Chapters - Teljes

2018. július 2.

Sziasztok! :)
Igazából nem tudom, hogy miért rakom ezt most így ki egyben, és majd valamikor ki fogom tenni külön részenként is a jobb átláthatóság érdekében, de valamiért már napok óta úgy érzem, hogy nem jó, hogy hetente hozom az új részt, hogy csak itt ülök rajta, mikor már rég megvan. Lehet, hogy hülyeség, és a bétám tuti kinyír miatta, mert még nem nézte át (nagyon sajnálom Merci :( ), de egyszerűen nem szűnik a késztetés, hogy kitegyem, úgyhogy kiteszem. Ha valakinek esetleg kényelmesebb lenne, ha átküldeném külön dokumentumban, a blog facebook csoportján át elér, átküldöm szívesen privátban :) A hibákért elnézést, még tényleg nincs átnézve, idővel majd javítom őket, de amíg ezeket a részeket posztolom, egyszerűen nem tudok nekiállni másik történetnek, mert hiába van ez már készen, mivel nincsenek fenn a részek, úgy érzem, hogy nincs lezárva.
Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

Oliver Woodstock visszatér Angliába

Régóta folynak a találgatások, hogy vajon az ifjú labdazsonglőr melyik klubnál folytatja a pályafutását, hiszen az elmúlt idény során az egyértelművé vált, hogy Oliver Woodstock bizony kinőtte a Villarreal csapatát. Többen pedzegették, hogy esetleg Spanyolországon belül válogat a három „nagy” közül, és bár hivatalosan megerősített a tény, hogy bizony az Atletico Madrid, valamint a Barcelona is bejelentkezett a támadóért, csatárunkat végül hazahúzta a szíve.
Tegnap délután Oliver Woodstock három éves szerződést írt alá a Manchester United csapatával, ezáltal pontot téve az idei év egyik legizgalmasabb átigazolási ügyének végére. A Vörös Ördögök újdonsült tizenkilencese feltehetőleg már a következő felkészülő meccsen bemutatkozik az Old Trafford közönségének, és alighanem mindent el fog követni annak érdekében, hogy bebizonyítsa, jó vásárt csinált a klub.
Elképesztően örülök, hogy hazatérhetek Angliába. Innen indultam, itt is szeretnék kiteljesedni, ahogyan a későbbiekben innen is szeretnék majd visszavonulni. Anglia az otthonom, az pedig, hogy a Manchester Unitednál futballozhatok a gyerekkori álmom, és mindkettő előtt úgy szeretnék tisztelegni,
hogy a létező összes megnyerhető kupát a magasba emelem
.” – nyilatkozta Oliver a tegnapi sajtókonferencián. - „A Villarreallal remek évet zártunk a spanyol ligában, sikerült odaérnünk a negyedik helyre, és tényleg hihetetlenül hálás vagyok a klubnak, hogy három évvel ezelőtt felkaroltak, hogy a csapnivaló kezdésem ellenére bizalmat szavaztak, és hogy segítettek abban, hogy egy világ ismerje meg a nevemet. Viszont úgy éreztem, hogy máshol szeretném megmérettetni magam. A spanyol bajnokság hihetetlenül erős, de számomra a ligák ligája mindig is a Premier League volt, alighanem örökre az is marad, és mikor máskor ragadtam volna meg a lehetőséget, ha nem most. Itt vagyok, bizonyítani akarok, a tabella éléig nem állok meg!
Az kétségtelen, hogy Oliver Woodstock eltökélt, tele ambíciókkal, tett- és bizonyításvággyal. Reméljük mihamarabb képes lesz felvenni a Premier League ritmusát, és vallóban láthatjuk kiteljesedni a „ligák ligájában”. Ne feledjék, a bajnokság augusztus 14-én veszi kezdetét, ráadásul nem is akármilyen mérkőzéssekkel! A párosításokért kattintson ide!

