Tavaszi bejegyzés #18

Sziasztok! :)

Megérkeztem a következő fejezettel, ami talán keserédesebb a megszokottnál, de remélem ez nem szegi kedvetek, hogy elolvassátok. A sztoriról tudni kell, hogy eléggé a végéhez közelít már, ez után a rész után még kettő várható, abból az egyik már készen is van, úgyhogy a következőre nem kell majd sokat várnotok :)

Az előző fejezethez nagyon szépen köszönöm a kommenteket, mind itt a blogon, mind pedig a Facebook csoportban, elképzelni se tudjátok, hogy mennyire jó érzéssel töltött el, hogy a másfél év kihagyás ellenére ennyien tértetek vissza a történethez. Elképesztően aranyosak vagytok, tényleg nagyon hálás vagyok Nektek! <3

Más nem jut eszembe egyelőre, úgyhogy jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! :)

18.Fejezet

- Őszinte részvétem.

Ez az egyetlen mondat hosszasan visszhangzik a fejemben, de hiába ismétlem el magamban több százszor, az agyam képtelen befogadni. Egyszerűen lefagy, így akar védekezni a szavak jelentésével szemben, mintha csak azáltal, hogy nem hajlandó értelmezni őket, egyben kimondatlanná is válnának. Nem áll készen arra, hogy tartalommal ruházza fel a betűket, nem akarja őket összeolvasni, még külön-külön se érdekli őt egyik sem, csak minél távolabb akarja őket taszítani magától, hogy a lehető legtovább húzhassa az időt. Nem akar ő lenni a bűnbak, nem akarja továbbítani az üzenetet, mert fogalma sincsen arról, hogy mégis milyen lavinát indítana el azzal, ha megtenné. Hiába próbált rá felkészülni, most, hogy a kapujába ért, hogy az eddig csak rémálomnak tűnő gondolatok valósággá váljanak, megtörik a nyomás alatt. Minden racionalitás elszáll, nem tudja tárgyilagosan átgondolni, bármennyire is szeretné függetleníteni magát, alkalmatlan rá.

Őszinte részvétem. Egyetlen mondat, amitől úgy áramlik szét a hideg a testemben, mintha jeget fecskendeztek volna az ereimbe. Megbénítja az ujjaimat, mire a mobilom hangosan puffan a földön, és bár tompán még hallom, ahogyan a telefonáló aggódva érdeklődik a hogylétem felől, képtelen vagyok válaszolni rá. Hiába mozognak az ajkaim, egy hang se jön ki a torkomon, egyszerűen csak belém fagynak a szavak.

- Hallod cica, miért bámul rám egy félmeztelen Chris Hemsworth, ha kinyitom a ruhásszekrényedet? – állít be a nappaliba Drew, kezében az ominózus poszterrel. – De most komolyan… nekem adsz egy hetest, vele meg kiplakátolod a szobádat? – cicceg tovább szemrehányóan, miközben meglengeti a képet. – Mindenesetre az új Thor premierjére nem megyünk.

Annyira szeretnék válaszolni neki, számon kérni, hogy egyáltalán mit keresett a szekrényemben, vagy csak egy kicsit megpiszkálni az egóját néhány elismerő szóval Chris felsőtestéről. Tényleg, őszintén szeretném úgy folytatni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, viccelődni vele, ahogyan mindig, rámosolyogni annak ellenére, hogy a sok marhaságával már rég az agyamra ment, de hiába minden szándék, tehetetlen vagyok azzal a fojtogató érzéssel szemben, ami porcikáról porcikára ránt magába. Nem tudom mosolyra húzni az ajkaimat, képtelen vagyok elrejteni előle a szememben gyülekező könnyeket. Rázni kezd a hideg, megremegnek a lábaim, összeszorul a torkom. Nem állok erre készen. Nem lehet igaz. Csak nem és kész.

- Jézusom, csak vicceltem – fagy le Drew arcáról mosoly, ahogy pillantása visszakeveredik rám a poszterről. – Nem csak a premierre, de az összes létező vetítésre elmegyünk, ha szeretnéd. Sőt, minden országban megnézzük egyszer. Vagy kétszer. Egyszer simán, egyszer meg 3D-ben. Vagy veszek egy mozitermet és abban annyiszor nézed meg, ahányszor csak akarod. Egye fene, még Christ is elhívhatod egyszer, de külön sorban ültök. Oké, lehet egy sorban is, de akkor én is megyek. Még a szeme se áll jól annak a csávónak – árad belőle a töménytelen hülyeség. – Basszus cica, legalább bólints, vagy valami! – lép közelebb, mikor ezúttal is válasz nélkül maradnak a szavai. – Mi történt, hm? Anyukád miatt aggódsz? Odamehetünk a látogatási idő előtt is, kiverem a balhét a recepción, hogy engedjenek be hamarabb – ajánlkozik, és ez az a pont, ahonnan érzem, hogy nincs tovább.

