legjobb haverja, és egyáltalán nem úgy ismertem őt meg, mint aki képes bepróbálkozni a barátja exénél úgy, hogy előtte nem kér hozzá engedélyt. Már ha én egyáltalán exnek minősülök. Tényleg, mi rám a hivatalos megnevezés, hiszen lényegében nem voltunk együtt. Egyéjszakás? Bár annál azért több volt. Heti barátnő? Ilyen gyanítom nincs, meg hát sosem voltam igazából Drew tényleges barátnője, csak valami olyasmi. Mindegy, maradjunk az exnél.
- Hogy lenne már Nate miatt?
- Mostanában elég sokat vagytok együtt – vonja meg a vállát, miután ő is feltápászkodik a szénáról. – Van köztetek valami?
- Jézusom, Drew! Azért toltalak el, mert piszkosul haragszom rád. Ennyi – tárom szét a karomat.
- Van köztetek valami? – teszi fel újra a kérdést.
Nem tudom, hogy miért, de ekkor elszáll az agyam. Nem érzem úgy, hogy Drew számon kérhetne rajtam bármit is, nem tartozom neki magyarázattal a cselekedeteimről, ráadásul komolyan sért, hogy azt hiszi, komolyan megcsókolnám, ha közben lenne valakim. Azért mindennek van határa! Ami viszont a legjobban bánt, hogy az elmúlt három napban jószerével levegőnek nézett. Bár órákat töltöttünk el a stúdióban, hogy felvegyük a közös dalunkat – ami egyébként végül hihetetlenül erősre sikeredett, nem is értem, hogy találták meg apáék ezt a szöveget -, a köszönésen kívül szinte egy szót se szólt hozzám. Nem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e, egyszer sem érdeklődött anyáról. Eddig azt hittem, hogy mindössze igyekszik tiszteletben tartani a kérésemet, miszerint nem szeretnék beszélgeti vele, kit tudja, talán így is volt. A lényeg, hogy most, hogy azt hiszi, találtam mást helyette, már simán tesz az egészre. Komolyan eddig a pontig érdeklem?
- Bár semmi közöd hozzá, de nem, nincs közöttünk semmi. Képzeld, Nate azért van velem ennyit, mert Grace megkérte rá, hogy tartsa bennem a lelket, ha már ő ezt nem teheti meg. A barátod éjjel-nappal azon fáradozik, hogy ne zuhanjak magamba, próbálja elterelni a figyelmemet Brooke-ról és anyáról, igyekszik megkönnyíteni ezt az időszakot, ha már benned annyi sincs, hogy legalább megkérdezd, jól vagyok-e! – csattanok fel. – Talán nevetséges, de vártam, hogy gyere. Mikor Nate kopogott az ajtómon, biztos voltam, hogy te leszel az. Én vagyok a világ legidiótább embere, de azt akartam, hogy te legyél az. De nem te voltál. Egész este egy nyamvadt SMS-t se írtál, aztán mikor találkoztunk, egyetlen egy kedves szót sem tudtál mondani. Most pedig komolyan annyit bírsz kérdezni, hogy kavarok-e a hátad mögött legjobb barátoddal? Ennyit nézel ki belőlem? Hát, kapd be!
Drew egyszerre bámul rám meglepetten, és idegesen. Kitartóan állja a pillantásomat, emésztgeti a szavaimat, de várakozásaimmal ellentétben egy percig sem tűnik bűnbánónak. Némi kétely azért ott ül a szemeiben, de inkább a düh lángol a tekintetében, amit egész egyszerűen felháborítónak érzek jelen helyzetben. Még komolyan neki áll feljebb?!
- Talán meglepő, de nem tudok olvasni a gondolataidban! – szegezi nekem a szavait. – Úgy váltunk el, hogy nem akarsz velem beszélgetni, hogy haragszom rám, hogy hagyjalak békén. Mégis honnan az istenből kellett volna tudnom, hogy azt szeretnéd, veled legyek? Tudod, gondolkoztam rajta. Az ég szerelmére, még oda is hajtottam a kibaszott házad elé! – túr bele idegesen a hajába. - Ott ültem előtte órákon át, és hol megindultam az ajtó felé, hol pedig visszaszálltam a kocsiba, mondván úgyis elhajtanál. Megpróbálhatsz a világ legnagyobb szemétládájaként beállítani, de mindketten tudjuk, hogy nem vagyok az - csóválja meg a fejét. – Danával eltoltam, de ennél többet nem varrhatsz a nyakamba. Olyanokért hibáztatsz, amikről fogalmad sincsen, és mikor meg szeretném magyarázni neked az én szemszögemből, akkor annyit mondasz, hogy nem akarod hallani. Ha nem adsz esélyt, miért várod el, hogy éljek vele?
- Itt nem esélyekről van szó, Drew! – vetem ellen. – Tényleg elhajtottalak volna, de legalább tudtam volna, hogy számíthatok rád – mondom, és minden haragom ellenére, könnyek kezdik el szúrni a szemeimet. – Újra és újra ebben cáfolsz meg. Nekem nem az kell, hogy a múltat magyarázd, mégis mit érek vele? Azt akarom, hogy tudjam, a jövőben nem tennéd meg újra. És lehet, hogy nem vagy szemétláda, de valamiért nem mertél aznap bekopogtani az ajtómon. Más megtette…
- Jól van Roxie, cseszd meg te is! Rám ne számíthatnál? Most komolyan? Könyörgöm, alig ismertelek néhány napja, mikor felajánlottam, hogy kifizetem anyukád kezelését, csak hogy apukád ne tarthasson sakkban. Mikor megtudtam, hogy gáz volt Brooke-nál, kocsiba szálltam és érted mentem. Mikor apukád elmondta, hogy anyukád gyógyíthatatlan beteg, első dolgom volt elmenni hozzád. Tényleg nem mertem bekopogni, de egy másodperc erejéig sem fordult meg a fejemben, hogy csak úgy ott hagyjalak. Tudtam, hogy engem elhajtanál, ezért küldtem oda Nate-et. A fenébe is, nem Grace állította rád, hanem én! Tudni akartam, hogy rendben vagy-e – mondja, miközben feszültségoldás gyanánt újra végigszánt barna tincsein.
A fiú szavai lesújtanak, kell néhány másodperc, amíg feldolgozom őket. Egy pillanat erejéig se fordult meg a fejemben, hogy ő kérte meg Nate-et, hogy figyeljen rám oda, pedig így utólag belegondolva, teljesen ésszerű.
- Drew, én… - kezdek bele egy fokkal nyugodtabb hangszínen, mint korábban, de a srác közbeszól.

- Nem, cica. Ezt most én nem szeretném hallani – rázza meg a fejét.

2016. december 24., szombat

Tavaszi Bejegyzés #15

Sziasztok! :)

Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok, kapjatok és adjatok csudi jó ajándékokat, és egyetek sokat, hogy ne csak én hízzak meg az ünnepek végére :D A napotokhoz én az új résszel szeretnék hozzájárulni, olvassátok szeretettel <3
Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után!

15. Fejezet
Mikor megpillantom az utcába kanyarodó Porsche-t, minden dühöm ellenére, félrever egyet a szívem. Hitetlenül nézem a közeledő kocsit, és bár egy darabig még azzal győzködöm magam, hogy csak a sorsnak van ilyen elcseszett humora, mikor a sofőr hatalmas fékcsikorgás közepette állóra fékezi mellettem az autót, minden kétségem elszáll afelől, hogy Drew ül-e a volán mögött. A srácot nem túlzottan hatja meg, hogy az út közepén állt meg, lendületesen kivágja a kocsi ajtaját, és olyan gyorsan pattan ki a járműből, hogy a mozdulat közben majdnem telibe fejeli az ajtó keretét.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezem a létező legbarátságtalanabb hangomon.
- Későn kaptam meg az SMS-t – von vállat a srác. – Már úton voltam.
- Tíz perc alatt válaszoltam. Egyszerűbb lett volna visszafordulni – forgatom meg unottan a szemeimet.
- Ez egy Porsche cica. Már majdnem félúton voltam – kéri ki magának, bár mindketten tudjuk, hogy a majdnem igen nagy csúsztatás annak fényében, hogy egy két és fél órás útról beszélünk (bár tény és való, hogy egy teljes órával gyorsabban megjárta).
- Jó, mindegy – hagyom rá fáradtan, és inkább csak visszaülök a padra.
Bár nem nézek a fiúra, biztosan tudom, hogy tekintetével engem kutat. Tökéletesen érzem magamon a pillantását, és bár igyekszem nem tudomást venni róla, sajnos képtelen vagyok megálljt parancsolni annak a hideglelős, minden porcikámba beleborzongatós érzésnek, ami egész egyszerűen végigfut a gerincem vonalán, bekúszik a bőröm alá, és vibrálva szétáramlik az egész testemben. Miért esik ennyire jól, hogy az SMS ellenére eljött értem?
- Mi történt Brooke-nál? – töri meg halkan a csendet, miközben letelepszik mellém a padra, gondosan ügyelve arra, hogy egy négyzetmilliméternyi felületen se érintkezzünk, nehogy véletlenül felidegesítsen vele.
Mondjuk utóbbinak már oly mindegy, mert bár valami elcseszett énem hihetetlenül boldog, amiért a srác ott hagyta azt a másik lányt, és kocsiba ült, hogy eljöjjön értem, a büszkébbik felem nem enyhül meg ennyitől. Tökéletesen emlékszik azokra a szavakra, amiket Drew a telefonban mondott, és bár tudja, hogy a fiú megbánta őket, ahogyan azt is, hogy ha azzal indítja a beszélgetést, hogy szüksége van rá, akkor nem úgy végződött volna az a párbeszéd ahogy, mégsem tud túllépni a dolgon. Mert nem akar túllépni rajta... Annyival könnyebb vele, ha megtartom a távolságot. Amikor tudom, hogy nem szabad engedni neki, mert akkor nem ér csalódás.
- Másfél órával ezelőtt szívesen megbeszéltem volna veled – döntök végül a csípős válasz mellett.
- Nem tudtam, hogy gáz van – mondja védekezően, miközben idegesen beletúr sötét tincseibe.
- Miután azt mondtam, hogy fontos, közölted, hogy a csajod van felül – idézem vissza a beszélgetést.
- Nem a csajom – veti ellen a fiú, de a pillantásommal jelzem, hogy ezen nem kívánok vitatkozni. – Most tehetek róla, hogy szex közben hívtál?
