Tavaszi Bejegyzés #13

2016. november 6.
Sziasztok! :)

Hihetetlen, hogy már a 13. fejezetnél jár ez a történet, a még hihetetlenebb pedig, hogy 99 A4-es oldalnál. Furcsa belegondolni, hogy anno a Summer Notes 20 fejezete 120 oldalas volt. Úgy fest csak bőbeszédűbb lettem az idő során :D
Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

13.Fejezet
Kezdem piszkosul unni, hogy egy szabad estém sincs, mert Drew Williams valamilyen oknál fogva biztos, hogy nálam köt ki. Jó, amikor múltkor én mentem át hozzá, az határozottan a saját döntésem volt, és még határozottabban élveztem, de ettől függetlenül tényleg rám férne már egy üres éjszaka, amikor megbeszélhetném Grace-szel, hogy egy egytől tízes skálán mennyire kergültem meg. Persze nagyon jóban vagyok Drew-val, és hát a fiú egyértelműen tud valamit, amit barátnőm nem, de sajnos a csajos beszélgetésekre alkalmatlan, ráadásul ő az egyik fő téma, így nem is lenne az igazi vele megbeszélni az épp aktuális agymenéseimet. A másik fele a problémáimnak pedig ugyebár az anyám, valamint Brooke, és bár utóbbival kapcsolatban Drew biztos hogy többet tud mondani nekem, mint Grace, valahogy nem akaródzik szóba hozni a dolgot a fiú előtt. Igazából magát Brooke-ot nem akaródzik felemlegetni, annyira rettegek a találkozástól, hogy az hihetetlen, és fogalmam sincs, hogy mégis mit kezdjek az egész szituációval. A nővérem egyszer világosan az értésemre adta, hogy nem akar velem találkozni, éppen ezért úgy érzem, hogy nem kéne elmennem holnap anyával és apával a pszichiátriára. De anya számít rám, meg amúgy sem hagynám őket kettesben apával, mert hát mégiscsak sok az indulat, és a végén még árvává válnék.
- Cica, így soha nem fogunk végezni – bök oldalba Drew, mikor észreveszi, hogy elkalandoztam.
- De az összes borzalmas! – vágom le a matracra a kezemben tartott papírokat. – Ezt hallgasd! „Ahogy szemeidbe nézek előttem az óceán, csak te adsz enyhülést te igazi szépleány.” Mi az isten ez? Még csak nem is kék színű a szemem! – hőbörgök, amin a fiú szemmel láthatóan remekül szórakozik.- Szépleány… Erről egy tyúkot szorongató, szalmaszőke, fonotthajú, tanyasi tizenkétéves jut az eszembe – dühöngök tovább. – Te pedig ne röhögj, itt van a rólad szóló rész is! „A mosolyodnak nincsen párja se földön se az égen. Te vagy az én váram, az örököm és a végem.”
- Végül is, ez is neked a rosszabb – töpreng el a srác. – Nekem lehengerlő a mosolyom, te pedig meghalsz – fordítja le a sort, kiérdemelve egy gyilkos pillantást.
- Apám a létező legidiótább dalszövegírókkal dolgozik együtt?
- Most mit vársz tőlük? Olyan érzelmeket kéne dalba önteniük, amik alapvetően nem léteznek, de még ha lennének is, ők amúgy sem tudnának róluk, hiszen elvileg mi éljük meg őket. Érthető, hogy jönnek a jól bevált klisékkel.
Oké, bár tudom, hogy Drew mit akar mondani, én elveszek abban az aprócska részletben, hogy nincsenek bennünk érzelmek. Mármint, az nem lep meg, hogy a srác nem érez olthatatlan szerelmet az irányomban, de azért valami csak lehetne benne. Én azt hittem, hogy azért némi szimpátia, meg hát lássuk be, vonzalom, azért kialakult kettőnk között. Sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor az is megfordult már a fejemben, hogy ezt az egész barátság extrákkal dolgot hamarosan magasabb szintre emeljük. Jó, ez normál esetben egyébként az egész kapcsolat nyilvánosságra hozásával lenne elérhető, ami nálunk ugye nem opció, de ettől függetlenül azért lehetne konkretizálni a dolgokat. Na jó! Igazából azt se tudom, hogy most mi van velünk. Drew tök magától értetődőnek veszi, hogy néha megcsókol, remek érzékkel tesz perverz utalásokat az együtt töltött esténkre, és úgy alapvetően, pofátlanul kényelmesen érzi magát a jelen helyzetben. De sosem beszéltük meg, hogy ez így most úgy igazából micsoda. Mármint tényleg csak egy kis extrát csempészünk a barátságunkba, amikor épp nincs más, vagy ez már valami komolyabbnak a kezdete? Azért bíztató, hogy bár én vagyok az egyik fél ebben a kapcsolatban, gőzöm sincs, hogy mégis merre felé haladunk.
- Azért a szemem színét tudhatnák – szedem össze magam.
- Amennyit forgatod őket, igazán megjegyezhették volna – cukkol.
- Ne idegesíts, Williams! – figyelmeztetem. – Három órája olvasgatjuk ezeket a marhaságokat, és kezd elfogyni a türelmem.
- Ja, hogy az eddigi a türelmes éned volt? – húzza tovább az agyam, mire legszívesebben leütném. – Tartsunk szünetet.
- Drew, egy hetünk van összehozni a dalt. Még se szövegünk, se zenei alapunk, ráadásul az egészet fel is kell venni, az utómunkálatokról nem is beszélve. Nincs szünet! – pörgök túl teljesen.
- Hé, cica! – húzza végig mutatóujját az ajkaimon, ezzel belém fojtva a szót. – Menjünk el valahova. Utána egész éjjel olvasgathatjuk ezeket a műremekeket, de most teljesen be vagy csavarodva…
Nem szívesen látom be, de a fiúnak igaza van. Belepörgettem magam egy spirálba, amiből képtelen vagyok kiszakadni. Brooke élete sokkal keményebb, mint azt gondoltam, alig van időm magamra, megállás nélkül elárasztanak a feladatok, és mikor végre valamit jól csinálok, kiderül, hogy az csak a bemelegítés volt. Még szoknom kell ezt az egész világot, ráadásul anya se könnyíti meg a dolgomat, hiszen hiába próbálok teljes egészében idekoncentrálni, akaratlanul is újra meg újra visszatérek a régi életemhez, ami kezd ugyanolyan megterhelővé válni, mint a nővéremé. Félek, hogy mi lesz, ha összemosódik a kettő, rettegek attól, hogy véglegesen a nyakamba borul ez az egész. És akkor még Drew is itt van. Annyival egyszerűbb lenne, ha nem csókolt volna meg.
- Másfél órát kapsz – adom be végül a derekam, mire a fiú arcán megjelenik az az ellenálhatatlanul édes mosoly.
A kocsiút alatt hiába faggatom a srácot arról, hogy mégis hova szándékozik vinni, egyre csak azt kapom válaszul, hogy az meglepetés. Így utólag belegondolva, lehet, hogy elhamarkodott döntés volt másfél órát megelőlegezni neki.
Egyébként az biztos, hogy a srác tegnapi bejelentése hatalmas port kavart mindenhol, ugyanis hiába kapcsolgatom a rádiót, mindenhol rólunk beszélnek, pedig azért huszonnégy óra alatt már igazán feldolgozhatták volna a hírt. Mások is csináltak már duettet, nem értem, mit vannak úgy oda. Szegény Bieber mindenesetre bukta a nagy sajtóvisszhangot, ugyanis az ő neve rendszerint csak a mi nagy beharangozónk után kerül említésre, ott is csak mintegy mellékesen. Most már csak azt kéne elérnünk, hogy ne legyen gigantikus bukás a közös dalból.
Húsz perc autókázás után Drew lelassít, majd némi keresgélés után leparkolja a Porsche-t egy kulcsmásoló előtt. Vegyes érzésekkel szállok ki a kocsiból, ugyanis a környék egyáltalán nem olyan, amit Brooke személyéhez társítani tudnék. Sőt. Eléggé aggódva figyelem a tűzpiros kocsi csodaszép dísztárcsáit, mivel erős a gyanúm, hogy azt többet bizony nem fogjuk látni. Egyébként nem kell egy lerobbant, sötét sikátort elképzelni, ahol bűzölög a személt, és macskatetemek hevernek a kövön, szimplán csak látszik a helyen, hogy nem Hollywood üdvöskéi lakják. Sokkal jobban emlékeztet a saját otthonomra a maga többemeletes paneljaival, amiknek a falait grafitik borítják, és hát a gyatra közvilágítás nem sokat javít az ellenérzéseimen.
- Itt akarsz eltenni lábalól? – sandítok gyanakodva Drew-ra. – Csak hogy tudd, nagyon hangosan tudok sikítani – figyelmeztetem.
- A fenébe… Legközelebb majd akkor valami kietlen környéken próbálkozom – játssza el a csalódottat.
- Na, de most tényleg! Mit keresünk itt?
- Ne kérdezz annyit, cica! – int le, majd ujjait rákulcsolja az enyéimre, és elhúzz az egyik keresztutca irányába.
Ahogy befordulunk a sarkon, fülemet megüti az ütemes basszus, a távolban pedig kiveszem egy bár neoncsövekkel kirakott cégérét. Bár azt nem tudom, hogy Drew miért hozott engem egy szórakozóhelyre, afelől kétségem sincs, hogy az úticélunk a „Borsmenta” névre keresztelt pub. Igazából nem sok más opció van, szóval amennyiben nem az a célja, hogy lelökjön valamelyik lakóház tetejéről, vagy, hogy esetlegesen kiraboljuk a patikát, csak a bár maradt.
- Drew… Nem sok kedvem van bulizni – próbálok hatni rá. – Egyáltalán mi ez a hely?
- Ez volt a törzshelyünk a bandával – magyarázza. – Tudod, amibe mindketten jelentkeztünk Nate-tel. Minden héten itt buliztam, király egy hely.
- Tehát errefelé laktál? – ámulok el.
- Te komolyan egyik kisfilmemet se nézted meg a tehetségkutató alatt? – háborodik fel.
- Miért néztem volna? Mindig azt vártam, hogy végre kiess…
- Na, szépen vagyunk! Így sajnos nem engedhetlek be a törzshelyemre.
- Most komolyan kitiltasz azért, mert nem neked drukkoltam? – nevetem el magam hitetlenül.
- Még szép – vágja rá azonnal, de ettől függetlenül tovább sétálunk a bár bejárata felé. – És igen. Három utcával arrébb nőttem fel.
Automatikusan oldalra fordítom a fejem, mintha minimum átláthatnék a házak falain, és valami mágikus képességgel magam elé vetíthetném a lakást, ahol Drew felnőtt. Furcsa, hogy bár Grace megannyit fecseg a fiúról, valahogy mindig az a kép élt bennem róla, hogy neki csak megszületni volt nehéz. Azért a környéket elnézve, határozottan volt mit tennie ahhoz, hogy most ott legyen, ahol. Jó, igazából csak ki kellett nyitnia a száját, és villantania kellett hol egy mosolyt, hol pedig egy kis részletet a hasizmából, de azért régebben biztos nem volt egyszerű. Ha abból indulok ki, hogy anyu és én is ilyesmi árfekvésű környéken étünk, sőt, élünk a mai napig, akkor határozottan nem az volt Drew legnagyobb gondja kiskorában, hogy merre zselézze a haját.
- Ha szeretnéd, a buli után megmutatom – veti fel.
- Oké – kapok az ajánlaton rögtön. – Viszont, mondhattad volna, hogy bulizni jövünk. Akkor felvettem volna valami normálisat – húzom el a számat, ahogy végig pillantok magamon.
Persze Drew-t sem kell félteni, azonnal lecsap a lehetőségre, hogy látszatra mindenféle hátsószándék nélkül végigstírölhessen. Tekintete hosszan elidőzik szaggatott farmeremen, ahogyan sötétzöld felsőm dekoltázsát is igen alaposan szemügyre veszi. Egy szemforgatással veszem tudomásul, hogy Drew még a létező leghétköznapibb szerelésem láttán is képes beindulni, legalábbis perverz vigyora erről árulkodik.
- Teljesen rendben vagy így, cica – int le. – Amúgy is, mellettem mindenki jól néz ki – teszi még hozzá, kiérdemelve egy baráti tockost.
Mikor belépünk a bárba, meglepetten veszem tudomásul, hogy élőzene szól, ahogyan az is ámulattal tölt el, hogy mennyire tágas is valójában a helyiség. Baloldalon egy hosszú bárpult húzódik, ami körül raklapból összeeszkabált asztalok és padok sorakoznak, helyet biztosítva a táncolásban, esetleg az alkoholizálásban megfáradt vendégeknek. Jobb oldalon áll egy méretes színpad, amin jellenleg egy számomra ismeretlen együttes zenél, a színpad előtt pedig egy tágas tánctér kapott helyet, amit szinte teljesen ellepnek a bulizók. Egyébként az átlagéletkor nem lehet több huszonkettőnél, szemmel láthatóan ez a helyi gimnazisták, valamint egyetemisták törzshelye, és úgy fest, ezt a felnőttek is tiszteletben tartják. Az egész helyett belengi az a könnyed nemtörődömség, ami ha csak néhány órára is, de elfeledteti az emberrel a hétköznapi problémáit, és megadja neki azt a felszabadultság érzetet, amire egyszerűen mindenkinek szüksége van néha. A falakat dekoráció gyanánt grafitik borítják, a lámpákat különböző színű papírbúrák ölelik körül, ezzel a legváltozatosabb fényekkel világítva meg a helyiséget.
- Váó – ámulok el őszintén, miközben Drew finoman beljebb tol, hogy ne álljam el a többiek elől a bejáratot.
- Az udvart pedig még nem is láttad – nevet fel a fiú. – Át van alakítva deszkaparkká, nagyon menő. Háromszor törtem el ott a kezem – meséli, közben pedig egyre beljebb kalauzol.
- Ne már, hogy még gördeszkázni is tudsz! – háborodom fel. – Igazán lehetne már valami, amihez nem értesz…
- Lehetetlent kérsz, cica – érkezik a nagyképű válasz. – Hiszen tudod, hogy tökéletes vagyok! – tárja szét a karjait, amolyan „nincs mit tenni” stílusban.
- Persze, Drew. Még a bolygók is körülötted keringenek…
- Ugyan már, tudod, milyen fárasztó volt szemmel tartani őket? Átpasszoltam a Napnak a feladatot – legyint egyet, és bár egoista válasza megbotránkoztat, képtelen vagyok nevetés nélkül megállni.
- Olyan hülye vagy – csóválom meg a fejemet még mindig mosolyogva.
Drew már válaszolna, mikor is az együttes dalt vált, fülemet pedig megüti Ariana Grande Into you című számának első néhány akkordja. Alapvetően nem vagyok egy nagy rajongója a lánynak, szerintem túlságosan elment a tucat celebek irányába – akárcsak Brooke -, de valamiért ezt a számát hihetetlenül szeretem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, főleg, hogy kezdetben piszkosul utáltam, de ahogy egyre többet hallgattam, megbarátkoztam vele. A szövege eleinte kiborított, de aztán valahogy mégis azon kaptam magam, hogy a dal néhány sorát dúdolom zuhanyzás közben. Arról nem is beszélve, hogy Grace egy időben teljesen bele volt zúgva ebbe a számba, így mikor esti műszakosok voltunk Noahnál, ez a szám sosem maradhatott ki az aznapi lejátszási listáról. Mikor pedig felcsendült Ariana hangja, Grace rendszerint kilibbent a pult mögül, és olyan táncot lejtett tök idegen srácokkal, hogy attól én éreztem zavarban magam, egészen addig, míg egyszer egy fiú fel nem kért, és hát… mondjuk úgy, hogy ráéreztem a ritmusra.
- Gyere, táncoljunk! – ragadom meg a srác kezét, és már húzom is a színpad felé.
- Komolyan? Pont erre? – kezdi el a kötözködést Drew.
- Mi bajod van vele? Tök jól énekel a csajszi – bökök mutatóujjammal a zenekar egyik énekese felé. – Gyere már!
- Hát nem is tudom… - húzza el a száját. – A lassabb táncok jobban fekszenek.
- Na, ne! – állok meg azonnal, és a döbbenettől kikerekedett szemekkel meredek a fiúra. – A magasságos, az utánozhatatlan, az egyetlen, a félisten Drew Williams nem tud táncolni? – játszom rá a szerepemre, mire a srác durcásan meg is húzza a hajamat. – Igen, a gyerekes kimaradt a felsorolásból – teszem még hozzá, begyűjtve egy újabb csúnya nézést. – Na, gyere velem táncolni!
- Majd innen nézlek – próbál meg alkudozni.
- Hát, te tudod – vonom meg a vállaimat. – De csak, hogy tudd, ezt hagyod ki – mutatok végig magamon hátrálás közben, aztán hátat fordítok a srácnak, és belevetem magam a táncoló tömegbe.
Épp lemegy az első refrén, mikor megfelelőnek ítélem a helyet a táncoláshoz, így a dal egyik viszonylag lassabb része kezdődik el, ami a maga lágyságával, és túlfűtött soraival azonnal bekúszik a bőröm alá, arra késztetve minden egyes porcikámat, hogy együtt éljenek a ritmussal. A csípőm automatikusan fordul, a térdem behajlik, kezeim pedig ösztönösen túrnak végig barna tincseimen, siklanak végig a nyakam vonalán, tovább a mellkasomon, le az oldalamon, hogy aztán a nadrágom farzsebében állapodjanak meg, még jobban kihangsúlyozva az amúgy sem visszafogott csípő tekerést. Ahogy hátra vetem a fejemet, tekintetem egy hosszú másodperc erejéig találkozik Drew-éval, és ahogy látom a fiú szemében megvillanó fékezhetetlen vágyat, önkéntelenül is elmosolyodom. Bár tudom, hogy elértem a célom, azért úgy teszek, mintha ebben a kemény két mozdulatban is kimelegedtem volna már, így megragadom felsőm szegélyét, feljebb tolom az oldalamon, majd a derekam vonalánál megcsomózom, megmutatva Drew-nak, hogy milyen is az igazi hasvillantás.
Érkezik a második refrén, és egy időben azzal, hogy elengedem a pólómra kötött csomót, fedetlen bőrömön lágyan végig simít két férfi kéz, hogy aztán ujjaival határozottan a bőrömbe markoljon, majd egy magabiztos mozdulattal magához rántson. Minden egyes idegvégződésem felizzik, gerincem mentén végigfut a hideg, szaggatottá válik a légzésem, és egész testemet elönti a forróság. Drew teljesen megbabonáz, egyszerűen megőrjít, pedig lényegében nem tett mást, mint mögém állt. Ez határozottan nem normális… Mindenesetre, itt az ideje, hogy egy kicsit én irányítsak.
Tenyerem rásiklik a fiú kézfejére, majd miközben lágyan vezetem a mozdulatait, elfordítom a csípőmet, gondosan ügyelve arra, hogy egy pillanat erejéig fenekemmel véletlenül érintsem az ágyékát. Elégedetten veszem tudomásul, hogy a hangos zene ellenére is tökéletesen hallom a Drew-ból kiszakadó sóhajt, aztán úgy döntök, hogy a srác már kellően ráérzett az irányításra, így felemelem a kezeimet, hogy ezúttal karjaimat a fiú nyaka köré fonjam, még közelebb vonva magamhoz. A következő pillanatban már ajkak gyöngéd érintését érzem a vállamon, és immáron rám kerül a sor a sóhajtozásban. A szemeimet ösztönösen lehunyom, hogy még jobban megéljem a pillanatot, majd megeresztek egy hihetetlenül lassú csípőkörzést, ami már nem csak egy másodperc erejéig érinti azt, amit az ilyen mozdulatoknak érinteniük kell.
- Cica – súg bele egyszerre kérlelően és fenyegetően a fülembe, mire csak ártatlanul hátra sántítok rá a vállam felett.
- Na, mi van, szépfiú? – cukkolom szándékosan azzal a becenévvel, amivel korábban a fotózáson tettem, és hát szavaim az utolsó gátakat is lebontják.
Drew egy könnyed mozdulattal maga felé fordít, és olyan hévvel csókol meg, hogy majdnem hátra esem. Kezei azonnal elkalandoznak fedetlen bőrömön, be-betévednek a felsőm alá, ahogyan ajkai is felfedezőútra indulnak a kulcscsontomon, hogy aztán újra és újra visszatérjenek a számra, még nagyobb szenvedéllyel csókolva, mint előtte.
- Na, ne! Káprázik a szemem, vagy tényleg Drew Williams áll előttem?! – kiált fel valaki mellettünk, a következő pillanatban pedig ez a valaki arrébb taszigál, hogy őszinte ámulattal az arcán meredjen Drew-ra. – Szia, haver! – ragadja meg a srác kezét, és szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarja, hogy épp félbeszakított valamit. – Te jó ég! – kiált aztán fel, és már épp elhinném, hogy most jön a bocsánatkérés, mikor is folytatja. – Te pedig Brooke Evans vagy! Úr isten! Srácok, itt van Drew és Brooke! – kiáltja túl a zenét, mire a környékünkön állók azonnal felénk fordulnak, és hát az intim pillanatnak hivatalosan is vége szakad.
- Szia, Tim! – viszonozza a köszöntést nem túl nagy lelkesedéssel Drew, miközben vet felém egy „ennek még nincs vége” pillantást. – Helló mindenkinek! – köszön aztán úgy általánosságban a többieknek, mire én is odabiccentek egyet, hogy ne nézzenek egy alpári parasztnak.
- Csá, haver! – veti rá magát ekkor egy srác a fiú hátára. – Jöttél visszakönyörögni magad a bandába? – kérdezi röhögve.
- Csakis Alex – válaszol nevetve Drew. – Cica, ő itt Alex, ő nevezett be a versenybe – magyarázza, mire őszinte meglepettség ül ki az arcomra. Mindig azt hittem, hogy nála kattant be az ötlet, hogy ő akkor most világsztár lesz, erre kiderül, hogy még csak nem is az önimádata vezette el a selejtezőre. – Ő pedig a barátnőm, Brooke – mutat be a fiúnak többé-kevésbé őszintén. Jó, igazából az egész egy nagy kamu, mert se a barátnője nem vagyok, se Brooke. Az „ő” stimmelt…
- Nagyon örülök – mosolyog rám a fiú. – Ugye, ha már itt vagytok, énekeltek valamit? – kérdezi.
- Hát, nem egészen ezért jöttünk – próbál meg kifarolni a rögtönzött karaoke-ból Drew, de természetesen a környéken állók már el is kezdik skandálni a „nagyszínpad” szöveget, és igen hamar egy mikrofont találok a kezemben. Basszus kulcs!
A lámpaláz azonnal úrrá lesz rajtam, teljesen lesápadok, és egész egyszerűen kiver a víz. A mikrofont markoló kezem remegni kezd, a bal lábam pedig valamilyen oknál fogva lezsibbad, és csak úgy spontán bizseregni kezd. A bőröm a legkülönbözőbb helyeken viszket, kiszárad a szám, és csak hogy biztosan elég rosszul érezzem magam, egy pillanatra meg is szédülök.
- Hé, mi van veled, cica? – bámul rám értetlenül Drew, miután lebeszéli a karaoke-s sráccal, hogy melyik dalnak vetítse ki a szövegét.
- Én erre képtelen vagyok – motyogom magam elé.
- De hát már álltál Brooke-ként a színpadon. Az egyetlen különbség, hogy ezúttal jó számot énekelsz, és egy elképesztően jó pasi a duett partnered.
- Amikor Brooke-ként énekeltem a dedikáláson, playbackről ment az egész – súgom kissé ingerülten. – Mindjárt kidobom a taccsot – jelentem ki, miközben ösztönösen a szám elé emelem a tenyereimet, hogyha esetleg valóban feltörne a napi ételbevitelem, akkor azt ne nézhesse végig premier plánból mindenki.
- Csak ne görcsölj rá! Hallottalak énekelni, sokkal jobban szólsz élőben, mint én – próbál meg lelket önteni belém, és bár továbbra is vészesen fenyeget egy kitörni készülő hányás, azért egy halvány mosollyal értékelem, hogy Drew képes volt félre tenni az egoizmusát a duett kedvéért.
- Le fogok ájulni onnan – ellenkezem halálra vált arccal. – Ments ki! – esdeklem, bár tudom, hogy nincs túl sok menekülési lehetőségem. Sőt, momentán egy épkézláb indok se jut az eszembe, hogy mégis milyen ürüggyel farolhatnék ki ebből az egészből, leszámítva, hogy megmondom az igazat. Utóbbi meg ugyebár nem igazán jöhet szóba, ráadásul sokkal előrébb se lennék vele, mert feltehetőleg annyian letámadnának a kérdéseikkel, hogy nem a lámpaláztól, hanem a tömegtől produkálnám a pánikbetegség tüneteit.
- Ha elkezded, jobb lesz. Meg amúgy is, tele van a hely félrészeg egyetemistákkal. Ha elszúrod, holnap úgy se emlékszik majd rá senki.
- Csak az a párszáz felvétel… - dörmögöm az orrom alá, mert idő közben elterjedt a hír, hogy Brooke Evans és Drew Williams koncertezni készül, így mindenki odatömörül a színpad elé, és magasba tartott telefonokkal jelzik, hogy részükről kezdődhet az előadás.
- Cica – szólít meg lágyan a fiú, miközben kézfejével gyöngéden végigsimít az arcélemen. – Ha gáz lesz, szívrohamot színlelek, oké? – ajánlja fel, és olyan komolyan adja elő a tervét, hogy képtelen vagyok nem felnevetni. – Ha pedig mégis elhánynád magad, azt a cipőmtől jó messze tedd! – figyelmeztet, a következő másodpercben pedig elindul a zenei alap, Drew pedig fellép a színpadra, hogy belevágjon Michael Jackson „The way you make me feel” című számába.
Ahogy nézem, muszáj megállapítanom, hogy mennyire könnyedén képes létezni a figyelem középpontjában. Zöld szemei csak úgy ragyognak az éberségtől, szája sarkában megbújik az a lezser vigyora, ujjai pedig ösztönösen szántanak végig újra és újra barna tincsein. Végig tartja a szemkontaktust a közönséggel, illetve néha velem, merthogy vészesen közeleg az a pillanat, amikor nekem is bele kell szólnom a mikrofonba.
Bár eredetileg ez a dal nem duettnek készült, annyian feldolgozták már, hogy a kivetítő színváltása nélkül is tudom, hogy hol kell bekapcsolódnom. A hangom kicsit remegve csendül meg, érződik benne az elkövetkezendő percektől való félelem, de aztán valahogy a sor végére sikerül összekapnom magam, és a rész zárósora már egész magabiztosan zengi be a termet. Drew persze ekkor rám villantja az „én megmondtam” vigyorát, majd átkapcsol Mr. Hódító üzemmódba, és akárcsak a dal klipjében Jackson, ő is megállás nélkül megpróbál felszedni. Kezdetben még egész sikeresen játszom a hideg, de azért mégiscsak megkörnyékezhető lánykát, csakhogy ekkor duettpartnerem a közönség legnagyobb örömére bedobja a moonwalk táncmozdulatot, és hát a pofátlanul magabiztos és végtelenül elégedett arckifejezését már nem bírom ki nevetés nélkül. Innentől kezdve Drew teljesen ellopja a showt, sorra mutatja be az idétlenebbnél idétlenebb koreográfiákat, míg én igyekszem legalább annyi időre magamban tartani a röhögést, amennyit a dalszöveg megkövetel tőlem. Hát, hol sikerül, hol nem.
A dal utolsó soránál Drew még elkapja a kezemet, könnyedén megpördít, majd a végszóra magához ránt, és egy csókkal bebiztosítja, hogy a tömeg őrjöngő tapsviharban törjön ki.
- Királyok voltatok! – lép mellénk Alex, majd miután én kapok tőle két puszit, lepacsizik Drew-val, aztán felkonferálja az együttes következő számát.
- Köszönjük a lehetőséget – pillant körbe a bárban a srác, aztán ujjait összefűzi az enyéimmel, és levezet a színpadról. – Gyere, sietnünk kell! – húz el a hátsó udvar felé, és bár fogalmam sincs, hogy miért rohan ennyire, készségesen követem, megállás nélkül szajkózva a „bocsánat” szót, mert gyakorlatilag minden utamba kerülő embert megtaposok, vagy oldalba könyökölök.
Mikor a fiú kilöki az udvar ajtaját, már azt hiszem, hogy végre lassíthatunk, de tévednem kell, ugyanis ekkor Drew nemhogy nem lassít, de még meg is kétszerezi a lépteit, én pedig szinte már repülök utána.
- Hova sietsz? – préselem ki magamból a kérdést két levegővétel között, de igen hamar rájövök, hogy ez rossz döntés volt, mert elkezd szúrni az oldalam.
- Csak nézőközönségünk akadt – felel a fiú, mire hátra pillantok a vállam felett, és meglátok néhány riportert, akik mögött ott lohol egy-egy fotós. – Nem értem, hogy mit akarnak még. Olyan jó színpadi csókot kaptak, erre még mindig nem elég…
Bár böki a csőrömet, hogy mégis, hogy érti azt, hogy „kapták” ezt a csókot, végül lenyelem magamban a kérdést, mert egyfelől így is épp eléggé szúr már az oldalam, másfelől sikerül meggyőzni magamat arról, hogy ezen felesleges dolog össze veszni. Drew épp elégszer megcsókolt már akkor is, amikor kettesben voltunk, azért meg nem hibáztathatom, hogy igyekszik még előrébb terelni a kamu kapcsolatunkat. Az tény, hogy fogalmazhatna diszkrétebben, de ez legyen a legnagyobb gondom.
- Terved is van, vagy ma éjjel lefutjuk a maratont? – kérdezem kissé ingerülten, mikor már a harmadik utcába kanyarodunk be.
- Mindjárt odaérünk.
A mindjárt mondjuk elég erőteljes túlzás, de úgy öt percnyi gyorsgyaloglás után – szerintem az időeredmény alapján kvalifikálhatnám magamat az olimpiára – Drew megáll egy lépcsőház előtt, és mielőtt a riporterek beérnének minket, beüti a kódot, a bejárati ajtó pedig egy halk berregéssel jelzi, hogy bemehetünk.
- A szüleid még itt laknak? – kérdezem suttogva, miközben a fiú elhúz az emelet felé.
- Igen. Anya nem hajlandó elköltözni, pedig már legalább ötszáz házat végig néztünk. Nem is értem… - csóválja meg a fejét. – Viszont halkan, mert ha anya meglát téged, akkor még holnapután is itt leszünk.
- Anyukád mennyire van képben ezzel az egész Brooke üggyel?
- Eléggé érzékeny nála ez a téma. Nem kifejezetten szimpatizál se a kamu kapcsolattal, se pedig magával a testvéreddel. Azt mondta, hogy nyilván nem teregeti ki ország világ előtt, hogy csak a sajtóvisszhang miatt vagyunk együtt, de azt is jelezte, hogy ő ehhez a kapcsolathoz nem szeretne asszisztálni, és többet Brooke-ot sem óhajtja látni.
Bár még lennének kérdéseim, Drew megáll a hetes számú lakás előtt, majd jobbjával felnyúl az ajtókeret tetejére, és némi matatás után leveszi az odahelyezett pótkulcsot. Máskor talán kifejteném, hogy ennél rosszabb rejtekhely csak a lábtörlő alatt lett volna, de ezúttal inkább néma csendben megvárom a zár halk kattanását, majd csendes léptekkel követem Drew-t a lakásba.
A szemeimnek kell néhány másodperc, hogy hozzászokjanak a sötéthez, de ahogy szép lassan kezdenek körvonalazódni a tárgyak, meg tudom állapítani, hogy egy végtelenül otthonos házba csöppentem bele. A meleg színek abszolút dominálnak, a falakat családi képek tömkelege borítja, a levegőt belengi a mosószer illata, a fotel karfáján összehajtott pokrócok nyugszanak, az egyik szék háttámláján pedig egy kötött kardigán pihen. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi az, ami otthonossá teszi, de egész egyszerűen a maga kis apró rendetlenségeivel olyan biztonságérzetet nyújt, olyan szeretet áraszt. Ez az, ami Brooke házából egész egyszerűen hiányzik. Lehet akármekkora a franciaágy, lehet bármekkora a tévé képernyője, lehet akármennyire hiper szuper a kávéfőző, ezt képtelen megadni. Lehet, hogy Drew szülei nem bővelkednek a hellyel, lehet, hogy nem áll minden könyv glédában a polcokon, de mégis, így látatlanban is érződik, hogy mennyivel jobban szeretnek hazatérni egy-egy hosszú nap után, mint a nővérem bármikor is fog.
- Gyere – húz magával a fiú, és bár szeretném jobban megnézni a lakást, készségesen követem a szobája felé.
- Remélem elpakoltad a plüssmacijaidat. Nem tudnám megemészteni, ha Mr. Teddy ott ülne az ágyadban – cukkolom.
- Sajnálom, de Mr. Teddy és én párban járunk – válaszol tettetett csalódottsággal a hangjában, miközben kinyitja a szobája ajtaját, majd udvariasan előre enged.
Csak egy halvány mosollyal köszönöm meg az előzékenységét, utána már át is lépem a küszöböt, és azonnal szemügyre veszem a helyiséget.
Oké, tipikus fiú szoba. A falakon autós, focis, na meg hát hiányos öltözetű nőket ábrázoló poszterek, az egyik sarokban pedig egymás hegyén-hátán állnak a labdák, alattuk egy gördeszka pihen, illetve még egy baseball ütőt is látok, amin egy hokimaszk lóg. A szoba többi része nagyjából rendben van, gyanítom Drew anyukája kitakarította mikor a fiú elköltözött, így például az íróasztalon szépen rendezett kupacokban állnak a különféle kották, ahogyan elkallódott fél pár zoknik sincsenek a helyiség legkülönbözőbb pontjain. Bár a szoba nem kifejezetten tágas, az egyik sarokban ott áll egy már eléggé megviselt dobfelszerelés, mögötte a falon pedig egy direkt erre a célra kialakított dobverő tároló öv húzódik. Ami megmosolyogtat, az a fiú villám mcqueenes ágytakarója, valamint a hozzá tartozó szintén verdás kocsikat ábrázoló párnák, és hát a közöttük helyet kapó zöld dinoszaurusz plüss.
- Ki ne mondd! – figyelmeztet Drew, mikor látja az arcomra kiülő diadalittas vigyort.
- Jaj, de kis cuki fiú vagy – bosszantom. – Mesehősös ágynemű és dínó plüss… tudtam, hogy te is igazi kisfiú vagy Pinocchio – szívom a vérét.
- Hat hónapomba tellett kikönyörögni a pénzt a mcqueenes ágyneműmre, aztán mikor már kinőttem belőle, anya azzal kezdett el szórakozni, hogy mielőtt felhoztam volna egy lányt a lakásra, áthúzta erre az ágytakarót, így a csajokat ez a kép fogadta – magyarázza.
- Már most imádom anyukádat – nevetek fel. – És mit szóltak a lányok?
- Elég hamar tizennyolc karikássá változtatták a mesét – jelenik meg arcán a perverz vigyora.
- Szörnyű vagy, Williams – sóhajtok fel, majd közelebb lépek az ágyhoz, és kézbe veszem a dinoszauruszt. – Szóval, dínós kissrác voltál?
- A srácoknál a dínó a menő – vonja meg a vállát. – Ő pedig itt Szaurusz Uraság – veszi ki a kezemből a plüsst -, róla írtam az első dalomat.
- A tegnapi alpakás számodból kiindulva, meg is ragadtál azon a szinten – érkezik azonnal a megjegyzésem, kiérdemelve vele egy hajhúzást. – Na! Felnőtt vagy az ég szerelmére! – kérem ki magamnak a gesztust, majd érett módjára viszonzom a hajtépést.
Naná, hogy másodperceken belül már párnákkal püföljük egymást, és mindketten megállás nélkül hangoztatjuk, hogy mennyire gyerekes a másik, mindezt pedig szigorúan suttogva, nehogy felkeltsük a fiú szüleit. Hm, a felnőttes hozzáállás mellé a mi arcunkat rakták a szótárba.
Az egyik ütésem aztán balul sül el, mert Drew megragadja a párna csücskét, és egy villámgyors mozdulattal kirántja a kezemből, mielőtt pedig még új fegyvert szerezhetnék, rálök az ágyra, elkapja a csuklómat, és diadalittas vigyorral az arcán biztosít arról, hogy márpedig addig nem fogja abbahagyni a csikizést, amíg nem mondom ki, hogy kettőnk közül én vagyok a gyerekes.
- Na, mert ez aztán végtelenül érett hozzáállás – forgatom meg a szemeimet, de úgy fest rossz választ adtam, mert Drew ígéretéhez hűen elkezdi a csikizést.
A fiú csak ott számolta el magát, hogy képtelen vagyok csendben tűrni a „kínzást”, így másodperceken belül már olyan magas hangfrekvencián röhögök, hogy szerintem a környék összes denevérje megindult felénk. Persze, Drew is igen hamar belátja, hogy a visongásom mellett a szülei nem fognak túl sokáig aludni, így taktikát vált. Az új módszer garantáltan belém fojtja a szót, és bár fényévekkel kellemesebb és édesebb ez az újfajta kín, amivel a fiú megpróbál szóra bírni, mégis ezerszer nehezebben tudom magamban tartani a kért szavakat. Drew továbbra is lefogja a kezeimet, miközben ajkaival felfedező útra indul a nyakamon, hogy aztán apró puszit nyomjon a fülem mögé, majd a szám sarkába. Már az is épp eléggé frusztrál, hogy nem viszonozhatom az érintését, hogy nem vonhatom közelebb magamhoz, de mikor ajkaival épp csak végig simít az enyéimen, majd bárminemű csók nélkül áttér a nyakam másik oldalára, egész egyszerűen megőrjít. Itt már tudom, hogy amíg nem vállalom magamra a gyerekes szerepet a csókomat sem fogom megkapni, és bár a büszkeségem megpróbál kitartani, a fiú játszi könnyedséggel eléri, hogy egyre jobban vágyjak az ajkaira.
- Drew – váltok át kérlelő üzemmódba, miközben igyekszem valahogy normális ütemre bírni a légzésemet, nem túl sok sikerrel.
- Hallgatlak, cica – súgja a fülembe, majd tovább feszegetve a határaimat, fogai közé veszi a fülcimpámat, és gyengéden meghúzza.
- Drew, te vagy az? – ránt ki a pillanatból egy női hang, majd a hang tulajdonosa hármat kopogtat az ajtón, engedélyt kérve a belépésre.
- Jézusom, anyu! Várj egy kicsit! – kiált vissza a fiú, és már fel is pattan az ágyról magával húzva engem is.
Bár tudom, hogy nem a legaktuálisabb, azért gyorsan ellopom azt a csókot, amire már percek óta éhezem, de túl sok időm nincs kiélvezni a győzelemittas pillanatot, ugyanis legnagyobb megrökönyödésemre Drew kinyitja a szekrényének ajtaját, majd egész konkrétan belök a bútorba.
- Te meg mi az istent csinálsz? – kérdezem teljesen elhűlve.
- Csak elérem, hogy visszafeküdjön aludni, aztán kijöhetsz! – int le, és már rám is csukja az ajtót.
- Drew, ne szórakozz már! Engedj ki! – próbálom kilökni az ajtót, de a fiú masszívan tartja, így esélyem sincs. – Te nem vagy normális! – jelentem ki még mindig teljes sokkban, viszont ekkor Drew anyja belép a szobába, én pedig jobbnak látom befogni, mert hát igencsak kínos lenne a szekrényből előmászva találkozni vele.
Visszafojtott lélegzettel hallgatom, ahogyan a fiú elmagyarázza az anyjának, hogy csak erre volt buliban, és már nem volt kedve hazavezetni, de már épp készült aludni, szóval nyugodtan feküdjön vissza, és majd reggel beszélnek. Persze Drew anyukájának már eszében sincs reggelig várni, a hangok alapján alaposan megölelgeti a fiát, majd gondos anyához hűen nekiáll a hűtő teljes tartalmát rátukmálni a srácra. A meglepetés akkor ér, amikor Drew közli, hogy tulajdonképpen tudna enni, majd teljesen elfeledkezve arról, hogy engem berakott a szekrénybe, kimegy a konyhába.
Percekig csak pislogás nélkül meredek magam elé a szekrényben, mert hát sokkol a tudat, hogy nem elég, hogy a fiú komolyan bezavart ide az anyja elől, mindennek tetejében még meghatározatlan időre itt is hagyott. Ráadásul a helyzeten nem javít, hogy bár a srác ruhásszekrényéről van szó, a kezem alatt tökéletesen érzem egy női melltartó szivacsos kosarát, és hát roppant mód érdekelne, hogy vajon hány hasonló darabot találnék, ha nekiállnék kutatni. Mindemellett sötét van, és újkeletű klausztrofóbiám is kezd elhatalmasodni rajtam.
- Gyorsan hozok egy terítőt! – hallom meg ekkor Drew anyukájának hangját. Remek, tehát hosszú vacsora lesz…
- Ó, nem szükséges! – inti le gyorsan a nőt a fiú.
- Ugyan már! Csak két mozdulat – veti ellen az anyja, a következő pillanatban pedig nyílik a srác szobájának ajtaja, és ekkor már tudom, hogy az a nyamvadt terítő pont ugyanabban a szekrényben van, amelyikben én dekkolok. Basszuskulcs!
Drew anyukája felkapcsolja a villanyt, így az a reményem is elszáll, hogy talán a sötétben nem vesz észre, ezért jobb ötlet híján csak kínomban lesütöm a szemeimet, mintha így ő se láthatna engem. Ekkor azonban kinyílik a szekrény ajtaja, és a fiú anyjának elfojtott sikolyából csukott szemmel is tökéletesen meg tudom állapítani, hogy észrevett.
- Drew Joseph Williams! – kiáltja el magát a nő. – Mi a fészkes fenét keres egy lány a szekrényedben?!
- Bassza meg – szalad ki a fiú száján, kiérdemelve egy haragos anyai pillantást. – Hát, izé… - vakarja meg a fejét, miközben én minden méltóságot nélkülözve kikászálódom a ruhák közül.
- Roxane Evans – mutatkozom be teljesen megsemmisülten.
- Mary Williams – válaszol pislogás nélkül a nő, és egy összenézéssel konstatáljuk, hogy egyikünk sem így képzelte a megismerkedést.
Egyébként Mary le sem tagadhatná Drew-t, főleg, hogy az alvástól összekócolódott barna tincsei, most ugyanúgy hullanak a nő zöld szemeibe, ahogyan a srácnak szoktak. Mary amúgy hihetetlenül fiatalos, meg nem mondanám róla, hogy van egy felnőtt gyereke, bár azért a szeme sarkában megbúvó szarkalábak jelzik, hogy Drew Williams már huszonkét éve kergeti őt az őrületbe.
- Te is kérsz vacsorát, Roxie? – kérdezi szemrebbenés nélkül, mire felé lövellek egy hálás pillantást, és rábólintok az ajánlatára. – Oké, akkor menjünk át a konyhába – indítványozza, majd kedvesen maga elé enged, hogy ki tudja venni a terítőt a szekrényből.
Utóbbival azon nyomban tarkón is suhintja a fiát, majd mivel Drew ezt nehezményezi, anyai szeretetből ad még egyet.
- Na! Ezt most miért? – húzza el a fejét a következő elől a srác.
- Hogy zárhattál be egy lányt a szekrénybe? – támadja le az anyja. – Hát erre neveltelek?
- Technikailag nem zártam be… - motyogja az orra alá a fiú, mire megkapja a harmadik suhintást is. – Ez már családon belüli erőszak! – kéri ki magának tettetett felháborodással, és hát a megjegyzését Mary sem bírja megállni mosolygás nélkül.
A srác persze egy elégedett vigyorral veszi tudomásul, hogy rá nem lehet haragudni, de ekkor kedvesen megjegyzem neki, hogy még el tudom intézni, hogy az új lemezeinek borítóin a Drew Joseph Williams név virítson, a vigyora pedig természetesen rögtön az arcára fagy. Mary halk kuncogással értékeli fia arckifejezését, aztán készségesen beszáll a srác szivatásába.
- Ó, az remek lenne Roxie! Drew már hetek óta panaszkodik arról, hogy miért nem lehet ott a teljes neve, csak hát fél megmondani…
- Jaj, szegény Jossy! Eddig fel sem tűnt, hogy ennyire félénk vagy – mondom szinte gügyögve a srácnak. – Ha szeretnéd, elhozhatod Szaurusz Uraságot is a felvételekre, majd vigyázok rá, amíg felénekled a dalaidat – folytatom, és hát ez az a pont, aminél tovább nem bírjuk visszatartani a nevetést.
Drew persze durcásan mered rám, és bár szemén látom, hogy igazából ő is értékelte a beszólást, azért készségesen megajándékozom a kiengesztelő puszijával. Azért ezek után is igyekszik még játszani a sértettet, csak hát a nagyképű vigyora végül győzedelmeskedik, így elesik az újabb bocsánatkérő puszitól.
- De amúgy most komolyan? Joseph?
- Ne is mondd! Anya életcélja, hogy keresztbetegyen a népszerűségemnek – ajándékozza meg Maryt egy szemrehányó pillantással.
- Pedig azt hittem a villám mcqueenes ágytakaróval végre elértem a célom – csettint egyet csalódottan a nő.
Ezek után persze Drew elsorolja, hogy mennyi megpróbáltatáson kellett átesnie gyerekként, mint például, hogy azzal a libafoszöld farmer nadrágjával nagyon nehéz volt divatot teremtenie a suliban, illetve, hogy továbbra is sérelmezi, amiért nem hordhatott negyedikes korában szemkötőt, pedig az akkor nagyon menő dolog volt. Mary közben a szemét forgatva nekiáll a vacsorának, néha-néha pedig jelzi a fiának, hogy akkor tett volna igazán keresztbe a fia népszerűségének, ha nem avatkozik közbe. Én csak nevetve hallgatom őket, és hát próbálom magam elé képzelni a libafoszöld nadrágos, szemkötős Drew-t.
- Hihetetlen, hogy már kicsinek is ilyen hiú voltál – jegyzem meg, mikor a fiú felém nyújt egy villát.
- De még milyen hiú – szólal meg valaki mögülem, mire értetlenül hátra fordítom a fejem, így szembe találva magamat Drew apukájával.
A férfin azért már jobban meglátszik a kor, mint a feleségén, de ettől függetlenül nem nehéz megállapítani róla, hogy a maga idejében őt sem kellett félteni a csajozástól. Markáns arcvonásaiban még most is van valami jóképű, barna szemeiben pedig megcsillan az a pimasz szórakozottság, ami Drew-nak már-már a védjegyévé vált az elmúlt hónapok során.
- Egy ideig komolyan azt hittem, hogy a másik kapura játszik – közli a férfi, mire kénytelen vagyok az ajkaimba harapni, nehogy hangosan felnevessek. Azért Drew-t nem lehet egykönnyen homoszexuálisnak nézni, de aztán az is lehet, hogy én már túlságosan belekeveredtem a dolgokba, hogy objektíven meg tudjam állapítani a helyzetet.
- Apa! – kéri ki magának persze a srác.
- Most mi van? Be kell látnod, hogy amikor sehova nem voltál hajlandó hajvasaló nélkül elmenni, az gyanús volt.
- Minek kellett neked hajvasaló? – kotyogok közbe értetlenül.
- A vasalt haj volt a menő – válaszol megsemmisülten a srác.
- Ja, és a nagy menő Britney Spearst énekelt a zuhany alatt – oltja be az apja, és bár komolyan próbálkozom nem kinevetni szerencsétlen fiút, ezek után ez már esélytelen. – A vég az volt, amikor rózsaszínű ingben ment el egy randira. Azóta is minden tiszteletem a lányé, hogy nem hagyta ott az első percben – folytatja a férfi.
- Nem szeretnél visszamenni aludni? – kérdezi fogcsikorgatva Drew, akinek az egoja úgy fest képtelen elviselni ennyi nyesegetést egyszerre.
- Jól van, na! Befejeztem – ígéri meg a férfi. – Bethany óta már amúgy is csak maximum vegyes tüzelésű lehetsz – töpreng el, és hát ekkor én kifekszem a röhögéstől.
Mivel szemmel láthatóan Drew-nak visszavonhatatlanul a lelkébe tiportunk, készségesen megmondom az apjának, hogy az elmúlt hetek alapján nem tartom valószínűnek, hogy Drew a másik kapura is játszana, majd csak, hogy én vihessem be a kegyelemdöfést, jelzem, hogy a fiú a nők mellett egyes egyedül azok kozmetikai cikkeire izgul fel. Naná, hogy ekkor mindkét szülőből kitör a nevetés, míg én vetek egy bocsánatkérő pillantást Drew-ra, aki a nézésével jelzi, hogy ezért a megjegyzésemért még számolni fogunk.
- Oké, tetszik ez a lány – jelenti ki Drew apja. – Egyébként, Mark Williams – mutatkozik be nekem, én pedig készségesen elfogadom a jobbját.
A vacsora kellemes hangulatban telik, szóba kerül mindenféle apróság a sporttól kezdve, az időjáráson át, az életemig. Utóbbiról azért kicsit szűkszavúan beszélek, mert hát nem feltétlenül olyan sikertörténet, amiről az ember szívesen mesél, meg hát bármennyire is neheztelek apára, azért nem szívesen mondom el senkinek, hogy csak azért fogadtam el ezt az egész szerepcserét, hogy finanszírozza anya kezelését. Nem tudom, hogy Drew erről mit mondott el Marynek, de a nő mintha érezné, hogy érzékeny a téma, készségesen eltereli a beszélgetést újra és újra, ha úgy látja, hogy kezd kényelmetlenné válni a dolog.
A vacsora végén Drew felajánlja az anyukájának, hogy segít elmosogatni, míg engem Mark vigyorogva elvisz a dolgozószobába, hogy mutasson néhány ciki családi képet a srácról. Naná, hogy utóbbi ezt az ötletet annyira nem díjazza, de pechére eszem ágában sincs visszakozni, így hamarosan már meg is csodálhatom a félig fogatlan, libafoszöld nadrágos Drew-t. A srác már gyerekként is maga volt a megtestesült kaszanova, olyan csajozós vigyorral bírt belenézni a kamerába, hogy kétségem sincs afelől, hogy az összes óvodás lány fülig bele volt zúgva. Természetesen hajvasalós képet is mutat nekem Mark, sőt, az egyiket nekem is adja, mondán, ha Drew pimaszkodik, akkor fenyegessem meg, hogy ez lesz az új albumborítója. Vigyorogva süllyesztem a képet a zsebembe, és bár azt tudom, hogy a lemezére nem rakatom rá semmilyen helyzetben sem, azt már nem tudom garantálni, hogy nem végzi a fotó Brooke Facebook oldalán. Szerintem bebiztosítottam a like rekordot.
- Van még egy nagyon jó, csak az a hálónkban van. Idehozom, egy pillanat – mondja, majd már ott sincs.
Amíg várom, hogy visszatérjen, mosolyogva nézem tovább a családi fotókat, mígnem a kezembe akad egy kép a vasalt hajú Drew-ról és Nate-ről. Vigyorogva indulok meg a konyha felé, hogy megmutassam a fiúnak is milyen kincsre bukkantam, és már épp odaszólnék neki, hogy jöjjön, és nézze meg, amikor fülemet megüti Mary hangja, és szégyen, nem szégyen, de hallgatózni kezdek.
- Szóval, mi van köztetek Roxie-val?
- Mi lenne? – próbálja hárítani a kérdés megválaszolását Drew.
- Hát, sokkal közvetlenebb a kapcsolatotok, mint Brooke-kal volt – mondja Mary, alaposan meggondolva minden szavát.
- Az. Roxie jó fej – von vállat a fiú, szándékosan figyelmen kívül hagyva, hogy mire is kíváncsi tulajdonképpen az anyja.
- Igen, nagyon kedves lány – bólint rá Mary. – És ahogy elnézem, előszeretettel nyesegeti az egodat is – nevet fel.
- Még nálad is profibb benne – vigyorodik el Drew.
- De csak barátok vagytok, vagy több is van kettőtök között?
- Anyu, ezt nem igazán veled szeretném megbeszélni…
- Oké, értettem! – emeli fel védekezően a kezeit Mary. – Csak ne felejtsd el, hogy Roxie-nak mennyi veszítenivalója van. Ő nem az a lány, akit a szekrénybe zárunk. Ne szórak… - folytatná, de ekkor a fiú ingerülten közbevág.
- Nincsen közöttünk semmi komoly, csak barátok vagyunk! Roxie jó fej, elhülyülünk, piszkáljuk egymást, de semmi több. Tudom, hogy egy hónap múlva ő visszatér a saját világába, és nem áll szándékomban a kamukapcsolatunkon túlra is tervezni. Van egy közös feladatunk, és abból kihozzuk a lehető legtöbbet. Ennyi.
- Jó, nem kell leharapni a fejemet! - inti le az anyja. – Megyek, húzok Roxie-nak ágyneműt.
Drew erre már nem válaszol, helyette nekiáll eltörölgetni egy újabb tányért, Mary pedig miután megsimítja a fiú vállát, megindul annak szobája felé. Ahogy megfordul, tekintetünk találkozik, a nő pedig már nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de egy apró fejrázással jelzem, hogy inkább ne tegye. Egyszerűen szükségem van néhány percre, hogy valahogy elrendezzem magamban a fiú szavait.
Őszintén szólva nem esett jól, amit mondott. Sőt, kifejezetten bánt. Persze tudom, hogy soha nem beszéltünk arról, hogy hányadán is állunk egymással, ahogyan arról sem esett szó, hogy mi lesz velünk, ha Brooke kijön a rehabról, de a fejemben azért nyilván volt valami arról, hogy Drew hogyan is áll, ehhez az egészhez, és hát úgy fest, hogy elég csúnyán mellé lőttem. Tényleg nem azt vártam, hogy előadja az anyjának, hogy szeretné, ha idővel több is lenne közöttünk, ha tényleg, és igazán együtt lennénk, én meg majd boldogan a karjaiba vetem magam, és együtt öregszünk meg, de azért ennél kicsit többre tartottam a kapcsolatunkat. Igazából az utolsó mondata verte ki nálam a biztosítékot, hiszen egész konkrétan közölte, hogy ez az egész „megcsókollak néha, mert úgy tartja kedvem” dolog azért van, hogy ne unatkozzon. Jó, ennél azért finomabban fogalmazott, de akkor is. Úgy érzem, hogy bárkit ideraktak volna neki kamu barátnőnek, azzal pont ugyanígy „elszórakozna”, és ez bánt. Eddig azt hittem, hogy a kettőnk közötti extrák azért alakultak ki, mert meg van közöttünk a kémia, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva, de olyan vágyat ébresztünk fel a másikban, ami néha egész egyszerűen felszínre tör, és bár ennél nem feltétlenül vágyunk mélyebb kapcsolatra, az azért fontos, hogy a barátság extrákkal viszonyunkban, ki is a másik fél. Valahogy Drew szavai mindezt aláásták a szememben, tényleg abban kérdőjeleztek meg, hogy azért csókol-e meg, mert az adott pillanatban engem szeretne-e, vagy csak szimplán Mr. Nagymenő nincs hozzászokva ahhoz, hogy nem kap meg minden este egy csajt, és gyakorlatilag bárkire rámozdulna. Ezért persze nem hibáztathatom, mert tényleg, szó se volt arról, hogy több lenne közöttünk ennél, szimplán csak úgy fest, hogy benéztem a dolgot.
- Drew szobájában alszol, vagy kihúzzam neked a kanapét? – tér vissza a konyhába Mary, mire a fiú azon nyomban megfordul, és a pillantásomból próbálja kitalálni, hogy vajon hány pere is állok már ott.
- Igazából, azt hiszem, most inkább haza mennék. Holnap reggel megyünk el Brooke-hoz, és egyszerűbb lenne, ha otthon aludnék…
- Jaj, ne haragudj, hogy így feltartottunk! Nem tudtam, hogy sietsz – szabadkozik azonnal Mary.
- Ugyan már, nagyon jól éreztem magam. Már a képekért megérte – nevetek fel, többé-kevésbé őszintén.
- Gyere máskor is. Jót tesz ennek a hülyének az egojának – bök fejével Drew-ra, mire megeresztek felé egy halvány mosolyt.
A fiú ezzel szemben kivételesen mindenféle ellenkezés nélkül hagyja anyja szavait, helyette tekintete engem kutat, és azt hiszem, próbál rájönni, hogy tényleg azért megyek-e el, amit mondtam, vagy inkább sértettségből. Igazából tényleg nincs bennem tüske, mármint valamilyen szinten persze bánt, de jobb, hogy ez most kiderült. Az utóbbi időben azért nem egyszer megfordult a fejemben, hogy milyen könnyen bele tudnék esni Drew-ba, és nem egyszer nem is tűnt riasztónak ez a gondolat. Jobb, hogy még most képes leszek lezárni ezt az egészet, mintha már többet is éreznék. Így sem esik a legjobban, de később biztosan tudom, hogy ezerszer jobban a padlóra küldene.
- Akkor hazaviszlek – töri meg a csendet a fiú, és bár már a nyelvem hegyén van, hogy megoldom taxival is, még sem tiltakozom. Barátként továbbra is fontos számomra a srác, és tényleg nem szeretném, hogy ez amiatt megváltozzon, mert én többet láttam abba, ahol nem volt az. Azért nem lehet haragudni valakire, ahogyan érez.
- Oké, de hogyha fáradt vagy, megoldom taxival – mondom végül.
- Hazaviszlek.
Gyorsan elköszönünk Drew szüleitől, aztán a fiú kinyitja előttem a bejárati ajtót, én pedig kilépek a lépcsőházba. Csendben sétálunk le a földszintre, és még akkor sem szólal meg egyikünk sem, amikor felzúg a Porsche motorja. Az első néhány kilométer alatt csak a rádióban szóló zene töri meg a csendet, egyébként mindketten a gondolatainkba merülünk, és próbáljuk kitalálni, hogy mit is mondhatnánk.
- Amit anyának mondtam… - kezd bele a srác, de itt elakad.
- Nincs gáz – erőltetek mosolyt az arcomra. – Ahogy te is mondtad, barátok vagyunk. Ennyi.
- Biztos?
- Teljesen – bólintok.
Szinte hallom, ahogyan a fiú szívéről legördül egy óriási szikla, a következő pillanatban pedig megérzem Drew tenyerét a kézfejemen. Hüvelykujjával lágyan végig simít a bőrömön, majd már összefonná az ujjainkat, de ekkor elhúzom a kezemet.
- Barátok, Drew. Ennél többet viszont én már nem szeretnék – mondom.
- Szóval mégis berágtál – állapítja meg a srác.
- Tényleg nem haragszom. Elfogadtam, hogy te hogyan viszonyulsz a dologhoz, ez neked szíved joga. Viszont én nem vágyom egy olyan intim kapcsolatra, ami kimeríti a „hozzuk ki a legtöbbet egy közös feladatból” kategóriát. Nem szeretnék jobban benne lenni, mint amivel meg tudok birkózni. Szóval, barátok?
Drew hosszan mered maga elé, szemmel láthatóan a szavaimon rágódik, és próbál rájönni, hogy mennyi sértettség is van mögöttük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semennyi, mert tényleg megbántott, de ettől függetlenül azt biztosan tudom, hogy nem a sértettség beszél belőlem. Ha aludnék rá egyet is ugyanezt mondanám, mert tényleg nem szeretném odaadni magamat mindenestül valaki olyannak, aki ezt nem úgy értékeli, ahogyan azt szerintem kellene. Drew számomra addig ad annyit, amennyit elvárok, ameddig a barátomként tekintek rá. Ez van.
- Oké – bólint rá végül a kérdésemre.

- Oké.

33 megjegyzés:

  1. Úristen, de imádtam! Fergeteges volt... De... Miééééééééééééért?? Miért tetted ezt velünk: :((((
    Kim

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszett :) És hát azért, mert kellenek a bonyodalmak :D <3

      Törlés
  2. Arohadtéletbehogylehetegyekkorabalfasz??

    Drága Naomi!
    Csodálatos volt ez a rész, imádtam az elejét. Furcsa és egyben jó volt megismerni egy kicsit Drewr, hogy milyen is volt a gyerekkora. A szülei pedig azonnal kedvencekké váltak, már értem, honnan örökölte a srác a jó tulajdonságait.
    Viszont a vége... Nem csak Roxie csalódott Drewban. Ismerhetné már annyira, hogy tudja, nem éri meg kibaszni a lánnyal. Erre tönkreteszi őt egy ilyen megnyilvánulással. Nagyon remélem, hogy az anyukája észhez téríti, mert most egy igazi baromként viselkedett.
    Alig várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. SzerencsétlenDrewnemtudtahogyRoxiehalljaőket:D

      Drága Peetagey! :)
      Örülök nagyon, hogy tetszett a rész, én is nagyon szerettem írni :) Drew szülei nálam is rögtön kedvencekké váltak, annyira jó volt kicsit megnyírbálni a srác egoját, bár van egy olyan érzésem, hogy nem igazán vette magára. Nem szokta :D
      Igazából szerintem az fontos dolog, hogy Drew nem akart kibaszni a lánnyal. Mármint esze ágában sem jutott tönkretenni őt ezzel a megnyilvánulással, azt se tudta, hogy hallja őket a lány. Persze nyilván nem ezt vártuk tőle, de most szerintem azért nem lehet rá neheztelni, mert nem szerelmes. Tartotta magát a barátság extrákkal dologhoz. Illetve azért nyilván le akarta zárni az anyjával való beszélgetést, ahogyan azt sem szabad elfelejteni, hogy Brooke visszatérése nem csak Roxie-ra hat, hanem rá is, és bár az ő fejébe nem látunk bele, azért ezzel ő is számol. Na, én lettem Drew Williams védőügyvéde :D Amúgy igen, egy barom :D
      A folytatással pedig igyekszem <3

      Törlés
  3. Drága Naomi!

    Miii. Miiivaaan.
    Nem hiszem el.
    Végre kezdett kialakulni valami köztük, és ahhw, szerintem mindenki imádta őket együtt, erre meg jön ez... Miéért kellett ezt? :'(
    most annyira meg tudnám verni Drewt :c
    De a szüleit azért imádom ♡
    Imádtam ezt a részt, egyszerűen ahhh, kedvencem♡
    de a vége kiborított...
    remélem Drew észhez tér és tényleg több lesz köztük, mint barátság, mert neki és Roxienak együtt kell lenniük. Kell.
    #TeamDrew #TeamDroxie
    Öleléés: Franciska <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Franciska! :)
      Hát, ez van. :D Szerintem azért már várható volt, hogy nem lesz minden boldogságos - főleg, hogy az előző sztorijaimban is kirobbant mindig a vita :D
      Szegény Drewt nem kell bántani, mármint nem akarta szerintem megbántani Roxie-t. Meg hát az ő fejébe nem látunk bele, nem tudhatod, hogy mit miért mondott. Azt csak én tudhatom, muhaha :D
      Drew szüleit én is nagyon szeretem, jó volt kicsit piszkálni a srác egoját általuk. :)
      Köszönöm, hogy írtál <3

      Törlés
  4. Na neee, most komolyan, miéééért??
    Most lehetne, hogy kapunk egy Drew szemszögéből íródott részt??
    Rettentően furdal a kíváncsiság, hogy mi játszódaht\hatott le a fiúban, mikor Roxie "visszautasította".
    #TeamDroxie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos a Drew szemszög nem jár, úgy nem lenne az igazi, ha tudnánk, hogy ő mit gondolt. A főszereplő pasiknak jót tesz, ha nem látunk bele a fejükbe, különben elveszik a meglepetés ereje :D
      De egyébként örülök, hogy van valaki, úgy értelmezte a dolgot, hogy most tulajdonképpen Roxie utasította vissza őt. :) (szerintem is ez történt, bár azért kellett hozzá a srác véletlen közreműködése) <3

      Törlés
  5. Miiiiiii vaaaaannn???
    Most a lelkembe tiport Drew Williams,
    de komolyan hogy mondhatott ilyet
    Haaaajjjjj...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, hát ne haragudj Drew-ra! Nem szándékosan bántotta meg Roxie-t, és tényleg nem tudta, hogy a lány hallja őket. persze ettől függetlenül nem volt szép, de biztos vagyok benne, hogyha nem az az első számú célja, hogy lezárja az anyjával ezt a kínos beszélgetést, akkor máshogy fogalmaz. Illetve azt továbbra is fenntartom, hogy azért kár őt hibáztatni, amiért ő jól érzi magát a barátság extrákkal kapcsolatban, és nem áll szándékában ennél tovább lépni. Most ha egyszer így érez, akkor így érez. Ezért szerintem tényleg nem lehet rá haragudni, az sokkal gonoszabb dolog lenne a részéről, ha közben hülyítené a lányt. Vagy legalábbis én így érzem :)
      Köszönöm, hogy írtál <3

      Törlés
  6. Szia!

    Eddig csendben lapultam, már mindent elolvastam a blogodon, amit csak lehetett, és közben örültem is a fejemnek, vagy éppen izgultam a szereplőkért.
    Amikor belevágtam Roxie-ék történetébe, nem tudtam, mire számítsak, hiszen volt egy Szabink, aki már belopta magát a szívembe (nálam ő az abszolút kedvenc), de Drew sem okozott csalódást, annak ellenére, hogy amúgy ez a szintű nagyképűség néha már komolyan hihetetlen, mégis, valahogy hozzátartozik a sráchoz, bár sokkal jobban szeretem, amikor a kedves énje tör a felszínre. :)
    Szóval, sosem vonzottak különösen az olyan sztorik, amikben tehetségkutatók, Hollywood, vagy híres emberek a téma (még ha csak a történetben híresek, akkor sem)... jó, őszintén szólva, nem emlékszem, hogy valaha is olvastam volna ilyet, a te írásaid viszont kihagyhatatlanok, nagyon pörgősek és élvezhetőek, a karakterek jól kidolgozottak, még akkor is, ha nem mindenki kedvelhető (például az apa) - sőt, ez különösen jó dolog.
    Biztos vagyok abban is, hogy nem ez volt az utolsó "bonyodalom", hiszen Brooke még meg sem jelent. Kíváncsi vagyok rá, de abból ítélve, amiket eddig megtudtunk róla, nem lesz valami szimpatikus (legalábbis számomra).
    Nagyon örülök, hogy rátaláltam a blogra, vagy hogy költői legyek, a blog talált rám. :) Száz százalék, hogy lesznek még itt meglepetések, és én továbbra is epekedve várok minden részt. :)♥

    Greta

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Nagyon örülök, hogy most rá vetted magad, hogy írj nekem, mindig annyira boldog vagyok, mikor egy "titkos olvasóm" sorait olvashatom. :)
      Hiába, Szabi úgy fest az abszolút kedvenc, a srác nagyon ért valamihez :D Mindenesetre örülök, hogy Drew sem okozott csalódást, mindig annyira nehéz elkezdeni az új történetet, és várni arra, hogy milyen is lesz az egész fogadtatása. A nagyképűsége néha tényleg túlzó, de ahogy te is írtad, ez már a srác védjegye. (És megsúgom, hogy én is jobban szeretem amikor előjön a kedves énje, bár az is fontos, hogy annyira nem lenne extra cuki ilyenkor, ha előtte nem tudnád megfojtani egy kanál vízben :D)
      Ami a történetet témáját illeti, hát örülök, hogy nem riasztottalak el vele. igazából én magam szeretem az ilyesmi történeteket, és azért szerettem volna ezt megírni, mert valahogy úgy éreztem, hogy a celeb lét kicsit megnyitja a kapukat az események előtt, mert náluk azért egy-egy nagyobb volumenű program nem annyira irreális, mint például Szabiéknál lett volna. A kedves szavaidat pedig nagyon szépen köszönöm, annyira jó érzés látni, hogy mennyire szeretitek a szereplőket, hogy tényleg szívből drukkoltok nekik :)
      Jól érzed, ez nem az utolsó bonyodalom volt, sőt, ezt még nem is nevezném igazi bonyodalomnak a folytatáshoz képest, de ezt majd hamarosan te is megtudod ;)
      Én is nagyon örülök, hogy rátaláltál a blogra (bocsi, hogy ennyiszer használom az örülök szót, de ez egyike azon igéknek, amikre nem tudok szinonimát :D), és nagyon szépen köszönöm, hogy írtál nekem! <3

      Naomi

      Törlés
  7. OMG! Egyszerűen függő vagyok *-* Bármit írsz én nem tudom rossz szóval illetni <3 Alig várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, de nagyon aranyos vagy :D Örülök, hogy ennyire szereted, amit csinálok, tényleg elképesztően jól esik :)
      A folytatással pedig igyekszem <3

      Törlés
  8. Úristen, nagyon feldobtad az estémet azzal, hogy kiraktad az új részt!:) Minden egyes sorát imádtam*-* A végén pedig a vita...szerintem az volt a legjobb:D
    Nem is tudom, hogy fogom kibírni azt a két hetet:D
    UI: Azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen személynek hozod be Brookot - rossznak vagy jónak? Mert egyik sem lepne meg igazán, de valahogy úgy érzem, te ezt máshogy fogod megoldani.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, nagyon örülök, hogy sikerült feldobnom az estédet :) A blog pont ebből a szándékból jött létre még anno, és mindig annyira jó érzés látni, hogy legyen bármilyen rossz/hosszú napotok, ennyire tudtok örülni a folytatásnak *-*
      Na, és végre valaki, aki szereti a vitákat :D Én is imádom őket, leginkább azért, mert ilyenkor elereszthetem a cinikus énem egy-egy veszekedésnél (bár ez még sajnos nem az a rész volt, de ami késik nem múlik :D) A Summer Notesból az egyik kedvenc mondatom, hogy "Valóban veszett jó az ágyban", az valahogy annyira odavágott, hogy uff :D De nem normális, hogy ilyeneket írok a saját sztorimról, szóval tegyünk úgy, mintha nem írtam volna le :D
      Hát, igyekszem majd Brooke személyével, eléggé izgulok miatta, de reményeim szerint valahogy sikerül majd különlegesen megoldani a helyzetet :)
      Köszönöm szépen, hogy írtál! <3

      Törlés
  9. Szia! :)

    Hihetetlenül jó részt hoztál megint. Végigvigyorogtam az egészet, egyszerűen nem lehet megunni. Nme gondoltam volna, hogy lehetséges Drewt még szerethetőbbé, és szerethetőbbé tenni, de azt kell mondjam sikerült. Ha egyszer találkozok egy aranyhallal, vagy jótündérrel, aki kívánságokat teljesít, az összes történeted megelevített szereplőit fogom kérni, és elköltözök velük egy szigetre :D.
    És igen, mint mindenkit, engem is szivenütött a befejezésed, de nekem nagyon tetszett ez a csavar bele, és alig várom hogy rendeződjön a helyzet, és újra együtt imádjuk őket <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Nagyon örülök, hogy tetszett a rész, mindig annyira izgulok, hogy egyszer csak elveszik a történet varázsa, de szerencsére egyelőre ez még nem állt fenn. :) Azt pedig már igazán megtanulhattad volna, hogy Drew Williams mindig képes felülmúlni önmagát :D (Hol pozitív, hol kevésbé pozitív értelemben :P)
      A rész végét illetően, örülök, hogy tetszett a csavar, bár ezzel amúgy most magamnak is feladtam a leckét a folytatással kapcsolatban, de hát, ez van, ezt kell szeretni :D
      Köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés
  10. Annyiraaa örülök az új résznek! :) Mondjuk annak ami történt benne annyira nem. Úgy tudtam, hogy valami baj lesz és végülis majdnem az lett amire gondoltam, mert hát Drew mégis letagadja a dolgokat. Mondjuk érthető, mert ő a szívtipró..nem illik az imidzsébe. Roxieval teljesen egyet értek, ugyanígy reagáltam már. Teljesen jogos, ne higyje azt hogy minden oké. Bár nem hiszem, hogy Drew sokáig fogja bírni nélküle, kíváncsi vagyok mikor fog tenni is azért, hogy visszaszerezze Roxie-t, már ha az övé volt teljesen valaha is. Ahhhhh annyira imádom ezt a történetet, mert mindig meglep és nagyon izgalmas. Ahányszor olvasom, bármilyen hosszú, mindig félek, higy a végére érek. Kíváncsian várom, hogy a Brook-nál tett látogatás és ez a "csak barátok" dolog mit fog szülni. Siess a következővel! Csak így tovább, puszi!
    #TeamDroxie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyit zaklattál miatta, hogy sértésnek vettem volna, ha nem örülsz neki :P
      Egyébként annyira nem volt vészes szerintem a vita, végül is csak tisztázták a helyzetet, szóval összességében a világ nem omlott össze, bár az kétségtelen, hogy a perverz mód édes Drew azért hiányozni fog. (Bár mivel én vagyok az író, és én imádom perverz mód édes Drewt, ezért nem áll szándékomban sokáig nélkülözni :D)
      Örülök, hogy szereted a sztorit, és ha már a fejezetek hosszánál járunk, jelzem, hogy ez több mint 11 oldal volt, szóval én tényleg igyekszem megnyújtani az olvasási időt :))
      A folytatással pedig igyekszem! :)
      Köszi, hogy írtál <3

      Törlés
  11. Szia! <3
    Hát most vegyes érzelmek vannak bennem. Megosztom veled, az első érzelmem, hogy "wáo", a másik pedig "ahh" Kifejtem, mert szerintem most komplet hülyének nézzel. :D
    Annyira cuki volt az eleje, ahogy a maga módján Drew támogatja Roxiet a karaoke közben. Itt még (!) imádtam Drew-t. Aztán a szülői házába, na hát... itt kifeküdtem és percekig csak röhögtem. Elsőnek a Szaurusz uraság, aztán a szekrényes eset, majd ahogy Drew egóját lehúzzák. Hajvasaló komolyan?! :D
    NA és most jön a kiborulok rész! Hogy teheted velem ezt Drew?! Hogy teheted ezt Roxival? :(((( És főképp, hogy teheted ezt velem Naomi? Hm? *bele mászok az arcodba, mint egy kihallgatáson* Azt hittem szeretsz... :/
    Remélem nagyon gyorsan össze fognak jönni és rá jönnek, hogy (bocsánat a fogalmazásért) rohadtul szeretik egymást! Nem hiszem, hogy ez egy barátok extrákkal kapcsolat lenne szóval drága Roxiem veled sem értek egyet.
    És most hogy mindenkit kiosztottam a fenébe... Jön a szokásos imádlak te vagy a kedvenc írom rész. <3 Szóvaaal imádlak és nővelem az egódat, hátha hamarabb jön a következő rész! Na jó ez csak poén volt. :D Tudod, hogy szeretlek <3
    Siees a kövivel!
    Ölel és puszi, (egy Droxie fan, teamDrew tag és legnagyobb rajongód) Vivi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! <3
      Úgy örülök mindig, amikor meglátom a nevedet *-*
      Igen, a rész eleje szerintem is cuki volt, és bár Drew a világért se vallaná be, ha Roxie lehányta volna a cipőjét, tuti hogy a lányért jobban aggódott volna :D A srác szülei nálam abszolút kedvencekké váltak, annyira kellemes volt kicsit szívni Drew vérét.
      A kiboruláshoz: Továbbra is fenntartom, hogy Drew nem szándékosan bántotta Roxie-t, illetve biztos vagyok abban, hogyha nem akarja ennyire lezárni az anyjával folytatott beszélgetést, akkor ennél árnyaltabban fogalmaz, mert azért ez az egész "hozzuk ki belőle a legtöbbet"dolog sarkított. Illetve, ahogy Roxie is mondta, azért kár hibáztatni, ahogyan érez. Az pedig már a lány dolga, hogy erre reagál, és hát Roxie így tett. Az megint más kérdés, hogy mindennek én állok a hátterében, szóval a "Hogy tehetted ezt velem, Naomi?" kérdésed helytálló, és esküszöm, hogy nagyon jót nevettem a "bele mászok az arcodba, mint egy kihallgatáson" résznél :D
      Én is imádlak téged, tényleg hihetetlenül jól esik, hogy újra és újra írsz nekem <3

      Törlés
    2. Jaj, de szeretlek! <3 Nekem is jól esik, hogy a te irásodat olvashatom.
      Sok puszi, siess a következővel! Kellenne megint egy kis energia ugyanis megint beteg lettem...pff.
      Te tartod bennem a lelket!
      Vivi

      Törlés
  12. Te szent isten hát én esküszöm nem akarom el hinni.Pedig olyan boldog voltam az elöző rész végén,hogy most már össze jönnek meg stb.Amikor Drew ezeket mondta at anyjának azt hittem sírni fogok.
    Valami fantasztikus ahogyan írsz.Már biztosra kijelenthetem,hogy a rajongód vagyok.Türelmetlenül váróm a következő részt és a folytatását ennek a remekül megírt bonyodalomnak.<3<3^^

    Csodálód:Bogi❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, Bogi! :)
      Hát sajnos én már csak ilyen gonosz nőszemély vagyok, és nem hagyom, hogy sokáig örömködjetek :P
      Drew egy kicsit tényleg elvetette a sulykot, mert bármennyire is le akarta zárni a vitát, azért kicsit átgondolhatta volna, hogy mit mond, bár én továbbra se tudok rá ezért haragudni, egyszerűen nem szerelmes (agy legalábbis ezt állítja) :D
      A kedves szavaidat nagyon szépen köszönöm, hihetetlenül örülök, hogy sikerült egy olyan történetet alkotnom, amit ennyire megszerettél :)
      Köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés
  13. Szia! Tegnap keresgéltem designok között, és találtam egyet, ami szerintem sokkal jobban illene a történethez, mint a jelenlegi. Ebben sok a hiba, pl. Chrome-on nem jeleníti meg a bejegyzés címének betűtípusát. Ez viszont sokkal letisztultabb, egyszerűbb, és jobban illene a bloghoz: http://funkyimg.com/i/JJAj.png
    Szerintem érdemes lenne átgondolni a designcserét. Ha szükséges, tudok ajánlani jó szerkesztőket.

    Üdv,
    Vic Winters

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Nagyon szép a Design, amit átküldtél, és hihetetlenül aranyos vagy, hogy külön keresgéltél nekem, nagyon jól esik.
      Viszont ez a design az én szívemhez elképesztően közel áll, annyira kedves gesztusból kaptam, és egy annyira tüneményes személytől, hogy nem szeretnék megválni tőle. A hibákat pedig majd mint lesz időm, megpróbálom javítani rajta, mindenesetre köszi az észrevételt :)
      Tényleg nagyon aranyos vagy <3

      Törlés
  14. Szia!:)
    Eddig nem irtam,megmaradtam csendes figyelônek.De el kell mondanom ,hogy imàdom a blogod ès olvastam az eddigi összeset.
    Csak megszeretnèm kèrdezni,hogy mikor lesz rèsz?màr nagyon vàrom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Örülök nagyon, hogy most írtál nekem, mindig annyira jó új neveket olvasni a hozzászólások között :)
      A rész pedig hamarosan jön, végre lett egy kis időm írni, úgyhogy a karácsony nem telik el Drew Williams nélkül :D <3

      Törlés
  15. Szia :)
    Mikor lesz új rész? Már egy hónapja várok, és annyira hiányzik😭😭
    Kérlek siess, köszi :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Igen, tudom, elképesztően régen volt új rész, csak hát meg kell szokni ezt az egyetemesdit :D
      Most viszont lett egy kis időm, úgyhogy karácsony alkalmából mindenképpen jön a folytatás <3

      Törlés
  16. Igen ezzel en is igy vagyok 😭 remelem minnel hamarabb olvashatjuk a kovi reszt 😊😍 nagyon imadom es most hogy nincs mit olvasni nagyon nagy lett a hianyerzetem de szerintem ezzel nem vagyok egyedul 😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattalak benneteket, kicsit összejöttek a dolgok, mind suli ügyileg, mind magánéletileg, de most volt egy kis időm, ami természetesen írással telt, így hamarosan új rész <3

      Törlés