Chapters - 1. Fejezet

Sziasztok! :)

Ezennel megérkezett a Chapters első fejezete, ami bár még szerintem kissé bevezető jellegű, azért remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket. A továbbiakban hetente tervezem majd hozni a fejezeteket, ilyen szempontból a jövőhét lesz egy kissé húzósabb, egyfelől mert a csodálatos bétám még bizony nagy erőkkel vizsgázik, így aztán elsősorban a tételeket olvasgatja a második fejezet helyett, másodsorban pedig fesztiválon leszek, ahonnan majd azért igyekszem jelentkezni, de majd úgy is kiderül. :)

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

1.Fejezet

Kitartóan meredek az előttem álló feladatsorra, de a szavak nem akarnak összeállni egy értelmes mondattá. Csak vannak, mintha teljesen véletlenszerűen vetették volna őket papírra, és hiába olvasom újra és újra azokat, szép sorban, egymás utánjában, mire az utolsóhoz érek, elfelejtem az elsőt. Egyszerűen képtelen vagyok odakoncentrálni, teljesen máshol járnak a gondolataim, és bár még a legsúlytalanabb teszteken is mindent el szoktam követni annak érdekében, hogy a lehető legjobban sikerüljön, ezúttal nem tudom kellően motiválni magam. Legfeljebb fel kell vennem a mikroökonómiát következő félévben. Na, bumm!

- Pszt – bök oldalba Savannah. – Mi az isten az a Stackberg modell? – súgja.

- Stackelberg – javítom ki rezignáltan. – Vezető-követő modell.

- Aha – mondja úgy elnyújtva a második a-t, hogy pontosan tudd, továbbra sincs gőze az egészről. – Ez számokban mit jelent? – próbálkozik be, miközben csavar egyet az egyik szőke fürtjén.

- Kiszámolod a Cournot modell szerint a q2-t, behelyettesíted az első profitfüggvényébe, aztán pedig deriválsz.

- Hogy mit csinálok? – kérdez vissza értetlenül barátnőm. – Egyáltalán mit keresek itt? – sóhajt fel, miközben félrerakja a tollat, és lélekben ő is felkészül arra, hogy eggyel több tárggyal kell majd számolnia a következő félévben. – A büfénél megvárlak – hajítja bele tolltartóját a táskájába, majd már állna fel, mikor meglepetésére én is nekiállok összeszedni a cuccaimat. – Már kész is vagy? – hűl el teljesen, ugyanis még az időnek több, mint a fele hátra van. – Nem írod meg az enyémet is? – veti fel, de aztán rápillant a teljesen üres lapomra, és rájön, hogy ebből bizony nemhogy két dolgozat nem lesz, de egy sem. – Gáz van, Cass? – tudakolja.

A válaszra még várnia kell, ugyanis ekkor a felügyelő professzor elunja, hogy már percek óta pofázunk, odalép hozzánk, és egy pillantást sem vetve a feladatlapjainkra, áthúzza egy piros vonallal mindkettőt. Az megint más kérdés, hogyha meg is nézte volna a válaszainkat, akkor hasonló eredménnyel zárult volna a dolog, így különösebb szívfájdalom nélkül meredünk érvénytelenített tesztjeinkre.

- Szeptemberben találkozunk a gyakorlaton – közli még a professzor. – Viszlát – int az ajtó felé, mire lehajtott fejjel kisunnyogunk a teremből.

Bár ennél az ember el tud képzelni jobb indítást is egy egyetemi professzornál, de igazából még ez sem tud meghatni. Azt mondjuk sajnálom, hogy nulla kreditért végig kell majd szenvednem a mikro órákat, holott amúgy tökéletesen képben vagyok a tananyaggal, hiszen közgáz szakközépbe jártam – mondjuk Savannah is, ami a teremben lezajlott beszélgetésünk fényében elég nagy szégyen a középiskolának -, de most akkor is képtelen vagyok koncentrálni.

- Mi a baj? – szegezi nekem azonnal a kérdést barátnőm, mikor becsukódik mögöttünk a terem ajtaja.