- Nem, Drew – csóválom meg lemondóan a fejemet. – Arról tehetsz, hogy miután felhívtalak, és annak ellenére folytatni kívántam veled a beszélgetést, hogy megtudtam, épp egy lánnyal hemperegsz, ami szerintem elég erősen jelzi, hogy fontos dologról lett volna szó, neked komolyan az volt a válaszod, hogy felvázoltad milyen pozitúrában mutatványoztok a lepedőn, és olyan hangos csókcsatát folytattatok le az említett lánykával, hogy a telefonon keresztül belevörösödtem.
- Szerintem túlreagálod – közli szemrebbenés nélkül, és a pofátlansága olyan mérhetetlenül letaglóz, hogy még felnevetni is elfelejtek. – Mivel háromszor kerestél egymás után zsinórban, felvettem, holott más dolgom volt. Megkérdezted, hogy miért akadozik, amit mondok, én meg válaszoltam. Mindezek után közölted, hogy fontos, ami után tényleg volt egy bunkó megjegyzésem, de ezt leszámítva nem érzem úgy, hogy rosszat tettem volna. Oké, Dana megcsókolt közben, hát, de most basszus. Szex közben szokás. Egyébként pedig épp ott tartottam, hogy eljövök a lánytól, hogy nyugodtan meg tudjuk beszélni, de addigra rám raktad a telefont.
- Ja, hogy még az én hibám – mutatok magamra kikerekedett szemekkel.
- Nem mondtam, hogy a te hibád – veti ellen a srác. – Annyit mondtam, hogy nem érzem jogosnak a felháborodásodat. Hívtál, felvettem, bajod volt, érted jöttem. Neked az összes problémád abból ered, hogy mikor kerestél, épp egy lánnyal voltam, viszont tekintve, hogy momentán barátok vagyunk, nem hiszem, hogy ezt jogosan kéred rajtam számon. Amit a barátok tesznek, azt megtettem én is.
Döbbenten meredek a srácra, de ő olyan eltökélten bámul rám vissza, hogy kénytelen vagyok belátni, igen, ő mindezt valóban komolyan gondolja. Bár első hallásra nekem eléggé sántított az érvelés, mégis erőt veszek magamon, és végigpörgetem a fejemben újra a szavakat, hátha némi átgondolás után találok benne bárminemű rációt. Oké, megvolt. És nem, ebben nincsen…
- Te nem vagy normális – közlöm végül vele.
- Továbbra se látom a problémádat.
- Baszd meg, Drew! Tegnap előtt még velem töltötted az éjszakát, most meg felhívlak, és valami Dana nevű lánnyal hetyegsz?  Ez nem normális, ez beteges! – fakadok ki, és csak miután kicsúsznak a számon a szavak, jövök rá, hogy kegyetlenül elárultam magam.
Drew arácra elégedett vigyor költözik, szemmel láthatóan roppant büszke arra, hogy bizonyítást nyert a vádja, miszerint piszkos mód idegesít a csaj. De most könyörgöm, még jó, hogy idegesít! Oké, hogy csak barátok vagyunk, én ezt tényleg komolyan gondoltam akkor, amikor mondtam, de ettől függetlenül szarul esik, hogy egy teljes napot nem bírt ki. Gyakorlatilag ahogy tőlem elhajtott, felment az első eszébe jutó lányhoz, és úgy volt vele együtt, ahogy előtte velem. Nekem ő ennél azért többet jelentett…
- Tudtam, hogy féltékeny vagy – közli magabiztosan, és tenyérbe mászó vigyora láttán már épp felpattannék a padról, mikor elkapja a karomat.
Minden erőfeszítésem ellenére testem reagál az érintésére, ajkaim elnyílnak, tekintetem lesiklik a csuklóm köré fonódó ujjaira, a vér elkezd dobolni a füleimben. Drew tökéletesen tisztában van azzal, hogy ilyen hatást vált ki belőlem, szemében ott csillog az a szórakozott nagyképűség, miközben közelebb csúszik hozzám a padon. Ujjaival végigsimít a karomon, fel egészen a vállamig, hogy aztán tenyerébe foghassa az arcomat, és gyengéden közelebb húzhasson magához. Zsong a fejem, képtelen vagyok felfogni azt a rengeteg érzést, amit Drew egyetlen mozdulattal előidéz bennem, egyszerűen csak hagyom, hogy elsodorjanak.
- Dana nem jelentett semmit – súgja alig egy milliméterre az ajkaimtól, és már épp megcsókolna, mikor lendül a kezem.
A pofon hangosan csattan a fiú arcán, aki erre persze rögtön felhagy a csókolózási kísérletével. Értetlenül mered rám, úgy fest nem nagyon érti, hogy mivel érdemelte ki a taslit, és bár legszívesebben magára hagynám, hogy a pici buksijában összerakja, hogy mégis mit csinált rosszul, van egy olyan érzésem, hogy ha órákig gondolkozna rajta, se állna össze neki a kép.
- Neki is ezt mondtad rólam? – teszem fel a kötői kérdést.
- Cica… - kezdene bele, de rögtön leintem.
- Tudod, mikor hallottam, hogy beszélsz anyukáddal, nem az bántott, hogy azt mondtad, nincsen közöttünk semmi komoly. Tényleg nem volt, legalábbis olyan értelemben biztos nem, ahogyan anyukád gondolta. De amikor hozzátetted, hogy az egész, ami közöttünk van az csak egy kamukapcsolat, amiből megpróbáljuk kihozni a legtöbbet, az nem esett jól. Úgy éreztem, hogy bárki lehetne a helyemben. Most pedig egy nap se telt el, és már volt is. És ez nem a féltékenységről szól, mert amikor azt mondtam, hogy legyünk csak barátok, akkor számításba vettem, hogy ez mivel is jár. De azt sértőnek érzem, hogy az első utad egy másik lányhoz vezetett. Ráadásul a vicc az egészben, hogy még ezt is benyeltem volna, ha nem így tálalod. Ha nem úgy beszéltél volna velem telefonon, hogy közben vele vagy, vagy legalábbis lett volna benned annyi tapintat, hogy még a csillagokat is lehazudod az égről, csak ne jöjjek rá. De nem, te még kiselőadást tartasz nekem arról, hogy túlreagálom. Hát, kapd be… - érek kisebb szabású monológom végére. – Nate értem fog jönni, vagy szóltál neki, hogy úton vagy, és ne fáradjon?
- Cica, nem úgy érte… - próbál meg reagálni a szavaimra, de ismételten félbe szakítom.
- Jön értem, vagy nem?
- Nem – válaszol.
- Remek – sóhajtok fel lemondóan. – Mégiscsak Grace-t kellett volna hívnom…
- Hazaviszlek, cica – int le Drew.
- Nem szeretnék veled beszélgetni.
- Akkor nem beszélgetünk – vonja meg a vállát. – De nem foglak itt hagyni, úgyhogy vagy megspórolsz mindkettőnknek két és fél órányi várakozást, valamint Grace-nek egy jó pár liternyi benzint, és beszállsz a kocsiba, vagy dekkolhatunk még a padon egy darabig.
Csak ez csúnya nézéssel felelek a srác szavaira, aztán feltápászkodom a padról, és nem túl lelkesen, de megindulok a kocsihoz. Bár megfordul a fejemben, hogy hátra ülök, végül gyerekesnek ítélem az ötletet, és inkább az elülső ajtóhoz megyek. Drew jól érzi, hogy ez most nem az a pillanat, mikor értékelném, hogy kinyitja nekem az ajtót, így inkább rögtön átsétál a saját oldalára, és lehuppan a vezető ülésre. Megvárja, hogy bekössem magam, aztán felbőgeti a kocsi motorját, majd felém fordulva szólásra nyitja a száját, de végül ismét összezárja az ajkait, és ígéretéhez hűen beszélgetés kezdeményezés nélkül elindul.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülnék, ha mégiscsak megpróbálná kimagyarázni magát, mert bár a makacs énem eldöntötte, hogy mondhat bármit, nem érdekel, énem egy naivabb fele nagyon szívesen belekapaszkodna bármilyen ellenérvbe. Igazából a fiúnak talán az a legnagyobb balszerencséje, hogy mondhat bármit, azt nem tudja megcáfolni, hogy hogyan érzek. Adhat magyarázatot a viselkedésére, de ettől függetlenül az érzés már bennem van, és ez az érzés int óva attól, hogy megbocsássak neki. Ez az egész kapcsolat kettőnk között nevetséges ötlet volt, még akkor is, ha csak barátságról beszélünk. Mégis hogy maradnánk úgy barátok, hogy a nővérem visszatér? Majd csak telefonon beszélünk, hogy soha ne derüljön ki, hogy Brooke-nak van egy ikertestvére? Nem gondoltuk át ezt eléggé…
~ ~ ~
Értetlenül pillantok rá a faliórára, majd onnan az ajtóra, hiszen mégis ki az, aki este féltizenkettőkor keres. Egy másodperc erejéig megfordul a fejemben, hogy talán Drew az, mire pusztán a gondolattól gyorsabban kezd el verni a szívem, de aztán meggyőzőm magamat, hogy a srác biztos nem sétál bele önként még egy pofonba. Egész hazaúton tiszteletben tartotta a ne beszélgessünk kérésemet, és még akkor sem próbált megindítani felém egy hosszú szóáradatot, amikor leparkoltunk a bejárati ajtó előtt. Valamilyen oknál fogva egy-két riporter lézengett a ház körül, így azért a fiú kiszállt a kocsiból, elkísért egészen az ajtóig, és úgy tettünk, mintha még mosolyogva váltanánk pár szót. Bár én lélekben felkészítettem magam egy színpadi csókra, Drew végül jobbnak látta nem erőltetni, helyette inkább csak magához ölelt. Utóbbi mondjuk több sebet szakított fel bennem, minthogyha megcsókolt volna, ugyanis olyan féltéssel szorított magához, mint talán még soha senki. A szótlanságát ekkor szegte meg, ajkait elhagyta egy halk „sajnálom, cica”, majd mielőtt bármit szólhattam volna, egy puszit nyomott a hajamba, aztán megindult a kocsija felé. Még vigyorogva visszaintett, de utóbbi már csak a kameráknak szólt, és bár legszívesebben hosszasan néztem volna, ahogyan elindul és elhajt, végül a melankóliámmal együtt bevonultam a házba. Ennyit Drew-ról.