- Bébi, azt mondtad csak egy cikk, és jössz – zökkent ki az olvasásból egy durcás hang. – Mi izgalmasabb nálam? – kérdezi Will lebiggyesztett ajkakkal, miközben mögém lép, és az előbb említett ajkak ezúttal lágy csókot lehelnek a vállamra.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, belemerülök az érintésébe, ellazulok, hagyom, hogy egy kicsit elterelje a gondolataim. Halk sóhaj szökik ki a számon, mire Will elégedetten elmosolyodik, és belefúrja arcát a nyakamba. A mozdulat közben apró puszikkal borítja a bőrömet, kedvesen átkarol hátulról, ujjai pedig már be is tévednek a felsőm alá, hogy aztán lágyan simítsák végig az oldalamat, szándékosan ügyelve arra, hogy bele-bele akadjanak az alsóneműm pántjába.
- Csak két percet adj még, Will – kérem kissé elfúló hangon, ugyanis a srác ujjai ezúttal közelebb merészkednek egy igen intim területhez.
- De én most akarlak – súgja a fülembe, gondosan kihangsúlyozva a most szócskát, miközben provokáló jelleggel fogaival érinti a fülcimpám érzékeny bőrfelületét.
- Két perc múlva már nem fogsz akarni? – kérdezem elfojtott mosollyal.
- Talán igen, talán nem. Megéri a kockázat? – kérdez vissza kihívóan.
- Kérlek, Will, csak két perc – próbálkozom be újra.
Bár szavaim nyugodtak és kedvesek, a fiú felkapja a vizet. Hirtelen enged el, és ahogy megszűnik az ölelése, megérzem, hogy milyen hűvös is van a szobában nélküle. Libabőrök lepik el a bőrömet, ahogy a gerincem mentén végigfut rajtam a hideg, és már most hiányzik a fiú érintése, holott alig néhány másodperce még érezhettem, ahogy teste az enyémhez simul.
- Ne fáradj! – veti azért még oda, és már arrébb is lép.
- Will, most komolyan? – fordulok utána. – Nem vagy egy kicsit képmutató? Amikor te órákig videót vágsz, én békén hagylak. Amikor meg én kérek két percet, akkor már ne fáradjak?
- A videózás nekem a munkám, te meg csak valami focistáról olvasgatsz. Nem tök mindegy, hogy melyik csapatnál folytatja?
Ami azt illeti, nem. Egyáltalán nem tök mindegy.
Ahogy Will felemlegeti a cikket, hirtelen újra lemerevednek az izmaim, görcsösebbé válik a tartásom, és elkezd velem forogni a szoba. Szaporábban veszem a levegőt, mégis úgy érzem, hogy már-már fullasztóan kevés oxigén jut a szervezetembe. A szám kiszárad, a fülemben dobol a vér, tompa zsibbadás lesz úrrá a testemen, a lábaim pedig ülő helyzetben is megremegnek. A szívem hevesebb ritmust kezd el diktálni, görcsbe rándul a gyomrom, összeszorul a torkom, képtelen vagyok nyelni. A percekkel ezelőtti biztonságérzet nyomtalanul eltűnik, és nem marad más, csak az a vészjósló ösztönérzet, ami teljesen lebénít, felemészt, kétségbe ejt, és minden igyekezetem ellenére úgy dobbantja meg a szívem, ahogyan arra csak ő képes. Oliver Woodstock… üdv újra itthon.
1.Fejezet
Kitartóan meredek az előttem álló feladatsorra, de a szavak nem akarnak összeállni egy értelmes mondattá. Csak vannak, mintha teljesen véletlenszerűen vetették volna őket papírra, és hiába olvasom újra és újra azokat, szép sorban, egymás utánjában, mire az utolsóhoz érek, elfelejtem az elsőt. Egyszerűen képtelen vagyok odakoncentrálni, teljesen máshol járnak a gondolataim, és bár még a legsúlytalanabb teszteken is mindent el szoktam követni annak érdekében, hogy a lehető legjobban sikerüljön, ezúttal nem tudom kellően motiválni magam. Legfeljebb fel kell vennem a mikroökonómiát következő félévben. Na, bumm!
- Pszt – bök oldalba Savannah. – Mi az isten az a Stackberg modell? – súgja.
- Stackelberg – javítom ki rezignáltan. – Vezető-követő modell.
- Aha – mondja úgy elnyújtva a második a-t, hogy pontosan tudd, továbbra sincs gőze az egészről. – Ez számokban mit jelent? – próbálkozik be, miközben csavar egyet az egyik szőke fürtjén.
- Kiszámolod a Cournot modell szerint a q2-t, behelyettesíted az első profitfüggvényébe, aztán pedig deriválsz.
- Hogy mit csinálok? – kérdez vissza értetlenül barátnőm. – Egyáltalán mit keresek itt? – sóhajt fel, miközben félrerakja a tollat, és lélekben ő is felkészül arra, hogy eggyel több tárggyal kell majd számolnia a következő félévben. – A büfénél megvárlak – hajítja bele tolltartóját a táskájába, majd már állna fel, mikor meglepetésére én is nekiállok összeszedni a cuccaimat. – Már kész is vagy? – hűl el teljesen, ugyanis még az időnek több, mint a fele hátra van. – Nem írod meg az enyémet is? – veti fel, de aztán rápillant a teljesen üres lapomra, és rájön, hogy ebből bizony nemhogy két dolgozat nem lesz, de egy sem. – Gáz van, Cass? – tudakolja.
A válaszra még várnia kell, ugyanis ekkor a felügyelő professzor elunja, hogy már percek óta pofázunk, odalép hozzánk, és egy pillantást sem vetve a feladatlapjainkra, áthúzza egy piros vonallal mindkettőt. Az megint más kérdés, hogyha meg is nézte volna a válaszainkat, akkor hasonló eredménnyel zárult volna a dolog, így különösebb szívfájdalom nélkül meredünk érvénytelenített tesztjeinkre.
- Szeptemberben találkozunk a gyakorlaton – közli még a professzor. – Viszlát – int az ajtó felé, mire lehajtott fejjel kisunnyogunk a teremből.
Bár ennél az ember el tud képzelni jobb indítást is egy egyetemi professzornál, de igazából még ez sem tud meghatni. Azt mondjuk sajnálom, hogy nulla kreditért végig kell majd szenvednem a mikro órákat, holott amúgy tökéletesen képben vagyok a tananyaggal, hiszen közgáz szakközépbe jártam – mondjuk Savannah is, ami a teremben lezajlott beszélgetésünk fényében elég nagy szégyen a középiskolának -, de most akkor is képtelen vagyok koncentrálni.
- Mi a baj? – szegezi nekem azonnal a kérdést barátnőm, mikor becsukódik mögöttünk a terem ajtaja.
- Csak összevesztünk Willel – vonom meg a vállam, és Savannah már épp megjegyezné, hogy ennél azért valami szaftosabbra számított, mikor hozzáteszem. – Oliver miatt…
Barátnőm néhány másodpercig csak bámul rám, szemmel láthatóan nagyon keresi a szavakat, de a sokktól nem sok minden jut az eszébe. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy számomra mennyire érzékeny téma Oliver Woodstock személye, hiszen három évvel ezelőtt ő asszisztált a több hetes depressziómhoz, és biztos vagyok benne, hogy habár nem emlegetjük fel a „sötét időszakot”, mindketten teljesen tisztán emlékszünk azokra a napokra.
- De hát - kezd bele értetlenül -, hogy kerül a képbe Oliver? Azt hittem azóta – mondja kissé elsötétedő tekintettel – nem találkoztatok.
- Nem is – csóválom meg a fejemet. – De hazajött.
- Tessék?
- Oliver itt van, Manchesterben.
- Mi a fa… fene? – javítja ki magát még a kérdés közben.
- Még mindig tartod az újévi fogadalmad? – mosolyodom el őszintén.
Savannah csak bólint, majd kérdőn néz rám, jelezve, hogy még mindig nem érti ezt az egész Oliver ügyet. Nagy vonalakban elmondom neki, hogy a srác Villarrealos szerződése lejárt, és bár több európai klub is érdeklődött iránta, ő végül Angliába igazolt, méghozzá a Manchester Unitedhoz, ami azt jelenti, hogy három hosszú év után, hazatér. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy vajon a szülői házba költözik-e vissza, de igazság szerint nem hiszem. Oliver mindig is független akart lenni a családjától, ő szerette, ha csak a saját szabályait kell betartani, ha nem kell otthon elszámolni az idejével, és bár régen ez anyagi okokból nem volt kivitelezhető, a Villarrealnál azért volt lehetősége megszednie magát annyi pénzzel, hogy önálló utakra léphessen. Kétlem, hogy kihagyná ezt a lehetőséget, bár már máskor is tett olyat, amit nem feltételeztem volna róla…
- Azt még mindig nem értem, hogy ezért miért vesztetek össze Willel. Elmondtad neki, hogy együtt voltatok, vagy mi?
- Dehogy mondtam. Csak mikor megláttam a cikket, teljesen lefagytam, és kértem két percet Willtől, hogy kicsit összeszedjem magam. Ő meg erre bevágta a sértődöttet, mert, hogy mi az, hogy ő nem akkor kap meg engem, amikor akar – forgatom meg unottan a szemeimet.
- Kissé szexista a pasid – állapítja meg Savannah. – Sőt, nem is kicsit! Igazság szerint egy beképzelt, felfuvalkodott, pö… nemiszerv, akit egyszer alaposan le kéne lankasztani – jön lendületbe.
Savannah álláspontja nem lep meg, elég gyakran hangoztatja, hogy nem szívleli Willt, de természetesen, ha szeretem, akkor hajlandó elfogadni, hogy ő az én barátom, és nyilvánvalóan normálisan fog vele viselkedni, de azért időnként emlékeztet rá, hogy szerinte találnék nála jobbat is.
- Hogy is szólt egész pontosan az újévi fogadalmad?
- Úgy, hogy úrinő leszek, az úrinők pedig nem beszélnek csúnyán – válaszol készségesen, én pedig eltűnődöm azon, hogy valakit beképzelt, felfuvalkodott nemiszervnek nevezni mennyire fér bele egy úrinő imidzsébe. – És reggelre nem békélt meg? – tér vissza az eredeti témához.
- Érett felnőtt módjára bezárkózott a fürdőbe, és addig nem jött ki, amíg otthon voltam – nevetek fel kínomban.
- Nyugi, majd ha kellesz neki, hogy felvedd a következő videóját, megbocsát…
- Savannah! – vetek rá egy csúnya pillantást.
- Jól van, bocs – emeli fel a kezeit védekezésképp. – Akarsz találkozni Oliverrel? – vált hirtelen témát, és bár számítottam rá, hogy elő fog kerülni ez a kérdés, fogalmam sincs, hogy mit is mondhatnék rá.
Oliverrel a bátyámon keresztül ismerkedtünk meg, ugyanis egy időben együtt fociztak az angol negyedosztályban. Engem sosem mozgattak meg különösebben a labdajátékok, mindössze annyi közöm volt hozzájuk, hogy befolyásolható hugica lévén elég gyakran találtam magamat a kapuban, és már csak akkor szembesültem vele, hogy rossz üzletet kötöttem, amikor Jasper belebikázott a labdába, ami aztán velem együtt landolt a hálóban. A több évnyi szívás után persze a saját sikeremnek is éreztem, hogy a bátyám bekerült egy negyedosztályú csapatba, így látni szerettem volna az első meccsét.
Emlékszem, idegenben játszottak, és a tesómnak akkor már volt jogosítványa, így ő vitt el még három embert a csapatból. Az utolsó helyet én kaptam meg a kocsiban, természetesen engem illetett meg a hátul közép, a bordám között két focista könyökkel, az ölemben pedig szintén két méretes sporttáskával, amik mögül jószerével ki se látszódottam, ugyanis a cuccaink nem fértek el az apró csomagtartóban, de ez se tudott érdekelni. Egyszerűen csak menőnek éreztem magam, hogy a huszonegy éves bátyámmal és a csapattársaival utazhatok le egy igazi, tétre menő focimeccsre, ha a tetőcsomagtartón fértem volna csak el, az sem érdekelt volna.
- Hajrá Farkasok! – nyílt egyszer csak az anyósülés ajtaja, másodpercekkel később pedig egy újabb súlyos méretű sporttáska landolt rajtam.
- Anyád! – szaladt ki a számon, mire a mellettem ülő fiúk felnevettek, az újdonsült srác, pedig meglepődve emelte le rólam a cuccát.
Mivel még ekkor sem látott, feltérdelt az ülésen, és hát ekkor pillantottam meg életemben először Oliver Woodstockot. Kék szemeit érdeklődve legeltette az arcomon, szőke, fésületlen tincsek keretezték az arcát, ajkai szórakozott félmosolyra húzódtak. Vonásai kisfiúsan pimaszok voltak, egyszerűen csak úgy áradt belőle a pofátlan fenegyerek életérzés. Tipikusan az a srác volt, akiről már látásból tudtad, hogy nem az a könnyen zavarba jövő típus, hogy bárkinek képes szemrebbenés nélkül visszabeszélni, hogy legyen szó bármiről, addig nem nyugszik, amíg az nem lesz az övé. Már a szeme villanása elárulta, ha valami befészkelte magát az agyába, és mégis, hiába tudtad, hogy mit akar, mégsem tudtál tenni ellene semmit.
- Ne haragudj, nem vettelek észre – törte meg a csendet. – Hatalmas hiba volt – tette még hozzá kacsintva, mire Jasper megragadta a pólóját, és visszarántotta az ülésbe.
- Nem – nyomatékosította azért szavakkal is, mire Oliver ártatlanul megvonta a vállát, majd leemelt rólam még egy sporttáskát, és valahogy bepréselte a saját ülése alá.
Bár azt értékeltem, hogy a fiúnak hála az útból is látni fogok valamit, nem csak a csomagokból, mégsem tudtam hova rakni a gesztust, de aztán pillantásom a visszapillantó tükörre siklott, és ekkor egy csapásra megértettem Oliver nagyvonalúságát. A srác szórakozottan figyelt a tükörben, tekintetével rabul ejtette az enyémet, és ezúttal nyoma sem volt annak az ártatlanságnak, amivel percekkel ezelőtt még eljátszotta, hogy esze ágában sincs rám mozdulni.
Emlékszem, újra és újra elkaptam a tekintetem a tükörről, de aztán a kíváncsiság mindig visszavezettette velem oda. Oliver persze ezzel tökéletesen tisztában volt, minden egyes rezdülésemre már emelte is a fejét, hogy rajta kapjon, ahogyan őt nézem, aztán pedig egy vigyorral vette tudomásul, hogy persze totálisan zavarba jöttem a lebukástól. Az egész út alatt ezt a furcsa játékot „játszottuk”, teljesen összezavart, alig bírtam kibökni egy értelmes mondatot, egyszerűen csak a szőke srác járt az agyamban, egyszerre akartam lenyűgözni és figyelmen kívül hagyni, egyszerre akartam úgy odapillantani a tükörre, hogy lássam, ahogy visszanéz, és úgy, hogy ne találkozzon a tekintetünk. Olyan hatással volt rám, ahogyan fiú még soha, és bár szavakkal nem mozdult rám, de minden egyes pillantásában megbújt a kihívó kacérság, egyértelműen jelezve, hogy felhívtam magamra a figyelmét.
- Föld hívja Cassidyt! – ránt ki a gondolataimból Savannah.
- Basszus, nagyon elbambultam?
- Csak öt perce várom, hogy válaszolj – emeli az égre a tekintetét a lány. – Merre jártál?
- Én, csak, hát izé… - kezdek bele elég esetlenül.
- Minden világos – nevet fel barátnőm. – Akkor, ha már azt nem tudod, hogy akarod-e látni, szerinted fog keresni? – jön a következő kérdésével.
- Nem hiszem. Ha akart volna, már megtette volna. Meg amúgy sem úgy váltunk el – sütöm le a szemeimet.
- Te raktad ki őt – emlékeztet óvatosan.
- Mert ő nem merte megtenni.
- Vagy nem akarta.
- Savannah – ejtem ki a nevét már-már fenyegető nyugalommal. – Ezt már egyszer lezártuk.
Barátnőm csak egy apró bólintással felel, és bár látom a szemében, hogy még megannyi kérdése lenne, nem bátorítom azok feltételére. Bennem is van épp elég kérdőjel, nincs szükségem arra, hogy még Savannah is felvessen bennem egy párat.
- Egy korai ebéd? – zárom le végül az egész Oliver kérdéskört.
- Jól hangzik – mosolyodik el a lány is, és egyszerre indulunk meg a törzshelyünk felé.
~ ~ ~
Will egész nap nem keresett, így végül úgy döntök, hogy fő a békesség alapon, ma inkább otthon töltöm az estét. Elég rég jártam amúgy is arra, az elmúlt két hétben végig Willnél aludtam, nem ártana elvinni néhány ruhadarabot amúgy sem, mert bár a mosógép nyilván funkcionál a srácnál, kezdem kényelmetlennek érezni, hogy három szettet váltogatok napok óta. Meg anyuékat is jó volna látni, hiányoznak a közös családi vacsorák. Willel rendszerint a kanapén ülve eszünk, közben megy valami film, és bár annak is meg van a hangulata, azért néha jó érzés leülni a szeretteid körében az asztalhoz, és minden egyéb tevékenységet félretéve, csak beszélgetni.
Épp indulnék le a metróhoz, amikor a telefonom két pittyenéssel jelzi, hogy SMS-em jött. Némi ügyködés árán előbányászom a készüléket a táskámból, majd mivel az ujjlenyomatolvasó szokása szerint bedöglik, kénytelen vagyok bepötyögni a biztonsági kódot, hogy aztán meglepve vegyem tudomásul, hogy Will írt. Reménykedve nyitom meg az SMS-t, majd kicsit csalódottan veszem tudomásul, hogy a srác nem vitte túlzásba az üzenet hosszúságát. Szerintem minimum két mondatot szentelhetne arra, hogy kifejti mennyire gyerekesen viselkedett, és még kettőt arra, hogy ne haragudjak, egyet meg esetleg arra, hogy azért persze szeret, és vacsorával vár. Na, ezek közül pont semmit nem tartalmaz a levél:
Nem tudom, hogy beszéljek veled.
Értetlenül bámulok a szavaira, van bennük valami vészjósló, és valami roppant abszurd. Eleve Will nem túl sűrűn szokott SMS-sel bajlódni, inkább rám csörög, ugyanis roppant mód imádja hallgatni a saját hangját.
Miről akarsz beszélni?
Kérdezek végül vissza, mert bár sokáig csak lóbáltam az ujjam a „Nyisd ki a szád, aztán mondjad” válasz felett, végül győz az illedelmesebb énem. Ráadásul azért van bennem egy kis félsz, ettől az elég bénán megfogalmazott „beszélnünk kell” szövegtől, úgyhogy jobb lenne mihamarabb túl esni rajta. Azért csak nem dob ki egy újságcikk miatt.
Nem tudom, hogy kérdezzem meg, jól vagy-e.
Kezdem elveszteni a fonalat, ami azért különösen jó, mert kemény egy perce folyik közöttünk a társalgás. Mi lesz, ha még a lényegre is rátérünk?
Nem igazán értem, mire akarsz kilyukadni.
A barátaim mindig el akarnak mesélni dolgokat.
Milyen dolgokat? Will, nem tudlak követni… Nem beszéljük ezt meg inkább személyesen?
Pötyögöm be a választ értetlenül. Will barátaival amúgy nem szoktam túl sűrűn találkozni. Ők egytől-egyig videósok, és mivel én nem szoktam feltűnni a képernyőn, ezért ezekre a „vegyünk fel mindenki csatornájára egy közös videót, aztán igyuk le magunkat” bulikból is ki szoktam maradni. Ezzel egyébként semmi bajom, egyáltalán nem vonz, hogy mindenféle barátnős kihívásban szerepelgessek, egyfelől, mert elég érzékeny a lelkivilágom, így feltehetőleg két negatív „fuh, ilyen kövér a barátnőd” komment után sírógörcsöt kapnék, másfelől pedig ha esetleg nem jönne össze Willel a dolog, tiszta kínos lenne, hogy a közös videóink a neten keringenek. Amúgy meg őszintén szólva Will se nagyon töri magát, hogy rávegyen, hogy csináljunk közös felvételeket, gyanítom, tudja, hogy nemleges válaszba futna bele, azokat meg a hiúsága elég nehezen viseli, úgyhogy inkább nem erőzik.
Úgy tűnik, mostanában ők boldogabbak nálunk… Mostanában nem tudom, hogy beszéljek veled.
Oké, ez a szituáció kezd nagyon nem tetszeni. Most Will komolyan szakítani akar velem? Egyáltalán mi az, hogy mostanában mi nem vagyunk boldogok? Oké, tegnap este összevesztünk, de egyrészt eleve azt túlzásnak tartom, hogy két perc megvárattatásért egész este, sőt még ma reggel sem szólt hozzám, nemhogy azt, hogy most ki akar rakni. Rádásul SMS-ben!
Will, én tényleg nem értem, hogy mit akarsz mondani ezzel. Akkor beszélsz velem, amikor csak szeretnél, és nagyon örülnék, ha most szeretnél, mert kezdek kicsit kétségbe esni.
Mivel úgy fest, hogy ez egy hosszabb SMS váltás lesz, átsétálok az úttest túloldalán lévő padhoz, és kissé tanácstalanul lehuppanok rá. Bár ha Will most kidob, akkor feltehetőleg nem összetört, hanem végtelenül dühös leszek, amiért ezt SMS-ben tette meg, és komolyan egy ilyen bagatell dolog farvizén szakít velem, de abban is teljesen biztos vagyok, hogy holnap már sokkal inkább magamba zuhanva fogok szakítós számokat hallgatni, miközben egész napos önostorozást tartok, hogy mégis mivel toltam el.
Will és én egész egyszerűen csak passzolunk. Nem megyünk egymás agyára, megvan egymás mellett a saját privát életünk, de a kémia is remekül működik közöttünk, ami elengedhetetlen egy kapcsolathoz. Nem azt mondom, hogy mindent elsöprő szerelem a miénk, de határozottan erős érzelmek kötnek bennünket egymáshoz. Ha nincs velem, akkor hiányzik. Vágyom arra, hogy megcsókoljon, hogy megöleljen, hogy hozzám érjen, megnyugtat a tudat, ha mellettem van. Szeretek beszélgetni vele, de ha csak néma csendben fekszünk egymás mellett, azzal sincsen bajom. Egyszerűen jó érzéssel tölt el, hogy ő van nekem, és bár tudom, hogy nem halnék bele a szívfájdalomba, ha esetleg ez már nem így lenne, de fájna. Egyszerűen szeretem őt, és kész.
Nem tudom, hogy legyek melletted, amikor szükséged van rám. Olyan, mintha csak akkor látnál, amikor oldalra fordítod a fejed, és máshogy nézel rám.
Eddig azt hittem Will a szavak embere, de kezd erre rácáfolni. Vagy csak én nem vagyok megmérve ezekre a gyönyörű költői képekre. De most komolyan, mi az isten van? Tehát ő most mellettem akar lenni, vagy nem? És mi az, hogy én nem látom őt? Tegnap este határozottan láttam, ahogy sértetten bevonult a szobába, és becsapta maga mögött az ajtót. Ráadásul hova fordítgatom a fejemet? És mi az, hogy máshogy nézek rá? Hogy máshogy? Oké, lehet, hogy tegnap este egy kicsit furcsa voltam, pláne, hogy neki végül nem meséltem el, hogy miért is kavart fel az, hogy Oliver Angliába igazolt, de azért erre nem mondanám azt, hogy én most máshogy nézek rá.
Mire akarsz kilyukadni, Will? Felhívhatlak?
Tegnap este azt hiszem, elvesztettem a türelmem. Tegnap este magasabbra kerültem, mint az elvárosok.
A türelmem most fogy el, egyre jobban zavar, hogy nem tudom követni, hogy mi az istenről magyaráz a srác, ráadásul hiába próbálkozom megérteni, a kérdéseimre magasról tojik. Fogalmam sincs, hogy milyen elvárásokról magyaráz, nem hiszem, hogy a kapcsolatunk folyamán bármikor is azt éreztettem volna vele, hogy ő nem elég jó nekem, vagy akármi.
Minden mindegy alapon rányomok a neve melletti telefon jelecskére, majd már készülnék beleszólni, amikor is egy éles sípszó jelzi, hogy Will kinyomott. Azért ez a pofátlanság csúcsa!
Tegnap este rájöttem valamire, és remélem, el tudod viselni…
Na, legalább egy újabb érthetetlen üzenettel megajándékozott. Az biztos, hogy ha ezt tényleg szakításnak szánja, akkor azt nem fogom tudni elviselni, hogy az együtt töltött fél évünk után így tesz ki. Ennél azért szerintem többet jelentünk a másiknak, legalábbis ő számomra biztosan, és nagyon szarul esne, ha annyival nem tisztelne meg, hogy elém áll, és egy valós indokkal szakít velem. Még azt is könnyebben fogadnám, ha azt mondaná, hogy valaki más van a képben, vagy, hogy már nem szeret, na de hogy még rám keni az egészet, mert én nem nézek már rá úgy, azt nonszensznek érzem.
Na és, mi az?
Próbálkozom újra rátérni a lényegre, miközben azért azt érzékelem, hogy már közel sem vagyok olyan nyugodt, mint a beszélgetés elején. Bár már a srác első fura üzeneténél éreztem, hogy kissé baljós a dolog, valahogy a szívem mélyén nem számítottam rá, hogy komolyan szakításba fog ez az egész hülye párbeszéd tokrollani. Most viszont nagyon úgy fest, hogy Will dobni akar, és őszintén szólva kicsit lesújt a dolog. Alig bírom bepötyögni a néhány szavas válaszom, úgy remeg a kezem, mintha minimum valaki halálos ítéletét kellene aláírnom, bár talán, ha ebbe jobban belegondolok, akkor könnyen lehet, hogy ez a kérdés valóban a Willel való kapcsolatom kivégzése. A gondolatra egy pillanatra összeszorul a szívem, tehetetlenségemben pedig az alsó ajkamba harapok, de olyan erővel, hogy másodperceken belül megérzem a vér jellegzetes, fémes ízét.
Túl jó vagyok neked.
A válasz láttán félúton elakad bennem a levegő, a szemöldököm úgy a plafonig szökik, és egyszerre jár át a düh, a bizonytalanság és a kétségbeesés. Bár azt továbbra is fenntartom, hogy Will és én egész egyszerűen passzolunk, azt nem mondom, hogy az én fejemben már nem fordult meg, hogy ő valóban túl jó hozzám. Amikor először találkoztunk, akkor csak elkönyveltem egy jó pasinak, aki soha a büdös életben nem nézne egy olyan lányra, mint én. Egyszerűen csak a szexiségi mérce két, egymástól elég távol álló fokán álltunk, ahogyan a mai napig állunk is. Ő egy erős nyolcas, talán egy gyengébbecske kilences, míg én úgy alulról verdesem az ötöt. Azt azért előre bocsátom, hogy ez egy szigorú skála, itt az ötös az átlagos kategóriát jelenti, tehát azért még nem a bányarém lépcsőfokon álldogálok, de lenne hova fejlődni. Példának okáért egy hét-nyolc kiló lazán lerepülhetne rólam, helyette kaphatnék egy kis önbizalmat, egy árnyalatnyival több légiességet, és némi női bájt. Nem azt mondom, hogy rossz lenne a kisugárzásom, de nincs meg bennem az a képesség, hogyha belépek egy szobába, akkor mindenki rám figyeljen a belőlem áradó nőiesség és érzékiség és tudja a fene, hogy még milyen „ség” miatt. Ha van egy kis időm kibontakozni, akkor azért többségében pozitívan szoktak vélekedni rólam az emberek, de az első úgymond látvány benyomás az nem az erősségem.
Igen, túlságosan jó vagyok neked. Te természetesnek veszed a szerelmemet. Egyszerűen nem is értem.
Az új üzenet kizökkent a rögtönzött önismereti perceimből, hogy aztán megint megállapítsam, hogy még mindig nem értem, mi az istent akar Will. Tehát ő túl jó nekem. Azt mondjuk nem értem, hogy milyen alapon, mert ha a külsőségeket vesszük alapul, akkor erre azért egy kicsivel korábban is rájöhetett volna, kettőnk közül ő kezdett el nekem udvarolni, és bár már fél éve együtt vagyunk, azért ennyire sokat nem változtam. Azzal pedig, hogy belsőleg ő túl jó lenne nekem, már tudnék vitatkozni. Egyáltalán nem veszem természetesnek a szerelmét, szerintem ha kettönk közül ezt valaki evidensnek veszi az inkább ő, bár magamtól ezt nem mondanám. Én tényleg abban a hittben voltam, hogy mi tök jól megvagyunk, egyáltalán nem tűnt fel, hogy én tulajdonképpen nem is látom őt, meg máshogy nézek rá, meg természetesnek veszem, hogy ő szeret engem. Jó, nyilvánvalóan gondolom, hogy szeret, de nem érzem úgy, hogy ezzel visszaélnék, vagy bármi.
Will, fogalmam sincs, hogy ez most, hogy jött neked, de szó nincs arról, hogy én természetesnek venném a szerelmedet. Nem tudom, hogy miért érzed ezt, és remélem, hogy ezt meg tudjuk beszélni személyesen, mert nagyon nehéz így, hogy nem látlak, hogy ötletem sincs, hogy mi járhat a fejedben. Kérlek szépen, hívj fel!
Pár percig nem történik semmi, aztán legnagyobb megkönnyebbülésemre a telefon megcsörren a kezemben, és a kijelzőn feltűnik életünk első közös képe Willel. Emlékszem, egy jégpályán készült a fotó, ott volt életünk első randevúja, és közvetlenül a kép elkészülte után úgy felnyaltam a jeget, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.
- Will… - szólok bele a telefonba, és bár rengeteg mondani valóm lenne, mégsem tudom folytatni az üzenetet.
- Teljesen bevetted – nevet fel a srác. – Köszönj a Youtube-nak, Bébi!
- Mi van? – veszítem el a fonalat, ma már nem először. – Miről beszélsz?
- Hihetetlen, hogy nem ismerted fel Drake „Too good” számát – folytatja még mindig nevetve, mire olyan erővel csap fejbe a felismerés, mintha egy üllő zuhant volna a nyakamba.
- Hogy te milyen hülye vagy – állapítom meg, miközben egy hatalmas kő gördül le a szívemről. – Akkor nem akarsz kidobni? – kérdezem meg azért félve.
- Ne legyél már hülye, Cass! – röhög ki. – Tudod, hogy szeretlek – mondja, mire félreüt egyet a szívem.
Will sosem szokta kimondani, hogy szeret, ő inkább a „ne mondd, hanem mutasd” típus, de persze ettől függetlenül jól esik hallani.
- A végére majdnem elájultam, te idióta! – akadok ki, bár inkább a megkönnyebbüléstől, mintsem a dühtől.
- Mondanál valamit a nézőknek? Csak, hogy tudd, ők javasolták, hogy te legyél a lyrics prank áldozata.
- Egyrészt azt, hogy ez nagyon aljas tanács volt, másrészt, hogy azonnal iratkozzanak le rólad, harmadrészt pedig, hogy azért így utólag tetszett – nevetek fel.
- Srácok, legyen ez a végszó! – intézi ezt már a kamerának Will, majd miután leállítja a felvételt, felajánlja, hogy értem jön kocsival.
2.Fejezet
- Na és, mikor teszed ki a videót? – kérdezem Willtől, miközben feljebb tornázom magam az ágyon, hogy aztán újra a fiú mellkasára hajtsam a fejem.
Barátom erre automatikusan közelebb von magához, állát kényelmesen megtámasztja a hajamban, míg mutatóujjával komótosan simogatni kezdi fedetlen vállamat. Hogy teljes legyen a komfort, jobb lábamat átvetem az övén, kézfejemet pedig becsúsztatom a felsője alá, és akárcsak ő a vállamon, én is elkezdek apró köröket hinteni a bőrére.
- Ha holnap lesz időm megvágni, akkor még akkor, ha nem, akkor majd csak csütörtökön.
- Miért, mit csinálsz holnap? – emelem meg egy kicsit az állam, hogy láthassam az arcát.
- Egy gördeszkás céggel készítünk szponzoros videót. Valami csapatversenyen fogunk részt venni – magyarázza. – Velem lesz Wyatt és June, ellenünk meg a TriTrouPleBle csatorna három tagja.
- TriTrou micsoda?
- TriTrouPleBle. Mint a Triple Trouble csak kicsit összekeverve – avat be a név rejtelmeibe.
- Mennyire kell pihentnek lenni ahhoz, hogy így nevezd el a csatornádat? – nevetem el magam.
- Egyik sem százas, de pont ezért szerethetők. Már azt hiszem, nyolcszázezer feliratkozónál tartanak.
- Így még gázabb, hogy még nem hallottam róluk – állapítom meg, mire Will szórakozottan oldalba bök.
- Kiindulva abból, hogy mennyi kult filmet nem láttál, nem csodálkozom, hogy a youtuberekkel se vagy képben – piszkál.
- Ne gyere megint a Forest Gumppal – forgatom meg a szemeimet.
- Hogy lehet úgy felnőni, hogy nem látod azt a filmet?
- Amint látod, így – mutatok végig magamon.
- Már mindent értek – olt le röhögve, mire persze fejbe csapom a párnával.
A beszélgetésbe egy rövid időre szünet áll be, mindketten kicsit elmerülünk a gondolatainkban. Will unja meg hamarabb a csendet, óvatosan kibújik mellőlem az ágyból, hogy aztán birtokba vegye a fürdőt. Persze az ajtóból azért visszaszól, hogy amennyiben olthatatlan vágyat érzek, hogy én is lezuhanyozzak, akkor hajlandó osztozni a tusolón. Az ajánlat határozottan csábító, így miután elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy kibújjak a meleg pléd alól, már nyúlok is a szék támláján pihenő fürdőköpenyem felé, hogy aztán nekiálljak keresni egy hajgumit, mert semmi kedvem órákat tölteni fekete tincseim szárítgatásával.
Épp diadalittasan húzok fel a csuklómra egy sötétkék darabot, amikor megszólal a telefonom. Érdeklődve pillantok a készülék irányába, nem igazán szoktak ilyen későn keresni, leszámítva Savannaht, amikor épp a legújabb randipartnere fürdőszobájából rám csörög, hogy bizony itt most könnyen akciózásba fordulhat a dolog, de nem akar könnyűvérűnek tűnni, és én mit gondolok. Én persze mindig ugyanazt gondolom, miszerint ha lefekszik a sráccal egy randi után, akkor számoljon az eshetőséggel, hogy több nem is lesz, ő pedig minden alkalommal lelkesen számol is vele. Ezúttal azonban tudom, hogy barátnőmnek nincs randevúja, így nem is lep meg, hogy nem az ő neve virít a kijelzőn. Sőt, igazság szerint senki neve sem virít, helyette a „privát szám” felirat villog a képernyőn, és bár már egész jól ment, hogy kizárjam őt a fejemből, akaratlanul is egyetlen név jut az eszembe. Vajon Oliver keres?
- Igen? – szólok bele egy a szükségesnél talán kissé megilletődöttebb hangon.
- Szia, kicsim! Minden renden? Olyan ijedt a hangod, drágám – hallom meg anya izgatott hangját, mire olyan megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, mint még soha.
- Nincs semmi, csak privátot jelzett.
- Jaj, elfelejtettem visszaállítani. Épp Yvonne férjének szeretője után nyomozunk, aztán nem lett volna jó, ha kijelzi a számunkat – kezd bele fesztelenül a csevegésbe, és bár én még javában emésztgetem a halottakat, ő zavartalanul rátér a hívása okára. – Pénteken hazajön a bátyád, és mivel hamarosan úgy is születésnapja lenne, arra gondoltuk, hogy meglepnénk őt egy ilyen kis családi összejövetellel – magyarázza lelkesen. – Természetesen téged is várunk, és örülnénk ha Willt és elhoznád, szívesen megismernénk már a fiút.
- De hiszen már találkoztatok…
- Összefutottunk két percre a lépcsőházban, hű – ironizál. – Fél éve együtt vagytok, itt az ideje, hogy egy kicsit jobban megismerjük. Ráadásul a bátyáddal még nem találkozott, és amilyen gyakran jár haza Jasper, egy jó darabig esélye sem lesz rá.
- Ez a mázlim – jegyzem meg kissé cinikusan, ugyanis a bátyám művészi szintre fejlesztette már az évek folyamán, hogy menekülésre késztesse a potenciális barát jelöltjeimet. Nem véletlen, hogy Willt fél éven át igyekeztem megkímélni minden családi vacsorától.
- Cassidy – szól rám anya azon a tipikus, én neveltelek, úgyhogy az lesz, amit én mondok hangsúllyal. – Este hétre várlak titeket.
- Megkérdezem Willt, és ha ráér, akkor természetesen ott leszünk – adom be végül a derekam, egyrészt mert pontosan tudom, hogy anya addig nem hagy békén, másrészt mert azt is pontosan tudom, hogy ha van Willnek programja, ha nincs, majd találok egyet.
- Jó, ezt most akkor ismételd el a „ha ráér” rész nélkül, és akkor békén hagylak.
- Anya – forgatom meg a szemeimet. – Igenis lehet, hogy programja van…
- Nincs – kiált ekkor ki a fürdőből az említett, mire villámokat szóró szemekkel fordulok a helyiség ajtaja felé.
- Pompás – vidul fel anya a vonal túlsó felén. – Akkor pénteken hétkor – emlékeztet, és mielőtt ellent mondhatnék, már rám is rakja a telefont.
Nem túl nagy lelkesedéssel hajítom le a mobilom az ágyra, majd sóhajtva megindulok a fürdő felé, hogy kedvesen megérdeklődjem a barátomtól, hogy mégis mióta vannak mazochista hajlamai. Az érdeklődés rész mondjuk elég hamar feledésbe merül, ugyanis amint belépek a szobába, Will felém fordítja a zuhanyrózsát, így a számonkérés helyett csak egy hangos sikoly szalad ki a számon. Utóbbi rövid úton nevetésbe torkollik, majd mivel már úgy is csurom víz a ruhám – még jó, hogy összesen három szettem van, abból kettő épp a mosógépben forog, a maradékot pedig most áztattam el -, belépek a fiú mellé a fürdő kádba, és mivel a zuhanyfej megkaparintására nem sok esélyt látok, a levendula illatú samponomért nyúlok, hogy aztán Will fejére nyomjam a flakon felét.
- Cassidy! Te most komolyan női sampont kentél a hajamra? – akad ki teljesen, miközben már próbálja is kimosni a kozmetikumot barna tincsei közül.
- Legalább majd illatozhatsz a családi vacsorán – jegyzem meg némi szarkazmussal a hangomban.
- Zavar, hogy menni akarok? – kérdezi őszintén, és egy picit gyengébbre állítja a vízsugár erősségét, hogy jobban halljuk egymást.
- Nem zavar, csak meglep – vallom be. – Eddig hiába voltunk együtt, mégis megmaradt egy elég nagy szelet a régi életünkből, amibe a másik nem került bele. A családom is egy ilyen volt, és mivel sosem beszélgettünk erről, azt hittem, hogy ezen nem áll szándékodban változtatni.
- Szeretném megismerni a családod – néz a szemembe Will, miközben két kezével átkarolja a derekam, és közelebb húz magához. – Lehet? – billenti félre a fejét, és egy olyan édes mosollyal ajándékoz meg, hogyha akarnék, se tudnék nemet mondani.
 - Péntek este hétkor – sóhajtok beleegyezően. – Aztán a legjobb formádat hozd – heccelem a srácot.
- Mintha nem lennék mindig a legjobb formámban – kéri ki magának, majd mivel érzi, hogy már a nyelvem hegyén van egy csípős válasz, egy jól időzített csókkal fojtja belém a mondanivalómat. – Na, most cáfolj meg! – ajándékoz meg pofátlanul magabiztos vigyorai egyikével, hiszen pontosan tudja, hogy jószerével a nevemet nem tudnám megmondani, annyira piszok jól csókol.
- Majd megcáfollak, ha már nem illatozol, Levendula – öltöm ki rá a nyelvem, és hát ekkor kapok a nyakamba egy adag jéghideg vizet.
~ ~ ~
Idegbeteg módjára cibálom le magamról zsinórban a harmadik ruhát, hogy aztán dühösen túrjam át újra a szekrényt, egy használható darab után. Elég régen került már sor arra, hogy elegánsabban keljen felöltöznöm, éppen ezért elég rég került már sor egy jó kis lányos hisztire is, miszerint semmi nem áll jól, és csúnya is vagyok, és le kéne fogyni, és de annak legutóbb se lett jó vége, és akartgyenge vagyok, és mi a fontosabb, és már ki is készültem idegileg. Mennyivel jobban jártam volna, ha Will nem akarta volna megismerni a családomat. Mondjuk, azért jól esik, hogy szeretett volna jönni, mert bár ezt így egyikünk se mondta ki, de azért ez mégiscsak egy egyértelmű jelzés arra vonatkozólag, hogy komolyan gondoljuk egymással.
- Hogy állsz Cassidy? – kopogtat be anyu a szobámba.
Ja, igen… Bár elvileg Willel együtt érkeztem volna, mivel semmi alkalomhoz illő ruhám nem volt a srácnál, úgy döntöttem, hogy hamarabb idejövök. A fiúnak amúgy is dolga van hatig, úgyhogy úgy is egyedül lettem volna egész délután. Így legalább tudtam segíteni anyunak a vacsorában, meg persze takarítani is befogott, mert mégis mire való az ember lánya, ha nem arra, hogy mikor hetek után hazalátogat, akkor porszívózzon egy sort.
- Remekül – hazudom, miközben elkezdek felráncigálni a testszínű harisnyámra, egy fekete ruhát. – Ez nem is olyan rossz – mondom a tükörképemnek, miközben oldalra fordulok, hogy megnézzem, mennyire előnytelen has tájékon.
Egyébként ilyen téren egész szerencsés vagyok, mert bár nem kell nagyítóval keresni rajtam a plusz kilókat, azért egész hálásan oszlanak el rajtam. Hála istennek nem az van, hogy minden egy helyre megy, ráadásul mellbőségben is egész kegyes a sors, így hiába nem tiszta lapos a hasam, azért nem tűnik kiugróan nagynak sem, hála a természet áldott jó lelkének. A kritikusabb pont inkább a combom, azzal azóta nem voltam megelégedve, hogy elkezdett foglalkoztatni, hogy mégis hogy is nézek ki, leszámítva azt a két ominózus hónapot, amikor… nem Cassidy, nem gondolunk arra a két hónapra!
- Hamarosan itt lesznek! – zsong be anyu teljesen. Hiába, mindig ez van, ha Jasper hazalátogat, bár talán most egy picit Will miatt is izgatott.
Mivel végre találtam egy olyan ruhát, aminél nem éreztem azonnali késztetést arra, hogy kiugorjak az ablakon, nekiállok egy hozzá passzoló, gyors sminknek is. Alapvetően nem vagyok egy túl nagy szakértője a témának, őszintén szólva eléggé hidegen hagy, az egyetlen dolog, amiben képben vagyok, hogy Will szerint „vadító”, ha vörös rúzs van rajtam, én pedig határozottan szeretem, ha Will vadítónak talál, így fel is viszek egy sötétebb árnyalatot az ajkaimra. Mivel a szám eléggé hangsúlyos, a szemeimet csak egy fekete szemceruzával emelem ki, illetve némi szempillaspirált is felteszek, mert egyébként maximum nagyítóval látszanak a pilláim.
- Anyu? - dugom ki a fejem a szobám ajtaján.
- Hm? – kérdez rám se nézve, ugyanis épp a szalvétákat rendezgeti a konyhaasztalon.
- Tudom, hogy már felnőtt vagyok, meg minden, de befonnád a hajamat?
A kérésre már vidáman kapja fel a fejét, és ahogy megpillant, széles mosoly ül ki az arcára. Egy picit megkönnyebbülök, hogy mosolyával áldását adta a szerelésemre, aztán szélesebbre tárom az ajtót, hogy be tudjon jönni a szobámba. Amíg én leülök az íróasztalom előtti székre, ő kézbe veszi a fésűt, majd meg sem kérdezve, hogy milyen fonásra vágyom, neki is áll a szokásosnak. Egész egyszerűen megőrülök a parketta fonásért, ráadásul anyu úgy csinálja, hogy oldalra kezdi el fonni, így mint egy koszorú indul el a fejem tetejéről, de a vége már lejön a vállamnál, így láttatva, hogy bizony fekete tincseim már egész hosszúak. Utóbbi azért különösen érzékeny téma nálam, mert a hajam elég erőteljesen göndörödik, így gyakorlatilag, ha nő három centit, akkor felugrik ötöt. Régen nagyon utáltam emiatt, állandóan vasaltam, de aztán eljött az a pont, amikor megláttam benne az egyediséget, és azóta idilli vasalási szünet honol köztem és a tincseim között.
- Jó lesz így? – adja előre a vállam felett a befont tincset, mire gondosan végig tapogatom a fonatot.
- Tökéletes – mosolygok rá a tükörből. – Köszönöm.
- Örülök, hogy itthon vagy, kicsim – simítja meg a vállamat. – Viszont gyere, elfelejtettem a poharakat! – kap a homlokához, és már ki is száguld a szobámból.
Én még vetek egy pillantást a tükörképemre, belebújok a piros mamuszomba – még jó, hogy ma elegánsra vettem a figurát -, aztán anya után indulok. Menet közben vetek egy gyors pillantást az órára, ami szerint két perc múlva hét óra van, és magamban elmondok egy imát, hogy Will kivételesen pontos legyen, mert bár amúgy már hozzászoktam ahhoz, hogy mindenhonnan késik egy negyed órát, nem szeretném, hogy így indítson anyuéknál. Nyilván nem harapnák le a fejét, sőt, feltehetőleg egyes egyedül én tulajdonítanék neki nagyobb jelentőséget, de akkor is. Nekem ez fontos, izgulok, hogy mit fognak róla gondolni, hogy vajon jól kifog-e jönni Jasperrel, és úgy minden. Az utolsó fiú, aki családi vacsorán járt nálunk, elég magasra tette a lécet, és akaratlanul is tartok attól, hogy hozzá fogják hasonlítani, pedig Willben pont azt szeretem, hogy ő nem az a srác. Hogy ő nem Oliver…
- Anyu, nem számoltad el magadat a terítékekkel? – ráncolom össze a szemöldököm, ugyanis az asztalon hat tányér pihen, holott csak öt ember jön.
- Jasper se egyedül jön – magyarázza. Ó, tehát akkor most össznépi partnerbemutatás lesz. Legalább nem Willt fogják faggatni egész este, bár a srácot ismerve, azt hiszem, ő ezt inkább csalódásnak fogja elkönyvelni, mintsem mázlinak.
- Ja, oké – vonom meg a vállamat, majd rárakom az utolsó poharat is az asztalra. – Vendégekre készen! – csapom össze a kezem, és ebben a pillanatban megszólal a csengő.
Mivel kétlem, hogy Jasper csengetne, elvégre egyfelől hazajön, másfelől pedig nem az udvariasság mintapéldánya, és az illemet legfeljebb rémtörténetekből ismeri, így egy megkönnyebbült sóhajjal veszem tudomásul, hogy Will valóban nem késik.
- A titokzatos fiú, megérkezett – kacsint rám anyu, mire csak a plafonra emelem a pillantásom.
- Mondom, hogy már találkoztatok…
- Na, engedd be szegény fiút, ne szobrozzon a küszöbön! – int le anyu, és figyelmemet nem kerüli el, hogy gyorsan megigazítja a frizuráját a tükörben. Úgy fest ő is szeretne jó benyomást tenni. – Én meg szólok apádnak, hogy jöjjön – siet el a dolgozó irányába.
Követve anya példáját, én is gyorsan ellenőrzöm magam a tükörben, aztán mosolyt varázsolva az arcomra, megindulok az ajtó felé. Olyan izgalom van bennem, mint az első randink előtt, egyszerűen csak le akarom őt nyűgözni, szeretném, hogy egy pillanatra benne akadjon a levegő, ahogy rám pillant, hogy vágyakozva villanjon meg a szeme akárhányszor csak rám siklik a tekintete az este. Bár persze azért a családomra is figyeljen az este, hiszen engem már látott egy párszor, őket meg most fogja először úgy igazán, nem tenne jót az ismerkedésnek, ha közben csak engem bámulna. Ez kicsit sem volt egy egoista gondolat…
Remegő kézzel nyúlok a kilincsért, és még egy mélyet sóhajtok, mielőtt lenyomnám. Lassan tárom ki az ajtót, ezzel fényárba borítva a küszöbön álló srácot, és bár szándékaim szerint benne kéne, hogy elakadjon félúton a levegő, mégis én merevedek le teljesen. Az ujjaim úgy markolják a kilincset, mintha minimum hozzá fagytak volna, a lábam a földbe gyökerezik, a szívem meg olyan gyors tempóra akar átváltani, hogy azt már ő maga sem tudja lekövetni, így a létező legkülönbözőbb pillanatokban ver egyet. Az ajkaim elnyílnak a döbbenettől, a szemeim elkerekednek, és egész egyszerűen képtelen vagyok elkapni a pillantásom a fiúról. Az egész testem megremeg, fogalmam sincs, hogy hogy nem esem össze menten, és csak nézek, mint valami idióta, de képtelen vagyok tenni ellene.
- Szia… – töri meg végül a csendet, és ahogy meghallom a hangját, összeomlok.
Nincs épkézláb magyarázatom arra, hogy miért, de teljesen elveszek. A nyelvem nem akar engedelmeskedni, képtelen vagyok mozgásra bírni, egy hang sem jön ki a torkomon, bár igazság szerint azt se tudom, mit akarok mondani. Csak állok megkövülten és nézem. Nézem a homlokát, a szemeit, az orrát, a száját. Nézem a megkeményedett vonásait, a szélesre edzett vállát, az ingujja alól előbukkanó tetoválását, a csuklóján virító órát, az ujjai között tartott virágcsokrot. Csak nézem, és nézem, és próbálok minden egyes apró négyzetmillimétert az emlékezetembe vésni, mert fogalmam sincs, hogy mikor láthatom újra. És már most félek attól, hogy elmegy, pedig annak se kellene örülnöm, hogy itt van.
- Öhm, bemehetek? – próbálkozik újra.
- Mit keresel itt? – találok rá valahogy a hangomra.
- Anyukád mondta, hogy ma köszöntitek Jaspert, és hogy jöjjek én is, ha már újra itthon vagyok – túr végig zavartan szőke tincsein. – Te nem tudtad, hogy meghívott, ugye?
- Akkor nem lennék itt – vallom be őszintén.
- Hatalmas hiba lett volna – súgja szinte némán, szándékosan azt a jelzőt használva, amit legelső találkozásunk alkalmával.
Most veszem csak észre, hogy kettőnk közül közel sem én vagyok az egyetlen, aki nehezen találja a szavakat. Oliver pillantása úgy cikázik végig rajtam újra és újra, ahogyan az enyém ő rajta. Ő is csak meredten bámul, kék szemei szinte izzanak, ahogyan tekintetét végig járatja minden egyes porcikámon. A nézésébe beleremegek, kigyullad az arcom, bizsereg a bőröm. Úgy érzem, hogy meg akarom érinteni, tudni akarom, hogy milyen végig simítani ennek az új kiadású Olivernek az arcát, a nyakát, a vállát, a karját, egyszerűen csak mindenét. Tudni akarom, hogy ugyanúgy peregnek e ujjaim között azok a szőke tincsek, mint három évvel ezelőtt, hogy ugyanolyan édes érzés-e, ha ajkai érintik az enyéimet.
- Valami baj van? – lép be az előszobába anya, és ahogy megpillantja Olivert, ő is lefagy egy pillanatra. – Oh – közli meglepetten, holott ő hívta meg a srácot.
- Oh, bizony – nézek rá szemrehányóan. – Nem gondolod, hogy szólnod kellett volna?
- Féltem, hogy akkor nem jössz el – felel, majd figyelmen kívül hagyva gyilkos tekintetemet, közelebb jön, és kedvesen megöleli a szőke srácot. – Annyira örülök, hogy itt vagy – mondja neki. – Egy meccsedet se hagytam ki – mosolyog rá szeretetteljesen.
- Köszönöm a meghívást – viszonozza a mosolyt Oliver, aztán átnyújtja a virágcsokrot, míg a kezében maradó egyetlen szál hófehér rózsával felém fordul, és félrebillentett fejjel próbálja eldönteni, hogy vajon mit szólnék ahhoz, ha megpróbálná átadni.
Tekintve, hogy momentán teljesen a padlóra küldött a jelenléte, feltehetőleg csak percekig bámulnék a felém nyújtott virágra, aztán nemes egyszerűséggel elájulnék, és hagynám, hogy az anyám kaparjon össze a földről.
- Ezt pedig neked ho… - kezd bele Oliver, és már emelkedik a karja, hogy átadja a rózsát, mikor egy újabb érkező lép fel a verandára.
- Jó estét mindenkinek! – zendül Will magabiztos hangja, a következő pillanatban pedig megérzem kezét a derekamon. Egy könnyed mozdulattal közelebb von magához, majd felém hajol, és egy vendégséhez illő, rövid csókkal ajándékoz meg. – Szia, Bébi – köszönt külön is, mire figyelmemet nem kerüli el, hogy Oliver levegővétele már-már gúnyos horkantásba fordul át. – Üdvözlöm Mrs. Wallace – fordul anyuhoz, majd miután formalitásból kezet fognak, udvariasan átnyújt neki egy doboz marcipános csokit. – Örülök, hogy végre találkozunk – villantja meg szépfiús mosolyainak egyikét, aztán Oliverhez fordul.
Bár eddig nagyon igyekeztem kerülni a szőke srác tekintetét, így, hogy Will felé nyújtja a kezét, képtelen vagyok nem a fiúra pillantani. Az ő tekintete barátom derekamat ölelő kezén időzik, majd megérezve, hogy figyelem, egy másodperc erejéig összekapcsolódik a pillantásunk. Tényleg próbálkozom, de képtelen vagyok állni a szemkontaktust, inkább elkezdem a mamuszom orrát tanulmányozni, míg a két fiú megejti a kézfogást.
- William Straiser!
- Oliver Woodstock!
- Bocsi, csak a kocsiban hagytam a telefonom – toppan be akkor a bátyám is. Na, mi van gyerekek, kertiparti lesz, hogy itt kinn ácsorogtok? – tudakolja. - Te meg ki a fene vagy? – kérdezi roppant illedelmesen Willre pillantva. – Újabb elriasztandó egyed? – néz rám kérdőn, mire szívem szerint csak úgy törődésből ágyékon térdelném.
- Ő a barátom, Will – szűröm át valahogy a fogaim között. – Will, ő a bátyám, Jasper – mutatok rá a fiúra.
- Még nem hallottam rólad – közli remek érzékkel a testvérem, kiérdemelve ezzel gyilkos pillantásaim egyikét. – Ne nézz így hugi, tényleg nem meséltél róla – fokozza, úgyhogy inkább esdeklően anyuhoz fordulok.
- Szerintem menjünk be, a vacsorához már minden kész – siet a segítségemre, mire hálásan megindulok a konyha felé, magam után húzva Willt.
- Mióta vagytok együtt? – kezdi el a kérdezősködést Jasper.
- Fél éve – mondom olyan hangsúllyal, hogy még az ő mikro méretű agyával is egyértelmű legyen, hogy nem kérek rá megjegyzést.
- És így nem hallottam róla? – ennyit az egyértelműségről… - Mi a defekted Will?
- Jasper! – torkolom le. – Beszélgess inkább az országos haveroddal, rólunk meg akadjál le!
- Cassidy! – szól rám anya, mintha minimum én lennék a fő bunkó a társaságban.
- Bizony Cassidy, hát milyen modor ez – kezd el cukkolni Jasper is, mire Oliver ajkai szórakozott mosolyra húzódnak. Nem mintha őt figyelném.
- Fantasztikus egy este lesz – sóhajtok fel, de erre Will csak nevetve közelebb von magához, és egy puszit nyom a hajamba. – Hogy nem rohantál még el fejvesztve? – kérdezem olyan halkan, hogy más ne halhassa a szavaim.
- De hiszen mondtam már, Cass. Szeretném megismerni a családodat – simít végig az arcomon. – És különben is. Hülye lennék elrohanni egy ilyen gyönyörű lánytól – kacsint, aztán odalép az asztalhoz, és udvariasan kihúzza nekem a széket.
Teljesen elvarázsolva huppanok le rá, és már épp ott tartok, hogy teljesen ellep a rózsaszín köd, mikor elszakítom tekintetem Will arcáról, és ahogy az asztal túloldalára pillantok, szembesülök vele, hogy ki más ülne velem szemben, ha nem Oliver. Hosszú egy vacsora lesz ez…
3.Fejezet
Will olyan szinten az ujjai köré csavarta az anyámat, hogy utóbbi lassan kezd úgy viselkedni, mintha minimum kettőnk közül, ő lenne a gyereke. Ezzel persze semmi bajom, sőt, kifejezetten örülök neki, hogy ha már Savannahval nem kerültek egy hullámhosszra, legalább az életem egy másik fontos személyével jól kijön. A problémát sokkal inkább abban látom, hogy sajnálatos módon Oliverrel is remekül egymásra akadtak, és bár Jasper az elején még kitartóan beszólogatott, mostanra már ő is megbékélt újdonsült – fél éves - barátommal, így hárman ökörködnek. Más se hiányzik nekem, minthogy ezek bandába verődjenek.
- Na, ne szivass! – mered Will hitetlenül a szőkére. – Komolyan egy 458-as Ferrarival jöttetek? – pillant rá bátyámra is, mert képtelen elhinni, hogy Oliver komolyan beszél.
- Bizony – vigyorodik el Jasper. – Ez a hülye belevette a szerződésbe, hogy a United vegyen neki egyet, ők meg megtették – veregeti meg elismerően haverja hátát.
- Elviheted egy körre, ha szeretnéd – szedi ki zsebéből Oliver a kulcsot. – De úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére!
Will teljesen megbabonázva veszi át a slusszkulcsot, míg Jasper rögtön lelkesen jelentkezik, hogy megmutatja a srácnak, hogy ők merre szokták meghajtani a kocsikat, ha cserébe ő is vezethet. Az alku megköttetik, és bár nekem vannak problémáim ezzel a forgatókönyvvel, mosolyogva biztosítom barátomat arról, hogy menjen nyugodtan, és érezze jól magát.
A verandáról figyelem, ahogy kigyullad a Ferrari hátsó lámpája, majd egy borzongással veszem tudomásul, ahogyan felzúg a motor. Will persze újra és újra felbőgeti a szomszédok legnagyobb örömére, és bár engem annyira nem foglalkoztatnak a sportkocsik, attól a fenyegető, mély, dörömbölő hangtól, még engem is kiráz a hideg. Milyen messze is van ez a gyönyörű, vadonatúj, méregdrága, tűzpiros kocsi, attól a félig már lerobbant, több generációt megélt, a kosztól már szürke, de papíron egyébként hófehér Toyotatól, amire Jasper és Oliver együtt dobták össze a pénzt, hogy aztán felváltva „menőzhessenek” a lányok előtt.
- Jó fej a barátod – töri meg a csendet a fiú.
- Igen, az – bólintok kimérten.
- Cass, én… - kezd bele, de itt elakad.
- Igen, én is – pillantok rá, de igen hamar rájövök, hogy ez nagy hiba volt, mert innentől kezdve képtelen vagyok máshova nézni.
- Sétálunk?
Bár biztos vagyok benne, hogy ebből csak rosszul jöhetek ki, mégis rábólintok az ajánlatra, és miután egy cipőre cserélem a mamuszom, becsukom magunk mögött a bejárati ajtót, hogy aztán Oliver oldalán meginduljak a veranda lépcsője felé. Jó angol időjáráshoz hűen esőre áll, de ettől függetlenül kellemesen meleg, nyári esténk van. Az utcában senki nem lézeng rajtunk kívül, egyedül egy kóborkutya sebes léptei hangzanak fel újra és újra, ahogy egyik kukától a másikig szalad, hogy némi élelmet találjon. Általában ilyenkor inkább át szoktam menni a párhuzamos, forgalmasabb és nem mellesleg kivilágított főútra, mert hiába vagyok kutya barát, a gazdátlanoktól azért bennem szokott lenni a félsz, mert ki tudja, hogy milyen neveltetést kaptak, viszont ezúttal hagyom, hogy Oliver döntsön az útirányról.
- Na és, te hogy vagy? – kérdezi végül, mikor elhagyunk egy újabb keresztutcát.
- Hogy érted?
- Azt már tudom, hogy Will videózik, hogy Londonból jött át Manchesterbe, hogy roppant mód szeret önmagáról sztorizgatni, és hogy gyakorlatilag már nála laksz. De mi van veled? Egész este meg se szólaltál – jegyzi meg. – Egyetemre jársz? Fotózol még? Mi van Savannahval? Belevágtál már a blogodba, amiről bár nonstop fecsegtél, de végül sosem lett belőle semmi? Letetted már a jogsit? Te már találkoztál Will családjával? – zúdítja rám a legkülönfélébb kérdéseit.
- Miért nem kerestél, Oliver? – bukik ki belőlem is egy, miközben megtorpanok. – Miért nem hívtál fel egyetlen egyszer sem?
Erre a szőke fiú is megáll, tanácstalanul végigszánt szőke tincsein, és a cipője orrát kezdi el tanulmányozni, amíg próbálja kitalálni, hogy mégis mit feleljen. Lábával szórakozottan arrébb rugdossa az úttestre keveredett apró kavicsokat, kezeit zsebre vágja, és talán arra vár, hogy megválaszolom helyette a kérdést, hogy elmondom, hogy mégis mit szeretnék hallani, de egyfelől én magam se tudom, hogy milyen válaszban reménykedem, másfelől pedig azt szeretném, hogy őszinte legyen.
- Akartalak, de egyszerűbb volt nélküled – mondja végül csendesen.
- Egyszerűbb – ízlelgetem a szavait. – Egyébként igen, idén kezdem a második évemet – adok választ az első kérdésére. – Ugye tudod, hogy hónapokig vártam rá, hogy felhívj?
- Azt kérted, ne keresselek. Azt mondtad menjek, és ne nézzek vissza – idézi vissza a három évvel ezelőtti szavaimat.
- Persze, hogy ezt mondtam, különben sosem fogadtad volna el azt a szerződést. De azt hittem több van annál kettőnk között, hogy mindezt csak így megtedd.
- Több is volt – emeli végre rám a tekintetét, és mivel erre nem tudok mit mondani, újra csend áll be kettőnk közé.
Nagyon régóta vártam arra, hogy választ kapjak a kérdésemre, de sosem hittem volna, hogy egyszer eljutok oda, hogy feltegyem neki. Rengeteg agyaltam rajta, hogy vajon mit mondana, hogy hogyan nézne rám, hogy én hogyan néznék ő rá. De mégis, hiába a megannyi elképzelés, képtelen voltam lélekben felkészülni erre a pillanatra. Oliver volt az életem első szerelme, ő volt az a srác, aki ahogy megjelent, magával sodort, és nem engedett. Ő volt az, akit még akkor is teljes szívemből szerettem, amikor mindenféle éppen eszünkbe jutó sértést a másik fejéhez vágtunk. Vele őrjített meg a tudat, ha nem volt velem, ő volt az, akit elég volt meglátnom, hogy széles mosoly kússzon az arcomra. Piszkosul szerelmes voltam belé, és mikor elment, egy kicsit meghaltam belül.
- Néha még szoktam fotózni – szakítom félbe ezúttal én a csendet. – Illetve gyakran én veszem fel Will videóit. Savannah is jól van. Egy egyetemre felvételiztünk, úgyhogy szinte éjjel-nappal együtt vagyunk még mindig. Néha még a Farkasok meccsére is kimegyünk, bár újabban nem nagy élvezet az ő drukkerüknek lenni. De a lényeg, hogy Savannah mindig talál valakit a pályán, akinek aztán az esti bulin teheti az agyát, úgyhogy mindegy is. A blogom pedig igen, megnyitott, bár egyelőre privát üzemmódban van, tehát rajtam kívül senki nem látja, de az eddigiekhez képest már ez is előrehaladás. A forgalmi vizsgán megvágtak még egyszer, úgyhogy egy kissé elment tőle a kedvem, inkább megbarátkoztam a metróval. És nem, még nem találkoztam Will szüleivel, de tegnap azt beszéltük, hogy majd áthívjuk őket egy ebédre, vagy valami – magyarázok össze-vissza.
Mivel emlékeim szerint több kérdése nem volt Olivernek, csak kérdőn a fiúra pillantok, hogy nem-e hagytam ki valamit. A srác szórakozott mosollyal az arcán figyel, nem is igazán tudom eldönteni, hogy a mondandómból bármi eljutott-e hozzá, mindenesetre az biztos, hogy egy másodperc erejéig sem veszi le rólam a tekintetét.
- Mi az? – kérdezem értetlenül, és zavartan a fülem mögé tűrök egy tincset, ami valahogy kibűvészkedte magát anya fonatából.
- Annyira hiányoztál – felel a fiú, majd legnagyobb döbbenetemre szembe fordul velem, és olyan közel lép hozzám, hogy már csak centik választanak el bennünket egymástól.
A közelségétől néhány másodpercig még levegőt venni is elfelejtek, és a fülemben olyan hangosan dobol a vér, hogy ha most váratlanul rám dudálna egy kocsi, feltehetőleg fel se tűnne. Ilyen közelségből egyszerre még hangsúlyosabb, hogy mennyit is változott a srác ez alatt a három év alatt, és mégis, egyszerre emlékeztet jobban arra a fiúra, akibe teljesen bele voltam bolondulva. Most látom csak, hogy kék szemeiben ugyanúgy megbújik az a pimasz magabiztosság, ami mindig is a védjegye volt, hogy szája szegletében még mindig ott játszik az a szórakozott mosoly, amivel a világból ki tudta idegelni az ellenfél játkosait.
- De nem eléggé – töröm meg a pillanat varázsát, és teszek egy jelentőségteljes lépést hátra.
- Ha akkor azt kértem volna, hogy gyere velem, velem jöttél volna? – bukik ki ekkor belőle a következő kérdés.
- Már sosem tudjuk meg – mosolyodom el fáradtan. – De sok sikert a Unitedhoz, tudom, hogy mennyire vágytál rá – simítok végig a karján, és bár a szándék baráti, mégis beleremeg a kezem az érintésbe.
- Rád is vágytam – veti ellen indulatosan.
- Az ember nem kaphat meg mindent – nevetek fel, hiszen milyen abszurd már, hogy ott voltam neki én, a lány, aki oda meg vissza volt tőle, és az álma, hogy egyszer ő, a negyedosztályban játszó futballista a Manchester United játékosa lesz, és a kettő közül komolyan az utóbbi jött be neki.
- Így legalább van miért küzdeni – ajándékoz meg egy sejtelmes mosollyal.
- Oliver, ha megpróbálod megfúrni a kapcsolatomat Willel, akkor én esküszöm, hogy…
- Eljössz az első meccsemre? – szakít félbe zavartalanul, mire hitetlenül pislogok rá.
- Beszéltem hozzád, nem zavar?
- Sosem zavart – közli vigyorogva. – Amúgy is, épp eleget mondtál ahhoz, hogy tudjam, nem érdekel a folytatás.
- Látom a csapnivaló modorod is visszatért veled együtt – jegyzem meg gúnyosan.
- Csak hiányolta a cinizmusod.
- Hiányolhatná egy másik országból – motyogom inkább már csak magamnak.
- Biztosíthatlak, hogy ezen már túl van – néz újra a szemembe a fiú. – Szóval, eljössz az első meccsemre?
- Dehogy megyek.
- Most miért?
- Mert az ember nem szokott eljárni az exe focimeccsére – magyarázom kitárt karokkal a szerintem teljesen nyilvánvalót.
- De mi jóban elvált exek vagyunk – kötözködik a srác.
- Ezt nevezed jóban elválásnak? – szalad fel a szemöldököm. – Mikor utoljára láttalak, emlékeim szerint még egy pofont is kaptál…
- Határozottan jól emlékszel – dörzsöli meg az arcát a tasli említésére. – De ettől függetlenül nem hiszem, hogy gyűlölettel zártuk volna le a dolgokat.
- De ahogy te is mondtad, lezártuk őket.
- Akkor most nyissuk ki – folytatja dacosan.
- Veled tényleg nem lehet egyszer az életben úgy beszélgetni, hogy az ne egy parttalan vita legyen? – meredek az égre hitetlenül.
- Van partja, úgy hívják, hogy „Gyere el a meccsemre” sziget.
- Gyerekes szeretnél lenni, vagy hülye?
- Inkább gyerekes.
- Ez esetben: Hülye vagy…
- És még én vagyok a gyerekes.
A röhögés egyszerre szakad ki belőlünk, ahogy mindkettőnkben tudatosul, hogy mégis milyen magasröptű bárbeszéd zajlott le közöttünk az imént. Tényleg számtalanszor elképzeltem már a pillanatot, amikor újra látom a fiút, de azt kell mondjam, hogy csúnyán alul múltuk az elképzelt változatainkat. Valahogy mindig azt hittem, hogy majd egy komoly beszélgetésen leszünk túl, ne adj isten megvitatjuk, hogy mi is vezetett oda, ahova, és hogy tervezünk e a továbbiakban bármilyen formában kapcsolatban maradni, vagy inkább csak egyszer és mindenkorra elengedjük egymás kezeit, egy sokkal tisztább és egyenesebb elválásban, mintsem ahogyan azt három évvel ezelőtt tettük. Ezzel szemben hova jutottunk? Gyere el a meccsemre szigetig. Hát, fantasztikus.
- Jasper is eljön – közelíti meg máshonnan a meccs kérdést Oliver, miközben az indítványozásomra visszafordulunk. – Öt jegyem van a debütálásra, és nincs olyan ember, akinek nálad jobban járna az egyik.
- Akkor keress egy olyat, akinek kevésbé jár. Savannah biztos szívesen elmegy – ajánlom be barátnőmet.
- Vele együtt eljössz? – próbálkozik be.
- Az agyamra mész, Oliver! – fakadok ki. – Nem akarok elmenni a meccsedre, mert nem akarom veled ezt az egészet elölről kezdeni. Épp elég nehéz volt egyszer összerakni magam, nincs szükségem arra, hogy végig gyalogolj rajtam még egyszer. Van egy barátom, William Straisernek hívják, ma találkoztál vele. Vele szeretnék lenni, és ha a fejed tetejére állsz, ez akkor sem változik. Világos?
- Miért akarsz vele lenni? – csap le rögtön a lehetőségre.
- Mert egyszerűbb! – vágom rá kapásból azt a jelzőt, amivel ő védekezett alig néhány perce.
- Oké, magas labda volt – bólint elismerően. – Viszont akkor egy új ajánlat: Teljesen baráti alapon arra szeretnélek kérni, hogy gyere el az első meccsemre, mert nélküled nem tartanék most itt. Megígérem, hogy tiszteletben tartom a kapcsolatodat ezzel a Straiser gyerekkel, és semmi olyat nem fogok csinálni, ami a te szavaiddal élve „megfúrná”, ami köztetek van. Elég lukas az magától is – teszi hozzá azért vigyorogva, mire gondolkodás nélkül ajándékozom meg egy tockossal. – Hé!
- Egyáltalán mikor lesz a meccs? – sóhajtok fel.
- Vasárnap – válaszol diadalittasan a srác.
- Várjál, megnézem a naptáram. Jaj, sajnos nem jó! – csapok a homlokomra, elérve, hogy Oliver arcára fagyjon a fölényes vigyora.
- Jól van Cassidy, te akartad… akkor majd elhívom Willt – vonja végül meg a vállát, majd zavartalanul zsebre vágja a kezét, és megindul a veranda felé.
- Oliver! – kiáltok azonnal a srác után. – Oliver, meg ne próbáld! Ha el mered hívni Willt, én…
- Te mit csinálsz? – fordul felém szórakozott mosollyal az arcán, miközben tovább hátrál a ház felé.
- Azt még nem tudom, de valamit határozottan – jön a roppant gyenge fenyegetésem.
- Alig várom – neveti el magát – Bébi – ölti ki rám a nyelvét, mire minden nőiességemet mellőzve, felszedek egy félig már rohadt almát a fűből, és a srác után hajítom, de ő pechemre könnyedén elhajol a gyümölcs elől, így az néhány centivel a fiú füle mellett zúg el, és végül a konyhaablakot találja el, jó kis rothadt lével tarkítva annak üvegét.
- Melyik idióta volt ez? – kiabál ki erre anya, Oliver pedig természetesen szemrebbenés nélkül bemárt, így mehetek is lesikálni a nyílászárót.
A srác a világért nem segítene, a verandáról figyel, és szemmel láthatóan roppant mód szórakoztatja a helyzet. Bár tudnék neki nem egy-két cifrát mondani, hanem úgy száznégyet, végül csak azért is alapon nem szólok hozzá. Őt mondjuk ez nem igazán hatja meg, sőt, kölcsön kenyér visszajár alapon nekiáll fütyörészni, még tovább táncolva az idegeimen. Már épp ott tartok, hogy ezúttal a mosogatólével teli vödröt hajítom neki, amikor az esti levegőt átszeli egy felbődülő motor hangja, amit aztán egy hangos fékcsikorgás vált. Oliverrel azonnal összenézünk, és a „meg ne próbáld” tekintetemmel szuggerálom őt, ő pedig a „na, melyikünk fut gyorsabban” pillantásával ajándékoz meg.
Egyszerre lövünk ki, de tekintve, hogy a srác kezdősebesség alapján benne volt a legjobb ötben a spanyol bajnokságban – na, nem mintha követtem volna a pályafutását -, elég hamar már méterek vannak közöttünk. Ráadásul még én a lelkemet is kitaposom ezért a tempóért, ő meg sem izzad, sőt, a kertkapu előtt még pofátlanul tesz egy száznyolcvanfokos fordulatot, és hátrafelé kocogva hagyja el az udvart.
- Na, hogy ment a kicsike? – hallom meg a hangját, mire Will és Jasper egyszerre kezdik el sorolni a dicsőítő jelzőket.
- Úgy fekszik a kanyarban, hogy az hihetetlen – magyarázza magán kívül a bátyám.
- Bár mikor kilencvennel hajtottunk be egy körforgalomba, azért az megéreztük – röhög fel a barátom is. Három idióta…
- Tényleg Will – kap a szón Oliver, egy időben azzal, hogy én is feltűnök a kertkapuban, és még egy utolsó csúnya nézéssel bepróbálkozom, természetesen eredménytelenül -, nem lenne kedved vlogolni az első meccsemről? – kérdezi. – Cassidy mondta, hogy biztos tök nagy sikere lenne, ha utána adnék egy gyors interjút – keni rám az egészet, mire Will csillogó szemekkel fordul felém, majd vissza a szőke sráchoz.
- Már hogy ne lenne kedvem! – bólint rá azonnal, és olyan lelkesedés árad a hangjából, hogy nincs szívem megvétózni a dolgot. Persze Oliver is erre játszott, úgyhogy érdeklődve figyel, hogy szeretnék-e mondani valamit, és bár a középső ujjamat nagyon szívesen meglengetném az irányába, végül csak egy mosolyt varázsolok az arcomra.
- Szuper – bólint Will felé, majd behajol a kocsijába, és két jegyet nyom a srác kezébe, egyet pedig Jaspernek nyújt át. – Vasárnap ötkor lesz a meccs, ha háromra odajöttök, akkor még a kispadot is megnézhetitek – ajánlja fel. – Viszont most mennem kell, majd ott találkozunk – pillant rám önelégülten. – Örülök, hogy találkoztunk – fog kezet Willel. – Jó volt újra látni haver – mutat be valami idióta pacsizást Jasperrel, és bár bízom benne, hogy én megúszom egy intéssel, természetesen esélyem sincs. – Szia, Cassidy! – ölel át, és kihasználva, hogy most már csak én hallom, amit mond, hozzáteszi. – Ezúttal nem megyek sehova.
Nem tudom, hogy az érintésébe, vagy a szavaiba borzongok-e bele, mindenesetre a testem határozottan megremeg. Ha a fiú nem ölelne olyan szorosan, alighanem összecsuklanék, de karjai magabiztosan tartanak, így sikerül egyenesben maradni. Ilyen közelségből már érzem parfümjének kellemes illatát, érzem a bőréből áradó melegséget, érzem ahogyan a mellkasa apránként felemelkedik majd lesüllyed. Egyszerre annyi emlék tódul a fejembe, hogy az megszédít, és bár tudom, hogy az ölelésünk kezd egy árnyalattal hosszabbra nyúlni, mint amit egy lány megengedhet magának az exével szemben a jelenlegi barátja orra előtt, de képtelen vagyok elengedni.
Végül Oliver az, aki tesz egy lépést hátra, majd miután még egyszer mélyen a szemembe néz, általánosságban odaint egyet mindhármunknak, aztán már le is huppan a Ferrari kormánya mögé. Vigyorogva felbőgeti a motort, mire a két srác egyöntetűen felsóhajt, aztán beletapos a gázba, és másodperceken belül eltűnik az egyik kanyarban.
~ ~ ~
- Egy egytől tízes skálán mennyire szerettél ki belőlem a mai vacsora miatt? – kérdezem Willt, miközben befészkelem magam a paplan alá.
- Most komolyan, Bébi! Ma este vezethettem egy 458-as Ferrarit. Életem egyik legjobb vacsorája volt – nevet fel. – Mondjuk a bátyád azért para volt az elején, de amúgy tök jó arc. Meg Oliver is egy szórakoztató fazon. Anyukád egy bűbáj, apukád pedig bár nem a társasági élet központja, de teljesen rendben van – megy sorban végig a vacsorarésztvevőkön.
- Ja, szórakoztató egy fazon – ismétlem meg az Oliverre aggatott jelzőt. – Ha engem kérdezel egy seggfej…
- Ezért voltál együtt vele? – mosolyodik el óvatosan Will, mire egy pillanatra köpni-nyelni nem tudok.
- Jasper mondta el?
- Ugyan már, Cass – simít egy tincset szórakozottan a fülem mögé. – Egész este úgy nézett rád, hogy még egy csimpánznak is feltűnt volna, hogy volt köztetek valami.
- És ez téged nem zavar? – kérdezem egy kissé meglepetten, mert azért én nem hiszem, hogy ilyen nyugodtan venném tudomásul, ha Will volt barátnője így nézegetne az én pasimra.
- Lenne alapja? – kérdez vissza könnyedén.
- Annak már vége van – válaszolok némi töprengés után. – Lezártuk.
- Ebben az esetben nem, nem zavar – ölel magához a fiú. – A helyében én se tudtam volna nem így nézni rád – súgja a fülembe. – Gyönyörű voltál az este – ad egy puszit a vállamra. – És észvesztően dögös – toldja meg egy újabbal.
- Észvesztőbb, mint egy 458-as Ferrari? – pillantok rá hátra a vállam felett.
- Azért túlzásokba ne essünk – olt be azonnal, de mielőtt még esetleg eljátszhatnám a sértetettet, könnyedén megcsókol.
4. Fejezet
Savannah megrökönyödve néz rám, azt hiszem próbálja megemészteni a hallottakat. Jó, amikor azt mondtam neki, hogy találkoztam Oliverrel, gyanítom nem egy olyan sztori lezárásra számított, hogy és ma délután ez újra megtörténik, mivelhogy Willel együtt hivatalosak vagyunk az első meccsére. Még számomra is abszurdan hangzik a dolog, pedig nekem már volt egy teljes napom mindezt átgondolni, de nem sokat segített a dolog. Többször eljátszottam a gondolattal, hogy odaállok Will elé, és megmondom, hogy bár tényleg lezártam már magamban Olivert, azért nem kísérteném a sorsot egy újabb közös programmal, mert azért számtalan sebet tépett fel a pénteki vacsora is, és még nem állok készen arra, hogy újabb ragtapaszokat szakítsak fel önként. Sőt, igazság szerint nem hiszem, hogy valaha is készen fogok rá állni, és sokkal egyszerűbb lenne, ha mostantól kezdve nem keresnénk Oliver társaságát, hanem hagynánk, hogy új barátokat találjon, minket meg elfelejtsen. Annyival egyszerűbb lenne nélküle…
- Sokat változott? – kérdezi végül Savannah, és bár meglep, hogy mindenféle cinikus komment nélkül hagyja az eseményeket, azért készségesen válaszolok.
- Rengeteget, de mégis semmit – sóhajtok fel. – Felszedett magára nem kevés izmot, sokkal jellegzetesebbek lettek a vonásai, máshogy hordja a haját, és még egy tetkót is csináltatott – magyarázom. – Viszont közben meg pont ugyanazzal az önelégült mosolyával képes rád nézni, ugyanolyan makacs, idegesítő, akaratos és gyerekes, és hát… - folytatnám, de sajnos, ami ezek után jönne, már mind olyat, amit jobb ki sem mondani.
- Nem egyszerű – mondja ki a nyilvánvalót Savannah. – Vissza fogod őt engedni, mint barát?
- Nem vagyok benne biztos, hogy ő képes csak barát maradni – vallom be.
- Jó, hát ő volt az első minden téren, de azért már csak eltelt három év. Ott van Will, boldogok vagytok együtt, és azt kell mondjam, hogy bár tudod jól, hogy nem kedvelem a srácot, de mellette legalább kiegyensúlyozott vagy. Nem azt mondom, hogy vele mindig kék az ég, és derűsen süt a napocska, de amikor te és Oliver együtt voltatok, az maga volt az időjárási katasztrófa. Annyiszor ott kellett volna hagynotok egymást, hogy azt nem tudom egy kezemen megszámolni, de még kettőn sem, éppen ezért gondolom úgy, hogy bármennyire is próbálod magad meggyőzni arról, hogy jobb lenne neked nélküle, nem hiszem, hogy erre képes lennél – magyarázza már-már olyan sebességgel, hogy alig bírom követni, amit mond.
- Most te Oliver ellen beszélsz, vagy mellette? – próbálom értelmezni a halottakat, nem túl sok sikerrel.
- Olivert még egyszer nem engedném be olyan mélyen az életembe, mint anno, de szerintem felesleges barátként is elhatárolódnod tőle. Mindig is megvolt köztetek az összhang, nagyon sokban hasonlítotok, és rengeteg mindenben nem, ami a kapcsolatotok során állandóan felszínre bukott, de talán, ha csak haverok maradtok egymás számára, akkor végre képesek lesztek tényleg csak a jót átadni egymásnak.
Csak bólintok, aztán mivel képtelen vagyok bármi értelmes válaszreakcióra, inkább magunk elé húzom a laptopom, és témát váltok. Savannah kíváncsian figyeli, ahogyan beírom a keresőbe Will csatornájának a címét, majd megnyitom a legutóbbi videóját, ami az ominózus dalszöveges átverése. Miközben fut a videó, lelkesen magyarázom barátnőmnek, hogy múltkor ezért játszotta el a srác, hogy ennyire berágott arra a „két percet adj még” kérésemre, aztán Savannah elunja, hogy miattam nem hal semmit a felvételből, így hozzám vág egy párnát, udvariasan jelezve, hogy fogjam már be. Bár azzal vitatkoznék, hogy ez a fajta elhallgattatás mennyire fér bele az úrihölgyes fogadalmába, inkább nem teszem fel neki a kérdést, hanem immáron eldugulva figyelem én is a felvételt. Így, hogy WIll úgy vágta össze a videót, hogy mikor ő elküldi Drake dalszövegét, meg is szólal a háttérben a felvétel, már persze egyáltalán nem értem, hogy akkor hogy az istenben nem tűnt fel nekem, hogy csak szívat, de hát ez van. Közben persze a srác röhögve kommentálja a válaszaimat, és bár Savannah nagyon próbálkozik faarccal végignézni ezeket a részeket, a srác egy-egy megjegyzésénél azért csak mosolyra húzódik a szája.
- Ennek nagyon csúnyán felültél – röhög ki a lány, miközben lejjebb teker az oldalon, hogy vessen néhány pillantást a kommentekre.
- Mit írnak? – tudakolom, mert bár magamtól gyáva voltam a hozzászólás szekcióhoz görgetni, azért úrrá lesz rajtam a kíváncsiság, ahogy barátnőm elkezdi olvasgatni mások sorait.
- A legtöbben épp készülnek belehalni, hogy Mr. Szépfiú nem szingli – forgatja meg unottan a szemeit. – Jézusom, komolyan elnevezte a feliratkozóit Straisenátoroknak? – akad ki.
- Jó, hát eddig is tudtuk, hogy nem a szerénységéről híres – harapok nevetve az ajkamba.
- Na, de Straisenátorok?! – hüledezik tovább Savannah.
- Mi van a Straisenátorokkal? – lép be a bejárati ajtón Will.
- Zokognak, hogy egy olyan emberre vannak feliratkozva, aki így hívja a rajongóit – vágja rá kapásból barátnőm.
- Na de Savvy! – cukkolja szándékosan Will, hiszen tudja, hogy a lány a világból is kifut ettől a becenévtől. Megjegyzem, nem csodálom. – Amúgy is, ők szavazták meg.
- Mi volt a másik opció? WillyBillyk, vagy Mókuskák? – érdeklődik szenvtelenül Savannah, mire nem bírom már magamban tartani a nevetést.
Bár Will nagyon próbálkozik, ő se bírja ki mosolygás nélkül barátnőm megjegyzését, majd mivel már úgy is mindegy, elismerően biccent egyet a lány felé, aki erre diadalittasan meghajol. Érdekes egyébként, hogy pont Savannah az, aki annyira nem lelkesedik a srácért, pedig szerintem egyébként a fiú pont, hogy az a típus, akivel teljesen egy hullámhosszon tudnának lenni. Mondjuk amúgy amikor esetleg hármasban vagyunk, olyankor barátnőm végtelenül normálisan szokott hozzáállni barátomhoz, tényleg nem szokta éreztetni, hogy bármi problémája lenne a személyével, amiért amúgy nagyon hálás vagyok a lánynak, mert nem szívesen kerülnék abba a helyzetbe, hogy választanom kelljen kettejük között.
- Melyik videót nézitek? – tudakolja Will, miközben a kanapé mögül közénk hajol.
- Amikor befürdtem Drake-kel. De már csak a kommenteket nézegetjük.
- Írnak valami jót?
- Túlontúl sok tizenhárom éves van beléd habarodva, drágám – cukkolom. – Netalántán aggódnom kéne a konkurencia miatt?
- Nem tudom, de ő határozottan többnek tűnik tizenháromnál – bök egy meglehetősen jó adottságokkal rendelkező lány profilképére.
- Épp ezért nem is értem, hogy mit keres a te csatornádon – szúr vissza Savannah a nevemben, mire Will vág egy durcás fintort, ugyanis megint nem tud mit reagálni. – Egyébként tök sokan kíváncsiak rád, Cass – pillant rám barátnőm. – Lesz olyan, hogy látszódni is fogsz egy videóban? – tudakolja, és kérdése nyomán Will is érdeklődve fordul felém.
- Nem tudom. Nem hiszem, hogy egy hozzám hasonló lányra számítanak – vallom be.
- Miért, milyen lány vagy? – értetlenkedik barátnőm.
- Olyan átlagos – vonok vállat.
- Oké, a csajos lelkizést inkább offolom – húzza ki magát gyorsan Will az elkövetkezendő eszmecseréből. – Viszont háromnegyed óra múlva indulunk az Old Traffordra, úgyhogy rakd helyre a fejét gyorsan – pillant Savannahra, majd besiet a hálóba, hogy aztán cuccostúl átvonuljon a fürdőbe.
Barátnőmmel már számtalan ilyen beszélgetésen vagyunk túl, elsősorban a másfél évvel ezelőtti alakításom miatt. Akkor kezdtem el átesni a ló túloldalára a fogyásommal kapcsolatosan. Még mindig a sírás fojtogat, ha csak rágondolok, hogy mennyire kicsináltam magam idegileg akkor a folyamatos mérlegre állással, a kalória számolgatással, a dühtől, ha bármi miatt változtatnom kellett az előre megtervezett napirendemen, és ne adj isten nem akkor tudtam enni, vagy sportolni, amikor szerettem volna. Közben az is teljesen felemészt ilyenkor, hogy eszembe jut mennyire máshogy néztem ki. Akkor nem láttam, valahogy mindig úgy éreztem, hogy ez még nem elég, leszámítva azt a néhány pillanatot, amikor képes voltam kiszakadni abból az örökös önegzecíroztatásból, amibe teljesen belecsavarodtam. Pedig úr isten, mennyi mindent elértem én akkor. Annyi önuralmam volt, ami már-már túlment egy határon, mert tényleg, már túl sok mindenről mondtam el annak érdekében, hogy kevesebbet mutasson a mérleg, de mégis, a lelkem mélyén büszke vagyok arra, ahova akkor jutottam. Nem mondom, hogy ha újra kezdhetném, akkor mindent ugyanúgy csinálnék, bár egyébként könnyen lehet, hogy igen. Mert szerettem vékonyabb lenni, még azzal együtt is, hogy majd megőrültem rajta. És ez tiszta hülyeség, mert annyival feszültebb voltam, annyival korlátozottabb, annyival stresszesebb, de mégis, annyival szebb…
- Figyelsz te rám egyáltalán, Cass? – zökkent ki a gondolataimból Savannah.
- Persze – vágom rá szemrebbenés nélkül. – Már rendben vagyok, tényleg – bizonygatom. – Szerinted, miben menjek a meccsre? – váltok gyorsan témát, és bár barátnőm még néhány másodpercig kivár, hogy biztos nem török-e ki mindjárt sírógörcsben, végül ő is elengedi a nagy lelkizést.
- Csak legyen rajtad valami piros, ha már az a United színe.
- Nem sok piros cuccom van – húzom el a számat. – Bár mondjuk az a kockás ingem – tűnödöm el, majd már be is sietek a hálóba, hogy előbányásszam a szekrényből a kérdéses darabot.
Az említett ing egy piros-fehér kockás darab, amin függőlegesen néhány vékony fekete csík is végig fut, amit azért szeretek benne különösen, mert esztétikailag vékonyít. Hozzá egy bővebb szárú, fekete sortot veszek fel, mert bár nem szívesen hordok rövidnadrágot, valahogy ez az egyetlen darab, aminél nem érzek késztetést arra, hogy inkább egy bélelt overállba bújjak.
Ahogy elkezdek egy titokzokni után kutatni a szekrény alatti fiókba, meglepetésemre a kezeim közé akad egy felső, és ahogy előhúzom a sötétszürke anyagot, akaratlanul is elmosolyodom. Óvatosan hajtogatom ki a ruhadarabot, hogy aztán kezeimmel végig simíthassak a hátulján álló feliraton, majd mutatóujjamat végig húzom a felirat alatt álló hatalmas hetes számon is. Oliver ezt a mezt viselte, mikor mindenki meglepetésére kiütötték az Arsenalt az angol kupa egyik korai fordulójában. Bámulatos egy mérkőzés volt, annyira felpörögtek a srácok, mint talán még soha. Olyan hangulat volt a lelátón, hogy már a puszta gondolatába beleborzongok. Emlékszem, annyit kiabáltam, hogy estére már semmi hangom nem maradt, ráadásul a meccs után végig jártuk a szakadó esőben Manchester utcáit, megállás nélkül skandálva a Farkasok indulóját, ami miatt aztán két hétig hörghurutgyulladással feküdtem otthon, de nem érdekelt. Oliverre végre felfigyeltek a nemzetközi foci szakértői, végre megkapta azt az esélyt, amire mindig is vágyott, írtak róla a lapok, és a klubbot megkereste néhány játékosfigyelő, hogy érdeklődnének a fiú után. Annyira örültem neki, hogy az elmondhatatlan, és annyira nem számítottam rá, hogy az ő sikere lesz az én kudarcom.
- Na, megvan az ing? – lép be a szobába Savannah. – Mit találtál? – tudakolja, majd ahogy felé fordítom a mezt, az ő arcán is hatalmas mosoly terül el. – Micsoda egy este volt – emlékszik vissza, bár ő alighanem arra a gyors menetre gondol a Farkasok csapatkapitányával az öltözőben, mintsem az utcákat végig járó szurkolókra és játékosokra. – Ebben mész inkább?
- Nem hiszem – süllyesztem vissza a mezt a zoknis fiókba. – Olyan időszakból való, amire sem a fiút nem szeretném emlékeztetni, sem magamat. – Idenézz, még a kabala sípcsontvédője is meg van – veszem észre a másik erekjét.
- Azt hittem, Oliver minden cuccát kidobtad – jegyzi meg Savannah, miközben kézbe veszi a sípcsontvédőt, amin alkohol filccel ott pihen a fiú régi barátainak aláírása, köztük a mi kettőnké is. – Anyám, mennyire rondán írtam akkor – veszi szemügyre saját nevét. – Amúgy, hogy került ez hozzád?
- Ezt vágta hozzá az ajtóhoz, miután szakítottam vele – elevenítem fel a kevésbé boldog emléket.
- Mindenesetre, ha jól játszik majd a Unitednél, akkor hónapokon belül rengeteg pénzt fog érni, ha ezt eladod.
- Savannah – meredek hitetlenül barátnőmre.
- Most mi van? Inkább megtartod? Ha engem kérdezel, eleve tiszta beteges, hogy az ex pasid kabala sípcsontvédőjét a mostani pasid házában tartod, a zoknijaid között.
- Jó, így tényleg furcsán hangzik, de csak véletlenül keveredett ide – vetem ellen védekezően. – Amúgy is, most hogy Oliver itthon van, visszaadhatom neki.
- És mi lett azzal, hogy ez egy olyan időszakból való, amire nem akarsz emlékezni?
- A mezét nekem adta, az az enyém, és azzal azt csinálok, amit akarok. De ez – veszem el barátnőmtől a sípcsontvédőt -, ez az övé. Visszaadom neki.
Savannah nem igazán látja a logikát a mondandómban, de ekkor Will lép be a hálóba, így én gyorsan a táskámba süllyesztem Oliver egykori kabaláját. Persze nem titkolni akarom, vagy ilyesmi, bár egyébként azt csinálom, csak hát nem igazán tudnám megmagyarázni, hogy mégis mit keres nálam. A vacsora utáni este komolyan mondtam Willnek, hogy én már lezártam azt a dolgot a szőke sráccal, úgyhogy felesleges lenne netalántán összekapnunk azon, hogy miért őrizgetem magamnál Oliver holmijait. Pláne, hogy amúgy nem őrizgetem, egyszerűen csak a vacsora után gyakorlatilag mindent összedobáltam egy szatyorba, hogy legyen több tiszta cuccom Willnél, észre se vettem, hogy ezek is belekeveredtek. Otthon pedig becsszóra nem nézegettem őket, legalábbis amióta együtt vagyok a fiúval, azóta semmiképpen sem.
- Még hozom a kamerát, aztán mehetünk – ajándékoz meg egy mosollyal barátom, majd ahogy ellép mellettem, kedvesen nyom egy puszit a hajamba, csak mert úgy eszébe jut.
- Oké.
- Engem amúgy el tudtok dobni a metróig? – kérdezi Savannah, miközben nekiáll összeszedni a cuccait.
- Hazaviszünk, ne viccelj már – inti le Will.
- Köszi a felajánlást, de még be kell ugranom máshova is, úgyhogy tényleg jó, ha a metrónál kiraktok.
- Ahogy szeretnéd – engedi el a témát a fiú. – Cassidy, ideadod légyszi azt a külső aksit? – bök az egyik polc felé, mire készségesen átnyújtom a kért tárgyat az ágy felett. – Oké, szerintem megvagyunk – mondja, miközben összecsukja a kamera táskáját.
- Nem lesz nehéz ezt tartani, amíg vlogolsz?
- Telefonnal vlogolok, ezzel majd a meccsről csinálok néhány felvételt, meg majd nagyon szépen megkérlek téged, hogy vedd fel vele az interjút – tájékoztat, mire csak megforgatom a szemeimet.
- Aztán tényleg szépen kérjél. A múltkor két napig izomláz volt a karomban…
~ ~ ~
Will épp lelkesen magyaráz a United kispadjáról ülve a nézőinek, míg az én tekintetem az oldalvonal mellett álló, szőke srácon pihen. Oliver elmerengve bámul a lelátóra, szemmel láthatóan épp nagyon mélyen elgondolkozik valamin. Bár nem én fogok egy óra múlva úgy fellépni erre a pályára, úgy, hogy az egész nézőközönség a mozdulataimat lesi, de még engem is megijeszt, hogy mennyire hatalmas is ez a stadion. Te jó ég, mennyi ember lesz majd itt. Ráadásul milyen játékosokkal fog együtt játszani. Egyszerűen hihetetlen!
- Izgulsz? – lépek oda hozzá, némi tépelődés után.
- Rettegek – vallja be a srác, miközben rám pillant. – Első benyomást nem tehetsz kétszer – sóhajt fel, miközben jobb cipőjével óvatosan végig simít az oldalvonal festésén.
- Sosem okozott neked gondot első benyomást tenni – mosolyodom el halványan. – Ez is rendben lesz.
- Amikor először léptem pályára a Villarrealba, akkor tíz perc után kiállítottak egy piros lappal – meséli a fiú, mintha minimum újdonságot mondana.
- Mit vártál? A labda már jóformán a pálya túloldalán volt, amikor becsúsztál érte, ráadásul hátulról, páros lábbal… - nevetek fel.
- Szóval nézted – vigyorodik el a srác, mire csak unottan megforgatom a szemeimet.
- És roppant mód szégyenkeztem helyetted is – intem le. – Ráadásul lelkiismeretfurdalásom is volt. Vissza kellett volna adnom ezeket – szedem elő táskámból a két sípcsontvédőt. – Most már a szerencse nem kifogás – nyújtom át neki a kabala tárgyait.
Oliver már szólásra nyitja a száját, de végül anélkül, hogy bármit mondana, újra összezárja ajkait. Nem tudom, hogy azért, mert meggondolta magát, vagy, mert fogalma sincsen, hogy mégis mit mondjon, de igazából nem is érdekel. Eleve nem is vártam semmilyen választ, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy az a helyes, ha visszaadom neki.
- Sok sikert, Oliver – simítok végig a jobb karján, aztán visszasétálok Willhez, aki idő közben már nekiállt néhány látványfelvételt készíteni az üres stadionról.
Mikor odalépek mellé, lelkesen elkezdi magyarázni, hogy majd folyamatosan veszi a szemben lévő lelátót és akkor majd gyorsítással mennyire jól fog kinézni, ahogy megtelik az egész. Csak bólogatok, bár kivételesen engem annyira nem hoz lázba, hogy milyen látványelemekkel szeretné tarkítani a videóját. A gondolataim valahol egészen máshol járnak, évekkel korábban, egy másik helyszínen, egy egészen másmilyen lányként.
- Nekem mennem kell srácok, lesz még egy eligazítás az öltözőben, meg rá kell hangolódnom erre az egészre – szól oda nekünk Oliver. – Lassan amúgy keressétek meg a helyeteket a lelátón, mert tíz perc múlva engedik be a nézőket.
- Aztán mutasd meg nekik, haver – veregeti hátba támogatóan Jasper. – Sok szerencsét!
- A szerencsén nem fog múlni – pillant a kezében tartott sípcsontvédőkre Oliver. – A meccs után találkozunk – int oda mindnyájunknak, aztán eltűnik a játékos kijáróban.
Willel és Jasperrel megfogadjuk Oliver tanácsát, és nekiállunk megkeresni a helyünket a lelátón. A jegyünk a kispad felé szól, közel a középvonalhoz, így remekül belátjuk az egész pályát. Rajtunk kívül még egy-két meghívott vendég lézeng a stadionban, de egyébként még csend honol a hatalmas építményben, bár kintről azért már beszűrődik az ultrák hangos kiabálása, na meg éneklése, hiszen nem focimeccs a focimeccs, ittasan szurkolóidalokat skandáló vezérszurkolók nélkül.
Amíg Will beállítja a kamerát, hogy a lelátó egész szemközti része jól látszódjon, Jasperrel mi elmegyünk a büfébe, hogy feltankoljunk az első félidőre. A két srác persze sörözik, míg én utóbbit passzolom, és helyette egy citromos jegesteát választok. Beszerzünk még néhány rágcsálni valót is, aztán mindketten alaposan megrakodva indulunk vissza a helyünkre. Ahogyan kilépünk a lelátó fedetlen területére, döbbenten veszem tudomásul, hogy a nézőket bizony elkezdték beengedni, és a stadion már jószerével félig meg is telt. Elképesztő ez a rengeteg ember, már attól hatalmas zaj keletkezik, ahogy csak sétáltak, kíváncsi vagyok mi lesz, ha mindenki egyszerre áll majd neki a United indulójának.
- Köszi – veszi át Will a sörét, majd miután leülök, kezét a combomra csúsztatva, kényelmesen elhelyezkedik ő is. – Azért az vitathatatlan, hogy jó ex barátot találtál magadnak – jegyzi meg szórakozottan.
- Pedig mi munkám volt benne, hogy ne tegye – kotyog bele Jasper.
- Tényleg? – pillant Will érdeklődve a srácra.
- Sosem jó, ha a legjobb haverod, és a húgod összeszűrik a levet – bólint a bátyám. – Eleve vannak olyan helyzetek, amiben egyiküket se látnád szívesen, nem hogy kettejüket együtt… - röhög fel, mire oldalba suhintom.
- Elég lesz a magánéletem kivesézéséből, köszönöm – meredek a srácra fenyegetően.
- Hidd el, én is meglettem volna a magánéleted nélkül, hugica, de sajnos vékony volt a fal – vágja rá kapásból.
- Jasper! – akadok ki teljesen, hiszen azért arra célozgatni, hogy Oliverrel, nos hát, khm, hangosak voltunk, miközben, hát izé… mindezt pedig a mostani barátom előtt, azért hajmeresztő.
Mondjuk Will lazán kezeli a helyzetet, nemes egyszerűséggel röhög az idióta bátyám hülye beszólásán, úgyhogy a fiú pozitív reakciójának köszönheti Jasper egyedül, hogy nem nyírom ki nagy nyilvánosság előtt.
- Tudod, nagyra értékelem, hogy neked van külön lakásod – közli azért még Willel a srác, mire én teljesen megalázottan hátra dőlök a székben.
- Csak a kedvedért vettem – bólogat szórakozottan a másik.
- Élvezettel mentek az idegeimre, ugye?
- Még szép – vágják rá egyszerre.
Will azért kiengesztelés gyanánt megcsókol, míg Jasper közel sem kiengesztelés gyanánt, de meghúzza a hajamat, így aztán már csak utóbbinak tekerném ki élvezettel a nyakát.
Egyébként idő közben már szinte teljesen megteltek a széksorok, az a néhány ember pedig, aki még nem foglalta el a helyét, most szállingózik vissza a büféből. Az eredményjelzőn szép sorban kivetíti, hogy ki lesz a United mai kezdőcsapata, aztán mikor a tizenegyedik ember képe is eltűnik, felhangzik a zene, és nemsokára a játékoskijáróban feltűnik a teljes keret. Pillantásom azonnal Olivert keresi, és ahogy megpillantom a sor végén haladó szőkét, magam se tudom miért, de könnyek kezdik el szúrnia  szemeimet. Egyszerre vagyok büszke, meghatott, izgatott, rémült, csalódott, boldog és még vagy egy tucat egyéb érzés, amit képtelen vagyok kivenni abból az elegyből, ami egy egészen furcsa masszává állt össze bennem.
A fiún ott virít az a mez, amire már azóta vágyott, hogy találkoztunk. Egyszerűen annyira lehetetlenül tökéletesen néz ki azokkal a spécin belőtt szőke tincsekkel, a hihetetlenül kék szemeivel, a meze ujja alól előbukkanó tetoválásrészlettel, az izmos vállaival. Arca komolyságot és egy kis félszt sugall, de még így, a védjegyévé vált mosolya nélkül is elképesztően jóképű, és legnagyobb pechemre végtelenül vonzó. Pillantását lassan hordozza végig a hatalmas lelátón, mintha erőt gyűjtene a rengeteg emberből, akik azért jöttek el, hogy láthassák az új „csodaigazolást”. Emlékszem, amikor ez a pillantás engem keresett a lelátón, amikor nekem szóltak a gólörömök, amikor hozzám sietett egy mérkőzés után.
- Ott van! – bokszol oldalba a lelkesedéstől kissé nagy hévvel Jasper, és már talpra is szökken, hogy a United rajongókkal együtt énekeljen.
A játékosok közben szép lassan átlépik az oldalvonalat, ki-ki elvégzi a szokásos rituáléját a gyepre lépés előtt, aztán már csak Oliver, meg az edzői stáb áll a vonal játékoskijáró felöli oldalán. Ekkor a zene elhalkul, és a hangosbemondóban egy mély férfi hang csendül fel.
- Hölgyeim és uraim! Az Old Traffordon először – kezd bele úgy, mintha minimum egy bokszmeccsen mutatná be, hogy ki áll a kék sarokban – Oliver – nyújtja el jó hosszan az e betűt – Woodstock! – zárja a felkonferálást olyan hangerővel, hogy kezdem bánni, amiért nem hoztam füldugót magammal.
A lelátó mindenesetre megőrül, olyan tapsvihar kerekedik, hogy az hihetetlen, Oliver pedig miután körbe int a szurkolóknak, vesz egy mély levegőt, majd átlépi a felfestést. Ekkor aztán végkép elhatalmasodik az őrület, az emberek füttyögnek, sikítanak, üvöltenek, énekelnek, lényegében mindegy, csak minél nagyobb hangja legyen, az ultrák tábora pedig menten belekezd a „Üdv itthon Oliver” rigmusba, amihez szép lassan csatlakozik az egész stadion. A hangulat egyszerűen félelmetesen megbabonázó, egyszerre elképesztően varázslatos és motiváló, másfelől bizonyára roppant riasztó is, hiszen ezek az emberek bizony teljesítést várnak, még ha csak egy tétnélküli találkozóról is van szó.
- Izgulsz, Bébi? – pillant rám Will vigyorogva.
- Miért izgulnék? – kérdezek vissza.
- Szerintem az orsócsontomat már megrepesztetted, de ha jól esik, csak nyugodtan – biccent fejével a karját markoló ujjaim felé.f
- Jézusom, ne haragudj! – engedném el, de mielőtt elhúzhatnám a kezem, Will a kézfejem után nyúl, és összefűzi ujjainkat.
- Ügyes lesz – ajándékoz meg egy bíztató mosollyal.
- Ha az első tíz percben nem kap pirosat, akkor rendben lesz – szól bele a beszélgetésbe Jasper is.
A játékosok bemelegítése gyorsan elrepül, hamarosan a csapatok levonulnak a pályáról, hogy még az öltözőben meghallgassák az edzők utolsó tanácsait. A kivetítőn újra végigfut, hogy kik lesznek a mai kezdők, a bemondó pasas még elmond néhány hírt az idei szezonnal kapcsolatosan, aztán pedig felhangzik a United kivonuló zenéje, és a stadionban újra kitör a káosz. A hangulat egyszerűen leírhatatlan, mindenki őrjöng, az ultrák szekciójában még kettő piros füstgránátot is begyújtanak, a meccs hevében. A játékosok kezet fognak egymással, a csapatkapitányok odamennek a bíróhoz, hogy aztán egy fej vagy írás keretében döntsenek a kezdésről, hamarosan pedig már a játévezető bele is fúj a sípjába, és kezdetét veszi a mérkőzés.
Oliver természetesen a kezdő csapatban kapott helyet, amint meghalja a sípszót, már szalad is át az ellenfél térfelére, és miközben igyekszik úgy helyezkedni, hogy minél könnyebben megtalálja a labda, fel-felpillant a lelátókra. Nem tudom, hogy rajtam kívül más is van-e így, de én egyes egyedül a srácot figyelem, és majd bele akarok halni, hogy végre túl legyen az első labdaérintésén. Nem várok csodát, már attól boldog leszek, ha nem adja el a labdát, csak végre jusson el hozzá a játékszer, hogy egy picit megnyugodjon, hogy megérezze, hogy hiába áll az Old Trafford gyepén, a foci az ugyanúgy foci, nem kell hozzá más csak tíz csapattárs, az ellenfél, két kapu, és egy labda.
- El ne szúrd! El ne szúrd! El ne szúrd! – mantrázza mellettem Jasper, mire Will röhögve megállapítja, hogyha Oliver nem is, de kettőnk közül valaki biztosan szívinfarktust fog kapni.
Ekkor aztán az egyik középső védő egy hosszú indítás mellett dönt, mire Oliver megindul a baloldalon. A rá állított védő sebesen rohan mellette, egy picit talán előnyösebb helyzetből is indult, így talán egy árnyalatnyival előtte jár, de pontosan tudom, hogy a szőke srácnak ez még közel sem a végsebessége. Ahogy a labda egyre közelít, a fiú is kiengedi a vésztartalékokat, mire ugyan a védője is rágyorsít, de ezúttal már ő van egy lépés hátrányban, Oliver pedig egy elképesztően varázslatos mozdulattal leveszi a labdát a levegőben, aztán cselez egyet visszafelé, és mielőtt még odacsúsznának neki, bepasszolja a középen haladó csapattársának a labdát. A megmozdulást a nézőközönség hangos taps és füttyszóval értékeli, én pedig csak úgy szimplán majdnem elájulok a megkönnyebbüléstől
- Nem szúrta el! – kiált fel lelkesen bátyám is, aztán feláll, és egy olyan trágár bíztatást üvölt a pálya felé, hogy a környékünkön ülők belepirosodnak. – Ne nézzenek így, hát nem látták azt a mozdulatot?! – támadja le az egyik mögöttünk lévőt, mire jobbnak látom visszarángatni a székbe. – De láttad, te jó isten! Hogy vette le?
- Igen Jasper, gyönyörű mozdulat volt – veregetem hátba a srácot, mintha minimum én belül nem örülnék pont ugyanígy.
- Mondanám, hogy tőlem tanulta, de akkor se bírtam így leszedni, amikor még lábra is jött – röhög fel, aztán csatlakozik a skandáló tömeghez.
A mérkőzés közben szép lassan a félidőhöz közelít, és bár egyszer-kétszer Oliver belesült a cselezésbe, szerencsére több szebb mozdulat köthető a nevéhez, mint ahány kevésbé szép. Ráadásul a vak is látja, hogy a fiú igyekszik színesen játszani, és bár a védője ezt már kezdi nagyon unni, ugyanis előfordulhat, hogy már túl van három kötényen, a szurkolók roppant mód értékelik a srác igyekezetét. Eredménye mondjuk a hangos tapsviharon kívül nem sok van, a United nem igazán jut el lövőhelyzetig, de legalább többet birtokolják a labdát, és látszik, hogy ők dominálnak a mérkőzésen. Persze a focit gólra játszák, úgyhogy a statisztikák annyira nem boldogítják a játékosokat, akik egyre inkább kezdenek ráunni, hogy bár folyamatosan náluk van a labda, a lövésig nem jutnak el, így végül jobb ötlet híján nekiállnak a tizenhatoson kívülről lövöldözni, de ezek a próbálkozások vagy elkerülik a kaput, vagy könnyedén hárítja őket az ellenfél kapusa. Sőt, az egyik ilyen lövésből a másik csapat még egy veszélyes kontratámadást is indít, de szerencsére a támadás nem végződik góllal, így aztán a bíró hosszabbítás nélkül lefújja az első félidőt.
- Hihetetlen, hogy nem bírnak betalálni! – csap a térdére Jasper. – De legalább Oliver ügyes.
- Bizony, jó a srác – ért egyet a bátyám mellett ülő ötven év körüli férfi, így aztán ők a szünetben alaposan kivesézik az első félidőt.
- Csinálok néhány felvételt az ultrákról szemből, mindjárt jövök – szól nekem Will, aztán már el is siet.
A tekintetemmel egy ideig követem, aztán elveszik a rengeteg vörös mezes ember között. A szurkolók vegyes érzésekkel nyilatkoznak az első félidőről, és magamban én se tudom igazán eldönteni, hogy ez most tulajdonképpen jó debütálás Oliver számára, vagy annyira nem. Persze még hátra van negyvenöt perc, ha ott rúgnak egy gólt, na meg persze nem kapnak egyet sem, akkor teljesen biztos a siker, de így, hogy inkább csak eredmény nélküli villanásai vannak, nem tudom, hogy fognak róla nyilatkozni.
Semmi ítélet?
Meglepetten olvasom el Oliver üzenetét, aztán eszembe jut, hogy régen mindig írtam neki egy SMS-t a félidőben, amivel a játékát kritizálom. Akkor is írtam, ha amúgy már egy félidő alatt túl volt egy mesterhármason, meg persze akkor is, ha olyan szinten nem ment neki, hogy jóformán az csodaszámba ment, hogy nem rúgott el a labda mellett. Persze azért ez erős túlzás, ennyire sosem volt labilis játékos Oliver, mindig volt egy szint, amit tudott hozni, de amikor igazán elemében volt, akkor ezt a szintet jó pár emelettel elhagyta.
Hallgasd inkább az edződet, biztos vagyok benne, hogy tud mit mondani.
Ennél többhöz vagyok ám szokva… (Bébi :P)
Ennél én is többhöz vagyok ám szokva. Minimum egy asszisztot vártam, erre 0-0, ráadásul sehol egy lövés. Szégyenbe hozol, Oliver… (És álmodban kopaszra nyírom a hajadat, ha ezt a szót még egyszer be mered pötyögni a telefonodba.)
Na de, Cassidy! Eddig még a barátom se akartál lenni, most meg már az álmaimra pályázol? Ennyire lehengerelt a játékom?
Nem kell látnom a fiút ahhoz, hogy tudjam, roppant mód büszke magára a szellemesebbnél szellemesebb válaszaiért. legszívesebben lerongyolnék az öltözőbe, és puszta törődésből bemosnék neki egyet, amiért komolyan van olyan pofátlan, hogy telefonos flörtbe kezdjen velem, mindazok után, ami kettőnk között történt. Ráadásul barátom van! Igazán felfoghatná már ezt az aprócska tényt.
Kapd be, Oliver!
Most meg már telefonszex, cica? Nem mondom, hogy ellenemre van, de ezt a mondatot akkor nekem kellett volna írni.
A választól a fülem tövéig elvörösödöm, és jobbnak látom inkább elrakni a telefont. Utóbbi mondjuk még egy párszor pittyen, feltehetőleg Oliver kitalált még néhány kedves kis üzenetet a számomra, de azt hiszem, jobban járok, ha ezeket már meg se nézem. Igazából én voltam a hülye, hogy egyáltalán az elsőre válaszoltam, amikor pontosan tudtam, hogy ezzel az egésszel csak a régi időkre akar emlékeztetni. Azóta eltelt három év, és a Villarrealnál remekül meg volt az én félidei SMS-eim nélkül is. A továbbiakban is biztosan meglesz.
- Idenézz! – huppan le mellém Will, majd megmutatja milyen képeket csinált az ultrákról.
- Hű, ez nagyon jó lett – mutatok elismerően egy elképesztően jól sikerült képre. – Ha az embereket egy picit elmosnánk, a zászló színeit pedig kiélesítenénk, akkor lenne végképp király – magyarázom fellelkesülve.
- Igen, én is így gondoltam. Illetve ezen pedig – nyomja tovább két fotóval a képeket – a kisfiúra gondoltam a fókuszt. A sapkáján teljesen jól olvasható a United felirat, ráadásul nézd már milyen aranyosan néz – közelít rá a gyerek arcára.
- Tényleg édes – mosolyodom el. – Nagyon jó képek lettek, Will!
- A legjobbtól tanultam – támasztja neki homlokát az enyémnek, hogy aztán az ölébe tegye a kamerát, és két tenyerébe fogva arcomat, megcsókoljon.
A pillanatból egy vaku villanása ránt ki, mire értetlenül fordulok oldalra, hogy aztán lássam, hogy csak Jasper érzett késztetést arra, hogy megörökítse a csókunkat. A szemeimet forgatva meredek a srácra, és már épp kérném, hogy ne szórakozzon, és törölje ki, amikor Will elkéri a készüléket, hogy szemrevételezze a képet. Én is érdeklődve pillantok a mobil képernyőjére, és kissé meglepetten konstatálom, hogy amúgy egész jól mutatunk együtt. Jó, a helyzeten sokat lendít, hogy csak a felsőtestem szerepel rajta, ráadásul oldalról, és mivel a kezem Will mellkasán pihen a fotó alatt, így a karjaim se tűnnek vastagnak, de ez tulajdonképpen mindegy is. A fotón egyébként mindketten lehunyjuk a szemeinket, és ha a létező legobjektívebben figyelem a képen szereplő párosunkat, akkor is azt kell mondanom, hogy aranyosan mutatunk együtt. Azért ez bíztató, hogy nem egy olyan sráccal vagyok együtt már fél éve, akivel bűn rondán nézünk ki egymás mellett.
A második félidő eléggé unalmasan indul, tíz percig leginkább a középvonal tájékán megy az adok-kapok, aztán az ellenfél egyik játékosa kicsit könnyelműen passzol hátra, Oliver pedig lecsap a labdára. A fiú sebesen viszi a játékszert, időnként be-bepillant középre, hogy érkezik e csapattárs, akinek beadhatná, és bár a lehetőség adott, tekintete újra és újra a kapura siklik.
- Add már le, te szerencsétlen! – üvölti mellettem magából kikelve Jasper, ugyanis Oliver a passz helyett nekiáll néhány cselsorozatnak az oldalvonal mellett, és bár utóbbi szerencsére bejön neki, idő közben az ellenfél több védőjátékosa is visszazár, sokat rontva a gólszerzési esélyen.
- Bizonyítani akar – veszi Will a védelmébe a srácot.
- Bizonyítottan egy önző pöcs – kommentálom én is a jelenetet, miközben azért remélem, hogy Oliver valahogy a hálóba juttatja azt a nyamvadt labdát, ha már nem adta le, amikor lehetősége lett volna rá.
- Baszki, ez ráküldi! Oda se bírok nézni! – fogja a fejét bátyám, miközben azért pillantását a világért se venné lá haverjáról.
Oliver valóban nagyon elszántnak tűnik, bemutat egy lövőcselt, mire az egyik védő elvetődik előtte, a fiú pedig csak erre vár, már lendíti is a jobbját. A labda nagy erővel száll a kapu irányába, a kapus kivár néhány tizedmásodpercig, aztán elrugaszkodik, kezeivel a bal felső sarok felé nyúl, és ujjbegye hegyével a két léc találkozására tornázza a játékszert. Utóbbi viszont a United szerencséjére az egyik pirosmezese elé pattan, aki azzal a lendülettel bevágja a jobb alsóba.
A szurkolók egyszerre pattannak fel, olyan hangorkán tölti be a teret, hogy az elmondhatatlan. A United rajongók nemes egyszerűséggel megőrülnek, többen a rácsokat rángatják, újra eldurran néhány füstgránát és minden ember a torka szakadtából üvölt. Willt is elviszi a lelkesedés, összekapaszkodik a mellette ülő férfivel, és együtt ugrálnak fel és le, miközben egymást túlharsogva üvöltik, hogy gól. Nem is gondoltam, hogy ennyire lelkes lesz.
Egyedül Jasper bámul csalódottan a pályára, tekintetével Olivert követi, aki bár kiveszi a részét a csapat örömködésében, és elsők között gratulál a gólszerzőnek, aki közben rá mutogat, jelezve, hogy az ő lövése nélkül ez a találat nem jöhetett volna össze, azért látszik rajta, hogy csalódott, amiért a szólózását nem bírta egy góllal megkoronázni.
- Jól látom, hogy Oliver számát mutatják a kispadnál? – érdeklődik Will, aki idő közben kiörömködte magát a székszomszédjával.
- De miért cserélik le? – értetlenkedik a másik oldalamon Jasper. – Hát most kéne összeszoknia a többiekkel, erre leszedik a pályáról. Hát hülye ez az edző? – hőbörög.
- Lehet, nem akarják, hogy még a bajnokság előtt lesérüljön. Elég sokat odarúgtak neki – tippelek, bár amúgy én se értem, hogy Oliver miért nem játszhatja végig a meccset.
Mindenesetre miközben a fiú lekocog a pályáról, a lelátón ülök hatalmas tapsviharral és ovációval éltetik. Többen a nevét skandálják, néhányan United zászlót lobogtatnak, míg mások a klub címerével ellátott sálat mutatják a pálya felé. Oliver udvariasan megtapsolja a közönséget, miközben levonul, majd az oldalvonalnál lepacsizik az őt váltó játékossal, vált néhány szót az edzővel, aztán lehuppan a kispad egyik székébe. A környékén ülő társai közül néhányan hátba veregetik, majd egyikük alighanem kérdez valamit, mire a szőke srác hevesen magyarázni kezd.
A mérkőzés hátra levő részében sokkal jobban tudok magára a játékra koncentrálni, ami szerencsére nem ül le a United gólja után, sőt! A hazai csapat kifejezetten megtáltosodik az 1-0-s vezetés birtokában, így perceken belül érkezik egy újabb találat, amit aztán a hosszabbításban még egy követ.
- Nagyon belejöttek a végére – állapítja meg Will, egy időben azzal, hogy a játékvezető lefújja a mérkőzést.
- Igen, nagyon jól átjátszották a védelmet ezekkel a kicsi és gyors passzokkal – ért egyet Jasper.
5.Fejezet
Bár eredetileg úgy volt, hogy még az Old Traffordnál elkészíti Will Oliverrel az interjút, végül a szőke srác írt egy SMS-t, hogy elég hosszú eligazításnak néz elébe, úgyhogy inkább menjünk haza, majd ő is jön. Barátom válasz gyanánt csak elküldte a lakcímét a fiúnak, ami ellen mondjuk nekem lettek volna kifogásaim, de mire kapcsoltam, addigra már mindegy volt. Végül persze Jasper is velünk tartott, hiszen ő is akar beszélni Oliverrel, így aztán most a srácok valami autóversenyzős játékkal ütik el az időt „sztárfocistánk” érkezéséig.
- Nem állsz be, Cassidy? Kellene valaki, aki meg is izzaszt – invitál vigyorogva Will, miután zsinórban negyedjére veri el bátyámat.
- Kapd be – inti le röhögve Jasper. – Eddig csak hagytalak…
- Ha szeretnéd, átrakhatjuk amatőr módba a játékot – bosszantja tovább a másik.
- Könyörögni fogsz még te azért az amatőr módért! – ül feljebb Jasper, jelezve, hogy most aztán koncentrálni fog, úgyhogy Will készülhet egy megsemmisítő vereségre.
- Oké, adjatok egy konzolt, és megmutatom, hogy kell ezt csinálni! – pattanok le én is a kanapéra.
A két srác persze egyöntetűen lehurrog, de azért adnak nekem is egy kontrollert. Elég régen játszottam már, talán három éve, de akkor tényleg kenterbe vertem bármelyik fiú barátomat. Bármelyiket, kivéve egyet, akitől megtanultam egyáltalán játszani. Oliver elképesztően ráfüggött egy időben az xboxra, és mivel gyakorlatilag nem volt olyan nap, amikor ne találkoztunk volna, elég gyakran az volt a közös programunk, hogy egymás ellen játszottunk. A fiú egy idő után aztán megunta a folyamatos bénázásomat, és inkább nekiállt megmutatni, hogy mit hogyan kell csinálni, én pedig roppant mód élveztem, ahogyan a tenyere az enyémre siklott, ahogyan ujjai irányították az enyéimet, miközben fejét megtámasztva az államon, megállás nélkül magyarázott. Ráadásul elég jó motivációs eszközöknek volt a birtokában, így szép lassan oda jutottunk, hogy már néha az én karakterem felett villogott a győztes felirat.
- Ezzel adod a gázt, ezzel irányítasz, ezzel pedig lassítasz – magyarázza Will, miközben Jasper kiválasztja, hogy melyik pályán mérkőzzünk meg egymással.
- Ugye tudod, hogy nemcsak, hogy láttam már kontrolt életem során, de már a kezemben is tartottam egyet, sőt, de vigyázz, mert ez most lehet nagyon sokkolóan fog hatni, még olyan is volt, hogy megnyomtam rajta egy gombot! – játszom rá szándékosan, mire barátom szórakozottan meghúzza a hajamat. – Csak figyeld a rendszemtáblám, Bébi – öltöm ki rá a nyelvem, aztán tekintetem a képernyőre emelem, és várom, hogy lejárjon a visszaszámláló.
Will kapja el jobban a rajtot, amit persze azon nyomban meg is jegyez, de mire a hencegése végére ér, én már egy nem túl szabályos, de annál célravezetőbb mozdulattal úgy megtolom hátulról, hogy kipörög a kocsija, ami aztán még Jasper autóját is eltalálja forgás közben, így aztán együtt végzik az egyik pálya menti bokorban.
- Srácok, hát nem látjátok, hogy nem arra van az út? – kérdezem ártatlanul, miközben könnyedén beveszek egy éles kanyart.
- Elfelejtettem, hogy te mekkora egy csaló vagy… - állapítja meg Jasper, amíg a játék újra betölti a kocsiját, hogy folytatni tudja a versenyt.
Persze mire ez megtörténik, én már féltávnál járok, így a két srác külön versenyt nyit önmaguk számára, engem meg nemes egyszerűséggel diszkvalifikálnak. Ettől függetlenül persze elégedetten meredek a képernyőre, mikor elsőként áthajtok a célvonalon, majd érdeklődve figyelem, hogy ki lesz a második.
Will épp ráfordul a célegyenesre, amikor kopogtatnak, és mivel hármunk közül egyedül én érkeztem már meg a célba, én megyek ajtót nyitni. A küszöbön Oliver áll, haja még egy kissé nyirkos, ami alapján csak nemrég végzett a zuhanyozással, ami azért érdekes, mert majdnem négy órája lefújták már a meccset. Jó hosszú eligazítást tartott az edző… Meg gondolom interjút is adnia kellett, hiszen mégiscsak ez volt az első meccse, ki mással csinálnák a nyilatkozatokat, ha nem vele.
Egyébként a srác nem tűnik túlságosan boldognak, és hiába próbálja egy mosollyal leplezni a csalódottságát, jobban ismerem őt ennél.
- Minden oké? – kérdezem, miközben arrébb lépek az ajtóból, hogy Oliver bejöhessen.
- Persze, csak mindenki engem akart. De te már csak tudod, hogy milyen ez – vágja re nagyképűen, mire azonnal meg is bánom, hogy egyáltalán rákérdeztem. – Mit játszottok? – tudakolja a srácoktól, és már meg is indul a kanapé felé, hogy becsatlakozzon.
- Autóverseny, de Cassidy lealázott minket – vallja be Will, közben pedig Jasper is beér a célba, így a képernyőn feltűnik a visszajátszás, benne a győzelmet érő kiütésemmel.
- Gyönyörű megmozdulás – vigyorog rám Oliver. – Kitől tanultad? – kezdi el vonogatni a szemöldökét.
- Valami suttyótól – felelem szemrebbenés nélkül, mire a másik két srác felröhög.
Igazság szerint fogalmam sincs, hogy most mi ez az egész állapot. Rengeteg eshetőséget végig pörgettem a fejemben, hogy mégis mi lesz, ha egyszer Oliverrel újra összehoz a sors. Számítottam arra, hogy megpróbálja majd megbeszélni velem a három évvel ezelőtt történteket, hogy esetleg belátja, hogy igazam volt akkor, hogy elküldtem. Számítottam arra, hogy egyszerűen csak keresztülnéz rajtam, mert menet közben rájött, hogy én csak egy fejezet voltam az életében, és már nem akar újabb lapokat pazarolni rám. Számítottam arra, hogy esetleg megpróbálja majd újra kezdeni, hogy megpróbálja megmagyarázni, hogy miért nem keresett. Ezek helyett pedig úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Utalgat a múltunkra, de csakis azon részére, amelyik működött. Egyszerűen csak átsiklik afelett a tény felett, hogy kettőnk között történt valami, ami miatt kihagytunk egymás életéből három teljes évet. Úgy tesz, mintha nem emlékezne arra, hogy egyszer ő engem tartott a sikerének a gátjának… Ezzel pedig nem igazán tudok mit kezdeni.
- Gyönyörű kapufa volt, haver – tér át a meccs értékelésére Jasper. – De ugye tudod, hogy a focit gólra játszák? – kezdi el szívni Oliver vérét.
- A fenébe, azt hittem a kapu sarka kettőt ér – forgatja meg unottan a szemeit a srác. – Na, hadd verjek el valakit! – huppan le a kanapéra.
- Én ezt kihagyom, még egy vereséget nem visel el az egom – passzolja a kört Jasper.
- Szóval, ha jól értem, akkor kettőtök közül te csak a tanítvány vagy? – kérdezi tőlem Will, miközben Oliverre mutat.
- Nyugi, majd játszom fél kézzel – dobja be nagyképűen a szőke.
- Nem tudom, hogy ez egy fair ajánlat-e. Ahogy hallottam, már egy jó ideje csak, nos, hát fél kézzel játszol… Most hogy így elnézem, mintha a jobb karod izmosabb is lenne – oltja be Will, Jasper és én pedig kifekszünk a röhögéstől.
- Cassidy biztosan tudna mesélni arról, hogy milyen csodákra vagyok képes akár fél kézzel – vágja rá szemrebbenés nélkül Oliver, mire a nevetés rögvest elakad bennem félúton. Ennek tuti, hogy nincs ki mind a négy kereke…
- Ami azt illeti, fél év alatt még csak szóba se kerültél – válaszol könnyed mosollyal az arcán a fiú. – Lehet azok a csodák nem hagytak benne olyan mély nyomot, mint azt te gondolod – veti fel egy árnyalatnyi gúnnyal a hangjában.
- Szerintem meg… - kezdene bele Oliver a riposztba, de ekkor gyorsan közbe szólok.
- Szerintem meg elég lesz! Oliver, beszélhetnénk négy szem közt?
A szőke srác még mindig Willre meredve lassan bólint, így aztán megindulok a hálószoba felé, ő pedig néhány másodperc múlva követ. Bár nem szeretném, hogy Will félre értsen, azt sem szeretném, ha hallaná, hogy miről beszélünk, így végül némi töprengés után becsukom magam mögött az ajtót. Oliver arcán erre végig is fut egy kósza mosoly, de ő is érzi, hogy jobb lesz, ha ezt minél gyorsabban letöröli a képéről, mert különben igen hamar nemcsak, hogy szobán, de még házon kívül is fogja találni magát.
- Mi a fene bajod van neked? – támadom le. – Azt mondtad nem teszel keresztbe, erre nekiállsz a kézimunkádról magyarázni a barátomnak?!
- Ő kezdte – veti ellen dacosan a fiú.
- Most komolyan itt tartunk? – meredek hitetlenül a srácra. – Az isten szerelmére Oliver, te egy felnőtt ember vagy!
- Köszönöm a tájékoztatást, tisztában vagyok vele – csattan fel. – De idegesít, hogy itt van!
- Ez az ő háza – tárom szét hitetlenül a karjaimat.
- Jaj Cassidy, te is tudod, hogy nem így értem… Idegesít, ahogy rád néz, idegesít, ha megfogja a kezed. A fenébe is, az is idegesít, ha kimondja a neved. Idegesít, hogy ez az ő háza, és mégis, mikor beléptem a te illatodat éreztem. Idegesít, hogy itt állsz tőlem két méterre, és nem léphetek oda hozzád. Hogy nem csókolhatlak meg, hogy nem veszhetek össze veled abban a tudatban, hogy úgy is kibékülünk, mert mi ilyenek vagyunk – magyarázza indulatosan. – Idegesít, hogy három éven át nem tudtalak kiverni a fejemből, és az is idegesít, hogy ahelyett, hogy felhívtalak volna, újra és újra csak leraktam azt a kibaszott telefont, mert fogalmam se volt, hogy mit mondjak. Sosem gondoltam komolyan, amit akkor mondtam. Feszült voltam, úgy éreztem, hogy választanom kell, és mivel a focit nem tudtam szemtől szemben okolni, téged hibáztattalak a tanácstalanságomért. Szinte nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, mennyire megbántottalak. Egy seggfej voltam, egy igazi rohadék. Legszívesebben képen törölném az akkori önmagam. De nem tudok visszamenni az időben, Cass… Bármit megtennék, hogy képes legyek rá, de nem vagyok. És nem tudok mást mondani, csak, hogy sajnálom. És tudom, hogy ez édes kevés. Hogy itt van neked Will, aki annyival többet adhat neked, aki még nem bántott meg, úgy, ahogy én. De tudom, és kérlek szépen, ha csak egyetlen egy mondatomat hiszed el, akkor ez legyen az: Soha a büdös életben nem fog téged úgy szeretni, mint ahogyan én.
Oliver szavai teljesen leforráznak, fogalmam sincs, hogy mégis hogyan reagáljak rá. Azt se tudom, hogy mit érzek, nemhogy még mindezt szavakba is foglaljam. Egyszerre érzek megkönnyebbülést, hogy végre felszínre jöttek azok a szavak, amiknek felszínre kellett jönniük. Hogy megerősítést kaptam abban, hogy Oliver is pontosan emlékszik arra az estére, hogy neki is újra és újra eszébe jut, hogy mennyire könnyen tönkretettük azt, amink volt, és hogy ő se tudja, hogy most miként kezelje ezt az egész, újra találkozást. A megkönnyebbülésen túl, viszont el is bizonytalanodtam. Will mellett végre tényleg egyenesbe jött az életem, a fiú az a személy, akire tudom, hogy számíthatok, akivel akkor is jól érzem magam, ha egyébként nem csinálunk semmit. Aki csak azért odalép hozzám, hogy megcsókoljon, vagy, hogy elmondja, szépnek talál. Willel annyira könnyű együtt lenni. Minden megy a maga útján, tökéletesen jól funkcionálunk együtt. Viszont, ha egyszer, majd valaki megkérdezi tőlem, hogy voltam e úgy igazán, piszkosul szerelmes valakibe, akkor Will fog eszembe jutni a kérdésről? Ez lenne a szerelem?  Egy olyan kapcsolat, amiben látom a jövőt, amiben boldog vagyok, amiben tisztelem és szeretem a másikat, és tudom, hogy ő is így érez az én irányomban? Ez a harmonizálás lenne az, amit az emberek egész életük során keresnek? Vágyhat egyáltalán ennél többre az ember?
- Én nem adhatom meg neked azt a választ, amit szeretnél, Oliver – szólalok meg végül. – Itt az ideje, hogy mindketten tovább lépjünk.
- De én nem akarok tovább lépni, nem érted? Én téged akarlak, Cassidy!
- Nekem ez már kevés – csóválom meg a fejemet. – Esetleg megpróbálhatnánk csak baráto…
- Ezt most inkább ne! – int le a fiú. – Nem állok készen arra, hogy csak a barátod legyek.
- Én viszont ennél többet nem tudok felajánlani – tárom szét a kezeimet.
- Akkor ez azt hiszem, patt helyzet – állapítja meg fáradtan. – Azt hiszem, inkább megyek. Majd holnap felhívom Willt, azért a beígért interjú miatt.
- Oké – bólintok, bár erős kétségeim vannak azt illetően, hogy Willnek még mindig szándékában áll-e leforgatni azt az interjút.
- Viszont, még egy utolsó kérdés – torpan meg az ajtó előtt Oliver. – Ha nem lenne Will, akkor se lenne esélyem?
- Fogalmam sincs – vallom be csendesen. – De van, úgyhogy felesleges feltételezésekbe bocsátkozni.
- Szereted őt?
- Azt hittem az utolsó kérdés lényege, hogy nincs utána több – sütök el egy igen gyenge poént.
- Egyértelmű válasz hiányában, jár egy új utolsó kérdés – vágja rá a fiú. – Szóval? Szereted?
- Persze, hogy szeretem. Ha nem szeretném, akkor nem lennék most itt.
- Akkor pontosítok. Szerelmes vagy belé?
A kérdés elgondolkoztat, hiszen alig néhány perce még én magam is azt fejtegettem, hogy ez a két érzés egy és ugyanaz-e. Hogy ha valakit a partneredként szeretsz, abba egyúttal szerelmes is vagy-e, vagy lehet valakit úgy is szeretni, hogy bár fenn áll köztetek a vonzalom, az mégis inkább egyfajta baráti, vagy akár családi szeretet.
- Hezitálsz – mosolyodik el halványan a fiú, majd meg sem várva, hogy reagáljak, lenyomja a kilincset, és távozik a szobából.
~ ~ ~
Vidáman pattantam talpra, amikor a bíró lefújta a játékot, Oliver és Jasper pedig a győztesek elégedettségével pacsiztak le, miközben megindultak a lelátó irányába, hogy megtapsolják a közönséget. Bár most játszottak életükben először együtt tétmérkőzésen, remek volt az összhang közöttük végig, folyamatosan érezték egymást a pályán, szinte nem volt olyan passzuk egymás között, ami ne találta meg volna a másikat. Ennek eredményeképp mindkét fiú góllal zárta az estét, sőt Oliver nem is csak eggyel, egész konkrétan háromszor köszönt be az ellenfél kapujába.
- Nagyon jók voltatok! – öleltem át bátyámat a biztonsági korlát felett, miközben a többi szurkoló megállás nélkül próbált arrébb tuszkolni, hogy ők is hozzáérhessenek a fiúhoz, mintha minimum egy világsztár lenne.
- Este úgy bebaszunk – érkezett a sajátos válasz, mire a körülöttem álló nézők egyöntetű helyeslésbe kezdtek.
- Be bizony – helyeselt Oliver, majd a legnagyobb lazasággal lekapta magáról az izzadtságtól nyirkos mezét, mire az egyik mellettem álló csaj teljesen becsavarodott.
Olyan fülsértő sikításba kezdett, hogy szerintem azóta rosszabbul hallok a bal fülemre, majd mivel úgy érzékelte, hogy én vagyok a gátja annak, hogy ő itt most menten a szőke srác nyakába ugorjon, egy akkorát lökött rajtam, hogy nekizuhantam az egyik ellenfél szimpatizánsnak, aki csak azért verekedte át magát a lelátó ezen részébe, hogy mindenféle „szép” jelzővel illesse Jasperéket. A probléma, hogy olyan lendülettel érkeztem meg a bordái közé, hogy a söre egy roppant elegáns mozdulattal kirepült a kezéből – egyébként a nagyja egyenesen a pólómra, de mindegy -, és hát köztudott, hogy egyes emberek elég nehezen, sőt, egyáltalán nem tolerálják, ha a drágaságuk pocsékba megy, pláne, miután nagyon csúnyán elgyepálják a csapatukat. Ráadásul újdonsült haverom már közel sem volt szomjas, így a józan gondolkodásmód mindennemű hiányát élvezte, ami rám nézve nem jelentett túl sok jót, pedig tényleg teljesen ártatlan voltam a szituációban.
- Ne haragudj – próbáltam még azért kihúzni magam a pácból, de ekkor a csávó megragadta a karomat, és olyan erővel mart a bőrömbe, hogy felszisszentem.
- Kiborult a söröm – tájékoztatott, majd legnagyobb megrökönyödésemre a földre taszított, egyenesen bele itala maradékába. – Nyald fel, szuka!
- Már megbocsáss! – pillantottam fel rá hitetlenül, de a következő pillanatban már nem volt kit számon kérni, merthogy a pasas már zuhant is át a korláton.
Azon nyomban talpra pattantattam, hogy leállítsam bátyámat, de legnagyobb megrökönyödésemre nem Jasper volt az, akit le kellett szedni a szurkolóról, hanem Oliver. Azt nem mondom, hogy a bátyám nagyon igyekezett megakadályozni a küzdelmet – vagy inkább péppé verést -, csak úgy ímmel-ámmal jelezte a fiúnak, hogy ha nem szeretne eltiltást kapni, akkor érdemes lenne abbahagynia, miközben két másik csapattársuk is odafutott a lelátóhoz, hogy együttes erővel megpróbálják lefejteni a szőke srácot.
- Feldugom a sörödet a seggedbe, te vadparaszt! – váltott át sértegetésre Oliver, miután társai jóvoltából már nem tudta tovább püfölni az addigra már félájult szurkolót.
Utóbbinak persze igen hamar megérkeztek a haverjai, akiket az idők közben riasztott biztonsági őrök igyekeztek a pályán kívül tartani.
- Úgy meg verünk, hogy többé lábra sem állsz, szőke herceg! – kiabálta az egyik Olivernek. – Nézzél a hátad mögé kisfiú, mert véged van! – üvöltötte vicsorogva.
- Ugassál csak, pont leszarom – imitált közben a kezével egy beszélő szájat a srác, majd jelezte a csapattársainak, hogy most már elengedhetik, végzett a földön fekvővel.
- Gyere Oliver, ne állj le velük! – próbálta meg az öltöző felé húzni egyikük, de a srác lerázta utóbbi kezét a válláról.
- Egy pillanat – intette le szavakkal is, majd odalépett újra a biztonsági korláthoz, még tovább gerjesztve az ellenfél szurkolók indulatait. – Gyere! – nyúlt felém, mire értetlenül a tenyerébe csúsztattam a sajátomat.
A srác erre meghúzott, hogy áthajoljak a korlát felett, majd kezei az oldalamra csúsztak, aztán mielőtt felocsúdtam volna a döbbenettől, már be is emelt a pályára.
- Minden oké? – szólt oda Jasper, mire valahogy bólintottam egy aprót, közben pedig próbáltam függetleníteni magam attól a ténytől, hogy Oliver még mindig nem engedte el a derekamat.
- Köszi – pillantottam fel a srácra, aki erre rám villantotta magabiztos vigyorainak egyikét.
- Ugyan már, egészen élveztem – rántott egyet a vállán, aztán jobbjával elengedte a derekamat, hogy a fülem mögé simítson egy kósza tincset. – Viszont, sajnos ma este már kénytelen leszel a közelemben maradni, hogy ha esetleg úgy alakul, le tudjam rólad vakarni ezeket a barmokat – közölte olyan hangsúllyal, hogy tudja, a sajnálat leghalványabb szikráját sem érzi.
- Csak hogy tudd, egyedül is megoldottam volna – jegyeztem meg azért becsületből, hiszen nehogy már azt gondolja rólam, hogy egy védelemre szorult, riadt kislány vagyok.
- Hát persze, Törpilla. Nagyon félelmetesen pislogtál felfelé a földről – gúnyolt ki, mire jobb ötlet híján csak oldalról taszítottam rajta egyet. – Ez aztán a nyers erő – piszkált tovább. – Szerintem már rettegnek tőled, Tigris! – röhögött ki, majd szórakozottan összeborzolta a hajam, még tovább idegesítve.
- A tűzzel játszol, Oliver – figyelmeztettem résnyire összehúzott szemekkel, de fenyegető tekintetem sok mindenre késztette a fiút, csak meghátrálásra nem.
- Remeg a lábam a félelemtől.
- A lábremegés úgy látom gyakori probléma nálad… ezért lőtted fel műholdnak azt a labdát a tizedik percben, ugye? – billentettem félre érdeklődve a fejem.
- Komolyan képes vagy a játékomat kritizálni, úgy, hogy mesterhármast lőttem? – fordult felém hitetlenkedve.
- Csak szerencséd volt. Ahol a tudás kellett volna, ott csúnyán cserben hagyott ám a technikád, Tigris – öltöttem ki a nyelvem.
- Senki nem panaszkodott még a technikámra, édes – utalt a technika egy egészen más formájára. – Innen folytatjuk – ígérte, ugyanis idő közben megérkeztünk az öltözőhöz, ahol a srácok edzője már csak Oliverre várt, hogy elkezdje az értékelést.
- Alig várom – forgattam meg unottan a szemeimet, de természetesen a szívem mélyén alig vártam, hogy a fiú letudja a kötelezőket, és újra nekiálljon az idegeimen táncolni.
~ ~ ~
Néhány percet várok, mielőtt én is kisétálnék a szobából, de aztán belátom, hogy nem ülhetek végtelenségig az ágyon, meg amúgy sem ártana megbeszélni ezt az egész helyzetet Willel, így összeszedem magam, és belépek a nappaliba. Meglepetésemre már Jasper sincs a házban, alighanem hazavitette magát Oliverrel, bár azért azt értékeltem volna, ha legalább elköszön tőlem, hiszen mégiscsak a húga vagyok, de mindegy. Ez úgy fest, egyedül engem érdekel.
Will a kanapén ül, hátát nekiveti a bútor kartámlájának, kezében még mindig ott a konzol, de gondolatai már rég nem a játékon járnak, legalábbis abból kiindulva, hogy a kocsija épp fejjel lefelé merül el egy tóban. Aztán lehet, hogy van valami tengeralattjárós üzemmód, amiről még nem halottam, bár lássuk be, erre vajmi kevés az esély.
- Mi rendben vagyunk? – kérdezem csendesen, miután törökülésben letelepszem a kanapéra.
- Remélem – pillant fel rám hosszú szempillái alól azokkal a gyönyörűszép, csokoládébarna szemeivel, mire elönt a megkönnyebbülés.
A fiú válaszától felbátorodom, átmászom Will ölébe, de úgy, hogy szemben maradjak vele, a lábaimat a kartámla felett lelógatom a kanapéról, karjaimmal pedig átfonom a nyakát, hogy aztán egy várakozó pillantással ajándékozzam meg. A srác elmosolyodik, aztán tenyerével végig simít az oldalamon, majd ujjait összekulcsolja a hátam mögött, és némi fészkelődés árán eléri, hogy egy picivel közelebb csússzak hozzá.
- Előfordulhat, hogy egy picit mégiscsak zavart, ahogyan rád nézett – suttogja szinte mozdulatlan ajkakkal, miközben egy századmásodpercre sem veszi le pillantását az arcomról. – Ne haragudj, amiért belevontalak a vi… - kezd bele, de ekkor csak egy fejrázással jelzem, hogy hallgasson el.
- Nagyon badass volt, ahogy lehűtötted Olivert.
- Badass? – vonja fel a szemöldökét Will, miközben igyekszik nem elvigyorodni.
- Bizony – bólintok, majd kacéran az alsó ajkamba harapok, kiélvezve, hogy a fiú tekintete rögtön a kérdéses területre villan. – És szexi.
- Szexi? – kérdez vissza újra, hogy aztán megpróbáljon megcsókolni, de kötözködő jelleggel az utolsó pillanatban oldalra fordítom a fejem, így csak egy arcra puszi lesz a dologból.
- Talán még be is indított – teszem hozzá csak úgy mellékesen, kiélvezve, hogy a srác idegein táncolok.
- Gondolod?
- Csak egy egészen picikét – mutatom meg két ujjammal, hogy mennyire piciről is beszélek, mire Will rögtön a kézfejem után kap.
A másik kezem még szabad, így balommal megcirógatom a tarkóját, majd végig simítok az arcélén, úgy, hogy gyűrűsujjammal éppen csak érintsem a fiú ajkait is. A következő pillanatban már a másik kezem is Will ujjainak fogságába kerül, aztán barátom egy határozott mozdulattal előre dől, mire hátam alatt megérzem a kanapé puha matracát. A srác felém hajol, karjaimat a csuklómnál fogva az ülőalkalmatossághoz szorítja az arcom két oldala mellett, bicepszei pedig megfeszülnek, ahogyan igyekszik megtartani magát ebben a testhelyzetben. Tekintete fel-le cikázik a szemeim és az ajkaim között, és bár nagyon szívesen piszkálnám még az időhúzással, ezúttal már engem idegesít jobban, hogy nem került sor arra a korábbi csókra.
- Mire vársz még? – próbálom meg kiprovokálni, amit szeretnék, de a fiú túlontúl könnyedén átlát rajtam.
- Most már szeretnéd, mi? – vonja fel önelégülten az egyik szemöldökét. – Nem tudom, hogy ez az egészen picikét elég e nekem – játszik rá szándékosan.
Ez az a pont, amikor a türelmem utolsó cseppje is szabadságra megy, lábaimmal átölelem a derekát, majd egy akaratos mozdulattal rántok egyet a fiún, aki így kibillen a kartámaszából, és egyenesen rám zuhan. Még ideje sincs felocsúdni, mikor megemelem a fejem, hogy aztán behozva az ajkaink közötti távolságot, kieszközöljem a csókomat. Persze Will könnyedén megszakíthatná, de ehelyett elengedi a csuklóimat, és kezeit immáron inkább arra használja, hogy a lehető leggyorsabban megszabadítson a ruháimtól. A kockás ingem rövidúton a dohányzóasztalon landol, nemsokára pedig megkapja a társaságnak a fekete sortomat is. Harmadiknak Will felsője csatlakozik hozzájuk, hogy aztán a fiú farmerje emelje újra párosra a létszámot.
- Költözz hozzám! – szólal meg egyszer csak, mialatt tenyerét a hátam alá csúsztatja, hogy aztán ujjaival elbíbelődjön a melltartóm kapcsával.
- De hiszen most is állandóan nálad vagyok – válaszolok nevetve, miközben kissé megemelem a felsőtestem, hogy Will könnyebben hozzáférhessen a roppant makacsnak bizonyuló csathoz.
- Épp ezért – mondja kissé elfúló hangon, ugyanis előfordulhat, hogy fészkelődéseim közepette olyan helyet érintettem a combommal, ami érzékenyebb, mint a többi. – Szeretném, ha itt lennél otthon – talál rá valahogy újra a hangjára.
- Biztos vagy benne? – pillantok fel rá.
- Teljesen.
- De hiszen még egy csomó idegesítő szokásomat nem is ismered! Elképesztően kupis vagyok, otthon a világ legégőbb számaira szoktam karaoke-zni, ráadásul a hangom egyes helyeken tömegoszlató fegyvernek minősül. Reggelente elég gyakran hisztizem, bár mondjuk ez pont egy olyan dolog, ami azt hiszem nem újdonság. Nem úgy, mint hogy nem tudok főzni. Mármint de, csak összesen körülbelül négy féle kaját, amit így, hogy nem vagyok állandóan itt, még egész jól tudok variálni, de ha együtt fogunk lakni, akkor garantáltan rá fogsz unni a főzőtudományomra. A fürdő tele lesz a hajszálaimmal, állandóan szanaszét hagyom a papucsomat, meg a hullámcsatjaimat, és… – dől belőlem a szó, de ekkor Will belém fojtja a szót.
- Bébi, eleve azt akarom, hogy hozzám költözz, nem kell tovább reklámoznod magad – nevet fel, engem is mosolyra késztetve.
- Néha ASMR videókat nézek a neten – bukik ki belőlem egy újabb teljesen irreleváns mondat.
- Nem érdekel, Cass – csóválja meg a fejét. – Minden hülyeségeddel együtt azt szeretném, hogy velem legyél.
- Nem fogok az agyadra menni?
- Minden bizonnyal folyamatosan az agyamra fogsz menni – vigyorodik el. – De szeretlek, hát most mit csináljak? – teszi fel a költői kérdést.
- Egy üres polcot a fürdőszobaszekrényben? – kérdezek vissza, mire Will elégedetten bólint, majd egy hosszú csókkal ajándékoz meg összeköltözésünk alkalmából.
6.Fejezet
Káromkodva nyitom meg a csapot, majd a nőiesség mindennemű hiányában a jéghideg víz alá emelem a leforrázott lábfejemet. Ha eddig nem lett volna elég problémám, akkor a nadrágom felől érkező szakadó hang biztosít róla, hogy most már van, ráadásul a telefonom is megszólal valahol a lakás másik felében, csak hogy legyen még valami, amivel foglalkozhatok. Mindeközben fél kézzel a pirítottgombás csirkés rizottóm azon részét igyekszem egy tányérra kiszedni, ami nem vette túlságosan komolyan a pirított szót, és nem szenesedett bele a serpenyőbe, a másik kezemmel pedig csak markolom a pultot, nehogy a végén kiterüljek a konyhakövön.
A lábujjam szép lassan kezd jéggé fagyni, úgyhogy valahogy kiemelem a mosdókagylóból, aztán jobb ötlet híján az egyik konyharuhába törlöm, hogy ne vizezzek össze mindent. Mondjuk a helyiségnek már amúgy teljesen mindegy, miután a padlóra – és azzal együtt a lábamra – borítottam egy fél tálnyi olvasztott vajat. Úgy érzem, egy kissé túlvállaltam magam.
Útban a telefonom felé, a tükörben leellenőrzöm, hogy mégis mekkora lyuk éktelenkedik a nadrágomon, és mivel eléggé méretes, csak egy sóhajjal veszem tudomásul, hogy ez bizony kuka. Hihetetlen, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Ráadásul teljesen tönkretettem Will teflonserpenyőjét, pedig még egy napja se költöztem be. Remélem anyu azért egy darabig még nem dobja ki az ágyam, mert lehet, hogy napok kérdése, hogy a srác páros lábbal rúgjon ki a lakásából.
- Igen? – veszem fel a telefont, meg se nézve, hogy milyen szám virít a képernyőn.
- Most láttam, hogy írtál! Részleteket! Azonnal! – süketít meg Savannah egy pillanat alatt.
- De hiszen hat SMS-ben írtam meg, hogy mi történt – jegyzem meg hitetlenkedve. – Milyen egyéb részleteket akarsz?
- Szóval Oliver és Will összeszólalkoztak, te kiraktad Olivert, aztán odaköltöztél Willhez – vázolja fel nagyvonalakban a történteket. - Egyszer nem veszem fel a telefont, és ilyenekről maradok le – csettint csalódottan a nyelvével. – Min kaptak össze?
- Igazából az az érdekes, hogy amúgy semmi komoly nem történt. Oliver tett egy nagyképű megjegyzést, mire Will poénból arra utalgatott, hogy, Oliver mostanában maximum a kezével kerül intim kapcsolatba. Erre pedig az az idióta közölte, hogy én már csak tudom, úgyhogy kérdezzen engem – mesélem a történteket, miközben visszasétálok a konyhába, hogy beáztassam a teflont, hátha még menthető.
- Ne már! – döbben le a vonal túlsó felén barátnőm. – Komolyan ezt mondta? Hát ez hatalmas – nevet fel.
- Tegnap azért annyira nem volt vicces…
- Na és, mit mondott erre Will?
- Hogy szerinte Oliver kicsit túlértékeli a saját teljesítményét, ugyanis én fél év alatt még csak a nevét se ejtettem ki a számon.
- Jól van, Willben se csalódtam – bólint elismerően a lány. – És akkor ezek után kitetted Olivert.
- Hát, előtte még volt egy rövid beszélgetésünk, de igen.
- Rövid beszélgetés? – kérdezi, és látatlanban is tudom, hogy rosszallóan felvonja a fél szemöldökét. Hiába, Savannah túl jól ismer.
- Igazság szerint elmondta, hogy még mindig szeret – vallom be.
- Oh.
- Bizony. Oh – értek egyet.
Néhány hosszú másodpercig egyikünk se szólal meg, a csendet egyedül a mikró zúgása tölti meg, ugyanis menet közben nekiálltam egy újabb adag vaj megolvasztásának. Szeretném Willt meleg vacsorával várni, hiszen mégis csak ez az első napunk úgy, hogy már nem csak én, hanem a cuccaim is itt vannak. Jó, nem azt mondom, hogy már mindenemet áthoztuk, de délelőtt a fiú kocsijával áthoztuk a holmim nagyját, a délután folyamán pedig nagyjából be is laktam a helyet. Will egyébként még az este felszabadított nekem egy polcot a fürdőszobaszekrényben, sőt a gardróbban is, hogy ma már nekem csak kipakolnom keljen. Tényleg annyira lelkes ezzel az egész összeköltözéssel kapcsolatosan, hogy szép lassan bennem is kezd elmúlni a félsz, bár azért még maradtak kétségeim.
Bár tegnap nemet mondtam Olivernek, hazugság lenne azt mondani, hogy a fiú szavai nem mozgattak meg bennem valamit. Amikor vele voltam együtt, az annyira más volt. Ott egyáltalán nem éreztem azt, hogy mi ketten jól működünk, de mégsem fordult meg a fejemben egy pillanat erejéig sem, hogy ennek az egésznek véget kellene vetni. Állandóan ment köztünk az adok kapok, képesek voltunk a legkisebb apróságokon összeveszni, de ahogyan a fiú is mondta, mindig tudtuk, hogy mondhatunk bármit a másiknak, úgy is kibékülünk a végére. Amikor vele voltam, akkor csak abban voltam biztos, hogy soha többé nem akarok egyedül lenni, és mikor mégis ki kellett mondanom az elválást, úgy éreztem, mintha a szívem kiszakadt volna a helyéről. Egész este zokogtam, őrjöngtem, üvöltöttem, vagy csak teljesen magamba zuhanva ültem összegömbölyödve a földön, és pislogás nélkül meredtem magam elé. Úgy éreztem, hogy számomra soha nem jön el a holnap, hogy ha Savannah még egyszer kiejti a száján, hogy idővel jobb lesz, akkor a hajánál fogva fogom kihajítani az ablakon, és hogy egyszerűen csak el szeretnék tűnni mindenki szeme elől.
Nem tudom, hogy akkor mit éreznék, ha Will és én szakítanánk. Vajon ugyanúgy fájna? Vagy teljesen máshogy? Fájna egyáltalán? Vagy inkább csak csalódott lennék? Amikor tegnap este együtt voltunk, akkor biztos voltam benne, hogy nem hibáztam, hogy Olivert küldtem el. Hogy akarom Willt, és hogy csak és kizárólag magamnak akarom. Mert ő kedves, odafigyel rám, szórakoztat, mert megvan közöttünk a kémia, megvannak a közös témáink, úgy érzem, hogy mi előrébb visszük a másikat, már csak azáltal, hogy egy biztos alapot teremtünk egymásnak. Biztosan fájna, ha mindez egyszer csak kicsúszna a lábam alól. Ennek fájnia kell!
- Na, de akkor már be is költöztél Willhez? – váltunk egy kicsit boldogabb témára.
- Aha, épp most teszem tönkre a konyháját. Lehet inkább házhoz kellett volna rendelnem – tűnődöm el.
- Miért, mit alkotsz? - nevet fel Savannah.
- Hát pirítottgombás csirkés rizottó volt a terv, de a felét leégettem, úgyhogy valamit még kénytelen leszek mellé pakolni, különben éhen halunk. Desszertnek meg browniet szerettem volna sütni, csak a vaj, amit hozzá olvasztottam végül a lábamon landolt, úgyhogy most újra próbálkozom, de lehet ezt a sütemény kérdést elengedem, és inkább a főétellel kezdek valamit, mert a végén semmivel se leszek készen, mire Will megjön.
- Hol van?
- Kb. egy fél órája írt, hogy végzett az edzéssel, és még felszalad valamelyik haverjához, mert kölcsönkapott tőle valami cuccot a videózáshoz, de azóta már szerzett egy sajátot, úgyhogy most visszaadja – magyarázom. – Szerinted mennyire hat furán, ha sültkrumplit tálalok a rizottóhoz?
- Szerintem annak a rizottónak már oly mindegy, hogy mit tálalsz mellé – olt be.
- A felét igenis megmentettem!
- Jól van, Cass, de meg is kóstoltad? Elhiszem, hogy nálad az már egyenlő a sikerrel, hogy nem fekete benne a rizs, de kétlem, hogy ízre rendben van, ha a fele beleégett a teflonba.
- Majd visszasírod a barátságunkat, ha én leszek a következő brit mesterszakács – közlöm vele, de azért előszedek egy kanalat, hogy megkóstoljam az alkotásomat.
Az, hogy kritikán aluli, nem festi le elég jól a főztömet. Pedig amúgy esztétikailag tényleg rendben van, csak hát ízben sokk mindenre emlékeztet, a rizottón kívül. Az, hogy az étel füstös, abszolút új értelmet nyer ezen Michelin csillagos fogásban, ráadásul szerintem valamit összekutyultam a fűszereknél is, mert kétlem, hogy ennek ennyire édesnek kellene lennie. Szerencsétlen Will, ha ezt megetetem vele, egész este a WC-vel fog barátkozni.
-  Oké, talán mégsem fogod visszasírni – nevetek fel kínomban. – Azért ennél többet vártam magamtól.
- Tudok egy nagyon jó thai éttermet, ami kiszállít nálatok is. Átküldjem a weboldaluk linkjét? – ajánlja fel a lány.
- Aha. Inkább majd valamikor máskor teszem tönkre Will emésztőrendszerét – bólintok rá, mire Savannah már továbbítja is a thai étterem elérhetőségét. – Amúgy, hogy sikerült a randid? – érdeklődöm, miközben odasétálok a laptopomhoz, hogy megnézzem, mi az ételválaszték.
Barátnőm hosszasan magyaráz a múlt éjszakai kalandjáról, akiért bár állítása szerint teljesen oda van, és az egész srác maga a hű meg az ahw, a neve csak nem akar az eszébe jutni. Mr. Anonymusról egyébként azt kell tudni, hogy egy jólmenő szórakozóhelyen dolgozik mixerként, mellette pedig alkalom adtán fel is lép, ugyanis van valami kisebb együttes, amiben ő a dobos. Ezen információk alapján már nem is csodálom, hogy fennakadt Savannah rostáján. Ha zenész vagy, vagy sportoló, akkor már félig nyert ügyed van, már csak egy lehengerlő mosolyra van szükséged, és egy pár napos borostára, hogy te legyél barátnőm következő nagy szerelme. Amúgy imádom és szeretem Savannaht, de ezt a folyamatos hajtóvadászatot nem értem nála. Mániákusan meg akarja mutatni a világnak, hogy márpedig ő Savannah Morgan, az a szőke bombázó, akit mindenki fel akar szedni. Egyszerűen élvezi, hogyha belép egy bárba, akkor bomlanak utána a pasik, élvezi, hogy soha az életben nem kellett elővennie a pénztárcáját egy szórakozóhelyen, mert mindig volt valaki, aki meghívta a következőre. Élvezi, hogy nincs olyan este, hogy egyedül távozna, hacsak ő maga nem így szeretné, és élvezi, hogy reggel nincs más dolga, mint egy bájos mosoly keretében lelépni, hogy aztán az egész kezdődjön elölről. Persze ha így érzi jól magát, akkor csinálja, és tényleg, mikor élje ki magát, ha nem most? A probléma, hogy néha viszont jön nála egy bekattanás, és teljesen ráfügg egy-egy srácra, akik amúgy csak egy egyéjszakás kalandnak indultak. Ezzel sem lenne gond, de ilyenkor tényleg olyan szinten beakad nála a lemez, hogy márpedig neki egy fix és örökre szóló kapcsolat kell, hogyha a világ legnagyobb barma is a másik, azt is elnézi neki. Teljesen ellepi a rózsaszín köd, lényegében a pasi azt csinál meg vele ilyenkor, amit csak akar. Aztán vagy a srác dobja ki Savannaht, vagy jön valaki, aki helyesebb, viccesebb, vagy csak izmosabb, és a lányban újra feléled a vadászösztön, hogy márpedig neki a legjobb kell.
- Találkoztok még?
- Aha, és ti is jöttök Willel – feleli halál természetesen.
- Savannah! Milyen idióta programot találtál ki már megint? – bámulok a plafonra világfájdalommal az arcomon.
- Ne örülj ilyen látványosan! – jegyzi meg gúnyosan. – Dylan csütörtö… oh ezaz, Dylan volt a neve! – csettint elégedetten. – Na, szóval Dylan csütörtökön zenélni fog a Szfinxben, úgyhogy elmegyünk megnézni őt és a bandáját. Ja, és beöltözős buli lesz, a téma Alice csodaországban. Annyira jó jelmezötleteim vannak, le fogsz hidalni!
- Mondjuk, ez annyira nem is hangzik rosszul – ismerem be, ugyanis valami furcsa okból kifolyólag, de hihetetlenül szeretem a jelmezes partykat.
- Na, látod! – lelkesedik be még jobban Savannah. – Meg amúgy, arra gondoltam, hogy szerdán csinálhatnál rólam néhány képet, mert kellene egy új profilkép. Mit szólsz, egy jó kis csajos nap?
- Persze, csináljuk. Viszont most muszáj mennem, mert még el kell takarítanom a romokat a konyhában.
~ ~ ~
– Na, most akkor tedd vissza egyesbe a kocsit, engedd ki a kéziféket, aztán finoman, ismétlem, finoman, indulj el – indítványozta Oliver, a létező legnyugodtabb hangját elővéve.
Én becsszóra igyekeztem a srác útmutatása alapján cselekedni, de persze, hogy az a nyamvadt sebváltó nem az egyes sebességbe csúszott be először, hanem a rükvercbe. Ezzel amúgy még akkora probléma nem is lett volna, csakhogy mindez nekem fel se tűnt, így aztán lelkesen kiengedtem a kéziféket is, majd hát finomnak maximum nagy jóindulattal nevezhető mozdulattal gázt is adtam. A meglepetés akkor ért, mikor hátrafelé indult el a kocsi, és hát annyira sokkolt az észrevétel, hogy még megállni is elfelejtettem.
- Fékezz már, az ég szerelmére! – üvöltött rám Oliver, mire annyira megijedtem, hogy mindenféle teketória nélkül beletapostam a fékbe, így aztán szerencsétlen srác olyan lendülettel fejelte meg saját fejtámláját, hogy az már nekem fájt. – Baszki Cassidy! – dörzsölte meg fájdalmas arccal a tarkóját, miközben a mögöttünk lévő idegbeteg módjára elkezdte verni a dudát, mintha magamtól nem tudtam volna, hogy szarul vezetek.
- Mondtam már, hogy ne kiabálj! – meredtem villámokat szóró szemekkel Oliverre. – Csak feleslegesen stresszelsz!
- Feleslegesen stresszellek?! Cassidy, az előbb majdnem beleszálltál a MÖGÖTTÜNK haladó autóba!
- Na, ne mondd! Nekem fel se tűnt! – ironizáltam dacosan.
- Hát, igen, ez a baj! Kezdem érteni, hogy miért vágtak meg már kétszer a forgalmi vizsgán…
- Azt kértem, hogy segíts, nem azt, hogy vedd el a maradék önbizalmamat is.
- Ja, hogy neked még maradt olyanod?
- Akkora egy bunkó vagy!
- Kész csoda, hogy még egy élő bunkó – vágta rá szarkasztikusan.
A srác annyira felidegesített, hogy a következő pillanatban kivágtam a kocsi ajtaját, majd fittyet hányva arra az apróságra, hogy már egy kisebb fajta sor torlódott fel miattunk az egyébként zölden világító közlekedési lámpánál, elindultam gyalog hazafelé. Persze messzire nem jutottam, mert ekkor Oliver is kipattant a járműből, csak míg a többi sofőr abban a reményben meredt a fiúra, hogy talán átül a volán mögé, és végre elindulnak, a srác hozzám hasonlóan magasról tett a közlekedés többi résztvevőjére.
- Ne legyél már ennyire sértődékeny! Hihetetlen, hogy te töröd össze majdnem az én kocsimat, és még neked áll feljebb! – kiabált utánam.
- Ne aggódj, többet a közelébe se megyek a nyamvadt kocsidnak! – fordultam hátra indulatosan. – És csak, hogy tudd, borzalmas egy tanár vagy! Hogy engedhettél elindulni hátrafelé?
- Én vagyok a borzalmas tanár? – akadt ki teljesen Oliver. – Bocs, hogy azt mertem feltételezni, hogy száz óra vezetés után, már tudod, hogy hogyan működik a sebváltó!
- Tudom, hogy hogyan működik az a kibaszott sebváltó! – üvöltöttem olyan hangerőn, hogy már a fél utca minket bámult.
- Roppant jól titkolod – ironizált tovább a srác.
- Ne szólj hozzám! – váltottam át a dühösből a sértett szerepébe.
- Ha nem szólnék hozzád, akkor lehet, már a szomszédos városban lennénk, szigorúan tolatva… - ajándékozott meg egy újabb megjegyzéssel Oliver, mire csak tüntető jelleggel újra hátat fordítottam neki. – Na, szállj be a kocsiba, innentől én vezetek!
Természetesen a büszkeségem nagyobb volt annál, hogy beszálljak a kocsiba, így aztán inkább megindultam a buszmegálló felé. Valamelyik idióta mögöttünk haladó, erre leengedte az ablakot, hogy aztán gúnyos tapsolásba kezdjen, mire Oliver odavetett neki, egy „mindjárt kiszedlek a kocsiból, te seggfej” figyelmeztetést, így a tapsolás igen hamar abba maradt. Bár még mindig haragudtam a srácra, azért elégedettséggel töltött el, hogy megvédett, de persze ettől függetlenül tovább sétáltam a megálló felé.
- Cassidy, ne csináld már! – kocogott utánam a srác, majd elkapta a karomat, és annál fogva maga felé fordított. – Sajnálom, hogy kiabáltam, oké?
- Sajnálom, hogy majdnem széttörtem a kocsidat – sóhajtottam fel megadóan, ugyanis amikor a srác rám nézett azzal a bűnbánó pillantásával, igen nehezen tudtam tovább haragudni rá.
Oliver erre csak elmosolyodott, majd tovább idegelve a mögöttünk várakozókat, ráérősen megcsókolt. Némelyik sofőr eddigre szerintem már homlokkal nyomta a dudát, amit a környéken sétáló gyalogosok válogatott káromkodással fogadtak. Természetesen mindenki minket szidott, és valaki még azt is bedobta, hogyha nem húzunk el két másodpercen belül, akkor ránk hívja a rendőrséget. Mivel a KRESZ vizsgán átmentem, azzal tisztában voltam, hogy a rendőrök nem fognak megtapsolni, hogy ott hagytuk a forgalom kellős közepén az autónkat, csak hogy lefolytassuk a kétfelvonásos drámánk zárójelenetét, így jobbnak láttam ellépni Olivertől, és mindenki legnagyobb örömére beszálltam a kocsiba.
- Nagyon fáj a fejed? – kérdeztem a fiútól, miközben óvatosan végig simítottam a haján.
- Nem vészes – rántott egyet a vállán. – Amikor meccsen összefejelünk, az jobban szokott fájni.
- Tényleg ne haragudj. Egyszerűen nem nekem való ez a vezetés dolog. Annyi mindenre kell figyelni, hogy a végén aztán semmire se megy – magyaráztam lemondóan.
- Hé, belejössz majd – pillantott rám lelkesítően. – Csak legközelebb beveszek három nyugatót, mielőtt beülök melléd – nevetett fel, majd mielőtt esetleg még megsértődhettem volna, ujjait összefonta az enyéimmel. – Na, tudod, hogy szeretlek – tette még hozzá békítőleg.
- Én is szeretlek – mosolyodtam el, aztán áthajoltam a váltó felett és egy puszit nyomtam az arcára. – De többet nem kérlek meg, hogy segíts.
~ ~ ~
Épp elindítom a mosogatógépet, amikor nyílik a bejárati ajtó, és a kissé fáradtnak tűnő Will lép be rajta. Az edzős cuccát csak lehajítja a földre, aztán könnyedén lerúgja magáról a tornacipőjét, a következő pillanatban pedig már engem ölel hátulról, és egy hosszú csókkal köszönt. Élvezettel merülök el a fiú érintésében, hagyom, hogy néhány hosszú percig csak szótlanul öleljen, aztán viszont a hűtő elkezd csipogni, jelezve, hogy nincs jól bezárva az ajtaja, így kénytelen vagyok kibújni a fiú karjai közül, hogy ezúttal rendesen rázárjam.
- Milyen napod volt? – tudakolom, közben pedig odalépek az egyik fiúkhoz, hogy evőeszközöket vegyek elő belőle a thai kajához. – Percek kérdése, és a vacsora is itt lesz.
- Nem úgy volt, hogy te főzöl? – kérdezi visszafojtott mosollyal.
- A hangsúly a volton van. Ja, és kell venni egy új teflonserpenyőt – tájékoztatom, mire Will elneveti magát.
- Mit alkottál konyhatündér? – érdeklődik azért szórakozottan.
- Rizottót, de sajnos túlontúl sok sebből vérzett a dolog. Ráadásul leégettem a lábujjamat, kiszakítottam a nadrágomat és szerintem a mosogatót is eldugítottam, de aztán öntöttem bele valami lefolyótisztitó izét, és most jónak tűnik. Mindenesetre ne lepődj meg, ha nem megy le a víz.
- Akciódús délutánod volt – állapítja meg, miközben azért odalép a mosogatóhoz, és megnyitja a csapot, hogy megnézze, mennyire vészes a helyzet.
Szerencsére úgy fest, hogy legalább a mosogatót nem vágtam tönkre, így nem kell édes hármasban töltenünk az esténkent egy vízvezetékszerelővel. Pedig milyen meghitt lenne.
Amíg várjuk, hogy megérkezzen a vacsora, Will elmeséli, hogy a srácot, akinek visszaadott valamilyen spéci kamera lencsét, két hete megkereste egy utazási iroda, ugyanis a fiú rengeteg utazós vlogot csinál, ráadásul egész nagy követőtáborral rendelkezik már, hogy dolgozzon nekik. Annyi a feladata, hogy az utazási iroda csomagjait leteszteli, aztán egy videóban elmondja róluk a véleményét, mindezért pedig még fizetést is kap. Mit ne mondjak, én is el tudnék viselni egy ilyen állást. Na, de amúgy a sztori lényege, hogy a srác mesélte Willnek, hogy az irodának van egy partnercége, akiknek megtetszett ez az egész „vonjuk be a Youtubereket” a témába dolog, úgyhogy a közeljövőben ők is nyitnak majd efelé az irány felé. A partnercég egyébként különféle programhelyszínek promotálásával foglalkozik, elsősorban itt Anglián belül, de néha-néha más országok rendezvényeit is reklámozzák, ha valami nagyobb szabású eseményről van szó.
- Megszeretnéd pályázni?
- Gondolkozom rajta – bólint Will. – Bár már azért határozottan megtérülendő a Youtube-bal foglalkozni, azért nem lenne rossz többet keresni. Meg ez olyan dolog, amit szívesen csinálnék.
- Akkor nem is kérdés – mosolyodom el. – Szerintem is ne… - kezdenék bele, de ekkor csengetnek, úgyhogy gyorsan felpattanok a kanapéról, hogy beengedjem a futárt. – Idenézz, nem fogunk éhen halni! – viszem be lelkesen a vacsorát a nappaliba.
- Honnan rendeltél? – érdeklődik a fiú, miközben átveszi a felé nyújtott dobozt. – Jól néz ki – állapítja meg, ahogy vet rá egy pillantást.
- Savannah ajánlotta, de a nevéről fogalmam sincs, mert thaiul van. Tényleg, ha már Savannahnál tarunk. Meghívott minket egy jelmezes buliba csütörtökön, mert ott lép fel az újdonsült barátja.
- Meghívott, és azt mondtad, még meglátjuk, vagy meghívott, és megyünk? – vigyorodik el Will, aki úgy fest remekül belejött abba, hogy tudja, mikor fogalmazok szándékosan árnyaltabban.
- Hát, előfordulhat, hogy lelkesedtem az ötletér – vallom be. – De Alice csodaországban a téma. Annyira jól fel lehet oda öltözni. Lényegében bármit felvehetsz, ami kellően őrülten néz ki. Ráadásul biztos jót lehet róla vlogolni is – próbálom hívogatóbbá tenni a bulit. – Meg a Szfinx amúgy is egy tök király hely, rengeteg italkülönlegesség van és…
- Cassidy! – int le Will. – Szeretnél menni?
- Igen, szeretnék.
- Akkor megyünk. Ennyi – zárja le, majd lazán hátra dől a kanapén, és nekiáll a tésztájának. – Savannahnak igaza volt, tényleg jól főznek – nyilatkozik elismerően, míg én csak bamba mosollyal az arcomon meredek rá, mert hát milyen édes már. – Most mi van?
- Csak jó kedvem van – vonom meg a vállam. – És örülök, hogy ízlik, mert könnyen lehet, hogy elég gyakran fogunk tőlük rendelni – nevetek fel.
7.Fejezet
Kispadra igazolt a United?

