Chapters - 2. Fejezet

2.Fejezet

- Na és, mikor teszed ki a videót? – kérdezem Willtől, miközben feljebb tornázom magam az ágyon, hogy aztán újra a fiú mellkasára hajtsam a fejem.

Barátom erre automatikusan közelebb von magához, állát kényelmesen megtámasztja a hajamban, míg mutatóujjával komótosan simogatni kezdi fedetlen vállamat. Hogy teljes legyen a komfort, jobb lábamat átvetem az övén, kézfejemet pedig becsúsztatom a felsője alá, és akárcsak ő a vállamon, én is elkezdek apró köröket hinteni a bőrére.

- Ha holnap lesz időm megvágni, akkor még akkor, ha nem, akkor majd csak csütörtökön.

- Miért, mit csinálsz holnap? – emelem meg egy kicsit az állam, hogy láthassam az arcát.

- Egy gördeszkás céggel készítünk szponzoros videót. Valami csapatversenyen fogunk részt venni – magyarázza. – Velem lesz Wyatt és June, ellenünk meg a TriTrouPleBle csatorna három tagja.

- TriTrou micsoda?

- TriTrouPleBle. Mint a Triple Trouble csak kicsit összekeverve – avat be a név rejtelmeibe.

- Mennyire kell pihentnek lenni ahhoz, hogy így nevezd el a csatornádat? – nevetem el magam.

- Egyik sem százas, de pont ezért szerethetők. Már azt hiszem, nyolcszázezer feliratkozónál tartanak.

- Így még gázabb, hogy még nem hallottam róluk – állapítom meg, mire Will szórakozottan oldalba bök.

- Kiindulva abból, hogy mennyi kult filmet nem láttál, nem csodálkozom, hogy a youtuberekkel se vagy képben – piszkál.

- Ne gyere megint a Forest Gumppal – forgatom meg a szemeimet.

- Hogy lehet úgy felnőni, hogy nem látod azt a filmet?

- Amint látod, így – mutatok végig magamon.

- Már mindent értek – olt le röhögve, mire persze fejbe csapom a párnával.

A beszélgetésbe egy rövid időre szünet áll be, mindketten kicsit elmerülünk a gondolatainkban. Will unja meg hamarabb a csendet, óvatosan kibújik mellőlem az ágyból, hogy aztán birtokba vegye a fürdőt. Persze az ajtóból azért visszaszól, hogy amennyiben olthatatlan vágyat érzek, hogy én is lezuhanyozzak, akkor hajlandó osztozni a tusolón. Az ajánlat határozottan csábító, így miután elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy kibújjak a meleg pléd alól, már nyúlok is a szék támláján pihenő fürdőköpenyem felé, hogy aztán nekiálljak keresni egy hajgumit, mert semmi kedvem órákat tölteni fekete tincseim szárítgatásával.

Épp diadalittasan húzok fel a csuklómra egy sötétkék darabot, amikor megszólal a telefonom. Érdeklődve pillantok a készülék irányába, nem igazán szoktak ilyen későn keresni, leszámítva Savannaht, amikor épp a legújabb randipartnere fürdőszobájából rám csörög, hogy bizony itt most könnyen akciózásba fordulhat a dolog, de nem akar könnyűvérűnek tűnni, és én mit gondolok. Én persze mindig ugyanazt gondolom, miszerint ha lefekszik a sráccal egy randi után, akkor számoljon az eshetőséggel, hogy több nem is lesz, ő pedig minden alkalommal lelkesen számol is vele. Ezúttal azonban tudom, hogy barátnőmnek nincs randevúja, így nem is lep meg, hogy nem az ő neve virít a kijelzőn. Sőt, igazság szerint senki neve sem virít, helyette a „privát szám” felirat villog a képernyőn, és bár már egész jól ment, hogy kizárjam őt a fejemből, akaratlanul is egyetlen név jut az eszembe. Vajon Oliver keres?

- Igen? – szólok bele egy a szükségesnél talán kissé megilletődöttebb hangon.

- Szia, kicsim! Minden renden? Olyan ijedt a hangod, drágám – hallom meg anya izgatott hangját, mire olyan megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, mint még soha.

- Nincs semmi, csak privátot jelzett.