- Csak összevesztünk Willel – vonom meg a vállam, és Savannah már épp megjegyezné, hogy ennél azért valami szaftosabbra számított, mikor hozzáteszem. – Oliver miatt…

Barátnőm néhány másodpercig csak bámul rám, szemmel láthatóan nagyon keresi a szavakat, de a sokktól nem sok minden jut az eszébe. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy számomra mennyire érzékeny téma Oliver Woodstock személye, hiszen három évvel ezelőtt ő asszisztált a több hetes depressziómhoz, és biztos vagyok benne, hogy habár nem emlegetjük fel a „sötét időszakot”, mindketten teljesen tisztán emlékszünk azokra a napokra.

- De hát - kezd bele értetlenül -, hogy kerül a képbe Oliver? Azt hittem azóta – mondja kissé elsötétedő tekintettel – nem találkoztatok.

- Nem is – csóválom meg a fejemet. – De hazajött.

- Tessék?

- Oliver itt van, Manchesterben.

- Mi a fa… fene? – javítja ki magát még a kérdés közben.

- Még mindig tartod az újévi fogadalmad? – mosolyodom el őszintén.

Savannah csak bólint, majd kérdőn néz rám, jelezve, hogy még mindig nem érti ezt az egész Oliver ügyet. Nagy vonalakban elmondom neki, hogy a srác Villarrealos szerződése lejárt, és bár több európai klub is érdeklődött iránta, ő végül Angliába igazolt, méghozzá a Manchester Unitedhoz, ami azt jelenti, hogy három hosszú év után, hazatér. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy vajon a szülői házba költözik-e vissza, de igazság szerint nem hiszem. Oliver mindig is független akart lenni a családjától, ő szerette, ha csak a saját szabályait kell betartani, ha nem kell otthon elszámolni az idejével, és bár régen ez anyagi okokból nem volt kivitelezhető, a Villarrealnál azért volt lehetősége megszednie magát annyi pénzzel, hogy önálló utakra léphessen. Kétlem, hogy kihagyná ezt a lehetőséget, bár már máskor is tett olyat, amit nem feltételeztem volna róla…

- Azt még mindig nem értem, hogy ezért miért vesztetek össze Willel. Elmondtad neki, hogy együtt voltatok, vagy mi?

- Dehogy mondtam. Csak mikor megláttam a cikket, teljesen lefagytam, és kértem két percet Willtől, hogy kicsit összeszedjem magam. Ő meg erre bevágta a sértődöttet, mert, hogy mi az, hogy ő nem akkor kap meg engem, amikor akar – forgatom meg unottan a szemeimet.

- Kissé szexista a pasid – állapítja meg Savannah. – Sőt, nem is kicsit! Igazság szerint egy beképzelt, felfuvalkodott, pö… nemiszerv, akit egyszer alaposan le kéne lankasztani – jön lendületbe.

Savannah álláspontja nem lep meg, elég gyakran hangoztatja, hogy nem szívleli Willt, de természetesen, ha szeretem, akkor hajlandó elfogadni, hogy ő az én barátom, és nyilvánvalóan normálisan fog vele viselkedni, de azért időnként emlékeztet rá, hogy szerinte találnék nála jobbat is.

- Hogy is szólt egész pontosan az újévi fogadalmad?

- Úgy, hogy úrinő leszek, az úrinők pedig nem beszélnek csúnyán – válaszol készségesen, én pedig eltűnődöm azon, hogy valakit beképzelt, felfuvalkodott nemiszervnek nevezni mennyire fér bele egy úrinő imidzsébe. – És reggelre nem békélt meg? – tér vissza az eredeti témához.

- Érett felnőtt módjára bezárkózott a fürdőbe, és addig nem jött ki, amíg otthon voltam – nevetek fel kínomban.

- Nyugi, majd ha kellesz neki, hogy felvedd a következő videóját, megbocsát…

- Savannah! – vetek rá egy csúnya pillantást.

- Jól van, bocs – emeli fel a kezeit védekezésképp. – Akarsz találkozni Oliverrel? – vált hirtelen témát, és bár számítottam rá, hogy elő fog kerülni ez a kérdés, fogalmam sincs, hogy mit is mondhatnék rá.