Mivel a fiút lehúzom a képzeletbeli „vajon ki kereset ilyenkor” listámról, agyamon végigfut anya neve, de őszintén szólva őt sem tartom reálisnak. Tudja, hogy most mondhatna bármit, leharapnám a fejét, ráadásul neki nem a legtanácsosabb Brooke háza előtt mutatkozni, hiszen elég sok kérdést felvetne, hogy egy negyvenes évei vége felé tartó nő, mit is akar egy világsztártól.
Gondolataim közepette odaérek az ajtóhoz, így a további ötletelés helyett inkább csak lenyomom a kilincset. A küszöbön apa áll, kezében hatalmas pizzás dobozt tart, amin egy nagy kupac lapot egyensúlyoz. Csak kijjebb tárom az ajtót, jelezve, hogy beengedem, majd miután elsétál a nappali felé, kicsit még szöszmötölök a nyílászáróval, hogy minél tovább húzzam az időt. Számítottam rá, hogy valamikor sort kell kerítenünk egy hosszú beszélgetésre, de azt nem gondoltam volna, hogy apa még ma este átjön hozzám, hogy megbeszéljük. Egyszerre örülök is neki, meg nem is, mert bár jól esik, hogy fontosnak érzi mihamarabb tisztázni a kettőnk között történteket, úgy érzem adhatott volna néhány napot, hogy összeszedjem a gondolataimat. Neki évei voltak arra, hogy felkészüljön erre a pillanatra, de engem úgy ért ez az egész, mint derült égből a villámcsapás.
- Szia – töröm meg végül a csendet meglehetősen bénán, miközben letelepszem a kanapéra.
- Szia – köszön apa is. – Hoztam pizzát – bök fejével a kartondoboz felé.
- Szuper, amúgy is éhes voltam már – folytatom esetlenül a párbeszédet, majd inkább kisietek a konyhába két tányérért, illetve egy késért, hogy valahogy szeletekre tudjuk vágni az ételt.
Apa csendesen nézi, ahogy nyolc egyforma részre osztom a pizzát, majd készségesen felém nyújtja a tányérját, hogy rá emelhessem az egyik szeletet. Egyikünk se tudja igazán, hogy mit is mondjon, pedig hát rengeteg megbeszélnivalónk lenne. Nehéz belekezdeni, azt se tudjuk, hogy hol kezdjük, ráadásul számomra elég sok még a homályos folt az anyával való válásukkal kapcsolatban, így nem is nagyon merek mit mondani, hátha újabb hazugságra derül fény.
- Négysajtos szalámis, a kedvencem – mosolyodom el, mielőtt a számhoz emelném a szeletet.
- Drew mondta, hogy ezt szereted – válaszol apa, mire majdnem megakad félúton a falat. – Ott álltam a pultnál, kérdezték, hogy mit kérek, de fogalmam sem volt róla – bukik ki a férfiből. – Fel tudtam volna sorolni az összes olyan pizzát az étlapról, amit Brooke megeszik. Az összeset. Sosem akartam olyan apa lenni, akinek halvány lila gőze sincs a gyerekéről. – magyaráz össze-vissza. - Ott akartam lenni minden egyes fontos mérföldkövénél az életeteknek. Nem csak Brooke-énál, a tiédnél is. Azt hittem, hogy jót teszek azzal, ha akkor igent mondok annak az ügynöknek. Nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Hogy anyád ennyire elzárkózik majd a dolog elől, korábban mindig mindenben támogattuk egymást. Brooke-ban meglátták a tehetséget, biztos voltam benne, hogy jót teszek vele, ha hagyom, hogy azt csinálja, amit szeret, amiben jó. Nem is értettem, hogy anyád ezt miért nem érti meg. Arra pedig végkép nem számítottam, hogy válással fog fenyegetőzni. Soha nem hittem volna, hogy tényleg be is tartja a szavát, én képtelen lettem volna őt egy ilyen miatt elengedni. Azt hittem, hogy majd megbeszéljük, hogy találunk valami kompromisszumot, hogy meggyőzzük a másikat a magunk igazáról. Aztán már a kezemben volt a válási papír, ott volt rajta az aláírása, és egész egyszerűen mérges lettem. Haragudtam rá, hogy nem érti, mennyi lehetőség van Brooke karrierjében, és eldöntöttem, hogy bármit megteszek annak érdekében, hogy a testvéred folytathassa a színészkedést. Felkészültem arra, hogy azzal fog támadni, hogy árt a gyereknek, több oldalas beszédet írtam arról, hogy megvédjem az igazamat. De aztán a bíróságon még csak meg sem próbálta megfúrni Brooke karrierjét. Egyes egyedül téged akart tőle biztonságba tudni, és ez lett a vége. Felkészületlenül ért, és mire észbe kaptam volna, a bíróság már döntött. Nem tudom elmondani, hogy mennyire nehéz volt akkor kisétálni az ajtón. Soha nem akartam egy szó nélkül eljönni, de az ég szerelmére, alig voltál kilenc éves! Mégis hogyan magyaráztam volna el? – fakad ki apa, és olyan mélyről jönnek a szavak, hogy már csak az is több másodpercnyi szünetet igényel, hogy egyáltalán azt az érzelmi töltést befogadjam, ami árad a mondandójából.
Csendesen meredek magam elé, minden egyes betűt alaposan átgondolok, és aztán gondosan elraktározom őket, hogy biztosan bárikor fel tudjam majd idézni a szavakat. Talán megszokásból, de azonnal keresem az ellenérveket, kétségbeesetten próbálok megoldást találni apa egykori helyzetére, holott tudom, hogy a múlton ez már úgysem változtat, hogy semmivel sem lenne könnyebb elfogadnom a szituációt, ha apa arcába vághatnám, hogy mit kellett volna tennie. Egész egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Annyira régóta vártam már az ő magyarázatára, annyira régóta szerettem volna beolvasni neki azért, amit tett. Meg akartam neki mondani, hogy hiába mentegetőzik így utólag, elkésett. Olyan mélyen akartam megbántani, ahogyan ő bántott meg engem. Most viszont itt ül előttem, és a hangjában annyi fájdalom bújik meg, miközben mesél, hogy kétségem sincs afelől, hogy ő pont ugyanannyira megszenvedte ezt az elmúlt tizenegy évet, mint én.
- Minden pizzát megeszem, amin nincs gomba vagy erős paprika – közlöm végül, és bár már régóta nem a pizzáról van szó, apa pontosan tudja, hogy mit jelképez a válaszom. Egy kezdetet. – De tényleg ez a kedvencem – fordulok a tányérom felé, és próbálom kitalálni, hogy ezt mégis mikor mondtam el Drew-nak.
- Megjegyeztem – mosolyodik el óvatosan apa.
Bár sok mindent kérdeznék a válásról, végül mégsem teszem. Valahogy úgy érzem, hogy a továbbiakban ezt anyával kellene megbeszélnem. Apa oldaláról megkaptam azt, ami engem érdekelt, megkaptam a magyarázatomat, és most itt van a lehetőség arra, hogy tiszta lappal indítsunk. Tudnám őt tovább okolni, nyilván megszeghette volna a bírói ítéletet, talán meg is kellett volna neki. De ez most már teljesen mindegy. Mikor Brooke helyébe léptem és megállás nélkül veszekedtem vele, ideig óráig ugyan jobban éreztem magam, de azt sosem kaptam meg, amit tényleg akartam. Talán máshogy kell hozzáállni. Egy dolog viszont még érdekel…
- Mikor felvettem a kapcsolatot Brooke-kal, és végül te jöttél el, miért nem mondtál semmit?
- Brooke miatt – felel apa. – Bár a média világában nőtt fel, képtelen volt kezelni a hírnevet. Akkor már elkezdődött a balhés korszaka, és beláttam, hogy minden anyagi előnye ellenére, nem feltétlenül ez a jó élet egy embernek. Nem akartam, hogy téged is beszippantson a média, viszont ha akkor nem küldelek el, óhatatlanul bekövetkezett volna – magyarázza.
- Brooke-nak mit mondtál?
- Hogy meggondoltad magad – vallja be. – Annyira beleélte magát, teljesen abba a hitbe ringatta magát, hogy azáltal, hogy találkozik veled, visszakapja azt az életét, amit nem követ nyomon a fél világ. Olyan esélybe kapaszkodott, ami sohasem volt valós lehetőség, és még addig szerettem volna elvágni, amíg nem csalódik.
- Akkor már nem voltam tíz éves – mondom. – El tudtam volna dönteni, hogy mit szeretnék.
- Lehet – bólint rá apa. – De akkor ez tűnt a logikus döntésnek.
Ezzel nem tudok vitatkozni. Meg tudom érteni, hogy miért tette azt, amit, bár azért egy fokkal lehetett volna kíméletesebb akkor. Még most is könnyek kezdik el szúrni a szememet, ha visszaemlékszem arra a kimért hanghordozásra, amivel közölte, hogy Brooke nem akar látni. Életem egyik legrosszabb napja volt.
- Na és, mi ez a sok lap? – váltok témát, egyértelműen jelezve, hogy részemről vége a múlt kivesézésének.
- Dalszövegek, de mielőtt rátérünk azokra – kezd bele apa -, pár szót beszélnünk kéne anyukádról.
- Tizenegy éven át a szemembe hazudott. Ezen nincs mit megbeszélni.
- Roxie… Ha most nem adsz neki még egy esélyt, örökre bánni fogod. Nincs tizenegy éved duzzogni – csóválja meg a fejét. – Hidd el, nagyon sok mindenért neheztelek anyádra, de erőn felül teljesített azért, hogy felneveljen. És egy nagyon értékes ember lett belőled, bár kicsit több cinizmust osztott neked az élet, mint arra én meg vagyok mérve – jegyzi meg, mire felnevetek. – Békülj ki vele.
- Nem olyan egyszerű…
- Néha felül kell emelkedni a büszkeségen. Még soha nem volt rád ekkor szüksége, ne hagyd egyedül! Próbál helyesen cselekedni, ne az legyen ennek az ára, hogy elveszít téged!
- Miért beszélsz ennyire drámaian? – nézek rá értetlenül, és bár inkább szarkasztikusnak szánom a kérdést, mint komolynak, apa eltorzuló arcából tudom, hogy tényleg komoly dologról van szó. – A betegségéről van szó, igaz?
- Anyukádnak csontrákja van, Roxie – mondja. – Nincsen rá bevált kezelés.
- Csontrák? Szó sem volt rákról! Azt mondta, hogy kezelhető a betegsége!
- Mi mást mondott volna?