- Meghalt, Drew – mondom ki a súlyos szavakat, amik az én számból ezerszer jobban sebeznek, mint korábban. – Álmában leállt a szíve – teszem még hozzá, de mondatom vége elveszik a zokogásomban.

Minden izmom elernyed, összerogynak a lábaim, talán menten össze is esnék, ha Drew nem vonna azonnal magához. Szorosan ölel, mintha csak biztosra akarna menni, hogy érezzem, ott van velem. Nem ígéri, hogy minden rendben lesz, nem hajtogatja feleslegesen, hogy az idő majd segít, egyetlen szót sem szól, talán nem tud mit mondani, talán csak nem akar. A karjai között egyszerre érzem magam végtelenül biztonságban, és túlontúl sebezhetőnek, egyszerűen a maradék ellenállásom is porrá zúzza az a féltés, amivel érint.

Meghalt. Mennyi fájdalom bújik meg ebben az egyetlen szóban. Hiány. Üresség. Aggódás. Nem lehet rá felkészülni. Hiába tudod, hogy be fog következni, nem lehet készen állni az elmúlásra. Nem tudod elképzelni, ahogyan a magány sósavként marja végig a csontjaidat, ahogy a félelem bekúszik a bőröd alá, és csak nevet a gyászodon. Nem számítasz a felszínre bukó emlékekre, vagy a hullámokban rád törő lelkiismeret furdalásra. Az érzésre, hogy mennyi mindent máshogy kellett volna csinálnod, hogy mennyi mindent nem mondtál ki, amit ki kellett volna, hogy mennyi fájdalmat okoztál a másiknak, amit nem érdemelt meg, hogy hányszor hazudtál, amikor akár őszinte is lehettél volna hozzá, hogy mennyi időt töltöttél mással, amikor vele kellett volna lenned. Nem számítasz a rád törő önzésre, amit az egyedülléttől való félelem ébreszt fel benned, a csalódottságra és haragra, amiért úgy érzed, nem voltál elég, hogy maradásra bírd.

Jó voltam én egyáltalán hozzá? Megbecsültem őt? Tudta, hogy szeretem? Érezte, hogy szeretem? Belefáradt, azért hagyott itt? Mennie kellett, vagy menni akart? Miért nem köszönhettem el tőle rendesen? Miért ő volt a soron következő? Miért nem kaptam vele több időt? Miért nem hagyták, hogy jóvátegyem azt a rengeteg hibát, amit elkövettem vele szemben? Miért nem kérhetek bocsánatot azokért a percekért, amiben miattam volt szomorú? Miért nem ölelhetem át még egyszer, utoljára? Egyetlen perc is elég, ígérem. Soha többet nem kérek semmi mást. Esküszöm, bármire megesküszöm, hogy innentől jobban fogom csinálni, csak hadd beszéljek vele. Hadd mondhassam el neki, hogy ő mindent jól csinált. Hogy hálás vagyok neki mindenért, hogy még amikor éjszakákon át sírtam is a keményebb szavai miatt, azokat az órákat se cserélném el semmiért, mert azzá tettek, aki vagyok, és szeretek az lenni, akivé az ő irányadásai nyomán formálódtam. Hogy mindig büszkeséggel töltött el, amikor valaki azt mondta, hogy tiszta olyan vagyok, mint ő, hogyha akarnám se tudnám letagadni, és ilyenkor magamban mindig csak a fejemet csóváltam, hiszen mégis miért akartam volna őt bármikor is letagadni. Megígérném neki, hogy jóvá fogom tenni a hibáit, hogy ott leszek Brooke-nak, még akkor is, ha legközelebb késekkel áll majd neki dobálózni. Mosolyogva fog lenézni ránk, és ő is büszke lesz, ha valaki azt mondja neki, teljesen rád ütött ez a lány.

