Tavaszi Bejegyzés #14

2016. december 21.

Sziasztok! :)

Hihetetlenül, de nagyon, és még annál is jobban sajnálom, hogy másfél hónapot kellett várnotok a folytatásra, egy kicsit sok dolgom volt az utóbbi hetekben. Mindenesetre nem tűntem el végleg, sőt, végre lett egy kis időm írni, úgyhogy ezennel meg is hoztam a következő fejezetet. :)
Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

14. Fejezet
Eléggé rossz passzban ébredek, ugyanis az egész éjszakám abból állt, hogy fél óránként felkeltem, és hol azon izgultam, hogy milyen lesz a mai találkozás Brooke-kal, hol pedig a Drew-val való beszélgetésemen emésztettem magam. Mikor tegnap hazahozott eléggé távolságtartó volt, kicsit úgy éreztem, hogy haragszik rám, amit egyébként annak fényében nevetségesnek tartok, hogy mit is mondott az anyjának. Most komolyan én vagyok a rossz azért, mert nem akarok benne lenni egy olyan kapcsolatban, ami a másiknak annyit jelent, hogy jó unaloműzőnek? Ez vicc… Jó, azért Drew sem ezt mondta, és talán én reagáltam túl a tegnap estét, mert igazából a srác nem mondott semmi bántót, csak éppenséggel azok a kedves gesztusok is elmaradtak, amiket egyébként nagyon szeretek tőle. Ezúttal ki sem szállt a kocsiból, csak elköszönt, mondta, hogy sok sikert holnapra, és már ott sem volt. Mondjuk lehet, hogy csak el akarta kerülni azt a kínos szituációt, hogy állunk a bejárati ajtó előtt, és azt latolgatjuk, hogy a két puszi a mi esetünkben mennyire ajánlatos. Oké, nagyon rácsavarodtam a témára.
- Az apja hívott, most vette fel az édesanyját – lép be a szobámba Derek. – Körülbelül húsz perc, és itt lesznek.
- Csodálatos, újra együtt a család – reagálok a hírre nem kevés iróniával a hangomban. – És a változatosság kedvéért megint minden Brooke körül forog. Azért kicsit sért, hogy amíg én akartam találkozni az apámmal, a szerződés szent és sérthetetlen volt, most, hogy a drágalátos nővérem a rehabon van, hirtelen senkit nem érdekel néhány fecni… - fakadok ki, majd ahogy végig pörgetem magamban a kimondott szavaimat, rájövök, hogy ezt nem feltétlenül Derekkel kéne megbeszélnem. – Ne haragudj! Csak izgulok egy kicsit.
A férfi megértően bólint, majd megindul kifelé a szobából, de úgy fest, hogy menet közben meggondolja magát, ugyanis a küszöbön megtorpan, és ismételten felém fordul.
- Sok mindenért lehet Brooke-ra haragudni, de a szüleid válása nem tartozik ezek közé – mondja, és tekintve, hogy nem magáz, tudom, hogy ez most a beszélgetésünk baráti része. – Gyerek volt, természetes, hogy vágyott a figyelemre. És hidd el, már bármit megadna azért, hogy a te életedet élhesse – mosolyodik el halványan.
Derek szavai meglepnek, mert bár tudat alatt tényleg Brooke-ot okoltam mindig is anyáék válása miatt, soha nem fogalmaztam meg magamban ezt a vádat úgy igazán. Persze ebben az egészben benne van az is, hogy elképesztően nehezen viseltem azt, hogy megszakadt a kapcsolatom apával. Annyira fontos ember volt az életemben, és olyan hirtelen tűnt el, hogy azt a mai napig képtelen vagyok feldolgozni. És bármennyire is tudom, hogy erről tényleg nem Brooke tehet, hiszen fogalma sem volt arról, hogy milyen következményekkel jár az, ha ő lesz az új gyerek csillag, mégsem tudok nem haragudni rá. Ő megkapta azt a figyelmet apától, amire én mindig is csak vágytam, és tudom, hogy ő ezt ugyanúgy elmondhatja anyával szemben, valahogy mégsem érzem egyensúlyban a kettőt. Mármint, ő tőlem nem csak az apukámat vette el, de tönkre vágta az egész életünket is. Ő úgy nőtt fel, mint egy kiskirálylány, én pedig szép sorban mindenről lemondtam annak érdekében, hogy egyáltalán legyen áram a lakásban. És tudom, tényleg tudom, hogy semmi szándékosság nem volt ebben az egészben Brooke részéről, mégsem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy mi lett volna akkor, ha nem lesz híres. Sok minden máshogy lett volna…
- Brooke-nak fogalma sincsen arról, hogy nekem milyen az életem – mondom végül, és bár Derek válaszolna, a pillantásommal jelzem, hogy részemről vége a beszélgetésnek.
A férfi azért pár másodpercig még kivár, gyanítom magában mérlegeli, hogy mennyire vagyok toleráns hangulatban, de végül úgy dönt, hogy majd máskor próbál meg hatni a lelkiismeretemre, és inkább kimegy.
Apáék húsz perc múlva valóban megérkeznek, és ahogy meglátom őket az autóban, akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrom. Annyira különös ennyi év után együtt látni őket, egyszerűen az egész helyzet maga a megtestesült abszurditás. Gyerekként annyiszor hallgattam végig, hogy anyám órákon át szidja az apámat, erre most itt ül a hőn szeretett – ó, édes irónia - férfi kocsijának anyósülésén, és arra vár, hogy hármasban elinduljunk meglátogatni az én rég nem látott nővérkémet. Az idillt csak fokozza, hogy konkrétan egy pszichiátria rehabja a célállomás, arról nem is beszélve, hogy röpke kétórányi utazás áll előttünk, hogy biztosan legyen időnk egymás torkának ugrani.
- Szia, Roxane! – köszönt apa, mikor lehuppanok a hátsó ülésre.
- Szia, kicsim! – fordul hátra anyu is, mire megajándékozom egy mosollyal.
Bár legszívesebben levegőnek nézném az apámat, végül úgy döntök, hogy inkább nem teszem kínossá a helyzetet már az első percben, így készségesen visszaköszönök mindkettejüknek. Mondjuk, ezután ugyanúgy jön a kínos csend, de legalább nem én tehetek róla, szóval ez is valami.
- Hogy álltok a közös dallal? – töri meg a csendet egy idő után apa, és bár tudom, hogy csak a kocsiban honoló feszültséget szeretné oldani, pechére olyan témába kérdezett bele, amiről a legkevésbé sem szeretnék beszélni.
- A dalszövegíróid szarok…
- Roxane! – pirít rám anya azonnal a nőietlen szóválasztásért.
- Akarom mondani, a dalszövegíróid nem állnak a helyzet magaslatán – javítom ki magamat unottan, mire anyu helyeslően bólint egyet.
- Nem ők hazudták azt egy milliós nézettségű díjátadón, hogy van egy közös számotok – int le apa. – Valamit válasszatok ki, mert holnap el kell kezdenünk a felvételeket!