Hitetlenül rázom jobbra-balra a fejemet, képtelen vagyok elfogadni, hogy amit apa mond, az igaz. Nem lehet, hogy anyának gyógyíthatatlan betegsége van. Nem, én nem veszíthetem el őt. Nekem szükségem van rá. Nekem jóformán csak ő van. Az isten szerelmére, ő az anyukám! Ez biztos csak valami tévedés. Félrediagnosztizálták az orvosok, vagy rossz kezelést alkalmaztak, vagy nem tudom. Bármi jobb, mint ez.
- Mennyi ideje van hátra?
- Legfeljebb néhány hét – süti le a szemeit apa, nálam pedig eltörik a mécses.
Olyan heves zokogás tör rám, mint még soha. Úgy érzem, hogy nem kapok levegőt, csak az üresség áramlik be a tüdőmbe, fizikai fájdalommá változtatva azt a lelki kínt, ami alig néhány másodperc alatt megmérgezett. Az egész testem remeg, a meleg ellenére vacogok, a szívem szúr, újra és újra éles fájdalom nyilall belé, mintha csak fel szeretne készíteni arra, ami rám vár. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy képtelen vagyok kiragadni egyetlen egy gondolatot, egyszerűen képtelen vagyok racionálisan felfogni a hallottakat. Nem tudok arra gondolni, hogy mit kéne tennem, nem tudok a jövővel foglalkozni. Az agyam egyes egyedül azt kattogja, hogy ez nem történhet meg, hogy nem veszíthetem el az anyukámat, hogy nem tűnhet el ő is a családomból. Hogy a sors nem lehet ennyire kegyetlen. Hogy nem teheti ezt meg velem, hogy nem teheti lényegtelenné azt a rengeteg munkát, amit abba fektettem, hogy valahogy összeszedjem anya kezelésére a pénzt. Ha tudom, hogy nem használ, akkor vele lettem volna. Többet mentem volna be hozzá, szebbé tettem volna az elmúlt hónapokat. A torkom összeszorul a gondolatra, hogy mennyi mindent csinálhattam volna másképp. Annyi mindent szeretett volna, amit megadhattam volna neki. És képes lettem volna úgy eltölteni ezt a hat hetet, hogy ő azt hiszi, hogy külföldön vagyok. Mi lett volna, ha nem derül ki, hogy valójában apánál vagyok? Ha csak egy telefon érkezett volna arról, hogy… arról, hogy. Képtelen vagyok belegondolni. Nem halhat meg az anyukám!
                                                                            ~ ~ ~
Apa mára szabadnapot adott, tekintve, hogy hajnali fél ötig zokogtam. Becsületére legyen mondva, hogy az egész estét átvirrasztotta velem, és lelki támaszt nyújtott, már amennyire a szótlan jelenlétét lelki támasznak lehet nevezni. Igazából nem is nagyon tudott volna mást csinálni, tőle azért furcsa lett volna, hogy elkezd ölelgetni, meg biztató szavakat mantrázni, mert bár tettünk egy lépést előre, még így is jócskán mínuszban vagyunk egy normál apa-lánya viszonyhoz képest. Végül aztán valahogy elaludtam, ő pedig Derek elmondása szerint reggel kilenckor ment el, és azért nem köszönt el, mert nem akart felébreszteni. Mindenesetre a biztonsági őrömnek meghagyta, hogy ma semmi esetre se engedjen ki az utcára, mert bedagadt szemeim garantált címlap sztorit idéznének elő, és momentán egyáltalán nem hiányzik még a média is a nyakamra.
- Na és a dalszöveggel mi lesz? – kérdezem Dereket. – Holnap fel kell venni az egészet, és még azt se tudjuk, hogy mit énekelünk…
- Az apja itt hagyott egy adag szöveget, de azt mondta, hogy csak akkor nézze át, ha nagyon unatkozik, mert egyébként meg tudják oldani Drew-val – felel készségesen a férfi.
Drew… Kíváncsi vagyok, hogy fog-e mondani bármit is. Mikor tegnap elköszönt, úgy tűnt, hogy bár sajnálja, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy, elfogadta, hogy a munkakapcsolaton túl nem szeretnék mást. Nem próbálta meg azóta megmagyarázni a történteket, nem írt, nem hívott, egész egyszerűen nem keresett. Persze ez még nem kifejezetten mérvadó, hiszen egy teljes nap se telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk, és biztos úgy van vele, hogy ad egy kis időt, hogy lenyugodjak. Illetve adott volna, csak hát úgy fest, a sors nem igazán szeretné, hogy akár csak néhány nap erejéig nyugodt életem legyen. Drew pedig biztos meg fogja kérdezni apát, hogy miért nem mentem ma stúdiózni, ő pedig biztos el fogja mondani, hiszen miért ne tenné.
Remélem, nem jön ide… Mármint tudom, hogy csak a jóindulat vezérelné, mert hiába is csúsztak el kettőnk között a dolgok, mégiscsak barátok voltunk a magunk módján, sőt, talán többek is, és ilyenkor a barátok félre teszik a vitákat, hogy támaszt nyújtsanak a másiknak. Csak hát nem biztos, hogy meg tudnék most birkózni vele. Kell egy kis idő, hogy leülepedjenek a történtek, mert egyelőre túl élénken él az emlékeimben Dana hangja a telefonból.
- Anyához se mehetek el? – kérdezem, hiszen ahhoz is utcára kéne mennem.
- Délután az apja elviszi a kórházba.
A válasz hallatán halvány mosoly suhan végig az arcomon, úgy fest, apa gondolt mindenre. Nem is bánom, hogy nem egyedül kell mennem, a végén még felcsavarodnék az első szembe jövő lámpaoszlopra. Bár lehet, az lenne a legegyszerűbb…
Mivel az egész napom szabad, hirtelen tengernyi idő szakad a nyakamba, és bár néhány napja még bármit megadtam volna azért, hogy legyen néhány üres órám, most csak a magány az, amivel szembesülök. Gondolataim még mindig anya betegsége körül járnak, és bár a szívem újra és újra elfacsarodik a gondolatra, hogy talán már csak heteink vannak hátra, nincs több könnyem egy síráshoz. Tegnap éjszaka elértem a mélypontot, és bár még mindig a padló alatt vagyok kettővel, elindultam felfelé. Ha anyának tényleg csak hetei maradtak, akkor azokat nem kesergéssel szeretném vele tölteni. Nyilván vár még ránk egy hosszú, mindent elsírós beszélgetés, de aztán talpra kell állni. Nem lesz egyszerű, sőt, piszok nehéz lesz, de kénytelen leszek összeszedni magamat. Teljesítenem kell ezt a hat hetet, ki kell találnom, hogy mihez kezdjek az életemmel, nem engedhetem el úgy anyát, hogy retteg attól, hogy mit hagy hátra.
A jövőmmel egyelőre még nem tudok foglalkozni, túl fájdalmas lenne belegondolni, hogy mi lesz velem egyedül, de annyi erő van bennem, hogy anya utolsó heteit megtervezzem. Tudom, hogy nem sok lehetőségem van Brooke-ként eljárkálni vele ide-oda, ráadásul ő sincs olyan állapotban, hogy utazgasson, de a lehetőségekhez mérten mindent el fogok követni annak érdekében, hogy jól érezze magát. Több órán át gondolkozom azon, hogy milyen programokat szervezzek neki, hosszú listákat írok arról, hogy miket kellene hozzájuk beszerezni, minden egyes részletet gondosan megtervezek, majd lementem őket egy-egy mappába, hogy később minden egy helyen legyen. A legtöbb ötlet kivitelezése nem is bonyolult, olyan hétköznapi apróságok, amikre egész egyszerűen a hétköznapok során sosem maradt időnk. A tervezés kellően leköt, a háttérbe száműzi azokat a gondolatokat, amikkel a legkevésbé sem szeretnék foglalkozni, és bár valahol mélyen tudom, hogy képtelen leszek ennyire racionálisan hozzáállni a jövőhöz, nem érdekel. Megnyugtat a tudat, hogy van mit csinálnom, a keresgélés pedig elég koncentrációt igényel ahhoz, hogy ne tudjak másra is figyelni.
A szervezésből a kapucsengő hangja ránt ki, és elég egy pillanatra kiszakadnom a koncentrációból, hogy újra magukba szippantsanak a keresetlen gondolatok. Utóbbiakat heves fejrázással igyekszem száműzni, közben pedig odasétálok a bejárati ajtóhoz, hogy megnézzem, ki keres. Az agyam csak egy nevet zakatol, biztosan tudom, hogyha lenyomom a kilincset, akkor Drew Williamsszel fogok farkasszemet nézni, és bár a gyomrom görcsbe rándul a gondolatra, hogy találkozunk, valamiért mégis elönt a megkönnyebbülés.
- Szia! – nyitom ki az ajtót fáradt mosollyal az arcomon, ami menten le is hervad, mikor Drew helyett Nate áll a küszöbön.
- Szia, Roxie! – köszön vissza a srác. – Mást vártál? – érdeklődik, hiszen nem túlzottan sikerült palástolni a meglepettségemet.
- Ami azt illeti, igen – bólintok rá. – De örülök, hogy itt vagy. Mit szeretnél? – szedem össze magam valahogy, majd félre állok, hogy a fiú be tudjon jönni.
- Hallottam mi van anyukáddal – vallja be mindenféle kertelés nélkül. – Hogy vagy?
Bár még csak kétszer találkoztunk Nate-tel, annyira őszintén érdeklődik, hogy ösztönösen megnyílok neki. Hosszan mesélek neki a tegnapról, mind a magánklinikán történtekről, mind az apával való beszélgetésemről. A srác figyelmesen hallgat, nem igazán szól közbe, leszámítva azt a részt, amikor Drew is szóba kerül, mert ekkor azért biztosít róla, hogy már megbánta, hogy nem ő jött értem tegnap.
- És akkor most apukáddal rendben vagytok?
- Hát azért ez így túlzás. De megpróbáljuk rendbe tenni – mondom. – Ez nálunk már haladás – mosolyodom el.
- Nincs egyszerű életed, te lány – állapítja meg Nate, mire kínomban felnevetek.
- Nincs – csóválom meg a fejem. – Néha pedig ölni tudnék érte – vallom be, és magam se tudom miért, de ismét könnyek kezdik el szúrni a szememet. Úgy fest eddig tartott a kemény hozzáállás.