Oliver Woodstock vasárnap debütált az Old Trafford pályáján egy felkészülési mérkőzésen, ahol szenzációsan szemrevaló játékával villámgyorsan belopta magát a szurkolók szívébe. A Vörös Ördögök újdonsült csatára számtalan csellel, rengeteg sprinttel, oldalvonal menti húzogatással, valamint néhány lenyűgöző egyéni akcióval is színesítette a játékot, ami aztán a hetvenkettedik percben ért véget számára, egy látványos kapufája után, aminek kipattanóját csapattársa váltotta gólra, ezzel megszerezve a vezetést a hazaiaknak. A mérkőzés után edzője így nyilatkozott Woodstock lecseréléséről:
Elhiszem, hogy mindenki szívesen nézte volna még a játékát, azonban ezek a felkészülési mérkőzések pont azért vannak, hogy több felállást is kipróbálhassunk, hogy olyanok játszhassanak egymás mellett, akik egyébként nem szoktak. Oliver egy roppant technikás játékos, azonban ez egy csapatsport, mindenkinek meg kell adni az esélyt.”
Bár ekkor még úgy tűnt, hogy valóban csak taktikai okokból történt a csere, a United szerda esti, és egyben utolsó felkészülési mérkőzésén, Woodstock a kispadon kezdett. Bár az utolsó tíz percben pályára léphetett, szemmel láthatóan nem volt elkápráztatva attól, hogy ennyire szűkre szabták a játék idejét. Ennek ellenére ezúttal is roppant látványos elemekkel tarkította a mérkőzést, amit a United drukkerek hatalmas ovációval fogadtak. A második félidő végét jelző sípszó után még a „Woodstockot a kezdőbe” rigmus is felhangzott, egyértelműen üzenve a vörösök trénerének, hogy ők bizony többet szeretnének látni az ifjú tehetségből. „Nyilvánvaló hogy nem azért igazoltam Manchesterbe, hogy a kispadról nézzem végig a meccseket. Nagyon szeretem az angol focit, de arra, hogy csak kívülállóként szemléljem a többiek játékát, Spanyolországból, a tévé előtt ülve is képes voltam. Remélem, hogy az edző számol velem, úgy érzem, hogy mindkét felkészülési mérkőzés alkalmával megmutattam, hogy van helyem a csapatnál. A szurkolóknak pedig ezúton is nagyon szépen köszönöm a támogatást, nagyon jól esik, hogy bár még csak egy hete érkeztem ide, máris ennyire a szívükbe zártak.” – nyilatkozta Woodstock a tegnapi sajtókonferencián.
Reméljük, hogy hamarosan egyértelmű választ kapunk arra, hogy milyen szerepet is szántak Olivernek a Unitednál. Az ifjú
 csatárnak sok sikert kívánunk, bízunk benne, hogy sikeresen beverekedi magát az első számú csapatba, és még sokáig elkápráztat minket technikás megmozdulásaival.