- Jaj, elfelejtettem visszaállítani. Épp Yvonne férjének szeretője után nyomozunk, aztán nem lett volna jó, ha kijelzi a számunkat – kezd bele fesztelenül a csevegésbe, és bár én még javában emésztgetem a halottakat, ő zavartalanul rátér a hívása okára. – Pénteken hazajön a bátyád, és mivel hamarosan úgy is születésnapja lenne, arra gondoltuk, hogy meglepnénk őt egy ilyen kis családi összejövetellel – magyarázza lelkesen. – Természetesen téged is várunk, és örülnénk ha Willt és elhoznád, szívesen megismernénk már a fiút.

- De hiszen már találkoztatok…

- Összefutottunk két percre a lépcsőházban, hű – ironizál. – Fél éve együtt vagytok, itt az ideje, hogy egy kicsit jobban megismerjük. Ráadásul a bátyáddal még nem találkozott, és amilyen gyakran jár haza Jasper, egy jó darabig esélye sem lesz rá.

- Ez a mázlim – jegyzem meg kissé cinikusan, ugyanis a bátyám művészi szintre fejlesztette már az évek folyamán, hogy menekülésre késztesse a potenciális barát jelöltjeimet. Nem véletlen, hogy Willt fél éven át igyekeztem megkímélni minden családi vacsorától.

- Cassidy – szól rám anya azon a tipikus, én neveltelek, úgyhogy az lesz, amit én mondok hangsúllyal. – Este hétre várlak titeket.

- Megkérdezem Willt, és ha ráér, akkor természetesen ott leszünk – adom be végül a derekam, egyrészt mert pontosan tudom, hogy anya addig nem hagy békén, másrészt mert azt is pontosan tudom, hogy ha van Willnek programja, ha nincs, majd találok egyet.

- Jó, ezt most akkor ismételd el a „ha ráér” rész nélkül, és akkor békén hagylak.

- Anya – forgatom meg a szemeimet. – Igenis lehet, hogy programja van…

- Nincs – kiált ekkor ki a fürdőből az említett, mire villámokat szóró szemekkel fordulok a helyiség ajtaja felé.

- Pompás – vidul fel anya a vonal túlsó felén. – Akkor pénteken hétkor – emlékeztet, és mielőtt ellent mondhatnék, már rám is rakja a telefont.

Nem túl nagy lelkesedéssel hajítom le a mobilom az ágyra, majd sóhajtva megindulok a fürdő felé, hogy kedvesen megérdeklődjem a barátomtól, hogy mégis mióta vannak mazochista hajlamai. Az érdeklődés rész mondjuk elég hamar feledésbe merül, ugyanis amint belépek a szobába, Will felém fordítja a zuhanyrózsát, így a számonkérés helyett csak egy hangos sikoly szalad ki a számon. Utóbbi rövid úton nevetésbe torkollik, majd mivel már úgy is csurom víz a ruhám – még jó, hogy összesen három szettem van, abból kettő épp a mosógépben forog, a maradékot pedig most áztattam el -, belépek a fiú mellé a fürdő kádba, és mivel a zuhanyfej megkaparintására nem sok esélyt látok, a levendula illatú samponomért nyúlok, hogy aztán Will fejére nyomjam a flakon felét.

- Cassidy! Te most komolyan női sampont kentél a hajamra? – akad ki teljesen, miközben már próbálja is kimosni a kozmetikumot barna tincsei közül.

- Legalább majd illatozhatsz a családi vacsorán – jegyzem meg némi szarkazmussal a hangomban.

- Zavar, hogy menni akarok? – kérdezi őszintén, és egy picit gyengébbre állítja a vízsugár erősségét, hogy jobban halljuk egymást.

- Nem zavar, csak meglep – vallom be. – Eddig hiába voltunk együtt, mégis megmaradt egy elég nagy szelet a régi életünkből, amibe a másik nem került bele. A családom is egy ilyen volt, és mivel sosem beszélgettünk erről, azt hittem, hogy ezen nem áll szándékodban változtatni.

- Szeretném megismerni a családod – néz a szemembe Will, miközben két kezével átkarolja a derekam, és közelebb húz magához. – Lehet? – billenti félre a fejét, és egy olyan édes mosollyal ajándékoz meg, hogyha akarnék, se tudnék nemet mondani.

 - Péntek este hétkor – sóhajtok beleegyezően. – Aztán a legjobb formádat hozd – heccelem a srácot.

- Mintha nem lennék mindig a legjobb formámban – kéri ki magának, majd mivel érzi, hogy már a nyelvem hegyén van egy csípős válasz, egy jól időzített csókkal fojtja belém a mondanivalómat. – Na, most cáfolj meg! – ajándékoz meg pofátlanul magabiztos vigyorai egyikével, hiszen pontosan tudja, hogy jószerével a nevemet nem tudnám megmondani, annyira piszok jól csókol.