Oliverrel a bátyámon keresztül ismerkedtünk meg, ugyanis egy időben együtt fociztak az angol negyedosztályban. Engem sosem mozgattak meg különösebben a labdajátékok, mindössze annyi közöm volt hozzájuk, hogy befolyásolható hugica lévén elég gyakran találtam magamat a kapuban, és már csak akkor szembesültem vele, hogy rossz üzletet kötöttem, amikor Jasper belebikázott a labdába, ami aztán velem együtt landolt a hálóban. A több évnyi szívás után persze a saját sikeremnek is éreztem, hogy a bátyám bekerült egy negyedosztályú csapatba, így látni szerettem volna az első meccsét.

Emlékszem, idegenben játszottak, és a tesómnak akkor már volt jogosítványa, így ő vitt el még három embert a csapatból. Az utolsó helyet én kaptam meg a kocsiban, természetesen engem illetett meg a hátul közép, a bordám között két focista könyökkel, az ölemben pedig szintén két méretes sporttáskával, amik mögül jószerével ki se látszódottam, ugyanis a cuccaink nem fértek el az apró csomagtartóban, de ez se tudott érdekelni. Egyszerűen csak menőnek éreztem magam, hogy a huszonegy éves bátyámmal és a csapattársaival utazhatok le egy igazi, tétre menő focimeccsre, ha a tetőcsomagtartón fértem volna csak el, az sem érdekelt volna.

- Hajrá Farkasok! – nyílt egyszer csak az anyósülés ajtaja, másodpercekkel később pedig egy újabb súlyos méretű sporttáska landolt rajtam.

- Anyád! – szaladt ki a számon, mire a mellettem ülő fiúk felnevettek, az újdonsült srác, pedig meglepődve emelte le rólam a cuccát.

Mivel még ekkor sem látott, feltérdelt az ülésen, és hát ekkor pillantottam meg életemben először Oliver Woodstockot. Kék szemeit érdeklődve legeltette az arcomon, szőke, fésületlen tincsek keretezték az arcát, ajkai szórakozott félmosolyra húzódtak. Vonásai kisfiúsan pimaszok voltak, egyszerűen csak úgy áradt belőle a pofátlan fenegyerek életérzés. Tipikusan az a srác volt, akiről már látásból tudtad, hogy nem az a könnyen zavarba jövő típus, hogy bárkinek képes szemrebbenés nélkül visszabeszélni, hogy legyen szó bármiről, addig nem nyugszik, amíg az nem lesz az övé. Már a szeme villanása elárulta, ha valami befészkelte magát az agyába, és mégis, hiába tudtad, hogy mit akar, mégsem tudtál tenni ellene semmit.

- Ne haragudj, nem vettelek észre – törte meg a csendet. – Hatalmas hiba volt – tette még hozzá kacsintva, mire Jasper megragadta a pólóját, és visszarántotta az ülésbe.

- Nem – nyomatékosította azért szavakkal is, mire Oliver ártatlanul megvonta a vállát, majd leemelt rólam még egy sporttáskát, és valahogy bepréselte a saját ülése alá.

Bár azt értékeltem, hogy a fiúnak hála az útból is látni fogok valamit, nem csak a csomagokból, mégsem tudtam hova rakni a gesztust, de aztán pillantásom a visszapillantó tükörre siklott, és ekkor egy csapásra megértettem Oliver nagyvonalúságát. A srác szórakozottan figyelt a tükörben, tekintetével rabul ejtette az enyémet, és ezúttal nyoma sem volt annak az ártatlanságnak, amivel percekkel ezelőtt még eljátszotta, hogy esze ágában sincs rám mozdulni.

Emlékszem, újra és újra elkaptam a tekintetem a tükörről, de aztán a kíváncsiság mindig visszavezettette velem oda. Oliver persze ezzel tökéletesen tisztában volt, minden egyes rezdülésemre már emelte is a fejét, hogy rajta kapjon, ahogyan őt nézem, aztán pedig egy vigyorral vette tudomásul, hogy persze totálisan zavarba jöttem a lebukástól. Az egész út alatt ezt a furcsa játékot „játszottuk”, teljesen összezavart, alig bírtam kibökni egy értelmes mondatot, egyszerűen csak a szőke srác járt az agyamban, egyszerre akartam lenyűgözni és figyelmen kívül hagyni, egyszerre akartam úgy odapillantani a tükörre, hogy lássam, ahogy visszanéz, és úgy, hogy ne találkozzon a tekintetünk. Olyan hatással volt rám, ahogyan fiú még soha, és bár szavakkal nem mozdult rám, de minden egyes pillantásában megbújt a kihívó kacérság, egyértelműen jelezve, hogy felhívtam magamra a figyelmét.