Ígérem, hallod? Látsz még engem, figyelsz rám? Mond még neked valamit a nevem? Jó helyen vagy már? Elmúlt a fájdalom? Könnyebb ott? Szeretettel várt a családod? Neked is úgy fájt, mikor ők mentek el, ahogy most nekem fáj? Miért nem mondtad soha, hogy ez ennyire nehéz? Kímélni akartál? Vagy talán csak nem figyeltem oda eléggé? Nem tudnál még egy kicsit velem maradni? Nem lennél még egy kis ideig az anyukám? Haragudj rám, amiért rossz döntést hozok, veszekedj velem, amiért makacs vagyok, forgasd a szemed, amikor csak azért is ellentmondok, holott a szívem mélyén tudom, hogy igazad van. Kiabálj velem, ha úgy érzed, máshogy már nem megy, aztán vigasztalj meg, amikor belátom, hogy tévedtem. Örülj velem, ha elérek egy sikert, és hagyd, hogy úgy érezzem, mindez az én érdemem, még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy te mozgattad a háttérben a szálakat. Maradj még egy kicsit velem, szépen kérlek, ne hagyj egyedül! Nagyon félek, anyu.

- Be kell mennem a kórházba, haza kell hoznom anya dolgait – töröm meg a sírástól még reszelős hangon a csendet, miközben kibontakozom Drew öleléséből. – És fel kell hívnom apát is, meg Grace-t, és persze anya ismerőseit. A legtöbbnek mondjuk a nevét se tudom, nemhogy azt, hogy hol érhetném őket utol, de majd csak kitalálok valamit. Remélem, anyának van egy telefonkönyve, vagy valami. Meg a papírjait is elő kellene keresnem, gondolom, azok nélkül nem lehet intézni a temetést sem. Temetés. Mégis miből fizetem ki egyáltalán a temetést? – próbálom összeszedni a feladataimat, de az egész felsorolással csak annyit érek el, hogy visszahergelem magam a sírásba.

- Hé, cica – nyúl az állam alá a fiú, hogy maga felé fordítsa az arcomat. – Mindent megoldunk, oké? Csak hívd fel apukádat, azután beviszlek a kórházba. Egyelőre elég ennyi – veszi át az irányítást, mielőtt még újra összeomlanék a rengeteg teendő súlya alatt.

- Oké – veszek egy mély levegőt, mintha az csak felkészíthetne az előttem álló beszélgetésre.

- Tessék – hajol le a földön heverő telefonomért a fiú. – Szeretnéd, hogy addig kimenjek? – érdeklődik, amíg elkezdem kikeresni apa nevét a névjegyzékből.

- Eszedbe ne jusson – nézek rá riadtan, és bár máskor Drew a világ legpofátlanabb vigyorával értékelné a válaszomat, ezúttal csak átölel oldalról, és egy puszit nyom a hajamba. – Szerinted mi a fene lesz most velem? – bukik ki belőlem a kérdés, mielőtt rányomnék a hívás gombra. – Tudom, szörnyen önző a kérdés, de… - próbálnám megmagyarázni az érzéseimet, de semmilyen szó nem festi le elég jól, amit mondani akarok. – Miért nem maradt még velem egy kicsit?

- Talán ő nyugodtabb felőled, mint te magad.

~ ~ ~

 - Nem tartom jó ötletnek, hogy ott legyen a temetésen – csóválja meg a fejét Brooke kezelőorvosa. – Túl nagy a kockázata, hogy újra idegösszeroppanást kap, ami hosszútávon jelentősen lassítaná a gyógyulási folyamatot. Természetesen saját felelősségre kiengedem, ha úgy dönt – néz mélyen apa szemébe -, de a lánya érdekében mondom, Brooke nem áll készen egy ennyire traumatikus esemény átélésére.

- Nem gondolja, hogy segítene neki, ha el tudna köszönni az édes anyjától? – veti ellen apa.

- Nem egy halom olyan ember előtt vetném mély vízbe, akik egytől egyig arra az életére emlékeztetik, amit végül nem élhetett meg.

- És ha esetleg a temetés után elbúcsúzhatna egyedül? – keresek egy kompromisszumos megoldást.

- Saját felelősségre kiengedem – ismétli ridegen az orvos.

- Akkor saját felelősségre elvisszük – bólint hasonlóan kimért stílusban apa. – Milyen papírt kell aláírnom?

Az adminisztrációs folyamatokon viszonylag hamar túlesünk, így aztán megindulunk Brooke szobája felé. Ezúttal sokkal szomorúbbnak tűnik a hely, a korábban luxushotelnek látszó épület most minden falából a kétségbeesést árasztja magából. Talán csak a hangulatom teszi, talán nővérem legutóbbi kiborulásának emléke az, ami megváltoztatja a véleményemet a pszichiátriáról, mindenesetre ebben a pillanatban közel sem tűnik annyira idillinek, mint legutóbb. Kifejezetten nyomasztó és magányos.

Brooke az ágyán ül, fekete ruhája még jobban kiadja arcának sápadtfehér színét, és bár némi sminkkel igyekezett kompenzálni, nem sikerült minden nyomát eltűntetnie a kimerültségének. Hosszú haját kontyba kötötte, amitől néhány évvel idősebbnek tűnik, lábán fekete tűsarkú pihen, amit még most is olyan eleganciával képes viselni, mintha egy divatbemutató kifutóján készülne végig sétálni. Tekintete megtört és fáradt, látszik, hogy hozzám hasonlóan, ő sem aludt valami sokat az elmúlt napok során. Annyira furcsa belegondolni, hogy neki mennyire máshogy is fáj az egész, de közben pedig valahogy mégis ugyanúgy. Mennyi ideje nem látta az anyját, mennyi ideig haragudott rá, aztán amikor esélyt kapott volna arra, hogy válaszokat kapjon, hogy mentségeket találjon és megbocsáthasson, az egészet úgy húzták ki a lába alól, mint egy szakadt szőnyeget.

- Mehetünk, kész vagyok! – pattan fel az ágyról, mikor apa is belép a kórterembe.

- Előtte egy keveset beszélnünk kellene – szólal meg a férfi, mire Brooke tekintete vészjóslóan megvillan, de azért visszaül.

- Nem mehetek? – kérdez rá rögtön, hangjában annyi riadtsággal, mint aki épp arról érdeklődik, hogy mikor kell mennie az akasztófára.

- De jöhetsz, kicsim – simít végig apa a vállán, miközben leül mellé -, viszont az orvosod szerint jobb lenne, ha te egyedül búcsúznál el… – vezeti fel finoman – a temetés után.

Brokke arcáról lehetetlenség bármilyen érzelmet leolvasni, ajkait szorosan összepréseli, a szempillája se rezzen apa felelete nyomán, kicsit úgy fest, mint aki számított a válaszra. Egy pillanatig ugyan szólásra nyitja a száját, de végül meggondolja magát, és inkább nem szól semmit. Kicsit riasztó az a csend és nyugalom, amivel kezeli, bár talán csak azért tűnik így, mert a legutóbb is ebből a nyugodtságból váltott át őrjöngésbe.

- Rendben van – megy bele végül az ajánlatba. – Az orvosnak biztos igaza van – teszi még hozzá, de hogy őszintén így gondolja, vagy a gúny mondatja vele, azt képtelen vagyok eldönteni. – Szóval, indulhatunk?

Az utunk csendesen telik, látszatra mindannyian a rádiót hallgatjuk, de valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek fogalma sincs arról, hogy miről hadovál a műsorvezető. Egy-két dal ismerős dallama az, ami eljut a tudatomig, minden más az egyik fülemen be, a másikon ki. Próbálok felkészülni az előttem álló délutánra, a rengeteg szánakozó pillantásra és együtt érző szóra, a tanácsokra és támogatásokra, az idővel kapcsolatos közhelyekre. Kicsit aggódom, hogy mi lesz majd, apa ugyanis kitiltotta Drew-t a temetésről, mondván nem lenne szerencsés, ha felbukkanna néhány riporter, és bár az elmúlt napokban még az is komoly kihívást jelentett számomra, hogy egyáltalán annyi időre elengedjem a srácot, amíg kimegy a mosdóba, végül elfogadtam apa érvelését, miszerint anya emlékét tiszteljük meg annyival, hogy nem az ő sírja felett fogunk egy össznépi médiabotrányba keveredni. Akkor még láttam igazságot a szavaiban, de most, hogy egyre csak közeledik a pillanat, amikor oda kell majd állnom az elé a rengeteg ember elé, akik le akarják róni a tiszteletüket, kezdem magamat rettentően kevésnek és gyengének érezni ehhez a feladathoz. Grace ott lesz velem, de tekintve, hogy miután elmondtam neki, hogy anya meghalt, három órán át én vigasztaltam őt, nem hiszem, hogy ő lesz a világ legerősebb lelkitámasza. Persze imádom és szeretem őt, és elképesztően hálás vagyok neki azért, amiért ennyire szerette anyut, de amikor én magam is bármelyik pillanatban összeomolhatok, nem bánnám, ha valaki olyan állna mellettem, aki elkap, mielőtt teljesen magamba zuhanok, ahelyett, hogy velem együtt omlana szanaszét.

- Ezt nem hiszem el – töri meg a csendet apa, miközben leparkol egy, a temetőhöz közel eső mélygarázsban.

- Mi történt? – ülök feljebb azonnal az ülésben, hogy jobban lássak.

- Csak nem bírta ki – csóválja meg a fejét, és már löki is ki a kocsi ajtaját, hogy letámadja a garázs falát támasztó Drew-t. – Mi a fészkes fenét keresel te itt? Azt hittem, egyértelmű volt, hogy nem jöhetsz.

- Sajnos eléggé gyengeelméjű vagyok – válaszol a fiú, amolyan „ez van, nincs mit tenni” stílusban.

- Nem érted, hogy a jelenléted többet árt, mint használ?

- Érteni értem, csak egyet nem értek vele – lép közelebb apához. – És nem is fogok, úgyhogy szerintem ugorjuk is át a felesleges köröket – javasolja, majd választ sem várva odasétál az ajtómhoz, és könnyedén kitárja azt. – Gyere, cica! – nyújtja felém a kezét, és bár érzem magamon apa „eszedbe ne jusson” pillantását, már csúsztatom is tenyeremet a fiúéba.

- Fogjátok már fel, hogy ez nem így működik! – csattan fel a férfi. – Ha megjelennek ott az újságírók, elég lesz megkérdezniük egyetlen embert az anyja ismerősei közül, hogy rájöjjenek, nem Brooke álldogál az oldaladon, hanem az ikertestvére Roxie – próbál értelmet verni Drew-ba. - Eddig tiszteletben tartották, hogy te nem vagy közszereplő – vált át rám -, de ha kiderül, hogy Drew Williams barátnőjévé léptél elő, vége az egésznek.

- Erről szól minden, ugye? – szólal meg mögöttem Brooke. – Roxie magánéletét meg kell védeni, hiszen az ő magánélete mindig, mindennél fontosabb – gúnyolódik. – Ezért nem mehetek oda a temetésre sem, igaz? Csak könnyebb az orvosokra fogni, mintsem arra, hogy kettőnk közül mindig mindenben ő élvez prioritást.

- Jézusom Brooke, te hallod magadat? – szakad el nálam is a cérna. – Elhiszem, hogy nehéz neked ez az időszak, de legalább gondolkodjál már egy kicsit. Nem én osztottam le a szerepeket, úgyhogy hiába hibáztatsz engem minden kudarcod miatt, semmi közöm hozzájuk.

- Roxane – szól rám figyelmeztetően apa, mielőtt még olyat mondanék, amit később esetleg megbánnék, így hát készségesen magamban tartom a további megjegyzéseimet. - Brooke szívem, figyelj rám – fordul nővérem felé a létező legnyugodtabb hangján. – Itt megvárom veled a temetés végét, aztán együtt odamegyünk majd a sírhoz, és elköszönhetsz. Hidd el nekem, csak azt szeretnénk, hogy neked könnyebb legyen, rendben van? Kérlek szépen, ülj vissza a kocsiba!

Nem tudom, hogy Brooke agyában mi játszódik le, de mindhármunk legnagyobb meglepetésére bólint, és mintha mi sem történt volna, visszaszáll az autóba. Kicsit vészjósló, hogy ennyire könnyedén belenyugodott, de talán csak egyszerűen arról van szó, hogy apa egy olyan személy az életében, aki képes őt megnyugtatni. Bár egyiküket se ismerem különösebben jól, az azért feltűnt már, hogy elég szoros a kapcsolat kettejük között.

- Te meg tegyél fel egy napszemüveget – vet még egy szigorú pillantást Drew-ra, aki persze diadalittasan elvigyorodik, majd mivel apa erre még szúrósabban néz, inkább gyorsan letörli az arcáról a nagyképű mosolyát, és a szeme elé biggyeszti a napszemüvegét, mielőtt még esetleg a férfi meggondolná magát. – Utána találkozunk, Roxie – ölel magához. – Vigyázz magadra!