Sebesen nyomok rá a sarokban lévő piros kis x-re, mintha minimum bűnbán járnék, pedig csak egy teljesen ártalmatlan sport hírt olvastam el. Az más kérdés, hogy ez az ominózus hír arról az exbarátomról szól, akit a jelenlegi roppant mód nem szívlel, és akit néhány napja olyan szavak társaságában küldtem el, mint a továbblépés és az elengedés. Nem is értem, hogy egyáltalán miért nyitottam meg a cikket, egyszerűen csak amikor megláttam a United nevét, késztetést éreztem arra, hogy elolvassam. Hiába akarom teljesen függetleníteni magam Olivertől, érdekel, hogy hogyan alakul a karrierje, hiszen ahogy a fiú is mondta, azért van abban szerepem, hogy most tart ott, ahol. Nem azt mondom, hogy nélkülem nem figyeltek volna rá, de hiszem azt, hogyha valaki mást hoz mellé a sors abban az időszakban, amikor elindult a pályája, akkor nem feltétlenül vett volna ilyen irányt az élete. Arról nem is beszélve, hogy majdnem nemet mondott a spanyolországi lehetőségre, csak hát ekkor jöttem én…
-Te hallod, normális, hogy ez rózsaszín? – lép ki Will a fürdőből, kezében a hajszínező flakonnal. – Majd befeketedik, vagy mi? - értetlenkedik, miközben próbálja megfejteni a csomagolásra írt kínai betűket.
Az ajkaimba harapva igyekszem visszatartani a nevetést, de ahogy tekintetem újra és újra visszasiklik a srác pink tincseire, képtelen vagyok tartani magam a pókerarchoz. Azt kell mondjam, hogy amúgy a vártnál kevésbé áll cikin neki ez a frizura, annyira sajnos nem lett neonos a szín, mint amennyire szerettem volna, de egye fene. Így is elkönyvelem magamnak a sikeres revansot.
- Ne nevess már, Cassidy! Mitől lett ez ilyen rózsaszín, és leginkább hogyan nem lesz ilyen? – bámulja meg a hálószobai tükörben is újdonsült hajszínét.
- Nem értem mi bajod vele, szerintem jól áll – kezdem el heccelni.
- Úgy nézek ki, mint valami idióta trópusi madár! – kéri ki magának.
- Ja, hogy nem szándékosan szoktad papagáj fazonra zselézni? – piszkálom tovább. – Hallod, ha oldalt felnyírnánk, akkor elmennél ecsetnek is!
- Nagyon humoros vagy Cassidy – bámul unottan a plafonra Will. – Van még valami szellemes megjegyzésed, vagy végre megmondod, hogy hogy szedjem ki ezt az izét a hajamból?
- Már csak egy – ígérem vigyorogva. – Köszönj a Youtube-nak, Bébi! – mutatok rá a polcon álló kamerára, ami egyenesen a fiút veszi.
Will tekintetével követi az irányt, amerre az ujjam mutat, hogy aztán néhány másodpercig értetlenül meredjen a kamerára. Szép lassan azért kezd leesni neki, hogy ez volt a bosszúm a múltkori dalszöveges alkotásáért, és hamarosan az arcán ülő zavartság helyét egy hitetlenkedő félmosoly veszi át. A fejét csóválva szánt végig rózsaszín tincsein, közben pedig felém fordul, és egy elismerő biccentéssel jelzi, hogy ezúttal én „kaptam el” őt.
- Hány mosással jön ki ez a cucc?
- Körülbelül három. De csak hogy tudd, nem gondoltam, hogy az egész hajadat befújod vele. Nem tűnt fel, hogy valami nem stimmel? – tudakolom nevetve.
- Azt hittem, hogy majd besötétedik, vagy valami – magyarázza vállvonogatva. – Amúgy, komolyan gondoltad, hogy felmenjen Youtube-ra?
- Persze. Nem híhetik azt a rajongóid, hogy csak te szivatsz engem. Meg amúgy is, legalább hússzor kellett újra vennem azt a másfél perces intrót, amit a videóhoz gyártottam, úgyhogy jobb lesz, ha kiteszed!
Bár igyekszem lazán előadni magamat, Will pontosan tudja, hogy igazából rettegek attól, hogy mit fognak szólni a nézői hozzám. A fiú tökéletesen tisztában van azzal, hogy részemről ez tényleg egy gesztus azt illetően, hogy akkor mi most rendesen és mindenestől együtt vagyunk. Mármint igazából csak most, hogy összeköltöztünk, mondtuk ki mindketten, hogy tényleg hosszútávon és komolyan számolunk a másikkal márpedig ha én komolyan akarok számolni a fiúval, akkor szerintem fontos dolog, hogy a Youtuber életének is a része legyek. Nem azt mondom, hogy mostantól minden videójában feltett szándékom jelen lenni, sőt, egyáltalán nem tervezem, hogy túl gyakori vendég legyek a csatornáján, de azt szeretném, hogy tudja, hogyha szeretne leforgatni egy közös videót velem, akkor számíthat rám.
- Ebben az esetben – veszi kézbe a kamerát Will -, ő itt srácok Cassidy, a barátnőm – kezd el engem filmezni, majd kihasználva, hogy az ő arca nem látszik, felém tátog egy „szeretlek”-et.
Csak egy mosollyal viszonzom a gesztust, aztán kissé esetlenül ugyan, de intek egyet a kamerának, hogy aztán szóban is köszönjek a fiú nézőinek. Szerencsére a srác ennél többnek nem tesz ki, visszairányítja magára a felvételt, egy pár sorban gyorsan elköszön a követőitől, majd miután meggyőződik róla, hogy mindent elmondott, amit akart, leállítja a felvételt.
~ ~ ~
Savannah pasijának a bandája egész jó zenét játszanak, vannak saját számaik és feldolgozásaik egyaránt, ráadásul az énekesük hangja kifejezetten kellemes. Barátnőm teljesen oda is van Dylanért, aki amúgy a változatosság kedvéért egy piszok helyes srác. Hihetetlen, hogy Savannah összejöhet akárhány pasival, azok mindig jól néznek ki. Amúgy nem is értem, hogy anno Will miért nem neki kezdett udvarolni. Amikor megindult felénk, akkor halál biztos voltam benne, hogy barátnőm keltette fel a figyelmét, már készültem is valami béna indokkal lelépni, hogy nyugodtan beszélgethessenek, erre legnagyobb meglepetésemre engem szólított le. Először olyan sokkban voltam, hogy csak tátogtam, mint valami hal, leblokkolásomat pedig Will egy szórakozott vigyorral fogadta, amitől még aztán el is vörösödtem, még tovább égetve magam. Aztán valahogy végül rátaláltam a hangomra, már nem is tudom, hogy mit mondtam, de nemsokára már élénk beszélgetésbe merültünk a legújabb Csillagok háborúja film látványvilágáról.
Na, de visszatérve Dylanre. A fiúnak fekete haja van, amit rockeresen kicsit hosszabbra növesztett, hogy aztán nyugodtan dobálhassa, miközben dobol. Arcát pár napos borosta fedi, de ez várható volt, elvégre is Savannah szerint a csupaszarcú pasik csak kisfiúk. Ezen véleményében nem tudok osztozni, sem Will sem Oliver nem az a borostás típus, és egyikre se mondanám, hogy kisfiú, bár mondjuk, amikor Olivert megismertem, ő még azért tényleg az volt. Jó, nem kisfiú, de azért a férfitől még messze állt. Mostanra bezzeg mennyire piszok mód sármos pasi lett belőle. Régen sem kellett szégyenkeznie, de azért határozottan dobott rajta, hogy kicsit karakteresebbé váltak a vonásai. Basszus, már megint Oliveren jár az agyad Cassidy! Elengedés, továbblépés. Elengedés, továbblépés.
Újra visszatérve Dylanre. Szóval, a srác arcra helyes, sötétszürke szemei vannak, ami a fekete hajával párosítva egész halál angyala külsőt kölcsönöz neki, de azon a rosszfiús módon, akibe a könyvek főhősei rendszerint belezúgnak, pedig amúgy rohadt nagy görények. Pont, mint Oliver… Cassidy! Nem ezt beszéltük meg.
Dylan egyetlen hátránya, hogy szegényke bár kétszer állt be a sárm sorba, a magasság osztásból csúnyán kimaradt. Jó, nem azt mondom, hogy egy törpe, de épp csak egymagas Savannah-val. Cserébe legalább sportos, izmos vállain csak úgy feszül a sötétkék póló amit visel, és amikor barátnőm oldalán odalépett bemutatkozni, akkor minden magasság különbség – vagy jelen esetben inkább annak hiánya – ellenére is, jól mutattak együtt.
- Egy hét és tárgyfelvétel… Miért folytatódik ez a rohadt egyetem? Miért? – akad ki Savannah. – Tényleg, neked is kiküldték, hogy megbuktál a múltkori teszten?
- Megbuktál? – lepődik meg mellettem Will. – De hiszen fejből tudtad az egész könyvet.
- Nem voltam a toppon koncentrációban – vonom meg a vállamat.
- Basszus, eltoltam a megajánlott jegyedet? – húzza el a száját.
- Már miért toltad volna el? – értetlenkedem, hiszen tisztán emlékszem, hogy Oliveren buktam ki, Willnek még csak köze sem volt hozzá.
- Hát előző este vesztünk össze, hogy aztán másnap jó legyen a dalszöveg prank – magyarázza.
Ja, vagy úgy! Hm, bár nem érintett jól, hogy a srác gyerekes módon berágott, azért annyira nem viselt meg a dolog. Sőt, igazság szerint teljesen ki is ment a fejemből, hogy egyáltalán volt ilyen. Basszus, mennyire gáz már, hogy egy újságcikk az ex barátomtól jobban felkavart? Jó, azért az is tény, hogy akkor még nem feltételeztem, hogy Will szakítani akar, hiszen úgy voltam vele, hogy majd rájön, hogy csak túlreagálta, bár ettől függetlenül Oliver érkezése is nyugodtan hidegen hagyhatott volna. Most már mindegy.
- Ja, tényleg! – kapok a homlokomhoz megvilágosodva. – Biztos azért voltam ki – bólogatok a létező legmeggyőzőbben.
- Aha, biztos – jegyzi meg szarkasztikusan Savannah, mire megindítok felé egy sípcsontrúgást az asztal alatt, de a mozdulat cél téveszt, és Will lábszárát találom el teljes erőből.
- Hé! – bámul rám értetlenül a srác, miközben megdörzsöli a lábát. – Ezt most miért kaptam?
- Csak megrándult a lábam – hazudok végtelenül gyengén.
- Nyilvánvalóan – szól ismét Savannah, kiérdemelve villámló pillantásaim egyikét.
Barátnőm alapjáraton is nehezen bírja magában tartani a megjegyzéseit, de amikor kicsit becsiccsent, olyankor végképp semmi érzéke nincsen ahhoz, hogy megítéljen bizonyos helyzeteket. Ráadásul ilyenkor hiába célozgatok neki, hogy jobb lenne, ha eldugulna,  a helyzetet csak fokozza, amikor őszinte érdeklődéssel a hangjában megkérdezi, hogy miért nézek rá úgy, mint egy eszelős. Mire is való az ember legjobb barátnője, ha nem arra, hogy égesse?
A megmentőm végül Dylan lesz, ugyanis a srác bandája a koncertjük végére ér, így a fiú letelepszik mellénk. A két srác rögtön el is kezd beszélgetni az egyik feldolgozásról, amit játszottak, én pedig gyorsan kislisszanok a mosdóba, mielőtt esetleg még újra a bukásomra terelődne a szó.
Emlékszem, régen még egészen máshogy nézett ki ez a hely. Egy idős férfi és a két fia vitték a vállalkozást, és sokkal inkább a retró vonalat képviselték, mintsem ezt a modern extravagáns stílus. Rengeteget jártunk ide, rendszerint itt ünnepeltük meg a Farkasok győztes meccseit, ahogyan az elveszett pontok után is ide jártunk vigasztalódni. Az ominózus Arsenal elleni győztes kupameccs után is erre a helyre jöttünk, innen indulva jártuk körbe a várost, hogy aztán miután már rekedtre kiabáltuk magunkat, ide is térjünk vissza. A kedvünkért rendkívüli nyitva tartás volt aznap, de persze az üzemeltetők nem bánták, ugyanis egész éjszakán át tartó teltházat produkáltunk.
- Megvagy! – kapott el hátulról Oliver, aki már elég spicces volt ahhoz, hogy ne érzékelje, hogy képtelen vagyok megtartani, így aztán egy elegáns mozdulattal beborultunk az egyik boksz alá.
- Egy hülye barom állat vagy – adtam a tudtára fájdalmas nyöszörgés közepette, ugyanis egyfelől a fejemet sikeresen bevágtam az asztal lábába, másfelől pedig a hátam se értékelte, hogy a fiú rám zuhant.
- Most miért bántasz? – bámult rám lebiggyesztett ajkakkal Oliver, pontosan tudva, hogy sajnálatos módon nem vagyok immunis a kölyökkutya szemeire.
- Ez nem bántás, ez tényközlés – vetettem ellen, kiérdemelve egy durcás pillantást. – Na, de miért kerestél? – tudakoltam, miközben valahogy a hátamra fordultam, és megtámaszkodtam az alkaromon, hogy könnyebben a fiú szemeibe tudjak nézni, aki idő közben ülő helyzetbe tornázta magát rajtam.
Oliver erre elgondolkozott, szemmel láthatóan már fogalma sem volt arról, hogy egyébként mit is akart, mire csak egy szemforgatással vettem tudomásul, hogy teljesen feleslegesen borított be mindkettőnket az asztal alá. Mivel perceken keresztül csak eltűnődve bámult rám, felvont szemöldökkel jeleztem, hogy értékelném, ha történne is valami, példának okáért nyugodtan leszállhatna rólam, mert annyira nem kényelmes egy kocsma padlóján feküdni, a higiéniáról már nem is beszélve.
- Ó, eszembe jutott! – csillant fel ekkor a srác szeme, a következő pillanatban pedig felém hajolt, és egy elképesztően édes csókkal ajándékozott meg. – Igen, határozottan ezért kerestelek – bólintott elégedetten.
Bár eredetileg csak egyetlen csókról volt szó, ha már végre sikeresen megtalált, akkor miért fosztottuk volna meg magunkat még néhánytól? Annyira abszurd volt ott, az egyik félreeső boksz alatt, az igencsak takarításra szoruló fapadlón fekve csókolózni, és mégis, abban a pillanatban nem volt olyan hely a világon, ahol szívesebben lettem volna. Oliver ajkai újra és újra rátaláltak az enyéimre, és minden alkalommal valami egészen más módon érintették azokat. Volt, hogy lágyan, volt hogy durván, volt hogy követelőzve, volt hogy már-már kínzóan lassan. Volt, hogy szenvedélyesen, volt, hogy szinte érzéketlenül, volt, hogy csak egy percre, volt, hogy kifulladásig. Az egész kapcsolatunk ilyen szélsőséges volt, egy másodperc elég volt ahhoz, hogy egy tökéletes délután a pokollá változzon, hogy aztán percekkel később már úgy essünk egymásnak, mintha hetek óta nem láttuk volna egymást.
- Beszállhatok harmadiknak? – hajolt be az asztal alá egy eléggé ittas fazon, mire Oliver olyan lendülettel ült fel, hogy telibe kapta az asztallapot fejjel.
- A rohadt életbe! – dörzsölte meg kezével a fájó területet.
- Rendben vagy? – néztem rá ijedten, ugyanis elég nagyot szólt a fájdalmas találka.
- Várj egy picit, egyelőre kettő van belőled – hunyorgott rám, próbálva kitalálni, hogy én most csak a hallucinált változat vagyok-e, vagy a valós. – Így bevállalnám azt az édeshármast – tette még hozzá, mire csak oldalba löktem.
- Azt rögtön gondoltam – forgattam meg a szemeim, közben pedig valahogy kiszabadítottam lábaimat a srác alól, aztán kimásztam az asztal alól.
Oliver kissé esetlenül követett, látszott rajta, hogy tényleg nem száz százalékos a látása, így inkább megtámasztottam, bár ketten sem voltunk az egyensúlyérzék sztárjai.
- Gyere bajnok, kicsit levegőzzünk!
Bár a srác biztosított róla, hogy sokkal jobb ötletei is vannak, mint a levegőzés, az én akaratom érvényesült, úgyhogy nemsokára már az egyik utca melletti padon ültünk. Illetve én ültem, Oliver pedig kényelmesen elfeküdt rajta, fejét az ölembe hajtotta, és még mindig megállás nélkül azt magyarázta, hogy ha belógok vele az egyik kocsma feletti motelszobába, akkor nagyon szívesen felteszi a koronát az estém tetejére. Szórakozottan hallgattam, ahogyan bénábbnál bénább megfogalmazásokkal írta körül újra és újra ugyanazt a témát, közben pedig kényelmesen eljátszottam szőke tincseivel, néha-néha az arcát, vagy éppen a nyakát is megcirógatva.
-  Hihetetlen, hogy tovább jutottunk – váltott egyszer csak témát, és csak ekkor tűnt fel, hogy kék szemei kutatóan fürkészik az arcomat.
- Megérdemeltétek – mosolyogtam rá bátorítóan. – Ki lesz a következő ellenfél?
- A Tottenham. Nagy meccs lesz az is. Az edző azt mondta, hogy elvileg játékosfigyelők is eljönnek majd – magyarázta lelkesen.
- Hiszen ez szuper – csillant fel az én szemem is. – A végén még elvisz valamilyen nagy angol csapat!
- Aha, valamilyen nagy angol csapat – bólintott Oliver, és bár akkor nem tűnt fel a csalódottság a hangjában, így utólag nem is értem, hogy akkor hogy nem vettem észre.
Néhány percig egyikünk se szólalt meg, mindketten a gondolatainkba merültünk. Az én agyam egyre csak azon járt, hogy vajon milyen lesz, ha Olivert leigazolja egy ismert csapat. Ha a fiú eléri az álmait, és tényleg azzal foglalkozhat, amit mindennél jobban szeret. Hogy vajon milyen lesz, ha emberek milliói fognak rajongani érte, hogy sokan csak azért váltanak majd jegyet, hogy lássák őt játszani. Soha, egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg a fiúnak nem jön össze, egyszerűen annyi munkája volt benne, annyira lelkiismeretesen küzdött napról napra azért, hogy egyre jobb és jobb legyen, hogy biztos voltam benne, hogy egyszer még világsztárok neveivel fogják egy lapon emlegetni.
- Cassidy – szólalt meg egyszer csak Oliver.
- Hm?
- Ha esetleg nem jön össze – kezdett bele lassan -, akkor is elég leszek?
Meglepetten néztem rá, nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a fiú kételkedik önmagában. Rendszerint akkor sem tűnt fel neki, hogy amit csinál, az nem jó, amikor elég egyértelműen megmondtam neki, erre pont abban az egy dologban bizonytalanodott el, amiben én vele kapcsolatosan soha.
- Oliver, ameddig szeretsz, addig nem létezik, hogy te nekem ne legyél elég – néztem a szemébe.
- Nincs addig és ameddig – csóválta meg a fejét, mire egy kissé megszédült, de azért folytatta. – Szeretlek, és pont.
- És pont – bólintottam. – Bár azért, lehet, hogy egy villa erkélyéről jobban szeretnélek – nevettem el magam.
- Ha egyszer sok pénzem lesz, olyan villát kapsz, amilyet csak akarsz – ígérte meg.
Ahogy visszazökkenek a valóságba, akaratlanul is elmosolyodom, de nem sokáig élvezhetem ki a szép emlék adta eufóriát, mert ekkor az egyik részeg csaj akkorát taszít rajtam, hogy majdnem belefejelek a mosdókagylóba. Hát, ha egyeseket szólítja a természet, akkor bizony menni kell…
Mikor visszaérek az asztalhoz, meglepetten veszem észre, hogy idő közben kiegészült a társaságunk két ismeretlen leányzóval, akik úgy csüngenek Will szavain, mintha minimum a lottó jövőheti nyerőszámait mondaná.
- Sziasztok! – köszönök rájuk, mivel nagyon úgy fest, hogy maguktól nem vesznek észre.
- Cassidy! – pillant rám vidáman Will. – Ők itt June és Liv – mutat a lányokra.
- Az első Straisenátor rajongói oldalának alapítói – húzza ki magát büszkén a Livre hallgató.
- Váó - bólogatok kicsit zavartan, ugyanis én legjobb tudomásom szerint tizenkét éves korom után, már kinőttem abból, hogy fanoldalakat hozzak létre mindenféle srácról, az előttem ülő két lány pedig határozottan többnek tűnik tizenkettőnél. Bár, lehet csak túlzásba vitték a sminkelést. Csodálom, hogy June még elbírja a fejét ennyi alapozóval rajta.
- Lányok, ő itt a barátnőm, Cassidy! – mutat be engem is.
A két lány arcát videóra kéne venni, ahogy egyik pillanatról a másikra, szinte az arcukra fagy a mosoly. Szemmel láthatóan egyikőjük nagyobb sokkban van, mint a másik, és bár mindketten próbálnak udvariasan tovább vigyorogni, eléggé nehézkesen megy ez nekik. Nem tudom, hogy az lepte meg őket ennyire, hogy Willnek barátnője van, vagy az, hogy ez a barátnő én vagyok, de abból kiindulva, hogy saját rajongói oldaluk van, kétlem, hogy imádatuk tárgyának bármelyik videóját is elmulasztották volna, ebben az esetben pedig határozottan tudniuk kell, hogy Will nem szingli. Így viszont az az opció maradt, hogy a személyemen sokkolódtak le ennyire, amit az önértékelésem annyira nem vesz jó néven, pláne, hogy most még egy egész csinos verziómban vagyok látható.
A parti témájából adódóan kissé elvarázsoltra vettem a figurát, ami abból áll, hogy felső gyanánt egy fekete fűző van rajtam, ami kifejezetten jól kihangsúlyozza, amit hangsúlyoznia kell, és remekül eltakarja, amit nem kell mutatnia. Hozzá egy piros tüllszoknya van rajtam, alatta egy fekete leggings-szel, mert magában amúgy nem takar sokat. Cipő fronton nem estem túlzásba, egy fekete, magasított sarkú, csatos csizmát vettem fel, az egészet pedig egy nagy virágdesszel a hajamban dobtam fel. Oké, smink terén kicsit talán őrültre vettem az irányt, szándékosan túlhúztam a rúzsomat, vastagabbra alakítottam a szemkontúrt is, és a szempilláimon is legalább háromszor mentem végig, hogy kellően dús hatást kapjanak.
- Esetleg csináljak rólatok egy közös képet? – ajánlom fel, hogy véget vessek a kínos méregetésnek.
- Aha, az szuper lenne – kap a lehetőségen June, és már fel is pattan, magával húzva barátnőjét is.
A fotó hamar elkészül, de a két lány úgy érzi, hogy még szívesen társalognának Willel, úgyhogy nem igazán zavartatva magukat, visszaülnek az asztalhoz. Bár Savannah küld feléjük néhány „húzzatok már el” pillantást, nem veszik a lapot, úgyhogy lelkesen teszik fel folyamatosan a kérdéseiket. Will legalább fél órán át készségesen válaszol nekik, bár azért nem viszi túlzásba a feleletek hosszúságát, a legtöbbször alig egy-két szóval reagál, de a lányok már ettől teljesen oda vannak meg vissza.
- És hol találkoztatok? – fordul felém egyszer csak Liv, aki úgy fest, még mindig nem tért napirendre afelett a tény felett, hogy én vagyok William Straiser barátnője.
- Egy buliban ismerkedtünk meg, itt, Manchesterben – válaszolok.
- És mióta vagytok együtt? – tudakolja June.
- Fél éve.
- Ja, akkor tehát nem mostanában jöttetek össze – vonja le a következtetést a lány.
- Valóban cicám, a fél éve, az nem mostanában van – kotyogja közbe Savannah flegmán. – Esetleg az is érdekel, hogy hány fok volt az ominózus napon, vagy végre észreveszed, hogy rohadtul bepofátlankodtatok egy baráti társaság estéjébe, és felemeled a hátsódat, hogy aztán a barátnőddel karöltve kitipegjetek a helyről, ahova amúgy is csak kamu személyivel engedtek be? – kérdezi, és egy olyan angyali mosolyt villant, hogy attól még engem is kiráz a hideg, pedig még csak nem is nekem szólt a cinikus gesztus.
- Savannah! – szól rá Will, mert azért mégiscsak az ő nézőiről van szó. – Nem állatanál egy picit magadon?
- De zavarnak! – tárja szét a karjait a lány. – Megkapták a képüket, kedvesen elbeszélgettél velük, de ez már visszaélés a vendégszeretettel. A kettőtök párkapcsolata pedig végképp nem értem, hogy miért tartozik rájuk. Cass nem viccből nem akar szerepelni a videóidban, erre most egy rajongói oldal szerkesztőinek adtok miniinterjút? Mégis mit gondoltok?
Ahogy Savannah szemrehányóan bámul ránk, eszembe jut, hogy még nem is mondtam barátnőmnek, hogy belementem, hogy néha napján én is benne legyek Will valamelyik videójában. Persze nem is nagyon volt mikor alkalmam szólni, mivelhogy a buli előtt alig néhány órával került csak sor erre az egészre, aztán amikor találkoztunk a lány csak a jelmeznek tulajdonította Will rózsaszín tincseit, így akkor sem került említésre a dolog. Egyébként tök aranyos tőle, hogy próbálja védeni az inkognitómat, bár azért egy kicsit udvariasabb formával is próbálkozhatott volna.
- Willel megbeszéltük, hogy mivel összeköltöztünk, ezáltal komolyabb alapokra helyeztük a kapcsolatunkat, néha lesz közös videónk is – tájékoztatom így utólag.
- Tessék? – szalad ki egyszerre három ember száján. – Komolyan? – folytatja csak Savannah, miközben értetlenül mered a két lányra, akik ellenben Willt bámulják meglepett arccal.
- Komolyan – bólintok lassan. – És erről majd biztos lesz videó is lányok, szóval nem maradtok le semmiről – ígérem meg a fiú nevében, aki csak helyeslően bólogat. – Viszont tényleg egy baráti estére készültünk, szeretnénk egy kicsit négyesben dumálni, úgyhogy megtennétek, hogy magunkra hagytok? – érdeklődöm kedvesen.
A barátságos stílusommal csak a célomat nem érem el, ugyanis bár igyekeztem nem a lányok érzelmivilágába tiporni, June úgy mered rám, mintha minimum most tudta volna meg, hogy nem létezik a Mikulás. Liv közben Willt szuggerálja, talán arra vár, hogy a srác majd engem is lepisszeg, amiért távozásra szólítottam fel őket, de pechükre a fiú egyetértően bólint, úgyhogy kénytelenek feltápászkodni.
- Gyere June, Cassidy nyilván nem örül, hogy a barátja hozzávaló lányokkal beszélget – közli Liv fennhangon, mire még pislogni is elfelejtek.
- Már megbocsáss! – kéri ki magának Savannah a nevemben. – Ha nem tűnsz el két másodpercen belül, garantálom, hogy többet senkivel nem fogsz beszélgetni, mert feldugom a nyelvedet a se… - lendül bele, de ekkor hála istennek Dylan belé fojtja a szót.
- Tényleg menjetek – javasolja a fiú, a két lány pedig sértetten elvonul.
Savannah villámokat szóró szemekkel néz utánuk, aztán súg valamit Dylannek, mire a srác a pulthoz invitálja Willt, így kettesbe maradunk barátnőmmel. Tudom, hogy csak a lelkiállapotom érdekli, hiszen tanúja volt már egy elég erőteljes idegösszeroppanásnak a részemről, azóta pedig úgy óv az ilyen megjegyzésektől, mint a hímestojást.
- Minden oké?
- Nem azt mondom, hogy jól esett, de rendben vagyok, igen – bólintok.
- Hihetetlen, hogy ez a kis fruska mit meg nem enged magának – háborog. – Meg az is, hogy Will csak csendben ül, mint valami faszent. Oliver páros lábbal rúgta volna ki mindkettőt a bejárati ajtón…
A fiú nevének említésére megborzongok, annyira váratlanul ér, hogy a gondolataimon túl is feltűnik a srác. hihetetlen, hogy bármennyire igyekszem kizárni őt, valamilyen úton módon mindig utat talál hozzám.
- Will biztos csak meglepődött – veszem védelmembe a fiút. – Meg amúgy is, nyilván úgy volt vele, hogy úgy sem kell komolyan venni, amit mondtak.
- Kifogás az mindig van – sóhajt fel unottan. – Oliver nem keresett azóta? – tudakolja.
- Nem, de nem is kell neki. Örülök, hogy kivételesen tiszteletben tartja a kérésemet – mondom, bár nem vagyok száz százalékosan biztos a szavaimban. Talán egy nagyon picit vágytam rá, hogy a fiú ne törődjön bele ennyire könnyen az elutasításba.
- Cass, tudom, hogy ez rohadtul nem a legmegfelelőbb idő erre, de mondanom kell valamit.
Savannah olyan komoly hangon szól hozzám, hogy attól összerezzennek. Barátnőm nem az a típus, aki előszeretettel társalog nagy horderejű dolgokról, éppen ezért megriaszt, hogy most ennyire elszántan mered rám. Vajon mit akar mondani? Oliverről lesz szó? Vagy esetleg Willről? Jézusom, esetleg bejön neki valamelyik? Jó, még a felvetés is abszurd… Viszont akkor mit akarhat? Ugye nincs semmi baja? Netalántán terhes? Akkor mondjuk csak nem inna, bár aztán ki tudja, Savannah hajlamos félvállról venni a dolgokat, mondjuk szerintem egy gyerek egészségével nem szórakozna.
- Mit? – kérdezem végül, ugyanis bár barátnőm sikeresen felcsigázta az érdeklődésemet, a folytatás elmarad.
- Tegnap Oliver felhívott – bukik ki belőle. – Azt kérte, mondjak el neked valami fontosat – folytatja.
Nem tudom miért, de annyira felhúznak a lány szavai, hogy akaratlanul is ökölbe szorul a kezem. Mégis mit képzel magáról Oliver? Hogy ő csettint, és akkor majd mindenki glédába áll neki? Na, meg a nagy tudja mit. Egyáltalán mit akarna még mondani? A múltkori óta nem változott semmi, szóval kétlem, hogy tudna újat mondani. Meg úgy egyébként is, nem szeretném hallani. Lett volna két és fél éve keresni, nem tette. Most, hogy barátom van, persze már kellenék. Hát kapja be!
- És mégis miért feltételezte, hogy megteszed neki?
- Azt mondta, ennyivel tartozom neki.
- Már miért tartoznál neki? Azt hittem, már kinőtt abból a korszakából, amikor azt hiszi, hogy még a nap is csak az ő kedvéért kel fel – forgatom meg a szemeimet. – Hihetetlen, hogy milyen pofátlan. De mindegy. Legközelebb ezért ne nézz rám ilyen halálra vált arccal. Már azt hittem, hogy terhes vagy – vallom be, miközben a megkönnyebbüléstől felnevetek.
- Nem érted Cassidy – csóválja meg a fejét a lány. – Tényleg tartozom neki ennyivel – süti le a szemeit.
Bár kitartóan szuggerálom, Savannah nem hajlandó felvenni velem a szemkontaktust, tekintete úgy kerüli az enyémet, mintha minimum megölném egy pillantásommal. Fogalmam sincs, hogy mégis mire utalt ezzel az egész, tényleg tartozom neki szöveggel, ő és Oliver bár világ életükben jóban voltak, és folyamatosan ugratták a másikat, azért nem voltak országos cimborák. Rendszerint csak akkor voltak együtt, amikor miattam találkoztak, de semmi több. Mégis mi történhetett akkor velük, amiért Savannah tartozik a srácnak? Mégis csak volt köztük valami? Mondjuk Savannah csak nem akkora idióta, hogy ezt most vallja be nekem, meg hát azt is kétlem, hogy Oliver erre hivatkozva próbálta volna meg elérni, hogy a lány összehozzon nekünk egy találkát. Aztán persze lehet, hogy megfenyegette Savannaht, hogyha nem sikerül neki, akkor beköpi a viszonyukat, de ezzel végképp nem érné el a céljait. Meg az istenért! Ha egy dologban biztos vagyok az Oliverrel való kapcsolatomban, az az, hogy mi tényleg teljesen beleőrülésig szerettük a másikat.
- Miről beszélsz, Savannah?
- Én annyira sajnálom, Cass! – pereg le egy könnycsepp a lány arcán. – Tényleg, annyira, de annyira sajnálom. És könyörgöm, ne haragudj rám, mert nem az volt a célom, hogy bántsalak – hadarja, miközben egyre inkább sír.
- De mit sajnálsz? Hé, ne sírjál, hallod – ölelem magamhoz. – Bármit is csináltál, biztos, hogy nem ennyire reménytelen a helyzet – simítom meg a hátát vigasztalóan. – Semmi baj nincs – tolom el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe nézhessek. – A legjobb barátnőm vagy, ezen semmi nem változtat.
Savannah csak bólint, aztán kézfejével letöröli arcáról a nedvességet, miközben néhány mély lélegzettel igyekszik elfojtani a sírását. Bár a siker nem száz százalékos, valamennyire sikerül összekapnia magát, hogy aztán a plafonra meredve megpróbálja rendezni a gondolatait. Látszik rajta, hogy fogalma sincs arról, mégis hogyan kezdjen bele. Esküszöm, már nekem fáj látni, ahogy küzd a gondolataival. Olyan lelkiismeret furdalással teli volt a hangja az előbb, hogy az kicsit megriasztott, és bár talán annyival el kéne intéznem a dolgot, hogy bármi is történt, az maradjon a múlté, képtelen vagyok megkönnyíteni a lány dolgát. Meg különben is, ő kezdett bele, nyilvánvalóan nyomasztja a dolog, úgyhogy jobb lesz ezen túlesni. Annyira csak nem lehet komoly a dolog.
- Mit csináltál, hm? – kérdezem kedvesen, miközben megsimítom a vállát, ezzel is bátorítva, hogy nyugodtan mondja.
- Én, én – kezd bele remegő hangon – én találkoztam Oliverrel.
- Persze hogy találkoztál vele, ő volt a barátom – bámulok rá értetlenül.
- Nem Cassidy! Az után találkoztam vele, hogy már szakítottatok – magyarázza.
A szavai meglepnek, nem igazán tudom hova tenni, amit mond. Mármint oké, találkoztak. Azt nem értem, hogy erről nekem miért nem mesélt még akkor, de hogy ezért sír, azt túlzásnak érzem. Meg az sem világos, hogy most azért, mert összefutottak, miért tartozna Savannah bármivel is a fiúnak? Mondjuk, igazából, ha már itt tartunk, egyáltalán hol találkoztak? Hiszen Oliver Spanyolországban volt, Savannah pedig szinte éjjel-nappal mellettem, mert eléggé labilis érzelmi állapotban voltam jó ideig. Vagy esetleg akkor akadtak össze, amikor itt volt Manchesterben a Unitednál?
- Még mindig nem értem, mire akarsz ezzel az egésszel kilyukadni – vallom be. – Mikor találkoztattok? És hol?
- Egy nappal azelőtt, hogy elutazott – válaszol csendesen. – A verandátokon.
8. Fejezet
A lány szavai sokáig visszhangoznak a fejemben, és hiába csak két mondat az egész, képtelen vagyok felfogni az értelmüket. Az agyam betegesen próbálja elhitetni velem, hogy ez csak egy rossz vicc, hogy amit Savannah mondott, azt csak félreértem, és nem arról van szó, hogy bár Oliver keresett engem, ő ezt nem adta át nekem. Kétségbeesetten próbálok valami más magyarázatot találni a dologra, hogy esetleg csak rosszul halottam, amit mondott, de bármennyire is igyekszem kiutat találni ebből az egész helyzetből, képtelen vagyok rá. A lány hangsúlya elmondott mindent, és hiába akarom semmisé tenni a szavait, hiába akarok más értelmet tulajdonítani nekik, képtelen vagyok rá. Egyszerűen a szívem olyan elemei erővel kapott az esély után, hogy talán Oliver ott járt nálunk, hogy beszélni akart velem, hogy jóvá akarta tenni, hogy látta együtt a jövőnket, hogy az agyam hiába próbálja meg valahogy elvenni tőle, esélye sincsen.
- Miről beszélsz, Savannah? – kérdezem végül csendesen, és bár nem szándékosan, de olyan metsző él van a hangomban, hogy a lány összerezzen tőle.
– Beszélni szeretett volna veled, de azt mondtam neki, hogy te nem vagy kíváncsi rá. Hogy megbántott, és jobb lenne, ha úgy menne el, hogy nem szakít fel még több sebet. Azt hittem, jól teszem, ha elküldöm – kezdi el a plafont nézni, hogy valahogy visszatartsa a sírását. – Annyira sajnálom Cass, én soha nem akartalak bántani. Tényleg azt hittem, hogy könnyebb lesz neked nélküle. Én azt hittem azért szakítottál vele, mert le akartad zárni. Mert úgy érezted, hogy nincs tovább, és nem akartam, hogy a fiú a hátsó ablakon visszamásszon az életedbe, ha már az ajtón egyszer kicsuktad – folytatja, és hangja egyre jobban remeg a visszafojtott zokogástól.
Ezúttal nem érzek késztetést arra, hogy megvigasztaljam. Annyira dühös vagyok rá, hogy képes lennék mentem felpofozni, és egyedül csak azt tart vissza, hogy még érdekel, hogy mit akar mondani. Mégis hogy vette a bátorságot ahhoz, hogy elküldje a nevemben Olivert? Pontosan tudta, hogy mennyire ki vagyok, hogy nem értem, hogy a fiú miért nem keres, hogy mennyire megőrjít a tudat, hogy ilyen könnyen túl lépet rajtam. Látta, ahogy darabokra esem szét újra és újra, hogy aztán az egyre apróbb darabjaimat próbáljam meg egyesével összeragasztani, csak hogy aztán legyen megint minek széthullania. Ott ült mellettem, ahogy végig sírtam az éjjeleimet, ahogyan próbáltam rájönni, hogy mégis hogy nem vettem észre, hogy én sokkal többet érzek Oliver iránt, mintsem fordítva. Ott ült mellettem, amikor azon tépelődtem, hogy vajon jól tettem-e, hogy elküldtem. Hogy nem kellett-e volna önzőbbnek lennem, hogy nem kellett-e volna két kézzel a lábába csimpaszkodnom, hogy aztán a repülőtéren a biztonságiak válasszanak le róla, mert egyébként nem engedem el. Ott volt velem végig, és csak hallgatott…
- És Oliver csak úgy elment? – kérdezem remegve az indulattól.
- Úgy ismered? – kérdez vissza.
- Nem tudom, Savannah. Téged sem úgy ismertelek, hogy néma kussban végignézed, ahogy egy lelki ronccsá változok, miközben csak egy kibaszott mondatodba került volna, hogy összeszedjem magam! –csattanok fel indulatosan. – Szóval?
Savannah összébb húzza magam a szavaim nyomán, és magában alighanem átkozza magát, amiért megpróbálkozott a humorizálással. Bár sejtette, hogy nem fogom hidegvérrel kezelni a helyzetet, úgy tűnik meglepte, hogy mennyi indulat van bennem. Nem sokszor fordult elő, hogy mi ketten összevesztünk, és olyankor is inkább csak valami hülyeségen sértődött meg az egyikünk, így a mostani helyzet mindkettőnknek új. Én még sosem éreztem annyi haragot a barátnőm irányába, mint most, sosem éreztem úgy, hogy látni se bírom, hogy legszívesebben megtépném, hogy ott bántanám, ahol csak tudnám. Savannah pedig sohasem láthatott annyi fenyegetést a tekintetemben, mint amennyivel most figyelem. Sosem érezhette, hogy ennyi utálat árad belőlem, hogy ennyi feszültség ölel körül minket, hogy a balta fenyegetően áll a levegőben a fejünk felett, és csak arra vár, hogy mikor fogok lecsapni vele. Nem sok hiányzik hozzá.
- Nem, nem ment csak úgy el – válaszol végül egy kissé sértetten, mire érzem, hogy nyílik a bicska a zsebemben, de valahogy sikerül magamban tartani a keresetlen megjegyzéseimet. – Mondtam neki, hogy ha egész este az ajtó előtt fog ülni, akkor sem engedem be. Ekkor majdnem bekiabált neked, de leintettem, és jóformán könyörögtem neki, hogy menjen el. Megmondtam neki, hogy higgye el, hogy nem akarod látni, hogy ne akarjon tovább bántani, hogy hagyjon neked időt, majd keresni fogod, ha készen állsz rá. Nem tudom, hogy mi játszódott le Oliverben, de végül bólintott. Annyit kért, hogy mondjam meg neked, hogy keresett. Hogy tudjad, hogy nem ment el szó nélkül, hogy tudjad, hogy szeret – csuklik el a hangja a mondat végére. – Mielőtt elment volna, még adott egy másnapra szóló repülőjegyet. Azt kérte, adjam oda neked. Hogy mondjam meg, hogy ott fog téged várni. Hogy azt szeretné, ha vele mennél Spanyolországba – fejezi be, én pedig ekkor robbanok.
Sosem hittem volna, hogy egyszer kezet emelek a legjobb barátnőmre, de ezúttal a tenyerem olyan hangosan csattan a lány arcán, hogy a környékünkön ülők felénk kapják a fejüket. Savannahból ekkor elemi erővel szakad ki a sírás, megállás nélkül hangoztatja, hogy sajnálja, hogy csak jót akart, hogy nem akart bántani, de a szavai nem jutnak el az agyamig. Csak nézem, és érzem, hogyha valaki nem fog le, akkor neki esem. Csak bántani akarom, azt akarom, hogy úgy fájjon neki is, mint ahogy nekem. Úgy érzem, hogy hátba szúrt, hogy elárult, hogy tönkretette az életem. Úgy rúgott belém a földön fekve, hogy én még csak nem is tudtam, hogy bánt, és csak most, hogy már talpra álltam, érzem meg a rúgása erejét. Évekkel később taszít a földre, és egyszerűen nem tudok mivel védekezni. Sikítani tudnék, üvölteni, zokogni, toporzékolni. Egyszerűen szétszakít belülről a rengeteg érzés, amit felszínre hoztak a lány szavai, és tehetetlennek érzem magam, ami megőrjít.
- Mégis mi a fenét képzeltél, hm? – csattanok rá a lányra, és olyan szinten feszít az indulat, hogy képtelen vagyok tovább ülve maradni. – Hogy merted ezt elhallgatni előlem Savannah? Mégis mit képzeltél, ki vagy te, hogy helyettem dönts? Hogy bírtál ezek után tükörbe nézni? Hogy bírtál ott ülni mellettem éjszakákon át úgy, hogy egy kibaszott szóval nem említetted, hogy Oliver keresett? Hogy látni akart? Hogy velem akart lenni? Hogy merted nem odaadni a jegyet? Az én jegyemet, a kurva életbe! – a szavak mérlegelés nélkül csúsznak ki a számon, a hangom rideg, metsző és fenyegető, a testem remeg az indulattól.
- Ne haragudj rám, Cass! Kérlek szépen! Annyira sajnálom – hajtogatja egyre csak a lány. – Én azt hittem, hogy jobb, ha nem tudod meg. Annyira ki voltál borulva, hogy azt hittem, csak ártok azzal, ha szóba hozom őt. Hogy még jobban összetörlek.
- Nem volt hova összetörnöd Savannah! Az fájt a legjobban, hogy nem vagyok neki elég fontos! Ez volt az első, amit a szemére vetettem három év után! Hogy miért nem keresett! – üvöltöm a lány arcába.
- Nagyon csúnyán elrontottam, tudom – súgja a sírástól meg-megremegő hangon. – Kérlek szépen, bocsáss meg nekem. Könyörgöm, Cass! Sosem akartalak szándékosan bántani! – fogja két kezébe a tenyeremet. – Kérlek szépen, ne haragudj rám! Szépen kérlek – szajkózza tovább.
Úgy kapom el a kézfejemet, mintha minimum égetne a lány érintése. Savannah könyörgése csak még jobban felidegesít, mert énem egy apró része megsajnálja a lányt. Meg szeretné vigasztalni, de ettől csak magamra is elkezdek haragudni, amiért ennyire akaratgyenge vagyok. Ahogy hátrébb lépnék egyet, hogy növeljem a teret köztem és barátnőm között, Savannah utánam kap, ahogyan pedig megpróbálom lerázni magamról, egyszerűen térdre hull előttem. Egyszerre érzek szánalmas és sajnálatot a lány iránt, de hiába van bennem ott a késztetés, hogy felsegítsem, a haragom erősebbnek bizonyul.
- Tönkretetted az életemet! – adom meg a kegyelemdöfést.
- Mi az isten történt? – lép oda az asztalhoz Will, míg Dylan leguggol a szőke lány mellé, és átöleli a rázkódó vállait, hogy aztán nyugtató szavakat suttogjon a fülébe. – Cassidy, jól vagy? – áll meg mellettem, és megpróbálja elkapni a pillantásomat, de tüntető jelleggel elfordulok. – Hé, Bébi – próbál meg átölelni hátulról, de lerázom a kezét magamról.
- Hagyjatok békén! – üvöltöm el magam, aztán mielőtt még Will utánam kaphatna, kirohanok a Szfinxből.
~ ~ ~
Az indulatom kezd alább hagyni a metrón zötykölődve, de pontosan tudom, hogy elég lesz egy pillantást vetnem a fiúra, újra úrrá lesz rajtam az idegbeteg őrület. Feszülten markolom a kezemben tartott telefont, amire alig néhány perce érkezett meg Jasper válasz SMS-e, és bár külön kértem, hogy ne kérdezzen semmit, csak a nyamvadt címet küldje át, azóta már négyszer hívott, majd mivel nem vettem fel, még három SMS-t is írt. Ezek közül az utolsóban végre a kért címet is hajlandó volt átküldeni, aztán végre valahára leállt a zaklatásommal. Nem úgy, mint Will, aki azóta hívogat, hogy lekoptattam a metrónál. Igen, a fiú utánam szaladt, megállás nélkül próbált rájönni, hogy mégis mi történt, hogy mivel tudna segíteni, mígnem eluntam a folyamatos kérdéseit, és őt is elküldtem melegebb éghajlatokra. Erre utólag nem vagyok büszke, de legközelebb talán a „majd később megbeszéljük”-ből is megérti, hogy egyszerűen nem vagyok kíváncsi a társaságára, nem csak a „mi a faszért nem érted, hogy kurvára nem vagyok rád kíváncsi”-ból.
Szerintem még sosem szálltam le ennél a metró megállónál, úgyhogy bár legszívesebben szaladnék a cél felé, kénytelen vagyok megállni, hogy a térképen megkeressem a címet, ahova megyek. Szerencsére a ház nem esik annyira messze a megállótól, a telefon tíz perc sétát ír elő, de amilyen gyorsan szedem a lábaimat, hamarosan már csak egy három perc felirat virít a kijelzőn, nemsokkal később pedig a valóságban is megpillantom a célt.
Egy középmagas penthouse előtt állok, és bár máskor talán jobban megcsodálnám a ház modern vonalait, ezúttal csak felszaladok a lépcsőn, hogy szemügyre vehessem a kapucsengőt. Még jó, hogy Jasper azt is megadta, hogy hányas gombot kell megnyomnom, mert egyébként a hetes gomb mellett a Smith felirat áll, az általam keresett személy vezetékneve helyett. Igazán kiírhatnák már az övét…
- Igen? – szól bele egy álmos hang, és bár tényleg majd szét szállok az indulattól, mégis megborzongok a hangjától. Hogy képes ilyen hatással lenni rám?
- Engedj be, Oliver!
- Cassidy? – lepődik meg, és a hangja immáron olyan éber, mintha minimum most lépett volna ki a hidegvizes zuhany alól.
- Nem, a halál! Nyisd már ki, beszélni akarok veled!
Szerencsére Oliver nem kérdezősködik tovább, a kapu egy beregéssel jelzi, hogy végre kinyithatom, úgyhogy élek is a lehetőséggel, és egy határozott mozdulattal feltépem az ajtót. Bár világ életemben majd meghaltam, ha a másodiknál magasabbra kellett lépcsőznöm, ezúttal még csak meg sem érzem, hogy már a negyediket is magam mögött hagytam. Csak kitartóan robogok fel, magamban cifra káromkodással tudomásul véve, hogy Oliver direkt a tizediken lakik, nyilvánvalóan azért, hogy engem bosszantson.
Végül aztán a tizedikig nem kell felsietnem, merthogy a hetedik emeleten egyenesen belebotlom Oliverbe, aki úgy fest olyan szinten nem hitte el, hogy komolyan én zavarom őt az éjszaka közepén, hogy egy szál alsónadrágban megindult lefelé, nehogy elmulasszon.
Bár a metrón olyan jól kitaláltam magamban, hogy mit is fogok mondani neki, ahogy ott állok vele szemben, egyszerűen megnémulok. Csak nézem az alvástól kócos tincseit, a kutató, kék szemeit, a markáns arccsontját, a zavarodott arckifejezését, amit bár próbál magabiztossággal leplezni, de engem nem ver át. Csak nézem, és érzem, ahogy szétesem, hogy a düh, amire alapoztam az egész látogatásomat, úgy illan el, mint a gyertya lángja, ha elfújják. Egyre csak az jár a fejemben, hogy három évvel ezelőtt ott állt a házam előtt, hogy alig méterek választottak el bennünket egymástól, hogyha jobban figyelek, akkor nem mulasztom el a látogatását. Hogy megvette nekem a repülőjegyeket Spanyolországba, hogy azt akarta, hogy vele menjek. Hogy számított velem, hogy fontos voltam neki, hogy szeretett.
- Cassidy – szólal meg, de a nevemnél elakad, nem tudja, hogy mit mondhatna.
- Én, én – kezdek bele habogva. – Én, nem is értem mit keresek itt – rázom meg a fejemet, és már indulnék is meg lefelé, de Oliver a kezem után kap.
- Mi történt?
- Savannah elmondta – súgom csendesen, és fogalmam sincs miért, de kiszakad belőlem a sírás.
Amire az őrjöngés nem volt képes, a könnyek egycsapásra megoldják. A feszültség szép lassan kezd alább hagyni, az eddig megfeszített izmaim elernyednek, és a gondolataim is lassabban váltják egymást, véget vetve a szűnni nem akaró zsongásnak a fejemben. A feszültséggel együtt az erőm is elhagy, egy pillanatra megszédülök, de még szinte fel se fogom, hogy meg kellene kapaszkodni, Oliver már utánam is kap, hogy megtartson. A fiú gyengéden közelebb húz magához, és bár énem egyik fele szinte sikítva tiltakozik az érintése ellen, annyira jól esik hozzá bújni. Érezni az illatát, hallani, ahogy levegőt vesz, elveszni a bőréből áradó melegségben. Úr isten, mennyire hiányzott ez!
Hosszú percekig csak némán állunk, mindketten annyi mindent mondanánk, de mégsem szól egyikünk sem. Talán reméljük, hogy az ölelés beszél belőlünk, de olyan sok minden kavarog bennem, hogy igazság szerint azt sem tudom megfogalmazni, hogy mit is szeretnék átadni, így az egész csak egy érzelmi kavalkáddá válik, amin képtelen vagyok kiigazodni. Bármit megadnék azért, hogyha csak egy perc erejéig is, de bele lássak Oliver gondolataiba, hogy tudjam, mi játszódik le az ő fejében. Hogy vajon most képzeletben ott áll-e a verandámon, és nézi Savannaht, ahogyan a lány élő akadályt képez közte és köztem. Hogy vajon mire gondolt közben, hogy mit érzett, akkor a repülőtéren, amikor hiába várt rám? Hogy vajon miért nem próbált meg újra keresni? Hogy mikor tudta meg, hogy Savannah nem adta át az üzenetét? Hogy vajon mennyire törtem össze akkor a szívét? Hogy miért nem szólt akkor, amikor újra találkoztunk?
- Nekem fogalmam se volt róla, hogy ott voltál akkor este – mondom ki végül a nyilvánvalót, mikor rátalálok a hangomra.
- Tudom Cass, tudom – súgja vissza, miközben újra és újra végig simít a hajamon, és közben olyan szorosan ölel magához, mintha csak attól tartana, hogy kiragadnak a kezeiből.
- Hogy hihetetted el, hogy nem mennék el veled? – nézek bele a szemébe, bár túl sokat nem látok a könnyeimtől. – A fenébe is Oliver, piszkosul szerelmes voltam beléd! – vallom be neki.
A fiú csak néz, nem igazán tudja, hogy mit mondjon. Én se tudom, hogy mi lenne a jó válasz, vagy, hogy egyáltalán várok-e feleletet. Egyszerűen csak ki kellett mondanom, könnyíteni kellett a lelkiismeretemen, tudnia kellett, hogy én soha nem akartam őt elengedni. Hogy még akkor is szerettem amikor elküldtem, hogy vele mentem volna a világ végére is, ha megkér rá.
- Úgy, ahogyan te elhitted, hogy nem kerestelek – felel némi töprengés után, de szavaival nem az a célja, hogy bántson, inkább csak a benne dúló keserédes érzés mondatja vele. – Én is piszkosul szerelmes voltam te beléd.
Mielőtt átgondolhatnám, hogy mit is csinálok, már meg is csókolom. Ajkaim bátortalanul találnak rá az övéire, de olyan vágyakozással, hogy az szinte felemészt. A gerincem mentén végigfut a hideg, és csak hagyom, hogy átjárjon az a megkönnyebbülés és az a vágy, ami mindig is átjárt, ha Oliverrel csókolóztam. A lábaimból egyszerűen kiszökik az összes vér, nem tudnak tovább tartani, érzem, hogy össze fognak csuklani alattam, de mielőtt összeesnék, a fiú a fenekem alá nyúl, a következő pillanatban pedig már az ölében tart. Hátamat nekidönti a falnak, míg én lábaimat szorosan a dereka köré fonom, és másodjára már ő csókol meg engem. Az ő érintésében már nyoma sincs a bátortalanságnak, ajkai olyan hévvel csapnak le az enyéimre, hogy az már fizikailag fáj, de nem tud érdekelni. Vágyom a durvaságára, érezni akarom a kétségbeesését, a vágyakozását. Azt akarom, hogy úgy akarjon, ahogyan én őt. Hogy semmi ne legyen elég neki, hogy egyre csak többre vágyon, hogy őt is idegesítse, hogy nem kapja meg. Azt akarom, hogy ő is okolja magát azért, amiért éveken át elmulasztottuk ezt, elmulasztottuk egymást egy idióta félreértés miatt. Hogy mindketten ostorozzuk önmagunkat, amiért nem hittünk eléggé az érzéseinkben, és mégis, minden bűnünk ellenére úgy vesszünk el egymás érintésében, ahogy három évvel ezelőtt. Azt akarom, hogy újra csak az enyémek legyenek ezek az érintések, és hogy akkor legyenek az enyémek, amikor csak akarom. Hogy engem keressen a tekintete, ha belép egy szobába, hogy esténként az ő karjai között találjon rám az álom, hogy aztán reggel a mosolyával induljon a napom. Mert bármennyire is hadakoztam ellene, bármennyire is tagadtam, bármennyire is Willt akartam szeretni, egyszerűen képtelen voltam rá. Mert ő nem Oliver. És én egész egyszerűen Oliverbe vagyok bolondulásig belezúgva.
- Annyira hiányoztál – szakad ki a fiúból két csók között, miközben kezével újra végig simít az oldalamon, a karomon, a combomon, az arcomon, mintha csak most érintene először.
- Én is téged akarlak, Oliver – szólalok meg ezúttal én, ugyanis ez a mondat azóta nyomaszt belülről, amióta azt válaszoltam a fiúnak, hogy ez kevés. Már hogy a viharba lett volna kevés? – Ugye tudod?
- Úgy fest akkor, ezen vágyunkban osztozunk – szeli át a levegőt egy női hang, mire Oliver azonnal kővé dermed.
Bár a fiú kétségbeesetten igyekszik nyújtani az elkerülhetetlent, végül kénytelen letenni, és ahogy kilépek a takarásából, megpillantom a hang tulajdonosát. Hosszú lábak, széles csípő, darázsderék, szemrevaló keblek. Ez a csaj tuti, hogy maga a megtestesült 90-60-90 arány, ráadásul az önbecsülésemen nem segít, hogy nyaktól felfelé sincs szégyenkezni valója. Vastag ajkak, pisze orr, hatalmas, zöld szemek, smink nélküli, porcelánbaba arc, majdnem fenékig érő vörös haj. Az életemet tenném rá, hogy egy modell, ráadásul azon ritka fajtából, akik tényleg, a maguk teljes természetességével is gyönyörűek. Egyébként, ha azt vesszük, hogy valaki, aki egy ilyen nőt is fel tud szedni, két évig mellettem volt, tiszta bók. Ha úgy vesszük, hogy úgy csókolózott velem az előbb, hogy közben ez a lányka várta, és ki tudja hány menetet nyomtak le egy-két órával ezelőtt, már sokkal inkább sértő. Azt hiszem, Olivernek is kijár egy csattanós pofon.
- Oh – nyögöm végül ki esetlenül. – Nem tudtam, hogy nem vagy egyedül – pillantok Oliverre hidegen. – Jobb is, ha megyek.
- Cass, várjál! – kap a kezem után azonnal. – Kérlek szépen, ne menj el!
- Tudod vicces, hogy ma már te vagy a második, aki úgy kér tőlem valamit, hogy előtte porrá zúzta a szívemet – felelem fáradtan, aztán kihúzom tenyerem a fiú ujjai közül, és megindulok lefelé.
Persze Oliver nem hagy csak úgy elmenni, illetve megállítani nem állít meg, de folyamatosan mögöttem jön, és megállás nélkül magyaráz. Bár szeretnék rá figyelni, a fejemben zsongó gondolatoktól az égvilágon semmit nem hallok. Csak monoton lépkedek lefelé, épp csak arra van energiám, hogy néha levegőt vegyek. A vörös hajú lány gondolata minden egyes alkalommal úgy hat rám, mint egy hideg zuhany, és legszívesebben háromszor a falba verném a fejemet, hogy komolyan képes lettem volna elhajítani a fél éves kapcsolatomat Willel, csakhogy visszakapjam Olivert.
Mégis mi a fenéért nem tudom Willt úgy szeretni, ahogy őt? Miért ő az, akinél félrever a szívem, ha látom, akinek ezer közül is felismerem az érintését, akinél elhagy az erőm, akinél bennem akad a levegő? Miért vagyok képtelen elengedni, és miért nem tudom elfogadni, hogy ha csak tévedésből is, de három évvel ezelőtt mi végeztünk egymással, és azóta akarva, akaratlanul, de bizony tovább léptünk? Hogy mindketten megváltoztunk, hogy túl sok idő telt el egymás nélkül, hogy nem tudjuk ott folytatni, ahol abbahagytuk?
- Cass, ne így legyen vége! – kérlel. – Légy szíves, beszéljük meg!
- Nem szeretnék veled beszélni, Oliver.
- Nem történt közöttünk semmi – utal a vörös lányra, mire csak megrántom a vállam.
- Nem igazán érdekel – hazudom, de pontosan tudom, hogy Oliver könnyedén átlát rajtam.
- Cassidy, három éve elengedtelek, most nem foglak – kapja el újra a kezemet, mikor kilépek az éjszakai levegőre.
- Ezúttal nem kell, hogy elengedj Oliver – csóválom meg a fejemet. – Ezúttal nem kapaszkodom beléd.
- A fenét nem – int le. – Kérlek szépen, menjünk el valahova, és beszélgessünk.
- Nem érted, hogy nem akarok beszélni veled? – kérdezek vissza indulatosan. – Hagyjál békén!
- Ezzel veszítettelek el a múltkor is.
- A kurva életbe Oliver! – rántom ki a kezemet az ujjai közül. – Gyűlöllek! – üvöltöm olyan hangerővel, hogy azonnal berekedem. – Nem érted?! Gyűlöllek! – kezdem el püfölni a mellkasát. – Hogy lehetsz ennyire önző? Tűnj el a fejemből! Szívódj fel! Ne nézz rám, ne szólj hozzám, ne keress! Nem akarlak látni, nem akarom hallani a hangodat, nem akarom, hogy hozzám érj! Nem akarom a nevedet olvasni az újságban, nem akarom, hogy itt legyél! Nem akarom, hogy kétségeket ébressz bennem, nem akarom, hogy rám mosolyogj, hogy kimond a nevem, hogy megfogd a kezem! Nem akarom, hogy marasztalj, nem akarom, hogy ragaszkodj hozzám! Engedj végre el! Öt éve nem telt el úgy nap, hogy nem gondoltam rád, öt kibaszott év! És hol tartok? A nagy semminél! – kiabálok hisztérikusan. – Azt akarom, hogy hagyjál békén! Nem érted? – kiáltom már-már sikítva. – Nem akarlak tovább szeretni, fogd már végre fel!
Utolsó ütéseimben már semmi erő nincs, érzem, hogy forog velem a föld. A meleg ellenére fázom, fáj a fejem, remegnek a végtagjaim. Nem kapok rendesen levegőt, nem tudok nyelni, úrrá lesz rajtam a halálfélelem. Úgy érzem, mintha megsüllyedne alattam az utca, szaladnak körülöttem a fák, elmosódnak a házak. Az ég felülről összenyom, fekete pontok táncolnak a szemeim előtt, nem tudom merre van a jobb és a bal. Csak állok, de már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán talaj an a lábam alatt. Elveszik a térérzékem, meghajlik körülöttem a valóság. A tüdőm szinte ég, egyre csak oxigént követel magának, de hiába próbálom belélegezni a levegőt, képtelen vagyok rá. A nyelvem megdagad, az ajkaim tompán sajognak, az ujjperceim bizseregnek, és nem érzem a lábaimat. Az égvilágon semmit sem érzek.
9.Fejezet
Csend van. Ez a teljesen alapvető gondolat megnyugtat, hagyom, hogy ez a csend átjárja a testemet. Kényelmesen elnyújtózom az ágyban, aztán amikor feljebb húznám magamon a paplant, ráeszmélek, hogy az előző pillanatban még Oliver háza előtt álltam totálisan kiborulva. Ahogy eszembe jut az emlék, már ki is pattannak a szemeim, és értetlenül pillantok körbe a szobában, ugyanis az ég egy adta világon, semmi nem ismerős. Kissé már koszos, fehér falak, amiken egy vékony, világoszöld tapétacsík kúszik végig. A plafonról egy gyenge fényű lámba lóg alá, megvilágítva a sarokan álló egyajtós szekrényt. Utóbbi mellett egy kis asztal áll, hozzá két székkel, amik közül az egyiknek a támláján az Alice csodaországban bulin viselt jelmezem pihen. Ezt a felismerést követően azonnal a takaró alá nézek, hogy mégis akkor én rajtam mi van, és ahogy megpillantom a halványzöld kórházi köpenyt, már kétségem sincs afelől, hogy a múltkori kiborulásom ájulással végződött. Nem ez az első eset…
Fel és alá járkáltam a szobámban, kezemben a telefonommal, amire minden második percben ráfrissítettem, hogy lássam, mennyit mutat a lépés számláló. Eléggé lusta egy napom volt, nálam volt az egyik barátnőm, és leginkább csak filmeket néztünk, ami bár jól esett, de megállás nélkül azon idegeskedtem, hogy vajon reggel mit fog mutatni a mérleg. Emlékszem, szerencsétlen lány már azért érezte kellemetlenül magát, mert akárhányszor felém kínálta a chipses tálat, én elvettem a létező legkisebbet, hogy aztán perceken át egyem, nehogy újra megkínáljon. Persze egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy köszi, nem kérek, de talán tudat alatt már én is éreztem, hogy az elmúlt időszakban eléggé túlzásba estem. Ezen a napon például szándékosan semmit nem ettem, csak, hogy a chips ne dobja majd meg annyira a kalóriák számát, de ugye végül még a chips is kimaradt, mert mániákusan mantráztam magamban, hogy ha még egy burgonyaszirom lecsúszik a torkomon, akkor világ vége lesz. Végül kompromisszumos megoldás gyanánt eldöntöttem, hogy a szobámban tornázom egy keveset, aztán pedig felpörgetem a lépésszámlálót tízezerig, hogy legalább valamit csináljak, és akkor engedélyezem magamnak a vacsorát. Anya amúgy is egészen diétás ételt készített, darálthússal töltött cukkinit, úgyhogy úgy ítéltem meg, ennyi belefér a napi keretembe komolyabb következmények nélkül.
- Gyere Cassidy, kész a vacsora! – kiáltott be anyu, mire nem túl lelkesen, de a zsebembe csúsztattam a telefont, és kisétáltam a konyhába. Újabb hét lépés, csodálatos! – Ülj csak le, szedek neked! – mondta kedvesen.
Szavai nyomán összeszorult a torkom, egyáltalán nem akartam, hogy ő szedjen nekem, féltem, hogy sok lesz. Persze tudtam, hogyha szeretném, akkor legfeljebb ott hagyom a végét, de erre világ életemben képtelen voltam. Inkább kevesebbet szedtem magamnak, és akkor már az a tudat eltelített, hogy megettem az egész ételt, mintsem, hogy egyszer csak félbe hagyjam, és akkor, ameddig a többiek is befejezik, csak nézzem a tálamon a maradékot, hogy garantáltan ehetnékem támadjon.
- De keveset – kértem végül gyorsan. – Nem igazán vagyok éhes, tele ettem magam chipsszel – hazudtam, de legalább anya egy keveset visszatett a tepsibe az elsőre kiszedett adagból.
Ahogy letette elém a tálat, majdnem elbőgtem magam. Nagyon gyorsan kellett felfelé pislognom, hogy megálljt parancsoljak a könnyeimnek, és hiába tudtam, hogy ez már beteges, képtelen voltam ellene bármit is tenni. Anya sajtot szórt a cukkini tetejére. Rengeteg sajtot! Fejben már számoltam is a kalóriákat, természetesen felfelé kerekítve, nehogy véletlenül alá lőjek, de ennek csak az lett az eredménye, hogy majdnem kétszer annyi zsírt tulajdonítottam a sajtnak, mintsem ami benne volt, ezáltal a kalória mennyiség is nagyon magasra jött ki, és egy csapásra megbántam, hogy nem mondtam nemet a vacsorára.
- Most megint mi bajod van? – vette észre anya elsötétedett arcomat.
- Semmi – hazudtam újra, de hangom elcsuklott közben, egyértelművé téve, hogy igenis van valami baj. – Milyen sajtot tettél rá? – tudakoltam.
- Trappista van rajta, ahogy mindig – vonta meg a vállát. – Miért?
- Csak érdekelt… - feleltem, és már szedtem is elő a telefonomat, hogy rákeressek a sajt pontos makróira.
Anya hitetlenül nézett rám, aztán egyik pillanatról a másikra elszállt az agya, elhúzta előlem a cukkinit, és mielőtt akár felocsúdhattam volna, egy késsel lekaparta annak tetejéről a sajtot, aztán egy durva mozdulattal visszacsapta elém a tányért.
- Tessék, most már semmilyen!
Annyira bántott, hogy meg se próbál megérteni, hogy elsírtam magam. Persze ez már csak olaj volt a tűzre, anya teljesen kiakadt, hogy az utóbbi időben elviselhetetlen vagyok, hogy a kalóriák körül forog az életem, hogy ingerlékeny vagyok, hogy túlzásba esem. Tudtam, hogy igaza van, de mégis bántott. Zavart, hogy csak a fejemhez vágja, amit gondol, ahelyett, hogy segítene. Hogy nem megértést kapok tőle, csak szemrehányást. Másfelől meg haragudtam rá, mert úgy éreztem, csak ki akar billenteni. Hogy féltékeny, amiért nekem sikerült lefogyni, neki meg nem. Hülye egy gondolat volt, de mégis az eszembe ötlött. Pedig anya volt az, aki folyamatosan bátorított, aki az első dekáktól az utolsókig megdicsért, hogy milyen szépen haladok, és mégis, őt éreztem az ellenségemnek, ahelyett, hogy a segítséget lássam benne.
- Ráadásul nézzél a tükörbe! Nem látod, hogy már elég? Semmi melled nincsen már, ez sem vonzó ám, ugye tudod? – provokált.
Csak idegből beszélt, de mégsem tudtam nem magamra venni a szavait. Nagyon bántott, úgy éreztem, hogy szándékosan forgatja bennem a kést, hogy nem veszi észre, hogy már magamtól is éppen eléggé a padlón vagyok, csak tovább rugdosott, hátha azzal észhez térít. A probléma az volt, hogy az eszem már rég szabadságon volt, hogy hiába tudtam, hogy nem normális amit csinálok, újra és újra megtettem, mert úgy éreztem, hogy meg kell tennem. Nem tudtam kiszakadni abból a körforgásból, amibe az elmúlt hónapok során beleűztem magamat, és bár már szédültem az ugyanolyan köröktől, addig nem nyugodtam bele, amíg el nem ájultam.
- Hallgass már el! – csattantam fel anyára, akit annyira meglepett, hogy nem hagyom végig mondani a szónoklatát, hogy döbbenten elhallgatott.
Apa és Jasper is néma csendben figyelt minket, egyikük se tudta, hogy mit mondhatna, hogy egyáltalán kit vegyenek a védelmükbe. Anyát, akinek egyértelműen igaza volt, még ha a stílusa hagyott is némi kivetnivalót maga után, vagy engem, hiszen szemmel láthatóan teljesen szét voltam csúszva és megállás nélkül zokogtam.
- Csak hagyjatok békén! – álltam végül fel, és elsiettem a szobámba.
Ahogy pillantásom a tükrösszekrényemre siklott, nem bírtam megállni, hogy ne vegyem alaposan szemügyre magam. Bár reggel még azon idegesítettem magam, hogy még mindig vastagok a karjaim, ezúttal a melleim hiányán rugóztam. Annyira idegesített, hogy nem tudom magamat tökéletesnek látni, hogy azt elmondani nem tudom. Hónapokot át gürcöltem, elértem a kitűzött célt, de soha nem volt elég. Mindig volt valami, amit nem éreztem jónak, és rettegtem attól, hogyha egyszer mégiscsak elérem azt az állapotot, amikor nem látok magamon több hibát, akkor nem fogom majd tudni megtartani. nem tudtam, hogy hogyan térhetnék vissza a normális körforgásba, hogy hogyan tudnám megszűntetni a gyomorgörcsömet az étkezések előtt, hogy hogyan tudnám leszoktatni magamat a napi háromszori mérlegre állásról. Ha valahol máshol kellett aludnom, akkor kiborultam, hogy mégis honnan fogom tudni, hogy nem esetem-e túlzásba, ha közbejött valami program, majd megőrültem azon, hogy esetleg nem jutok le a konditerembe, vagy nem tudom azt az ételt enni, amit előre kitaláltam magamnak. Elég volt pár perc kibillenés a napirendemből, hogy őrjöngeni tudjak, és hiába hoztam le végül sikeresen az újratervezett napot, mindig belekötöttem ebbe vagy abba, amit sokkal jobban tudtam volna csinálni, ha békén hagynak. Ráadásul tekintve, hogy közel sem ettem annyit, amire szükségem lett volna, ha netalántán egy nap tényleg annak megfelelően étkeztem, ahogyan egyébként kellett volna, másnap a mérleg csúnya bosszút állt, ezzel is arra sarkalva, hogy ne próbáljak meg változtatni. Hogy az a helyes, ha épp csak jól lakom, hogy belefér néha, ha éhes vagyok, hogy teljesen normális, hogy negyed annyit eszem, mint a többiek, hiszen ez az ára annak, hogy szép legyek. De közben meg még sem éreztem szépnek magam. Voltak persze pillanatok, sőt percek, vagy akár napok, amikor jól éreztem magamat. Amikor találkoztam valaki régi ismerőssel, aki annyira rácsodálkozott, hogy mennyit fogytam, napokig képes voltam a föld felett lebegni, hogy aztán valami idiótaság miatt újra magamba zuhanjak. Szélsőségek között mozogtam, és nem tudtam megragadni középen, egyszerűen nem tudtam hogyan tegyem.
- Cassidy? – lépett be anya a szobámba, és gyengéd hangjából tudtam, hogy ezúttal nem vitatkozni akar.
Nem válaszoltam neki, de ezt marasztalásnak vette, úgyhogy becsukta maga után a szobaajtómat, és leült az ágyamra. Csendesen figyelte, ahogy ellépek a tükör elől, pillantásával végig követte, ahogyan lehuppanok az íróasztalom előtti székre, és az ölembe húzom a plüss kutyámat, akire már igencsak ráfért volna egy újra tömés, ugyanis nem sok töltő anyag volt már benne.
- Csak annyit szerettem volna mondani – kezdett bele -, hogy ezerszer inkább szeretném, hogy az az életvidám lány legyél néhány plusz kilóval, mintsem ez az idegroncs, a vékony lábaival. Csak boldog legyél, más nem számít – mondta.
Bár lelket akart belém önteni, mégis elszállt az agyam. Tényleg nem tudom, hogy mitől telt be a pohár, de elszakadt nálam a cérna, és egy akkorát vágtam rá az asztalra, hogy utána napokig nem bírtam normálisan mozgatni az ujjaimat.
- De sehogy nem jó, nem érted? – förmedtem rá. – Nem tudok jó lenni! Képtelen vagyok rá! Sehogy se kellek senkinek! Senkinek! – üvöltöttem. – Megőrülök anya, egyszerűen megőrülök! Minden este sírva alszom el. Nem tudom, hogy mit csináljak. Tudom, hogy túlzásokba estem, de nem tudok leállni! Egyszerűen nem megy, mert rettegek attól, hogy mi lesz, ha vissza veszek a tempóból. Rettegek attól, hogy hogyan fognak rám nézni azok, akik most elismerően mosolyognak, ha meglátnak az utcán. Nem tudom, hogy állítsam meg, mert ha egyszer megállok, akkor megálltam. Nem fogom még egyszer rávenni magam erre az egészre, mert kiborít. Mert szenvedek tőle, mert fáj! De enélkül egy senki vagyok! – magyaráztam vehemensem. – És beteges, de élvezem. Még azt is élvezem, hogy fáj, mert legalább tudom, hogy csinálom. Amikor múltkor kibillentem, és tele ette magam, másnap egész nap alig bírtam elszakadni a mosdótól. És élveztem! Óránként álltam rá a mérlegre, és ahogy láttam, hogy egyre lejjebb és lejjebb mennek a kilók, mosolyogtam! Mert semmi más nem számít. Semmi! – dőltek belőlem a szavak. – És rohadtul nem ettem ma semmit. És igen, büszke vagyok erre, mert tudom, hogy holnap még kevesebbet fog mutatni a mérleg. Mert engem ez határoz meg. Egy kurva szám vagyok, és minél kisebb, annál értékesebb. Ennyi! – kiabáltam beteges őrülettel a hangomban.
Anya nem tudott mit mondani, csak hallgatott, és alighanem arra próbált rájönni, hogy hogy az istenben nem vette észre, hogy ennyire becsavarodtam. Csak figyelt, miközben sorra magyaráztam neki, hogy mennyi minden hülyeséget csináltam, és mégis mennyire elégedett vagyok minddel. Csak soroltam és soroltam, és ahogyan kiadtam magamból, egyszerre könnyebbültem meg, és lettem még idegesebb.
Aztán a düh alább hagyott, és ugyanaz a szédülés jött rám, mint ami a minap. Talán az okozta, hogy szinte semmit nem ettem az elmúlt napokban, talán az, hogy teljesen kiborultam. Mindenesetre összeestem, és az utolsó dolog amire abból a napból emlékszem, az anya aggódó hangja, ahogyan szól apának, hogy azonnal hívjon ki hozzám egy mentőt.
- Cassidy? – szólít meg ekkor valaki, mire ijedten oldalra kapom a fejem.
Tekintetem Willre siklik, a fiú aggódva néz, szemein látom, hogy hulla fáradt, feltehetőleg semmit nem aludt az este, bár igazság szerint fogalmam sincs arról, hogy hány óra lehet. Reggel van már egyáltalán? A kérdésre az ablakra kapom a pillantásom, de a lehúzott redőnyön keresztül semmi fény nem szűrődik át, úgyhogy valószínűleg még nem kelt fel a nap, bár Angliában sosem lehet tudni, hiszen a felhők gyakori vendégek nálunk.
- Mennyi az idő? – kérdezem csendesen, mert mást nem igazán tudok mondani.
A fejem még mindig fáj, de legalább ezúttal nem forog velem a szoba.
- Hajnali hat – válaszol készségesen a fiú. – Hogy érzed magad?
- Mint akin átment egy úthenger – vallom be. – Én annyira sajnálom, amit mondtam Will, csak kiborultam, és…
- Sh! – int le. – Majd később megbeszéljük, oké?
- Oké – bólintok, és ahogy előre billen a fejem, rádöbbenek, hogy mennyire fáradt is vagyok. – Oliver hívott fel?
Will szeme élesen villan, amikor meghallja egykori barátom nevét, de végül magában tartja az első válaszát, majd tekintve, hogy még három percen át nem felel, gyanítom a másodikat és a harmadikat is. Végül aztán újra rám emeli a pillantását, és egy apró fejmozdulattal jelzi, hogy helyes volt a feltételezésem.
- A kórházból telefonált – ad egy kicsit bővebb feleletet is. – Kinn ül a folyosón – teszi még hozzá.
Ösztönösen kapom fejemet az ajtó felé, és átkozom a falakat, amiért eltakarják előlem a szőke fiút. A következő pillanatban már magamat átkozom, amiért ennyire nem tudom kontrolálni a reakcióimat, harmadjára pedig már Olivert szidom, amiért nem ment el. Miért nem tud békén hagyni?
- Szeretnéd, hogy behívjam? – kérdezi Will, mire újra ránézek.
- Nem igazán – húzom el a számat. – Azt sem értem, hogy miért maradt itt egyáltalán.
- Hidd el, megpróbáltam elküldeni – jegyzi meg sötéten a srác, és bár nem mondja ki, biztos vagyok benne, hogy megütötte. – Viszont sajnos a kórház szerint pont ugyanannyi joga van itt lenni, mint nekem. Úgyhogy maradt – közli a száraz tényeket. – Azt mondta, addig nem megy el, amíg fel nem ébredsz.
Csendesen emésztgetem a fiú szavait, és talán butaság, de azért jó érzéssel tölt el, hogy nem hagyott csak úgy itt. Persze már az is elég lett volna, hogy felhívja Willt, és átadja neki a stafétát, pláne, ha azt vesszük alapul, hogy gyakorlatilag őrjöngve könyörögtem neki, hogy tűnjön el az életemből. Ezek szerint annyira nem lehettem meggyőző, bár tekintve, hogy a szónoklatom egy ájulással végződött, nem csodálom, hogy maradtak kétségei a szavaim hitelességét illetően. Pedig tényleg komolyan gondolom, nem szeretném többet látni, azt akarom, hogy szép lassan elhalványodjon az együtt töltött idő emléke, és beférjen az életembe valaki más, mint ahogyan fél évvel ezelőtt Will is belefért. Annyira könnyen meg voltam a sráccal, aztán jött az a nyamvadt újságcikk, és minden a feje tetejére állt.
- Biztosan nem szeretnél vele beszélni?
- Biztos.
- Akkor megmondom neki, hogy hazamehet – áll fel. – Hozzak neked valamit?
- Nem kérek semmit, köszi. Szerintem csak alszom még egy keveset – dőlök hátra a párnára.
- Jól van – simít végig az arcomon, majd egy puszit nyom a homlokomra. – Pihenj nyugodtan. Anyukád majd délelőtt jön be, addig meg itt leszek én.
- Köszönöm – pillantok rá, aztán lehunyom a szemeimet, felkészülve egy kiadós alvásra.
Még hallom, ahogy Will mögött becsukódik az ajtó, aztán feljebb húzom magamon a paplant, átfordulok az oldalamra, és a lélegzetvételeimet számolva igyekszem minél hamarabb újra álomba merülni. Érzem, hogy a szemhéjaim elnehezednek, hogy a szívem lassabb ütemet kezd el diktálni, hogy ki-kimaradoznak másodpercek a valóságból, hogy szép lassan körülölel az álomvilág. Csak egyenletesen szuszogok, minden idegvégződésemmel a számlálásra koncentrálok, egyszerűen nem akarok elveszni a gondolataimban, mert tudom, hogy elég hamar ingoványos talajra tévednék. Persze a végtelenségig nem zárhatom egy képzeletbeli fal mögé a problémáimat, de most szükségem van néhány nyugodt órára, hogy elég erőt gyűjtsek szembenézni velük. Egyszerűen ez a mai nap sok volt számomra, túl sok új információ ért, és olyan dolgokat szakítottak fel bennem, amiket azt hittem, elég mélyre rejtettem ahhoz, hogy soha többet ne kerüljenek elő.
Csak tompán érzékelem, hogy nyílik az ajtó, és valaki halkan közelebb sétál az ágyhoz. Egy halvány mosollyal veszem tudomásul, hogy Will még alvás közben sem hagy magamra, annak ellenére sem, hogy tényleg nagyon csúnyán beszéltem vele, amikor szerencsétlen csak segíteni szeretett volna. Ráadásul biztos nem esett jól neki, hogy az első utam Oliverhez vezetett, ráadásul ki tudja, hogy mit -tud arról, hogy mi történt mielőtt elájultam. Vajon a fiú elmondta neki, hogy megcsókoltam? Jézusom, hogy csókolhattam meg? Hiszen nekem barátom van, akivel most költöztem össze!
Az érkező leül az ágy melletti székre, a következő pillanatban pedig megérinti a kezemet. Érzem, hogy megremegnek az ujjaim, hogy a nyugodt szívverésemnek oda, hogy görcsbe rándul a gyomrom. A szám kiszárad, késztetést érzek rá, hogy megnedvesítsem az ajkaimat, de nem akarom leleplezni magam a fiú előtt. Nem akarom leleplezni magam Oliver előtt. Bármennyire is szeretném magamat abba a hitbe ringatni, hogy Will kulcsolja össze ujjait az enyéimmel, nem tudom becsapni az érzékszerveimet. Will sosem fogta meg így a kezemet. Bárhogy érintett, sosem éreztem azt, hogy szinte szikrákat szór a bőröm ujjai nyomán. Hogy egyszerre ráz ki a hideg, és önt el a forróság, egy annyira furcsa, de mégis kellemes érzést váltva ki ezzel a kettősséggel, amire könnyebb rászokni, mint akármelyik drogra.
- Tudom, hogy nem akarsz látni – súgja, nehogy felébresszen. – Ráadásul, ha az a majom barátod itt talál, akkor biztos, hogy ad még egyet, de muszáj még mondanom valamit – folytatja, és bár erős késztetést érzek arra, hogy megnézzem, mennyire látszik, hogy Will behúzott neki egyet, jobban érdekel, hogy mit akar mondani, ezért tovább játszom az alvót. – Aj, annyira nehéz ebbe belekezdeni – engedi el a kezem, mire minden porcikám heves tiltakozásba kezd.
Látatlanban is tudom, hogy Oliver kínjában épp beletúr szőke tincseibe, és bár szeretnék mondani valamit, hogy könnyebben nekifogjon, nem találom a szavakat. Talán nem is akarom megtalálni őket, talán csak megbénít a közelsége. Nem tudom, percekkel ezelőtt még látni sem akartam, most meg már előre rettegek attól, hogy elmegy. Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Sosem voltam a szavak embere, de úgy fest, a tettek mezején is elbuktam, és már fogalmam sincs, hogy mit is csinálhatnék, mert nagyon úgy tűnik, hogy minden igyekezetem ellenére egyes egyedül arra vagyok képes, hogy megbántsalak – mondja végül, és hangjában annyi fájdalom bújik meg, hogy attól összeszorul a szívem. – De többet nem fog előfordulni – ígéri, miközben újra két tenyere közé veszi az ujjaimat. – Megértettem, oké? Felfogtam, de komolyan. Becsszóra – bizonygatja, de hogy magának, vagy nekem, azt nem tudom eldönteni. – Azt hittem, hogy én vagyok az a srác, aki mellett neked boldognak kell lenned. Én akartam lenni az a srác, de tényleg. Te jó ég, hogy nézhettem be én ezt ennyire? – akad ki saját magára. – Mindig azt hittem, hogy akkor rontottam el, amikor elmentem, pedig sokkal nagyobb hiba volt visszajönni. Igazad volt, tényleg önző vagyok. Én csak haza akartam jönni. Haza Manchesterbe, haza a barátaimhoz, haza a családomhoz, haza hozzád… - csapong össze-vissza, és szerintem már ő maga se tudja, hogy tulajdonképpen mit is akar mondani. – Nem gondoltam bele, hogy mi lesz akkor, ha…
- Takarodj innen, Oliver! – szeli át a levegőt Will fagyos hangja, és annyira megijeszt a fiú hirtelen felbukkanása, hogy ösztönösen szorosabban markolom meg a szőke srác kezét.
Persze az inkognitómnak annyi, hiába lazítom el az ujjaimat, elkéstem, arcomon már érzem Oliver fürkésző tekintetét, de makacsul összezárom a szemeimet. Bár énem egyik fele marasztalni szeretné a fiút, a másik túlságosan kimerült ahhoz, hogy ezt megtegye. Így is a sírás fojtogat, nem vagyok megmérve egy újabb beszélgetésre, pláne nem úgy, hogy közben látom is őt. Nem állok készen erre.
- Süket vagy ember? – lép közelebb Will fenyegetően.
- Akadjál már le rólam! – áll fel Oliver indulatosan.
- Ha nem mész magadtól, kiteszlek én nagyon szívesen – biztosítja a másik, és jelzés értékűen megropogtatja a kézcsontjait.
- Össze ne szarjam magam – ironizál a szőke maró gúnnyal a hangjában. – Ha úgy akarom, feltörlöm veled a padlót – veti oda már-már sziszegve.
- Így, hogy itt van a szomszédban a sürgősségi, nyugodt szívvel verlek agyon – tájékoztatja Will, a következő pillanatban pedig egyikőjük nekivágódik az ágyam melletti falnak.
A hangra azonnal kinyitom a szemeimet, és olyan lendülettel ülök fel, hogy egy pillanatra megszédülök. Egyébként Will csapta oda Olivert, de túl sok ideje nincs kiélvezni a sikert, ugyanis a szőke srác egy könnyed mozdulattal eltaszítja magától a másikat, a következő pillanatban pedig már lendül is a keze, és egy akkora jobbossal ajándékozza meg a fiút, hogy annak menten felszakad a szája. Azt hiszem, hogy ennyinél megállnak, de ekkor Will újra a falnak löki ex barátomat, és legnagyobb megdöbbenésemre már emeli is a térdét, hogy egy kiadós gyomrossal bosszulja meg az előző ütést. Oliver az utolsó pillanatban még valahogy tompítja a térdest a tenyerével, hogy aztán ismételten ő lendüljön akcióba. Ezúttal az ő ütése célt téveszt, vagy legalábbis Will elhajol előle, és már készül, hogy a fiú gyomra helyett ezúttal az arcát vegye kezelésbe, de ekkor végre rátalálok a hangomra.
- Mi az istent műveltek? Azonnal hagyjátok abba! Komolyan egy kórházban álltok neki összeverni egymást? Nektek teljesen elment az eszetek?
- Cassidy – jut hirtelen eszébe Willnek, hogy bizony én is a szobában vagyok.
- Kifelé, mindkettő! – vágódik ki ekkor az ajtó, és az egyik ápolónő érkezik, nyomában két őrrel.
- De hiszen – kezdene vitatkozni Oliver, azonban a biztonságiakat nem igazán izgatja a fiú mondanivalója, nemes egyszerűséggel egyikük a háta mögé csavarja a karjait, és már vezeti is kifelé.
- Mész magadtól, vagy követed a haverod? – érdeklődik a másik Willtől.
- Kurvára nem a haverom!
~ ~ ~
Woodstockot kitiltották a kórházból