- Föld hívja Cassidyt! – ránt ki a gondolataimból Savannah.

- Basszus, nagyon elbambultam?

- Csak öt perce várom, hogy válaszolj – emeli az égre a tekintetét a lány. – Merre jártál?

- Én, csak, hát izé… - kezdek bele elég esetlenül.

- Minden világos – nevet fel barátnőm. – Akkor, ha már azt nem tudod, hogy akarod-e látni, szerinted fog keresni? – jön a következő kérdésével.

- Nem hiszem. Ha akart volna, már megtette volna. Meg amúgy sem úgy váltunk el – sütöm le a szemeimet.

- Te raktad ki őt – emlékeztet óvatosan.

- Mert ő nem merte megtenni.

- Vagy nem akarta.

- Savannah – ejtem ki a nevét már-már fenyegető nyugalommal. – Ezt már egyszer lezártuk.

Barátnőm csak egy apró bólintással felel, és bár látom a szemében, hogy még megannyi kérdése lenne, nem bátorítom azok feltételére. Bennem is van épp elég kérdőjel, nincs szükségem arra, hogy még Savannah is felvessen bennem egy párat.

- Egy korai ebéd? – zárom le végül az egész Oliver kérdéskört.

- Jól hangzik – mosolyodik el a lány is, és egyszerre indulunk meg a törzshelyünk felé.

~ ~ ~

Will egész nap nem keresett, így végül úgy döntök, hogy fő a békesség alapon, ma inkább otthon töltöm az estét. Elég rég jártam amúgy is arra, az elmúlt két hétben végig Willnél aludtam, nem ártana elvinni néhány ruhadarabot amúgy sem, mert bár a mosógép nyilván funkcionál a srácnál, kezdem kényelmetlennek érezni, hogy három szettet váltogatok napok óta. Meg anyuékat is jó volna látni, hiányoznak a közös családi vacsorák. Willel rendszerint a kanapén ülve eszünk, közben megy valami film, és bár annak is meg van a hangulata, azért néha jó érzés leülni a szeretteid körében az asztalhoz, és minden egyéb tevékenységet félretéve, csak beszélgetni.

Épp indulnék le a metróhoz, amikor a telefonom két pittyenéssel jelzi, hogy SMS-em jött. Némi ügyködés árán előbányászom a készüléket a táskámból, majd mivel az ujjlenyomatolvasó szokása szerint bedöglik, kénytelen vagyok bepötyögni a biztonsági kódot, hogy aztán meglepve vegyem tudomásul, hogy Will írt. Reménykedve nyitom meg az SMS-t, majd kicsit csalódottan veszem tudomásul, hogy a srác nem vitte túlzásba az üzenet hosszúságát. Szerintem minimum két mondatot szentelhetne arra, hogy kifejti mennyire gyerekesen viselkedett, és még kettőt arra, hogy ne haragudjak, egyet meg esetleg arra, hogy azért persze szeret, és vacsorával vár. Na, ezek közül pont semmit nem tartalmaz a levél:

Nem tudom, hogy beszéljek veled.

Értetlenül bámulok a szavaira, van bennük valami vészjósló, és valami roppant abszurd. Eleve Will nem túl sűrűn szokott SMS-sel bajlódni, inkább rám csörög, ugyanis roppant mód imádja hallgatni a saját hangját.

Miről akarsz beszélni?

Kérdezek végül vissza, mert bár sokáig csak lóbáltam az ujjam a „Nyisd ki a szád, aztán mondjad” válasz felett, végül győz az illedelmesebb énem. Ráadásul azért van bennem egy kis félsz, ettől az elég bénán megfogalmazott „beszélnünk kell” szövegtől, úgyhogy jobb lenne mihamarabb túl esni rajta. Azért csak nem dob ki egy újságcikk miatt.

Nem tudom, hogy kérdezzem meg, jól vagy-e.

Kezdem elveszteni a fonalat, ami azért különösen jó, mert kemény egy perce folyik közöttünk a társalgás. Mi lesz, ha még a lényegre is rátérünk?

Nem igazán értem, mire akarsz kilyukadni.

A barátaim mindig el akarnak mesélni dolgokat.