Drew-val kéz a kézben hagyjuk el a mélygarázst, aztán néhány percnyi séta után, elérjük a temető bejáratát. Korábban már megmutatták, hogy hova kell majd menni a szertartásra, így aztán kikerülve a portát, már megyünk is a ravatalozó felé. Amikor észrevesznek anya barátnői, többen felém biccentenek, egy-ketten oda is jönnek, hogy mondjanak valami szépet róla, vagy csak, hogy biztosítsanak róla, hogy túl fogok jutni ezen a szörnyű időszakon. Tudom, hogy csak a jó szándék vezérli őket hozzám, mégis, szavaik annyi sebet szakítanak fel, amennyit képtelen vagyok könnyek nélkül megállni. Mosolygok rájuk, próbálok erős maradni, úgy akarok elbúcsúzni anyutól, hogy amikor lenéz rám, azt lássa, hogy bár hiányzik, és rettentően megvisel, hogy nincs már többé, de nem zuhanok magamba. Szeretném, hogy bátornak lásson, hogy ne aggódjon értem, hogy tudja, hogy jó kezekben hagyott hátra.

- Jól vagy? – érdeklődik Drew, mikor anya egyik különösen közeli barátnője arrébb lép tőlünk, hogy valaki mással is megoszthassa tíz évvel ezelőtti találkozásuk történetét.

- Hát, nem mondom, hogy egyszerű – ölelem át a karját. – De határozottan jó, hogy itt vagy.

~ ~ ~

A mélypont akkor ér el, mikor le kell ereszteni anya hófehér koporsóját. Valahogy a temetés fizikai valója mélyebben érint, mint a gyászbeszédek, ahogy rákerül a föld a mívesre faragott halottas ládára, hirtelen túlzottan valóssá válik az egész. Szép lassan, ásómozdulatról ásómozdulatra tűnik el a szemem elől a fehérre mázolt fa, és lassan már csak egy frissen felásott földhalom jelzi, hogy hol is fog majd állni anya sírja.

Én helyezem az első koszorút a földkupacba állított fakereszt elé, a rákötött szalag gondosan kiválasztott szavakkal hirdeti, hogy egy fantasztikus nőt, és egy még fantasztikusabb édes anyát veszített el a világ.

- Légy jó, anyu! – súgom még búcsúzóul, aztán egy mély levegő kíséretében megkeményítem az arcvonásaimat, felegyenesedem, és arrébb lépek a sírtól.

A gyásznép szép sorjában nekiáll leróni a tiszteletét, mindenki intéz néhány jó szót anyához, majd hozzám lépnek és biztosítanak, hogy osztoznak a fájdalmamban. Igyekszem válaszolni mindenkinek, viszonzom a bátorító mosolyokat és a támogató öleléseket, miközben fél szemmel csak Drew-ra figyelek, aki illedelmesen arrébb sétál, hiszen ilyenkor csak a legközelebbi hozzátartozóktól szokás elbúcsúzni.

Már csak alig néhány ember várakozik türelmesen arra, hogy ők is elbúcsúzhassanak, mikor a szemem sarkából megpillantom a néhány parcellával arrébb várakozó apát és Brooke-ot. A lány révetegen mered a sírra, úgy tűnik, hogy nincs teljesen magánál, talán apa kiutalt neki valami stresszoldót a várakozás közben, hogy biztos ne kattanjon el megint. Most, hogy teljesen egyben látom, feltűnik, hogy mennyire természetellenesen vékony, hogy abból a csinos, cserfesszájú életvidám lányból micsoda idegroncs lett alig néhány hét alatt. Fogalmam sincs, hogy mit csinálnak vele a pszichiátrián, de látszik, hogy kegyetlenül megszenvedi a gyógyulási folyamatot, és az, hogy drogproblémákkal vitték be, pusztán csak a felszín, hiszen a valódi probléma sokkal mélyebben gyökerezik. Sosem gondoltam, hogy kettőnk közül ő szenvedi meg jobban a családunk szétválását, az ő élete mindig annyira makulátlannak, annyira ragyogónak tűnt, tényleg olyan volt, mintha csak azért keresné a folyamatos balhékat, mert egyszerűen nem bírja, ha nem ő kerül a figyelem középpontjában. Olyan szempontból nem tévedtem, hogy Brooke valóban a figyelemre éhezett, de sokkal inkább szánta segélykiáltásnak a rengeteg vállalhatatlanabbnál vállalhatatlanabb akcióját. Nem tudom, hogy ő hogyan nőtt fel, hogy milyen volt az, hogy gyakorlatilag kamerára vették az egész életét. De abban biztos vagyok, hogy közel sem annyira mesés, mint amennyire ezt a médiában beállították.

Nővérem észreveszi, hogy figyelem, pillantásunk összekapcsolódik néhány másodpercre, mire legnagyobb megrökönyödésemre Brooke vészjósló mosolyra húzza az ajkait. Fogalmam sincs, hogy mit jelent ez a gesztus, de ösztönösen pillantok körbe a veszélyforrás után kutatva, azonban körül nézésem későinek bizonyul, egy kamera lencséjén megcsillan a napfény, a következő pillanatban pedig már az arcomba is villan egy éles vaku.

- Bassza meg! – hallom meg Drew szitkozódását, a fiú már meg is indul felém, de a fotóst kísérő riporter jó pár méternyi előnyben van vele szemben, így aztán esélytelen, hogy hamarabb odaérjen hozzám, mint ő.

Az időzített bomba azonban nem a két fős sajtó társaság, ugyan már. Brooke Evans nem áll meg ennyire amatőr szinteken. Sokkal nagyobb szerepekhez szokott ő annál, mintsem hagyja, hogy én vigyem el a főszerepet. Éhezik a figyelemre, neki az kell, hogy minden porig égjen körülötte. És bizony, most sem hagyta otthon a gyufát.

- Roxie! – kiállt rám, hogy biztosan felhívja magára a riporternő figyelmét, és bár apa megpróbálja visszatartani, könnyedén lerázza magáról a férfi kezét.

Ahhoz képest, hogy tűsarkú feszít a lábán, olyan könnyedén szalad felém, amire én még egy jó edzőcipőben is képtelen lennék, másodperceken belül pedig már ott is áll mellettem, arcán bűbájos mosoly ül, pillantását negédesen emeli a kissé zavarodottnak tűnő fotósra, aki hirtelen azt se tudja, hogy melyikünket fotózza.

- Nyilatkoznék – közli ártatlanul a riporterrel, akinek ugyan fogalma sincs, hogy mi is zajlik éppen, de készségesen Brooke felé tart egy diktafont, míg társának int, hogy ezúttal videófelvételt akar, nem pedig egyszerű képeket.

- Brooke, ne merészeld! – figyelmeztetem fenyegetően, de mindketten tudjuk, hogy ezzel már elkéstem.

- Szóval biztos azon gondolkoztok, hogy mégis miért láttok kettőt belőlem – kezd bele szemrebbenés nélkül, és bár Drew megpróbál arrébb húzni a kamera elől, elrántom a kezemet. Nem fogok úgy elmenni, hogy nem védem meg magamat, még ha ennek az is az ára, hogy le kell süllyednem Brooke szintjére. – Ő itt az ikertestvérem, Roxie – mutat rám, továbbra is mézes mázos stílusban. – A legtöbben már ismeritek, ugyanis hetek óta az én életemet éli. Ő lakik a házamban, ő fekszik az ágyamban, ő hordja a ruháimat. Utóbbiért haragszom is ám rátok Brooke rajongók, komolyan nem tűnt fel, hogy semmi érzéke a divathoz?

- Brooke, fejezd be! – szól rá apa, de ezúttal ő sem bírja jobb belátásra bírni.

- Vele jár Drew is. Bizony, a nagy álompár egyik fele, még csak nem is az, akinek hiszitek. Sőt, tulajdonképpen az egész kapcsolat egy rohadt nagy kamu – folytatja. – Apa persze úgy adja elő ezt az egészet, mintha nekem akarna jót, de tudom, hogy nem így van. Elküldött egy drogelvonóra, csak hogy megszabaduljon tőlem. Hiszen Roxie tökéletes a helyemre. Ő normális. Jól kezeli a figyelmet. Valamennyire még énekelni is tud. Ő nem olyan kattant, mint én – játszik rá szándékosan a hibbant karakterre. - Azt hitte, hogy nem tűnik fel, de nem vagyok hülye. Előszőr csak a szerepeimet vette át, aztán a pasimat is lenyúlta, most meg gondolom az apámra pályázik, ha már az anyja kipurcant – nevet fel.

Drew-val egyszerre mozdulunk, a fiú is tudja, hogy Brooke messzire ment, hogy már nem tud érdekelni az sem, ha elmebeteg, mert úgy meg fogom tépni, hogy még a hajbeültetés se segít majd rajta. Kezem már lendül is, ujjaim között megérzem a barna tincseket, és bár Drew megpróbál még idejében elrántani, úgy markolok rá nővérem hajára, hogy ő is jön velem együtt. Persze Brooke felsikít, a riporter ijedten hátrébb ugrik, miközben a fotós teljesen értetlenül próbálja kamerára venni, ahogyan újra és újra a temető füvéig rántom nővérem hajkoronáját.

- Roxie, engedd el! – próbál meg leválasztani Brooke-ról apa is, és bár egy jóideig még nem eresztem el a lányt, végül a túlerő diadalmaskodik felettem, és csak egy maréknyi hajcsomó marad az ujjaim között.