Péntek hajnalban egy biztonsági őr vezette ki Oliver Woodstockot, a Manchester United újdonsült támadóját a kórházból, ugyanis egy belső forrás szerint, az egyik kórteremben összeverekedett egy másik férfival, nevezetesen William Straiserrel, a „I am Will Straiser” Youtube csatorna tulajdonosával. A híreket egyik fél sem erősítette meg, de Woodstock menedzsere ma reggel lemondta az ifjú tehetség vasárnapi interjúját, alighanem a kínos kérdések elkerülése végett.
Egyébként az ominózus kórteremben nagy valószínűség szerint az a Cassidy Wallace feküdt, akire többen emlékezhetnek azokból az időkből, amikor Oliver Woodstock még a Farkasok játékosa volt. A lány ugyanis Oliver ex barátnője, aki bár akkor tájt szinte minden nap feltűnt a fiú oldalán, többek meglepetésére nem követte Spanyolországba barátját. Akkor úgy tűnt, hogy a támadó újdonsült hírneve egy életre a fiatalok közé állt, de úgy fest, most, hogy a fiú visszatért, a régi érzések is felszínre kerültek.
A probléma, hogy Cassidy Wallace már fél éve Straiser barátnője, aki aligha fogadta kicsattanó lelkesedéssel Oliver hazatérését. Néhány szemtanú szerint Cassidy csütörtökön, éjfél tájékában kiviharzott a Szfinx nevű szórakozóhelyről, nyomában Willel, aki azonban percekkel később visszatért az említett szórakozóhelyre, hogy aztán a cuccaival együtt ismét távozzon. Cassidy ekkor már nem volt vele, a lányt ezt követően már csak a kórházból való távozásakor látták, ma reggel. Bár megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot Cassidyvel és a családjával, a két fiúhoz hasonlóan elutasították a kérdéseinket. Mindenesetre mi jobbulást kívánunk neki, reméljük, mihamarabb rendbe jön!