Milyen dolgokat? Will, nem tudlak követni… Nem beszéljük ezt meg inkább személyesen?

Pötyögöm be a választ értetlenül. Will barátaival amúgy nem szoktam túl sűrűn találkozni. Ők egytől-egyig videósok, és mivel én nem szoktam feltűnni a képernyőn, ezért ezekre a „vegyünk fel mindenki csatornájára egy közös videót, aztán igyuk le magunkat” bulikból is ki szoktam maradni. Ezzel egyébként semmi bajom, egyáltalán nem vonz, hogy mindenféle barátnős kihívásban szerepelgessek, egyfelől, mert elég érzékeny a lelkivilágom, így feltehetőleg két negatív „fuh, ilyen kövér a barátnőd” komment után sírógörcsöt kapnék, másfelől pedig ha esetleg nem jönne össze Willel a dolog, tiszta kínos lenne, hogy a közös videóink a neten keringenek. Amúgy meg őszintén szólva Will se nagyon töri magát, hogy rávegyen, hogy csináljunk közös felvételeket, gyanítom, tudja, hogy nemleges válaszba futna bele, azokat meg a hiúsága elég nehezen viseli, úgyhogy inkább nem erőzik.

Úgy tűnik, mostanában ők boldogabbak nálunk… Mostanában nem tudom, hogy beszéljek veled.

Oké, ez a szituáció kezd nagyon nem tetszeni. Most Will komolyan szakítani akar velem? Egyáltalán mi az, hogy mostanában mi nem vagyunk boldogok? Oké, tegnap este összevesztünk, de egyrészt eleve azt túlzásnak tartom, hogy két perc megvárattatásért egész este, sőt még ma reggel sem szólt hozzám, nemhogy azt, hogy most ki akar rakni. Ráadásul SMS-ben!

Will, én tényleg nem értem, hogy mit akarsz mondani ezzel. Akkor beszélsz velem, amikor csak szeretnél, és nagyon örülnék, ha most szeretnél, mert kezdek kicsit kétségbe esni.

Mivel úgy fest, hogy ez egy hosszabb SMS váltás lesz, átsétálok az úttest túloldalán lévő padhoz, és kissé tanácstalanul lehuppanok rá. Bár ha Will most kidob, akkor feltehetőleg nem összetört, hanem végtelenül dühös leszek, amiért ezt SMS-ben tette meg, és komolyan egy ilyen bagatell dolog farvizén szakít velem, de abban is teljesen biztos vagyok, hogy holnap már sokkal inkább magamba zuhanva fogok szakítós számokat hallgatni, miközben egész napos önostorozást tartok, hogy mégis mivel toltam el.

Will és én egész egyszerűen csak passzolunk. Nem megyünk egymás agyára, megvan egymás mellett a saját privát életünk, de a kémia is remekül működik közöttünk, ami elengedhetetlen egy kapcsolathoz. Nem azt mondom, hogy mindent elsöprő szerelem a miénk, de határozottan erős érzelmek kötnek bennünket egymáshoz. Ha nincs velem, akkor hiányzik. Vágyom arra, hogy megcsókoljon, hogy megöleljen, hogy hozzám érjen, megnyugtat a tudat, ha mellettem van. Szeretek beszélgetni vele, de ha csak néma csendben fekszünk egymás mellett, azzal sincsen bajom. Egyszerűen jó érzéssel tölt el, hogy ő van nekem, és bár tudom, hogy nem halnék bele a szívfájdalomba, ha esetleg ez már nem így lenne, de fájna. Egyszerűen szeretem őt, és kész.

Nem tudom, hogy legyek melletted, amikor szükséged van rám. Olyan, mintha csak akkor látnál, amikor oldalra fordítod a fejed, és máshogy nézel rám.

Eddig azt hittem Will a szavak embere, de kezd erre rácáfolni. Vagy csak én nem vagyok megmérve ezekre a gyönyörű költői képekre. De most komolyan, mi az isten van? Tehát ő most mellettem akar lenni, vagy nem? És mi az, hogy én nem látom őt? Tegnap este határozottan láttam, ahogy sértetten bevonult a szobába, és becsapta maga mögött az ajtót. Ráadásul hova fordítgatom a fejemet? És mi az, hogy máshogy nézek rá? Hogy máshogy? Oké, lehet, hogy tegnap este egy kicsit furcsa voltam, pláne, hogy neki végül nem meséltem el, hogy miért is kavart fel az, hogy Oliver Angliába igazolt, de azért erre nem mondanám azt, hogy én most máshogy nézek rá.