- Miért nem írjátok meg ti? – szól közbe anya. – Egy dal akkor jó, ha hiteles.
Apa előtt nem áll szándékomban kifejteni, hogy mégis miért nem akaródzik szerelmes számot írni Drew Williamsszel, így csak vetek egy esdeklő pillantást anyura a visszapillantó tükrön keresztül, mire készségesen témát vált. Az út során minden semleges témát megtárgyalunk az időjárástól kezdve, a heti sporteseményeken át, a Coca Cola új reklámjáig. Nem sok kivesézni való akad rajtuk, de hát mégsem kezdhetünk el anyu egészségügyi állapotáról, vagy esetleg Brooke drogozási szokásairól csevegni. Az én szerelmi életem se a legnyerőbb téma, ahogyan apa elmúlt tizenegy évéről sem lenne a legajánlatosabb tanácskozni. Jobb nem felkavarni az álló vizet, bár tekintve, hogy épp a nővéremhez tartunk, úgy hiszem ez a víz minden igyekezetünk ellenére, nem sokáig marad felkavaratlanul.
Röpke két és fél órányi semmitmondó társalgás után apa ráfordul egy földútra, hamarosan pedig az utunkat elállja egy hatalmas, kovácsoltvas kapu, mely mögött kibontakozik a pszichiátria épülete. Magamban mindig egy hatalmas, zord, kastélyszerű építménynek képzeltem el a rehabot, de úgy fest, hogy eléggé mellé lőttem. A pszichiátria egy teljesen normális, sőt, már-már barátságos, egyszintes, hófehér ház, piros cserepes tetővel és zsalugáteres ablakokkal. Előbb jutna róla eszembe a nyaraló szó, mint a rehab, és bár nevetséges gondolat a részemről, de akaratlanul is megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy mégis miért is sajnáljuk mi az én drága nővérkémet? Jó dolgában nem tudta, hogy mit csináljon, megállás nélkül piált és drogozott, majd amikor ez az egész kiderült, akkor jó pénzért átköltöztették erre – az egyébként meseszép – vidékre, egy barátságos magánklinika egyik szobájába, és egész nap ápolónők lesik minden kívánságát.
A hozzállásomon nem javít az épület belseje sem, az előtérben csupa mahagóni bútor fogad, mindenhol meleg, barátságos színek, a sarokban kényelmesnek tűnő bőrkanapé, mindenféle színű díszpárnával, míg a túloldalon egy meseszép zongora áll, amin elég végig futtatnom a pillantásom, hogy szinte a fülemben halljam azokat a lágy dallamokat, amiket néhány billentyű lenyomásával előcsalhatnék a hangszerből.
- Azt hittem rehabra küldted Brooke-ot, nem a Hiltonba – jegyzem meg epésen, miközben odalépünk a recepcióhoz.
- Roxane, ez egy magánklinika – mered rám apa hitetlenül. – Most komolyan azt nehezményezed, hogy nincsenek rácsok az ablakokon, és nem járkálnak láncra vert, félig halott emberek a folyosókon?
Jó, apa előadásában határozottan gyerekesebbnek tűnik a véleményem erről az egész „mit kell sajnálni Brooke-on” ügyről, de ezt természetesen a világért se ismerném el, így egy szemforgatással jelzem apának, hogy nem értékelem a teátrális stílusát, majd tüntető jelleggel odasétálok a zongorához, amíg ő lebeszéli a recepcióssal a látogatásunk körülményeit. Amíg szemügyre veszem a hangszert, fél szememet anyán tartom, aki kissé idegesen áll a pult mellett, és feszülten figyeli a recepciós férfi minden szavát. Csak most tűnik fel, hogy egyáltalán nem fest jobban, mint azt a legutóbbi találkozásunkkor tette, mindössze néhány bővebb ruhadarabot visel, ami egész jól palástolja, hogy mennyire is lefogyott a betegsége során. Arcát feltehetőleg több réteg alapozó borítja, hogy némi színt csempésszen, az amúgy márványfehér bőrére, a kezelés során jócskán megritkult haját pedig gondos kontyba kötötte, némiképp álcázva a változást. Összességében egy kívülálló szemével nem tűnik vészesnek a helyzet, talán, ha valaki jobban megnézi, akkor látja, hogy soványabb a normálisnál, de nem tulajdonítana neki túl nagy lehetőséget. Viszont úgy, hogy én tudom, milyen is volt a betegség súlyosbodása előtt, kétségbeejtőnek találom a változást. Oké, hogy anya azt mondta, hogy ez a gyógyszerek velejárója, de ennyi idő után már nem kéne tényleg használniuk?
- Mehetünk? – lép oda hozzám apa. – Előre bocsátom, Brooke nem lesz kényszerzubbonyban, és képzeld, nem félig meglékelt fejű gyilkosok a szobatársai – teszi még hozzá, mire csak lenyomok néhány billentyűt a zongorán, megidézve ezzel a horrorfilmekből ikonikussá vált hangot, aminek hatására az ember szíve akaratlanul is gyorsabban kezd el verni.
Persze apa megajándékoz csúnya pillantásai egyikével, ahogyan a recepciós sem értékeli, hogy a szoba egyik díszítőelemével szórakozom, és bár szívesen játszanék egy kicsit mindkettőjük idegein, Brooke jobban érdekel, így elsétálok a folyosó felé.
- Először én megyek be hozzá, elmondom neki, hogy itt vagytok, és majd kijövök értetek – magyarázza apa nővérem szobája előtt.
- Nem értem ezt az óvatoskodást. Úgy is egy pszichiátrián van… - érkezik barátságos megjegyzéseim újabbika.
- Roxane! – förmed rám anya. – A nővérednek komoly problémái vannak, és ha képtelen vagy ezt felnőttek módjára kezelni, akkor inkább be se gyere!
Anya kifakadása meglep, és bár legszívesebben dacból rá vágnám, hogy jó, amúgy sem akartam jönni, mégsem teszem. Mindketten tudjuk, hogy a szurkálódásaim hátterében csak a találkozástól való félelem áll, nem kevés ellenérzéssel és haraggal fűszerezve, ennek az elegynek pedig határozottan nem tett jót a tegnap esti „vitám” Drew-val, mert az is hihetetlenül idegesít, hogy most nem tudom, mi van velem és a sráccal. Abban maradtunk, hogy barátok leszünk, de a tegnap esti rideg elvállásunk alapján nem úgy tűnik, hogy a fiúnál ugyanazt jelenti a barátság, mint nálam. Nem szeretném elveszíteni, és bár erről most tényleg nem Brooke tehet – ha nem számítjuk azt, hogy az ő drogügyletei miatt ismertem meg egyáltalán a srácot -, mégis nővéremen élem ki a bennem dúló feszültséget. Lehet, hogy kettőnk közül nekem van nagyobb szükségem egy pszichológusra…