- Hé – ölel magához a fiú. – Rendben leszel, hallod? – dörzsöli meg a hátamat biztatás gyanánt. – Ez most nagyon sok így egyszerre, de kemény csaj vagy, oké? Nem véletlenül vagy kilences – próbál meg lelket önteni belém, de sajnos az ominózus emlékkel eléggé mellé lő, mert ez az a pont, amikor kiszakad belőlem a bőgés. – Oké, ez határozottan egy pocsék mondat volt a részemről – állapítja meg, mire felnevetek, ami így sírás közben azért kifejezetten jó, mert összességében valami értelmezhetetlen hörgés hagyja el a számat, ami mondanom se kell, végtelenül nőies. – Ennél jobban már úgysem tudlak megsiratni, szóval Grace üzeni, hogy ölel, és este felhív Skype-on – teszi még hozzá.
Nate ezek után jobbnak látja, ha nem próbál meg szavakkal is lelket önteni belém, ugyanis gyakorlatilag bármin el tudom sírni magam, így inkább csak kedvesen simogatja a hátamat, és hagyja, hogy kibőgjem magam. Szerencséjére a zömét már tegnap kiadtam magamból, így viszonylag gyorsan sikerül összeszednem magam, bár még egy darabig élvezem a fiú szótlan ölelését.
- Tényleg, hogyhogy beszéltél Grace-szel? – töröm meg végül a csendet, közben pedig kibontakozom a srác öleléséből.
- Néha szoktunk – vallja be Nate, és talán csak beképzelem, de mintha egy árnyalatnyival vörösebb színben festene az arca.
- Igen? – mosolyodom el óvatosan, mert egyébként barátnőmtől pontosan tudom, hogy az a néha a majdnem minden napot takarja.
-  Sokszor – pontosít. – Grace jó fej, tökre egy hullámhosszon voltunk a babaváró bulitokon is, úgyhogy… - magyarázza, de itt elakad, úgyhogy inkább nem fejezi be a mondatot.
Annyira aranyos, ahogy zavarban van, hogy legszívesebben még tovább húznám az agyát, de tekintve, hogy fél órán át vigasztalt az előbb, nem lenne fair dolog a részemről. Ettől függetlenül van valami vicces abban, hogy egy ilyen nagy dumás srác, mint Nate, képes ennyire zavarba jönni egy kis csajos témától. Jó, megértem, hogy nem velem szeretné megbeszélni, hiszen Grace legjobb barátnője vagyok, így nyilván jobb, ha háromszor meggondolja, hogy mit mond nekem a lányról, bár ahogy elnézem a lassan paradicsommá változó fejét, nem hiszem, hogy túl sok negatív jelző várna kimondásra.
- Szerinted randizna velem? – bukik ki belőle a kérdés.
Szavai kissé meglepnek, elég éles a váltás a beteg anyámról a randira, de igazság szerint utóbbi téma ezerszer kedvesebb a szívemnek, így megpróbálok száz százalékosan arra koncentrálni.
- Miért ne tenné? – nevetek fel. – Hidd el, Grace nem udvariaskodik. Ha nem jönnél be neki, már lepattintott volna. És nem tőlem tudod, de ha tovább töketlenkedsz, és nem hívod el, akkor is le fog – közlöm vele.
- Én nem töketlenkedem! – kéri ki magának azonnal a srác, mert hát beletiportam a hiúságába.
- Elhívtad már? Nem. Akkor töketlenkedsz – vezetem le neki a szituációt női logikával, mire csak megforgatja a szemeit.
- A lányok, meg az okfejtéseik – emeli a plafonra a tekintetét. – Ha elhívod randira, tutira túl nyomulós vagy, ha nem, akkor meg töketlen.
- Ne mondd nekem, hogy Nathan Cooper, Drew Williams legjobb haverja, csajozási tippekre szorul! – húzom az agyát.
- Ilyen mesterrel, hát ne viccelj már – száll be a hülyülésbe. – Csak ránézek egy csajra, és jön ez… – mondja, majd bemutat egy hajba túrást, szándékosan túljátszva a mozdulatot, hogy pólója majdnem a nyakáig felcsússzon.
Nevetve nézem, ahogy ezek után bemutat egy csábos kacsintást, majd mintha csak lassított felvétel üzemmódba kapcsolt volna, érzékien visszaigazítja pólóját a helyére, közben le sem véve a pillantását rólam, mintha csak arra várna, hogy megszakítsam a mozdulatot, és helyben lekapjam egy csókra.
- Na, mi van cica, van gazdád? – nyögi még be egy szemöldökvonogatás kíséretében, és hát ez az a pont, mikor már ő sem bírja megállni röhögés nélkül.
Elég összenéznünk, hogy tudjuk, ez bizony annak az ideje, hogy valami klasszikust idézzünk, így másodperceken belül felhangzik a „Ne tettesd baby, hisz már csúszik a bugyid” kezdetű strófa. Ahogy ott énekeljük együtt, automatikusan eszembe jut az ominózus babaváró buli, ahol kissé spiccesen adtuk elő eme műremeket, ahogyan az is felidéződik bennem, hogy szemrebbenés nélkül elhittem Drew-nak, hogy lefeküdtem vele. Igazából akkor kezdődött el valami igazán közöttünk, mert bár nem aznap este csókolt meg először, akkor került kimondásra, hogy igazság szerint, egyikünk se bánná, ha kicsit tovább merészkednénk a baráti kapcsolaton. Hát, lehet nem kellett volna…
- Oké, le se tagadhatnád, hogy a legjobb haverod – jelentem ki még mindig nevetve.
- Ha egyszer eltűnik hat hétre, majd megpályázom a szerepét – bólogat röhögve a srác.
- Te leszel Drew Williams 2.0. Remélhetőleg kevésbé tapló kiadásban – teszem hozzá félig hülyülve, félig pedig komolyan.
Nate erre már nem válaszol, gyanítom, hogy nem szeretne állást foglalni a kettőnk vitájában, ami tekintve, hogy ő Drew legjobb haverja nem meglepő. Bár egyébként roppant mód érdekel, hogy a srác mit mesélt a tegnapi beszélgetésünkről, valahogy elnyomom magamban a kíváncsiságot, és inkább témát váltok.
- Nézünk egy filmet?

2016. december 21., szerda

Tavaszi Bejegyzés #14

Sziasztok! :)

Hihetetlenül, de nagyon, és még annál is jobban sajnálom, hogy másfél hónapot kellett várnotok a folytatásra, egy kicsit sok dolgom volt az utóbbi hetekben. Mindenesetre nem tűntem el végleg, sőt, végre lett egy kis időm írni, úgyhogy ezennel meg is hoztam a következő fejezetet. :)
Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

14. Fejezet
Eléggé rossz passzban ébredek, ugyanis az egész éjszakám abból állt, hogy fél óránként felkeltem, és hol azon izgultam, hogy milyen lesz a mai találkozás Brooke-kal, hol pedig a Drew-val való beszélgetésemen emésztettem magam. Mikor tegnap hazahozott eléggé távolságtartó volt, kicsit úgy éreztem, hogy haragszik rám, amit egyébként annak fényében nevetségesnek tartok, hogy mit is mondott az anyjának. Most komolyan én vagyok a rossz azért, mert nem akarok benne lenni egy olyan kapcsolatban, ami a másiknak annyit jelent, hogy jó unaloműzőnek? Ez vicc… Jó, azért Drew sem ezt mondta, és talán én reagáltam túl a tegnap estét, mert igazából a srác nem mondott semmi bántót, csak éppenséggel azok a kedves gesztusok is elmaradtak, amiket egyébként nagyon szeretek tőle. Ezúttal ki sem szállt a kocsiból, csak elköszönt, mondta, hogy sok sikert holnapra, és már ott sem volt. Mondjuk lehet, hogy csak el akarta kerülni azt a kínos szituációt, hogy állunk a bejárati ajtó előtt, és azt latolgatjuk, hogy a két puszi a mi esetünkben mennyire ajánlatos. Oké, nagyon rácsavarodtam a témára.
- Az apja hívott, most vette fel az édesanyját – lép be a szobámba Derek. – Körülbelül húsz perc, és itt lesznek.
- Csodálatos, újra együtt a család – reagálok a hírre nem kevés iróniával a hangomban. – És a változatosság kedvéért megint minden Brooke körül forog. Azért kicsit sért, hogy amíg én akartam találkozni az apámmal, a szerződés szent és sérthetetlen volt, most, hogy a drágalátos nővérem a rehabon van, hirtelen senkit nem érdekel néhány fecni… - fakadok ki, majd ahogy végig pörgetem magamban a kimondott szavaimat, rájövök, hogy ezt nem feltétlenül Derekkel kéne megbeszélnem. – Ne haragudj! Csak izgulok egy kicsit.
A férfi megértően bólint, majd megindul kifelé a szobából, de úgy fest, hogy menet közben meggondolja magát, ugyanis a küszöbön megtorpan, és ismételten felém fordul.
- Sok mindenért lehet Brooke-ra haragudni, de a szüleid válása nem tartozik ezek közé – mondja, és tekintve, hogy nem magáz, tudom, hogy ez most a beszélgetésünk baráti része. – Gyerek volt, természetes, hogy vágyott a figyelemre. És hidd el, már bármit megadna azért, hogy a te életedet élhesse – mosolyodik el halványan.
Derek szavai meglepnek, mert bár tudat alatt tényleg Brooke-ot okoltam mindig is anyáék válása miatt, soha nem fogalmaztam meg magamban ezt a vádat úgy igazán. Persze ebben az egészben benne van az is, hogy elképesztően nehezen viseltem azt, hogy megszakadt a kapcsolatom apával. Annyira fontos ember volt az életemben, és olyan hirtelen tűnt el, hogy azt a mai napig képtelen vagyok feldolgozni. És bármennyire is tudom, hogy erről tényleg nem Brooke tehet, hiszen fogalma sem volt arról, hogy milyen következményekkel jár az, ha ő lesz az új gyerek csillag, mégsem tudok nem haragudni rá. Ő megkapta azt a figyelmet apától, amire én mindig is csak vágytam, és tudom, hogy ő ezt ugyanúgy elmondhatja anyával szemben, valahogy mégsem érzem egyensúlyban a kettőt. Mármint, ő tőlem nem csak az apukámat vette el, de tönkre vágta az egész életünket is. Ő úgy nőtt fel, mint egy kiskirálylány, én pedig szép sorban mindenről lemondtam annak érdekében, hogy egyáltalán legyen áram a lakásban. És tudom, tényleg tudom, hogy semmi szándékosság nem volt ebben az egészben Brooke részéről, mégsem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy mi lett volna akkor, ha nem lesz híres. Sok minden máshogy lett volna…
- Brooke-nak fogalma sincsen arról, hogy nekem milyen az életem – mondom végül, és bár Derek válaszolna, a pillantásommal jelzem, hogy részemről vége a beszélgetésnek.