Mire akarsz kilyukadni, Will? Felhívhatlak?

Tegnap este azt hiszem, elvesztettem a türelmem. Tegnap este magasabbra kerültem, mint az elvárások.

A türelmem most fogy el, egyre jobban zavar, hogy nem tudom követni, hogy mi az istenről magyaráz a srác, ráadásul hiába próbálkozom megérteni, a kérdéseimre magasról tojik. Fogalmam sincs, hogy milyen elvárásokról magyaráz, nem hiszem, hogy a kapcsolatunk folyamán bármikor is azt éreztettem volna vele, hogy ő nem elég jó nekem, vagy akármi.

Minden mindegy alapon rányomok a neve melletti telefon jelecskére, majd már készülnék beleszólni, amikor is egy éles sípszó jelzi, hogy Will kinyomott. Azért ez a pofátlanság csúcsa!

Tegnap este rájöttem valamire, és remélem, el tudod viselni…

Na, legalább egy újabb érthetetlen üzenettel megajándékozott. Az biztos, hogy ha ezt tényleg szakításnak szánja, akkor azt nem fogom tudni elviselni, hogy az együtt töltött fél évünk után így tesz ki. Ennél azért szerintem többet jelentünk a másiknak, legalábbis ő számomra biztosan, és nagyon szarul esne, ha annyival nem tisztelne meg, hogy elém áll, és egy valós indokkal szakít velem. Még azt is könnyebben fogadnám, ha azt mondaná, hogy valaki más van a képben, vagy, hogy már nem szeret, na de hogy még rám keni az egészet, mert én nem nézek már rá úgy, azt nonszensznek érzem.

Na és, mi az?

Próbálkozom újra rátérni a lényegre, miközben azért azt érzékelem, hogy már közel sem vagyok olyan nyugodt, mint a beszélgetés elején. Bár már a srác első fura üzeneténél éreztem, hogy kissé baljós a dolog, valahogy a szívem mélyén nem számítottam rá, hogy komolyan szakításba fog ez az egész hülye párbeszéd torkollani. Most viszont nagyon úgy fest, hogy Will dobni akar, és őszintén szólva kicsit lesújt a dolog. Alig bírom bepötyögni a néhány szavas válaszom, úgy remeg a kezem, mintha minimum valaki halálos ítéletét kellene aláírnom, bár talán, ha ebbe jobban belegondolok, akkor könnyen lehet, hogy ez a kérdés valóban a Willel való kapcsolatom kivégzése. A gondolatra egy pillanatra összeszorul a szívem, tehetetlenségemben pedig az alsó ajkamba harapok, de olyan erővel, hogy másodperceken belül megérzem a vér jellegzetes, fémes ízét.

Túl jó vagyok neked.

A válasz láttán félúton elakad bennem a levegő, a szemöldököm úgy a plafonig szökik, és egyszerre jár át a düh, a bizonytalanság és a kétségbeesés. Bár azt továbbra is fenntartom, hogy Will és én egész egyszerűen passzolunk, azt nem mondom, hogy az én fejemben már nem fordult meg, hogy ő valóban túl jó hozzám. Amikor először találkoztunk, akkor csak elkönyveltem egy jó pasinak, aki soha a büdös életben nem nézne egy olyan lányra, mint én. Egyszerűen csak a szexiségi mérce két, egymástól elég távol álló fokán álltunk, ahogyan a mai napig állunk is. Ő egy erős nyolcas, talán egy gyengébbecske kilences, míg én úgy alulról verdesem az ötöt. Azt azért előre bocsátom, hogy ez egy szigorú skála, itt az ötös az átlagos kategóriát jelenti, tehát azért még nem a bányarém lépcsőfokon álldogálok, de lenne hova fejlődni. Példának okáért egy hét-nyolc kiló lazán lerepülhetne rólam, helyette kaphatnék egy kis önbizalmat, egy árnyalatnyival több légiességet, és némi női bájt. Nem azt mondom, hogy rossz lenne a kisugárzásom, de nincs meg bennem az a képesség, hogyha belépek egy szobába, akkor mindenki rám figyeljen a belőlem áradó nőiesség és érzékiség és tudja a fene, hogy még milyen „ség” miatt. Ha van egy kis időm kibontakozni, akkor azért többségében pozitívan szoktak vélekedni rólam az emberek, de az első úgymond látvány benyomás az nem az erősségem.

