Sziasztok! :)
Most nem írnék ide túl sok mindet, majd a rész után megosztom Veletek a gondolataimat, úgyhogy egyelőre csak annyit, hogy:
Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! :)
19.Fejezet
Drew békésen
alszik mellettem, bár hogy hogyan képes erre, arra fogalmam sincs, ugyanis én
azóta álmatlanul forgolódom, hogy egyáltalán lefeküdtünk aludni. Jó, lehet én
jobban tartok attól, hogy mégis mit fogunk majd reggel a neten olvasni, na meg
hogy hány Brooke rajongó fog életveszélyesen megfenyegetni, amiért képes voltam
megtépni imádatuk tárgyát, de ettől függetlenül Drew is izgulhatna egy picikét,
hiszen nővérem azt sem spórolta ki a nyilatkozatából, hogy az egész kapcsolatom
a fiúval valótlan. Szerencsére a részletekbe nem volt alkalma belemenni, így
aztán legalább az még nem látott napvilágot, hogy tulajdonképpen az egész
viszonyunk egy szerződésen nyugszik, szóval akár az a következtetést is
levonhatják majd a nézők, hogy a kamu jelző szimplán annak szólt, hogy nem is
Brooke a párosunk női fele, de lássuk be, ez se javít valami sokat a
helyzetünkön, hiszen hetek óta átverünk mindenkit. Tuti, hogy ízekre fognak
szedni a médiában, és bár elvileg a rossz reklám is reklám, de azért szerintem
Drew is jobban örülne, ha első lemezének sikerétől lenne hangos a sajtó, nem
pedig a meglehetősen abszurd szerelmi életétől.
Ráadásul, hogy
őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy innentől mi lesz. Amikor elindult ez az
egész két hónapos szerepcsere, abban a hitben voltam, hogy majd mintha mi sem
történt volna, folytatom az életemet, anya végre meggyógyul, beiratkozom az
egyetemre, és mindenki boldog lesz. Eléggé sok sebből vérzik már ez az
elképzelés. Valahogy amíg a temetést intéztem, nem nagyon gondolkodtam a
távolabbi jövőn, de most, hogy hirtelen megszűntek az ezzel kapcsolatos
feladataim, hirtelen túlontúl sok kérdőjel van bennem az életemmel
kapcsolatosan. Mi a fenét fogok én kezdeni magammal? Hova megyek haza? Persze
itt most nem az épületre célzok, tudom, hogy ott van a lakás, de belegondolni
is szörnyű, hogy egyedül visszatérjek oda. Aztán azt se tudom, hogy mi lesz
most velem és apával. Amíg ő volt a rosszfiú a történetemben, eszembe se
jutott, hogy esetleg a két hónap lejárta után még keressem a társaságát, de
most már nem tűnik annyira egyszerűnek, hogy szó nélkül hátat fordítsak neki. Ő
maradt a családomból, na meg persze Brooke, de ő rá momentán még gondolni se
szeretnék. Tudom, csúnya dolog, de szerintem nővérem egész egyszerűen
menthetetlen.
A legégetőbb
kérdés pedig ki más lenne, mint Drew Williams. Még nem volt időnk megbeszélni,
hogy mégis hogyan tovább, és mire akár csak kitalálhattuk volna, hogy hogyan
oldjuk meg azt, hogy a fél világ azt hiszi, hogy ő Brooke Evans pasija, engem
pedig vár vissza a teljesen hétköznapi életem, nővérem jó érzékkel keresztbe
tett mindenkinek. Hogy az istenbe fogjuk mindezt megmagyarázni?
Mikor elunom a
céltalan agyalást, kikászálódom az ágyból, aztán nekiállok keresni valami
számomra is hordható ruhát a fiú szekrényében. Tegnap a temetés után inkább
hozzá jöttünk haza, nem szerettük volna, hogy a valódi lakásomnál árasszanak el
minket a riporterek, bár egyébként, ahogy így fél szemmel rálátok az utcára,
úgy fest, hogy egyelőre a média had várat magára. Furcsa, meg voltam róla
győződve, hogy már éjfélkor a kapu előtt fog nyüzsögni minden újság
képviselete, erre az égvilágon senki nem készül arra, hogy kiszedje belőlünk a
pikánsabbnál pikánsabb részleteket. Talán azt hiszik, hogy Brooke házához
mentünk, vagy lehet, hogy a nővérem pszichiátriai kezelése izgalmasabb, mint a
mi kapcsolatunk, így inkább annak járnak utána előszőr. Mindenesetre
hátborzongató ez a vihar előtti csend.
- Hány óra van?
– hallom meg az alvástól még kissé rekedtes hangját barátomnak, mire
elégedetten konstatálom, hogy sikerült kellően hangosan becsapnom a szekrény ajtaját
ahhoz, hogy felébredjen. Oké, nem szép dolog, hogy nem hagyom aludni, de na.
Egész éjjel jó kislány voltam, most már igazán felkelhetne ő is.
- Fél öt.
- Mennyi? –
akad ki azonnal, és úgy dől vissza a párnájára, mint akit lelőttek. –
Szándékosan keltettél fel, ugye? Életed célja, hogy megkeserítsd az életem –
áll neki érett felnőtt módjára duzzogni.
- Igen Drew,
más sem éltet ezen a világon, csak, hogy szenvedni lássalak – meredek unottan a
plafonra. – Kérsz kávét?
- Azt hiszed,
egy kávéval lekenyerezhetsz? – támaszkodik meg az alkarján, arcán pedig az „ezt
te sem gondoltad komolyan” kifejezés ül.
- Megbánom, ha
megkérdezem, hogy akkor mégis mit szeretnél? – kérdezek vissza, mire persze
diadalittasan elvigyorodik.