A férfi azért pár másodpercig még kivár, gyanítom magában mérlegeli, hogy mennyire vagyok toleráns hangulatban, de végül úgy dönt, hogy majd máskor próbál meg hatni a lelkiismeretemre, és inkább kimegy.
Apáék húsz perc múlva valóban megérkeznek, és ahogy meglátom őket az autóban, akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrom. Annyira különös ennyi év után együtt látni őket, egyszerűen az egész helyzet maga a megtestesült abszurditás. Gyerekként annyiszor hallgattam végig, hogy anyám órákon át szidja az apámat, erre most itt ül a hőn szeretett – ó, édes irónia - férfi kocsijának anyósülésén, és arra vár, hogy hármasban elinduljunk meglátogatni az én rég nem látott nővérkémet. Az idillt csak fokozza, hogy konkrétan egy pszichiátria rehabja a célállomás, arról nem is beszélve, hogy röpke kétórányi utazás áll előttünk, hogy biztosan legyen időnk egymás torkának ugrani.
- Szia, Roxane! – köszönt apa, mikor lehuppanok a hátsó ülésre.
- Szia, kicsim! – fordul hátra anyu is, mire megajándékozom egy mosollyal.
Bár legszívesebben levegőnek nézném az apámat, végül úgy döntök, hogy inkább nem teszem kínossá a helyzetet már az első percben, így készségesen visszaköszönök mindkettejüknek. Mondjuk, ezután ugyanúgy jön a kínos csend, de legalább nem én tehetek róla, szóval ez is valami.
- Hogy álltok a közös dallal? – töri meg a csendet egy idő után apa, és bár tudom, hogy csak a kocsiban honoló feszültséget szeretné oldani, pechére olyan témába kérdezett bele, amiről a legkevésbé sem szeretnék beszélni.
- A dalszövegíróid szarok…
- Roxane! – pirít rám anya azonnal a nőietlen szóválasztásért.
- Akarom mondani, a dalszövegíróid nem állnak a helyzet magaslatán – javítom ki magamat unottan, mire anyu helyeslően bólint egyet.
- Nem ők hazudták azt egy milliós nézettségű díjátadón, hogy van egy közös számotok – int le apa. – Valamit válasszatok ki, mert holnap el kell kezdenünk a felvételeket!
- Miért nem írjátok meg ti? – szól közbe anya. – Egy dal akkor jó, ha hiteles.
Apa előtt nem áll szándékomban kifejteni, hogy mégis miért nem akaródzik szerelmes számot írni Drew Williamsszel, így csak vetek egy esdeklő pillantást anyura a visszapillantó tükrön keresztül, mire készségesen témát vált. Az út során minden semleges témát megtárgyalunk az időjárástól kezdve, a heti sporteseményeken át, a Coca Cola új reklámjáig. Nem sok kivesézni való akad rajtuk, de hát mégsem kezdhetünk el anyu egészségügyi állapotáról, vagy esetleg Brooke drogozási szokásairól csevegni. Az én szerelmi életem se a legnyerőbb téma, ahogyan apa elmúlt tizenegy évéről sem lenne a legajánlatosabb tanácskozni. Jobb nem felkavarni az álló vizet, bár tekintve, hogy épp a nővéremhez tartunk, úgy hiszem ez a víz minden igyekezetünk ellenére, nem sokáig marad felkavaratlanul.
Röpke két és fél órányi semmitmondó társalgás után apa ráfordul egy földútra, hamarosan pedig az utunkat elállja egy hatalmas, kovácsoltvas kapu, mely mögött kibontakozik a pszichiátria épülete. Magamban mindig egy hatalmas, zord, kastélyszerű építménynek képzeltem el a rehabot, de úgy fest, hogy eléggé mellé lőttem. A pszichiátria egy teljesen normális, sőt, már-már barátságos, egyszintes, hófehér ház, piros cserepes tetővel és zsalugáteres ablakokkal. Előbb jutna róla eszembe a nyaraló szó, mint a rehab, és bár nevetséges gondolat a részemről, de akaratlanul is megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy mégis miért is sajnáljuk mi az én drága nővérkémet? Jó dolgában nem tudta, hogy mit csináljon, megállás nélkül piált és drogozott, majd amikor ez az egész kiderült, akkor jó pénzért átköltöztették erre – az egyébként meseszép – vidékre, egy barátságos magánklinika egyik szobájába, és egész nap ápolónők lesik minden kívánságát.
A hozzállásomon nem javít az épület belseje sem, az előtérben csupa mahagóni bútor fogad, mindenhol meleg, barátságos színek, a sarokban kényelmesnek tűnő bőrkanapé, mindenféle színű díszpárnával, míg a túloldalon egy meseszép zongora áll, amin elég végig futtatnom a pillantásom, hogy szinte a fülemben halljam azokat a lágy dallamokat, amiket néhány billentyű lenyomásával előcsalhatnék a hangszerből.
- Azt hittem rehabra küldted Brooke-ot, nem a Hiltonba – jegyzem meg epésen, miközben odalépünk a recepcióhoz.
- Roxane, ez egy magánklinika – mered rám apa hitetlenül. – Most komolyan azt nehezményezed, hogy nincsenek rácsok az ablakokon, és nem járkálnak láncra vert, félig halott emberek a folyosókon?
Jó, apa előadásában határozottan gyerekesebbnek tűnik a véleményem erről az egész „mit kell sajnálni Brooke-on” ügyről, de ezt természetesen a világért se ismerném el, így egy szemforgatással jelzem apának, hogy nem értékelem a teátrális stílusát, majd tüntető jelleggel odasétálok a zongorához, amíg ő lebeszéli a recepcióssal a látogatásunk körülményeit. Amíg szemügyre veszem a hangszert, fél szememet anyán tartom, aki kissé idegesen áll a pult mellett, és feszülten figyeli a recepciós férfi minden szavát. Csak most tűnik fel, hogy egyáltalán nem fest jobban, mint azt a legutóbbi találkozásunkkor tette, mindössze néhány bővebb ruhadarabot visel, ami egész jól palástolja, hogy mennyire is lefogyott a betegsége során. Arcát feltehetőleg több réteg alapozó borítja, hogy némi színt csempésszen, az amúgy márványfehér bőrére, a kezelés során jócskán megritkult haját pedig gondos kontyba kötötte, némiképp álcázva a változást. Összességében egy kívülálló szemével nem tűnik vészesnek a helyzet, talán, ha valaki jobban megnézi, akkor látja, hogy soványabb a normálisnál, de nem tulajdonítana neki túl nagy lehetőséget. Viszont úgy, hogy én tudom, milyen is volt a betegség súlyosbodása előtt, kétségbeejtőnek találom a változást. Oké, hogy anya azt mondta, hogy ez a gyógyszerek velejárója, de ennyi idő után már nem kéne tényleg használniuk?
- Mehetünk? – lép oda hozzám apa. – Előre bocsátom, Brooke nem lesz kényszerzubbonyban, és képzeld, nem félig meglékelt fejű gyilkosok a szobatársai – teszi még hozzá, mire csak lenyomok néhány billentyűt a zongorán, megidézve ezzel a horrorfilmekből ikonikussá vált hangot, aminek hatására az ember szíve akaratlanul is gyorsabban kezd el verni.
Persze apa megajándékoz csúnya pillantásai egyikével, ahogyan a recepciós sem értékeli, hogy a szoba egyik díszítőelemével szórakozom, és bár szívesen játszanék egy kicsit mindkettőjük idegein, Brooke jobban érdekel, így elsétálok a folyosó felé.
- Először én megyek be hozzá, elmondom neki, hogy itt vagytok, és majd kijövök értetek – magyarázza apa nővérem szobája előtt.
- Nem értem ezt az óvatoskodást. Úgy is egy pszichiátrián van… - érkezik barátságos megjegyzéseim újabbika.
- Roxane! – förmed rám anya. – A nővérednek komoly problémái vannak, és ha képtelen vagy ezt felnőttek módjára kezelni, akkor inkább be se gyere!
Anya kifakadása meglep, és bár legszívesebben dacból rá vágnám, hogy jó, amúgy sem akartam jönni, mégsem teszem. Mindketten tudjuk, hogy a szurkálódásaim hátterében csak a találkozástól való félelem áll, nem kevés ellenérzéssel és haraggal fűszerezve, ennek az elegynek pedig határozottan nem tett jót a tegnap esti „vitám” Drew-val, mert az is hihetetlenül idegesít, hogy most nem tudom, mi van velem és a sráccal. Abban maradtunk, hogy barátok leszünk, de a tegnap esti rideg elvállásunk alapján nem úgy tűnik, hogy a fiúnál ugyanazt jelenti a barátság, mint nálam. Nem szeretném elveszíteni, és bár erről most tényleg nem Brooke tehet – ha nem számítjuk azt, hogy az ő drogügyletei miatt ismertem meg egyáltalán a srácot -, mégis nővéremen élem ki a bennem dúló feszültséget. Lehet, hogy kettőnk közül nekem van nagyobb szükségem egy pszichológusra…
Apa még vet ránk egy jelentőségteljes pillantást, aztán benyit Brooke szobájába, és miközben becsukja maga mögött az ajtót, olyan szeretettel teli hangon köszönti a nővéremet, hogy akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrom. Legalább most már biztos, hogy apa nem egy érzéketlen barom, szimplán csak nála nem érvényesül az a mondás, hogy az ember ugyanannyira szereti a gyerekeit.
-  Mi történt köztetek Drew-val? – töri meg a csendet anya, mire nem túl lelkesen, de ráemelem a pillantásomat.
- Semmi – vonom meg a vállamat. – Abban maradtunk, hogy barátok leszünk.
- Barátok? – ráncolja össze értetlenül a homlokát. – Azt hittem, hogy eddig is azok voltatok.
- Csak barátok – nyomom meg gondosan a „csak” szócskát, mire anya szemmel láthatóan megvilágosodik.
- Nem működött a dolog?
- Nem úgy, ahogy működnie kellett volna. Jobb ez így – próbálok pontot tenni a beszélgetés végére. – Amúgy is az én döntésem volt.
- Akkor viszont nem értem, hogy miért vagy ennyire pokróc ma… - néz rám szemrehányóan.
- Nem értem, hogy mit keresünk itt – vallom be. – Miért érdekel ennyire, hogy mi van Brooke-kal? Miért pont most?
- Brooke is a lányom, Roxane. Nehéz helyzetben van, szüksége van a támogatásra, és… - kezd bele, de ekkor kinyílik az ajtó, és apa egy intéssel jelzi, hogy bemehetünk.
Bár még folytatnám a beszélgetést anyával, ugyanis az érvelése szerintem több sebből vérzik, végül magamban tartom a keresetlen szavaimat, és minden együttérzésemet összekaparva, belépek a szobába. Pillantásom azonnal az ágyon ülő lányra szegezem, és bár soha nem néztem úgy a tükörbe, hogy ne jutott volna eszembe, hogy valahol a világon van még egy lány, aki ugyanezzel az arccal éli a mindennapjait, mégis megdöbbentő élőben látni a már oly jól ismert vonásokat. Ugyanazok a szemek, ugyanaz a száj, még egy ugyanolyan elvakart bárányhimlőből származó seb is van a homlokán, mint nekem. Az összes különbség kettőnk között, hogy míg én kivételesen úgy festek, mint a jobb napjaimon, addig Brooke-on elég erőteljesen látszik, hogy túlpörgette az elmúlt hónapokat. Bár már egy ideje kezelik, szemei alatt hatalmas táskák húzódnak, barna haja fénytelenül omlik a vállaira, egy-két tincse vége pedig olyan szinten töredezik, hogy azt még az én, mindennemű divatérzéktől megfosztott látásom is kiszúrja.
- Szia, Brooke! – ránt ki a bámulásból anya félszegen csengő hangja, mire nővérem pillantásába beköltözik az az indulatos hév, amit én is érzek minden egyes alkalommal, mikor egy légtérben tartózkodom apával.
- Mit akarsz? – csendül fel a hangja fagyosan.
- Beszélgetni? – kérdez vissza csendesen anya.
Brooke olyan gúnyosan neveti el magát, hogy még részemről is bezsebel egy elismerést, pedig köztudottan én sem vagyok az a típus, aki magában tartja a véleményét.
- Kösz, nem – felel végül Brooke.
- Szívem – szól oda neki enyhítően apa, de csak egy fagyos pillantást kap válaszul.
- Nem – zárja le a vitát, majd tüntető jelleggel elfordul, vagy legalábbis fordulna, ugyanis ekkor pillantása átsiklik rajtam, és minden igyekezete ellenére, képtelen levegőnek nézni.
Hosszan néz, minden egyes vonásomat részletesen kielemzi, mintha csak örökre az emlékezetébe szeretné vésni, holott tökéletesen elég neki egy tükör ahhoz, hogy bármikor felidézhesse a látványt. Aztán egyszer csak eltűnik az érdeklődés a tekintetéből, a helyére gúnyos gőg költözik, szája sarka pedig fölényes mosolyra húzódik, miközben pillantását lassan visszavezeti apára.
- Komolyan? Ezzel próbálsz meg helyettesíteni engem?
Az „ezzel” megnevezés hallatán majdnem a plafonig szalad a szemöldököm, a bicskanyitogató stílusától pedig szinte viszketni kezd a tenyerem, egy kiadós pofon után epedezve. Úristen, mennyire szívesen marokra fognám a haját, és tépném meg úgy igazán…
- Valami problémád van? – kérdezek vissza kissé fenyegető hangnemben, és bár apa a pillantásával jelzi, hogy momentán Brooke nincs abban az állapotban, hogy fair vitát folytassunk le, ez utóbbi tökéletesen hidegen hagy.
- Ha így öltözködsz a nevemben, akkor igen, problémám van – válaszol szórakozottan a nővérem, miközben fintorogva végignéz a ruháimon. – Három divatcégnek vagyok a reklámarca, kizárt, hogy senkinek nem tűnt fel a stílusérzéked mindennemű hiánya… Ráadásul – billenti kicsit félre a fejét -, mintha az utóbbi hetekben pár kiló is rám szaladt volna – jegyzi meg. – Még jó, hogy a fotózásokon van retus.
- Brooke – inti rendre apa, de eddigre nálam már elszakad a cérna, úgyhogy oly mindegy.
- Komolyan, ennyit tudsz mondani? – nevetek fel lesajnálóan. – Szánalmas vagy Brooke. De ha már a különbségeknél tartunk, engem inkább az lep meg, hogy azt sem vette észre senki, hogy végre valahára magadra szedtél némi gátlást… Döbbenet, már több mint egy hete nem kellett taccsrészegen előrángatni egy árokból.
- Nem, csak egy kórház tetején estem neki a pasimnak. Igazad van, sokkal jobb. Ráadásul mindezt józanul – reagál szórakozottan, és bár tudom, hogy csak provokál, legszívesebben bemosnék neki egy rohadt nagyot. – Megértem, hogy Drew ilyen gyorsan elcsavarta a fejed. Biztos nagy volt a kontraszt közte, meg az utcakölykök között. Mondanám, hogy a Porsche-ja volt a legnagyobb változás számodra, de lehet nálad már az is plusz pont, hogy egyáltalán van pénze mindennap lezuhanyozni – folytatja szemrebbenés nélkül.
- Brooke! – szól rá erélyesebben apa.
- Te mégis mit képzelsz magadról? – meredek rá pislogás nélkül. – És mit gondolsz rólam? Nem a híd alatt nőttem fel, bár azt el kell ismerni, hogy elég sok mindent megtettél annak érdekében, hogy ott végezzem. Egy utolsó cafka vagy Brooke, egy szánalmas senki. Azt hiszed, hogy a pénzed feljogosít bármire is? A pénzeddel pont idáig jutottál. Egy drogelvonóra. Hadd gratuláljak hozzá… - tapsolok gúnyosan.
- Mindketten hagyjátok abba! – figyelmeztet mindkettőnket anya, mire Brooke szemében olyan indulat villan, hogy ösztönösen hátrálok egy lépést, pedig még csak nem is nekem szól a pillantás.
- Te pedig takarodj! – fordul anyámhoz. – Tűnj innen!
- Válogasd meg a szavaidat kiscsillag, mert esküszöm, hogy kitépem a nyelved és feldugom a se… - jövök én is indulatba, de anya félbeszakít.
- Roxane! Vigyázz a szádra!
- Nem! Miért mindig őt véded? Az égvilágon semmit nem tett le az asztalra. Komolyan azért legyünk rá tekintettel, mert ott tette tönkre az életét, ahol csak tudta? Nevetséges.
- Mindig engem véd? – nevet fel kissé hisztérikusan Brooke. – Ja, rohadtul. Ezért adta be a válókeresetet is mi? Ezért foglalta szerződésbe, hogy ne találkozzak vele soha többet? Ezért nem keresett tizenegy éven át? Semmi joga itt lenni! – kiabálja a lány indulatosan.
Szinte vágni lehet a szobába költöző jeges feszültséget. A fejemben egyre csak Brooke szavai keringenek, és kétségbeesetten próbálok elég csattanós választ adni a lány kérdéseire, de egész egyszerűen annyira lesokkolt a mondandója, hogy momentán nem hogy a frappáns riposztra nem telik, de az is komoly erőfeszítést igényel, hogy egyáltalán talpon maradjak. Mi az, hogy anya adta be a váló keresetet? Mármint oké, ultimátumot adott apának, hogy vagy Brooke karrierje, vagy a család, de én mindig is úgy tudtam, hogy apa válasza volt a bírói levél. És mégis mi az, hogy anya foglalta szerződésbe, hogy ne találkozzanak többet? Közösen döntöttek így!
- Most mi van? – töri meg a csendet értetlenül Brooke. – Miért néz mindenki úgy, mintha újdonságot mondtam volna?
- Te komolyan ezt hazudtad Brooke-nak? – fordulok hitetlenül apa felé. – Képes voltál az anyám nyakába varrni azt, hogy te egy gerinctelen féreg vagy?
- Roxie, félreé… - kezd bele apa, de ekkor anya félbeszakítja.
- Nem hazudott, Roxane. Az én döntésem volt.
Szinte hallom, ahogyan az éveken át gondosan építgetett világom összedől. Hangos robajjal omlanak le a falak, darabokra tőrnek a támpillérek, megrepednek az alapok. Értetlenül meredek a romokra, próbálok rájönni, hogy mégis hogyan tudtam ennyi ideig ekkora meggyőződéssel egymásra pakolgatni a téglákat. Hogy nézhettem be ennyire?
- Hogy mit csináltál? – kérdezem meg csendesen.
- Roxane, én nem akartam rosszat, csak… - kezd el magyarázkodni.
- Mit csináltál? – teszem fel immáron hangosabban a kérdést. Hallani akarom, ahogyan kimondja, hogy ennyi éven át a szemembe hazudott.
- Én intéztem el, hogy többet ne találkozz apáddal – süti le a szemeit. – Nem akartam, hogy te is annak a világnak a…
- Menj a francba! Csak menj a francba – szakítom félbe, és már meg is indulok az ajtó felé.
Hallom, ahogy apa még utánam kiált, de válasz gyanánt csak hangosan bevágom magam után a nyílászárót, és a könnyeimmel küszködve tovább indulok a kijárat felé. Minden haragommal igyekszem magamban tartani a sírást, de pont hogy a düh váltja ki belőlem a könnyeket, így igen hamar elbukom a harcban. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal a végtelen csalódottsággal, ami szétáramlik az ereimben, képtelen vagyok kezelni a tudatot, miszerint tizenegy éven át hülyének nézett az anyám. Az agyam megállás nélkül elém vetíti azokat az alkalmakat, mikor elküldtem apát a jó büdös francba, mikor olyanokkal vádoltam, amiket nem ő követett el, mikor azt a személyt helyeztem előtte piedesztálra, aki a valóságban arra se méltó, hogy egyáltalán a föld alá süllyedjen szégyenében. Mégis, hogy képzelte? Hogy merte ezt megtenni velem? Hogy hozhatott ilyen helyzetbe?
Kérdést kérdés követ, és bár kétségbeesetten próbálok válaszokat találni, semmi józan érv nem jut az eszembe. Nem tudok felmentést adni anyának a tettei alól, nem találok olyan magyarázatot, ami akár csak a felére csökkenthetné azt a mérhetetlen haragot, amit most az irányába érzek.
Kezem remeg a dühtől, miközben előszedem a zsebemből a telefont, és bár fogalmam sincs arról, hogy hova akarok menni, azt biztosan tudom, hogy el innen. Nem akarom, hogy anya utánam jöjjön, nem akarok alkalmat adni neki a magyarázkodásra. Nem akarom hallani. Őt se, és apát sem. Nem tudnék a szemébe nézni.
Miközben igyekszem a lehető leggyorsabban magam mögött tudni az egész magánklinikát, belépek a névjegyzékbe, és mielőtt akár csak végig gondolhatnám, hogy kit hívjak fel, az agyam már mozdulatra is bírja az ujjaimat, és másodperceken belül Drew Williams neve virít a képernyőn. A gyors séta közben a fülemhez emelem a készüléket, és amíg várom, hogy az egyenletes pittyegést megszakítsa a fiú hangja, megpróbálom kicsit összeszedni a gondolataimat. Bár a büszkeségem próbál rávenni arra, hogy a tegnapi után inkább keressek mást, akinek a nyakába zúdíthatom a problémáimat, pontosan tudom, hogy ő az a személy, akivel nem félek megosztani a történeteket, a gondolataimat, az érzéseimet. Ettől függetlenül nem szeretnék zokogva társalogni a sráccal, úgyhogy igyekszem némi nyugalmat erőltetni magamra, amin mondjuk nem segít, hogy Drew nem veszi fel.
Egy idő után egy géphang félbeszakítja a hívásomat, mire újra tárcsázom a srácot, de ismét csak hosszú másodperces várakozás vár rám. Ekkor már az is idegesít, hogy még csak fogalmam sincs arról, hogy mi lehet vele. Tegnap este láttam utoljára, azóta nem beszéltünk, és hát azért nem olyan viszonyban váltunk el, ami megnyugtat. Bár Drew inkább tűnt sértettnek és nemtörődömnek, mint idegesnek, ki tudja, hogy milyen állapotban hajtott el tegnap. Bár eddig azt hittem, hogy pusztán dacból nem írt nekem reggel semmi bíztatót a Brooke-kal való találkozással kapcsolatban, most kezdek elbizonytalanodni. Mi van, ha történt vele valami?
Mikor harmadjára indítom el a hívást, már görcsben áll a gyomrom. A pittyenések követik egymást, és már épp ott tartok, hogy a földhöz csapom a készüléket, és tehetetlenségemben elüvöltöm magam, amikor is végre valahára Drew felveszi a telefont.
- Nem a legjobb az időzítés, cica – szól bele kissé lihegve, köszönés nélkül a telefonba, és bár máskor tuti kikérném az udvariatlan üdvözlést, ezúttal csak a megkönnyebbülés önt el.
- Ne haragudj, nem akartalak zavarni – kezdek bele mentegetőzve.
- A lényeget cica – sürget tovább, kissé akadozva ejtve ki a szavakat.
- Épp edzel, vagy mi? Eléggé szakadozol – jegyzem meg.
- Elég mélyen benne vagyok valamiben – érkezik a válasz. – Vagy inkább valakiben – töpreng el, mire majdnem kiesik a telefon a kezemből.
- Tedd már le, Drew! – szól bele a háttérből valaki a beszélgetésbe. – Mindjárt elmegyek…
- Te ugye most csak szórakozol? – kérdezem elhűlten.
- Benne van a szerződésben, hogy lehet, és amúgy is csak barátok vagyunk – feleli halál természetesen. – Szóval, amennyiben nem fontos, akkor van jobb dolgom is.
Bár legszívesebben rá raknám a telefont, a problémám határozottan kimeríti a fontos kategóriát, így csak veszek egy mély levegőt, és minden büszkeségemet sutba vágva, tovább folytatom a beszélgetést.
- Fontos – sóhajtok. – De lehetne, hogy ezt úgy beszéljük meg, hogy nem egy pucér lány fekszik alattad?
- Ami azt illeti, ő van felül – érkezik a megsemmisítő válasz.
- Drew! – lihegi a nevét Miss Ribanc, és a mobilon át hallom, ahogy odahajol a sráchoz, és egy alapos szájsebészeti beavatkozást végez rajta a nyelvével.
- Egy kicseszett nagy, tapintatlan seggfej vagy, Williams! – adom a fiú tudtára, és bár a mondat éle nem sikerül a maximálisra, hála elcsukló hangomnak, a tartalma legalább elég árulkodó.
Mielőtt a fiú bármit válaszolhatna, bontom a vonalat, és bár legszívesebben hozzávágnám a betonhoz a készüléket, még épp időben felmérem, hogy szükségem lesz rá a továbbiakban, így csak egy kiadós toporzékolással vegyített bőgőroham keretében adom ki magamból a feszültséget. És én még komolyan azért aggódtam, hogy baja van. Remélem beletörik a farka, abba a kiscsajba….
A mobilom másodpercek múlva csörögni kezd, a kijelzőn Drew neve villog, de eszem ágában sincs felvenni. Újra meg újra kinyomom a hívását, és már épp ott tartok, hogy valami tiltólistára teszem, mert így, hogy megállás nélkül az ő neve úszik be a képernyőre nem tudom használni a telefont, végre abbamaradnak a próbálkozások. Igen hamar kiderül, hogy ennek oka mindössze annyi, hogy a fiú taktikát váltott, és ezúttal SMS-ekkel próbálkozik, de legalább ezek mellett szemügyre tudom venni a névjegyzéket, hogy találjak valaki olyat, akit a fiú helyett megkérhetek, hogy jöjjön értem. A régi életemből nem sok mindenki jöhet szóba, az újban meg hát nem sok ember van. Egy ideig eljátszom a gondolattal, hogy Dereket hívom fel, de nem tudom, hogy ez mennyire van benne a munkakörében, ahogyan a férfi biztos rögtön tájékoztatná apát is, azt pedig nem szeretném. Persze Grace azonnal jönne, de nem szeretném, hogy újra együtt kapjanak minket lencse végre, egyre rosszabb az a jövőkép, hogy esetleg örökre benne ragadok ebben a média által nonstop nyomon követett életben, nem szeretnék kockáztatni. Aztán tovább görgetem a címlistát, és ahogy tekintetem megakad egy néven, tudom, hogy megtaláltam az utolsó lehetőséget. Kissé feszengve nyomok rá a hívásra, de szerencsére két pittyenést se kell várnom, a fiú már fel is veszi.
- Szia, Roxie! Mi a helyzet?
- Szia, Nate! Értem tudnál jönni? – kérdezem, a sírástól még kissé remegő hangon.
- Jézusom, baj van? Persze, hogy megyek. Hol vagy?
- Brooke magánklinikájától néhány utcányira – válaszolok. – Tudod, merre van?
- Egyszer voltam ott, de azért ha látsz egy utcatáblát, szólj – felel. – Egyáltalán mit keresel ott? És mi történt? És hogyhogy engem hívsz? Mármint nem baj, meg semmi, csak lehet Drew jobb választás, hogyha vigasztalni is kell – magyarázza hadarva, miközben feltehetőleg igyekszik a lehető leggyorsabban elindulni, legalábbis az átszűrődő hangok erre engednek következtetni.
- Drew nem ér rá – jegyzem meg kissé fagyosan.
- De hívtad? Kizárt, hogy nem hagy félbe mindent, ha gáz van – értetlenkedik a fiú.
- Nate! Felhívtam, és épp mással volt. Hidd el, esze ágában sem volt félbehagyni…
A srác részéről csak egy cifra káromkodásra futja, majd biztosít arról, hogy két perc és elindul. Hálásan megköszönöm neki, aztán megpillantok egy utcatáblát, így lediktálom a srácnak a helyzetem pontos címét.
- Oké, sietek – ígéri meg. – A GPS szerint van tőled kétszáz méterre egy kávézó. Ülj be addig oda, oké?
- Oké – bólintok, aztán bontjuk a vonalat.
A kávézóhoz érve rájövök, hogy pénz az nincs nálam, így inkább csak egy utca menti padra ülök le, és bár próbálom meggyőzni magamat, hogy ne olvassam el Drew SMS-eit, a kíváncsiságom erősebbnek bizonyul. A srác nem aprózta el, bár tíz perc sem telt a beszélgetésünk óta, már tizennégy SMS sorakozik a mobilomon tőle. Többen ugyanaz áll, legfeljebb a stílus változik, de összességében azért látszik rajtuk, hogy miként is módosult a fiú hozzáállása az egész beszélgetésünkhöz.
Most mégis mi bajod van? Barátok vagyunk, nem értem miért zavar, hogy mással vagyok.”
Tényleg nem értelek… Te dobsz ki engem, és neked áll feljebb!”
„Most komolyan a csaj borított ki ennyire?”
Oké, egy kicsit tényleg paraszt voltam beszélgetés közben. Hívj fel, oké? Már se alattam, se felettem nincs senki.”
Jó, az előző SMS végét inkább ne olvasd el!”
Azt mondtad fontos. Gáz van, cica?”
Hahó!
Oké. Kizárt, hogy a seggfej stílusom borított ki ennyire, viszont ha mégis, akkor ne haragudj, tedd túl magad rajta, és hívj fel!”
Úgy értem, hogy most hívj fel, nem miután túltetted magad rajta…
Cicaaaaaa
Legalább egy SMS-t írj, hogy nincs baj.”
Na jó, odamegyek! Még Brooke-nál vagy? Ugye nem anyukáddal történt valami?”
Kérlek szépen, válaszolj!”
Cica, kérlek ne csináld ezt! Megőrülök
Bár énem egy része elégtételt érez, egy másik felem tökéletesen el tudja képzelni, hogy mi zajlik le Drew-ban, és bár hihetetlenül haragszom rá, végül erőt veszek magamon, és bepötyögök neki egy pársoros választ.
Nem kell, hogy gyere, Nate már elindult. Tudod, ahogy azt egy barát teszi… És nem Drew, nem csak egy kicsit voltál paraszt, hanem irgalmatlanul nagyon. Felhívlak, mert szükségem van rád, és arra nem veszed a fáradtságot, hogy legalább a farkadat kihúzd a másikból, amíg beszélek veled. Inkább ne vetted volna fel… A vicc az egészben, hogy amúgy aggódtam érted. Kár volt.

Tudod egyébként azt nem értem, hogyha benned ekkora tüske van ezzel az egész „maradjunk barátok” dologgal kapcsolatban, akkor miért nem tudtad ezt tegnap elmondani. Mindenesetre ne aggódj, most már nem szeretnék a barátod lenni. Ha ezt tudod nyújtani barátként, akkor nem tartok rá igényt. Roxie