Igen, túlságosan jó vagyok neked. Te természetesnek veszed a szerelmemet. Egyszerűen nem is értem.

Az új üzenet kizökkent a rögtönzött önismereti perceimből, hogy aztán megint megállapítsam, hogy még mindig nem értem, mi az istent akar Will. Tehát ő túl jó nekem. Azt mondjuk nem értem, hogy milyen alapon, mert ha a külsőségeket vesszük alapul, akkor erre azért egy kicsivel korábban is rájöhetett volna, kettőnk közül ő kezdett el nekem udvarolni, és bár már fél éve együtt vagyunk, azért ennyire sokat nem változtam. Azzal pedig, hogy belsőleg ő túl jó lenne nekem, már tudnék vitatkozni. Egyáltalán nem veszem természetesnek a szerelmét, szerintem ha kettőnk közül ezt valaki evidensnek veszi az inkább ő, bár magamtól ezt nem mondanám. Én tényleg abban a hittben voltam, hogy mi tök jól megvagyunk, egyáltalán nem tűnt fel, hogy én tulajdonképpen nem is látom őt, meg máshogy nézek rá, meg természetesnek veszem, hogy ő szeret engem. Jó, nyilvánvalóan gondolom, hogy szeret, de nem érzem úgy, hogy ezzel visszaélnék, vagy bármi.

Will, fogalmam sincs, hogy ez most, hogy jött neked, de szó nincs arról, hogy én természetesnek venném a szerelmedet. Nem tudom, hogy miért érzed ezt, és remélem, hogy ezt meg tudjuk beszélni személyesen, mert nagyon nehéz így, hogy nem látlak, hogy ötletem sincs, hogy mi járhat a fejedben. Kérlek szépen, hívj fel!

Pár percig nem történik semmi, aztán legnagyobb megkönnyebbülésemre a telefon megcsörren a kezemben, és a kijelzőn feltűnik életünk első közös képe Willel. Emlékszem, egy jégpályán készült a fotó, ott volt életünk első randevúja, és közvetlenül a kép elkészülte után úgy felnyaltam a jeget, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.

- Will… - szólok bele a telefonba, és bár rengeteg mondani valóm lenne, mégsem tudom folytatni az üzenetet.

- Teljesen bevetted – nevet fel a srác. – Köszönj a Youtube-nak, Bébi!

- Mi van? – veszítem el a fonalat, ma már nem először. – Miről beszélsz?

- Hihetetlen, hogy nem ismerted fel Drake „Too good” számát – folytatja még mindig nevetve, mire olyan erővel csap fejbe a felismerés, mintha egy üllő zuhant volna a nyakamba.

- Hogy te milyen hülye vagy – állapítom meg, miközben egy hatalmas kő gördül le a szívemről. – Akkor nem akarsz kidobni? – kérdezem meg azért félve.

- Ne legyél már hülye, Cass! – röhög ki. – Tudod, hogy szeretlek – mondja, mire félreüt egyet a szívem.

Will sosem szokta kimondani, hogy szeret, ő inkább a „ne mondd, hanem mutasd” típus, de persze ettől függetlenül jól esik hallani.

- A végére majdnem elájultam, te idióta! – akadok ki, bár inkább a megkönnyebbüléstől, mintsem a dühtől.

- Mondanál valamit a nézőknek? Csak, hogy tudd, ők javasolták, hogy te legyél a dalszöveg prank áldozata.

- Egyrészt azt, hogy ez nagyon aljas tanács volt, másrészt, hogy azonnal iratkozzanak le rólad, harmadrészt pedig, hogy azért így utólag tetszett – nevetek fel.

- Srácok, legyen ez a végszó! – intézi ezt már a kamerának Will, majd miután leállítja a felvételt, felajánlja, hogy értem jön kocsival.

A következő részből:

"- Szia… – töri meg végül a csendet, és ahogy meghallom a hangját, összeomlok."