- Egy kibaszott szociopata vagy, baszd meg! Neked nem drogelvonóra van szükséged, hanem agyátültetésre! – kiabálom a lánynak, miközben Drew igyekszik hátrébb cipelni, nehogy véletlenül kartávolságon belülre kerüljön a nővérem. – Hogy van képed anya sírjánál ilyeneket mondani? Semmi jóérzés nem szorult beléd? Egy gyáva, jellemtelen kurva vagy Brooke! Egy senki!

- Cica, állj le! – igyekszik lecsitítani a fiú. – Nem ér ennyit, hallod?

- Tök mindegy mit mondok, ezek úgy is azt hozzák le, amit csak akarnak! – villan a tekintetem a sajtósokra, akiktől bár jó pár méter választ el, de úgy rándulnak össze, mintha minimum fegyvert szegeztem volna rájuk. – Most legalább idézhetnek pontosan. Szívesen elmondom még egyszer. Jellemtelen kurva! – húzom el gondosan az u betűt.

Igen, ez az a pont, amikor Drew belátja, hogy itt most velem se fog tudni egyezkedni, inkább minden tiltakozásom ellenére a vállára kap, és figyelmen kívül hagyva a kitartó rugdosódásomat, elindul velem a kocsi felé. Még látom, hogy apa összekaparja a földről az idő közben zokogásban kitörő Brooke-ot, aztán pedig a riporterhez fordul, gyanítom, hogy megpróbálja elsimítani az ügyet.

- Tegyél már le! – kezdem el püfölni a fiú hátát, de ő kitartóan cipel tovább. – Le foglak hányni – próbálkozom a fenyegetéssel.

- Hidd el cica, nem az lenne a napom mélypontja – paskolja meg a fenekem, közben pedig kiérünk a temetőből.

Drew csak a kocsinál hajlandó letenni, mire azonban odaérünk, már én nem szeretnék leszállni, ugyanis képtelen vagyok a fiú szemébe nézni. Legszívesebben elásnám magam a korábbi alakításom miatt, fogalmam sincs, hogy hogyan tudott ennyire elmenni az eszem, olyan állatias ösztönök irányítottak korábban, amikre egyszerűen nem tudok magyarázatot adni. Az egész olyan volt, mint valami „se kép, se hang” pillanat, nem jutott el az agyamig semmi, egyszerűen csak az éltetett, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzak Brooke-nak, hogy ha a józan érvek nem jutnak el az agyáig, akkor tanuljon a nehezebb úton. Persze tudom, hogy nem lett volna szabad így viselkednem vele, hogy nekem kellett volna az okosabbnak lennem, hiszen ő beteg, nem tudja felmérni a szavainak súlyát, de az a lekezelés, amivel anya haláláról nyilatkozott, annyira bántott. Az orvosnak igaza volt, nem szabadott volna elengednünk a temetésre Brooke-ot, tényleg nem állt rá készen, de nem csak ő, én sem. Ráadásul komolyan az anyám sírjánál voltam képes megtépni. Nem vagyok normális.

- Lenyugodtál? – érdeklődik Drew, miközben óvatosan talpra állít.

- Úgy érzem, nem Brooke a család egyetlen tagja, akinek pszichiáterre van szüksége – sütöm le kínomban a szemeimet.

- A mai alakításod után, osztom a véleményed – jön az együttérzés Drew-tól.

- Könyörgöm, ha ki akarsz dobni, várj vele még egy napot, mert ma nem bírok több mindent elviselni…

- Viccelsz? Sosem volt még ennyire badass csajom, alig bírtalak róla leszedni – röhög fel. – A hajamtól viszont tartsd távol magad, kattantka – piszkál tovább vigyorogva.

- Nagyon vicces vagy – forgatom meg a szememet, bár azért egy kicsit megkönnyebbülök, hogy Drew nem akar páros lábbal kirúgni. – Alig temettem el anyut, és már foroghat a sírjában szégyenében – csóválom meg a fejem.

- Brooke-kal mindketten túllőttetek a célon, megesik – próbál némi lelket önteni belém. – Sok volt ez a mai nap mindkettőtöknek.

- Ha ezt leadják valamelyik tévén, többet utcára se megyek.

- Hidd el, ez a hajtépés Hollywoodban mindennapos – legyint. – Brooke nyilatkozata már egy keményebb menet lesz, de reméljük, hogy apád majd kitalál valamit.