- Gyere
közelebb, megsúgom – kacsint, és bár pontosan tudom, hogy ebből csak és
kizárólag rosszul jöhetek ki, megadóan felsóhajtok, és visszasétálok az ágyhoz.
Természetesen Drew-nak
esze ágában sincs bármit is súgni, helyette alig hogy mellé lépek, már az ölébe
is ránt, aztán könnyedén fordít egyet a helyzetünkön, és mint aki jól végezte a
dolgát, pofátlanul nekiáll tovább aludni rajtam.
- Hé, ez nem
fair! – kérem ki magamnak azonnal.
- Cssh, még
súgom – int le, és bár fejét valóban a fülem felé fordítja, továbbra se mond
semmit.
- Néha elgondolkozom
azon, hogy miért keserítem meg önként a saját életem veled…
- Tudod, az a
Michelangelo faragta tökéletes testem – dörmögi a nyakamba készségesen a költői
kérdésemre talált válaszát. – Vagy csak mert kibaszottul szeretsz – idéz a
rögtönzött szerelmi vallomásomból.
- Sosem fogod
megunni, igaz?
- Soha –
vigyorodik el, és ahogy ajkával simítja a bőrömet, ösztönösen kiráz a hideg. –
Ahogyan te se szokod meg soha, hogy milyen piszok jó pasid van – nevet ki.
- Csak tudod,
azt nem értem, hogy Michelangelo miért spórolt egyes részeknél az alapanyagon –
töprengek el. – Hihetetlen, hogy pont azt a néhány centit sajnálta… - cukkolom
én is, mire Drew egész konkrétan fülön harap. – Te most komolyan megharaptál?!
- Nem
sértegetjük az Őrnagyot!
- Hogy
haraphattál meg? – meredek rá még mindig teljes sokkban. – Hány éves vagy,
kettő?
- Bocsánatot
kell kérned – jelenti ki maximális komolysággal Drew.
- Te harapsz
belém, és én kérjek tőled bocsánatot?
- Nem tőlem, az
Őrnagytól!
- Muszáj így
hívnod? Különben is, az apród sokkal találóbb lenne…
- Ne feszítsd a
húrt, cica!
- Miért mi
lesz, bosszúból belém harapsz? Ja, várjál! – kapok színpadiasan a homlokomhoz,
miközben balommal még mindig a fülcimpámat dörzsölöm. – És még én vagyok a
kattant.
Ahogy
összetalálkozik a pillantásunk, egyikünk se bírja tovább, mindkettőnkből
kiszakad a röhögés. Persze Drew azért még hadakozik egy sort azon, hogy amiért
ennyire aljas mód beletapostam az önérzetébe, igazán jár neki, hogy jó asszony
módjára ágyba reggelivel köszöntsem őt, alias, az uramat, és bár a szexista
megjegyzéséért megajándékozom egy szemforgatással, végül mégis csak a konyha
felé veszem az irányt. Barátom önelégült vigyorral az arcán néz utánam, majd
még a bosszantásom végett megjegyzi, hogy „ezt már szereti, ilyen egy igazi,
engedelmes nő”, így aztán a középső ujjamat is megcsodálhatja még a távozásom
közben.
Reggelikészítés
közben eljászom a gondolattal, hogy az ő ételét egy marék hashajtóval is
feldobom, csak hogy biztosan érezze a törődést, de minden ellenállásom odavész,
amikor a világ legédesebb mosolyával az arcán nekitámaszkodik a konyhaajtó keretének,
és miközben a diszkrétség bárminemű jele nélkül, alaposan megnézi magának a
lábaimat, bedobja a Drew Williams féle hajba túrását. Tudom, szégyen és
gyalázat, de elbuktam. Miért áll ennyire pofátlanul jól neki, ha a nyamvadt
tincsei között turkál? Igazságtalanság.
- Csak nem jól
nézek ki? – tudakolja szemtelenül.
- Fel se tűnt,
hogy itt vagy – hazudom szemrebbenés nélkül.
- Nyilván ezért
vajazod a konyhapultot – bólogat vigyorogva a fiú, mire pipacsvörös arccal nekiállok
keresni egy törlőkendőt.
Drew közben
mögém sétál, hátulról átkarol, aztán addig hint apró puszikat a vállamra, míg
el nem éri, hogy felé forduljak, és hosszan megcsókoljam. A következő adag
melegszendvics annak rendje és módja szerint jól le is ég, aztán végül a fiú
megkegyelmez, és véget vetve a sorozatos konyhai bénázásaimnak, inkább a
fürdőszoba felé veszi az irányt. A hathatós elterelési akciói nélkül már
zökkenőmentesen elkészül a reggelink második fele is, és bár eredetileg ágyban
evésről volt szól, valahogy a nappali kanapéján kötünk ki.
- Szerinted
miért nem mondanak semmit a tegnapiról? – kérdezem értetlenül a fiút, mikor már
háromszor végig mentem az összes tévéadón, de egyiken se említették meg a
temetés utáni incidenst. – Egész este nem aludtam semmit, erre még csak le se
dobták a bombát. Mennyire gonoszak már, hogy direkt húzzák az időt.
- Öhm – vakarja
meg a tarkóját Drew – Tegyük fel, hogy egy párhuzamos univerzumban, fényévekre
a miénktől, – kezdi el felvezetni a sztorit - az idióta, de cserébe piszok
jóképű pasid humorosnak tartotta a folyamatos kiakadásodat hallgatni, így aztán
nem szólt rögtön, amikor az apád küldött neki egy üzenetet, miszerint sikerült
lefizetnie a két sajtóst a temetőből.
- Ugye csak
viccelsz?