- Majd megcáfollak, ha már nem illatozol, Levendula – öltöm ki rá a nyelvem, és hát ekkor kapok a nyakamba egy adag jéghideg vizet.

~ ~ ~

Idegbeteg módjára cibálom le magamról zsinórban a harmadik ruhát, hogy aztán dühösen túrjam át újra a szekrényt, egy használható darab után. Elég régen került már sor arra, hogy elegánsabban keljen felöltöznöm, éppen ezért elég rég került már sor egy jó kis lányos hisztire is, miszerint semmi nem áll jól, és csúnya is vagyok, és le kéne fogyni, és de annak legutóbb se lett jó vége, és akartgyenge vagyok, és mi a fontosabb, és már ki is készültem idegileg. Mennyivel jobban jártam volna, ha Will nem akarta volna megismerni a családomat. Mondjuk, azért jól esik, hogy szeretett volna jönni, mert bár ezt így egyikünk se mondta ki, de azért ez mégiscsak egy egyértelmű jelzés arra vonatkozólag, hogy komolyan gondoljuk egymással.

- Hogy állsz Cassidy? – kopogtat be anyu a szobámba.

Ja, igen… Bár elvileg Willel együtt érkeztem volna, mivel semmi alkalomhoz illő ruhám nem volt a srácnál, úgy döntöttem, hogy hamarabb idejövök. A fiúnak amúgy is dolga van hatig, úgyhogy úgy is egyedül lettem volna egész délután. Így legalább tudtam segíteni anyunak a vacsorában, meg persze takarítani is befogott, mert mégis mire való az ember lánya, ha nem arra, hogy mikor hetek után hazalátogat, akkor porszívózzon egy sort.

- Remekül – hazudom, miközben elkezdek felráncigálni a testszínű harisnyámra, egy fekete ruhát. – Ez nem is olyan rossz – mondom a tükörképemnek, miközben oldalra fordulok, hogy megnézzem, mennyire előnytelen has tájékon.

Egyébként ilyen téren egész szerencsés vagyok, mert bár nem kell nagyítóval keresni rajtam a plusz kilókat, azért egész hálásan oszlanak el rajtam. Hála istennek nem az van, hogy minden egy helyre megy, ráadásul mellbőségben is egész kegyes a sors, így hiába nem tiszta lapos a hasam, azért nem tűnik kiugróan nagynak sem, hála a természet áldott jó lelkének. A kritikusabb pont inkább a combom, azzal azóta nem voltam megelégedve, hogy elkezdett foglalkoztatni, hogy mégis hogy is nézek ki, leszámítva azt a két ominózus hónapot, amikor… nem Cassidy, nem gondolunk arra a két hónapra!

- Hamarosan itt lesznek! – zsong be anyu teljesen. Hiába, mindig ez van, ha Jasper hazalátogat, bár talán most egy picit Will miatt is izgatott.

Mivel végre találtam egy olyan ruhát, aminél nem éreztem azonnali késztetést arra, hogy kiugorjak az ablakon, nekiállok egy hozzá passzoló, gyors sminknek is. Alapvetően nem vagyok egy túl nagy szakértője a témának, őszintén szólva eléggé hidegen hagy, az egyetlen dolog, amiben képben vagyok, hogy Will szerint „vadító”, ha vörös rúzs van rajtam, én pedig határozottan szeretem, ha Will vadítónak talál, így fel is viszek egy sötétebb árnyalatot az ajkaimra. Mivel a szám eléggé hangsúlyos, a szemeimet csak egy fekete szemceruzával emelem ki, illetve némi szempillaspirált is felteszek, mert egyébként maximum nagyítóval látszanak a pilláim.

- Anyu? - dugom ki a fejem a szobám ajtaján.

- Hm? – kérdez rám se nézve, ugyanis épp a szalvétákat rendezgeti a konyhaasztalon.

- Tudom, hogy már felnőtt vagyok, meg minden, de befonnád a hajamat?

A kérésre már vidáman kapja fel a fejét, és ahogy megpillant, széles mosoly ül ki az arcára. Egy picit megkönnyebbülök, hogy mosolyával áldását adta a szerelésemre, aztán szélesebbre tárom az ajtót, hogy be tudjon jönni a szobámba. Amíg én leülök az íróasztalom előtti székre, ő kézbe veszi a fésűt, majd meg sem kérdezve, hogy milyen fonásra vágyom, neki is áll a szokásosnak. Egész egyszerűen megőrülök a parketta fonásért, ráadásul anyu úgy csinálja, hogy oldalra kezdi el fonni, így mint egy koszorú indul el a fejem tetejéről, de a vége már lejön a vállamnál, így láttatva, hogy bizony fekete tincseim már egész hosszúak. Utóbbi azért különösen érzékeny téma nálam, mert a hajam elég erőteljesen göndörödik, így gyakorlatilag, ha nő három centit, akkor felugrik ötöt. Régen nagyon utáltam emiatt, állandóan vasaltam, de aztán eljött az a pont, amikor megláttam benne az egyediséget, és azóta idilli vasalási szünet honol köztem és a tincseim között.

- Jó lesz így? – adja előre a vállam felett a befont tincset, mire gondosan végig tapogatom a fonatot.

- Tökéletes – mosolygok rá a tükörből. – Köszönöm.

- Örülök, hogy itthon vagy, kicsim – simítja meg a vállamat. – Viszont gyere, elfelejtettem a poharakat! – kap a homlokához, és már ki is száguld a szobámból.

Én még vetek egy pillantást a tükörképemre, belebújok a piros mamuszomba – még jó, hogy ma elegánsra vettem a figurát -, aztán anya után indulok. Menet közben vetek egy gyors pillantást az órára, ami szerint két perc múlva hét óra van, és magamban elmondok egy imát, hogy Will kivételesen pontos legyen, mert bár amúgy már hozzászoktam ahhoz, hogy mindenhonnan késik egy negyed órát, nem szeretném, hogy így indítson anyuéknál. Nyilván nem harapnák le a fejét, sőt, feltehetőleg egyes egyedül én tulajdonítanék neki nagyobb jelentőséget, de akkor is. Nekem ez fontos, izgulok, hogy mit fognak róla gondolni, hogy vajon jól kifog-e jönni Jasperrel, és úgy minden. Az utolsó fiú, aki családi vacsorán járt nálunk, elég magasra tette a lécet, és akaratlanul is tartok attól, hogy hozzá fogják hasonlítani, pedig Willben pont azt szeretem, hogy ő nem az a srác. Hogy ő nem Oliver…

- Anyu, nem számoltad el magadat a terítékekkel? – ráncolom össze a szemöldököm, ugyanis az asztalon hat tányér pihen, holott csak öt ember jön.

- Jasper se egyedül jön – magyarázza. Ó, tehát akkor most össznépi partnerbemutatás lesz. Legalább nem Willt fogják faggatni egész este, bár a srácot ismerve, azt hiszem, ő ezt inkább csalódásnak fogja elkönyvelni, mintsem mázlinak.

- Ja, oké – vonom meg a vállamat, majd rárakom az utolsó poharat is az asztalra. – Vendégekre készen! – csapom össze a kezem, és ebben a pillanatban megszólal a csengő.

Mivel kétlem, hogy Jasper csengetne, elvégre egyfelől hazajön, másfelől pedig nem az udvariasság mintapéldánya, és az illemet legfeljebb rémtörténetekből ismeri, így egy megkönnyebbült sóhajjal veszem tudomásul, hogy Will valóban nem késik.

- A titokzatos fiú, megérkezett – kacsint rám anyu, mire csak a plafonra emelem a pillantásom.

- Mondom, hogy már találkoztatok…

- Na, engedd be szegény fiút, ne szobrozzon a küszöbön! – int le anyu, és figyelmemet nem kerüli el, hogy gyorsan megigazítja a frizuráját a tükörben. Úgy fest ő is szeretne jó benyomást tenni. – Én meg szólok apádnak, hogy jöjjön – siet el a dolgozó irányába.

Követve anya példáját, én is gyorsan ellenőrzöm magam a tükörben, aztán mosolyt varázsolva az arcomra, megindulok az ajtó felé. Olyan izgalom van bennem, mint az első randink előtt, egyszerűen csak le akarom őt nyűgözni, szeretném, hogy egy pillanatra benne akadjon a levegő, ahogy rám pillant, hogy vágyakozva villanjon meg a szeme akárhányszor csak rám siklik a tekintete az este. Bár persze azért a családomra is figyeljen az este, hiszen engem már látott egy párszor, őket meg most fogja először úgy igazán, nem tenne jót az ismerkedésnek, ha közben csak engem bámulna. Ez kicsit sem volt egy egoista gondolat…