- Hát ez fantasztikus! – sóhajtok fel fáradtan, miközben félre teszem a laptopomat, mert kicsit kezdi bántani a szememet a képernyő fényereje. – Annyira sajnálom – pillantok az épp videót vágó Willre.
- Ugyan már, tudod mennyi új feliratkozóm lett? – fordul felém, és bár próbálja elviccelni a dolgot, látom rajta, hogy közel sem tartja ennyire szórakoztatónak a helyzetet. A helyében én se élvezném, hogy minden programomat le kell mondanom, mert amint kiteszem a lábamat a lakásból, már öt riporter nyüzsög körülöttem, hogy mindenféle privát témáról kezdjen el faggatni. – Lassan úgy is elül a dolog – vonja meg a vállát.
Csak bólintok, aztán a fiú kissé duzzadt ajkát kezdem el tanulmányozni. Oliver elég rendeset adott a srácnak, de alighanem ő se néz ki sokkal jobban. Remekül egymásra találtak, az egyszer kétségtelen.
- Figyelj csak! – szólalok meg újra. – Nem tudom, hogy Savannah mennyit mondott el neked abból, hogy min vesztünk össze, de amikor azt mondtam neki, hogy tönkre tette az életemet, azt nem úgy gondoltam – mondom. – Csak haragudtam rá, amiért nem adta meg nekem a választási lehetőséget, de ettől függetlenül az, hogy mi ketten találkoztunk, az nem egy hiba, vagy ilyesmi – magyarázom.
- Tudom, hogy nem úgy gondoltad – bólint Will, és már épp megkönnyebbülnék, amikor hozzáteszi. – De nem folytatom ezt Cassidy.
- Miről beszélsz? – nézek rá értetlenül, miközben feljebb tornászom magam az ágyban.
- Rólunk, kettőnkről – válaszol.
Szavait hosszú csend követi. Nekem szükségem van arra, hogy felfogjam, amit mondott, neki pedig idő kell ahhoz, hogy kitalálja, hogyan folytassa. Sejtettem, hogy nehéz lesz átverekedni magunkat ezen az időszakon, de azért ennél egy kicsit későbbre vártam a mélypontot. Mondjuk, könnyen lehet, hogy Will szíve szerint már a kórházban kidobott volna, csak tekintettel volt az állapotomra, viszont most, hogy már jobban vagyok, nem annyira kellemetlen, hogy szakít velem.
- Tudod, van az a srác, aki leszerződött azzal az utazási irodával – vált hirtelen, és bár nem értem, hogy mire akar kilyukadni, bólintok egy aprót. – Elintézte, hogy még azelőtt meghallgassanak annál a parten cégnél, mielőtt megpályáztatnák a munkakört. Holnap reggel elutazom Londonba néhány napra. Addig találd ki, hogy mit szeretnél.
- Hogy mit szeretnék? – kérdezek vissza értetlenül, hiszen ő akar velem szakítani és nem fordítva.
Válasz gyanánt csak kihúzza a gépéből a fülhallgatót, majd elindítja a videót, amit éppen vág. Meglepetésemre az a jelenet fogad, amikor Oliverrel beszélgetek a hálóban, miután összeszólalkoztak Willel a videójátékon. Egész konkrétan a beszélgetésünk utolsó sorainál tartunk már, amikor a fiú arról faggat, hogy szeretem-e Willt. Bár tudom, hogy mit fogok válaszolni, mégis érdeklődéssel várom a feleletet, közben pedig az arcomat szemlélem, hogy mégis milyennek látott Oliver abban a pillanatban. Azt kell mondjam, hogy belülről sokkal magabiztosabbnak gondoltam magamat, mint amennyire a valóságban tűntem, úgyhogy azt hiszem a szőke srácnak minden alapja meg volt arra, hogy ne higgyen nekem. Nem ártana gyakorolnom a póker arcot.
- Hogyhogy felvetted ezt? – értetlenkedem, mikor a végére ér a videó.
- Mikor próbálgattam a beállításokat, véletlenül bekapcsolva maradt – vonja meg a vállát. – De nem ez a lényeg, Cassidy. Olivernek igaza van, hezitáltál – tér vissza korábbi beszélgetésünkhöz. – Mikor először láttam, elgondolkoztam azon, hogy ez volt-e az első alkalom, vagy észre kellett volna már vennem korábban. És akkor rájöttem, hogy a fenébe is. Te már fél éve hezitálsz! Nem tudom, hogy Oliver az oka, vagy valami teljesen már, de őszintén szólva nem is nagyon érdekel. Amit viszont tudok, hogy én nem lehetek helyetted biztos a kapcsolatunkban, és nem is akarok. Savannah anno döntött helyetted, én nem fogok – csóválja meg a fejét. – Találd ki, hogy mit szeretnél. Ha engem, örülni fogok neki, hiszen amikor azt mondtam, hogy én benned gondolkozom, azt úgy is gondoltam. De ha nem engem, azt is elfogadom. De én nem az a srác akarok lenni, aki mellett le tudod élni az életed, hanem az, aki nélkül nem. És nem is leszek az.
10.Fejezet
Ámulva szálltam ki a kocsiból, mindent hó borított, a bokrokat, a fákat, a sziklákat. Jégcsapok lógtak alá a faágakról, amiken aztán megcsillant a napfény, ezüstös fénybe vonva az egész környéket. Lenyűgöző volt a látvány, ahogy elterült alattunk a város, felettünk pedig fehér ködbe vonták az eget a felhők. Még jó, hogy Will külön szólt, hogy otthon ne felejtsem a fényképező gépemet, ezt kár lett volna megörökítetlenül hagyni.
- Tetszik? – karolta át a derekamat a fiú, mire a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig kirázott a hideg.
- Ez varázslatos! – pillantottam rá. – De tényleg. Elképesztően mesés – néztem újra körbe.
- Gyere, tegyük le a cuccainkat, aztán megmutatom a környéket – mutatott rá a fák között álló apró faházra.
Ez volt a negyedik randevúm Willel, és egyben az első olyan, ami nem ért véget az este végeztével. Bár eleinte tartottam a közös utazástól, mikor beültem a fiú mellé a kocsiba, egy csapásra tova szállt a félelemem. Már akkor is annyira figyelmes és közvetlen volt, lehetetlen volt nem jól érezni magad vele. Az út alatt végig egymásnak mutogattuk a kedvenc zenéinket, és mivel elég sok közös kedvencünk volt, egy idő után azzal szórakoztunk, hogy teljesen random elindítottunk valamit, és az nyert, aki előbb ráismert a dalra. A jutalom annyi volt, hogy a vesztesnek el kellett árulnia magáról valamit, lehetett az akármennyire jelentéktelen apróság, a lényeg csak annyi volt, hogy megismerjük egymást.
A faház egyébként Willék nyaralója volt, valamilyen szegről végi rokon kapcsán jutottak hozzá, és bár nem bírt nagy értékkel, de megtartották, mert jó helyen volt. Belül mindössze két szoba volt, egy fürdő, és egy nappali, utóbbival egybe volt egy apró konyha, valamint az egyetlen apró asztalból álló étkező. Bár nem volt egy „hű de különleges” hely, de meg volt a maga bája a hosszúszűrő szőnyegekkel, az apró kandallóval, a kissé már szakadt kinyithatós kanapéval, amin meleg plédek fogadták a hűvösről betévedőket. Olyan otthonos volt, a meleg színeivel, a kellemes tölgyfaillattal, a falakon lógó képekkel. Tényleg az a tipikus hegyi viskó, ahol jól esik álomra hajtani a fejed egy kiadós túra után.
- Oké, én készen vagyok! – fordultam csillogó szemekkel Willhez, miközben a nyakamba akasztottam a fényképező gépemet.
- Akkor, indulhatunk is – tárta ki nekem előzékenyen az ajtót.
Kézen fogva sétáltunk, bár elég sokszor megálltunk, ugyanis jóformán minden megtett méter után találtam valami megörökíteni valót. Nem tudom, hogy Will mennyire unta, hogy folyamatosan a jégcsapokat fényképezem, vagy ha netalántán mégsem, akkor garantáltan a havas tájat. Közben persze folyamatosan magyaráztam neki, hogy ebből vagy épp abból a képből mennyire jó szerkesztéseket lehet majd csinálni, és hogy ha egyszer megnyitom a fotós blogomat, akkor garantáltan külön bejegyzést szentelek majd ennek a délutánnak.
- Idenézz, itt egy lábnyom! – fordultam kamerástul a fiú felé, aki épp abban a pillanatban kattintotta el a saját képét. – Hé, engem nem ér! – kaptam kezeimet az arcom elé.
- De hiszen te vagy a legszebb – ajándékozott meg egy ártatlan mosollyal.
Szavai nyomán akaratlanul is elvörösödtem, mire persze Will ismét lefotózott, hogy aztán megjegyezze, hogy igazán adhatnék neki napozási tanácsokat, mert ő még ilyet nem is látott, hogy valaki egy másodperc alatt ennyi színt összeszedjen.
- Annyira gonosz vagy! – néztem rá összehúzott szemekkel, de válasz gyanánt a fiú csak felém nyújtotta a nyelvét.
Ha már ő a gyerekes vonalat választotta, én sem adtam alább, megragadtam egy kupac havat, és mielőtt Will hasonlóképpen tehetett volna, már meg is dobtam. A túránk igen hamar hócsatába torkollott, össze-vissza szaladgáltunk a fák között, miközben igyekeztünk minél több golyót gyártani, hogyha a lehetőség úgy hozza, akkor akár sortüzet is nyithassunk a másikra. Rajtunk kívül senki nem volt az erdőben, egyedül a mi nevetésünk és a lépteink alatt ropogó hó törte meg a csendet, ami még varázslatosabbá tette a délutánt. Annyira jó érzés volt csak magunkban lenni, nem gondolni semmire, elfelejteni a mindennapi problémákat, egyszerűen csak lenni, és hógolyókkal dobálózni, mint amikor az volt a legnagyobb gondunk, hogy melyik játékot vegyük le az óvódai szekrény polcáról.
A krach akkor ütött be, amikor Will valahogy mögém került, mire sebesen szaladni kezdtem, össze-vissza cikázva, hogy legalább néhány hógolyó ne a kabátomon puffanjon. Egész jól ment a manőverezés, ráadásul a tisztás túloldalán megpillantottam egy viszonylag nagyobb sziklát, ami remek búvóhelynek tűnt a fiú elől, úgyhogy gyorsítottam a lépteimen, hogy minél hamarabb elérjem a fedezéket.
- Cassidy, lassíts! – kiáltott utánam Will, de akkor valamiért azt hittem, hogy csak azért szól, mert ő is látja, hogyha elérek a szikla mögé, akkor bizony bosszúra számíthat. – Cassidy, állj meg! Be fog szakadni a… - folytatta, de ekkor eltűnt a lábam alól a talaj.
Éreztem, hogy a nadrágom alá bekúszik a jéghideg víz, és mielőtt feleszmélhettem volna, már nyakig elmerültem a fagyos tóban. A végtagjaimat megbénította a hideg, hiába akartam a felszínre nyúlni, úgy éreztem, hogy mozdítani se bírom a karjaimat. A lábammal még valahogy tapostam a vizet, hogy ne merüljek el teljesen, de így is csak éppen hogy a víztükör felett tudtam tartani az arcomat, ráadásul egyre inkább elgyengültek azok a lábtempók, így hamarosan már teljesen alá-alámerültem a jeges folyadéknak. Mikor felbukkantam, egy-egy pillanat erejéig láttam, hogy Will megpróbál közelíteni, de a jég eléggé megrepedt körülöttem, így hiába akart azonnal kirántani, félő volt, hogy a segítség helyett, csak ő maga is a vízben végzi, így viszont csak lassan tudott értem jönni, alaposan átgondolva, hogy hová is helyezi a lábát.
- Mindjárt ott vagyok Cass, tarts ki még egy kicsit! – kiabálta. – Nagyon jól csinálod, csak maradj a jég felett! – utasított, miközben egy újabb lépéssel került közelebb.
- Nagyon fázom, Will – vacogtam, de olyan halkan, hogy még én magam is alig értettem mit mondtam, nemhogy a fiú.
A következő pillanatban újra elmerültem a jeges vízben, azonban míg eddig mindig a felszínre is keveredtem, ezúttal a jégtábla alá sodródtam, így hiába rúgkapáltam a víz alatt, nem tudtam feljönni. Erre persze bepánikoltam, valahogy mozgásra bírtam a kezeimet, de csak a jeget vertem velük alulról, amivel az ég egy adta világon semmit nem értem el, azon túl, hogy majdnem szilánkosra törtem az ujjaimat. A hideg egyre jobban átjárta a csontjaimat, a légszomj is egyre inkább kezdett úrrá lenni rajtam, a végtagjaim kezdtek elzsibbadni, a szívem pedig az izgalmak ellenére is, de egyre lassabb tempóra váltott.
- Megvagy! – rántott ki egyszer csak Will, és mielőtt ismét beszakadhatott volna alattunk a jég, arrébb lépett, egy vastagabb területre. – Jézusom, jól vagy? – kérdezte, miközben már hámozta is le magáról a kabátját, hogy betakarjon vele. – Basszus Cass, szólalj már meg! – veregetett hátba, mire felköhögtem egy rakat vizet. Nem is emlékszem, hogy mikor nyeltem ennyit, alighanem megpróbáltam valahogy a víz alatt lélegezni, de úgy fest nem igazán jártam sikerrel.
- Megfagyok – remegtem, és bár egyáltalán nem volt pozitív töltetű a mondat, Will megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
– Gyere, ezt vedd fel – terítette rám a kabátját, és bár alatta még mindig csurom víz voltam, egy hajszálnyival ugyan, de elviselhetőbb lett a hideg. – Oké, mindjárt jobb lesz – ígérte, miközben két kézzel elkezdte dörzsölni a karomat, hogy némi életet leheljen belé. – Jól van, gyere, hazaviszlek! – kapott az ölébe, és bár már akkor sem voltam az a nádszál alkat, az erőlködés egy halvány szikrája nélkül haladt velem a faház felé. – Mindjárt ott vagyunk – ismételgette, és mikor már kezdtem úgy érezni, hogy ez a mindjárt sosem jön el, Will végre valahára megtorpant.
Óvatosan letett, hogy elő tudja szedni a kulcsát a farzsebéből, aztán már nyitotti is ki az ajtót, hogy a lehető leghamarabb a meleg házban tudhasson. Amint megcsapott a kandalló melege, már rángattam is le magamról az átázott ruhákat, és csak akkor eszméltem fel, amikor már egy szál fehérneműben ácsorogtam a nappali kellős közepén, Will szeme láttára.
- Basszus! Ne haragudj! – kaptam magam elé az egyik plédet a kanapéról. – Én teljesen elfeledkeztem magamról, csak annyira fáztam – szabadkoztam, de a fiú ekkor leintett.
- Ne hülyülj már, Cass! Láttam már nőt fehérneműben, nem rontottál meg egy életre – nevetett fel. – Ellenben gyanítom, hogy te még nem estél bele egy befagyott tóba.
- Valóban ez volt az első – bólintok, miközben szorosan magam köré csavarom a plédet, hogy aztán néhány női praktikát bevetve, de megszabaduljak a bugyimtól, és a melltartómtól is. – És reményeim szerint az utolsó is. De most már legalább értem, hogy amikor a filmekben a főhősnő a jég alá keveredik, akkor nem egy lúzer, szimplán csak nem könnyű megmaradni azon az egy ponton, ahol beszakadt alattad a cucc – magyaráztam. – Bocsi a kabátodért, tiszta víz lett. Meg a pléded is – pillantottam le az említett tárgyra. – Meg igazából úgy mindened – fordultam a kanapé felé, amire csöpögött a hajamból a víz.
- Szerintem vegyél egy forró zuhanyt – tanácsolta a fiú. – Addig meg kint elrendezem a dolgokat.
Csak egy bólintással feleltem, aztán már el is tűntem a fürdőszoba ajtó mögött. Jéghideg bőrömet szinte csípte a meleg víz, de ahogy szép lassan kezdett újra átjárni az életet, egyre kellemesebbé vált a forró zuhany. A hajamat is átöblítettem, hogy ne a fagyos tincsek hulljanak a szemembe, aztán már nyúltam volna a törülköző után, mikor rájöttem, hogy egyedül az a csuromvizes pléd van velem, amibe becsavarva érkeztem, ugyanis a cuccaimat nagy érzékkel kinn hagytam.
- Figyelj csak Will! – kiáltottam ki. – Be tudnál adni egy törülközőt?
- Persze, egy pillanat – kiabált vissza.
Ekkor lett volna annyi a dolgom, hogy szép türelemmel megvárjam, hogy a srác a résnyire nyitott ajtón át beadja a törülközőt, de persze nem én lennék, ha nem alakítottam volna. Ahogy kiléptem a zuhanyzóból, nem mértem fel, hogy mennyire csúszik is a csempe, így a lábaim eltűntek alólam, én pedig nagy lendülettel készültem hátra esni. Önvédelmi reflex gyanánt megragadtam az első kezem ügybe keveredő tárgyat, nevezetesen a kilincset, ami persze jött velem együtt, így az ajtó nagy erővel kivágódott. Vész terv gyanánt még utolsó erőmmel a zuhanyfüggöny után kaptam, ami ugyan egy pillanat erejéig megtartott, de aztán egy szakadó hanggal megadta magát, és az egész rám hullott.
- Jézusom, minden oké? – sietett be Will, egy időben azzal, hogy legalább a fejemet elődugtam a zuhanyfüggöny alól.
- Ezért is bocsi – egészítettem ki a listát, és már épp készültem elásni magamat, mikor a fiú felnevetett. – Ennyire gáz randid, fogadok, hogy nem volt még – temettem arcomat a tenyerembe. – Ha még van bármilyen bútor a házban, amit nem tettem tönkre, könyörgöm, ne engedj a közelébe!
Will szórakozottan figyelt, türelmesen várta, hogy felvegyem vele a szemkontaktust, de pillantásomat csak azért is alapon távol tartottam az övétől. Valahogy amikor az embert mindössze egy félig leszakadt zuhanyfüggöny takarja, nem sok önbizalma marad a kiszemeltje szemébe nézni.
- Ja, és amúgy a kilincset is letörtem. Csak ha nem vetted volna esetleg észre – tájékoztattam még. – Nyugodtan küldd el a számlát…
- Cassidy, ne legyél már hülye – röhögött ki a srác, miközben átnyújtotta a törülközőt. – Tény, hogy te vagy az első, akit ki kellett pecáznom egy jég borította tóból, és soha senki nem tudta ennyi idő alatt tönkre vágni az ajtómat és a zuhanyzómat is, de a legkevésbé sem tartom gáznak a randinkat – csóválta meg a fejét. – Emlékezetesnek emlékezetes, de nem gáz. Kint várlak, oké?
- Oké – bólintottam egy aprót.
- De a mosdókagylóhoz kötődöm, úgyhogy szépen kérlek vigyázz vele – ajándékozott még meg egy megjegyzéssel, aztán elégedett vigyorral az arcán, magamra hagyott.