- Nem direkt
volt – emeli maga elé a karjait védekezően. – El akartam mondani, csak aztán,
huss, kiment a fejemből – gesztikulál hevesen.
- Az agyad, na,
az ment ki a fejedből, csak így, hogy huss! – bámulok rá hitetlenül. – Egész
éjjel fenn voltam miattad, te idióta!
- Mondtam már,
hogy mennyire gyönyörű vagy ma? – próbálkozik be a nyalizással, mire csak
hozzávágom a kanapé egyik párnáját.
- Ütődött…
Azért Drew-t
nem kell félteni, elég hamar megtalálja a módját a kiengesztelésemnek, meg hát
igazság szerint örömmel tölt el a hír, hogy végül törölték a kiborulásomról
készült felvételeket. Apa egyezségében mondjuk benne van, hogy adnunk kell majd
egy új interjút a magazinnak, amiben bevalljuk, hogy Brooke valójában hetek óta
pszichiátrián van, és azóta én helyettesítem őt, és bár nyilván ez sem lesz egy
könnyű menet, legalább civilizáltan adjuk majd az emberek tudtára. Döbbenetes,
hogy apa el tudta intézni, hogy ne kerüljön napvilágra az a videó, gyanítom nem
kevés dollárjába fájt, hogy elintézze, aztán az is lehet, hogy szorult némi
jóérzés a sajtósokba is, és nem akartak asszisztálni ahhoz, hogy egy mentálisan
zavart lány összeesküvéselméletein csámcsogjon a fél világ. Így is kapnak egy
szaftos sztorit, úgyhogy lényegében megszerezték, amit akartak. Egy gonddal
kevesebb.
~ ~
~
„Múlt héten bombaként robbant a hír,
miszerint Drew Williams barátnője valójában nem Brooke Evans, hanem a fiatal színésznő
ikertestvére, Roxane. A nővéreket tizenegy évvel ezelőtt választotta szét
szüleik válása, azonban néhány héttel ezelőtt újra összehozta őket a szükség.
Sokan emlékezhetnek még arra az időszakra, amikor Brooke botrányaitól volt
hangos az internet, és bár akkor még csak sejthettük, hogy valami nincs rendben
az ifjú csillag életében, most már biztosan tudjuk, hogy Brooke különösen
aggasztó viselkedésének hátterében a lány mentális problémái álltak.
Utóbbiakkal közel egy hónapja magánklinikán kezelik a színésznőt, ami ugyebár felveti
a kérdést, hogy, ha Brooke már hetek óta egy pszichiátrián fekszik, akkor mégis
kit láthattunk többek között Drew Williams oldalán az Év Felfedezetje díjának
előadásán (erről bővebben itt olvashatnak)?
A válasz természetesen Roxane Evans, akit
édesapja keresett fel, hogy segítségével biztosítsa Brooke számára a kellő
privátszférát ahhoz, hogy nyugodt körülmények között lábadozhasson. Utólag a
férfi elismerte, nem ez volt élete legátgondoltabb döntése, és bocsánatot kért
a rajongoktól, amiért átverte őket Brooke kilétével kapcsolatban, azonban
szeretné, ha megpróbálnák megérteni, hogy őt csak az apai jószándék vezérelte,
szerette volna, ha nem érik a lányát újabb támadások, amíg megpróbál túl lenni
a korábbiak okozta sokkon.
A helyzet pikantériája, hogy a szerepcsere
közepette Roxane és Drew összemelegedtek, és bár igyekezték titkolni a
kapcsolatukat, egy kiszivárgott közös kép után már nem volt vissza út. A média
összeboronálta őket, mint Drew Williams és Brooke Evans, ők maguk pedig tovább
sodródtak az árral, egészen múlt hét péntekig, amikor is kitálaltak a fentebb
írtakról.
„Sajnos néhány nappal ezelőtt Brooke és
Roxie édes anyja elhunyt, amitől Brooke állapota tovább súlyosbodott. Ennek
fényében úgy döntöttem, hogy mint a lányom menedzsere, az összes függőben lévő
szerződését felbontom, és természetesen kárpótlást fizetek az összes olyan
cégnek, akik a szerepcsere áldozatául estek. Brooke túlontúl hamar került bele
a média világába, nem tudta feldolgozni a sikert, és sajnos túl sok időmbe
tellett ezt beismerni. Kérek szépen mindenkit, tartsák tiszteletben, hogy
Brooke egy jó időre visszavonul a közszerepléstől, és kérem ne keressék őt
addig, amíg ő maga nem dönt úgy, hogy ismét a kamerák elé áll!” – nyilatkozott
az esetről édesapja.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy mégis
miért most állt elénk a család, vagy hogy egyáltalán miért álltak elénk, hiszen
akár a sírba is vihették volna magukkal a titkukat. A válasz egyszerű, idő
közben Drew és Roxane kapcsolata komolyabbra fordult, mivel pedig a lány már
nem vehet részt Brooke-ként az énekes életében, arra a megegyezésre jutottak,
hogy ha kellemetlen is erről beszélni, de felvállalják, a történteket.
Kétségtelen, hogy ez a történet még a sokat
látott Hollywoodot is mélységes döbbenetbe taszította, mindenesetre biztosak
vagyunk benne, hogy mint már annyi mindenen, ezen is előbb vagy utóbb, túl
fogja tenni magát a világ. Reméljük Brooke mihamarabb visszatalál a
kiegyensúlyozott önmagához, Drew Williamsnek és Roxane Evansnek pedig sok
sikert kívánunk a kapcsolatukhoz, ha már ennyi viszontagságon kellett
átszenvedniük magukat, hogy hivatalosan is együtt lehessenek.
Kapcsolódó cikkeink:
Brooke és
Roxane Evans – Mi a fene folyik itt?