Remegő kézzel nyúlok a kilincsért, és még egy mélyet sóhajtok, mielőtt lenyomnám. Lassan tárom ki az ajtót, ezzel fényárba borítva a küszöbön álló srácot, és bár szándékaim szerint benne kéne, hogy elakadjon félúton a levegő, mégis én merevedek le teljesen. Az ujjaim úgy markolják a kilincset, mintha minimum hozzá fagytak volna, a lábam a földbe gyökerezik, a szívem meg olyan gyors tempóra akar átváltani, hogy azt már ő maga sem tudja lekövetni, így a létező legkülönbözőbb pillanatokban ver egyet. Az ajkaim elnyílnak a döbbenettől, a szemeim elkerekednek, és egész egyszerűen képtelen vagyok elkapni a pillantásom a fiúról. Az egész testem megremeg, fogalmam sincs, hogy hogy nem esem össze menten, és csak nézek, mint valami idióta, de képtelen vagyok tenni ellene.

- Szia… – töri meg végül a csendet, és ahogy meghallom a hangját, összeomlok.

Nincs épkézláb magyarázatom arra, hogy miért, de teljesen elveszek. A nyelvem nem akar engedelmeskedni, képtelen vagyok mozgásra bírni, egy hang sem jön ki a torkomon, bár igazság szerint azt se tudom, mit akarok mondani. Csak állok megkövülten és nézem. Nézem a homlokát, a szemeit, az orrát, a száját. Nézem a megkeményedett vonásait, a szélesre edzett vállát, az ingujja alól előbukkanó tetoválását, a csuklóján virító órát, az ujjai között tartott virágcsokrot. Csak nézem, és nézem, és próbálok minden egyes apró négyzetmillimétert az emlékezetembe vésni, mert fogalmam sincs, hogy mikor láthatom újra. És már most félek attól, hogy elmegy, pedig annak se kellene örülnöm, hogy itt van.

- Öhm, bemehetek? – próbálkozik újra.

- Mit keresel itt? – találok rá valahogy a hangomra.

- Anyukád mondta, hogy ma köszöntitek Jaspert, és hogy jöjjek én is, ha már újra itthon vagyok – túr végig zavartan szőke tincsein. – Te nem tudtad, hogy meghívott, ugye?

- Akkor nem lennék itt – vallom be őszintén.

- Hatalmas hiba lett volna – súgja szinte némán, szándékosan azt a jelzőt használva, amit legelső találkozásunk alkalmával.

Most veszem csak észre, hogy kettőnk közül közel sem én vagyok az egyetlen, aki nehezen találja a szavakat. Oliver pillantása úgy cikázik végig rajtam újra és újra, ahogyan az enyém ő rajta. Ő is csak meredten bámul, kék szemei szinte izzanak, ahogyan tekintetét végig járatja minden egyes porcikámon. A nézésébe beleremegek, kigyullad az arcom, bizsereg a bőröm. Úgy érzem, hogy meg akarom érinteni, tudni akarom, hogy milyen végig simítani ennek az új kiadású Olivernek az arcát, a nyakát, a vállát, a karját, egyszerűen csak mindenét. Tudni akarom, hogy ugyanúgy peregnek e ujjaim között azok a szőke tincsek, mint három évvel ezelőtt, hogy ugyanolyan édes érzés-e, ha ajkai érintik az enyéimet.

- Valami baj van? – lép be az előszobába anya, és ahogy megpillantja Olivert, ő is lefagy egy pillanatra. – Oh – közli meglepetten, holott ő hívta meg a srácot.

- Oh, bizony – nézek rá szemrehányóan. – Nem gondolod, hogy szólnod kellett volna?

- Féltem, hogy akkor nem jössz el – felel, majd figyelmen kívül hagyva gyilkos tekintetemet, közelebb jön, és kedvesen megöleli a szőke srácot. – Annyira örülök, hogy itt vagy – mondja neki. – Egy meccsedet se hagytam ki – mosolyog rá szeretetteljesen.

- Köszönöm a meghívást – viszonozza a mosolyt Oliver, aztán átnyújtja a virágcsokrot, míg a kezében maradó egyetlen szál hófehér rózsával felém fordul, és félrebillentett fejjel próbálja eldönteni, hogy vajon mit szólnék ahhoz, ha megpróbálná átadni.

Tekintve, hogy momentán teljesen a padlóra küldött a jelenléte, feltehetőleg csak percekig bámulnék a felém nyújtott virágra, aztán nemes egyszerűséggel elájulnék, és hagynám, hogy az anyám kaparjon össze a földről.