Apa még vet ránk egy jelentőségteljes pillantást, aztán benyit Brooke szobájába, és miközben becsukja maga mögött az ajtót, olyan szeretettel teli hangon köszönti a nővéremet, hogy akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrom. Legalább most már biztos, hogy apa nem egy érzéketlen barom, szimplán csak nála nem érvényesül az a mondás, hogy az ember ugyanannyira szereti a gyerekeit.
-  Mi történt köztetek Drew-val? – töri meg a csendet anya, mire nem túl lelkesen, de ráemelem a pillantásomat.
- Semmi – vonom meg a vállamat. – Abban maradtunk, hogy barátok leszünk.
- Barátok? – ráncolja össze értetlenül a homlokát. – Azt hittem, hogy eddig is azok voltatok.
- Csak barátok – nyomom meg gondosan a „csak” szócskát, mire anya szemmel láthatóan megvilágosodik.
- Nem működött a dolog?
- Nem úgy, ahogy működnie kellett volna. Jobb ez így – próbálok pontot tenni a beszélgetés végére. – Amúgy is az én döntésem volt.
- Akkor viszont nem értem, hogy miért vagy ennyire pokróc ma… - néz rám szemrehányóan.
- Nem értem, hogy mit keresünk itt – vallom be. – Miért érdekel ennyire, hogy mi van Brooke-kal? Miért pont most?
- Brooke is a lányom, Roxane. Nehéz helyzetben van, szüksége van a támogatásra, és… - kezd bele, de ekkor kinyílik az ajtó, és apa egy intéssel jelzi, hogy bemehetünk.
Bár még folytatnám a beszélgetést anyával, ugyanis az érvelése szerintem több sebből vérzik, végül magamban tartom a keresetlen szavaimat, és minden együttérzésemet összekaparva, belépek a szobába. Pillantásom azonnal az ágyon ülő lányra szegezem, és bár soha nem néztem úgy a tükörbe, hogy ne jutott volna eszembe, hogy valahol a világon van még egy lány, aki ugyanezzel az arccal éli a mindennapjait, mégis megdöbbentő élőben látni a már oly jól ismert vonásokat. Ugyanazok a szemek, ugyanaz a száj, még egy ugyanolyan elvakart bárányhimlőből származó seb is van a homlokán, mint nekem. Az összes különbség kettőnk között, hogy míg én kivételesen úgy festek, mint a jobb napjaimon, addig Brooke-on elég erőteljesen látszik, hogy túlpörgette az elmúlt hónapokat. Bár már egy ideje kezelik, szemei alatt hatalmas táskák húzódnak, barna haja fénytelenül omlik a vállaira, egy-két tincse vége pedig olyan szinten töredezik, hogy azt még az én, mindennemű divatérzéktől megfosztott látásom is kiszúrja.
- Szia, Brooke! – ránt ki a bámulásból anya félszegen csengő hangja, mire nővérem pillantásába beköltözik az az indulatos hév, amit én is érzek minden egyes alkalommal, mikor egy légtérben tartózkodom apával.
- Mit akarsz? – csendül fel a hangja fagyosan.
- Beszélgetni? – kérdez vissza csendesen anya.
Brooke olyan gúnyosan neveti el magát, hogy még részemről is bezsebel egy elismerést, pedig köztudottan én sem vagyok az a típus, aki magában tartja a véleményét.
- Kösz, nem – felel végül Brooke.
- Szívem – szól oda neki enyhítően apa, de csak egy fagyos pillantást kap válaszul.
- Nem – zárja le a vitát, majd tüntető jelleggel elfordul, vagy legalábbis fordulna, ugyanis ekkor pillantása átsiklik rajtam, és minden igyekezete ellenére, képtelen levegőnek nézni.
Hosszan néz, minden egyes vonásomat részletesen kielemzi, mintha csak örökre az emlékezetébe szeretné vésni, holott tökéletesen elég neki egy tükör ahhoz, hogy bármikor felidézhesse a látványt. Aztán egyszer csak eltűnik az érdeklődés a tekintetéből, a helyére gúnyos gőg költözik, szája sarka pedig fölényes mosolyra húzódik, miközben pillantását lassan visszavezeti apára.
- Komolyan? Ezzel próbálsz meg helyettesíteni engem?
Az „ezzel” megnevezés hallatán majdnem a plafonig szalad a szemöldököm, a bicskanyitogató stílusától pedig szinte viszketni kezd a tenyerem, egy kiadós pofon után epedezve. Úristen, mennyire szívesen marokra fognám a haját, és tépném meg úgy igazán…
- Valami problémád van? – kérdezek vissza kissé fenyegető hangnemben, és bár apa a pillantásával jelzi, hogy momentán Brooke nincs abban az állapotban, hogy fair vitát folytassunk le, ez utóbbi tökéletesen hidegen hagy.
- Ha így öltözködsz a nevemben, akkor igen, problémám van – válaszol szórakozottan a nővérem, miközben fintorogva végignéz a ruháimon. – Három divatcégnek vagyok a reklámarca, kizárt, hogy senkinek nem tűnt fel a stílusérzéked mindennemű hiánya… Ráadásul – billenti kicsit félre a fejét -, mintha az utóbbi hetekben pár kiló is rám szaladt volna – jegyzi meg. – Még jó, hogy a fotózásokon van retus.
- Brooke – inti rendre apa, de eddigre nálam már elszakad a cérna, úgyhogy oly mindegy.
- Komolyan, ennyit tudsz mondani? – nevetek fel lesajnálóan. – Szánalmas vagy Brooke. De ha már a különbségeknél tartunk, engem inkább az lep meg, hogy azt sem vette észre senki, hogy végre valahára magadra szedtél némi gátlást… Döbbenet, már több mint egy hete nem kellett taccsrészegen előrángatni egy árokból.
- Nem, csak egy kórház tetején estem neki a pasimnak. Igazad van, sokkal jobb. Ráadásul mindezt józanul – reagál szórakozottan, és bár tudom, hogy csak provokál, legszívesebben bemosnék neki egy rohadt nagyot. – Megértem, hogy Drew ilyen gyorsan elcsavarta a fejed. Biztos nagy volt a kontraszt közte, meg az utcakölykök között. Mondanám, hogy a Porsche-ja volt a legnagyobb változás számodra, de lehet nálad már az is plusz pont, hogy egyáltalán van pénze mindennap lezuhanyozni – folytatja szemrebbenés nélkül.
- Brooke! – szól rá erélyesebben apa.
- Te mégis mit képzelsz magadról? – meredek rá pislogás nélkül. – És mit gondolsz rólam? Nem a híd alatt nőttem fel, bár azt el kell ismerni, hogy elég sok mindent megtettél annak érdekében, hogy ott végezzem. Egy utolsó cafka vagy Brooke, egy szánalmas senki. Azt hiszed, hogy a pénzed feljogosít bármire is? A pénzeddel pont idáig jutottál. Egy drogelvonóra. Hadd gratuláljak hozzá… - tapsolok gúnyosan.
- Mindketten hagyjátok abba! – figyelmeztet mindkettőnket anya, mire Brooke szemében olyan indulat villan, hogy ösztönösen hátrálok egy lépést, pedig még csak nem is nekem szól a pillantás.
- Te pedig takarodj! – fordul anyámhoz. – Tűnj innen!
- Válogasd meg a szavaidat kiscsillag, mert esküszöm, hogy kitépem a nyelved és feldugom a se… - jövök én is indulatba, de anya félbeszakít.