Drew Williams
uralja a slágerlistákat
Drew Williams
és Brooke Evans közös dalon dolgozik
Brooke Evans harmadik felvonás – Újabb botrány!”
~ ~
~
- Kizárt! –
pillantok végig Drew öltözetén, és bár még csak most lépett ki az öltözőből,
már tolom is vissza az említett helyiségbe. – Így biztos, hogy nem engedlek a
kamerák elé… - jelentem ki, bár sokkal inkább a klip női szereplői azok,
akikkel nem osztoznék a fiú látványán.
Bár nagyon
igyekszem nem végig stírölni, a kidolgozott hasizma egyszerűen úgy vonzza a
pillantásomat, mint kínai turistákat az Eiffel torony. Hófehér ingje
tökéletesen kiemeli bronzbarna bőrét, a vállára vetett fekete
csokornyakkendőtől úgy fest, mintha csak most lépett volna le egy nőknek
gyártott playboy címlapjáról, és eszküszöm, még a világ leghétköznapibb farmerje
is úgy áll rajta, mint amit Giorgio Armani saját kezűleg igazított rá. A
megjelenését csak tetézik szemébe hulló, világosbarna tincsei, a pont az i-n
pedig határozottan az a szemtelenül rosszfiús mosolya, amitől az ember lánya
még a nevét is képes elfelejteni. Mikor lett Drew Williams ennyire piszokmód
szexi? Kizárt dolog, hogy én ugyanennek a pasinak adtam korábban hetest.
Ennyire vak lettem volna? Jézusom, Roxie! Ne bámuld már ennyire feltűnően!
- Nem értem mi
bajod van – pillant magán végig a srác. – Egy fehér ing és egy farmer.
Szerintem teljesen vállalható.
- Jól van, majd
én megoldom – veszem kézbe az irányítást, és már neki is állok összegombolni
néhány gombot az ingjén, de persze nem jutok sokáig, mert Drew szórakozottan a kézfejem
után kap.
- Mi az cica,
beijedtél, hogy mégis sláger lesz a dalomból? Nem felejtettem el ám azt a
beígért sztriptízt – biztosít vigyorogva.
- Ez nem a fogadásunkról szól, csak… - kezdenék
bele, de mivel a mondandóm vége túlzottan féltékenykedő lenne, inkább elharapom
a mondat végét.
- Csak? – vonja
fel kérdőn a szemöldökét, szemében pedig ott csillog az a pimasz magabiztosság,
ami egyértelműen jelzi, hogy roppant mód élvezi a helyzetet.
- Csak női
szemmel sokkal jobb lenne, ha többet bíznál a képzeletre – keresek valami
végtelenül béna kifogást.
- Aha, szóval
női szemmel – bólogat Drew olyan hangsúllyal, hogy pontosan tudjam, egy
szavamat se hiszi.
- Tényleg, csak
nem szeretném, hogy azt írják majd rólad a neten, hogy közönséges vagy.
- Közönséges –
ízlelgeti a szót szórakozottan. – Nem tudtam, hogy újabban ez a szinonimája a szívdöglesztőnek.
- Egyáltalán
nem vagy szívdöglesztő.
- Mondogasd
csak magadnak…
- Tudod mit,
felőlem pucéran is mehetsz forgatni – makacsolom meg magam.
- Ha ez a
vágyad – megy bele készséggel a játékba Drew, és már neki is áll leráncigálni
magáról a farmerét.
- Te meg mit
csinálsz? – meredek rá teljesen elhűlve. – Hé, vedd már vissza a nadrágod, csak
vicceltem!
- Valld be! –
áll meg egy pillanatra a vetkőzésben.
- Mégis mit?
- Jól van cica,
ha tényleg ezt akarod – kezd el kibújni az ingjéből is.
- Drew, ne
csináld már.
- Hallgatlak,
édes - mosolyog rám, majd mivel ezúttal is csak egy értetlenkedő kérdést kap
válasz gyanánt, letolja az alsó nadrágját is.
- Te nem vagy
komplett!
- Utolsó
lehetőség! – helyezi a kezét a kilincsre.
- Ugye csak
szórakozol?
- Ez a végleges
válaszod?
- Nem, a
végleges válaszom, hogy egy kretén vagy…
- Oké, akkor
majd a forgatás után találkozunk – nyomja le a kilincset, és már résnyire
nyitja is az ajtót, mikor csak nem bírom magamban tartani a szavakat.
- Jól van oké! Te
szívdöglesztő vagy, én meg féltékeny! Most jó?
Drew
elégedetten visszacsukja az öltöző ajtaját, majd mintha mi sem lenne
természetesebb, komótosan nekiáll visszavenni a ruháit. Arcán persze beképzelt
vigyorainak legbeképzeltebbike virít, én pedig csak megpróbálom feldolgozni,
hogy képes lett volna csak azért ádámkosztümben végig lejteni a folyosón, csak
hogy neki legyen igaza. Hogy lehet valaki ennyire makacs?
- Most örülsz
magadnak, ugye?
- Ami azt
illeti, kifejezetten büszke vagyok magamra, igen – válaszol készséggel.
- Miért nem
bírod elviselni, ha van a világon egyetlen egy hetero nő, aki nem ájuldozik a
látványodtól?
- De hiszen
ájuldozol – veti ellen a fiú.
- Itt most nem
ez a lényeg!
- Cica – fogja
meg a kezemet Drew. – Egyik kinti csaj sem érdekel.
- Pedig elég
jól néznek ám ki. Van egy szőke, őt esküszöm, részeg estéimen még én is
felszedném…
- Egyik sem –
ismétli el nyomatékosan a fiú. – Nézhetnek ki bárhogy, egyikük sem késztet
arra, hogy nyilvános pucérkodással fenyegessem, csak azért, hogy végre belássa,
bejövök neki.