- Ezt pedig neked ho… - kezd bele Oliver, és már emelkedik a karja, hogy átadja a rózsát, mikor egy újabb érkező lép fel a verandára.

- Jó estét mindenkinek! – zendül Will magabiztos hangja, a következő pillanatban pedig megérzem kezét a derekamon. Egy könnyed mozdulattal közelebb von magához, majd felém hajol, és egy vendégséhez illő, rövid csókkal ajándékoz meg. – Szia, Bébi – köszönt külön is, mire figyelmemet nem kerüli el, hogy Oliver levegővétele már-már gúnyos horkantásba fordul át. – Üdvözlöm Mrs. Wallace – fordul anyuhoz, majd miután formalitásból kezet fognak, udvariasan átnyújt neki egy doboz marcipános csokit. – Örülök, hogy végre találkozunk – villantja meg szépfiús mosolyainak egyikét, aztán Oliverhez fordul.

Bár eddig nagyon igyekeztem kerülni a szőke srác tekintetét, így, hogy Will felé nyújtja a kezét, képtelen vagyok nem a fiúra pillantani. Az ő tekintete barátom derekamat ölelő kezén időzik, majd megérezve, hogy figyelem, egy másodperc erejéig összekapcsolódik a pillantásunk. Tényleg próbálkozom, de képtelen vagyok állni a szemkontaktust, inkább elkezdem a mamuszom orrát tanulmányozni, míg a két fiú megejti a kézfogást.

- William Straiser!

- Oliver Woodstock!

- Bocsi, csak a kocsiban hagytam a telefonom – toppan be akkor a bátyám is. Na, mi van gyerekek, kertiparti lesz, hogy itt kinn ácsorogtok? – tudakolja. - Te meg ki a fene vagy? – kérdezi roppant illedelmesen Willre pillantva. – Újabb elriasztandó egyed? – néz rám kérdőn, mire szívem szerint csak úgy törődésből ágyékon térdelném.

- Ő a barátom, Will – szűröm át valahogy a fogaim között. – Will, ő a bátyám, Jasper – mutatok rá a fiúra.

- Még nem hallottam rólad – közli remek érzékkel a testvérem, kiérdemelve ezzel gyilkos pillantásaim egyikét. – Ne nézz így hugi, tényleg nem meséltél róla – fokozza, úgyhogy inkább esdeklően anyuhoz fordulok.

- Szerintem menjünk be, a vacsorához már minden kész – siet a segítségemre, mire hálásan megindulok a konyha felé, magam után húzva Willt.

- Mióta vagytok együtt? – kezdi el a kérdezősködést Jasper.

- Fél éve – mondom olyan hangsúllyal, hogy még az ő mikro méretű agyával is egyértelmű legyen, hogy nem kérek rá megjegyzést.

- És így nem hallottam róla? – ennyit az egyértelműségről… - Mi a defekted Will?

- Jasper! – torkolom le. – Beszélgess inkább az országos haveroddal, rólunk meg akadjál le!

- Cassidy! – szól rám anya, mintha minimum én lennék a fő bunkó a társaságban.

- Bizony Cassidy, hát milyen modor ez – kezd el cukkolni Jasper is, mire Oliver ajkai szórakozott mosolyra húzódnak. Nem mintha őt figyelném.

- Fantasztikus egy este lesz – sóhajtok fel, de erre Will csak nevetve közelebb von magához, és egy puszit nyom a hajamba. – Hogy nem rohantál még el fejvesztve? – kérdezem olyan halkan, hogy más ne halhassa a szavaim.

- De hiszen mondtam már, Cass. Szeretném megismerni a családodat – simít végig az arcomon. – És különben is. Hülye lennék elrohanni egy ilyen gyönyörű lánytól – kacsint, aztán odalép az asztalhoz, és udvariasan kihúzza nekem a széket.

Teljesen elvarázsolva huppanok le rá, és már épp ott tartok, hogy teljesen ellep a rózsaszín köd, mikor elszakítom tekintetem Will arcáról, és ahogy az asztal túloldalára pillantok, szembesülök vele, hogy ki más ülne velem szemben, ha nem Oliver. Hosszú egy vacsora lesz ez…

A következő részből:

- Ha akkor azt kértem volna, hogy gyere velem, velem jöttél volna? – bukik ki ekkor belőle a következő kérdés.

- Már sosem tudjuk meg – mosolyodom el fáradtan.