~ ~ ~
Ahogy becsukódik az ajtó Will mögött, szembesülök vele, hogy mennyire egyedül maradtam. Máskor ilyenkor Savannaht hívnám fel, de most látni se bírom a lányt, és haza se szívesen mennék, mert anya megállás nélkül csak idegesítene a hülye kérdéseivel. Már az is lefárasztott, hogy tegnap egész hazaúton arról faggatott, hogy mégis mit kerestem Olivernél, aztán miután negyedjére is figyelmen kívül hagytam a kérdését, elkezdett arról magyarázni, hogy nem találok még egy olyan fiút, mint Will, úgyhogy szedjem össze magamat. Ezek után az anyám szerinti életem pasija ugyebár félig meddig szakított velem, most meg itt vagyok tök egyedül a ki tudja meddig barátom lakásán. A legnagyobb problémám pedig, hogy ahelyett, hogy azonnal megvilágosodtam volna arról, hogy én nem bírom Will nélkül, és vele szeretnék lenni, mert szerelmes vagyok belé, ez rohadtul nem így van.
Szeretném, hogy így legyen, de nem így van. Nézhetem jobbról, nézhetem balról, de arra a kérdésre, hogy kit is szeretek igazán, soha a büdös életben nem William Straiser neve lesz a válasz. Addig legalábbis semmi képpen sem, amíg nem tudom lezárni a kapcsolatomat Oliverrel, márpedig nagyon úgy fest, hogy nem tudom. Három évem volt rá, és mégis, mire mentem az idővel? A fiú nélkül egyszerűen esélyem sincs rá, hogy pont kerüljön a történet végére, mert akárhányszor rányomom a ceruzát a papírra, jön ő, és egy tollvonással vesszővé avanzsálja azt. Itt lenne az ideje annak, hogy beszéljek vele, de nem úgy, ahogy eddig, hanem rendesen. Nem idegből, nem dacból, nem sértettségből. Egyszerűen csak azért, hogy jussunk valahova.
~ ~ ~
 Nevetve léptünk ki a lottózó ajtaján, zsebünkben a szelvénnyel, ami igazolta, hogy tíz fontot raktunk a Farkasok másnapi győzelmére. Bár már máskor is fogadtunk a csapatra, ez volt az első alakalom, hogy én ezt legálisan tettem meg, hiszen elvileg csak tizennyolc éves kortól lehet szerencsejátékozni. Persze amikor az embernek van egy bátyja, akkor nem kell olyan semmiségeken aggódnia, mint hogy honnan szerezzen kamu személyit, ha szüksége van valamire, akkor csak átvállal egy heti mosogatást, és már meg is kapta, amit akar. Aztán ha jól csinálja, még a mosogatást is elsunnyogja, de ez már csak a ráadás.
- Oké, már csak a tetkó maradt és a cigi – bólintott elégedetten Savannah, miközben kipipált egy újabb pontot a listánkról. – Melyik legyen a következő? – tudakolta.
- Csak felírtátok a cigit? – cüccögött elégedetlenül Oliver. – Az hülyeség, húzd ki! – indítványozta, és már nyúlt is a papír után, de barátnőm még épp idejében visszasüllyesztette a táskájába.
- Tizennyolc dolog kell a listára, és más nem jutott az eszünkbe – vetette ellen a lány. – Amúgy is, nem kell elszívnia. A lényeg, hogy megtehetné, nem az, hogy meg is tegye – magyarázta.
- Komolyan a cigit huzatnád le, és nem a tetkót? – szóltam én is közbe.
- Arról tudom, hogy úgy se mered – vágta rá a fiú.
- Igenis meg merem csinálni – kértem ki magamnak azonnal. – Csak azon gondolkozom, hogy a lapockámra csináltassam, vagy inkább a csuklómra…
- Egy éve ezen gondolkozol cica, nem ma fogod kitalálni – cukkolt tovább.
- Oké, a tetkó szalonba megyünk! – döntöttem el, egy kicsit túlságosan is bátran a korábbi „legális ivás” pont miatt, mindenesetre Savannah bólintott, Oliver pedig csak szórakozottan figyelt. Ő tényleg teljesen biztos volt benne, hogy amint meglátom a tűt, kirohanok majd a világból.
Amikor beléptünk a szalonba, majdnem azzal a lendülettel fordultam is ki, ugyanis valakit épp varrtak, és hát nem tűrte éppen csendesen. Ráadásul a falakon mindenféle absztrakt ábra díszelgett, a pult mögött álló csajszi az én ízlésem szerint már túlzásba vitte a bőrének kilyuggatását, ha nem volt rajta kilenc piercing, akkor egy sem, ráadásul elég büdös is volt, bár még ez zavart a legkevésbé. Elég volt egyszer körbe néznem, hogy tudjam, a legkevésbé sem vágyom semmi olyanra, ami aztán egy életen át emlékeztet arra, hogy egyszer betévedtem egy ehhez hasonlatos helyre.
Szerencsére Savannah kettőnk helyett is bátor volt, úgyhogy nemsokára már az egyik sarokban lapozgattam át egy katalógust, hogy milyen tetkót is szeretnék. Az egyik tetováló srác mondta, hogyha esetleg valami olyan ötletem támad, amit nem látok a választékban, akkor bátran szóljak neki, majd megrajzolja, aztán elsétált, hogy nyugodtan válogathassak. Oliver persze roppant mód élvezte a helyzetet, sorra mutatott rá az idételenebbnél idétlenebb, de legalábbis rohadt nagy mintákra, és mindnél megjegyezte, hogy mennyire jól is állna. A szemeimet forgatva igyekeztem kizárni a hülyeségeit, és inkább Savannahra koncentráltam, aki legalább ténylegesen segíteni szeretett volna, bár barátnőmnek annyira más ízlése volt, mint nekem, hogy egy fikarcnyival se jutottam közelebb a célhoz.
- Nem tudom, egyik se tetszik – húztam el a számat, mikor sajnálatomra a katalógus végére értem, így nem tudtam tovább húzni az időt a nézegetéssel.
- Szerintem az arcom remekül mutatna a fenekeden – poénkodott tovább barátom.
- Nem kell ahhoz egy tetkó, hogy tudjam, hogy egy seggfej vagy…
- Oké, ez túl magas labda volt – ismerte be Oliver. – Esetleg rajzoljak valamit? – ajánlja fel vigyorogva.
- Nagyon humoros vagy – forgattam meg unottan a szemeimet, ugyanis a srác rajztehetsége kimerült a saját kezének körbe rajzolásánál, és néha még azt is elrontotta. – Mit szólnál egy Bayern München címerhez, mondjuk itt? – mutattam a combom belső felére ártatlan mosollyal az arcomon.
- Azt, hogy mostantól szingli vagy – vágta rá, és hiába tudta, hogy csak szórakozom vele, azért egy picit izgult, hogy a végén tényleg az általa legutáltabb egyesület címere fogja a bőrömön végezni, pusztán heccből.
- De most miért? Lehet még Müller nevét is alátetováltatom. Sőt, az egész csapatét! – lendülök bele. – Bocsi, ne haragudj, de intim tetoválás és létezik? – kiáltottam át a szalon túlsó felében ülő srácnak, mire Oliver fél kézzel betapasztotta a számat. – Sőt, lehet inkább piercingem lesz! – húztam el a fejemet, hogy tovább mondhassam a baromságaimat. – Csiklópiercinget vállalsz? – fordultam újfent a férfihez, aki kezdte elveszíteni a fonalat.
- Szegényke sokat ivott. Majd visszajövünk, ha még józanul is akarja – közölte faarccal a csávóval, és már tolt is kifelé az ajtón.
Savannah a rögöhéstől rázkódó vállakkal követett minket, aztán persze nevetve lepacsizott velem, amiért végül csak elértem, hogy Oliver vétózza meg helyettem a tetoválást. A szőke srác csak unottan hallgatta a lányos vihogásunkat, és kivételesen mindenféle szó nélkül tűrte, hogy felváltva szívjuk a vérét. Jó, ez azért túlzás, mert rövid úton biztosított minket arról, hogy még egy megjegyzés és gyalog megyünk haza. Bár másnak ez nem lett volna annyira komoly fenyegetés, de mi Savannahval józanul sem tartoztunk a tájékozódás bajnokai közé, nemhogy kissé becsiccsentve. Egyszer a lányhoz akartunk hazamenni egy buliból, mivel mindössze két sarokra lakott a szórakozóhelytől, és az lett a vége, hogy egy temetőben kötöttünk ki. Jó, az is tény, hogy akkor azért a kissé becsiccsentvétől elég messze álltunk, így aztán az egyik sírkőben még fel is fedeztük barátnőm franciaágyát, úgyhogy kényelembe helyeztük rajta magunkat, mígnem az egyik éjjeli őr ránk talált. Majdnem a rendőrt is ránk hívta, de tekintve, hogy atom részegek voltunk, belátta, hogy aligha a sírrablás volt a célunk, és inkább egy taxit szerzett nekünk. Arra azóta sem emlékszem, hogy hogyan tudtuk megmondani a címünket, de végül valahogy hazajutottunk, úgyhogy minden jó, ha jó a vége.
~ ~ ~
Legalább századjára nyúlok már a telefonomért, percekig az ujjaim között forgatom az eszközt, hogy aztán újra visszategyem a polcra. Hiába tudom, hogy beszélnem kéne vele, egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy felhívjam. Végül is, a kórházban azt ígérte, hogy többet nem keres. Talán ezúttal tényleg kisétált az életemből. Olyan jól megvoltunk Willel, mielőtt Oliver visszajött volna. Talán ha többet nem találkozunk, akkor minden olyan lesz, mint korábban. Annyival egyszerűbb lenne úgy elengedni, hogy nem adom meg neki az esélyt, hogy ellent mondjon. Úgy is ellent fog mondani. Oliver Woodstock a szinonimája az ellentmondásnak.
És mi van, ha mégsem teszi? Ha csak meghallgat, aztán bólint, és elsétál. Mi van, ha ő ott és akkor a kórházban lezárta a kettőnk történetét. Ha belenyugodott abba, hogy ez nem volt több egy nagy, de múlékony szerelemnél. Nevezhető ez egyáltalán múlékonynak? Volt valaha is akárcsak egyetlen olyan perc, amiben nem szerettem őt? Tudom, azt mondtam neki, hogy gyűlölöm. Hogy nem akarom tovább szeretni. De mit lehet azzal kezdeni, ha azért gyűlölöm, mert szeretem? Ha azért akarom távol tartani magam tőle, mert nem bírom elengedni. Ha azért nem akarok vele a lezárásról beszélni, mert rettegek, hogy nem fog tiltakozni.  Van ennek egyáltalán bármi értelme?
Gondolataimból egy halk kopogás rángat ki, talán ha nem lenne néma csend a szobában, akkor meg se hallanám, de mivel órák óta csak szótalanul fekszem a kanapén, nincs mi megtörje a hallgatást. Eljátszom a gondolattal, hogy nem nyitok ajtót, nem tud olyan személy állni a küszöbön, akinek örülnék, de mégis, valami arra késztet, hogy felálljak. Ahogy elsétálok az előszobai tükör előtt, majdnem dobok egy hátast nyúzott külsőm láttán, és bár pontosan tudom, hogy menthetetlen a helyzet, azért ujjaimmal nagyvonalakban átfésülöm hullámos tincseim. Nem sokkal jobb, de legalább most már talán nem fog menten szívinfarktust kapni az érkező, ha meglát. Azért ez is valami.
Bizonytalanul teszem tenyerem a kilincsre, de mielőtt visszatáncolhatnék, ujjaimmal jobban ránehezedem a fém kallantyúra, az ajtó pedig már megadóan nyílik is. A meglepetés akkor ér, mikor senkit nem találok a küszöbön, így aztán értetlenül kihajolok a folyosóra, hátha megpillantok néhány unaloműzés gyanánt másokat szivató kölyköt. A tekintetem azonban nem gyerekekre siklik, helyettük csak egy vörös lófarkat pillantok meg, keskeny derékkal, formás idomokkal. Hiába csak egyszer láttam a lányt, kétségem sincs a kilétét illetően, és talán jobban járnék, ha minden szó nélkül becsuknám az ajtót, végül egy torokköszörüléssel érzékeltetem a jelenlétem. Váratlan vendégem sebesen fordul vissza, pillantását azonnal rám szegezi, de hiába próbálok bármit kiolvasni a tekintetéből, fogalmam sincs, mit akarhat tőlem. Lassan sétál felém, közben folyamatosan figyel, érzem, ahogy tetőtől talpig végigmér. Vajon Oliver mondta meg neki, hogy hol lakom? És ha igen, akkor mégis miért? Egyáltalán mit keresett azon az estén a fiúnál? Tényleg nem történt közöttük semmi, vagy ez csak egy kétségbeesett ígéret volt Oliver részéről, hogy megállítson?
- Evelyn Marshall – nyújtja felém a jobbját.
- Cassidy Wallace – felelek kimérten. – Miben segíthetek? – veszem elő legudvariasabb énemet, miközben legszívesebben minden indok nélkül fognám, és addig rángatnám a hajánál fogva, amíg nem találja ki, hogy hogyan utazzon vissza az időben, hogy legközelebb jó nagy ívben kerülje el Olivert, és ne zavarjon bele abba a csókba.
- Azt hiszem, hogy beszélnünk kellene.
- Mégis miről?
- Nyilvánvalóan Oliverről – sóhajt fel. – Bár meghitt itt a folyosón ácsorogva is, esetleg behetek? – bök fejével az ajtó irányába, és ha nem is túl lelkesen, de utat engedek neki. – Szép lakás – próbálkozik be egy bókkal feszültségoldás gyanánt.
- Nem az enyém – intem le hűvösen. – Arra találod a nappalit – mutatok az említett szoba irányába, mire Evelyn készségesen elindul a helyiség irányába.
Ő a kanapéra ül, ezért én a fotelbe. Hiába tudom, hogy semmi közöm nem volt akkor Oliverhez, mikor ők ketten kavartak, vagy tudja isten mit csináltak, mégsem tudom nem gyűlölni. Ahogy ránézek, maga volt a megtestesült tökéletesség, ő minden, ami én csak lenni akarok. Csinos és szép, a két lábon járó nőiesség. Márkás ruhákat hord, makulátlan a manikűrje, a copfja úgy áll a feje tetején, hogy egyetlen hajszálba nem lehet belekötni. Tökéletes pár egy sztárfocistának. Címlapra való, mutogatható, egy varázslatos kiegészítő. Nem csodálom, hogy Olivernek is megtetszett.
- Szóval? – sürgetem meg beszélgetőpartnerem, hiszen ő keresett fel engem, esetleg az okát is elárulhatná.
- Csak hogy még a legelején tisztázzuk, Oliver nem tudja, hogy itt vagyok – kezd bele.
- Persze – mosolyodom el gúnyosan. – Nyilván fejből tudod a lakcímemet…
- Ami azt illeti, igen. Oliver menedzsereként az a dolgom, hogy mindenről tudjak, ami az imidzsét érintheti – bólint.
- Oliver menedzsere? – kérdezek vissza kicsit meglepetten, Evelyn pedig egy halvány mosollyal konstatálja, hogy sikerült felkeltenie az érdeklődésemet.
- Igen. Akkor este is munkaügyben voltam nála – magyarázza.
- Hajnali egykor, na persze – nevetek fel ismét. – Azért hülyének ne nézzük már egymást!
- A legkevésbé sem nézlek hülyének Cassidy. Azért voltam Olivernél, hogy meggyőzzem, fogadja el az egyik sportszergyártó cég ajánlatát. Régóta megy kettőnk között a vita, ugyanis korábban a Farkasokat is szponzorálta ez a vállalat, viszont az igazgató és a klubvezetés között akadt egy kis nézeteltérés, így azonnali hatállyal felbontották a szerződést. A szponzorcég elzárta a pénzcsapot, és hát emiatt…
- … majdnem kizárták őket az Európa Ligából – fejezem be, ugyanis tökéletesen emlékszem azokra a napokra, amikor kérdésessé vált, hogy indulhatnak-e az említett sorozatban.
Sosem láttam még Olivert annyira dühösnek. Olyan hévvel csapta be maga mögött az ajtót, hogy az egész ház beleremegett, a táskáját gyakorlatilag hozzávágta a földhöz, majd mivel még ekkor sem érezte, hogy kellően kitombolta magát, menet közben belerúgott egyet az íróasztalom lábába is, aminek túl soknak bizonyult a fiú rúgó ereje, és egy hatalmas reccsenés kíséretében kitörött a helyéről. Az asztal hangos robaj kíséretében elborult, a rajta lévő holmik szanaszét gurultak a szobában, egy üvegpohár pedig éles csilingelés közepette hullott szilánkjaira.
- Meg vagy húzatva, idióta? – támadtam le azonnal a srácot, de ahogy pillantásom az arcára siklott, egycsapásra megbántam, hogy felemeltem a hangom. Annyi csalódottság ült a szemeiben, kiábrándultság, nyugtalanság, düh… – Mi történt, Oliver? – pattantam fel azonnal az ágyról, de nem gondoltam át eléggé a hirtelen mozdulatot, ugyanis egyenesen néhány szilánkra sikerült rátaposnom. – Áu! – kaptam fel gyorsan a lábam, és bár egy helyen kiserkent a vér, szerencsére egyik üvegdarab se állt bele a talpamba.
- Jól vagy? – termett mellettem rögtön Oliver, és egy gyengéd mozdulattal lenyomott az ágyra, nehogy megkíséreljek egy újabb összebarátkozási kísérletet a szilánkokkal.
- Megkarcolt, de túlélem – biztosítottam. – Mi történt, Oliver? – tettem fel újra a kérdést, miközben belecsimpaszkodtam a karjába, hogy lehúzzam magam mellé a matracra.
A fiú ugyan megadóan leült, de a kérdésemre jó darabig nem válaszolt. Nem tudtam eldönteni, hogy csak nem akar, vagy inkább nem tudja, hogy mit mondjon, mindenesetre jobbnak láttam nem sürgetni. Csendesen ültem mellette, közben az órájának szíjját babráltam, néha egymásba fűztem az ujjainkat, aztán szét, igazából csak az számított, hogy újra és újra megérinthessem. Ő csak meredten bámult maga elé, szemein látszott, hogy fejben teljesen máshol jár, így aztán egy idő után abbahagytam kezének birizgálását, mire váratlanul felfelé fordította a tenyerét, és ezúttal ő fonta egymásba ujjainkat.
-   Hogy segítsek, hm? Csak mondd, és megteszem – cirógattam meg a nyakát, mire végre rám emelte a pillantását. – Beszélj hozzám, kérlek!
- Ki akarják zárni a csapatot az Európa Ligából – szólalt végre meg. – Lehet, hogy nem utazhatunk ki Dortmundba.
- Micsoda? De hát miért? Hiszen tovább jutottatok, nem tehetik ezt! - háborodtam fel értetlenül.
- Kilépett a szponzorunk, nem tudjuk kifizetni az utazást, ráadásul mivel már nem támogatnak, nem viselhetjük az ő logójukat a mezeinken, így szükség van egy teljesen új garnitúrára, viszont eddig ezeket is a szponzorcég intézte nekünk, úgyhogy gázban vagyunk – szántott végig indulatosan szőke tincsein. – Két hetünk van bemutatni az UEFA-nak az új mezeket, aztán pedig még kettő, hogy valahogy elintézzük az utazást.
- De legális ez egyáltalán? Nem kéne a szponzorotoknak valami kártérítést fizetnie, amiért ennyire rosszkor mondta be az unalmast?
- Nem tudom Cass, nem értek hozzá – csóválta meg a fejét. – De ha nem jutunk ki, akkor… - kezdett bele, de végül jobban látta be sem fejezni a mondatot.
- Hé! – nyúltam az álla alá, hogy magam felé fordítsam az arcát. – Még van két hetünk, megoldjuk. Szervezünk pénzgyűjtést, a Szfinx is biztos támogatna titeket ideiglenesen, én keresek valami munkát suli utánra, vagy ha kell, akkor helyette. Aztán Savannah is biztos besegít, majd szerez néhány csinos csajt és tartanak bikinis kocsimosást. Esetleg még eladhatnánk néhány holmit a neten, a kamerám azért még így használtan is egész sokat ér, és… - dőlt belőlem a szó, de ekkor Oliver mutatóujjával végigsimított az ajkaimon, gyöngéden félbeszakítva a szóáradatomat.
- Annyira szeretlek – nézett mélyen a szemembe, és annyi hálával és őszinteséggel ejtette ki a szavait, hogy attól egy pillanatra még a levegő is elakadt bennem.
- Én is szeretlek – nyomtam egy puszit a szája sarkára, majd bár én már indultam volna, hogy neki is álljak ötleteim kivitelezésének, Oliver még visszahúzott egy igazi csókra. Meg aztán még egyre. Meg még talán egy párra… - Na – nevettem fel, mikor már legalább tizedjére próbáltam elkezdeni a pénzgyűjtés részleteinek kidolgozását – két hetünk van, emlékszel?
- Két hét nagyon hosszú idő – vetette ellen a fiú, szavait pedig egy komótos csókkal támasztotta alá.
Végül valahogy sikerült kompromisszumot kötnünk, így röpke fél óra elteltével, Oliver végre hajlandó volt utamra engedni. Amíg én igyekszem minél több embert bevonni a szervezésbe, a fiú leszervezte a klubbal, hogy a csapat pályáján megtarthassuk majd a pénzgyűjtést, valamint hogy ha már úgy sem kellenek a régi mezek, akkor egy aukció keretében hadd adhassák el őket, természetesen a csapattagok által dedikálva. Miután a klubvezetéssel végzett, nekiállt beizzasztani a csapattársait is, hogy ők is keressenek embereket, aztán pedig már az iskolám igazgatóját ostromolta, hogy hadd tarthasson ott a napközi ideje alatt egy négy hetes futballszakkört.
- Oké, Savannah elintézi, hogy a tánccsoportjuk következő előadásának bevételének megkapjátok egy részét – fordultam csillogó szemekkel Oliver felé, aki csak feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy nagyon örül a hírnek, közben pedig tovább alkudozott az iskolaigazgatóval, aki lassan ugyan, de kezdett hajlani az egyezség irányába.
Amíg Oliver még puhította a férfit, én gyorsan kiválogattam a könyveim közül úgy negyvenet, amiket azzal a lendülettel már tettem is fel a netre, hogy minél gyorsabban túladjak rajtuk. A könyveimhez hasonlóan jó pár táskám is a neten végezte, néhány ruhámmal és ékszeremmel egyetemben. Mivel túl sok egyéb ingóságom nem volt, következőnek a kamerámat fotóztam le, és már javában írtam a leírást róla, mikor barátom diadalmasan felkiáltott, ugyanis az igazgató végre belement a szakkörbe.
- Mit csinálsz, Cass? – bámult rám értetlenül, miközben épp a kamera egyik tartozékát fotóztam a mobilommal.
- Felteszem a netre – válaszoltam oda se nézve.
- Ne viccelj már, nem hagyom, hogy eladd a kamerádat! – lépett mögém, és átnyúlva a vállam felett, elkezdte kitörölni a hirdetésem szövegét. – Jézusom, a ruháidat is felraktad? – hüledezett, mikor észrevette, hogy egy lány már be is jelentkezett a Hollóhátas sálamért. – Oké, ezt most szépen szedd le!
- Dehogy szedem, hiszen már vevő is van rá! – bámultam fel rá értetlenül. – Oké, nem érnek valami sokat, de ha elviszik a nagyját, azért abból is összejön egy kevés pénz…
- Cassidy, itt nem arról van szó, hogy mennyit érnek, hanem hogy ezek a te cuccaid.
- Tudom, éppen ezért én döntöm el, hogy eladom-e őket, vagy sem – csapok le a szavaira. – Szóval a kamera is megy – álltam neki újra a hirdető szövegnek.
- Dehogy megy – ellenkezett a fiú, majd mivel a billentyűzetet nem sikerült megkaparintania, nemes egyszerűséggel kikapcsolta a gépemet.
- Hé!
- Nyolc hónapig spóroltál arra a kamerára, Cass. Nem hagyom, hogy miattam eladd – húzta hitetlenkedő mosolyra ajkait.
- Oliver… Ha az kell ahhoz, hogy eljuss Dortmundba, akkor a vesémet is eladom. Tényleg vajon mennyit fizetnének érte? – tűnődtem el, mire a fiú egy hajhúzással jelezte, hogy nem értékelte a humorizálásom. - Ez csak egy kamera, majd lesz másik – vontam meg a vállamat. – De az Európa Liga nem jön ennyire könnyen.
- Legalább egy hetet várjál vele, oké? – váltott át alkudozásba a srác.
- Oké – sóhajtottam fel megadóan, bár pontosan tudtam, hogy ha Oliveren múlik, akkor csodák csodájára másnapra nyoma vész a kamerámnak, és véletlenül egy hónap múlva kerül majd csak elő. – Na és a vesém? Az mehet? – nevettem fel, kiérdemelve egy újabb hajhúzást a fiútól.
- Annyira dinka vagy, te lány – csóválta meg a fejét hitetlenül, aztán azért ez a dinka lány kapott egy minden porcikába beleremegtetős csókot.
~ ~ ~
- Ahogy mondod – bólint Evelyn. – Szóval Oliver nem akar a cég reklámarca lenni, és persze tiszteletre méltóak az elvei meg minden, de ez egy elképesztő lehetőség lenne számára.
- Ez mind szép és jó, de mégis mi közöm van nekem ehhez az egészhez?
- Aznap este ezért voltam Olivernél, hogy rávegyem a szerződés aláírására. Eléggé elvitáztuk az időt, ráadásul másnap már reggel hétre hivatalosak voltunk az utolsó tárgyalásra az ominózus sportszergyártó igazgatójával, így megkértem Olivert, hogy nála maradhassak éjszakára – magyarázza tovább, majd ahogy észreveszi az arcomra költöző fájdalmas grimaszt, gyorsan pontosít - Szigorúan munkakapcsolaton nyugvó éjszakára.
- És a munkakapcsolatotok melyik pontja vonatkozik arra a részre, amiben tájékoztatsz, hogy „osztozunk a vágyainkban” – próbálom meg visszamondani a szavait, miközben a levegőben még idézőjelet is mutatok a nagyobb hatás kedvéért.
- Akkor este hoztam egy rossz döntést. Mint már mondtam, én vagyok Oliver menedzsere, te pedig határozottan egy olyan tényező vagy, ami befolyásolhatja a pályafutását. Nem akarlak megbántani, de úgy éreztem, te nem illessz bele a Manchester United új sztárjátékosának az életébe, hogy csak eltereled a figyelmét, azonban minden igyekezetem ellenére, ő ezt nem volt hajlandó beismerni – közli szemrebbenés nélkül. – Gondoltam kézbe veszem az irányítást, hiszen ez a dolgom. Oliver szinte még gyerek, felelőtlen, állandóan jönnek-mennek a hóbortjai, azt hittem te is egy vagy ezek közül – folytatta. – De tévedtem. Két évig egyengettem Oliver útját Spanyolországban, eljuttattam a Manchester Unitedig, és mindvégig meg voltam róla győződve, hogy én pontosan tudom, hogy mi kell neki, ezért jut ilyen hamar egyről a kettőre. De ez sosem rólam szólt, Cassidy. Oliver nem a sikerre vágyott, ő nem azért lépett hétről hétre pályára a Villarrealban, hogy felfigyeljen rá egy nagy csapat. Még csak nem is a United-et akarta. Neki csak Manchester kellett. Mert ürügyet akart, hogy visszajöjjön hozzád.
11.Fejezet
Nem válaszolok azonnal, nem is nagyon tudom, hogy mit mondjak. Evelyn szavai gondolkodóba ejtenek, egyszerre tesznek valószerűtlenül boldoggá, és közben mégis teljesen tanácstalanná. Tényleg nem illenék bele az életébe? Egyáltalán milyen ez az élet? Annyival másabb lenne, mint a három évvel ezelőtti? Oké, a világ egyik legnagyobb csapatába igazolt, szeretik a szurkolók, és bár még nem volt túl sok alkalma bizonyítani, de száz százalékig biztos vagyok benne, hogy rövid úton az egyik legbiztosabb tagja lesz a kezdőcsapatnak. Hogy meccseket fog eldönteni a villanásaival, hogy egyik gólörömét követi majd a másik, hogy az ellenfél játékosai versenyezni fognak azért, hogy vele cserélhessék el a mezüket. Persze egy nagyobb csapat, nagyobb felelősség is. Több utazás, hosszabb edzések, rengeteg kötelezettség pályán és azon kívül is. Több elvárásnak kell megfelelni, magasabb minőséget kell mutatni, különben ízekre szednek. Hatalmas a nyomás. Én pedig első kézből tudom, hogy Oliver képes összeomlani alatta.
Izgatottan emelkedtem újra és újra lábujjhegyre, hogy valamennyire átlássak a tömeg felett. A Farkasok komplett szurkolóigárdája kijött a reptérre, a legtöbbjük még másnapos, sőt, inkább aznapos volt a hajnalba nyúló ünnepléstől. Mindenki a magáénak érezte a sikert, de ez nem is csoda, hiszen ha nincsenek a rajongók, a csapat el se jut Dortmundba. Ők pedig meghálálták azt a rengeteg támogatást és bizalmat, amit az elmúlt hetekben beléjük fektettek, életük legjobb formáját hozták, minden labdáért megharcoltak, az utolsó perc legutolsó másodpercéig küzdöttek, nem volt számukra lehetetlen.
És hát Oliver… A szemében végig ott csillogott a bizonyításvágy és a harcikedv, látszott rajta, hogyha az kell, akkor meghal a pályán a csapatért. Nem létezett olyan hosszú labda, amiért ne sprintelt volna el, nem tudtak neki úgy odarúgni, hogy ne pattant volna fel egy másodpercben belül. Hajtotta az adrenalin, fűtötte a hangulat. Soha nem láttam még ennyire fantasztikusan játszani. Tíz percen belül már nem volt olyan Dortmund védő, akinek nem ült ki a félelem az arcára, ha megpillantották a közeledő szőkét. Minden egyes labdaérintése magában hordozta a veszélyt, olyan szögekből eresztett el egy-egy kapura tartó lövést, hogy azt még az ellenfél szurkolói is megtapsolták. Közben végig tüzelte a csapattársait, nem hagyta, hogy bárki akár csak egy pillanat erejéig is leeresszen. Dicsért, ha az segített, üvöltött, ha éppen az, a játék minden egyes másodpercét olyan intenzíven élte meg, mintha csak élete utolsó napját tölthette volna el. A szenvedélye a hetvenegyedik percben meghozta a gyümölcsét. Egy biciklicsellel megetette az ellenfél jobb hátvédjét, aztán egy elegáns sarkazással átadta a második hullámban érkező csapattársának a labdát. Szemeit végig a kapun tartotta, oda se nézve várta a hátulról érkező visszapasszt, egyszerűen csak érezte a labdát. A lába lendült, egy védő még megpróbált becsúszni közé és a kapu közé, de már látszott az arcán, hogy tudja, ezzel elkésett. Az egész stadion elnémult, a labda Oliver belsőjéről a kapu átellenes iránya felé száguldott, a kapus már csak a szemeivel követte a lövést, és legfeljebb imádkozhatott, hogy valami csoda folytán, de mellé kanyarodjon. Az imái azonban nem találtak meghallgatásra, a játékszer hatalmas erővel a kapufa belsőjére vágódott, onnan pedig elegánsan hullott bele a hálóba. A nézőtéren végig söpört a döbbenet, egyetlen szektor üvöltött csupán, de ők olyan hangerővel, hogy attól a tévén keresztül is kirázott a hideg. Oliver pedig feléjük futott, arcán annyi örömmel, annyi megkönnyebbültséggel. A csapattársai olyan hévvel ugrottak a nyakába, hogy az egész társaság elborult, de senkit nem érdekelt, hisz pontosan tudták… az előző percekben történelmet írtak.
- Jönnek! – üvöltötte el magát valaki az első sorból, amit a hátrébbállók egyfajta felhívásnak vettek, hogy akkor most mindenkin átgázolva előrébb nyomakodjanak.
Bár szívem szerint én is az első sorban vártam volna őket, nem akartam belekeveredni egy tömegbunyóba, így inkább tettem hátra néhány lépést, majd hogy azért valamennyit legalább lássak belőlük, felmásztam az egyik fémkuka tetejére. Épp akkor egyenesedtem ki, mikor Oliver kilépett a folyosó falának takarásából. A szurkolók megőrültek, ahogy megpillantották a fiút, olyan hangorkán söpört végig a reptér várótermén, hogy azon se csodálkoztam volna, ha kitörik néhány ablak. Az emberek tomboltak, az öklüket rázva kiabáltak, telitorokból énekeltek, esküszöm úgy ünnepelték a hazaérkező klubcsapatot, mintha minimum a Bajnokok Ligája döntőt nyerték volna meg. A Farkasok játékosait se kellett persze félteni, azonnal átragadt rájuk az ünnepi hangulat, hamarosan már a tömeggel együtt skandálták a csapat indulóját, közben összekapaszkodva fel-le ugráltak, néhányan egy kicsit be is könnyeztek a meghatottságtól. Varázslatos egy pillanat volt.
Az én ajkaim olyan széles mosolyra húzódtak, hogy abba már belezsibbadtak az arcizmaim, de ha akartam volna se tudtam volna abbahagyni a vigyorgást. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt ott állni a reptéren. Annyi érzelem fért el egyetlen váróteremben, hogy az elmondhatatlan. Sokan nem értik, hogy hogyan tud egy sport ilyen hatást kiváltani emberekből. Hogy miért rontja el egy 1-0-s vereség valakinek az egyébként fantasztikus napját, vagy, hogy éppen hogyan képes minden gondot elfeledtetni egy győzelem. Hogy miért feszülnek pattanásig az idegek, amikor a kilencvenedik percben az ellenfél csatára elereszt egy lövést, és hogy mekkora feszültség szakad ki, mikor a kapus egyetlen ujjpercnek hála a felső kapufára tornássza a labdát. De a futballt nem érteni kell… hanem érezni.
Oliver megérezte, hogy figyelem. Pillantása megtalálta az enyémet, mire lelkesen odaintettem neki, aztán az ujjaimmal telefont formázva próbáltam jelezni neki, hogyha majd kiünnepelték magukat, akkor hívjon fel. A fiú homlokráncolva figyelte a rögtönzött Activity-met, végül sikeresen összeállt neki a kép, de ahelyett, hogy egy bólintással felelt volna, hitetlenül megrázta a fejét, és mielőtt akárcsak felocsúdhattam volna, már át is lendült a folyosó menti korláton.
- Oliver! – kiáltott utána értetlenül az edző, de addigra a fiú már a tömeg felén átverekedte magát.
Az emberek lelkesen fogdosták, többen esküdöztek, hogy innentől kezdve nem mosnak kezet, illetve néhányan megpróbáltak autogramot szerezni, de Oliver úgy ment tovább, mintha nem is hallaná őket. Talán így is volt, talán nem, mindenesetre a szurkolók kíváncsian fordultak utána, ahogyan elhaladt mellettük, hogy rájöjjenek, mégis hova tart. Végül az emberek szép lassan elfogytak, barátom az utolsó soron is sikeresen átjutott, a következő pillanatban pedig már ott állt előttem, arcán még mindig a hitetlen mosolyával, szemeiben az előző napi meccs diadalával, pillantásában azzal a vad vágyakozással, amibe a mai napig beleremeg a lábam. Homlokát nekitámasztotta az enyémnek, kezeivel átölelte a derekamat, és mielőtt még bármit mondhattam volna, hosszan megcsókolt.
- Annyira büszke vagyok rád – súgtam neki, mikor ajkaink elváltak egymástól, és magam se tudom miért, de ahogy kiszakadtak belőlem a szavak, hirtelen elkapott a sírhatnék.
- Hé – simított végig Oliver az arcomon, hogy hüvelykujjával felitasson, egy minden igyekezetem ellenére előbukkanó könnycseppet. – Cassidy, most miért sírsz? – kérdezte gyöngéden.
- Fogalmam sincs – ráztam meg hevesen a fejemet. – Tényleg, semmi baj, én csak… ez az egész, annyira. Te jó ég! Valahogy csak most, hogy itt vagy kezd ez az egész valóságossá válni, és huh, egyszerűen hihetetlen – magyaráztam, miközben igyekeztem eltűntetni az újabb könnyeim. – De tényleg, annyira örülök neked, elképesztően játszottál! És a fenébe is, megcsináltad Oliver!
~ ~ ~
- Bejutottam! – ugrottam olyan lelkesen a fiú nyakába, hogy majdnem mindketten felborultunk. – Bejutottam, Oliver! Jézusom, felvettek! – sikítottam, és bár feltehetőleg majdnem beszakítottam a srác dobhártyáját, ő becsülettel hagyta, hogy tovább visítozzak. – Képzeld, Noah Kolakowski külön utánam jött a felvételi beszélgetés után, hogy elmondja, mennyi lehetőséget lát a portré fotóimban. Hát, elhiszed ezt? Ráadásul, aki a legjobban teljesít majd a kurzus végi vizsgákon, az jövőre elkísérheti Kolakowskit Afrikába, amivel a végére ér az öt kontinens sorozatának. Még talán egy képemet is kiállítják! Oké, nagyon előre rohantam, nyilván a többiek ezerszer jobbak lesznek nálam, de már maga a kurzus is egy fantasztikus lehetőség. Alig bírom felfogni – áradtak belőlem a szavak, miközben Oliver szórakozott mosollyal az arcán figyelt.
- Nagyon ügyes vagy – ölelt át, és a hangjából áradó büszkeség talán még Noah Kolakowski szavainál is jobban esett. – Persze nem csoda, a többieknek nem volt ennyire jóképű modell alanyuk – állította be azért nagyképűen a saját eredményeként is, mire csak piszkálódva összekócoltam szőke tincseit.
- És ennyire egoista sem – forgattam meg nevetve a szemeimet, Oliver pedig megvonta a vállát, amolyan „valamit valamiért” stílusban.
- Na, de mesélj! Mit akartak a klubnál? – jutott eszembe, hogy a mai nap nem csak nekem fontos.
- Áh, nem volt semmi különös – legyintett rá gyorsan, mire értetlenül összeráncoltam a homlokomat.
- De hát nem arról volt szó, hogy ma beszéltek át egy ajánlatot?
-  De, úgy volt, viszont a klubnak az ügyvédje az utolsó pillanatban lemondta, és van valami törvény, hogy ügyvéd jelenléte nélkül nem lehet az ilyen szerződésekről tárgyalni, így aztán átraktuk holnapra.
- És nem mondtak semmit? Legalább, hogy melyik klub érdeklődik, vagy valami.
- Nem – csóválta meg a fejét egy kissé talán türelmetlenül a fiú. – Egyébként nem hiszem, hogy valami nagy csapat tett volna ajánlatot. Bár a Dortmund ellen szárnyaltunk, végül a csoportkört se éltük túl. Szerintem már azt se tudják, hogy a világon vagyok.
- Ugyan már, Oliver… Az egész sorozatban remekül játszottál, és mindegyik meccs szoros volt. Sajnos a csoportkörök végére kijött, hogy a ti kispadotok rövidebb, és hát lássuk be, gyengébb meccsekhez vagytok szokva, de amit elértetek, az így is csoda. Biztos, hogy versenyt futnak érted a jobbnál jobb klubok. Lehet a United-nál már a mezed is megvan – próbáltam humorizálni, de a fiú egy komor pillantással jelezte, hogy részéről elég a témából.
Nem értettem, hogy hirtelen miért nem akar már erről beszélni, hiszen amióta csak idegenben megverték a Dortmundot, folyamatosan a terveinket szövögettük. Némelyik merészebb, némelyik kevésbé, de a vége mindnek ugyanaz volt. Oliver Woodstock a Manchester United rettegett csatára. Szinte az összes első és másodosztályú angol csapatot átböngésztük, kielemeztük, hogy hol milyen csapattársai lennének, hogy melyiknél mennyit kellene utaznunk, hogy találkozhassunk. Persze Oliver mindig álmodott magának egy csúcskategóriás autót is, amivel bármikor eljöhetett hozzám, és bár mindketten tudtuk, hogy a profi karrierje sok lemondással és kihívással jár majd, készségesen hittem el neki újra és újra, hogyha az ország túlfelében is kap lehetőséget, köztünk semmi sem változik majd. Órákon át terveztük, hogy milyen lesz majd, amikor megkapja az első igazi fizetését, amit azért kap, mert azt csinálja, amit a legjobban szeret. Amikor az edzés nem csak edzés, hanem a munkája is lesz, amikor majd az ő nevét zengi egy egész stadion.
- Valami baj van, Oliver? – kérdeztem rá, mert valahogy elfogott a rossz érzés.
- Dehogy is, minden oké. Na, de gyere! Ünnepeljük meg, hogy bekerültél – karolt át hátulról. – Amúgy, ez a Noah hány éves? Csak, hogy tudjam mennyire rettegjek majd, amikor kettesben utazgattok Afrikában – poénkodott.
- Röhöghetsz, de csak, hogy tudd, egy nagyon sármos ötvenes – húztam az agyát.
- Gondolom – bólogatott szórakozottan barátom. – Az ősz hajszálai nagyon beindíthatnak – tette hozzá, mire én se bírtam tovább nevetés nélkül.
- Annyira lökött vagy.
Az ünneplésünket a kedvenc éttermünkben ejtettük meg, aztán sajnos Olivernek mennie kellett az edzésére, így egy rövid időre kénytelen voltam nélkülözni a társaságát. Amíg vártam, hogy a fiú végezzen, kicsit pakolásztam otthon és megírtam a házijaimat, hogy mikor majd a srác megjön, már semmi dolgom ne legyen. Különleges estének néztünk elébe, elég ritkán adatott meg a lehetőség, hogy úgy aludjunk egymásnál, hogy teljesen üres a ház, viszont aznap anyuék a vidéki rokonainknál vendégeskedtek, Jasper pedig az épp aktuális barátnőjénél töltötte az éjszakát, így aztán végre kettesben lehettünk. Persze a szüleim sosem voltak azok a fajták, akik percenként ránk nyitottak volna, a szobámban mindig is megvolt a privát szféránk, ahogyan Olivernél is könnyedén elvonulhattunk a fiú hálójába, de azért mégiscsak más ténylegesen csak és kizárólag ketten lenni.
- Szia! – köszöntöttem vidáman, miután kitártam neki az ajtót. – Huh, látom kemény egy edzés volt – állapítottam meg, ugyanis a srác még az edzős szerelését viselte, aminek felsőjéből gyakorlatilag csöpögött az izzadság.
- Megint elfogyott a melegvíz – tájékoztatott fáradtan a fiú, amíg ledobta a sporttáskáját az előszoba szekrény elé. – Gyorsan letusolok, addig válassz egy filmet, oké?
- Bármelyiket? – kúszott fel arcomra egy számító mosoly, mire Oliver arca fájdalmas grimaszba torzult.
- Cass, ha megint végig nézeted velem a Dirty Dancinget, esküszöm, hogy tökön szúrom magam…
- Jaj, Ollie, tudom, hogy élvezted a múltkor – kezdtem el szívni a vérét, miközben megszabadult izzadt pólójától. – Láttam ám, azt a titokban elmorzsolt könnycseppet. De ne aggódj, nem mondom el senkinek! Tudod egy igazi férfi ki meri mutatni az érzéseit – cikiztem tovább.
Oliver persze nem hagyta annyiban, hogy szórakozom vele, hozzám vágta az irtó büdös mezét, majd kitárt karokkal megindult felém, hogy biztos, ami biztos alapon, adjon még egy kis szagot. Én azzal a lendülettel már szaladtam is a nappaliba, át a kanapé túloldalára, hogy aztán percekig csak azzal szórakozzunk, hogy amint Oliver megindul balra, én már illanjak is jobbra, és fordítva. A fiú unt rá előbb a macska-egér harcunkra, egy gyors mozdulattal átlendült a kanapé felett, és bár megpróbáltam kitérni a felém nyúló karjai elől, könnyedén elkapta a derekamat, és minden sikítozásom ellenére, de jó alaposan megölelgetett.
- Szuper, most már én is zuhanyozhatok – sóhajtottam fel megadóan, és mivel már úgy is mindegy volt, kényelmesen nekidőltem a fiú mellkasának.
- Ez mondjuk tényleg nem egy rossz hír – búgta a nyakamba, közben ajkai végigszántottak fedetlen bőrömön, libabőrök százait csalva elő. – Csak nem fázol? – piszkált, de választ se várva már újra az ajkaival érintett, ami ezúttal sem maradt válaszreakció nélkül.
Oliver bele is mosolygott a mozdulatba, amitől a lábaim egy pillanatra összerogytak, egyszerűen annyira a fiúra fókuszált minden egyes idegvégződésem, hogy már nem maradt kapacitás az állásra sem. Döbbenetes volt, hogy hiába voltunk együtt már két éve, ugyanúgy képes volt teljesen elvenni az eszemet, sőt, talán még jobban is, mint korábban. Semmivel sem vágytam kevésbé az érintéseire, amikor vele voltam, akkor ugyanúgy időpocsékolásnak éreztem minden egyes másodpercet, amit nem együtt töltöttünk el, hiába tudtam, hogy másnap újra látom.
- Akkor, egy közös zuhany? – vetette fel.
- Menj csak előre, mindjárt jövök én is, csak még összeszedem a cuccaimat – feleltem, mire Oliver egy bólintás kíséretében megindult a fürdő felé.
Másodperceken belül felhangzott a vízcsobogás hangja, aztán még Oliver kikiabált, hogy vigyem már utána a törülközőjét, mert kinn felejtette a táskájában. Az egész egy semmiség volt, és mégis, mennyi mindent változtatott meg ez az egy mondat. Odaguggoltam a táska mellé, kihúztam a zipzárját, és már nyúltam volna a csomag mélyére, mikor megpillantottam azt a nyamvadt mappát. Sosem voltam olyan lány, aki átkutatja a barátja cuccait, nem néztem bele titokban a telefonjába, ha valami érdekelt, egyszerűen megkérdeztem tőle. Oliverrel pont az volt a csodálatos a kapcsolatunkban, hogy nem voltak benne tabuk, hogy tényleg bármit mondhattunk a másiknak, mert mindketten tudtuk, hogy a nap végén úgyis egyes egyedül az számít, hogy nem akarunk egymás nélkül létezni. Viszont elég volt egy pillantás arra a mappára, hogy elfogjon ugyanaz a rossz érzés, mint ami korábban, amikor szóba került a fiú átigazolása.
Tudtam, hogy a mappa olyan papírokat rejt, amikről tudnom kellene, és amiket Oliver valamiért mégsem osztott meg velem. Talán tiszteletben kellett volna tartanom a döntését, hagynom kellett volna, hogy magától álljon elém, amikor úgy érzi, hogy készen áll rá. Talán nem volt jogom ahhoz, hogy kinyissam azt a mappát, még csak megérintenem se szabadott volna. De a talánok ideje elmúlt, az ujjaim rásiklottak a dosszié hűvös felületére, és mielőtt meggondolhattam volna magam, szemeim már a legfelső irat szövegét böngészték. A döbbenettől képtelen voltam felfogni a mondatok értelmét, egyedül néhány szó talált utat a tudatomig, hogy aztán megállás nélkül a fejemben visszhangozzanak. Spanyolország. Villarreal. Kivásárlási összeg. Dátumok. Teljes sokkban lapoztam tovább a szerződésben. Extra záradékok. Elvárások. Ígéretek. Egy repülőjegy. Csak lapozok és lapozok, mígnem elérek az utolsó oldalhoz. Meredten bámulok rá, nézem az alján lévő vonalat, ami maró gúnnyal tekint vissza rám. Egy elkezdett aláírás, a már oly jól ismert szálkás betűk, amik a szokottnál bizonytalanabb vonalakkal kapcsolódnak egymásba. Oliv… a betűknek vége, mintha csak egyik pillanatról a másikra kifogyott volna a tinta, és nem akadt senkinél egy pót toll.
- Minden oké, Cass? – kiabált ki a fürdőből a fiú, hiszen a beígért mindjártom, lassan már negyed órája tartott.
Szerettem volna visszakiabálni, hogy igen. Felnyalábolni a holmijaimat, bemenni a fürdőbe, rámosolyogni, és úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit. Tényleg, annyira szerettem volna. De nem mozdult a nyelvem, a torkomra forrtak a szavak, a lábaim a földbe gyökereztek, a fejembe beleégtek a szerződés szavai, és nemhogy akkor nem tudtam mosolyt erőltetni az arcomra, de úgy éreztem, soha többé nem leszek rá képes.
- Hé, cica, hallasz? – kiáltott ismét.
Ezúttal sem kapott választ, csak bámultam tovább azt a nyamvadt papírt, miközben minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne üvöltsek fel kínomban. Nem tudom megfogalmazni azt az érzést, ami akkor a hatalmába kerített. Fájt, hogy nem szólt az ajánlatról, hogy nem akarta velem megbeszélni. Közben örültem is, büszke voltam rá, egy elsőosztályú spanyol csapat hívta magához, pontosan tudtam, hogy ez az a lehetőség, amire azóta várt, hogy először pályára lépett a Farkasok csapatában. És mégis, megrémisztett az egész. Spanyolország. Sosem gondolkoztunk Spanyolországban. Valahogy a fantáziánknak mindig gátat szabtak Anglia határai. Így utólag nem is értem, hogy miért nem számítottunk rá, hogy máshonnan is megkeresik, hiszen a fociban ez nem egy ritka jelenség. A gyomrom összeszorult a gondolatra, hogy külföldre megy. Hogy mi lesz velünk, hogy vajon számol-e velem, és hogy vajon szeretném e, hogy számoljon velem.
- Cassidy… - hallottam meg ezúttal közvetlenül magam mögül a hangját, mire ijedtemben kiejtettem a kezemből a mappát. – Mi a fenét csinálsz? – támadott le ingerülten.
- Komolyan ennyit tudsz mondani? – csattantam fel én is. – Miért nem szóltál erről? – kaptam fel a dossziét a földről, hogy aztán lendületesen hozzávágjam. – Hogy hallgathattad el előlem ezt Oliver?
- El akartam mondani, csak… - kezdett bele, de a mondatnak csak nem érkezett el a vége. – Egyáltalán miért kellett belenézned? – váltott vissza a támadó stílusára.
- Ja, hogy még az én hibám! A rohadt életbe Oliver, ez egy kibaszott kivásárlási szerződés Spanyolországból! Ráadásul már két hetes! – hergeltem bele egyre jobban magamat. – Esetleg a reptérről hívtál volna fel, hogy figyelj drágám, amúgy aláírtam egy szerződést, de nyugi, majd néha kereslek?!
- Erről nekem kell dönteni Cassidy – felelt élesen a fiú.
- Az ég szerelmére Oliver! Ki a fene akar helyetted dönteni? Én csak annyit mondtam, hogy mint a barátnőd, talán tájékoztathattál volna – tárom szét a karjaimat hitetlenkedve.
- Mondom, hogy akartalak!
- Mégis mikor? Amikor már aláírtad?
- És ha akkor? – dühödt fel újra a fiú. – A kurva életbe Cassidy, még csak gondolkoznom se kellett volna ezen a tetves szerződésen! Ez a Villarreal. Engem akarnak, még a mostani átigazolási időszakban, és ahelyett, hogy azonnal aláírtam volna az ajánlatukat, folyamatosan azon vagyok, hogy lebeszéljem magam róla. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy inkább a Birminghamhez igazolok, csak mert az közel van. A Birminghamhez, egy Villarreal helyett! És mindezt miért? Miattad, bassza meg.
Leforrázva álltam előtte, a szavai visszhangot vertek a szobában, úgy martak, mint a savaseső. Oliver annyi indulattal beszélt, dühös volt, rám haragudott azért, mert nem tudott dönteni. De ami a legjobban fájt, hogy nem számol velem. Amíg olvastam a szerződést féltem, hogy fog, hogy arra kér majd, hogy menjek vele, hogy hagyjak itt mindent, csak legyek vele. Rettegtem, hogy egy ekkora döntés elé állít, és hogy nem fogok tudni úgy válaszolni, hogy azzal mindenki elégedett legyen. De a félelmem semmi volt a csalódottsághoz képest, ami úgy mart bele a szívembe, mintha csak valaki tűvel injekciózná bele a fájdalmat. Az égető érzés szétáradt az ereimben, a sírás fojtogatta tőle a torkomat, lezsibbasztotta a nyelvemet, remegésre késztette a végtagjaim, teljesen elvette az eszemet. Nem voltam rá felkészülve, bántott és sértett. Minden egyes porcikámban kínzott a tudat, hogy nem tart többre egy akadálynál.
- Mit akarsz ezzel Oliver? – kérdeztem metsző éllel a hangomban.
- Te is tudod, hogy mit akarok – horkant fel gúnyosan a fiú.
- Mondd ki! – néztem rá fenyegetően. – Legyen benned annyi, hogy a szemembe mondod, bassza meg!
Oliver rám emelte a pillantását, de nem szólt. Vibrált közöttünk a levegő, a feszültség betöltötte az egész szobát, az idilli esténk úgy szállt tova, mint a kámfor. A fiú hallgatása megőrjített, zavart, hogy nem képes megszólalni, hogy csak néz, arra várva, hogy én törjem meg a csendet, hogy felkínáljak neki egy alternatívát, amibe belekapaszkodhat.
- Mondd már ki! – üvöltöttem rá ismét, és olyan dühroham kapott el, hogy mielőtt akárcsak átgondolhattam volna, hogy mit csinálok, már két kézzel püföltem a fiú mellkasát, követelve, hogy válaszoljon. – Mondjad! Nem hallod? Szólalj! Már! Meg! Szólalj meg, Oliver!
- Te állsz az utamban, Cassidy! – kiabálta az arcomba a fiú. – Visszatartasz, a francba is! – túrt végig idegesen a haján. – Most jobb? Ezt akartad hallani? – varrta az én nyakamba szenvtelenül, mire akkora pofont adtam neki, hogy majdnem beletörtek az ujjaim.
Le kellett rogynom a kanapéra, különben összeestem volna. Hiába én követeltem a szavait, mégis forró zuhanyként értek, amikor kimondta őket. Az indulat, amíg összetartott, nyomtalanul elillant, én pedig úgy estem darabjaimra, mint egy földhöz vágott tányér. Nem tudtam elhinni, hogy Oliver egy hátráltató tényezőt lát bennem, hogy komolyan engem érzett a sikerének gátjának, amikor nálam jobban senki nem kívánta neki, hogy összejöjjön. A szavai leforráztak, teljesen összetörtek, nem tudtam rájuk mit mondani. Még a sírásra is képtelen voltam, kihúzták a lábam alól a talajt, és csak zuhantam a semmibe.
- Ma akartam szólni róla – folytatta csendesebben Oliver. – De aztán mondtad, hogy felvettek a fotós kurzusra, és képtelen voltam rá. Annyira boldog voltál, nem akartam elrontani – szegte le a fejét. – Annyira sajnálom, Cass. Ha csak rágondolok, hogy a spanyol elsőosztályban játszhatnék, félreüt a szívem, de nem a lehetőségtől, hanem a tudattól, hogy milyen rohadt messze van.
Oliver leült mellém, hosszú percekig egyikünk se szólt. A fiú tenyere rácsúszott a kézfejemre, ujjaival lágyan simogatta a bőrömet, érintésében annyi fájdalom bújt meg, hogy attól könnyek gyűltek a szemembe. Nem akartam előtte sírni, nem akartam, hogy ez is csak egy újabb pont legyen a listáján, ami a meghátrálásra készteti. A Villarreal egy hatalmas lehetőség volt számára, és ha egy valamit biztosan tudtam abban a pillanatban, akkor az az volt, hogy nem akarom, hogy miattam essen el tőle.
- Alá kellene írnod – szólaltam meg olyan halkan, hogy ha nem tudtam volna, hogy mit mondok, talán nem is értem.
- A Birmingham ajánlata is nagyon jó – vetette ellen a fiú. – Az angol másodosztály is erős, ráadásul, ha jól sikerül az első év, akkor talán még jövőre kivásárol egy nagyobb angol klub. Ráadásul kevesebb, mint két óra vonattal, néha jöhetnél te, néha mehetnék én. A Villarreal amúgy is lehet, hogy túl éles váltás lenne, az se biztos, hogy meg tudnám ugrani. A Birmingham egy alacsonyabb lépcső, de könnyebb rajta megmaradni. Aztán ha majd végeztél a suliddal, túl vagy a fotós kurzusodon, és bejártad Afrikát, még mindig ott a lehetősége külföldnek. Akkor velem tudnál jönni, kinn el tudnál helyezkedni annak a Kolakowsky-nak az ajánlásával, a többit pedig ráérünk még kitalálni.
Ha csak egy pillanat erejéig is, de megmosolyogtatott az a gyerekes naivitás, amivel a terveiről mesélt. Azok a mondva csinált indokok, amikkel próbált meggyőzni, hogy a Birmingham ugyanolyan, sőt, talán még jobb is mint a Villarreal, egy ötéves kisfiút idéztek fel bennem, aki az anyukáját próbálja rávenni, hogy engedje le sötétedés után focizni, mert tulajdonképpen még jót is tesz a technikájának, ha nem látja a labdát.
- Ugyan, Oliver – sóhajtottam fel kimerülten. – Te is tudod, hogy ez hülyeség.
- Mégis mit vársz tőlem, Cassidy? – támadt le újra. – Szedjem össze a cuccaimat, menjek ki, aztán majd néha beszélünk telefonon? Te is tudod, hogy ez nem működne kettőnk között.
- Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? – akadtam ki én is, mire a fiú csak egy értetlen pillantással felelt. – Arra miért nem gondolsz, hogy veled mehetnék? Hm? Ha szakítani akarsz velem Oliver, akkor azt mondd, de ne várd, hogy én tegyem meg, csak hogy megkönnyítsem a dolgodat!
- Te meg miről beszélsz?
- Hogyhogy miről beszélek? Te is tudod, hogy nem fogom hagyni, hogy elszalassz egy ekkora lehetőséget, ahogyan én is tudom, hogy melyik csapatba is vágysz igazából. Felesleges eljátszani, hogy gondolkozol rajta, hiszen nincs min. De ne próbálj rám nyomást gyakorolni, ne akarj a lelkiismeretemre játszani! Jössz ezzel az „ez nem működne kettőnk között” szöveggel, azzal, hogy én állok az utadban, hogy azért nem akarod elfogadni, mert nem akarsz engem itt hagyni. Nem leszek én az, akit okolhatsz az életed hátralevő részében.
Újabb hallgatás, még egy hosszú csend. A fejem már elviselhetetlenül sajgott az elmúlt percek kiabálásától, kapart a torkom, kiszáradt a szám. Egyre kevésbé tudtam koncentrálni, nem vágytam másra, csak arra, hogy Oliver megöleljen, hogy azt mondta nem lesz semmi baj, hogy megoldjuk. Hogy megcáfoljon, hogy azt mondja, hogy szeretné, ha vele mennék, és hogy ez a sok maszlag, amit összehordott, az nem azt a tényt akarja palástolni, hogy csak szakítani szeretne velem, hogy tiszta lelkiismerettel mehessen Spanyolországba.
- Nem akarok veled szakítani Cassidy – szólalt meg ezúttal a fiú. – De azt sem akarom, hogy velem gyere – folytatta. – Én sem leszek az, akit az életed hátralevő részében okolhatsz. Nem leszek én az önző, nem fogom elvenni a lehetőségedet – rázta meg a fejét. – Holnap lejár a gondolkodási határidő, megmondom, hogy a Birmingham ajánlatát választom. Ameddig nem került szóba a Villarreal, addig ez is csak egy volt az álmaim közül. Nem fogom megbánni – ígérte a szemembe nézve.
Nem tudtam állni a pillantását, még meg sem fogalmazódott bennem a gondolat, de már előre összeomlottam az elkövetkezendő percek súlya alatt. Oliver elszánt volt, ő döntött, de bármennyire is szerettem volna elfogadni ezt a döntését, képtelen voltam rá. Nem nyugodhattam bele.
- Te is tudod, hogy ezt nem hagyom – mosolyodtam el megtörten.
- Nem érdekel.
- Ez esetben, végeztünk Oliver – mondtam ki a súlyos szavakat, amik úgy vágták mellbe a fiút, hogy szinte láttam magam előtt, ahogy megszédül az ütéstől. – És szeretném, ha most elmennél – fordítottam el az arcomat, hogy ne láthassa rajtam, mennyire könnyen meg tudna törni, ha akarna.
- Cassidy – nyúlt gyengéden az állam alá, rákényszerítve, hogy ránézzek. – Beszéljük meg nyugodtan, oké?
- Nincs erre időnk Oliver. Te is mondtad, holnap választ kell adnod. Írd alá, és menj! Láttam a repjegyet, egy hét múlva már kinn is leszel. Csodálatos leszel – simítottam végig az arcélén.
- Nem – kapott a kézfejem után, és olyan ragaszkodással szorította meg az ujjaim, mint még soha. Mintha búcsúzott volna.
- De igen. Te is mondtad, egyedül én tartalak itt. De nem akarlak – csóváltam meg a fejem. – És sosem bocsátom meg neked, ha nem mész el Spanyolországba. Nem azért, mert elszúrod a saját lehetőségedet. Hanem amiért mindezt miattam teszed.
- Cassidy – próbált kétségbeesetten mondani valamit, de csak nem jöttek a szavak.
- Vége van, Oliver.
~ ~ ~
- Miért jöttél ide Evelyn? – teszem fel a kérdést.
- Hogy ne annak tudatában dönts az életedről, hogy azt hiszed, Oliver egyből másnál keresett vigaszt – feleli szemrebbenés nélkül a nő. – Nem tudom, hogy mivel vagy több, mint akárki más, de valamiért fontos vagy neki Cassidy. Abban továbbra sem vagyok biztos, hogy ez a világ neked való – folytatja szenvtelenül. – De afelől nincs kétségem, hogy a legmeghatározóbb személy vagy Oliver életében. Jó hatással van rá, ha vele vagy, és ameddig ez így van, engem más nem érdekel.
- Még csak nem is ismerted akkor Olivert, amikor vele voltam, honnan tudhatnád, hogy jó hatással vagyok rá?
- Onnan, hogy nem vagyok vak. A Villarrealban megtanult technikásán játszani, elsajátította a stratégiákat, oda mozgott, ahova az edzéseken begyakorolta, hogy kell. Felpakolt magára némi izmot, csiszolt a rugó technikáján, javult a fejelésben. Hozta a színvonalat mérkőzésről mérkőzésre, de mindvégig észből játszott – mutatott mutatóujjával a halántékára. – A Farkasoknál viszont innen – helyezte a tenyerét a szívére. – És soha, de soha nem játszott olyan jól Spanyolországban, mint a legjobb napjain itt, Angliában.
12.Fejezet
Fáradtan huppanok le az ágyra, tekintetem kitartóan szegezem a szekrény üres polcaira, és egyre csak próbálok rájönni, hogy nem követek-e el hülyeséget. Azért ironikus, hogy alig néhány napja még Willel az összeköltözésünket ünnepeltük, most pedig lassan már hat órája pakolom egy bőröndbe a cuccaimat, készen arra, hogy kilépjek a fiú életéből. A szedelődzködés nem azért tart ennyi ideig, mert olyan, hű de sok holmim lenne már itt, a folyamatot sokkal inkább az lassítja le, hogy amit egyszer elteszek, azt tíz perc múlva kiveszem, hogy aztán újra erőt vegyek magamon, és ismét a táska mélyére süllyesszem. Néha meggyőzöm magam, hogy ez a helyes, minél hamarabb le kell lépnem, mert nem tudom megadni Willnek azt, amire vágyik. Néha viszont önmagamhoz fohászkodom, hogy ne legyek hülye, hogy ne hagyjam, hogy ennek vége legyen, hogy adjak neki egy igazi esélyt, hogy próbáljam meg úgy szeretni, ahogyan ő szeretné, hogy szeressem.
Amióta Oliver visszatért, nem is nagyon gondoltam másra, csak rá. Arra, hogy milyenek voltunk három évvel ezelőtt, arra, hogy talán sosem tudtam olyan mélyre elásni az érzéseimet iránta, mint ahogy azt gondoltam, és mint amennyire az illendő lett volna azelőtt, hogy beleléptem egy komoly kapcsolatba. De istenem, ezek az évek elteltek, és nem lehet úgy tenni, mintha nem változott volna semmi. Mert Will igenis fontos számomra, látok vele egy jövőt. Talán nem olyat, mint amit Oliver oldalán, sőt, teljesen biztos, hogy nem olyat. De tényleg baj ez? Baj, hogy amikor arra gondolok, hogy hol leszek öt év múlva, ha Willel maradok, akkor tudom, hogy együtt élünk majd Manchesterben, a kezemben lesz egy diploma, lesz egy biztos állásom, esténként pedig vidáman megyek majd haza, hogy aztán elmesélhessem neki, milyen napom is volt. Hogy látom magam előtt, ahogy fokozatosan haladunk majd előre, hogy amikor úgy érezzük, hogy itt az ideje, akkor majd megkéri a kezemet, hogy anyu sírni fog az esküvönkön, és ugyanazzal az áhítattal figyeli majd Willt, mikor ráhúzza a karikagyűrűt az ujjamra, mint amivel a közös vacsoránk alkalmával. Hogy el tudom képzelni, hogy egyszer talán családot alapítunk, és úgy éljük le az életünket, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.
~ ~ ~
- Azt hittem, soha többet nem látlak – vallottam be, miközben szélesebbre tártam az ajtót, hogy Will beléphessen.
- Nem is, csak a nyaraló újra parkettázásának a számláját hoztam. Sajnos nagyon beszívta a fapadló a vizet, úgyhogy muszáj volt lecserélni – felelt kimérten, hogy aztán jót röhögjön halálra vált arcomon. – Nyugi már, Cass! A múltkori randink mindközül a kedvencem – húzott közelebb a kézfejemnél fogva, és egy lágy csókot lehelt az ajkaimra.
- Most megpróbálom nem magamra venni, hogy az ominózus randin beszakadt alattam a jég, és majdnem vízbe fulladtam – nevettem fel én is, Will pedig csak visszahúzott magához egy újabb csókra.
- Ott azért egy picit aggódtam - ismerte be, mikor ajkaink elváltak egymástól.
- Egy picit? Tarts ki Cassidy! Mindjárt ott vagyok Cassidy! Mondj valamit Cassidy! – adtam elő megjátszott pánikkal a hangomban, kiérdemelve egy szemforgatást a fiútól.
- Bezzeg utána nem volt ekkora a szád, Miss. Nagyon Fázom Will… - gúnyolódott elhaló hangon.
- Oké, ott a pont – tártam szét a karomat megadóan. – Viszont, ha nem az új parketta árát akarod behajtani rajtam, akkor mit szeretnél?
- Csak ezt ott felejtetted a kocsiban – szedett elő a zsebéből egy gyönyörű ezüstláncot, amin egy szintén ezüst, fényképezőgép alakú, apró medál lógott.
- Ez nem az enyém – csóváltam meg a fejem, de ettől függetlenül azért az ékszer után nyúltam, annyira meseszép volt, muszáj volt közelebbről is megnéztem. – De ha rájössz, hogy ki hagyta nálad, mindenképp kérdezd meg, hogy hol vette. Nekem is kell egy ilyen – nevettem fel, aztán ahogy rájöttem, hogy mit mondtam, kicsit elkomorodtam. – Tényleg, ha nem én, akkor mégis ki hagyott nálad egy nyakláncot?
Will csak nézett, szája sarka szórakozott félmosolyra húzódott, az egyik szemöldökét kíváncsian felvonta, mintha csak arra várna, hogy mondjak még valamit. Utóbbi nem következett be, az agyam egyre csak azon kattogott, hogy vajon kié lehet az a csodaszép ékszer, így aztán a fiú elunta a várakozást, mögém lépett, és mielőtt felocsúdhattam volna, a medál már ott is függött a nyakamban. Will nem engedte el azonnal a lánc kapcsát, hiába tudta már elsőre is tökéletesen összeilleszteni a két alkotóelemét, gondosan babrált még velük egy kicsit, hogy közben kézfejével lopott érintések sokaságát hintse el fedetlen bőrömön.
- Még tegnap akartam odaadni, de az öngyilkos akciód hevében kiment a fejemből – magyarázta, majd egy puszit nyomott a fülem mögé.
- Lenyűgözően szép – pillantottam rá hátra a vállam felett. – De mégis mi az alkalom?
- Miért kell, hogy legyen? – kérdezett vissza. – Te jutottál eszembe, mikor megláttam. Ennyi – vonta meg a vállát, és ez a vallomás a maga egyszerűségével elérte, hogy abban a pillanatban tudjam, kell nekem ez a srác.
~ ~ ~
- Savannah keresett – töri meg a csendet anyu, hangja halk, mintha csak bízna benne, hogy talán meg se hallom, amit mond.
Azonban hallom. Szavai nyomán szétárad ereimben az indulat, ugyanaz, mint amit a Szfinxben is éreztem, ujjaimmal keményen meg kell szorítanom a konyhapultot, hogy uralkodni tudjak magamon. Szemeimmel a kávéfőzőt figyelem, várom, hogy a pohár szép lassan megteljen a folyékony koffeinnel, aztán mára már rutinná vált mozdulatokkal egy kevés tejet öntök hozzá. Úgy teszek, mintha nagyon lekötne a feladat, közben pedig csak a megfelelő szavakat keresem, hogy minél hamarabb lezárhassam ezt a kéretlen beszélgetést.
- Tessék – nyújtom át anyának a csészét, és bár nem mondom ki, de pillantásommal jelzem, hogy nem bánnám, ha témát váltana.
- Látom összepakoltál – állapítja meg, ahogy tekintete a nappali közepén álló bőröndömre siklik.
Újabb keresetlen megállapítás, erre se tudok mit válaszolni. Igen, összepakoltam. Aztán ki. Aztán megint össze. Aztán megint szét. Most épp megint be. Talán a végén majd feldobok egy érmét. Ha fej, akkor maradok, ha írás, akkor megyek. Ha pedig nem tetszik az eredmény, majd feldobom még egyszer.
- Hazaköltözöl? – alakítja át kérdéssé a korábbi mondatát, ezzel rákényszerítve, hogy feleletet adjak.
- Fogalmam sincs.
- Egyáltalán hol van Will?
- Londonban – válaszolok rezignáltan. – Munka ügyben.
- Szakítottál vele?
- Nem.
- Ő szakított veled?
- Nem.
- Akkor miért pakoltál össze? – veszíti el a fonalat anyu.
- Ki fog hűlni a kávéd.
Anya készségesen belekortyol az italába, de továbbra sem kap választ. Nem tudok neki olyan felelet adni, ami ne vetne fel újabb kérdéseket, így aztán inkább hallgatok. Nem örülök neki, hogy itt van, de közben valahol mélyen mégiscsak örülök neki. Így, hogy se Will, se pedig Savannah nincsenek velem, magányosnak érzem magam. Sosem tűnt fel, hogy ennyire kevés olyan ember van az életemben, akiknek örömmel keresem a társaságát, viszont most, amikor jól esne néhány baráti jó tanács, fogalmam sincs, hogy kihez fordulhatnék.
- Miért nem veszed fel a telefont Savannah-nak? – térünk vissza az első számú nemkívánatos beszédtémához.
- Mert nem akarom hallani, amit mondani akar.
- Mi történt köztetek, kicsim? – kérdezi anyu, és bár próbál gyengéden beszélni hozzám, egyre jobban kihallom hangjából a türelmetlenséget, amit sehova sem vezető válaszaim csalnak elő belőle.
Nem akarok róla beszélni, még így, hogy épp csak kapargatjuk a történtek felszínét is érzem, ahogy átjár a düh, de ami igazából visszatart, az a szemeimet szúró, keserédes érzés. Nem szabad rá gondolnom, mert akárhányszor megteszem, elfog a zokogás a gondolatra, hogy mit érezhetett, amikor rájött, hogy hiába vár. Savannah pedig nem tud olyat mondani, ami segít ezen.
- Ott avatkozott bele az életembe, ahol nem kellett volna – döntök végül a kertelés mellett, de szavaimban kellő nyomaték van ahhoz, hogy anya tudja, ennél részletesebb válaszban kár is reménykednie.
- Legjobb barátnők vagytok a gimi kezdete óta – próbál megbékíteni. – Nem érdemelne meg legalább egy esélyt?
- Nem.
Anyán látszik, hogy egyre jobban kezdi idegesíteni a rideg stílusom, de bármennyire is szeretnék megnyílni neki, akárhányszor csak kinyitom a számat, fellép bennem egy védekező mechanizmus, és ez az eredménye. Hiába érdekel a véleménye, egyszerre félek is attól, hogy mit mondana, így aztán újra és újra inkább a jótékony tudatlanság mellett döntök, bízva abban, hogy majd valahonnan máshonnan megkapom az égi jelet.
- Rendben, akkor ne beszéljünk se Savannah-ról, se Willről – ajánlja fel, és egy újabbat kortyol a kávéjából, miközben kényelmesen hátrébb csúszik a kanapén.
- Köszi, anyu – sóhajtok fel megkönnyebbülten, majd az ittléte alatt először, megeresztek felé egy mosolyt.
- Mi a helyzet Oliverrel?
A mosoly a másodperc törtrésze alatt hervad le az arcomról, és bármennyire is próbálkozom rendezni a vonásaimat, tudom, hogy anya átlát rajtam. Ettől függetlenül azért hűvös nyugalmat erőltetek magamra, előveszem a létező leghétköznapibb hangszínemet, majd mintha csak az időjárás után érdeklődnék, megkérdezem:
- Mire gondolsz?
- Úgy sejtem nem a véletlen szüleménye, hogy alighogy ő visszajött, te már készülsz is véget vetni egy egyébként jól működő, fél éve tartó kapcsolatnak. De javíts ki, ha tévedek – szegezi rám a tekintetét.
Anya provokál, pontosan tudja, hogy nem fogok belehazudni a szemébe, így aztán megint nem marad jobb eszközöm a hallgatásnál. Sajnos jelen esetben ez a csend egyben egy megerősítés is a részemről, amit anya egy elégedett bólintással vesz tudomásul. Hihetetlen, hogy mostanában akárki felcsenget hozzám, az Oliverről akar beszélgetni. Remélem holnap majd Jasper is megérkezik, ideje lenne egy pasival is konzultálnom az ügyben, nem elég kínos ez így is. Egyébként pedig miért érez mindenki késztetést arra, hogy beleszóljon az életembe? Oké, tény, hogy nem vagyok a határozottság mintapéldánya, de ettől függetlenül igazán el lehetnének az emberek a saját dolgaikkal. Van elég gondom a sok szentszöveg nélkül is.
- Szerintem butaságot csinálsz, ha szakítasz Willel – szólal meg anyu, mire akkorára kerekednek a szemeim, mintha csak most láttam volna meg, hogy telitalálatom van a lottón. – Nem értem miért vagy ennyire meglepve. Will egy fantasztikus fiú, udvarias, figyelmes, megbízható.
- Összesen kétszer láttad őt anyu, abból egyszer ráadásul kőkemény négy perc erejéig – szakítom félbe, mielőtt komplett dicshimnuszt zeng a fiúról. – Örülök, hogy szimpatikus volt, félre ne érts. Will tényleg egy remek srác, csak azért vagyok meglepett, mert úgy emlékszem te voltál az, akinek az első dolga volt családi vacsorára invitálni Olivert, amint újra betette a lábát Manchesterbe – idézem fel.
- Na és?
- Mi az, hogy na és? Mégis mit gondoltál, mikor meghívtad az ex pasimat, a jelenlegi bemutatására? Tudod, hogy mennyire lesokkolt, amikor megláttam Olivert a verandán?
- Szívem, azóta eltelt három év – simít végig szánakozva a karomon. – Nem számítottam rá, hogy még nem zártad le magadban. De biztosíthatlak, semmilyen mögöttes szándék nem volt abban, hogy meghívtam. Tudtam, hogy Jasper örülne neki, és úgy gondoltam, biztos Oliver is szívesen találkozna néhány régi ismerősével.
- Aha… néhány régi ismerősével – ízlelgetem újdonsült titulusomat.
- Mi van köztetek, Cassidy?
- Nincs közöttünk semmi.
- Akkor miért hívott fel Will az éjszaka közepén, hogy hazajöttél-e, majd rá fél órával, hogy elájultál, de ne aggódjak, mert Oliver már bevitt a kórházba? Mit kerestél egyáltalán nála?
Kezd kínossá válni ez a beszélgetés. Anyát nem avattam be a szakításunk részleteibe, ő mindössze annyit tud, hogy a fiú elfogadta az ajánlatot, így arra jutottunk, hogy inkább külön utakon folytatjuk. Persze az elkövetkezendő hónapokban nyilván rájött, hogy ez korántsem volt annyira közös döntés, mint amennyire én ezt beállítottam, viszont egy idő után felhagyott a kérdésekkel. Néhány hetes nonstop sírásom után, elérkezett a magamba fordulós időszakom, beletemetkeztem a diétába és a sportba, más nem is igazán érdekelt. Szebb akartam lenni, vékonyabb, meg akartam mutatni mindenkinek, hogy nem zuhantam magamba, hogy nem számít, hogy Oliver elment, hogy nem emészt fel belülről, hogy nem keres, sőt, csak erősebbé tesz. Egy olyan Cassidy Wallace akartam lenni, akitől nem tudott volna úgy elválni, ahogyan azt tőlem tette. Most még szörnyűbb visszagondolni azokra a hónapokra, hiszen az egész másból sem eredt, csakhogy úgy éreztem, nem kellek neki eléggé. Ezt soha nem fogom tudni megbocsátani Savannah-nak.
- Akadt egy-két dolog, amiről beszélnünk kellett – felelek végül, miközben igyekszem kizárni a fejemből a fiú aznap esti csókját. Mennyi érzelem volt benni, mennyi vágy, csalódottság, önostorozás. A hideg futkos a hátamon, ha csak rágondolok.
- És nem ért rá reggelig? – vonja fel vádlón a szemöldökét.
- Nem tök mindegy, hogy mikor beszélgetek Oliverrel? – csattanok fel, mert piszkosul zavar az az elszámoltató hangnem, amivel hozzám szól. – Nem, képzeld rohadtul nem ért rá reggelig. Pont. Akarsz még valamit, vagy végeztünk?
- Válogasd meg a szavaidat, kislányom! Azért vagyok itt, hogy megpróbáljak segíteni, de ha nem vagy velem őszinte, nem tudok tanácsot adni.
- És ki kért a tanácsodból? Amúgy is, úgy jöttél ide, hogy rábeszélj a maradásra, felesleges bármit mondanom.
- Szóval menni akarsz? – forgatja ki egycsapásra a szavaimat.
- Mondom, hogy nem tudom! – fakadok ki. – De nem kell elmondanod, hogy mennyi indok szól Will mellett, hidd el, tisztában vagyok velük. Én vagyok vele együtt fél éve, és nyilván nem a két szép szeme az, ami megfogott benne.
- De akkor mégis min gondolkozol?
- A francba is, anyu! Te is tudod, hogy min gondolkozom! Nekem Oliver volt az első szerelmem – válaszolok, de a korábbi indulat kiveszik az utolsó mondatomból. – És most itt van. És velem akar lenni – hunyom le a szemeimet, de így is kibukik egy könnycsepp. Komótosan végig siklik az arcomon, némán lehullik a kanapéra, és csak egy apró, sötétszürke folt marad belőle a bútor huzatán.
Anya közelebb von magához, úgy ölel át, ahogyan mindig is tette, amikor vigasztalásra volt szükségem. Kezével újra és újra végig simít a hátamon, halk szavakkal csitít, tenyerével néha az arcomhoz nyúl, kisimítja a szemembe hulló hajtincseket, nem tesz mást, csak rám figyel, érezteti, hogy ott van, hogy számíthatok rá.
- El kell, hogy engedd, kicsim! Tudom, hogy mennyit jelent, hogy újra itt van, hiszen az elsőt soha nem felejtjük el igazán. De az első szerelem nagyon ritkán az utolsó is – magyarázza lágyan. – Will mellett boldognak tűnsz és kiegyensúlyozottnak. Talán vele lenni nem olyan intenzív, nem olyan új, nem olyan kiszámíthatatlan, de ő sosem fogja úgy összetörni a szívedet, mint Oliver.
Anya szavai mosolygásra késztetnek, tudom, hogy igaza van, és ettől az érzéstől megkönnyebbülök. Végre értem, hogy miért kampányol ennyire Will mellett, hogy a fiúban egy biztos pontot lát, ami a felszínen tart, ami nem hagyja, hogy megint maga alá temessen az a lavina, ami korábban. Rettentő nehéz volt belőle kikeveredni, és tény és való, hogy rengeteg szerepe volt a fiúnak abban, hogy újra elégnek érezzem magamat úgy, ahogy vagyok.
Viszont hiába van anyának igaza, egy ponton hibás a gondolatmenete. Will nem azért nem fogja összetörni úgy a szívemet, mint Oliver, mert ő jobb nála, vagy, mert felette állna. Nem. Will azért nem lesz rá képes sohasem, mert ő belé sohasem leszek olyan szerelmes, mint Oliverbe. És talán nem is szeretnék. Mert Will hiányzik, ha nincs velem, de megőrjít, ha ő van távol. Szeretem, ha megcsókol, de félig belehalok, ha ő nem teszi. Szeretek csak úgy beszélgetni vele, de vele még vitatkozni is élvezet. Szeretem, hogy ott van nekem, de nem bírom elviselni, ha ő nincs.
~ ~ ~
- Basszus, Jasper az! Egyáltalán mi a francot csinál itthon ilyenkor? – léptem el az ablaktól, miközben lázasan azon agyaltam, hogy mégis hogyan jussunk úgy ki a házból, hogy az ne tűnjön fel a bátyámnak.
- Gyanítom hozzád hasonlóan lóg. Le se tagadhatnátok egymást – jegyezte meg vigyorogva Oliver.
- Örülök, hogy ennyire jól szórakozol, de ha meglát minket együtt, akkor a te nyakadat tekeri ki előbb – hívtam fel rá a figyelmét.
A fiú erre elhúzta a száját, majd jobb a béke alapon fejével az ágyam alá bökött. Értetlenül meredtem vissza rá, hiszen ez sok mindennek tűnt, csak jól átgondolt menekülési tervnek nem. Mondjuk jobbal én se tudtam előállni, ráadásul Jasper már a bejárati ajtó zárjával matatott, így minden mindegy alapon hasra vágtam magam, és bekúsztam az ágyrács alá. Nem volt valami sok hely, és ahogy ott feküdtem, hirtelen már nagyon bántam, hogy korábban rendszeresen elsunnyogtam a padló ezen részének felporszívózását, mindenesetre készségesen a lehető legközelebb húzódtam a falhoz, és annak ki tudja mennyire pókhálós felszínéhez, hogy Oliver is beférjen.
- Cassidy, itthon vagy? – töltötte be az egész házat Jasper hangja, miközben a beszűrődő hangok alapján épp lerúgta magáról a cipőjét.
- Basszus, elől hagytam a kabátom – suttogtam Olivernek.
- Sh! – intett le a fiú, és már épp tovább problémáztam volna a kinn felejtett iskolatáskámról is, mikor megéreztem a mutatóujját az ajkaimon.
Pusztán az érintése bennem akasztotta a szót, hirtelen megéreztem, mennyire közel is van hozzám valójában. A pillantása rabul ejtette az enyémet, akkor vesztem el előszőr úgy igazán abban a varázslatosan kék szempárban. Oliver úgy nézett rám, mint annak előtte soha senki, olyan áthatóan, hogy szinte éreztem, ahogyan olvas a gondolataimban. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy ha kell, akkor a csillagokat is lehazudom az égről a családomnak, de vele akarok lenni. Mert mellette különlegesnek éreztem magam. Tőle minden mozdulat több volt. Ha ő nevetett egy viccemen, attól a föld felett lebegtem méterekkel, ha ő írt rám, hogy „szia”, akkor onnantól kezdve számomra nem létezett a külvilág, ha pedig rám mosolygot, attól úgy vert félre a szívem, hogy az még egy EKG számára is az újdonság erejével hatott volna.
- Cassidy, hogyhogy nem mentél ma su… - kezdett bele Jasper még a nappaliban, de aztán benyitott a szobámba, és meglepetten elhallgatott. – Pf, hogy lehet táska nélkül elmenni? – kérdezte magától, aztán egy tompa puffanás jelezte, hogy az említett tárgyat, egy nem túl finom mozdulattal a székemre hajította.
Szerencsére a fiúnak nem állt szándékában tovább időzni a szobámban, helyette a nappali felé vette az irányt, ami számunkra csak azért volt egy peches szituáció, mert esélyünk se volt úgy előkászálódni az ágy alól, hogy azt ne hallja meg, pláne, hogy a szobám ajtaját természetesen tárva nyitva hagyta maga után. Annyi mázlink legalább volt, hogy a tévét bekapcsolta, így legalább egy minimális fészkelődés belefért, ugyanis már kezdett pokolian kényelmetlenné válni a fapadló.
- Holnap az első dolgom lesz venni egy szőnyeget – súgtam Olivernek, aki egy széles vigyorral értékelte megjegyzésemet.
- Szóval nem egy bevett második randis dolog nálad, hogy az ágy alatt bujkálsz a pasijaiddal a bátyád elől? – tulajdonított könnyedén mögöttes értelmet a szavaimnak. – Azt hittem, ez valami teszt – heccelt tovább.
- Ki mondta, hogy nem dobom be mindegyiknél a szőnyeges viccemet? – kérdeztem vissza kihívóan. – Ha nevetnek rajta, akkor maradhatnak, ha pedig nem, akkor csak köhögök egyet, Jasper pedig elintézi a többit – vázolom fel a képzeletbeli tesztem kiértékelését.
- Na és, mi az ítélet? – tudakolta azzal a pimaszul magabiztos mosolyával.
- Hát, – nyújtottam el szándékosan a magánhangzót a szóban, mintha minimum tényleg komoly döntéshelyzetbe kerültem volna – nem tudom, hogy eléggé meggyőzött-e az a mosoly. Lehet, hogy a humorérzéked nem üti meg a mércémet – húztam az agyát, de bármennyire is próbáltam komoly arcot vágni hozzá, már a hangomból is sütött, hogy természetesen nyert ügye van a fiúnak.
- Valamivel csak javíthatok ezen a pocsék szereplésemen – ment bele a játékba ő is, szemeiben ugyanaz az éberség és kihívás ült, amivel első találkozásunk alkalmával figyelt a visszapillantó tükörben.
- Mit tudsz felajánlani? – billentettem félre a fejem, és bár hangom magabiztosan csengett, belül majd szétvetett az izgalom.
Azóta se tudom, hogy bírtam állni a pillantását, annyira zavarban voltam tőle, de mégsem vitt rá a lélek, hogy elfordítsam a fejem. Elvesztem a vonásaiban, csak néztem a szemeit, a száját. Hirtelen már nem is tűnt kényelmetlennek a padló, akár egy életen át bírtam volna rajta feküdni, ha cserébe Oliverrel lehettem volna. Ahogy figyelt, abba beleremegett mindenem, hevesebben vert tőle a szívem, a vér úgy dobogott a füleimben, mintha csak egy ménes vágtatna bennük. Az ajkaim önkéntelenül elnyíltak, a fiú tekintete gyorsabban siklott át a számra, mint ahogy a fényképezőgép vakuja felvillan egy kattintás után.
Oliver közelebb húzódott, alig néhány centi maradt már csak kettőnk között, de már így is úgy vibrált közöttünk az őrjítő várakozás táplálta feszültség, hogy komolyan attól féltem, hirtelen lángra kap körülöttünk a levegő. A szám kiszáradt, tekintetem össze-vissza cikázott a fiú arcán, kereste rajta azokat az érzéseket, amik bennem dúltak. Annyira izgultam, és közben mégis alig bírtam fékezni magam, tudni akartam, hogy milyen az, amikor megcsókolnak, de nem csak úgy, nem csak akárki. Én azt akartam, hogy Oliver Woodstock csókoljon meg, hogy ő legyen az első, mert egyszerűen éreztem, hogy vele lesz olyan különleges, amilyennek annak lennie kell.
- Ezt – suttogta végül el a választ a kérdésemre, a következő másodpercben pedig ajkai már le is csaptak az enyéimre.
Másmilyen érzés volt a csókja, mint amilyenre számítottam tőle, lágyabb és ismerkedőbb, de közben mégis benne volt ugyanaz a türelmetlenség, az a hév, az az indulat, amit vártam. Ennek a kettősségnek az elegye teljesen elvette az eszemet, átkapcsolt bennem egy kapcsolót, eltűnt tőle minden zavarom, mohóbbá tett, vadabbá, akaratosabbá. Minden egyes levegővételt átkoztam, az ajkaim összes olyan másodpercet kínszenvedésnek éltek meg, amikor nélkülözniük kellett a fiú érintését, lángra kaptak, perzseltek, úgy követelték maguknak az enyhülést, mint a drogosok a következő adagjukat.
Oliver teste reagált az enyémre, a kezdeti ismerkedő érintések átalakultak, szenvedélyesebbé váltak, határozottá, könyörtelenné. Felsőtestével úgy préselt a falhoz, hogy már levegőt is alig kaptam, és közben mégis úgy éreztem, nincs elég közel. Magamra rántottam, fejem tompán puffant a parkettán, de nem tudott érdekelni a sajgó érzés. Karjaimmal átfontam a nyakát, ujjaimmal végigszántottam szőke tincsein, miközben én magam elvesztem az ő becézgető érintéseiben. Tenyerének puhaságában, ahogy a felsőm alatt a derekamra csúszott, ajkainak gyengédségében, mikor végigszántottak a nyakamon, majd fogainak vadságában, ahogyan egy pillanat erejéig a bőrömbe vájtak, olyan lehetetlenül földöntúli gyönyört élesztve fel bennem, amit képtelenség szavakba önteni.
- Khm!
Jasper hangja úgy rángatott ki mindkettőnket a pillanatból, mintha egy AK-47-est sütöttek volna el mellettünk. Oliver húzta a rövidebbet, ugyanis ő ijedtében ösztönösen felrántotta a fejét, a gond csak az volt, hogy útját állta az ágy rács, amiről aztán úgy pattant vissza, hogy az már nekem fájt. A mai napig nem értem, hogy hogyan úszta meg ezt a találkozót agyrázkódás nélkül, mindenesetre a fájdalom legkisebb jelét se mutatva legördült rólam, aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, kimászott az ágyam alól, kényelmesen felállt, és amíg valahogyan én is előverekedtem magam, zavartalanul kezet rázott a bátyámmal. Jaspert szerintem meglepte Oliver lazasága, legalábbis mással nem tudtam magyarázni az arcán ülő zavartságot, miközben értetlenül bámult hol rám, hol legjobb haverjára, hol pedig az épp egymást rázó kezeikre.
- Te mi az istent kerestél a húgom ágya alatt? – támadta le indulatosan.
- Ha azt mondom, hogy egy tízest, elhiszed? – próbálta meg elviccelni a helyzetet Oliver, és bár lélekben felkészültem rá, hogy bátyám a következő pillanatban úgy kiüti, hogy mentőt kell majd hívni hozzá, legnagyobb megrökönyödésemre Jasper elröhögte magát.
- Csak hogy tudjátok, elég szarul leplezitek, hogy kerülgetitek egymást. Azt hitted nem tűnik fel, hogy két hete az összes edzésemre kijársz? – fordult felém, mire kínomban csak megvakartam a fejem. – Te pedig javaslom, máskor ne hagyd elő a mobilodat az öltözőben, mikor épp a húgommal chatelsz, mert bármennyire is igyekszem játszani a hülyét, feltűnik, ha az ő neve virít a képernyődön. Ja, és ha legközelebb úgy döntesz, hogy titokban feljössz hozzánk, a cipődet ne hagyd az előszobában – tanácsolta Olivernek, akin látszott, hogy szíve szerint háromszor megfejelné a falat, amiért ennyire könnyen lebuktunk. – Négykor edzés, ha gondoljátok, nyugodtan visszamászhattok még addig az ágy alá, de ha esetleg kényelmetlen, akkor maradhattok akár elől is – villantott még ránk egy beképzelt vigyort. – Ja, és Cassidy! – fordult még vissza az ajtóból. – Holnap te mosogatsz, cserébe elfelejtem a mai lógásodat.
- De hiszen te is lógsz! – kértem ki magamnak azonnal.
- Részletkérdés.
~ ~ ~
- De nem tudom őt elengedni, anyu – szakítom félbe egy idő után a csendet, közben pedig kibontakozom a nő öleléséből, hogy a szemébe tudjak nézni. – És nem is akarom.
Nem válaszol rögtön, talán nem tudja, hogy mit mondjon, talán csak próbálja finomamban megfogalmazni a gondolatait. Készen állok rá, hogy megpróbál majd lebeszélni, úgy is tudom, hogy nincs birtokában olyan szavaknak, amik megmásíthatnák a döntésemet. Mélyen legbelül ezzel ő is tisztában van, látni az arcán a beletörődést és az elfogadást.
- Mikor mondod el Willnek? – kérdezi végül, bele se kezdve a felesleges győzködési kísérletnek.
- Holnap, ha hazaért Londonból. Szeretnék rajta minél hamarabb túlesni – sóhajtok fel.
- Mi lesz, ha marasztalni próbál?
- Nem próbál – mosolyodom el őszintén. – Will előbb tudta, hogy szakítani fogok vele, mint én.
13.Fejezet
Izzadtságtól nyirkos tenyeremet a farmeromba törlöm, izgalmamban az ujjaimat tördelem, tekintetem kitartóan követi le az óra másodpercmutatójának mozgását. Will mindjárt itt lesz, az előbb írt, hogy elindult a reptérről, és bár egyfelől várom, hogy végre rendezzük a sorainkat, azért egy picit félek is az elkövetkezendő beszélgetéstől. Hiába tudom, hogy az a korrekt hozzáállás a részemről, ha egyenesen megmondom a fiúnak, mit is érzek iránta valójában, de így is rettentő nehéz véget vetni egy fél éves kapcsolatnak. Ennyi idő alatt közel kerültünk egymáshoz, rengeteg közös élményt szereztünk, megismertük egymást, alakítottunk egymáson. Furcsa érzés belegondolni, hogy nemsokára vége lesz.
- Szia, Cass! – köszön jókedvűen Will, miközben könnyedén a fiókosszekrény tetejére hajítja a kulcsait. – Hogy vagy? – érdeklődik kedvesen, és ahogy megkeres a tekintetével, pillantása megakad a kanapé melletti csomagjaimon.
Talán csak beképzelem magamnak, de mintha a fiú ajkai egy pillanatra keserédes mosolyra húzódnának, azt sugallva, hogy bár számított rá, hogy ez lesz a döntésem, azért bízott benne, hogy meglepem, vagy legalábbis nem zúdítom rá ilyen hamar. A gondolatba belefájdul a szívem, annyira sajnálom, hogy fájdalmat okozok neki, még akkor is, ha egyébként Will maga kérte, hogy ne hitegessem közös jövővel, ha nincsenek mögötte az érzések.
- Most jön a „beszélnünk kell” rész? – próbálja meg elütni a dolog élét, azonban bármennyire is igyekszik, kérdése túlságosan fásultan cseng ahhoz, hogy viccnek fogjuk fel.
- Sajnálom.
Will csak bólint, a korábbi jókedvének nyoma sincs, miközben leül mellém a kanapéra. Számtalanszor végig pörgettem már a fejemben a szakításunk forgatókönyvét, azonban most mégsem találom a szavakat. Semmi nem tűnik elég kíméletesnek, pedig az isten a tanúm rá, tényleg nem szeretném megbántani őt.
- Will, én… - kezdek bele, de hiába mozdulna a nyelvem, hogy folytassa, csak a némaság beszél belőlem.
- Semmi baj, Cass – segít ki a fiú. – Igazából nem leptél meg, csak kicsit nehezebb, mint ahogy azt gondoltam – vallja be, mire csak bólintok, hiszen tökéletesen ugyanezt érzem én is.
- Nem akartam, hogy így legyen. Amikor összejöttünk, akkor hidd el, száz százalékosan úgy éreztem, hogy veled szeretnék lenni. Nagyszerű volt veled, tényleg, tökéletes. Annyi közös témánk volt, rengeteget nevettünk, örültem, amikor felhívtál, és még boldogabb voltam, mikor láthattalak. Szerettem az lenni, aki melletted voltam, és őszintén mondom, számítottam veled. Nem egy hónapra vagy kettőre, hanem olyan sokáig, amibe még épp csak nem ijesztő belegondolni. Csak hát…
Oliver neve még kimondatlanul is hangosan visszhangzik a szobában, ide-oda cikázik a falak között, mindkettőnket emlékeztetve rá, hogy a fiú úgy söpört végig a kapcsolatunkon, mint egy tornádó a városon. Gyorsan, váratlanul és végérvényesen.
- Nem kell magyarázkodnod, Cassidy – csóválta meg a fejét Will. – Nem fogom azt mondani, hogy örülök, vagy, hogy minden rendben van, mert nem lenne igaz. De tudtam, hogy mivel jár az, ha választás elé állítalak, és ha így döntöttél, az nyilvánvalóan azt jelenti, hogy nem úgy érzel irántam, ahogyan azt én szeretném. Sajnálom, hogy így van, de legalább kiderült – vonja meg a vállát.
- Haragszol? – kérdezem lesütött szemekkel, mint valami kisgyerek, aki percekkel ezelőtt összetörte az anyukája kedvenc vázáját.
- Talán egy kicsit – ad teljesen egyenes választ, amiért ugyan hálás vagyok, azért egy picit el is keserít. – De semmi olyan, amin ne tenném túl magam – ajándékoz meg egy mosollyal.
Megkönnyebbülten viszonzom a gesztust, aztán bár Will udvariasan felajánlja, hogy ha gondolom, akkor hazadob a cuccaimmal, van elég tapintat bennem ahhoz, hogy elutasítsam az ajánlatát. Tudom, hogy megtenné, ráadásul minden szó nélkül, de most még nem tartunk ott. Még túl friss a szakítás emléke, kell egy kis idő mindkettőnknek, hogy hozzászokjunk ehhez az új helyzethez. Willel rögtön párkapcsolatnak indult az ismertségünk, sosem voltunk „csak” barátok, így aztán ismeretlen terepen mozgunk, ha erről van szó. Nem félek tőle, hogy ne lennénk képesek alkalmazkodni a változáshoz, de azért nem fog menni egyik pillanatról a másikra. Főleg Willnek, hiszen számára ez a barát státusz egyértelműen visszalépés volt az elképzeléseihez képest, míg nekem inkább egyfajta mentőkötél, hogy ne taszítsam el őt teljesen magamtól.
- Azért segítek levinni a lépcsőn – emeli fel a bőröndömet, mikor megérkezik a taxim.
- Oké – bólintok, aztán még utoljára körbe nézek a lakásban, majd felnyalábolom azokat a cuccokat, amik hely hiányában kimaradtak a táskából, és azokkal együtt Will után eredek.
A fiú már a taxissal beszélget, mikor én is leérek, mint kiderül, ugyanaz a sofőr érkezett hozzám, aki korábban őt is hazahozta a reptérről. Szerencsére egy-két szónál nem váltanak többet, a férfi elfoglalja a helyét a volán mögött, Willel pedig kettesben maradunk a ház előtt. Nem igazán tudom, hogy mi lenne a megfelelő elköszönés, egy egyszerű „szia” túlságosan semmitmondónak tűnik, de nem vagyok benne biztos, hogy a jelenlegi viszonyunka több is beleférne, így aztán csak esetlenül állok a fiú előtt.
- Gyere már ide – unja meg szerencsétlenkedésemet a srác, és mielőtt még meggondolhatná magát, már át is ölelem.
- Hiányozni fogsz.
- Te is nekem – nyom egy puszit a hajamba búcsúzóul, aztán tesz egy lépést hátra, és ahogy közénk áll a távolság, hirtelen valóságosabbá válik a szakítás, mint korábban bármikor. – Majd hívlak, ha már könnyebb lesz – ígéri még, és választ se várva, kinyitja nekem az anyósülés ajtaját. – Jó éjszakát, Cass!
- Jó éjt, Will!
~ ~ ~
Kényelmesen támaszkodom neki a tűzpiros Ferrarinak, miközben a stadionból tömegesen áramlanak ki a United drukkerek. Arcukon önfeledt boldogság ül, többen lelkesen elemzik barátaikkal a meccs legnagyobb helyzeteit, míg néhányan már annyira megünnepelték a gólokat, hogy az is csodaszámba megy, hogy képesek egyáltalán a saját lábukon elhagyni az Old Traffordot. Mosolyogva figyelem őket, szinte látom közöttük a néhány évvel ezelőtti önmagamat, ahogyan a Farkasok jellegzetes arcfestésével, nyakamban a klub színeiben pompázó sállal, a rengeteg kiabálástól teljesen berekedve sétáltam ki egy-egy mérkőzés után, hogy aztán megkeressem Oliver autóját a parkolóban, nekivessem hátamat a csomagtartójának, és csak türelmetlenül várjak, hogy végre megérkezzen.
Lassacskán apad a tömeg, a legtöbben a metrók felé veszik az irányt, míg néhány nagyobb fanatikus kitartóan letáborozik a kijárat előtt, bízva abban, hogy elcsípik majd kedvenc játékosukat a távozáskor, és talán szereznek egy aláírást a rajtuk virító vörös mezre. Az időjárás nem igazán kedvez a szurkolóknak, az ég hangos dörejekkel jelzi, hogy hamarosan egy jó kis manchesteri esővel ajándékoz majd meg minket, néhány kevésbé elszánt rajongó pedig inkább még azelőtt útjára indul, hogy a nyakába kapna egy alapos záport.
Nem tudom, hogy mióta várakozom már, de egyszer csak felzúdul az a maroknyi ember, aki még maradt az aláírást várok csoportjából, a szurkolók két részre szakadnak, néhány biztonsági őr pedig biztos, ami biztos alapon letesz egy pár kordont közéjük, hogy a focisták biztosan épségben hagyhassák el a stadiont. Elsőnek Kayser érkezik a Unitedból, többen gratulálnak neki a mai védéseihez, amit újra és újra udvariasan megköszön, közben pedig rutinosan kioszt néhány aláírást, aztán elköszön az emberektől, és a parkoló felé veszi az irányt. Mikor észrevesz, kissé meglepetten szemlél, talán tart tőle, hogy valami őrült rajongó vagyok, aki titokban belógott az őrzött parkolóba, de mivel a legkisebb jelét se tanúsítom annak, hogy a következő pillanatban esetleg megtámadom, végül elfordítja rólam a fejét. Egy ideig még követem a pillantásommal, megvárom, hogy elérje a fekete kombiját, aztán ahogy felgyulladnak a fényszórók, figyelmemet ismét a stadion kijárata felé fordítom.
A játékosoknak ezúttal egy nagyobb csoportja érkezik meg, jókedvűen sztorizgatnak a pályán történtekről, mialatt készségesen oda-odaállnak egy-egy közös fotóra a rajongókkal. Ők már egy kicsit nagyobb figyelmet tulajdonítanak nekem, egyikük vált is egy pár szót a parkoló bejáratánál álló biztonsági őrrel, de ő egy bólintás kíséretében jelzi, hogy tud rólam, nem kell aggódni. Még jó, hogy Evelyn puszipajtás a komplett biztonsági szolgálattal, különben biztos nem jutottam volna be. Persze megvárhattam volna a fiút a lakásánál is, de valami olyan helyet akartam, ami jobban passzol hozzánk, ami arra az időre emlékeztet, amikor még minden rendben volt közöttünk.
- Itt van! – kiált fel lelkesen egy hét év körüli kisfiú, mire érdeklődve fordulok ismét a kordonok felé, és hát kész. Végem van.
Oliver könnyed léptekkel jön, arcán barátságos mosoly ül, miközben végigpillant a rá váró embereken. Fehér inge szinte világít, a még Spanyolországtól bronzbarna bőrén, vörös nyakkendője hanyagul megkötve pihen a nyakán, mintha csak nem lett volna elég ideje gondosabban megcsomózni, de elég egy pillantást vetni a tökéletesen belőtt pisszkosszőke tincsekre, hogy tudd, sokkal inkább a szándék hiányzott, mintsem az idő. A fiú halad az egyik leglassabban, úgy fest, hogy mindenki tőle akar aláírást, de Oliver szemmel láthatóan nem bánja, készséggel mosolyog bele újra és újra a telefonok kamerájába, és mindenkivel vált néhány szót, amíg lefirkantja a nevét az épp odatartott mezre, sálra, lényegében bármire, amit befog a toll. Jó érzés látni, hogy ennyire közvetlen a United drukkerekkel, bár tekintve, hogy mennyire támogatóan léptek fel mellette az első meccsek alkalmával, nem csoda, hogy ő is hamar a szívébe zárta őket.
- Sziasztok! – integet még vissza a parkoló bejáratából, aztán hátat fordít a szurkolóknak, ujjaival végig szánt a frizuráján, és már neki is áll lerángatni magáról a nyakkendőt.
Mosolyogva figyelem a küzdelmét a ruhadarabbal, miközben próbálom függetleníteni magam attól a ténytől, hogy mennyire piszkosul szexi abban a fehér ingben. Annyira hihetetlen még mindig, hogy ilyen közel van hozzám, hogy teljes életnagyságban láthatom, hogy ha megszólalnék, akkor hallaná, amit mondok. Hogyha akarnám, akkor közelebb mehetnék hozzá, megérinthetném, belenézhetnék abba a varázslatosan kék szemeibe.
Legszívesebben felsikítanék, hogy felhívjam magamra a figyelmét, de közben azt is szeretném, hogy magától találjon rám a tekintete. Látni akarom, amikor kiül az arcára a felismerés, az első reakcióját, hogy mégis hogyan fogadja az ittlétem. Hogy vajon mit szól majd hozzám, hogy elég lesz e rám vetnie egy pillantás, hogy tudja, nem azért jöttem, hogy újra vitatkozzam vele. Tudni akarom, hogy vajon ő is annyit gondolt e rám az elmúlt napokban, amennyit én ő rá, hallani szeretném, ahogyan újra azt mondja, hogy engem akar.
Oliver egy örökkévalóságon át kutakodik a zsebeiben a slusszkulcsa után, aztán nagy nehezen csak előkerül az apró fémszerkezet, ő pedig végre valahára a kocsijára emeli a pillantását. Ujja ráfagy a kulcs gombjára mikor észrevesz, úgy torpan meg, mint aki egy láthatatlan falba ütközött. Tekintete hitetlenül szánt végig rajtam újra és újra, tetőtől talpig bebarangolja minden egyes porcikámat, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy valóban ott állok-e előtte, hogy nem űz vele tréfát a szeme, hogy tényleg engem lát-e.
- Cassidy… - nyitja szólásra a száját, de a nevemnél tovább nem jut.
Közelebb lép, alig két méter választ már csak el bennünket egymástól, és mégis, hirtelen őrjítően soknak tűnik a kettőnk közötti távolság. Hihetetlen, hogy egykor többezer kilométer szakított el tőle, viszont csak most, hogy újra itt állok előtte tudatosul bennem, hogy mennyire fájdalmasan messze is volt akkor.
- Szia, Oliver! – lököm el magam a kocsitól, tovább redukálva a közöttünk álló métereket. – Jó meccs volt? – ajándékozom meg egy végtelenül abszurd és esetlen kérdéssel, de hiába mondanék annyi minden fontosat, sokkal egyszerűbb az alapoknál kezdeni.
- Mit csinálsz itt, Cassidy? – kérdezi, de szavai nem vádlók, vagy számon kérők, inkább csak őszinte kíváncsiságot sugallanak.
Oké, akkor hagyjuk az alapozást. Nem mondom, hogy nem örültem volna egy kis bemelegítő csevejnek, de talán tényleg felesleges tovább halogatni ezt a beszélgetést. A legutóbb Evelyn elég rendesen bekavart, ráadásul én se voltam valami túl jó passzban, dúlt bennem a düh és a csalódottság, az egész csókunk olyan hirtelen volt, egyszerűen csak vágytam rá, amiket pedig utána mondtam, arra nem vagyok büszke. Mármint hazudnék, ha azt mondanám, hogy akkor nem gondoltam komolyan. Hogy akkor nem gyűlöltem Olivert azért, amiért képtelen vagyok elfelejteni, amiért elég volt meglátnom a nevét az újságban, hogy elbizonytalanítson, amiért a szívem ugyanúgy félreütött, mikor megláttam, mint amikor még együtt voltunk. Haragudtam rá, dühös voltam, túl sok volt nekem az a nap. De amikor azt mondtam, hogy őt akarom, az igazabb volt, mint a gyűlöletem. És szeretném, ha ezt tudná.
- Azt hiszem, van egy-két dolog, amit meg kellene beszélnünk.
- Oké – bólint lassan a fiú, de tekintetével nem ereszti az enyémet. – Elmehetünk vacsorázni, ha gondolod, és közben akk…
- Szeretlek, Oliver!
Szakadnak ki belőlem a szavak, még csak meg se fogalmazódott bennem a gondolat, hogy kimondjam őket, már túl is vagyok rajta. A megkönnyebbülésbe beleborzongok, szinte hallom a hatalmas robajt, amivel legördül egy képzeletbeli kő a szívemről. Érzem, hogy helyre billen bennem valami, eltűnik az elmúlt napok minden kétsége, egyszerűen csak tudom, hogy helyes, amit teszek, mert semmi másra nincs szükségem.
- És nem érdekelnek a kimaradt évek, vagy, hogy mi történt közöttünk aznap este. Jelentéktelen, hogy mi változott és mi nem, hidegen hagy, hogy fogalmam sincs, merre tovább – rázom meg hevesen a fejemet. – Mert csak veled szeretnék lenni, és ameddig te is szeretsz engem, addig semmi más nem számít.
- De hiszen három éve is megmondtam már Cassidy – lép felém még egyet, miközben kezével a könyököm alá nyúl, és egy apró mozdulattal arra késztet, hogy én is hasonlóképp tegyek. Az utolsó centik is eltűnnek közülünk, felsőteste egybesimul az enyémmel, orromba bekúszik dezodorának markáns illata, arcomon érzem a lélegzetét, megremeg a lábam, bennem akad a levegő. Tényleg itt van velem, te jóságos ég! – Nincs addig és ameddig – súgja, és már meg is érzem ajkait az enyémen.
Ezúttal lágyan csókol és lassan, érintésében nyoma sincs annak a kétségbeesésnek, ami múltkor a lépcsőházban hajtott bennünket. Nincs benne a félelem az elválástól, a harag az elmulasztott időtől. Ezt most az eddig elnyomott érzéseink irányítják, áttörik a falakat, amiket felhúztunk a túlélés érdekében, és minden egyes századmásodpercet kihasználnak, hogy elmondhassák a másiknak, sosem tűntek el igazán. Ez most nem fáj, nem emlékeztet arra, ami elveszett, ez csak boldoggá tesz, mosolyra késztet, úgy dobbantja meg a szívemet, ahogyan Oliver Woodstcok világ életében megdobbantotta. Előcsalja belőlem a ragaszkodás, vágyódás és szenvedély kellemes egyvelegét, forrósággal áraszt el belül, ami úgy melegít fel, porcikáról porcikára, mint hóvihar után egy gőzölgő kakaó.
- És pont? – kérdezem mosolyogva, mikor elválunk egymástól.
- És pont – vigyorodik el a fiú is, majd keze átsiklik a derekamra, és ezúttal minden finomkodás nélkül ránt vissza magához.
~ ~ ~
- Oké, lehet, hogy mégis létezik egy addig, és ameddig – röhög ki Oliver, mikor a lövésem nemhogy a kaput nem találja el, de a labda még csak nem is az alapvonalnál hagyja el a játékteret.
- A sötétben nem láttam a kaput! – találok rögtön mentséget tragikus szereplésemre, miközben a fiú készségesen a játékszer után indul, hogy előássa valamelyik pályamenti bokorból.
- Hát, hogyne – mondja olyan hangsúllyal, hogy tudjam, egyáltalán nem találta meggyőzőnek a kifogásomat.
- Amúgy sem hiszem, hogy ez egy fair játék. Neked a pálya túlvégéből kéne rúgnod, hogy egyenlő esélyekkel induljunk – sérelmezem a szabályokat, amíg a fiú a kezdőkör vonalára helyezi a labdát.
- Cica, nekem a túlsó városból kéne rúgnom, hogy itt egyenlőek legyenek az esélyek – olt be könnyedén, és bár nagyon igyekszem eljátszani a sértődöttet, nem bírom nevetés nélkül megállni a megjegyzését.
Azért Oliver kiengesztelés gyanánt mögém lépve magához ölel, ujjaival átfésüli az egyik oldalra a hajamat, hogy aztán az így szabadon maradt fülem mögé hinthessen egy csókot. Az érintésére akaratlanul is kiszakad belőlem egy halk sóhaj, amit a fiú egyértelmű felkérésnek vesz arra, hogy ajkaival áttérjen a nyakam vonalára.
- Hé, még tart a játék – nevetek fel, mikor nyelvével egy érzékenyebb pontot érint.
- Biztos vagy benne, hogy így kilenc kettőnél még folytatni szeretnéd? – vonja fel a szemöldökét.
- Kilenc három.
- Cassidy… utoljára mondom, amikor a másik kapuba ment be, az nem számít.
- Csak irigykedsz, amiért neked nem sikerült – öltöm ki rá a nyelvem, miközben magamban felidézem a gyönyörű lövésem, ami úgy vágódott vissza a felsőlécről, hogy végül egészen a játszótéri pálya túlsó kapujában kötött ki. – Tényleg, lehet, hogy azt nem is csak egynek kéne számolni, hanem mindjárt ötnek. Úgy már kilenc hét. Simán leverlek.
- Vagy egyenesen nyolcnak, és már nyertél is – bólogat megjátszott komolysággal.
- Szerintem tízet is megérne, de nem akarok beletiporni az önérzetedbe. Mit szólsz egy kilenc kilenchez – alkudozom tovább, mire Oliver hitetlenül felröhög, de ettől függetlenül persze készségesen rábólint az ajánlatomra, pláne, hogy még a csajos szempillarebegtetésemet is bevetem a biztos siker érdekében. – És te becsukott szemmel rúgod az utolsót, onnan – egészítem még ki a feltételeimet, mikor már a kézrázásnál tartunk, fejemmel pedig a pálya túlsó alapvonala felé bökök.
- Esetleg ne rúgjam még bal lábbal is? – piszkálódik szórakozottan, mire csak felé küldök egy durcás fintort.
Mivel az előző varázslatosan félresikerült lövés az én nevemhez fűződik, Oliver kezdi meg az utolsó kört. Mindketten átsétálunk az eddig mellőzött kapuhoz, aztán a fiú gondos precizitással leállítja a labdát három méterrel a gólvonal közepétől. Mosolyogva figyelem, ahogyan tekintete ide-oda cikázik a labda, és a szemközti kapu lécei között, mintha csak próbálná megrajzolni magának a levegőben, hogy milyen ívet írjon majd le a játékszer a repülés közben. Innen azért egy kicsit szigorúbbnak tűnik a nehezítésem, valahogy kisebbnek tűnt a pálya, amíg még a közepén álltunk, de most már mindegy, ráadásul Oliver nem úgy tűnik, mint akinek kedvét szegte a távolság, sokkal inkább csak még jobban motiválja, hogy behúzza a tizedik és egyben utolsó pontját is. Hát ki vagyok én, hogy elrontsam a kihívást? Amúgy is, amilyen lazán belőtte az előző kilencet, itt az ideje, hogy ő is megdolgozzon egy kicsit a sikerért.
- Csak hogy biztosan ne csalj – nyúlok bele farmerének zsebébe, hogy előhúzzam belőle a United címerével díszített, piros nyakkendőt.
Oliver megadóan hátat fordít nekem, mire gondosan a szemei elé igazítom a ruhadarabot, aztán a két végénél fogva könnyedén megcsomózom a tarkója felett. Mivel így a srác azt se látja, hogy mégis hova állította le a labdát, készségesen odavezetem a helyére, aztán csak hogy még hecceljem egy kicsit, párszor megforgatom a saját tengelye körül.
- És még én csalok – kéri azért ki magának, miután végre elégnek találom a pörgetések számát.
- Egy profinak minden körülményhez alkalmazkodnia kell – veregetem vállon. – Annyi könnyebbítést kapsz, hogyha berúgod, akkor nyertél, függetlenül attól, hogy az enyém bemegy-e.
Oliver csak bólint, aztán lábával még egyszer beméri, hogy hol van a labda, majd tesz néhány lépést hátra, hogy nagyobb erővel indíthassa útjára a lövést. Nekem több se kell, amíg ő rákészül a nekifutásnak, én már arrébb is gurítom a lasztit, aztán gyorsan arrébb megyek, nehogy a végén én találkozzam össze a srác belsőjével. Oliver nekiindul, baljával kitámaszt, jobbja már lendül is, egyenesen afelé a pont felé, ahol korábban a labda állt, ezúttal azonban nincs, ami gátat szabjon a lendületének, a lába olyan magasra száll, hogy azt már képtelen állva megtartani, így aztán a mozdulatsor egy hatalmas eséssel ér véget. Jó barátnő lévén az együttérzés leghalványabb jele nélkül szakad ki belőlem a röhögés, közben pedig a fiú hitetlenül csóválva a fejét, lehúzza a szeméről a nyakkendőt.
- Ez aljas volt – tájékoztat, amíg feltámaszkodik az alkarjaira.
- Volt kitől tanulni – idézem fel magamban, amikor Oliver és Jasper ugyanígy arrébb rúgták előlem a labdát a Farkasok egyik edzése után, annyi különbséggel, hogy ők még igazi úriemberek lévén fel is vették az egészet, és hetekig fűnek fának mutogatták, hogy mennyire beetettek.
Beszélgetésünket egy hangos mennydörgés szakítja félbe, mire a fiú felé nyújtom a kezem, jelezve, hogy indulnunk kéne, ugyanis nem sok kellemetlenebb dolog van egy manchesteri zuhénál. Nem tudom, hogy Oliverben megszépültek-e az emlékek, mindenesetre ahelyett, hogy készségesen feltápászkodna, csak a csuklómnál fogva magára ránt. Sikítva érkezem meg a mellkasára, de a következő pillanatban már fordít is a helyzetünkön, a két oldalamnál feltérdel, és kihasználva, hogy így esélyem sincs meglógni, a világ legaljasabb bosszújával vág vissza. Korábbi sikításom egyenesen suttogás volt ahhoz képest, amit a csikizése vált ki belőlem, kétségbeesetten próbálok menekülni az ujjai elől, de minden kísérletem kudarcba fullad, így aztán áttérek a könyörgésre, bár hogy ért e bármit abból, amit mondok, azt nem tudom, ugyanis annyira nevetek, hogy egy szót nem bírok egyhuzamban végig mondani, nemhogy egy teljes mondatot.
- Nem értem tisztán, Cassidy – cukkol vigyorogva.
- Oliver! – esdeklem, de lassan már annyira kész vagyok, hogy lénygében hang se jön ki a torkomon.
- Beismered, hogy nyertem? – hagy fel a csikizéssel, hogy ezúttal értse is a válaszomat.
- Bármit beismerek, csak könyörülj rajtam – pislogok fel rá megadóan, mire elégedetten elmosolyodik, aztán ezúttal végre egy ezerszer kellemesebb módját találja meg, az egymásra esésünk kihasználásának.
Az eső nem könyörül rajtunk, az ég olyan hévvel szakad le ránk, hogy hiába futunk azonnal a kocsihoz, ez alatt a néhány másodperc alatt is teljesen átázunk. Talán máskor zavarna, hogy csurom vizes vagyok, ezúttal azonban nem tudok másra fókuszálni, csak arra, hogy mennyire piszkosul beindít, hogy Oliver hófehér ingje teljesen áttetszővé vált a zápornak hála.
- Ha esetleg levennéd, nagyon szívesen segítek megszabadulni tőle – harapom be kacéran alsó ajkamat, miközben ujjaimat jelzés értékűen az ing legalsó gombjára csúsztatom. – Nem venném a lelkemre, ha tüdőgyulladás miatt ki kellene hagynod a következő mérkőzést. Még tartozol az első United-es góloddal – folytatom, mialatt egy véletlennek álcázott mozdulattal elérem, hogy az ominózus gomb megadja magát.
Olivernek nem kell kétszer átgondolni az ajánlatomat, az ingje már repül is repül is hátra a két fejtámla között, aztán megpróbál közelebb keveredni hozzám a kocsiban, bár a Ferrari szűk belsőtere nem feltétlen kedvez neki.
- Miért nem egy terepjárót kértem? – cicceg elégedetlenül, de némi ügyködés árán sikerül hátrébb tolnia az ülését, és már húz is át az ölébe.
- Mi ez a tetkó? – tudakolom, ahogy végre nem csak egy-egy előbukkanó részt látok belőle.
Oliver bal felkarján körbe-körbe egy szöveg fut végig, ami valamivel a könyöke felett ér véget, és ahogy elolvasom az első szavakat, máris a fülemben cseng a Farkasok indulójának dallama. Bár minden egyes sorát kívülről tudom, becsülettel végig olvasom a teljes szöveget, miközben ujjaimmal követem a betűket, nehogy eltévesszem, merre tartok.
- Mit gondolsz?
- Örülök, hogy nem a spanyol csajaid nevét varrattad magadra – nevetek fel.
- Olyan dilis vagy – vigyorodik el ő is, közben pedig szórakozottan a mutatóujja köré tekeri egyik fekete hajtincsemet, hogy aztán könnyedén a fülem mögé tűrje. – Amúgy is, azok a combomon vannak, kellett a nagyobb hely. Három év, az három év – piszkálódik, és hiába tudom, hogy csak húzza az agyam, akaratlanul is lepillantok a nadrágjára, mintha csak átláthatnék rajta.
Oliver már épp szólásra nyitná a száját, azonban ekkor egy éles fény villan az arcukba. Értetlenül kapom oldalra a fejemet, lelki szemeim előtt már látom, hogy az egyik kapu lángokban áll egy odatéved villámcsapástól, ám legnagyobb megrökönyödésemre egy férfi bámul rám vissza az ablakból. Ijedtemben akkorát ugrom, hogy megfejelem a kocsi tetejét, de még mielőtt esetleg egy horrorfilm főszereplőjének képzelhetném magamat, az ismeretlen ember már el is szalad.
- Hihetetlen, hogy ezeknek nincs jobb dolguk este tizenegykor, mint minket fotózgatni – horkan fel gúnyosan Oliver. – Bár legalább ez magától elment.
- Ez a pasas nagyon para volt – jelentem ki az ijedtségtől még mindig pingpong labda méretű szemekkel.
- Reméljük legalább jó kép lett – neveti el magát. – Már látom a szalagcímeket. Oliver Woodstock a kocsijában hódította vissza egykori barátnőjét. Vagy ha humorosabb kedvükben lesznek, akkor nem a kocsijában, hanem a kocsijával.
- Hé! – vágok rá egyet lendületesen a karjára. – Ez nem vicces.
- Pedig sajnos gyakran előfordul – húzza el a száját. – A kedvencem az volt, amikor Spanyolországban lehozták, hogy kurvázom, mert látták, hogy egy lány beszáll a kocsimba, ugyanis lekéste a buszát, és elvittem a következő megállóig, hogy ott fel tudjon szállni rá. Kreatív egy társaság, az egyszer biztos – forgatja meg a szemeit. – De nyugi, pár héten belül elül ez a felhajtás – simít végig a vállamon. – A lényeg, hogy semmit nem szabad komolyan venni.
Gyanítom erre mondta Evelyn, hogy nem tudja, hogy nekem való-e ez a világ. Ha valóban annyira képben van velem, mint amennyire azt állította, akkor gondolom feltűnt neki, hogy Will videóiban se látszom soha, talán ebből sejtette, hogy annyira nem vagyok oda a közszereplésért. Aztán persze az is lehet, hogy valami egészen másra gondolt, de teljesen mindegy is. Furcsa mód egyáltalán nem ijeszt meg a gondolat, hogy miket fognak majd cikkezni rólam. Nyilván lesz majd olyan, ami nem fog jólesni, nem vagyok az a típus, akiről könnyen lepereg bármilyen megjegyzés, de Oliver mellett nincs is rá szükségem, hogy olyan legyek. Amikor elment, teljesen összetört az önbecsülésem. Bekattantam, amiért azt éreztem, hogy nem vagyok neki elég. Aztán jött Will, segített, hogy összeszedjem magam, adott egy kis alapot az önbizalmamnak, amire aztán pakolgathattam tovább a téglákat. A kötőanyag azonban amióta csak ismerem Olivert, mindig is ő volt. Mert ha ő azt mondja, hogy neki én így kellek, minden tökéletlenségemmel együtt, akkor még a hibáimat is szeretem, amiért azzá tesznek, aki kell neki.
- Oké, akkor már inkább leszek egy pénzéhes ex barátnő, mintsem egy örömlány – ütöm el a beszélgetés élét, még mielőtt akárcsak komolyabbra fordulhatna. – Viszont az aranyásó barátnődnek sürgősen szüksége van egy hamburgerre.
- A vérbeli pénzéhes, akinél a másik megkopasztása egy hamburgernél kezdődik – nevet ki a fiú, de azért készségesen beindítja a motort, amíg én visszaszenvedem magam a saját ülésemre.
- Ne örülj előre! Rengeteg igényem van ám – piszkálom.
- Jól van, kaphatsz bele ketchupot is – olt be könnyedén, aztán kézfejével megkeresi az enyémet, egybefűzi az ujjainkat, és már ki is kanyarodik a főutcára.
14.Fejezet
Jókedvűen sétálok be a cukrászdába, tekintetemmel rögtön Willt keresem, aki mikor észreveszi, hogy megjöttem, egy integetéssel jelzi, hogy merre ülnek. Miközben feléjük sétálok, érdeklődve nézek végig a mellette helyet foglaló, roppant dekoratívon lányon. Csinos egy teremtés, az egyszer biztos, de elég egy pillantást vetném lenyűgözően szép arcára, és bájos mosolyára, hogy tudjam, Willt nem a kirakatalakja győzte meg, sokkal inkább az a pozitív kisugárzása, ami már első látásra is ösztönből árad belőle. Mikor odaérek hozzájuk, Will udvariasan bemutat minket egymásnak, aztán felém nyújt egy zacskót, tele szállodai szappanokkal, amiket a kedvemért összelopkodott az utazásai során.
- Egy isten vagy – hálálkodom, miután vetek egy pillantást a szatyor tartalmára.
- Olivert merre hagytad?
- Parkolót keres, de mindjárt itt lesz. Na, de addig is, Tiffany – fordulok őszinte lelkesedéssel a fiú barátnője felé. –  Will mesélte, hogy mozgókép szakon tanulsz, biztos nagyon izgalmas – indítom el a beszélgetést, Tiffany pedig szerencsére kapó a témára, így aztán perceken belül már a Pepsi legújabb reklám videóját elemezzük.
Will mosolyogva hallgatja az eszmecserénket, és bár nem látszik rajta, de biztosra veszem, hogy megkönnyebbült, amiért ennyire könnyedén megtaláltuk a közös hangot. Én magam is aggódtam, hogy nem lesz e kínos ez a négyes randi, de aztán mindig meggyőztem magam, hogy a fiúval sikerült úgy rendezni a kapcsolatunkat, hogy az tényleg csak és kizárólagosan baráti alapokon nyugodjon, barátok között pedig nem kínos az ilyen. Nem mondom, hogy Oliverrel azonnal visszataláltak ahhoz a kezdeti szimpátiához, ami még a családi vacsoránál volt kettejük között, azért az a kórházi verekedés egyiküknél se múlt el nyomtalanul, de mindketten kellően intelligensek voltak ahhoz, hogy adjanak egy új esélyt egymásnak ebben a módosult felállásban, és szerencsére jól sült el a dolog. Will barátnője már semmi, ha a közös múltunkból indulunk ki.
- Sziasztok! – érkezik meg Oliver is, és miután ő is összeismerkedik Tiffany-val, durcásan felém fordul. – Csak hogy tudd, négy sarokkal arrébb volt csak hely…
- És ez miért az én hibám?
- Mert neked nem volt jó a cukrászda előtti hely.
- Mert ott áll közvetlenül előtte egy hatalmas, parkolni tilos tábla!
- Piti részlet – legyint egyet a fiú, mire Willék egyszerre nevetnek fel.
- Hihetetlen, hogy neked adtak jogsit, nekem pedig nem – csóválom meg a fejemet.
- Megint megvágtak? – röhög fel volt barátom.
- Ne is mondd – húzom el a számat. – Ha még egyszer megbukom, pszichológiai vizsgálatra kell mennem, hogy nincs-e valami defektem.
- De miért vágtak meg legutóbb? – érdeklődik Tiffany.
- Azon, hogy Oliver autóján gyakoroltam, és élesben meglepett, hogy eggyel több pedál van a kocsiban, mint arra számítottam – sütöm le a szemeimet, mire a többiek kifekszenek a röhögéstől.
Egy darabig még beszélgetünk, aztán lassan összeszedelődzködünk, hogy átsétáljunk a bowling klubhoz. Séta közben Will vlogol egy keveset, amibe Oliver készségesen folyamatosan belemagyaráz, a Straisenátorok legnagyobb örömére, ugyanis amióta ismét összehaverkodtak, barátom rendszeres meglepetésvendéggé nőtte ki magát a csatornán, a feliratkozók pedig olyan lelkesen követelik minden egyes videó alatt, mintha csak pénzt kapnának a „Mikor lesz Oliverrel videó?” kérdésekért. Ráadásul most biztos különösen ki vannak rá éhezve, mert Will két hetet Franciaországban volt, előtte pedig Olivernek voltak sűrűbb napjai, így aztán jó pár videóban nélkülözniük kellett a szőkeséget. Amíg ők elökörködnek a kamerának, Tiffany-val megvitatjuk, hogy mennyire gyerekes barátaink vannak, majd kihasználva, hogy épp nem velünk vannak elfoglalva, az ominózus Pepsi reklám férfi szereplőjéről is áradozunk egy sort, ha már korábban Will jelenléte miatt csak és kizárólag művészi szemmel közelítettük meg a dolgot.
Már csak néhány sarok választ el bennünket a bowling klubtól, mikor Oliver hátulról magához húz, és mielőtt még értetlenkedhetnék, hogy miért állított meg, fejével az utca túloldala felé bök. Értetlenül követem a pillantását, majd tekintetem megakad egy szőke lányon, és bár már hónapok teltek el azóta, hogy utoljára találkoztunk, összeszorul a szívem az emlékre.
Savannah néhány lánnyal beszélget, nem ismerem őket, talán az új munkahelyéről ismeri őket, amihez végül felvételizett az egyetem helyett. Ezt is anyutól tudom csak, egykori barátnőm még egy darabig próbált kapcsolatba kerülni velem, de a folyamatos elutasító válaszok egy idő után elvették a kedvét. Nem mondom, hogy néha még nem jut eszembe, hogy mennyire jóban is voltunk egykor, vagy, hogy milyen jó lenne néha felhívni őt, és elmesélni, ha történt valami izgalmas, de összességében sikerült elengedni őt. Próbálkoztam, tényleg meg akartam neki megbocsátani, de hiába igyekeztem csak a szépre fókuszálni, sosem tudtam úgy gondolni rá, hogy ne éreztem volna azt a keserűséget, amit aznap is, mikor elmondta, hogy nem szólt Oliverről. Belém égett az a pillanat, és túl mélyen gyökeredzik ahhoz, hogy csak úgy felülemelkedjek rajta. Bánt és ezen semmivel sem tudok változtatni. Úgy pedig feleslegesnek éreztem felkeresni egy új kezdet reményében, hogy tudom, sosem tudnék neki őszintén tiszta lapot adni.
- Nem akarsz beszélni vele? – kérdezi Oliver. – Talán tudna olyat mondani, ami segítene megérteni.
- Neked tudna olyat mondani? – fordulok felé, hiszen aznap este nem csak engem árult el, hanem őt is.
Oliver nem válaszol, ami az én olvasatomban az egyetértés jele, így aztán tenyeremet az övébe csúsztatom, és Willék után indulunk.
- Csak hogy tudd, jó lesz, ha lemossuk őket a pályáról, mert az előbb fogadtunk Willel, hogy amelyikünk veszít, annak le kell borotválnia a fél szemöldökét – tájékoztat, mire hitetlenül felnevetek.
- Végre kijött a zöld festék a hajadból, erre most nem lesz szemöldököd. Nem erre szerződtem – cukkolom.
- Hé, még nem kaptunk ki.
- Viccelsz? Most, hogy tudom, hogy mik a tétek, csak nulla pontos gurításokat várj tőlem – ajándékozom meg egy angyali mosollyal. – Remélem az Adidas fotózásig nem nő vissza. De ne aggódj, édes, majd rajzolok neked helyette egyet.
- Baszki, a fotózás! Evelyn ki fog nyírni, ha szemöldök nélkül jelenek meg…
- Nyugi, egy lesz – veregetem vállba vigyorogva, kiérdemelve egy hajhúzást. – Mondtam már, hogy imádom, mennyire érett vagy?
- És én, hogy te meg mennyire együtt érző?
- Oké, íme az ajánlatom. Segítek nyerni, de cserébe visszamegy a Bayern Münchenes takaró az ágyunkra.
- Előbb borotválom le a másik szemöldökömet is.
- Te tudod – tárom szét a karjaimat, amolyan nincs mit tenni stílusban, miközben megérkezünk a bowling klub bejáratához. – Valahogy lehet mínusz pontokat is szerezni? – fordulok érdeklődve Willhez.
- Esetleg csapattagot cserélni? – kotyog közbe Oliver is, aki azt hiszem, már látja lelki szemei előtt a szemöldökborotválását.
~ ~ ~
Woodstock visszatér Spanyolországba…