- Roxane! Vigyázz a szádra!
- Nem! Miért mindig őt véded? Az égvilágon semmit nem tett le az asztalra. Komolyan azért legyünk rá tekintettel, mert ott tette tönkre az életét, ahol csak tudta? Nevetséges.
- Mindig engem véd? – nevet fel kissé hisztérikusan Brooke. – Ja, rohadtul. Ezért adta be a válókeresetet is mi? Ezért foglalta szerződésbe, hogy ne találkozzak vele soha többet? Ezért nem keresett tizenegy éven át? Semmi joga itt lenni! – kiabálja a lány indulatosan.
Szinte vágni lehet a szobába költöző jeges feszültséget. A fejemben egyre csak Brooke szavai keringenek, és kétségbeesetten próbálok elég csattanós választ adni a lány kérdéseire, de egész egyszerűen annyira lesokkolt a mondandója, hogy momentán nem hogy a frappáns riposztra nem telik, de az is komoly erőfeszítést igényel, hogy egyáltalán talpon maradjak. Mi az, hogy anya adta be a váló keresetet? Mármint oké, ultimátumot adott apának, hogy vagy Brooke karrierje, vagy a család, de én mindig is úgy tudtam, hogy apa válasza volt a bírói levél. És mégis mi az, hogy anya foglalta szerződésbe, hogy ne találkozzanak többet? Közösen döntöttek így!
- Most mi van? – töri meg a csendet értetlenül Brooke. – Miért néz mindenki úgy, mintha újdonságot mondtam volna?
- Te komolyan ezt hazudtad Brooke-nak? – fordulok hitetlenül apa felé. – Képes voltál az anyám nyakába varrni azt, hogy te egy gerinctelen féreg vagy?
- Roxie, félreé… - kezd bele apa, de ekkor anya félbeszakítja.
- Nem hazudott, Roxane. Az én döntésem volt.
Szinte hallom, ahogyan az éveken át gondosan építgetett világom összedől. Hangos robajjal omlanak le a falak, darabokra tőrnek a támpillérek, megrepednek az alapok. Értetlenül meredek a romokra, próbálok rájönni, hogy mégis hogyan tudtam ennyi ideig ekkora meggyőződéssel egymásra pakolgatni a téglákat. Hogy nézhettem be ennyire?
- Hogy mit csináltál? – kérdezem meg csendesen.
- Roxane, én nem akartam rosszat, csak… - kezd el magyarázkodni.
- Mit csináltál? – teszem fel immáron hangosabban a kérdést. Hallani akarom, ahogyan kimondja, hogy ennyi éven át a szemembe hazudott.
- Én intéztem el, hogy többet ne találkozz apáddal – süti le a szemeit. – Nem akartam, hogy te is annak a világnak a…
- Menj a francba! Csak menj a francba – szakítom félbe, és már meg is indulok az ajtó felé.
Hallom, ahogy apa még utánam kiált, de válasz gyanánt csak hangosan bevágom magam után a nyílászárót, és a könnyeimmel küszködve tovább indulok a kijárat felé. Minden haragommal igyekszem magamban tartani a sírást, de pont hogy a düh váltja ki belőlem a könnyeket, így igen hamar elbukom a harcban. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal a végtelen csalódottsággal, ami szétáramlik az ereimben, képtelen vagyok kezelni a tudatot, miszerint tizenegy éven át hülyének nézett az anyám. Az agyam megállás nélkül elém vetíti azokat az alkalmakat, mikor elküldtem apát a jó büdös francba, mikor olyanokkal vádoltam, amiket nem ő követett el, mikor azt a személyt helyeztem előtte piedesztálra, aki a valóságban arra se méltó, hogy egyáltalán a föld alá süllyedjen szégyenében. Mégis, hogy képzelte? Hogy merte ezt megtenni velem? Hogy hozhatott ilyen helyzetbe?
Kérdést kérdés követ, és bár kétségbeesetten próbálok válaszokat találni, semmi józan érv nem jut az eszembe. Nem tudok felmentést adni anyának a tettei alól, nem találok olyan magyarázatot, ami akár csak a felére csökkenthetné azt a mérhetetlen haragot, amit most az irányába érzek.
Kezem remeg a dühtől, miközben előszedem a zsebemből a telefont, és bár fogalmam sincs arról, hogy hova akarok menni, azt biztosan tudom, hogy el innen. Nem akarom, hogy anya utánam jöjjön, nem akarok alkalmat adni neki a magyarázkodásra. Nem akarom hallani. Őt se, és apát sem. Nem tudnék a szemébe nézni.
Miközben igyekszem a lehető leggyorsabban magam mögött tudni az egész magánklinikát, belépek a névjegyzékbe, és mielőtt akár csak végig gondolhatnám, hogy kit hívjak fel, az agyam már mozdulatra is bírja az ujjaimat, és másodperceken belül Drew Williams neve virít a képernyőn. A gyors séta közben a fülemhez emelem a készüléket, és amíg várom, hogy az egyenletes pittyegést megszakítsa a fiú hangja, megpróbálom kicsit összeszedni a gondolataimat. Bár a büszkeségem próbál rávenni arra, hogy a tegnapi után inkább keressek mást, akinek a nyakába zúdíthatom a problémáimat, pontosan tudom, hogy ő az a személy, akivel nem félek megosztani a történeteket, a gondolataimat, az érzéseimet. Ettől függetlenül nem szeretnék zokogva társalogni a sráccal, úgyhogy igyekszem némi nyugalmat erőltetni magamra, amin mondjuk nem segít, hogy Drew nem veszi fel.
Egy idő után egy géphang félbeszakítja a hívásomat, mire újra tárcsázom a srácot, de ismét csak hosszú másodperces várakozás vár rám. Ekkor már az is idegesít, hogy még csak fogalmam sincs arról, hogy mi lehet vele. Tegnap este láttam utoljára, azóta nem beszéltünk, és hát azért nem olyan viszonyban váltunk el, ami megnyugtat. Bár Drew inkább tűnt sértettnek és nemtörődömnek, mint idegesnek, ki tudja, hogy milyen állapotban hajtott el tegnap. Bár eddig azt hittem, hogy pusztán dacból nem írt nekem reggel semmi bíztatót a Brooke-kal való találkozással kapcsolatban, most kezdek elbizonytalanodni. Mi van, ha történt vele valami?
Mikor harmadjára indítom el a hívást, már görcsben áll a gyomrom. A pittyenések követik egymást, és már épp ott tartok, hogy a földhöz csapom a készüléket, és tehetetlenségemben elüvöltöm magam, amikor is végre valahára Drew felveszi a telefont.
- Nem a legjobb az időzítés, cica – szól bele kissé lihegve, köszönés nélkül a telefonba, és bár máskor tuti kikérném az udvariatlan üdvözlést, ezúttal csak a megkönnyebbülés önt el.
- Ne haragudj, nem akartalak zavarni – kezdek bele mentegetőzve.
- A lényeget cica – sürget tovább, kissé akadozva ejtve ki a szavakat.
- Épp edzel, vagy mi? Eléggé szakadozol – jegyzem meg.
- Elég mélyen benne vagyok valamiben – érkezik a válasz. – Vagy inkább valakiben – töpreng el, mire majdnem kiesik a telefon a kezemből.
- Tedd már le, Drew! – szól bele a háttérből valaki a beszélgetésbe. – Mindjárt elmegyek…
- Te ugye most csak szórakozol? – kérdezem elhűlten.
- Benne van a szerződésben, hogy lehet, és amúgy is csak barátok vagyunk – feleli halál természetesen. – Szóval, amennyiben nem fontos, akkor van jobb dolgom is.
Bár legszívesebben rá raknám a telefont, a problémám határozottan kimeríti a fontos kategóriát, így csak veszek egy mély levegőt, és minden büszkeségemet sutba vágva, tovább folytatom a beszélgetést.
- Fontos – sóhajtok. – De lehetne, hogy ezt úgy beszéljük meg, hogy nem egy pucér lány fekszik alattad?
- Ami azt illeti, ő van felül – érkezik a megsemmisítő válasz.
- Drew! – lihegi a nevét Miss Ribanc, és a mobilon át hallom, ahogy odahajol a sráchoz, és egy alapos szájsebészeti beavatkozást végez rajta a nyelvével.
- Egy kicseszett nagy, tapintatlan seggfej vagy, Williams! – adom a fiú tudtára, és bár a mondat éle nem sikerül a maximálisra, hála elcsukló hangomnak, a tartalma legalább elég árulkodó.
Mielőtt a fiú bármit válaszolhatna, bontom a vonalat, és bár legszívesebben hozzávágnám a betonhoz a készüléket, még épp időben felmérem, hogy szükségem lesz rá a továbbiakban, így csak egy kiadós toporzékolással vegyített bőgőroham keretében adom ki magamból a feszültséget. És én még komolyan azért aggódtam, hogy baja van. Remélem beletörik a farka, abba a kiscsajba….
A mobilom másodpercek múlva csörögni kezd, a kijelzőn Drew neve villog, de eszem ágában sincs felvenni. Újra meg újra kinyomom a hívását, és már épp ott tartok, hogy valami tiltólistára teszem, mert így, hogy megállás nélkül az ő neve úszik be a képernyőre nem tudom használni a telefont, végre abbamaradnak a próbálkozások. Igen hamar kiderül, hogy ennek oka mindössze annyi, hogy a fiú taktikát váltott, és ezúttal SMS-ekkel próbálkozik, de legalább ezek mellett szemügyre tudom venni a névjegyzéket, hogy találjak valaki olyat, akit a fiú helyett megkérhetek, hogy jöjjön értem. A régi életemből nem sok mindenki jöhet szóba, az újban meg hát nem sok ember van. Egy ideig eljátszom a gondolattal, hogy Dereket hívom fel, de nem tudom, hogy ez mennyire van benne a munkakörében, ahogyan a férfi biztos rögtön tájékoztatná apát is, azt pedig nem szeretném. Persze Grace azonnal jönne, de nem szeretném, hogy újra együtt kapjanak minket lencse végre, egyre rosszabb az a jövőkép, hogy esetleg örökre benne ragadok ebben a média által nonstop nyomon követett életben, nem szeretnék kockáztatni. Aztán tovább görgetem a címlistát, és ahogy tekintetem megakad egy néven, tudom, hogy megtaláltam az utolsó lehetőséget. Kissé feszengve nyomok rá a hívásra, de szerencsére két pittyenést se kell várnom, a fiú már fel is veszi.
- Szia, Roxie! Mi a helyzet?
- Szia, Nate! Értem tudnál jönni? – kérdezem, a sírástól még kissé remegő hangon.
- Jézusom, baj van? Persze, hogy megyek. Hol vagy?
- Brooke magánklinikájától néhány utcányira – válaszolok. – Tudod, merre van?
- Egyszer voltam ott, de azért ha látsz egy utcatáblát, szólj – felel. – Egyáltalán mit keresel ott? És mi történt? És hogyhogy engem hívsz? Mármint nem baj, meg semmi, csak lehet Drew jobb választás, hogyha vigasztalni is kell – magyarázza hadarva, miközben feltehetőleg igyekszik a lehető leggyorsabban elindulni, legalábbis az átszűrődő hangok erre engednek következtetni.
- Drew nem ér rá – jegyzem meg kissé fagyosan.
- De hívtad? Kizárt, hogy nem hagy félbe mindent, ha gáz van – értetlenkedik a fiú.
- Nate! Felhívtam, és épp mással volt. Hidd el, esze ágában sem volt félbehagyni…
A srác részéről csak egy cifra káromkodásra futja, majd biztosít arról, hogy két perc és elindul. Hálásan megköszönöm neki, aztán megpillantok egy utcatáblát, így lediktálom a srácnak a helyzetem pontos címét.
- Oké, sietek – ígéri meg. – A GPS szerint van tőled kétszáz méterre egy kávézó. Ülj be addig oda, oké?
- Oké – bólintok, aztán bontjuk a vonalat.
A kávézóhoz érve rájövök, hogy pénz az nincs nálam, így inkább csak egy utca menti padra ülök le, és bár próbálom meggyőzni magamat, hogy ne olvassam el Drew SMS-eit, a kíváncsiságom erősebbnek bizonyul. A srác nem aprózta el, bár tíz perc sem telt a beszélgetésünk óta, már tizennégy SMS sorakozik a mobilomon tőle. Többen ugyanaz áll, legfeljebb a stílus változik, de összességében azért látszik rajtuk, hogy miként is módosult a fiú hozzáállása az egész beszélgetésünkhöz.
Most mégis mi bajod van? Barátok vagyunk, nem értem miért zavar, hogy mással vagyok.”
Tényleg nem értelek… Te dobsz ki engem, és neked áll feljebb!”
„Most komolyan a csaj borított ki ennyire?”
Oké, egy kicsit tényleg paraszt voltam beszélgetés közben. Hívj fel, oké? Már se alattam, se felettem nincs senki.”
Jó, az előző SMS végét inkább ne olvasd el!”
Azt mondtad fontos. Gáz van, cica?”
Hahó!
Oké. Kizárt, hogy a seggfej stílusom borított ki ennyire, viszont ha mégis, akkor ne haragudj, tedd túl magad rajta, és hívj fel!”
Úgy értem, hogy most hívj fel, nem miután túltetted magad rajta…
Cicaaaaaa
Legalább egy SMS-t írj, hogy nincs baj.”
Na jó, odamegyek! Még Brooke-nál vagy? Ugye nem anyukáddal történt valami?”
Kérlek szépen, válaszolj!”
Cica, kérlek ne csináld ezt! Megőrülök
Bár énem egy része elégtételt érez, egy másik felem tökéletesen el tudja képzelni, hogy mi zajlik le Drew-ban, és bár hihetetlenül haragszom rá, végül erőt veszek magamon, és bepötyögök neki egy pársoros választ.
Nem kell, hogy gyere, Nate már elindult. Tudod, ahogy azt egy barát teszi… És nem Drew, nem csak egy kicsit voltál paraszt, hanem irgalmatlanul nagyon. Felhívlak, mert szükségem van rád, és arra nem veszed a fáradtságot, hogy legalább a farkadat kihúzd a másikból, amíg beszélek veled. Inkább ne vetted volna fel… A vicc az egészben, hogy amúgy aggódtam érted. Kár volt.

Tudod egyébként azt nem értem, hogyha benned ekkora tüske van ezzel az egész „maradjunk barátok” dologgal kapcsolatban, akkor miért nem tudtad ezt tegnap elmondani. Mindenesetre ne aggódj, most már nem szeretnék a barátod lenni. Ha ezt tudod nyújtani barátként, akkor nem tartok rá igényt. Roxie

23 megjegyzés:

  1. Ezt nen hiszem el! Hogy lehet így vége egy bejegyzésnek? Most nem tudom eldönteni, kit sajnáljak jobban, Roxit vagy Drewt... Egyébként érdekes, azt gondoltam, hogy a klinikán majd bem megy minden olyan simán, de hogy a két lányban ekkora harag legyen... És Brooke szemszögéből is teljesen jogos - azt a részt kivéve, mikor Roxienak támadt - hiszen, ha úgy nézzük, az anyja lemondott róla, olyan, mintha eldobta volna... Minden esetre, mint minden elötte lévőt, ezt a részt is imádtam! Hihetetlen, hogy milyen kidolgozott, és felépített fejezetekkel tudsz előállni minden alkalommal! 😊 Most már 2 hát múlva várható a folytatás?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      A végért elnézést, de valami ütőssel szerettem volna zárni. Eredetileg Roxie SMS-e nem lett volna be, csak Drew-é, de végül én is megszántam a fiút, így kapott választ :D
      Igen, várható volt, hogy nem lesz minden egyszerű, mindenkiben hatalmas tüskék vannak, és hát elég hamar elszabadultak az indulatok. Igazából Brooke Roxie ellenes viselkedésének háttere is jobban ki fog derülni a részek során, most még tényleg nem került szóba, mindenesetre elárulom, hogy a lány nagyon nehezen viseli, hogy ilyen könnyedén lecserélték. De persze az alapvető harag benne az anyja felé van - jogosan - de akárcsak Roxie, ő is remekül tud okot találni arra, hogy a testvérét is hibáztassa :D
      Nagyon örülök, hogy tetszett a rész, eléggé tartottam attól, hogy mindössze ennyi Drew Wiliams dózissal elégedettek lesztek-e, de hát kellenek az ilyen fejezetek is, hiszen bármennyire is imádjuk a srácot, Roxie élete nem csak ebből áll :)
      És nagyon remélem, hogy nem kell két hetet várni a folytatásra <3
      Köszi, hogy írtál :)

      Törlés
  2. Úristen ez most komoly? Megváratsz itt ennyi idővel egy ilyen fantasztikus résszel és erre így befejezni??Hát megőrülök :D
    Viccet félretéve fantasztikus rész lett, érdekes volt megismerni Brooke-ot kíváncsi vagyok lesz e valami változás a viselkedésében..Illetve Roxie+Nate..valami?
    Nagyon várom a következő részt, siess vele☺
    U.i.: Túl vagy már minden vizsgán?Sikerültek?
    Puszi: Ági♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Igen, komoly :D Megváratlak titeket, aztán képes vagyok ilyen aljas módon befejezni. Egy szörnyű nőszemély vagyok :D
      Nagyon örülök, hogy tetszett a rész, izgultam, hogy a Brooke vonal mennyire fog benneteket érdekelni, de akkor ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki kíváncsi annak a szállnak is a folytatására. Roxie és Nate pedig majd kiderül ;)
      A következővel sietek :)
      Még nem vagyok túl mindenen, egy mikroökonómia vizsgám lesz még januárban, de a többi úgy fest kész. Akadtak jobbak, akadtak kevésbé jobbak, volt sírás is, de túl vagyok rajtuk :D
      Köszi, hogy írtál <3

      Törlés
  3. Drága Naomi!
    Fel sem tűnt, hogy ennyi idő telt el! Ahogyan az sem jutott egyszer sem az eszemben, vajon milyen lesz Brooke. Az, hogy az anyja tette mindazt, amiért gyűlölte az apját, hihetetlen és sokkoló. Mikor olvastam az idézetet, azt hittem, vicces lesz ez jelenet, és bár tippeltem Nate megjelenésére, nem akartam, hogy ilyen módon kerüljön képbe. Nagyon, nagyon várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey Smile! :)
      Sajnos nekem feltűnt, állandó lelkiismeret furdalás gyötört, de végre túl vagyunk ezen a hosszú időszakon :D
      Igyekeztem sokkolni, annyira vártam már, hogy kiderüljön, mert mindenki úgy utálja szegény apukát, holott amúgy nem is akkora ludas ebben az egészben, mint azt gondoljuk.
      Az idézet direkt lett ilyen kis rövidke, hogy bármit bele lehessen képzelni, jó látni, hogy nem derült ki belőle azonnal a balhé. Nate pedig, majd elválik... ;)
      Sietek a folytatással <3

      Törlés
  4. Sziia!
    Hát, azt kell mondjam kegyetlen voltál ám a végén... Remélem, hogy a kettejük kapcsolata túléli ezt a kis "veszekedést" és Roxie nem csinál semmi hülyeséget...
    Nagyon várom a folytatást!

    Fanni M.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Nagyon igyekeztem kegyetlen lenni, bár amúgy ennél szerintem voltam már gonoszabb :D A folytatásról egyelőre nem nyilatkoznék, az én fejemben már van valami, úgyhogy hacsak a szereplők nem írják át maguknak a folytatást, akkor az lesz, amit én szeretnék :D
      Sietek a folytatással <3

      Törlés
  5. Hali! ^.^

    Igazából szerintem ez az egyik legjobb részed. Drámából, sérelmekből, izgalmakból, mindenből pont elég dózist raktál bele és fantasztikus végeredmény született. Ami pedig Drew-t illett, szerintem megérdemelte. Mármint basszus, legalább addig hagyja abba amíg telefonál vagy valami. Kíváncsi vagyok mi lesz a kövi részben.
    Várom. *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Annyira különös, hogy ezt írod, mert úgy küldtem tovább ezt a részt a bétámnak, hogy "még lehet törölni fogom". Mindig izgulok, hogyha nincs jelen elég erősen a szerelmi szál, akkor nem fog tetszeni, és mindig annyira megkönnyebbülök, mikor valaki ilyet ír, mint most te. Annyira jó látni, hogy azért a mellék vonalak is lekötnek titeket, és tényleg annyira megnyugtat.
      Drew pedig szerintem is megérdemelte, mert azért ez a pofátlanság csúcsa :D
      Köszönöm, hogy írtál <3

      Törlés
  6. szia :)
    én most akartam elkezdeni olvasni, de sajnos nincs kedvem kikeresni a legelejét... tanácsolhatom, hogy oldalra tégy egy tartalomjegyzéket, vagy archívumot, ahol minden eddig írt posztod látszik?
    kérlek!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    2. Szia! :)
      Igen, van egy olyan aprócska bökkenő, hogy azt hiszem telefonos nézetben a Spring Notes tartalomjegyzéke pont nem jelenik meg, de ezen: http://nlp-feljegyzesek.blogspot.hu/p/tavasz.html a linken megtalálod :) illetve az első 11 részt megtalállod, mert lusta voltam frissíteni, de amint válaszoltam a komikra, pótolom a mulasztást :) Ha pedig másik sztori érdekel akkor ez a nyárié: http://nlp-feljegyzesek.blogspot.hu/p/blog-page.html ez pedig a télié: http://nlp-feljegyzesek.blogspot.hu/p/tel.html
      Köszönöm, hogy írtál <3
      Vivi, neked pedig köszi a segítséget, de így talán egyszerűbb :D

      Törlés
  7. Orsiii imàdom <3 de ki készítesz. Ez valami fantasztikusan szuper rész volt -jo sok perverzséggel ;)- de egyszerűen imádnivaló rész volt. Tudod családi idill meg minden... Azért elég nagy tragédia lehet Roxienak ez igy egyben. Drew meg, ha nem imàdnám úgy most megutálnám. Hát igy kell bánni egy lánnyal?! (tudod feminista én meg minden... :D)
    De Drew az Drew. Szóval ő a hármasszámú férjelöltem :D <3
    Megérte várni ennyit, de kérlek legközelebb sieess :) és nem, nincs véletlnül sem üldözési mániám... :D :D
    Szeretlek, puszi, Vivi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Annyira örülök, hogy itt vagy megint :D Annak pedig, hogy még szereted is, kifejezetten :D
      Igen, a sorokból csak úgy sugárzott a béke és a szeretet :D Amúgy igen, szerencsétlen Roxie-t rész végére egész megsajnáltam, mert így a nyakába kapni az egészet nem lehetett baráti, de innen már csak felfelé van :D Vagy legalábbis reméljük... ;)
      Hármasszámú? :D Ki az első kettő? (Igen, Drew Williamsnek most beletiportál az egojába, és haragszik rád :D)
      A kövivel pedig sietek :)
      Köszönöm, hogy írtál <3

      Törlés
  8. Kedves Naomi^^

    Köszönöm, hogy a haza utamra adtál olvasnivalót <3
    És bár előbb kiraktad, isten a tanúm, többször is neki futottam, de csak nem hagytak olvasni, így maradt a busz. Szerencsémre ma már sokan nem utaztak a buszommal, így csupán kevesen éltek azzal a megtiszteltetéssel, hogy végignézhették, mi játszódik le bennem, amikor az új részt olvastam *o* :"D
    Iszonyat jó lett, és bár Brooketól valamiért nem vártam ennyi keserűséget és negativitást, de sose azt nézd, valószínű velem van a baj, vagy még megmagyarázásra fog szorulni ez a megnyilvánulás ;) :D
    Kíváncsian várom a következő részt ^^

    Kisses
    A.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága April! :)
      Mindig mikor meglátom a nevedet eszembe jut, hogy így szerettem volna elnevezni ennek a sztorinak a főszereplőjét, és sosem tudom, hogy végül miért nem így tettem, de mindig megfogadom, hogy az őszi sztoriban April lesz. És igen, ez tök lényegtelen, és tök bonyolultan megfogalmazott mondat volt, de muszáj volt kiadnom magamból :D
      Mindenesetre nagyon szívesen, örülök, hogy nem unatkoztál hazaúton :D
      Annyira jó, hogy tetszett a rész *-* Brooke megnyilvánulása még jobban meg lesz magyarázva, sok kimondatlan dolog van a lányban, ami a későbbiekben felszínre fog törni, szóval ne aggódj, meg fogom majd próbálni eloszlatni a kétségeidet :D
      Köszönöm, hogy írtál <3

      Törlés
  9. Szia! :D
    El se hiszed, hogy mekkora örömet okoztál azzal, hogy hoztad az új részt. Épp vonaton ültem amikor láttam és egyből jobb kedvem lett. :)
    Annyira tetszik ez a történet, hogy elmondani sem lehet. Ez a kedvencem. Nekem ez is tetszett, hogy úgymond veszekednek, mert ez szerintem kezdi azt jelenteni, hogy vannak érzéseik egymás iránt. Drew viszont tényleg egy jó nagy paraszt volt. Most komolyan..értem én hogy fiúból van, de ha már Roxie nem hajlandó barátság extrákkal kapcsolatban lenni vele, egyből meghúz egy csajt? Ez egyrészről gyerekes és éretlen másrészről meg paraszt. Oké, nincsenek együtt de még a vak is látja, hogy kezdenek egymásba habarodni. Persze a bevallásokkal lesznek baok a nagy ego miatt gondolom. Roxiet is teljesen megértem Brooke ellen irányuló ellenszemve miatt, de ez a titok még engem is szíven ütött. Kíváncsi vagyok a háttérsztorira. Az meg hogy amikor összeomlott Roxie világa Drew éppen mással volt elfoglalava nagy parasztság. Ezt a tüskét elég lesz kihúzni. Kíváncsi vagyok, hogyan nyeri el Roxie bocsánatát és hogyan alakul a szerelmük története.
    IMÁDTAM!
    Siess a következővel! :D
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Annyira jó, hogy ennyire örültök az új résznek, mindig tök sok ihletet és motivációt ad :)
      Szerintem is jó volt, hogy egy kicsit veszekedtek, meg ahogy a mondás tartja, "attól fáj, aki számít". Igen, Drew lehetett volna egy kicsit kevésbé tapló - sőt, nagyon -, de a következő részben kifejti majd, hogy tulajdonképpen miért is ő ebben a történetben a jófiú :D A bevallások pedig sosem egyszerűek, pláne az ilyen viták után, de ha azt nézzük, hogy hogyan is ért véget az elmúlt két történet, nem nagyon kell aggódnotok. ;)
      Igyekeztem kellően sokkolni Roxie szüleivel kapcsolatban, annyira örülök, hogy sikerült. Izgultam, hogy az a szál senkit nem érdekel, de akkor ezek szerint igen, és ezt annyira jó érzés olvasni :)
      Örülök, hogy tetszett!
      A következő pedig néhány perce kikerült <3

      Törlés
  10. Még sok részt kell pótolnod, hogy megbocsájtsam ezt a másfél hónapot. Siess,de nagyon!

    VálaszTörlés
  11. AZTA KICSI KUTYA FARKINCÁJA!
    Először is szeretnék bocsánatot kérni, hogy nem írtam eddig kommentet, de fullosan szaladt a suli! De ez nem lényeg.
    Ami viszont az, hogy ez a rész fantasztikus lett! Komolyan mondom imádtam. Teljesen így képzeltem el a találkozást, éreztem, hogy lesz benne egy nagy csavar, egy nagy veszekedés, és valami cifraság Drew-val. De azért nem hittem volna, hogy ennyire nagy pofátlanságra is képes!
    Összességében, imádtam, és hihetetlen vagy, hogy minden tehendőd mellett, képes voltál még erre is időt szánni, azt hiszem erre, csak annyit írok, hogy KÖSZÖNÖM (jó nagy betükkel ;) )
    Nagy ölelés Hope!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hidd el, tökéletesen át tudom érezni, mikor fullosan szalad a suli, nem véletlenül volt másfél hónapnyi kihagyás az oldalon :D A lényeg, hogy most itt vagy, és én nagyon örülök neked <3
      Annyira jó, hogy tetszett a rész, mindig izgulok, hogy így lesz-e, és szinte rettegek az első kommentig, ami aztán mindig olyan kedves lesz, hogy megnyugtatja piciny szívecskémet :)) A találkozásnál várható volt, hogy borulni fog a bili, bár szerencsétlen Roxie kicsit sok mindent kapott egyszerre a nyakába, de tekintve, hogy jórészt mindenkivel összeveszett, azt hiszem, innen már csak felfelé van neki :D
      Köszönöm szépen, hogy írtál! <3

      Törlés