Sziasztok! :)
Huh, hát igen, ez is eljött. A Spring Notes utolsó fejezete... Mindig annyira rettentően furcsa befejezni egy történetet, hiányérzet marad az emberben, hogy hiába ülne le írni, már nincs mit.
Ahogy azt már előzetesen beharangoztam, ez a rész már nem viszi előre a történetet, egyfajta betekintést kaptok Drew és Roxie jövőjébe, remélem nem okoz majd csalódást. :)
Nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltatok velem végig, és hogy a világ legpofátlanabb megvárakoztatása után is még visszatértetek a történethez. Tényleg, elmondhatatlanul jól esik! <3
Ha bárkiben maradt kérdés a szereplőkkel kapcsolatban, nyugodtan tegye fel kommentben, ígérem, a legjobb tudásom szerint, válaszolni fogok. Más pedig nem maradt hátra:
Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3
20.Fejezet
- Drew – szólítom
meg a létező legangyalibb hangomon a fiút, miközben benyitok a szobába.
- Oh, nem, nem
cica! Ismerem ezt a hangod – pillant fel rám azonnal. – Nem érdekel, hogy
milyen idióta ételpárosítást kívántál már meg megint, biztos, hogy nem megyek
ki érte hajnali egykor…
- Most
komolyan? Hát, van neked szíved? – dramatizálom túl szándékosan a helyzetet.
- Múltkor három
órán át vezettem, hogy a kedvenc éttermedből hozzak neked egy gyrosst, erre
mikor megérezted az illatát, kidobtad a taccsot. Nem játszunk ilyet – csóválja
meg a fejét, de a szája sarkában megbúvó szórakozott mosolyból tudom, koránt
sincs még lefutva ez az ügy.
- Ezúttal nem
így lesz, esküszöm – rebegtetem meg a szempilláimat. – De tényleg. Becsszóra –
bizonygatom tovább, és taktikát váltva átkarolom hátulról, hogy aztán
tenyeremet becsúsztassam a pólója alá, és ujjaimmal apró köröket hintsek
fedetlen mellkasára. – Na! Légyszi! – búgom bele a nyakába. – A kedvemért!
- Nem könnyű
neked nemet mondani – sóhajt fel megadóan Drew, mire széles vigyor kúszik az
arcomra. – Mondjad, mit szeretnél?
- Rántott
sajtot! – csillan fel a szemem, és egy hálás puszit nyomok a fiú arcára. – Meg
talán egy kis csokit. Nem is, inkább olyan kígyós gumicukrot, tudod, azt a
savanyút. És céklát. Céklát mindenképpen. Ú, és narancslevet! De ne rostosat,
azzal újabban hadilábon állok. Valaki annyira nem lelkesedik érte – pillantok
le a hasamra.
- Cica, ha ezt
mind összeeszed, akkor kinyírod szerencsétlen gyereket – nevet fel hitetlenül
Drew.
A felvetésre,
miszerint a sajt és a cékla maradhatnak, de a többinek mennie kell, csak ajkaim
lebiggyesztésével felelek, és bár Drew végül úgy hagyja el a szobát, hogy
felesleges út közben SMS-ekkel bombáznom, úgy sem gondolja meg magát, még az
autóig sem ér el, már küldöm is neki a kérlelő üzeneteimet. A fiú persze még
vitázik velem egy sort, aztán egy darabig nemes egyszerűséggel ignorálja az
SMS-eimet, de egy idő után elunja, hogy folyamatosan a marhaságaimmal
traktálom, és végül küld egy képet a gumicukorról és a narancsléről, csak hogy
végre valahára abbahagyjam a zaklatását. A terhes nők elégedettségével dőlök
hátra a kanapén, lábaimat kényelmesen felpakolom a dohányzóasztalra, aztán
kézbe veszem a mobilomat, hogy tovább böngészhessek az utónevek között.
Döbbenetes, hogy mennyi elfuserált név van, amit engednek gyerekeknek adni.
Hogy lehet valakit Charismának hívni? Nem egoista egy kicsikét? Bár, még mindig
jobb, mint az Audio. De most komolyan, miért kell kiszúrni szerencsétlen
gyerekkel? Jó, hogy nem Youtube-nak keresztelik. Oké, a Huckleberry is kizárva.
Djingiz? Ki az az idióta, aki Djingiznek nevezi el a gyerekét? Egyáltalán hogy
ejtik azt, hogy Djingiz? Esküszöm, jobban járnánk, ha csak azok vállalhatnának
gyereket, akiknek előzetesen egy tíztagú tanács jóváhagyja a névválasztását.
Aki úgy hívja a gyerekét, hogy Djingiz, az biztos, hogy még nem elég érett a
szülői szerepre. Mondjuk, komolyan én beszélek? Nem tudom, hogy Drew vagy én
vagyok az alkalmatlanabb arra, hogy gyerekünk legyen.
Mielőtt még
esetleg komolyabb pánikrohamot kaphatnék, szerencsére nyílik a bejárati ajtó,
Drew pedig büszkén meglengeti felém a rántott sajt dobozát. Persze elég
meglátnom a sajtról készült illusztrációt a csomagoláson, hogy rögtön
megbánjam, amiért megrendeltem magamnak, és bár nagyon igyekszem mosolyogva
bólogatni, mintha még mindig vágynék rá, a fiú könnyedén átlát rajtam.
- Ugye csak
szórakozol?
- Ne haragudj –
pislogok rá ártatlanul. – De a gumicukrot még mindig szeretném – Próbálom
menteni a helyzetet, mire Drew csak a szemét forgatva odadobja nekem az
említett édesség zacskóját. – Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?
- Nem eleget
cica, nem eleget – csóválja meg a fejét, miközben átviszi a konyhába a frissen
vásárolt cuccokat.
Jókedvűen állok
neki a gumicukor kígyóknak, mosolyom pedig még szélesebb lesz, mikor Drew
elterpeszkedik mellettem a kanapén. Fejét kényelmesen az ölembe hajtja, majd a
száját kitátva pofátlanul jelzi, hogy passzoljak neki is az édességből. Nem túl
lelkesen, de megválok az egyik sárga finomságtól, hogy aztán szokásomhoz hűen
nekiállják a fiú tincseivel játszani.
- Neveket
nézel? – ráncolja össze a szemöldökét, mikor pillantása a mobilom kijelzőjére
siklik.
- Igen, de
egyik rosszabb, mint a másik… Neked van valami, ami tetszik?
- Még
gondolkozom a Drew Williams Jr., az ifjabbik Drew Williams és a II. Drew
Williams között – bólogat, és bár egy darabig várom, hogy elröhögje magát,
mikor még egy perccel később is halál komolyan mered rám, kikerekednek a
szemeim.
- Kizárt dolog!
- Csak gondolj
bele! Mi jut eszedbe erről a névről? Jóképű, karizmatikus, tehetséges,
magabiztos, sármos, humoros…
- Elmeháborodott,
nagyképű hólyag – fejezem be készségesen a felsorolást. – Nem nevezheted el
magadról a gyerekünket!
- Miért nem?
- Mert a
Földnek épp elég csapás, hogy egy Drew Williams a világon van! – vágom rá.
- Ugyan cica,
úgy is rám fog ütni a gyerek. A tökéletes génjeimet kizárt dolog, hogy
elnyomják a te selejteseid. Igazán lehet a neve is az enyém.
- Már
megbocsáss!
- Nem
haragszom, nyilván csak a hormonok beszélnek belőled – táncol tovább az
idegeimen. – Különben is, ha nem Drew Williams, akkor mégis mi lehetne a neve?
- Hát, lehetne
mondjuk Noah…
- Agyadra ment
a Szerelmünk lapjai.
- Akkor Zac.
- Persze, Zac
Efronról elneveznéd a gyereket, de rólam nem lehet! – háborodik fel azonnal.
- Jason?
- Még csak nem
is tagadod, hogy Zac Efronről nevezted volna el? – hüledezik tovább. – Add
vissza a gumicukrot! – nyúl sértetten a zacskó után, mire pedig akár csak észbe
kaphatnék, már az egészet beleborítja a szájába.
Hitetlenül
nézem, ahogyan megeszi az összes édességemet, aztán durcásan csak közlöm, hogy
remélem lányunk lesz. Drew arcát filmre kéne venni, ahogyan leesik neki, hogy
még egyáltalán nem biztos, hogy kisfiunk lesz, esküszöm, olyan sokkban bámul
rám vissza, mintha minimum most világosítottam volna fel arról, hogy nem
létezik a mikulás. A szemeibe riadtság költözik, gyanítom, magában végig
pörgeti, hogyha létezik a karma, akkor mennyi idióta udvarlóját kell majd
elviselnie a lányunknak. Ha csak fele olyan nehéz esetek lesznek, mint ő,
felkötheti a gatyáját, mint lányos apuka. Meg persze a srácok is aggódhatnak,
Drew-ból kinézem, hogy vadászpuskával kergeti majd meg azokat, akik nem
szimpatikusak neki.
- Jó,
választhatsz neki egy második nevet, de akkor fiú legyen! – áll neki alkudozni,
mintha minimum rajtam múlna a gyerek neme.
- Ugye tudod,
hogy erre nem igazán van ráhatásom?
- Cica! Egy rád
ütő lánynál, csak egy rám ütő lány a rosszabb! – ül fel teljesen kibukva.
- Csak nem
félsz, hogy benne is túlteng majd a magamutogatási vágy? – kérdezek vissza
ártatlanul.
- Oké, öltözz!
Megyünk az orvoshoz!
- Nem
állíthatsz csak úgy be az ultrahangra, hajnali egy óra van. Különben is, három
nap múlva amúgy is megmondják majd.
- Hidd el, én
beállíthatok – int le Drew, és már nyúl is a telefonja után.
Szemforgatva
hallgatom, ahogy a fiú heves gesztikulálások közepette magyarázza az
orvosunknak, hogy márpedig nekünk azonnal tudnunk kell a gyerekünk nemét, és ha
kell, a tízszeres árát is kifizeti egy ultrahangnak, de most rögtön fogadjanak
valahol. A vonal túloldalán lévő egy ideig még magyaráz neki valamit, aztán
Drew megajándékoz egy győzelemittas mosollyal, és jelzés értékűen előszedi
zsebéből a kocsikulcsot. Csak egy fáradt sóhaj a válaszom, elképesztő, hogy
komolyan képes hajnalok hajnalán kocsiba ültetni, csak hogy megnyugtassa a
lelkivilágát, hogy fia lesz. Az isten irgalmazzon nekünk, ha esetleg azt
mondják majd, hogy kislány. Remélem azért nem fog szívinfarktust kapni.
Tekintve, hogy ilyen
időben már nem autókáznak valami sokan, viszonylag hamar átjutunk a városon,
sőt, még a parkolóhelyeket sem kell árgus szemekkel figyelni, ugyanis rajtunk
kívül, mindössze egyetlen autó álldogál a magánrendelő privát parkolójában. A
portás kissé meglepetten köszönt minket, gondolom nincs hozzászokva, hogy két
idióta ilyenkor érkezik ultrahangra, de készségesen kinyitja nekünk a
lépcsőházba vezető ajtót, nemsokára pedig már a második emelet hármas számú
ajtaja előtt ácsorgunk, hogy beengedjen minket az orvosunk. A nő kissé
fáradtnak tűnik, de ettől függetlenül mosolyogva terel minket beljebb a
rendelőbe, én pedig már rutinszerűen közelítem meg a vizsgálóágyat.
- Rendben,
lássuk, mi van itt – kezdi el a kézi ultrahangot húzogatni a hasamon, a falra
szerelt képernyőn pedig megjelenik a világ leggyönyörűbb teremtése.
Bár nem most
hallom előszőr a kicsi szívverését, ezúttal is ugyanúgy elérzékenyít, mint
legelső alkalommal. Annyira hihetetlen belegondolni, hogy itt növekszik egy új
élet a szívem alatt, akit néhány hónap múlva már a kezemben tarthatok,
megölelhetem, nézhetem, ahogy alszik. Hogy neki már én leszek az anyukája, és
mindent, amit a sajátomtól tanultam, azt átadhatom majd neki. Alig várom, hogy
megismerhesse Grace-t, aput, Brooke-ot, Drew szüleit, na és persze Nate-et, a
tiszteletbeli pót apját, aki azóta, hogy megtudta, a legjobb barátjának gyereke
lesz, megállás nélkül gyerekcuccokat böngész a neten, és folyamatosan
idiótábbnál idiótább holmikkal érkezik meg hozzánk vendégségbe, hogy a kis
csöppség semmiben se szenvedjen hiányt. Természetesen Drew-ról sem feledkezik
meg, készséggel mutogatja neki a hátborzongató szülési videókat a neten, illetve
beszerzett valami szülésszimulátor gépet is, amitől Drew már az ötös fokozaton
úgy üvöltött, mint akit nyúznak. Bíztató…
- Szépen
cseperedik a pocaklakó – mosolyog kedvesen az orvos, miközben igyekszik úgy
forgatni a gépet, hogy a legjobb rálátásunk legyen a „lényegre”. – Na és, hogy
érzi magát az anyuka?
- Egyre
idegesebben apukától – válaszolok ösztönösen, mire a nő felnevet, Drew pedig
durcásan felmordul. – Na, tudod, hogy szeretlek – csúsztatom tenyeremet a
fiúéba, aki erre csak a szájához emeli a kézfejem, és egy puszit nyom az
ujjaimra.
- Akkor, készen
állnak a nagy hírre?
Egy bólintással
felelünk mindketten, úgyhogy az orvos oda ül a számítógépe elé, és kivetíti a
vizsgálat egyik felvételét a képernyőre. Ahogy jobban ráközelít a képre, már
mondania se kell, hogy bizony egy mini Drew Williams növekszik odabenn, aki úgy
fest pont ugyanolyan izgatott a vizsgálattal kapcsolatban, mint az apukája.
Barátom megkönnyebbülten sóhajt fel, mikor a doktornő szóban is megerősíti,
hogy kisfiunk lesz, aztán a világ legédesebb mosolyával az arcán felém fordul,
és vidáman bejelenti, hogy akkor mehetnek együtt csajozni. Csodálatos.
- Drew –
szólítom meg a fiút ártatlanul, mikor már majdnem otthon vagyunk.
- Nem veszek
még egy gumicukrot.
- De megetted
az előzőt – vetem be a kölyökkutya szemeimet. – Komolyan megfosztanád tőle a
kisfiunkat? – helyezem tenyerét a hasamra, hátha meghatja, hogy mini Drew épp
átrendezi odabenn a szerveimet.
- Szörnyű egy
nőszemély vagy, cica.
~ ~
~
Olyan velőtrázó
sikolyhullám rázza meg az arénát, hogy az még Drew-t is meglepi, pedig ha
valakit nem szokott ledöbbenteni, hogy milyen hatást vált ki a rajongóiból, az
ő. Oké, azért fontos leszögezni, hogy a nagy ováció kivételesen nem neki, vagy
legalábbis nem csak neki szól, ugyanis mellette ott tipeg a világ
legeslegédesebb kisfiúja – nem, kicsit se vagyok elfogult -, szigorúan
ugyanolyan szerelésben, mint édesapja. Ahogy ott állnak a színpadon, mindketten
farmerben, piros-fekete kockás ingben és tornacipőben, attól olyan széles
mosoly költözik az arcomra, hogy azt Joker is megirigyelné.
A kis drágám
azért egy kicsikét zavarban van, szorosan lépked Drew lába mellett, fél kezében
Szaurusz Uraságot szorongatja, tekintete ide-oda jár a hatalmas stadionban, és
próbálja felfogni, hogy mégis miért bámul rá visongva többtízezer ember. A
nézőtér női fele – azaz úgy a kilencvenkilenc százaléka – teljesen elveszti a
kontrolt, képtelenek betelni a kisgyerekes Drew látványával, kivörösödött
fejjel sikítanak fel újra és újra, néhányan pedig esküszöm, hogy egész
konkrétan sírnak.
- Üdv, New
York!
Újabb
sikolyáradat, néhány színpadra repülő melltartó, amit mondjuk így az első
percben túlzásnak érzek, de hát ők tudják. Drew persze vigyorogva hátrafordul a
backstage felé, hogy jelezze, még mindig ő Hollywood koronázatlan szépfiúja, és
miután begyűjti az unott szemforgatásomat, ismét a rajongóira koncentrál.
- Mint
látjátok, ma van egy nagyon különleges vendégünk, akinek egyébként már egy
órája aludnia kellene, de hát jönni akart, és mivel olyan makacs, mint az
anyja, jött is. Hölgyeim és uraim, Drew Williams Jr.!
A korábbi
hangerő egyenesen suttogásnak tűnik a mostani sikításhoz képest, többen
ájuldoznak a cukiságfaktortól, és hát, aki esetleg még nem került a Drew duó
hatása alá, annak a következő pillanatban garantáltan vége van, ugyanis kisfiam
bemutatja, mennyire is ütött az apjára. Magabiztosan előrébb lép egyet, jelentőségteljesen
végig hordozza pillantását az első sorban állókon, aztán tekintete megállapodik
az egyik lányon, rávillantja a három évesek legbugyiszaggatóbb mosolyát, és hát
igen. Beletúr a hajába.
Hitetlenül
csóválom meg a fejemet, miközben Grace mellettem dobhártyaszaggató visításba
kezd, és fel-le ugrándozik, hogy kész, neki azonnal kell a gyerekem, mert
annyira cuki és te jó ég, hogy lehet valaki ennyire jó pasi már három évesen.
- Mondasz valamit
a közönségnek? – hajol le hozzá a mikrofonnal Drew, és bár a kis klónozott mása
egy ideig csak a fejét rázza, végül összeszedi a bátorságát, és megszólal.
– Anya sokkal
jobban énekel, mint apa.
Kész. Az egész
stadion egy emberként röhög fel, mire kisfiam kissé meglepetten hozzáteszi,
hogy de ez tényleg így van, nem viccnek szánta. A nevetés még hangosabbá válik,
Drew pedig inkább felegyenesedik, nehogy tovább rombolják az imidzsét.
- Köszönjük
kisfiam, többet nem jössz a koncertemre – jelenti ki, de aztán azért ölbe veszi
hírneve megtépázóját, és miközben elindul vele a backstage felé, mosolyogva ad
egy puszit az arcára. – Valld be, hogy ezt te tanítottad neki! – fogja rám az
egészet, mikor átadja a mini szívtiprót.
- Tudod, a
gyermeki őszinteség – rebegtetem meg ártatlanul a szempilláimat, miközben ha
akarnám se tudnám levakarni az elégedett vigyort az arcomról. – Na, de toljad
ezt a koncertet, jól akarok szórakozni!
- Szeretlek,
cica – csókol meg.
- Én is
szeretlek.
~ ~
~
Hitetlenül
bámulok Drew-ra, aki épp elégedetten hátba veregeti kisfiát – jó, már sokkal
inkább nagy fiát, de nekem mindig kicsi marad -, minekutána közölte, hogy be
kell mennünk délután egy rendkívüli szülői beszélgetésre, ugyanis előfordulhat,
hogy a minap a női öltözőben akadtak rá, két(!) meglehetősen dekoratív
hölgyemény társaságában. Én momentán nem tudom, hogy a behivatás miatt legyek
mérgesebb, vagy mert egyszerre két lányt szédít, esetleg, hogy mindezt az
iskolai tesiöltözőben teszi, de semmi gond, mert amíg én kitalálom, hogy
melyikért szidjam le a legjobban, Drew minden nevelési elvvel szembe megy, és
büszkén magyarázza, hogy bizony, így kell ezt csinálni.
- Az apád azt
akarja mondani, hogy két hétig nem mész sehova – szólok közbe, mikor már ott tartunk,
hogy mindjárt zsebpénzemelést is kiutalunk egy szem gyermekünknek, hogy legyen
miből fenntartania mindkét kapcsolatát.
- De anyu! –
akad ki az érintett. – Hát most miért engem kell büntetni, amiért a tesi tanár
nem kopogott?
- Ott se
kellett volna lenned!
- Ez
részletkérdés.
- Egyáltalán
kik azok a lányok? Azt hittem, hogy Melissa a barátnőd…
- Az egyik.
- Ugye tudod,
hogy ez mind a te hibád? – támadom le inkább a másik Drew-t, mivel a kisebbik
úgy fest, nem érti, hogy mégis mit problémázom a barátnői számán.
- Milyen hiba?
Tehetek róla, hogy elörökölte a csajmágnes génjeimet? Inkább értékeld, hogy
mennyire adakozó, és nem csak egy lányt tesz boldoggá, hanem mindjárt hármat.
- Négyet – szól
közbe a másik, de ahogy rávillantom a gyilkos tekintetem, gyorsan módosít. –
Tényleg az egész apa hibája. Állandóan teletömi a fejemet a hülyeségeivel –
bólogat nagy komolyan. – Mindig azt mondja, hogy addig kell szemérmetlenül
csajozni, amíg nem jön az az egy, aki miatt úgy érzed, hogy érdemes abbahagyni
– teszi hozzá gyorsan.
Igen, engem itt
veszítünk el, minden igyekezetem ellenére elmosolyodom egy pillanatra, a két
Williams pedig a győztesek elégedettségével összenéz, és látványosan le is
pacsiznak egymással, amolyan „hiába, esélye sincs ellenünk” stílusban. Ezek
után persze egyikük sem veszi már komolyan, hogy a két hét büntetést azért még komolyan
mondtam, a nagyobbik csak a szemét forgatja, a kisebbik pedig szemtelenül
közli, hogy „aha, persze”, aztán vállára veszi a hokis táskáját, és egy intés kíséretében
távozik az edzésére.
- Borzasztóak
vagytok mindketten…
- Azért egy
kicsit sem vagy büszke? – vonja fel a szemöldökét Drew.
- Négy lánnyal
kavar egyszerre! – bámulok rá döbbenten, aztán ahogy jobban belegondolok,
kénytelen vagyok megvonni a vállamat. – Jó, talán egy nagyon picit büszke
vagyok – ismerem be, kiérdemelve a másik elégedett vigyorát. – De semmi kedvem
szülői beszélgetésre menni. Utálom az osztályfőnökét.
A gyűlöletünk
kölcsönös, az a satrafa azóta pikkel rám, hogy egyszer Brooke ment alsóban
Drew-ért, és a forrónadrágja kivágta a nőnél a biztosítékot. Másnap húsz percen
át magyarázott nekem a folyosón, hogy igyekezzek jobban megválogatni a
ruháimat, mert van, ami nem az iskolába való, sőt az ilyen magatartásommal
kifejezetten rossz hatással vagyok a gyerekemre. Komolyan, Drew Williams az apja,
de én vagyok rá rossz hatással. Persze hiába magyaráztam neki, hogy az
ikertestvéremmel futott össze az előző nap, ő csak megállapította, hogy most
már legalább tudja, honnan örökölte a fiam a gyerekes hazudozási kényszerét.
Alig várom, hogy most majd párhuzamba állítsa, hogy nyilvánvalóan a helytelen
öltözködési stílusom vezetett oda, hogy a gyerekem így viselkedik a lányokkal.
- Biztos nem
mész be inkább csak te? – próbálkozom be a parkolóban, hátha Drew megszán, és
elintézi egyedül a beszélgetést.
- Nagyon
szívesen felvilágosítom a tanárnőt arról, hogy a helyében én lányonként adnám a
dicséretet – bólint készséggel a fiú, és már száll is ki a kocsiból.
Persze ezek
után nem hagyhatom, hogy egyedül menjen be, gyorsan kipattanok én is az
autóból, és inkább bevállalva, hogy én leszek majd a bűnbak, megakadályozom,
hogy családostul felkerüljünk az iskola feketelistájára.
Mivel egyikünk
sem egy gyakori szülőire járó típus, kénytelenek vagyunk útbaigazítást kérni a
portán, hogy egyáltalán melyik terem a gyereké, nemsokára pedig már ott állunk
a 69-es számú ajtó előtt, ami láttán érett felnőtt módjára kiszakad belőlünk a
röhögés. Végül valahogy megembereljük magunkat, Drew bekopog, bentről pedig egy
szigorú nőihang jelzi, hogy bemehetünk. Nem túl sok lelkesedéssel, de átlépem a
küszöböt, arcomra felvarázsolom a legártatlanabb mosolyom, és vidáman köszöntöm
az osztályfőnököt, aki erre csak kimérten közli, hogy a helyemben nem lenne
ennyire boldog, ugyanis egy roppant komoly ügyben hivatott be bennünket. Drew mellettem
majd megfullad a visszatartott röhögéstől, mire persze menet közben gondosan
bokán rúgom, hogy emberelje már meg magát.
- Jó napot,
kívánok! – villantja fel elbűvölő mosolyát a tanárnőre. – Drew Williams –
mutatkozik be udvariasan.
- Oh – akad meg
egy pillanatra a levegő a nőben, miközben végig hordozza pillantását a páromon.
Azért ez a pofátlanság csúcsa! – Üdvözlöm, Mr. Williams – válaszol végül, de
hangja már közel sem annyira kimért, mint amit velem szemben ütött meg. – Kérem,
foglaljon helyet – mutat az egyik székre, mire csak egy torokköszörüléssel
jelzem, hogy én is itt vagyok. – Maga is üljön le! – mordul rám a tanárnő, Drew
pedig szórakozottan felnevet, amit aztán igen bénán megpróbál köhögésnek
álcázni.
A beszélgetést
inkább nevezném monológnak, az osztályfőnök legalább negyed órán keresztül ecseteli,
hogy elhiszi, hogy a fiunkon nagy a nyomás, és nagyon szeretne nekünk
megfelelni – ekkor egyébként jelentőségteljesen rám néz, mintha minimum azt
mantráznám minden estre Drew-nak, hogy jó lesz, ha nem éri be egyetlen lánnyal
-, illetve nyilván a hoki szezon vége is megviseli, hiszen már csak két meccs
választja el a döntőtől. Ettől függetlenül viszont fontos, hogy tiszteletben
tartsa az iskola szabályait, és bár a vezetőség nagyra értékeli, hogy kiváló
sportteljesítményével hozzájárul a gimnázium hírnevének terjesztéséhez, sajnos
már nem sokáig tudnak szemet hunyni a fiú folytonos kihágásai felett. Az egész
szöveg persze csak maszlag, az iskola igazgatója a legfanatikusabb hoki rajongó
az egész városban, kizárt dolog, hogy hagyná, hogy kirúgják a csapat egyik
legeredményesebb játékosát, de azért természetesen készséggel bólogatunk végig,
mintha minimum átéreznénk a helyzet komolyságát.
- Elnézést –
kopog be a terembe egy diák. – Az igazgatóhelyettes keresi magát Mrs. Ross. Azt
mondta, hogy halaszthatatlan.
- Rendben van,
máris megyek – bólint a nő, és már épp megkönnyebbülnék, hogy végeztünk, mikor
még azért hozzáteszi. – A szíves türelmüket kérem!
- Persze, csak
nyugodtan – hízeleg Drew, kiérdemelve egy újabb bokarúgást. – Hát nem egy bűbáj
ez a nő? – kezd el piszkálni, mikor becsukódik az ajtó az osztályfőnök mögött.
- Hihetetlen,
hogy veled szimpatizál, amikor te vagy a megtestesítője mindannak, ami miatt
engem utál!
- Már régen is
megmondtam, cica. Negatív a kisugárzásod – ölti ki rám a nyelvét, és valahogy
annyira szexi abban a pillanatban, hogy a józan eszem egész egyszerűen
szabadságra megy.
- Oké, tuti,
hogy nincs ki mind a négy kerekem, de… - kezdek bele, a következő pillanatban
pedig már át is ülök a székemből a fiú ölébe, és nem zavartatva magam, hogy épp
egy osztályteremben vagyunk, hosszan megcsókolom.
Közben már
rántom is fel Drew pólóját, aki meglepetten ugyan, de készséggel segít, hogy
minél hamarabb megszabadítsam a kérdéses ruhadarabtól, aztán velem együtt
feláll, könnyedén a tanári asztal tetejére ültet, csípőjével szélesebb
terpeszre kényszeríti lábaim, ajkaival pedig már a nyakamat ostromolja, olyan
hangos sóhajt váltva ki belőlem, hogy félő, a távozóban lévő Mrs. Ross a hallatán
visszafordul.
- Komolyan itt
akarod? – vigyorog rám életem megrontója, de választ sem várva már feljebb is
tolja a szoknyámat a lábaimon, rálátást biztosítva magának a fehérneműmre.
- Úgy is utál,
legalább legyen miért – nevetek fel, közben pedig ujjaimmal gyorsan megadásra
késztetem Drew övének csatját.
- Ez a helyes
hozzáállás – ért egyet, de mondat közben egy pillanatra megremeg a hangja,
mikor kezemmel egy kissé intimebb helyen érintem, ahogy lejjebb ráncigálom a
nadrágját.
- Mi van
szépfiú? Érzékeny pontra tapintottam? – pillantok fel rá ártatlanul, bezsebelve
egy „ne játssz velem, cica” pillantást. – Akarl…
- Bocsánat, itt
hagytam a… - vágódik ki a teremajtó, mire Drew ösztönösen taszít rajtam egyet,
így egy gyönyörű hátra bukfenc keretében leszaltózom a tanári asztalról. – Mi a
fene folyik itt? – csattan fel a tanárnő, amíg én az asztal takarásában gyorsan
lejjebb ráncigálom magamon a szoknyát, és megigazítom a fiú érintésétől kissé
összezilálódott tincseimet.
- Csak leesett
egy toll – hazudja szemrebbenés nélkül Drew, amíg, mintha mi sem lenne
természetesebb, összecsatolja az övét. – Ez pedig – kapja fel a földről a
pólóját – csak vizes lett. A kinti locsolón elállíthattak valamit, egészen
idáig bejött a víz – mutogat a padlóra, ami természetesen teljesen száraz, de
sebaj.
- Maguk
megérdemlik egymást. Családostul – állapítja meg a nő. – Kifelé!
Drew még azért
kipecáz az asztal alól, aztán kézen fogva, röhögéstől rázkódó vállal
kisunnyogunk a teremből. Reméljük, a gyerekhez nem jut vissza az incidens, mert
akkor az a kevés szülői tekintélyünk is odavész, ami az évek során megmaradt.
- Most már
legalább téged is utál – jegyzem meg, ahogy beülünk a kocsiba.
- Nem is értem.
Láthatta a fenekem, erre képes volt elküldeni.
- Hiába, öregszel
Williams – veregetem hátba együtt érzően, mire mindkettőnkből kiszakad a
nevetés.
~ ~
~
„Drew Williams Jr. apja nyomdokaiba lép?
Korábban úgy tűnt, hogy az ifjabbik Williams
szíve inkább a jégpálya felé húz, mintsem a színpad irányába, azonban tegnap
este feltöltött Youtube csatornájára egy videót, amiben egy saját szerzeményét adja
elő követőinek. A felvétel – amit ide kattintva megtekinthetnek - egy
éjszaka alatt többszázezer megtekintést zsebelt be, a hírek szerint pedig már
Drew Williams korábbi kiadójának is felkeltette a figyelmét. A dal sikere nem
meglepő, elég, ha csak a jövendőbeli popcsillag családjában körbe nézünk,
hiszen az apja mellett rokonai között tudhatja Brooke és Roxane Evanst,
valamint nagypapája személyében azt a Patrick Evanst, akinek nevéhez számos
tehetséges énekes felfedezése és felkarolása köthető. Tehetségből tehát jócskán
megadatott a fiúnak, többen már most az idei év legnagyobb slágerei között
tartják számon a dalát, amivel méltó utódja lehet Drew Williams évekkel
ezelőtti „Ne tettesd Baby” című szerzeményének, ami hónapokon keresztül uralta
a slágerlisták élét.
Az ifjabbik Williams jelenleg sportösztöndíjjal
tanul egy los angeles-i egyetemen, és bár hokiban is egy kiemelkedő tehetség,
mi bízunk benne, hogy ez a siker meghozza a kedvét, hogy elgondolkozzon a
zenészi hivatáson. Addig is, nagyon sok sikert kívánunk a jövőheti egyetemi
bajnoksághoz, reméljük, hogy csapatával képes lesz történelmet írni, és negyven
év után először, címvédésre kerül sor az egyetemi hokiligában. Ki tudja, talán
örömében még dalra is fakad majd utána.”
Kapcsolódó cikkeink:
Drew Williams
visszatér egy amerikai turné erejéig
Az Evans lányok
közös dalon munkálkodnak
Drew Williams
Jr. nem esett messze a fájától - Gyönyörű lánnyal az oldalán érkezett meg a
végzősök báljára
Drew Williams,
mint a következő James Bond?!”
Drága Naomi!
VálaszTörlésCsodálatos történet volt, örülök, hogy megosztottad velünk! Alig várom az Őszi bejegyzéseket! :3
Drága Peetagey Smile! :)
TörlésNagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm a kitartó jelenlétedet :D Az Őszivel pedig igyekszem, reményeim szerint még nyáron hallatok magamról, de aztán majd kiderül :D
Drága Naomi!
VálaszTörlés(de fura így hívni téged)
Remélem tudod, hogy szépen keresztülhúztad az évfordulós tervemet? :D Mert azt hittem, hogy addigra ez felkerül, hogy szép ajándék legyen neked a kommentem, a kedvenc történetem lezárásakor. Annyi mindenen mentünk keresztül, ami a Spring Notesot illeti. Emlékszem, hogy "zsaroltuk" a másikat a Démonian Dögös D-kel, hogy ha te nem írsz happy endet, én megölöm Dexet és Drake-et, és fordítva. Aztán te képes voltál másfél (!!!) évig nem írni hozzá, és amikor belekezdtél egy új történetbe, azt hittem, hogy itt a vége, sose fejezed be, de aztán csoda, vagyis én történtem, és lám, csak lett befejezése ennek a csodának. (Aki nem hálás érte nekem, az hálátlan)
Szörnyű, hogy ennek a fantasztikus párosnak nem akartál az elején boldog befejezést, amiért képes lettelek volna kinyírni, pusztán baráti szeretetből.
Drew drágám az enyém, remélem ezt továbbra is tudod, és most, hogy vége a történetüknek, eszedbe ne jusson lecsapni a kezemről, vagy úgy jársz, mint tudod ki :P
Awh, mini Drew *-* Kis drágám, annyira cuki, és annyira olyan, mint az apja. S annyira jól beégette az apját, haláli kiskrapek. De Drew, az én drága szerelmem, most is alkotott, és természetesen minden női egyed elolvad tőle, ő a tökéletes pasi, pimasz, bugyiszaggató mosoly... (remélem tudod, hogy ezek után kénytelen vagy elrabolni nekem egy Drew-hoz hasonló pasit).
Abszolút kedvenc részem volt ez, főleg kedvenc jelenetem, amikor a tanári asztalon esnek egymásnak, de mégse tudja felülmúlni, amikor Roxie tehéntőgyet küldött neki. Igen, zseniális vagyok :3
Szerintem egy mini Roxie, Drew bosszantására még belefért volna :D Átélni mindazt, ami egy lánnyal jár... Szegény Drew drágám. Nem akarnád még Drew sztoriját folytatni? *szépen nézek rád, tudom, hogy szeretsz*
S csak jelzem, más bétád nem lehet, még akkor sem, ha szerinted nem fog tetszeni a pasi :D
Love,
A Te Egyetlen És Imádnivaló Bétád, Merci <3
Drága Merci! (Nekem nem fura így hívni téged :P)
TörlésAnnyira jó volt olvasni a soraidat, végig vigyorogtam, pedig alig látok ki a fejemből az álmosságtól, de ez a hozzászólásod bearanyozta a napomat *-*
Én is emlékszem rá, mikor folyamatosan fenyegetőztünk, hogy ha te így, akkor én meg úgy, és még az elképzelés is a fejemben van, hogy a verzió: kinyírom Drewt, b verzió: csak évek múlva látják egymást újra Roxie-val, de bizony, volt egy csodálatos bétám, aki addig játszotta a sértettet, míg nem volt szívem tönkre vágni ennek a történetnek a végét sem :D Igazi puhap*cs vagyok, nincs mit tenni :D
Drew pedig természetesen a tiéd, ha egyszer találkozom veled, mindenképp hozzád irányítom, de remélem cserében azért elrabolod nekem Neymot, egészen kezd hiányozni... :(
Mini Drewt pedig imádom, Roxienak minden nevelése hiábavaló volt, egyszerűen ő Drew Williams fia, ezzel nem lehet mit kezdeni. Mini Roxie-n pedig tényleg rengeteget gondolkoztam, talán majd Neked privátban írok egy jó kis apa-lánya jelenetet, de a záró részben túlságosan soknak éreztem volna még egy gyereket belezsúfolni, így aztán szegénynek mennie kellett. De igen, Drew-nak kijár, hogy kicsit szenvedjen, amikor a lánya körül ugyanolyan pasik forognak, mint ő :D (Bár persze ugyanolyan nincs, mert ő Drew Kibaszott Williams, de na... :D)
Igen a tehéntőgyes ötleted tény és való, hogy zseniális, de persze azt leszámítva is rengeteg olyan jelent van, ami neked hála jutott az eszembe, meg a sok idióta beszélgetésünk végett. Nem is értem, hogy dől belőlünk ilyen magas szinteken a hülyeség :D
A bétasággal kapcsolatosan pedig úgy is tudod, hogy nem cserélnélek le a világért sem, hiszen régen több vagy te mint a blognak, mind pedig nekem, mint egy béta. Annyira furcsa visszaemlékezni, amikor még tényleg csak a részekről dumáltunk, most meg kb: hülyeség, hülyeség, nyáladzás Neymo/Zayn(bár manapság érte már nem)/Dögös D-k után/hülyeség/oké itt egy rész is/ hülyeség :D
A türelmedért pedig ezer hála! <3 És tuti, hogy ebben a kommentben is volt vessző hibám, mert a világért se megy bele a fejembe, hogy mikor hova kell tenni, de nem baj :D
Köszönöm, hogy írtál, nagyon jól esett! <3
Kedves drága Naomi!
VálaszTörlésEljutottam végre én is ide, hogy kommenteljek. Ugyan rég kiekrültek a folytatások, először ˝megkínoztam˝ (csak hogy tovább húzzam az élvezeteket) azzal, hogy először elejétől a végéig elolvastam az eddig megjelent részeket, és csak utána az újakat. Hát.. Jó döntés volt :D Jó volt újra visszamerülni a Spring Notes világába, befogadni a szereplőit a családba. Számomra úgy tűnik, hogy hitetelen sokat finomdott az amúgy is páratlan írási tehetséged, és ugyan szerintem mindőnk szívét összetörted mikor eltűntél másfél évre, de megérte várni, mert fantasztikus lett a befejezés. Annyira megleptél a halálos beteg anyukával, mert nem is gondoltam rá, hogy esetleg kiírsz majd szereplőt. Az is tetszett, hogy Brookeot felmerted vállalni őrültként :D Olyan jó nem csak édi karakterekkel találkozni. Kicsit hiányolom, hogy keveset tudtunk meg Brookeról, esetleg kaphatott volna ő is egy fejezetet hogy kicsit megismerjük miért is alakult olyanná, amilyenné, de nem panaszkodom, mert így is pofátlanul király lett a végeredmény :D. Nagyon boldog vagyok hogy megtaláltad magadban azt az erőt, motivációt amivel végül befezejted nekünk a történetet, és bátran állítom, hogy bármivel is állsz elő a jövőben, én biztosan itt leszek, és olvasni fogom ;) <3. Írtad, hogy van már egy őszi történet is, csak kicsit más. Igazából, ha megnézzük a történeteket sorban, mind más picit szerintem. Folyamatosan komolyodtak, és váltak egyre lebilincselőbbé a történeteid, így lehet hogy jobban ide passzolna mint hiszed :D. Az Ősz amúgy is olyan más, színes, és minden megvan benne ami az összes többi évszakban. Zárásképpen, mert nem akarlak egy kisnovellával fárasztani, ezer köszönet, és sírig tartó hála, mert visszatértél, és remélem maradsz is, megörvendeztetni a rajongóidat :3.
A csudába, lemaradt hogy a radioaktív alpaka kísérjen utadon, és segítse az írásodat :D
TörlésDrága Liliána! :)
TörlésNagyon örülök, hogy ilyen gyorsan végigrágtad magad ismét a történeten, annak pedig, hogy másodjára sem okozott csalódást, talán még jobban :D A másfél éves kihagyással szerintem a saját szívemet törtem leginkább össze, annyira rossz érzés volt, hogy pont azon a blogon okozok csalódást, ahol már van két befejezett történet, ráadásul pont Drew és Roxie sztorijánál, ami tudom, hogy elképesztően sokatoknak a kedvence. Nem volt egy jó időszak, de végre magam mögött tudhatom, és a tavaszi karakterek is megkapták a nekik járó befejezést. :)
Az anyuka halála engem is meglepett, olyannyira, hogy másfél éven keresztül gondolkoztam rajta, hogyan is írjam ki a történetből :D Nem vagyok az a karaktergyilkos valaki, alapvetően szerintem azért, mert én a könnyed, humoros sztorikat kedvelem, és hát ebbe azért viszonylag nehezen illeszthető be egy édes anya halála, de úgy éreztem, hogy ez a sztori így teljes. Brooke őrültsége mögött pedig szimplán annyi áll, hogy az utóbbi évben annyi kattant sztorit hallottam, esetleg tapasztaltam, hogy nem bírtam megállni, hogy az egyik karakterbe ne öntsem bele mindazt az ingert, ami ezek kapcsán ért. Brooke a végén azért nem szerepel kiemelten, mert egy picit ezzel is szerettem volna érzékeltetni, hogy azért az ő kapcsolatuk nem lett olyan Roxie-val, mint a valóságban a testvéreké, túl sokat hagytak ki egymás életéből ahhoz, hogy ez csak úgy megoldódjon, de néhány félmondattal azért igyekeztem jelezni, hogy minimálisan rendezték a viszonyukat. :)
Az Őszi sztorival kapcsolatosan pedig egyre jobban kezdtek meggyőzni, úgy érzem, hogy ide fog felkerülni, azt még nem tudom, hogy mikor, de igyekszem :)
Köszönöm szépen a kedves szavaidat, örülök, hogy velem tartottál a tavaszi történetre is! <3
U.I: Kell nekem egy alpaka!!!!!!!!!!
Kedves Naomi! ^^
VálaszTörlésKörülbelül 10perce ülök, és csak eddig jutottam. Gondolkoztam azon, hogy később visszajövök, de tudom, hogy újra olvasnám és ugyanitt tartanék.
Fogalmam sincs, hogy találtam rá még s blogodra, de azt tudom, hogy a nyári történeteddel nagyon megfogtál, egyedi volt, változatos, idegörlő függővégekkel, és cseppet sem kiszámíthatató. Ezt a színvonalat hoztad egészen eddig a történetig, és nem is kételkedem benne, hogy a következőnél sem adsz lejjebb.
Nagyon szerethető és változatos karaktereket hoztál, talán egy kicsit azt hiányzolom, hogy Brookeról nem esett több szó.
Sajnos van egy rossz szokásom, miszerint 3 magyar írónőn kívül nem vagyok hajlandó magyartól olvasni, de nagyon remélem, hogy amikor megjelenik nyomtatásban az összes történeted, dedikálva tudhatom a polcomon mindet. <3
Kisses
A.
Drága, April! :)
TörlésÉn személy szerint nagyon örülök, hogy annak idején rákeveredtél a blogra, annak pedig, hogy itt is maradtál, még annál is jobban :D
Szerintem a függővégeim azért annyira nem voltak idegőrlőek, pláne a nyári esetében, hiszen mivel ott egy napját foglalta bejegyzésbe Szöszi, viszonylag kevés mozgásterem volt, de azért igyekeztem :D
Brooke hiányáról itt is annyit tudok elmondani, hogy azért nem szenteltem neki nagyobb figyelmet itt a végén, mert szerettem volna szimbolizálni vele, hogy Roxie életében nem töltött be később sem annyira fontos szerepet. Javul a kapcsolatuk, találkoznak néha, de az a nagy testvéri egymásra találás már nem következett be.
Én se nagyon olvasók magyar íróktól, korábban még mondjuk blogokat igen, de már az idejét nem tudom megmondani, hogy mikor követtem figyelemmel utoljára történetes oldalt. Remélem, hogy idővel újra visszatérnek, szerintem nagyon sok színvonalas alkotás volt korábban :)
Ha pedig egyszer kiadok bármit is, garantáltan dedikálok Neked egy példányt <3
Köszönöm, hogy írtál!
Szia! :)
VálaszTörlésJaj Naomi! A végére még meg is könnyeztem, pedig happy end a vége... mégis... annyira megszerettem a szereplőket. Imádtam az egész történetet. De nem csak a kreativításod miatt, a szereplők miatt, hanem miattad. Olyan csodalatossá tetted a lekkesedéseddel és a tehetségeddel, hogy nem lehetett nem várni a folytatásra!
Nagyon remélem, hogy nem hagysz minket itt, s írsz egy szép őszi sztorit, így nyáron! :D
Kérlek a befejezett sztoridat is publikáld. Azt is várom ám 😃
Egy szó mint száz: odáig vagyok Drew Williamsért és az ifjabbért is.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Vivi
Drága Vivi! :)
VálaszTörlésSzerintem, ha tudnád, hogy eredetileg milyen véget akartam a sztorinál, akkor sírnál igazán :D Szerencsére a drága bétám (na meg az akaraterőm hiánya) végül megfosztott a lehetőségtől.
Nagyon örülök, hogy ennyire közel került hozzá d a sztori, a szereplők, meg ezek szerint akkor jómagam is, igyekszem közvetlen lenni veletek, és annyira jó, hogy így ti is azok vagytok velem. :)
Őszi sztori biztosan lesz (vagy legalábbis egy sztori, ami elvileg őszi, gyakorlatilag az évszak annyit nem fog számítani, mert most épp egy olyan ötlet motoszkál a fejemben :D), de hogy mikor, azt még egyelőre nem tudom megmondani. Könnyen lehet, hogy még nyáron, hiszen miért is szegném meg a szabályomat, és tenném ki egyszer az adott évszaknak megfelelően a részeket? :D
Köszönöm, hogy elolvastad! <3
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésŐk sikítottak,de még én mekkorát sikítottam anyukám😂💕💕
VálaszTörlésFájó szívvel,arcra fagyott vigyorral,melegséggel a lelkemben és sok nevetéssel a fejemben veszek búcsút a Spring notes-tól és emelem kalapom előtted Naomi!! Csak így tovább,KÉRLEK💙