- Szóval csak
engem tűntetsz ki a gyerekes húzásaiddal? – piszkálom, miközben próbálom
levakarni a fülig élő vigyort az arcomról.
- Hát, ha
egyszer csak ezekből értesz – sóhajt fel, mintha minimum én táncolnék az ő
idegein, és nem fordítva. – De nézd, mutatok neked valami felnőtteset – lép
közelebb, a következő pillanatban pedig már meg is csókol.
A forgatás
egész jó tempóban halad, már amennyire azt én meg tudom állapítani, és hála
istennek végig az a koncepció érvényesül, hogy Drew pusztán a jelenlétével
hódítja meg a táncos csajokat, így mindenféle taperolás nélkül zajlanak a
folyamatok. Jó, az öltözői beszélgetésünk után valószínűleg az se hatna meg különösebben,
ha becsúszna egy-két lopott érintés, de azért egy fokkal üdvözítőbb úgy
bámulnom Drew-t, hogy közben nem lóg rajta öt másik lány. Egyébként itt az
ideje, hogy előássam a fehérnemű fotózásról hazahozott darabokat, ugyanis
biztos, hogyha kijön ez a klip, akkor sztriptízt kell majd adnom. Bár a
dalszöveg továbbra is nevetséges, a tini lányok ezer százalék, hogy éjjel
nappal ezt fogják hallgatni, csak hogy közben ájuldozhassanak Drew-tól.
Mindenesetre biztos, hogy Grace-nek nem hagyom majd, hogy megnézze, mert
feltehetőleg szívinfarktust kapna a gyönyörtől úgy a hetedik másodperc
környékén. Én pedig valószínűleg idegösszeroppanást a dobhártyaszaggató
visongásától…
~ ~
~
Csendesen
pakolászunk a lakásban, apával általában már csak ilyen szűkszavú programjaink
vannak, de legalább most már eljutottunk arra a szintre, hogy egyikünk sem érzi
kínosnak a csendet. Mindketten elfogadtuk, hogy nem fogunk egyik napról a
másikra tökéletes apa-lánya kapcsolatot kiépíteni, és azt se várjuk el, hogy
minden olyan legyen, mintha nem hagytunk volna ki egymás életéből tizenkét
évet. Lassan építkezünk, de legalább haladunk valamerre, és ez annak fényében,
hogy korábban milyen stílusban beszéltünk egymással – oké, leginkább, hogy én
milyen stílusban beszéltem vele -, kifejezetten nagy előrelépés számunkra.
- Na és, hogy
van Brooke? – érdeklődöm, miközben egy kartondobozba pakolom néhány könyvemet.
– Mit szólt hozzá, hogy eladtad a házát?
- Furcsa, de
mintha megkönnyebbült volna – tűnődik el apa. – Úgy fest, annyira nem szeretett
ott lakni, mint ahogy azt gondoltam.
- Talán csak
egyedül érezte magát benne.
- Talán –
bólint, közben pedig előcibál egy kissé már viseltes cipősdobozt a nappali egyik
szekrénye alól. – Ez megy, vagy marad?
- Jé, azt se
tudtam, hogy van ott egy doboz. Mi van benne? – tudakolom, és kicsit közelebb
húzódom apához, hogy jobban lássak.
Elég
megpillantanom a legfelső borítékot, hogy tudjam, ezek bizony a gyerekkori leveleim
apának. Egy időben minden héten írtam neki, meséltem neki arról, hogy mi
történt az iskolában, néha fényképet küldtem neki magamról, hogy biztos ne
felejtse el, hogy nézek ki. Sokszor csak rajzoltam neki, volt, hogy számon
kértem, amiért nem válaszol, egyszer pedig emlékszem, könyörögtem, hogy jöjjön
haza. Persze a leveleket sosem címeztem meg, azt se tudtam, hogy meg kellene,
csak bedobtam mindet a saját postaládánkba, anya pedig úgy fest mindig kivette
őket, miután már elaludtam, így aztán reggel azt hittem, hogy a postás már el
is vitte. Hihetetlen, hogy sosem találtam meg őket, holott végig itt voltak az
orrom előtt. Vajon mit mondott volna anyu, ha egyszer odaállítok elé a
dobozzal? Bevallotta volna, hogy soha, egyiket sem küldte el? Vagy csak hazudott
volna valami mást, hogy tovább fedezze a sztoriját? És vajon apa válaszolt
volna? Elolvasta volna a leveleimet? Hazajött volna? Ezt már sosem fogjuk
megtudni.
- Ezekről
inkább neked kellene döntened – szólalok meg végül, amíg kézbe veszem az egyik
levelet. – Mindegyik neked szól – mosolyodom el, és magam se tudom miért, de
felbontom a borítékot.
A gyerekkori
írásom megnevettet, valahogy az évek során megszépültek az emlékek az
írásképemmel kapcsolatosan. A macskakaparás mellé tökéletes illusztráció lenne
egy szótárban, bár a becsületemre legyen mondva, nagyon igyekeztem, hogy szép
legyen, az i betűk tetejére még
szívecskéket is rajzoltam a pontok helyett.
Szia, Apu!
Képzeld, anya ma megtalálta az ágyam alatt a
hangyagyűjteményemet. Nem volt valami boldog, kidobta az egészet az ablakon, egyenesen
az alsó szomszéd frissen mosott ruháira. Ő sem volt valami boldog. Hiába
mondtam anyunak, hogy Lisának is van szalvétagyűjteménye, szerinte a kettő nem
ugyanaz. Szegény hangyák.
Pénteken lesz hangversenyem a suliban,
kicsit izgulok. Választott dalnak azt fogom előadni, amit még tőled tanultam.
Ha szeretnéd, egyszer majd elzongorázom neked is. Akár a hangversenyre is
eljöhetsz, ötkor fog kezdődni, csak írj vissza, mert akkor foglalok neked is
helyet.
Most mennem kell, anyuval indulunk
vásárolni. Te jól vagy? Puszilom Brooke-ot is! Nagyon hiányoztok! Szeretlek! Xoxo,
Roxie
-
Hangyagyűjtemény? – mosolyodik el hitetlenül apa.
- Mindenki
gyűjtött valamit, én gondoltam majd a hangyákat. Nagyon jó helyük volt ám, az
egyik játékbabám fürdőkádjába szórtam nekik egy csomó homokot, és egy
ásványvizes palack kupakjába tettem nekik vizet. Esténként még a szendvicsemből
megmaradt morzsákat is megkapták, kivéve, ha anyu figyelt, olyankor böjtöltek.
Mondjuk túl sokat nem voltak nálam, ráadásul esténként rendszerint kiszöktek a
kádból, úgyhogy minden nap felcsempésztem néhány újabbat a játszótérről. Az
összeset Titinek hívták, kivéve a főnököt, mert ő Titó volt – magyarázom
lelkesen. – Utána anya javaslátára inkább interneten nevelgettem kutyákat. Még
saját falkát is alapítottam – mesélem büszkén.
- Nagyon ügyes
vagy – bólogat tettetett komolysággal apu. – Na és, meddig zongoráztál?
- Hét évig
jártam órákra, utána már csak ha alkalmam adódott rá. De arra a dalra még
mindig emlékszem – utalok a levélben említett zenére.
- Én is
emlékszem – bólint, aztán elveszi tőlem a borítékot, visszateszi a dobozba,
majd az egészet felpakolja egy székre, jelezve, hogy megtartja őket.
Lassan már
tízet mutat az óra, mikor az utolsó csomagokat is bepakoljuk az autóba. A
továbbadásra ítéltekkel majd holnap foglalkozunk, egyelőre csak azokat visszük
el, amiket nem volt szívem kidobni. Drew biztos repesni fog az örömtől, mikor
meglátja a feleslegesnél feleslegesebb cuccaimat a lakásában. A romantikus
könyveimért biztos szívni fogja a véremet, hát még ha meglátja a Backstreet
Boys CD-imet. A történetes füzetemet mindenesetre jobb lesz, ha eldugom,
ugyanis az önbecsülésem nem élné túl, ha a fiú beleolvasna magasröptű
képzelgéseimbe arról, hogy hogyan is leszek majd az akkori szerelmem, Josh
Gallagher barátnője. Szerintem ő már a nevemre se emlékszik, talán még akkor se
tudta, amíg egy évvel alatta jártam suliba. Sajnos, amikor tizedikes voltam, őt
kirúgták, mert poénosnak tartotta, hogy poroltóval tele fújja az igazgatói
irodát. Kár, hogy senki nem értette a humorát.
- Biztos, hogy
ehhez az idiótához költözöl? – érdeklődik apu, mikor odaérünk Drew háza elé, de
hangján érződik, hogy egyébként semmi baja a fiúval.
- Úgy is szinte
mindig együtt vagyunk, annyira nem nagy lépés – vonom meg a vállamat. – Ha meg
besokallok, bármikor hazamehetek – nevetek fel.
- Meg az
egyetemedhez is közelebb van – állapítja meg még mellékesen apa.
- Hát, ha
egyszer eljutok odáig, hogy ki bírom fizetni a tandíjat, akkor mindenképp jól
fog jönni, hogy nem kell annyit utazni.
- Szeptembertől
tárt karokkal várnak – néz a szemembe, és bár szavai eljutnak a tudatomig, kell
néhány perc, amíg megemésztem őket.
- Tessék? De
hiszen ez rengeteg pénz.
- Tudod, Drew
Williams menedzserének lenni roppant jövedelmező – mosolyodik el. – Ennél jobb
helyre pedig úgy sem mehet – simít végig a vállamon.
- De tényleg
nem kell, megoldo… - kezdenék bele a tiltakozásba, de a férfi könnyedén leint.
- Szívesen –
zárja le a beszélgetést, és már ki is száll a kocsiból.
Meghatottan
követem a példáját, és mielőtt még átgondolhatnám, hogy mit is csinálok,
megölelem. Apát kissé meglepi a reakcióm, de miután túlteszi magát az első
sokkon, ő is közelebb von magához, állát megtámasztja a hajamban, kezével simít
néhányat a hátamon. Mennyire sokáig is jutottunk ahhoz képest, amikor még
ráborítottam az asztalt a munkahelyemen. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ez
az egész szerepcsere többet is fog adni két hónapnyi szenvedésnél, erre
közelebb hozott apához, valamennyire segített megérteni a nővéremet is, és
hát Drew Williamsről sem szabad
megfeledkezni. Nem mintha egyébként lehetne, a fiú úgy sem hagyja.
- Na, mit kell
bevinni? – jelenik meg mellettünk az említett, de választ sem várva már nyitja
is ki a kocsi csomagtartóját. – Jézusom cica, mi ez a sok szemét? – bámul a
dobozaimra.
- Mi az, hogy
szemét? Ezek a cuccaim – lököm meg, miután kibontakozom apa öleléséből.
- Mindegy, majd
eldugjuk őket a pincében – legyint, és már viszi is befelé az első adag dobozt.
Két körben meg
is oldjuk a bepakolást, aztán apa magunkra is hagy minket. Mosolyogva nézek
utána, ahogyan elhajt, de az idilli állapot nem tart sokáig, mert persze
Drew-ba semmi diszkréció nem szorult, így aztán már fejestül benne van az egyik
dobozban, ami emlékeim szerint tartalmaz néhány kínos gyerekkori fotót rólam,
úgyhogy jobb lesz minél előbb megállítani. Élmény lesz ez az együtt élés.
Ahogyan pedig ígértem, néhány gondolat a résszel kapcsolatosan - jó, igazság szerinte egyelőre csak egy gondolat van a fejemben, de magamat ismerve, mire a végére érek, már sok lesz, úgyhogy megelőlegezem ezt a többesszámot :D
A lényeg, hogy gondolom észrevettétek, eléggé lezáró jellegű volt ez a fejezet, ez nem véletlen, az utolsó rész már egyfajta betekintő lesz a jövőbe, úgyhogy a tényleges lezárását a sztorinak én ide tenném, de még annyi ötlet motoszkált a fejemben Drew-val és Roxie-val kapcsolatosan, hogy muszáj volt szentelnem nekik egy újabb fejezetet, remélem nem bánjátok :)
A másik, bár már ezt mondtam egy párszor, de sose lehet eleget ismételni, hogy tényleg elképesztően hálás vagyok Nektek, amiért másfél év kihagyás ellenére, ennyien visszatértetek a blogra, és olyan szeretettel fogadtátok/fogadjátok Roxiék történetét, amit álmodni se mertem. Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen türelmesen vártatok, hogy azért néha-néha mindig volt valaki, aki rám írjon, és emlékeztessen arra, hogy továbbra is várjátok az új részt, nem számít, mennyi idő telt már el. Soha nem fejeztem be még olyan történetemet, amit egyszer félreraktam (legalábbis ilyen hosszú időre), de akárcsak megtört az átok a Summer Notesnál (ugyebár az volt az első befejezett alkotásom), most is egy újabb rekord dőlt meg. :)
Végezetül pedig, többen érdeklődtetek egy új sztoriról, amivel kapcsolatban bizakodó vagyok, de konkrétumot egyelőre nem igazán tudok mondani. Az igazság az, hogy van egy befejezett történet a számítógépemen, de egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy témájában teljesen belevág a blog képébe. Őszinek őszi, és természetesen romantikus is, fiatalokról szól, de egy picit mégis másnak érzem, úgyhogy még gondolkozom rajta, hogy mi legyen a sorsa. Emellett, viszont motoszkál a fejemben egy másik történetötlet (elég régóta), úgyhogy szerintem nekiveselkedem annak a nyáron, és amennyiben jól haladok majd vele, mindenképp megosztom Veletek!
Azt hiszem, egyelőre ennyi! :D Köszönöm, hogy elolvastátok! <3
Jaj, te lány! Miért kell ilyen jó történeteket írnod, ráadásul fantasztikus főszereplőkkel? Imádtam! És alig várom a befejező részt! *.* Már most tudom, hogy felteszi a pontot az i-re, mint a Summer Notesnál. *.*
VálaszTörlésSzia! :)
TörlésJaj, nagyon, de nagyon örülök, hogy tetszett, és remélem az utolsó fejezet beváltja majd a hozzáfűzött reményeidet :) A Spring Notes szereplőgárdája nekem is az egyik kedvencem (ha nem a legkedvencebbem :D), de ez persze titok, Szabi és David egoja nehezen tolerálná :D
Köszi, hogy írtál! <3
Én úgy gondolom, hogy ha az őszi feljegyzések egy kicsit más, az sem baj hisz csak a te sokszínűségedröl ad tanu bizonyságot. Ha meg már be is van fejezve akkor nem is gondolkodnék rajta. Eddig minden történeted sikerrel végződött, nem gondolom hogy ez kivetel lenne😁
VálaszTörlésSzia! :)
TörlésAranyos vagy, van igazság a szavaidban, de valahogy úgy érzem, hogy a Summer Notes anno tényleg azért jött létre, mert valami könnyed, romantikus limonádésztorit szerettem volna megosztani rajta, aztán mivel béna voltam címadásban, lett belőle négy, az évszakok mintájára :D A befejezett sztorit mindenképp szeretném majd felrakni, tényleg csak azon gondolkozom, hogy erre a blogra kerüljön-e majd ki :) De köszönöm a megelőlegezett bizalmat <3
Naomi!
VálaszTörlésEngedd meg, hogy egy kicsit kiakadjak! Miazhogymárvégeeee?! Mármint, persze már mondtad az előző résznél is, de a felismerés villámcsapásként ért, tudod, csak hirtelen a semmiből. Annyira nagy kettősség van bennem, az epilógus/utolsó rész iránt, hogy… Ahh várom is meg nem is.
Egyébként a lehető legstresszesebb napomon vettem észre, hogy posztoltad, így reggel 7-kor veled indítottam a napot. Az első órám tartalmára nem emlékszem tisztán, de ezt ráfogjuk arra, hogy korán volt (utálom a nulladik órákat, de neked sikerült, úgy megfűszerezned, hogy mosollyal az arcomon bámultam a tanárra, na nem érdekelt ennyire amit mond, csak simán beleszerettem Drew-ba –ezt még sokszor fogom hangsúlyozni, készülj fel ♥-).
És akkor a részről (azt hiszem lassan személyes levelezést folytatok veled a komment szekción belül ♥), IMÁDTAM, mint mindig. De, engedd meg, hogy panaszkodjak egy picit (ígérem nem lesz nagy kaliberű, és leszögezném, nem kötözködés, csak engem érdekelne), hiányoltam Brook részletesebb kidolgozását, a szívem apró kis zuga reméli, hogy az epilógusban egy picit pozitívabb oldalát is megismerjük, mert őszintén szólva megijeszt, hogy mennyire elmehet valaki esze a hírnévtől (ezt viszont nagyon jól eltaláltad, mert tényleg hasonló lehet a pop-szakma, csak rémisztő, így látni). De remélem érződik, hogy semmi rossz szándék nincs bennem, csak kíváncsi vagyok Brook másik oldalára is.
Elmondhatatlan mennyire imádom a stílusod és az írásaid. Epedve várom a következő történeted, amit ha nem publikálsz, garantálom, hogy addig nyaggatlak, míg el nem olvashatom (távoltartási végzést nem fogadok el, határozott vagyok ♥).
Epedve várom az epilógust és a következő történet prológusát!
Nagy ölelés,
Hope ♥
U.I.: Tényleg nem akarok kötözködni, vagy sértegetni, vagy bármi… Kérlek, ne vedd annak. ♥
Drága Hope! :)
TörlésAnnyira szeretem, mikor meglátom a nevedet, mindig öröm olvasni, amit írsz, és tényleg, nagyon szépen köszönöm azt a rengeteg visszajelzést, amit a történetek folyamán itt hagytál :)
A nulladik órai rezignáltság szerintem mindenkinek ismerős, én azokat élveztem kifejezetten, amikor tripla matekkal indult a péntek, de hidd el, egyszer hiányozni fognak azok a szép idők :D
A panaszodat teljesen értem, igazából gondolkoztam rajta, hogy milyen is legyen Brooke. Eredetileg nem szerettem volna ennyire végletesnek, vagy hogy is mondjam megírni, kicsivel szebb jövőképre gondoltam közte és Roxie között, de az az igazság, hogy az elmúlt időben annyi féle "kattanással" találkoztam így emberekben, hogy úgy éreztem akkor teljes a sztori, ha Brooke tényleg úgy igazán becsavarodik. Az utolsó részben minimális utalás majd lesz arra, hogy rendeződtek e a kapcsolat közte és Roxie között, viszont szerintem azt sem szabad elfelejteni, hogy bármennyire is testvérek, de egymás nélkül nőttek fel, nem annyira szerves részei egymás életének, és ezen szerintem már nem is nagyon tudnak változtatni. De ettől függetlenül ígérem, hogy ennyire azért nem lesz kaotikus a vége (vagy legalábbis i hope so - remélem értékelted, hogy a neveddel fejeztem ki magam :D). :)
A következő sztori pedig majd valamikor érkezik. Fogalmam sincs, hogy mikor, de itt lesz. Látod, csak évek kérdése, de megjelenek én mindig :D
Tényleg nagyon, de nagyon szépen köszönöm, hogy írtál!
U.I: Szeretem, amikor valami elgondolkoztat téged a történetben, hogy máshogy csinálnád, vagy foglalkoztat. Ezt sok mindennek veszem, de kötözködésnek és sértegetésnek semmi képen sem <3
Nagyon köszönöm a válaszod, mindigbolyan izgatottan pörgetem végig a kommenteket, hogy vajon már van-e válasz... Mondhatni izgatottan várom azt is, mint a kövi részt, illetve történetet ❤
TörlésPeace, love
Hope 😂💞
Kedves Naomi!
VálaszTörlésNa most gépről írok, így nem igazán lehet gépelési hibám, bár amennyit én itt töltöttem... Mindegy is, jelentem: a vizsgám megvan, így én is belevetettem magam az írásba.
Szóóóvaaal kérlek szépen, mégis mi az, hogy megírtál valamit és nem akarod nekünk megmutatni? Szerinted mi nem vagyunk az írásod egy iciripicirit függői? :D Jó lehet, hogy nem kicsit vagyok az. A te blogod az egyetlen amit olvasok, az aktív blogok közül. Mert imádom, na. Szóval ha nem is ide, akkor egy új blogra mentegesd csak el és tedd közzé a sztorit. :D
Ami pedig az őszi történetet illeti, van már ötleted, tuti... szóval valósítsd meg, mi itt várunk.
Aztán még egy pont: Drew és Roxi olyan édesek! Nagyon megszerettem ezt a történetedet is, így nehéz szívvel veszek tőlük búcsút, bár kitudja, tudod, hogy képes vagyok az írásaidat újra és újra elolvasni. Most épp azon morfondírozom, hogy nekiállok a Nyárnak. :)
Szóval kérlek, lepj meg minket egy új történettel, ígérem nagyon nagyon csodálkozni fogunk! :)
Vivi
Szia Vivi! :)
TörlésÖrülök, hogy végre gépközelbe kerültél, imádom az ilyen hosszú hozzászólásokat olvasni :D A vizsgádhoz nagyon nagyon gratulálok, a blogodhoz pedig - akárcsak az oldalad chatjén megtettem -, nagyon sok sikert kívánok! Remélem többekből is előjön majd a harci kedv, és újra fellendül a történetes blog section, mert szoorúan konstatáltam, hogy másfél év alatt mennyire megváltozott a blogger összetétele :(
A sztorit biztos olvashatjátok majd, előbb, vagy utóbb, és igen, az őszihez is van ám ötletem, bár nem kifejezetten őszi, csak egy sztori, ami nem hagy nyugodni. Elkezdeni kissé nehéz, de egyszer kell átesni a holt ponton, és utána jöhet az élvezetes része :D
ANnak nagyon örülök, hogy Drew és Roxie történetét is megszeretted, emlékszem, hogy mennyire izgultam, hogy vajon ez a jelen idős megoldás, hogy fog bejönni, de szerencsére egész jól fogadtátok a változtatást :D A Nyárhoz pedig jó olvasást, úgy és épp aktuális így júniusban. :))
Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál! <3