… igaz, mindössze egyetlen meccs erejéig.
A Manchester United szombat este hatalmas küzdelemben, 4-3-as összesítéssel kiütötte a Bayern Münchent a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében. Woodstockék két hét múlva repülhetnek Spanyolországba, hogy ezúttal a Real Madrid próbálja majd megállítani, a buldózerként előretörő angolokat.
Az idény kezdetén talán senki nem fogadott volna arra, hogy a United ilyen erős szezont produkál majd, azonban úgy fest Oliver Woodstock leigazolása meghozta a sikert a Vörös Ördögök csapatának. Ifjú sztárcsatárunknak kellett egy kis idő, amíg összecsiszolódott új edzőjével, de a United drukkerek legnagyobb örömére, viszonylag hamar sikerült közös nevezőre jutniuk, azóta pedig Woodstock egész egyszerűen megállíthatatlan. Többen már az Aranylabdával emlegetik együtt a nevét, míg mások szerint ez csak egy átmeneti sikerszéria, és hamarosan az „aranyifjú” az egész csoda szezonnal együtt feledésbe merül majd.
„Természetes, hogy néhányan már előre várják, hogy mikor fogok elbukni, de ez legalább azt jelenti, hogy most elég jól csinálom a dolgomat ahhoz, hogy legyen honnan a mélybe zuhanni. Amikor nyár végén idejöttem, akkor is elmondtam, hogy címeket akarok nyerni. A céljaim nem változtak, legfeljebb csak egy lépéssel közelebb kerültem hozzájuk” – halhattunk egy elszánt Oliver Woodstockot a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón.
Bár a United tizenhetese sajtói berkekben elsősorban bőbeszédű nyilatkozatairól híres, mikor sikere titkáról kérdeztük, mindössze egyetlen szóban válaszolt nekünk.
Cassidy
Oliver barátnőjének neve sokaknak ismerősen csenghet a fiú korábbi angol pályafutása kapcsán is, hiszen a fiatalok már akkor egy párt alkottak, amikor Woodstock még a nevelőegyesületében futballozott. Három évre ugyan megszakadt közöttük a kapcsolat, amikor Oliver hazatért Manchesterbe, ismét egymásra találtak (erről bővebben: ide kattintva olvashatnak). Bár a fiatalok nem verik nagy dobra a magánéletüket, azt hiszem minden United szurkoló, sőt, az összes futballkedvelő ember nevében kívánhatom nekik, hogy maradjanak együtt sokáig, ha ennek köszönhetően ugyanezt az Oliver Woodstockot láthatjuk majd idényről-idényre pályára lépni.
A fiú zseniális játéka állítólag az angol válogatott irányítójának, Daniel Palmore-nak is felkeltette a figyelmét, több helyen rebesgetik már, hogy Oliver lesz a meglepetés ember a nyári világbajnokság alkalmával. Kíváncsian várjuk!

8 megjegyzés:

  1. Nekem így egyben jobban tetszett. 😂😂 bár lehet azért mert utálok várni 😀😀
    imádtam az egészet és jöhetne a többi is egészben 😊😊😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jézusom, jó gyorsan elolvastad :D Örülök, hogy tetszett így egyben :) A többi alatt azt érted, hogy a régebbieket is rakjam fel egyben, vagy burkolt célzás, hogy írjam gyorsabban a következőt? :DD
      Köszi, hogy írtál <3

      Törlés
  2. Sziaa

    Húú mit tudnék mondani. Este nézem hátha valamilyen csoda folytán felkerül a héten még egy rész ide és akkor veszem észre, hogy basszua fent van az egész! :D Esküszöm először el sem hittem, úgy tekertem végig, hogy most ezt beképzelem vagy tényleg fent a teljes történet.
    A történet az nagyon jó volt szerintem, voltak benne olyan dolgok amin meglepődtem, mint Cassy barátnője ( elég rossz húzás volt tőle, hiszen elvette a döntés lehetőségét, még ha csak védeni is akarta legjobb barátnőjét), és Will személyisége. Esküszöm Oliver mellé egy Will-t is csomagolhatsz. Hiába tettem a srácot negatív oldalra a végére abszolút megkedveltem és sajnáltam is kicsit. Bár Oliverből több próbálkozást vagy "véletlenszerű" találkát még szerettem volna, de helyette végülis megkaptuk a visszaemlékezéseket. :D
    Örülök, hogy feltetted egybe a történetet, max annyiban sajnálom, hogy nem rágódhattam a a fejezeteken egy hetet.
    Alig várom a következő történeted! :)

    Dorka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dorka! :)

      Örülök, hogy ekkora meglepetést okoztam, és le a kalappal, hogy ilyen gyorsan végigolvastad, annak pedig, hogy tetszett, különösen :)
      Savannah alakítását igyekeztem úgy megírni, hogy egyszerre lehessen rá haragudni és közben mégis sajnálni, úgy érzem nagyon sokszor kerülünk mi magunk is olyan helyzetbe, hogy valamit jó szándékkal teszünk, aztán rosszul végződik, és hol jön a megbocsátás, hol nem... Willnél pedig kifejezetten jó látni, hogy a végére szimpatikus lett. Amikor nekiálltam, akkor nagyon Olivert szerettem, de közben meg én is megszerettem őt, meg nem akartam két végleges karaktert, Willt szerettem volna szerethetővé tenni, hogy ne kényszerből válasszon Cass, hanem szerelemből :)
      Oliverrel pedig azért nem volt sok jelenidőős találka, mert egy kicsit azt is kontrasztba szerettem volna állítani, hogy vele a közös múlt tartja egybe, míg Will ugye a jelen, és hogy mindezek ellenére a múlt pont olyan elevenen él benne, vagy hogy is mondjam :D Több próbálkozás pedig azért nem fért bele, mert az egész sztori kb tíz nap, szóval... :D
      Sajnálom, hogy ne izgulhattad végig külön külön, majd talán a következőt :D
      Köszönöm, hogy írtál <3

      Törlés
  3. Hihetetlenül jó volt, nem tudom mitől féltél amikor nem merted megosztani. Köszönjük������

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaaaaj, nagyon örülök, hogy tetszett! :D Minden egyes új sztorinál bennem van a félsz, hogy vajon mennyire más, és hogy vajon ez is tetszik e, és hogy úgy amúgy is :D De örülök, hogy bejött, és köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés
  4. Nos hát... Hűha! Nem is tudom, mit mondjak. Mikor reggel megláttam, hogy itt van az egész történet, szóhoz sem jutottam. Fantasztikus volt olvasni, és egyetlen egy problémám volt, mikor befejeztem. Hogy vége van. Sajnálom, mert pár óra alatt az egyik kedvenc történetem lett és most hirtelen vége.
    Ahhoz képest, hogy az elején mennyire Will ellen voltam, a végére nagyon megszerettem a fiút. És sajnálom, hogy ő húzta a rövidebbet, még ha jól is alakult a sorsuk. Savannah pedig óriásit hibázott, mégis azért egyetlen esélyt kaphatott volna.
    Jaj, annyi minden van most bennem! Csodálatos történet volt, és valóban más, mint a Feljegyzések. Oké, nem akarom feleslegesen szaporítani a szót, mert csak ugyanazokat tudnám mondani. Zseniális volt, egy élmény a történeteidet olvasni, és alig várom a következőt! :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Már másodjára állok neki válaszolni, ugyanis jó érzékkel a közzététel helyett a kijelentkezésre nyomtam rá.... Taps, taps...
      Először is, itt is sajnálom, hogy ennyire késve válaszolok, Horvátországban nyaraltunk családdal, és eléggé gyenge volt a net, úgyhogy nem kíséreltem meg mobilról kommenteket írogatni, mert alighanem megőrültem volna, ha nem megy át :D
      Örülök nagyon, hogy megszeretted a történetet, és sejtettem, hogy a végére azért Will is javítani fog a megítélésén. Szerintem az is sokat számít, hogy az elején ellenszenvesebbre szerettem volna megírni, de aztán eszembe jutott, hogy miért kell mindig minden szerelmi háromszögnél lennie egy jó és egy rossz választásnak. Nem szerettem volna, hogy Cassidy azért válassza Olivert, mert Will nem jó, hanem azért, mert őt szereti. Így lett Will végül egy jó választás, akit a végére én is megsajnáltam, úgyhogy gyorsan írtam neki egy barátnőt :D
      Savannah esélyén is sokat agyaltam, de arra jutottam, hogy Cassidynek mindenképp több idő kell a megbocsátásra, már ha egyáltalán van ennyi idő. A sztoriban csak egy rövid ízelítő volt az Oliver utáni, de még Will előtti időszakáról a lánynak, de az a valóságban nem egy napnyi mélypont volt, hanem hetek, sőt hónapok. Ezt pedig nem könnyű megbocsátani :)
      Még egyszer nagyon örülök, hogy tetszett! Szerintem se tipikus Feljegyzések sztori ez, ezért is nem az lett a végén :D A következővel igyekszem, bár most elég zsúfolt a nyár :)
      Köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés