Téli bejegyzés #2 – 2015.12.13

2015. december 12.

Sziasztok! :)

Megérkezett a második bejegyzés! Remélem az előzőhöz hasonlóan elnyeri a tetszéseteket, illetve, hogy szép lassacskán mindenkiben kezd már kialakulni, hogy mégis melyik fiú az igazi :) Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3
 

Téli bejegyzés #2 – 2015.12.13
Szóval mára sikerült kiheverni a pénteki bulit, így természetesen mikor reggel felkeltem, már ezerrel tervezték a srácok, hogy mivel is kéne izgalmasabbá tenni a hétvégét. Mikor bedobtam, hogy egy jó kis tanulással az érettségire, egyöntetűen lehurrogtak. Meglepődni mondjuk nem lepődtem meg, ugyanis szerintem életemben nem láttam Vivi kezében tankönyvet. Szabiéban is csak azért, mert egy osztályba járunk, így néha napján kénytelen legalább egy szöveggyűjteménybe belepillantani. A srác kilencedik óta a végtelenül jó rövid memóriájából él, a nagyobbik gond az, hogy sok esetben én is. Hiába határozom el magamban mindig, hogy „na, mostantól majd tanulni fogok”, egy-egy délutáni program sokkal csábítóbb, mint az íróasztal melletti magolás.
- Jaj, basszus! – kapott váratlanul a fejéhez Szabi. – Részemről ugrott a dolog. Ma van az a rohadt frakkpróba… már ott kéne lennem.
- Nagyon ajánlom neked, hogy ne arról a frakkpróbáról legyen szó, ami a közös keringőnkhöz kapcsolódik! – meredtem rá villámló szemekkel.
- Ugyan dehogy… ez az a másik. Tudod, az az izé – vágta ki magát elég gyengén a srác.
- Te figyelj, vannak ott lányoknak is ruhák? – tudakolta Vivi, mire értetlenül meredtem rá, hiszen körülbelül két hónapja megvan már mindkettőnk ruhája.
- Gondolom – vonta meg a vállát a srác.
- Ú, akkor én is megyek, hátha onnan tudok szerválni egy kesztyűt – tapsolt egyet örömében. – Elviszel?
- Nem basszus. Én elmegyek kocsival, és végignézem, ahogy te elvillamosozol – ironizált Szabi. – Na, megyünk!
Theo ide-oda kapkodta a fejét, ugyanis az egész párbeszéd magyarul zajlott, amiből természetesen a srác nem értett túl sokat. A lényeget mondjuk leszűrte, hiszen a távozó Vivi és Szabi elég egyértelműen jelezték, hogy az egész napos programozásból nem igazán lesz semmi. Azért angolul gyorsan elmondtam neki, hogy hova is mentek a srácok, majd egy intés keretében már indultam volna be a szobámba, hogy kezdeti terveimnek megfelelően matekozzam egy kicsit, de a fiú a kezem után kapott.
- Mi nem megyünk el valahova? – tudakolta, mire persze a magasba szaladt a szemöldököm. – Egy kiengesztelő városnézés, amiért a fejedre ejtettem egy bőröndöt, utána pedig feldíszítettem az utcát a ruháiddal? Hm, azt hiszem nem tettem a legjobb első benyomást – állapította meg, amit nem bírtam ki nevetés nélkül.
- Oké, legyen – bólintottam rá a dologra. – De figyelmeztetlek, hogy szörnyű idegenvezető vagyok.
- Nem baj az, ma én irányítok. Turistás városnézés lesz – legyintett.
Eléggé vegyes érzelmekkel sétáltam be a szobámba. Egyfelől bennem volt az a lányos félsz, amit az elkövetkező kettesben levés – na, ez milyen szép magyarosra sikeredett - idézett elő, másfelől pedig kíváncsi voltam, hogy vajon vissza jön-e az a szikra, ami a tegnapi táncnál bontakozott ki kettőnk között. Persze az egész csak a fogadás miatt volt, de kizártnak tartottam, hogy Theo minimálisan ne élvezte volna.
Gyorsan beledobáltam a legfontosabb dolgaimat egy táskába, majd miután copfba fogtam a hajamat, visszasétáltam a nappaliba. Theo már készen volt, a bejárati ajtónak támaszkodva épp a telefonját nyomkodta. Érkezésemre felpillantott a mobiljából, majd vigyorogva lőtt rólam egy képet.
- Na! – kaptam kezem az arcom elé, de persze már mindegy volt, hiszen a kép elkészült.
- Turisták vagyunk, dokumentálunk mindent.
- Jaj, de jó lesz – ironizáltam, mire a fiú felnevetett.
- Akkor, indulhatunk? – kérdezte, válasz gyanánt pedig csak bólintottam egyet. – Hölgyem – nyitotta ki az ajtót vigyorogva, miközben kezével intett, hogy menjek előre.
Csak a szememet forgattam a szándékosan eltúlzott udvariaskodás miatt, de ettől függetlenül készségesen kivonultam a lakásból. Theo bezárta mögöttünk az ajtót, majd egymás oldalán lesétáltunk a földszintig. Ahogy kiléptünk az utcára, már automatikusan indultam volna a legközelebbi villamosmegálló felé, de újdonsült lakótársam elkapta a kezemet, és elhúzott az ellenkező irányba. Érdeklődve vártam, hogy mégis merre fog elkalauzolni, hiszen az igazgató két nappal ezelőtt még azt magyarázta, hogy nem túlzottan ismeri ki magát a srác Pesten. Egyébként ebben nem tévedett, ugyanis némi unszolás után Theo végre hajlandó volt megmondani, hogy első utunk a Hősök teréhez vezet, a probléma csak annyi volt vele, hogy a fiú szisztematikusan elment az összes olyan jármű mellett, ami esetleg oda, vagy legalábbis arrafelé vitt volna minket.
- Ugye tudod, hogy az ellenkező irányba van? – nevettem el magam egy idő után.
- Elrontod a dolog lényegét – nézett rám szemrehányóan. – Akkor nézel meg igazán egy várost, ha eltévedsz benne. Ha nem tudod hol vagy, nem azt nézed, amit minden ember, aki csak ide jön. Nem szisztematikusan keresed a látványosságokat, hanem az apró, mindennapi, teljesen közönséges dolgokban látod meg azt, ami mellett más csak úgy elmegy – magyarázta teljesen átszellemülten, de csak egy hitetlenkedő fintort kapott válaszképp. – Ne nézz már így! – mosolyodott el. – Hidd el, jó lesz! – fonta ujjait váratlanul az enyéimbe, majd tovább húzott az ellenkező irányba.
Theo egyébként nagyon édesen próbált elkalauzolni a városban, szakszerűen vizsgálgatta a menetrendeket, böngészte a különböző megállókat, majd mikor valami ismerősre tévedt a tekintete, felcsillant a szeme. Szemmel láthatóan roppant büszke volt magára, hogy már látásból ismerős volt neki egy-két utcanév, nekem pedig nem volt szívem elrontani az örömét azzal, hogy legalább huszonhat másik utat is így neveznek. Végül amúgy a Parlamentnél kötöttünk ki, ami mellett egyébként Theo elsétált volna, csak pont belefutottunk egy kínai csoportba, így a fiúnak feltűnt, hogy valami turistalátványosságnál lehetünk.
- Na, látod! Megérkeztünk a Hősök teréhez – nézett rám diadalmasan, mire képtelen voltam visszatartani a nevetést. – Most mi van?
- Semmi – haraptam be alsó ajkamat, hogy abba tudjam hagyni a röhögést. – Szóval, mit kell tudni erről a Hősök teréről?
A fiú erre elővette a telefonját, majd nekiállt felolvasni a Wikipédiából néhány dolgot. Épp nagy lelkesen mutogatta volna nekem a szobrokat, mikor szemöldök ráncolva tapasztalta, hogy közel s távol nem fogja megtalálni a hét vezérről készült műalkotást.
- Oké, szóval ez nem az a tér – állapította meg.
- Hát nem egészen – mosolyodtam el óvatosan. – Ez az országháza, de egész közel voltál – simítottam meg a vállát.
Theo-val egyszerre nevettünk fel a helyzeten, majd a srác megállapította, hogy végül is látványosságnak látványossághoz hozott, így közelebb húzott magához, és csináltunk egy ritka menő fotót, háttérben a ”Hősök terével”. Ha már elkeveredtünk az Országházához, jó turistákhoz hűen körbesétáltuk, majd a Duna parton folytattuk az utunkat. Egészen a Margit-hídig gyalogoltunk, onnan pedig át a szigetre. Nem igazán szoktam télen lejárkálni ide, hiszen a Margit-sziget tipikusan az a hely, ahol inkább akkor van élet, mikor meleg az idő. Meglepetésemre egész sok embert hozott még erre a sors, többen kocogtak a futópályán, néhányan télikabátban ebédeltek egy-egy kültéri vendéglőben, egyetemisták összeverődve iszogattak a fűben ücsörögve. Az egésznek annyira kellemes hangulata volt. Nem volt az az embertömeg, ami szinte túlzsúfolttá tette volna a helyet, viszont az a kopár némaság sem ereszkedett rá a hatalmas térre. Békés összhang honolt a természet és az emberek között, a hideg levegőbe életet lehetlek a vidám hangok, a színes sapkák pedig úgy díszítették fel az egyhangú tájat, mint a karácsonyfaégők a zöld ágakat.
- Oké, azt hiszem értem, hogy miről beszéltél – pillantottam fel a fiúra, aki átszellemülten figyelte a környéket.
- Ugye? – mosolyodott el. – Ez a Városliget gyönyörű – bólogatott.
- Valóban – helyeseltem, miközben igyekeztem visszatartani a nevetést. – De csak, hogy tudd –álltam lábujjhegyre, hogy a fülébe súghassak -, ez a Margit-sziget.
- Ünneprontó vagy – nézett rám tettetett szemrehányással a fiú, majd ismételten megfogta a kezemet, és ezúttal a vendéglők felé vettük az irányt.
Bár tényleg nagyon szép volt a kinti táj, a meleg csábítóbb volt, mint a szép látkép, így belül ültünk le. Mivel rajtunk kívül csak néhány vendég volt, igen hamar megkaptuk az étlapot, majd miután leadtuk az italrendelésünket, magunkra maradtunk. Az étlap felett néha átpislogtam Theo-ra, hogy vajon mennyire boldogul a magyar étlappal, de a srác teljes természetességgel böngészte az ételeket, így úgy gondoltam, hogy sikeresen veszi az akadályt.
- Na, mit fogsz enni? – tudakoltam, miközben összecsuktam a saját menümet.
- Pizzát – válaszolt halál komolyan, nekem pedig ekkor leesett, hogy végig az olasz kajákat nézegette. Na, szépen vagyunk…
- Ne hülyülj már! Magyarországon pizzát? Egyrészt ez mazochizmus, másrészt a magyar konyha isteni.
Theo félrebillentett fejjel figyelte, ahogy heves gesztikulálások közepette próbálom neki elmagyarázni, hogy egész pontosan mi is az a töltött káposzta, ugyanis a világ összes zöldsége eszembe jutott már angolul, leszámítva a káposztát. Mutogattam neki nyulat, hevesen böködtem a zöld terítőt, kezemmel mindenféle gömböt formáltam már, de nem igazán jutottunk előrébb. A srác nemes egyszerűséggel röhögött a bénázásomon, én pedig kezdtem kifogyni az ötletekből.
- Nem tudom, mit akarsz mondani, de nagyon aranyosan próbálkozol – adta a tudtomra Theo, és magam sem tudom miért, de belepirultam a szavaiba.
A fiú persze kiszúrta a reakciómat, így rövid úton megajándékozott a csajozós mosolyával, amitől csak még tovább vörösödtem. Zavaromban gyorsan a pohár után nyúltam, majd meglehetősen meggondolatlanul próbáltam inni egy kortyot. A probléma akkor kezdődött, mikor Theo kitalálta, hogy közelebb hajol. Mármint ez még nem volt gond, de mikor a szék kicsúszott alóla, rám pedig rám tört a röhögő görcs, roppant nőiesen az épp hatalmas esést bemutató fiú arcába köptem az egész innivalót. A nevetéstől képtelen voltam normálisan ülni, egész konkrétan a szék mentén lecsúsztam a földig, és megállíthatatlanul dőltem a röhögéstől. Mikor már épp megembereltem volna magam, megpillantottam Theo almalétől csöpögő haját, és az egész kezdődött elölről. A fiú először hitetlenkedve meredtem rám, majd ahogy a nevetésem egyre abszurdabbá vált, ő is csatlakozott hozzám.
- Úristen – nyögtem ki valahogy. – Ne haragudj, ez nagyon gáz! Basszus, tényleg bocsi – hadartam, de nem tűnhettem túl bűnbánónak, miközben még mindig retardált majomként visítottam a röhögéstől. – Na, mély levegő! – próbáltam lenyugtatni magam, több-kevesebb sikerrel. – Tényleg ne haragudj! Anyám, mennyire égő valakit arcon köpni egy deci almalével? – temettem arcomat a tenyerembe.
- Hé, nyugi – húzta el kezemet az arcom elől Theo. – Legalább már egálban vagyunk…
- Ó, még nem vagyunk – csóváltam meg a fejemet. – Talán a ruháimat elnézem, de a bőrönd után nem kaptam virágot. Csak azért mert nem törött el öt bordám és kerültem kórházba, nem úszod meg!
- Bíztam benne, hogy elfelejted – ciccegett a srác. – De akkor ebben az esetben… - kezdett bele, majd miután feltápászkodott a földről kezével kiemelt egy virágot az asztalon lévő vázából, amit aztán a száránál fogva a fülem mögé csúsztatott.
Kézfejével gondosan ügyelt arra, hogy érintse arcom vonalát, néhány újhegyével pedig még a nyakamon is végigsimított. Az érintésbe beleborzongtam, zavaromban lesütöttem a szememet, de mielőtt még beállt volna közénk a kínos csend, a pincér érkezése megmentett.
Az ebéd után szándékomban állt megmutatni Theo-nak a valódi Hősök terét, viszont egy hatalmas eső keresztülhúzta a számításainkat, így csak a villamos ablakán keresztül csodáltuk meg a szobrokat. Ettől függetlenül idióta turistákhoz hűen lőttünk magunkról itt is egy képet, mert hát miért ne, ami aztán igen hamar felkerült a Facebook-ra. Ez most nektek nyilván tök felesleges információ, de hamarosan még visszatérek rá, szóval ez amolyan megsejtetése a dolognak.
Totálisan szétázva érkeztünk vissza az albérletbe, a hajam a nedvességtől begöndörödött, a cipőm átázott, de ettől függetlenül a jókedvem töretlen volt, hiszen alapvetően kellemesen telt a délelőtt.
- Sikerült a kiengesztelő városnézés? – tudakolta Theo azzal az édes mosolyával, mielőtt beléptünk volna a lakásba.
- Igen, most már egálban vagyunk – nevettem el magam.
A fiú erre közelebb lépett, így felsőtestünk összesimult. Akaratlanul is felidőzött bennem a legutóbbi táncunk, tökéletesen emlékeztem arra a bódító illatra, arra a forró vibrációra, ami szinte átvette az irányítást a testem felett. Még a zene gyors ütemét is éreztem a bőröm alatt, ahogyan csípőmre tudtam képzelni a fiú tenyerét is. Rövid úton pedig az emlékkép valósággá lett, az eddig csak felidézett érzések megerősödtek, orromba bekúszott a fiú parfümjének illata, az átázott ruháim ellenére pedig elárasztott a forróság. Akaratlanul is szétnyíltak ajkaim, szemeim tágra nyíltak, miközben tekintetem újra meg újra bejárta Theo arcának minden szegletét. Azokat a kissé szögletes, markáns arcvonásokat, a gyönyörű barna szemeket, azt a néhány napos borostát, ami férfiasabbá varázsolta a fiú megjelenését.
- Ennek örülök – súgta végül a srác azon a reszelős, magába bolondító, mély hangon, majd közelebb hajolt.
Szinte éreztem ajkait az enyéimen, szinte már csukódtak le a szemeim, mikor hirtelen bevillant az orrom előtt becsapódó ajtó. Még végig sem gondoltam, hogy mit is csinálok, tenyeremet megtámasztottam Theo mellkasán, és gyengéden, de határozottan arrébb toltam a fiút.
- Talán a bulin félreismertél, de csak hogy tudd, én nem vagyok az a könnyű eset. Nagyon jól éreztem ma magam, de ha meg akarsz csókolni, akkor ennél többre lesz szükséged – mondtam, majd már nyomtam volna le a lakás kilincsét, mikor a fiú a kezem után kapott.
- Csak hogy tudd, szeretem a kihívásokat – kacsintott. – A buli fogadás volt, a nap kellemes, a java meg még hátravan – ígérte. – Hölgyem – tárta ki váratlanul előttem az ajtót, mire totál ledöbbenve ugyan, de beléptem a lakásba.
Nem is tudtam hova tenni a fiú szavait, de hogy őszinte legyek, határozottan kíváncsivá tett. Kíváncsivá, viszont emellett énem egyik makacs része az egészet egy küldetésnek fogta fel. Én voltam Theo kihívása, ő pedig az enyém. Viszont a kettőnk feladata nem érhetett célba egyszerre. A fiú magabiztossága egyszerűen zavarta a büszkeségem. Úgy éreztem, hogy a buliban mutatott lányként könyvelt el magában, hogy egész egyszerűen egy már elkezdett küldetésként tekint rám. Márpedig énem öntelt része ezt nem nyelte be. Eldöntötte, hogy minden eszközével megakadályozza, hogy ez a küldetés révbe érjen. Ezúttal fordulni fognak a szerepek, s a kihívás végeztével nem nekem fog fájni az elválás. Meg fogom mutatni Theo-nak, hogy milyen érzés a túloldalon állni. El fogom érni, hogy ne pusztán az motiválja, hogy befejezze a küldetést, hanem valami ismeretlen vonzalom. Hogy ne egy újabb strigulát akarjon, hanem engem.
Na, de visszatérve a sztorihoz. Vivi és Szabi már otthon voltak, mikor hazaértünk. Barátnőm azonnal elkezdte mutogatni nekem a fiúról lőtt képeket, és a zárt ajtó oltalma alatt megtárgyaltuk, hogy a srác eszméletlenül jól néz ki frakkban. Utána beavattam Vivit a mi napunkba, majd gondoltam megmutatom neki a képet, ami a villamoson készült az olasz srácról meg rólam. Nagy lelkesen bejelentkeztem, majd kikerekedett szemekkel bámultam a több száz like-kal ellátott fotónkat. Alapvetően ez még nem is lett volna akkora nagy szám, ugyanis Szabi lévén jó néhány olyan képre keveredtem rá, amit a Szabi fan klub lelkes tetszésáradattal árasztott el, de ezúttal sajnos nem csak Theo roppant sármos mosolyára érkeztek a különböző kommentek, hanem úgy egyben a párosunkra.
Néhány:
- Úristen, ő a pasid Hanna? De jól néztek ki együtt, legyetek együtt sokáig! (De azért, ha megunnád, nyugodtan mutass be neki…)
- Meghalok ettől a sráctól, hol rejtegetted eddig?
- Nagyon cukik vagytok együtt <3
Ezek voltak az én ismerőseim, akik hála istennek magyarul kommentálták a dolgokat. Mondjuk Theo baráti körét sem kellett félteni:
- Na, jó, én is megyek Magyarországra, ha ennyire jó csajok vannak ott…
- Hihetetlen, hogy egy nap se kellett… taníts mester!
- Ki ez a kis vadmacska? Telefonszámot és lakcímet! (Vadmacska, most komolyan?!)
Ezek voltak azok, akik angolul ajándékoztak meg a véleményükkel, illetve még volt egy rakat olasz hozzászólás, de hiába próbálkoztam a google fordítóval, az szokásához hűen cserbenhagyott. Vivi persze sírt a röhögéstől, amiért Theo összes hímnemű barátja rám mozdult egy kép alapján – és mielőtt azt hiszitek, hogy túlzok, jelzem, hogy a képkommentáláson kívül nem egy ismeretlen olasz srác írt rám privát üzenetben, hogy nagyon szívesen megismerne. De ez persze semmi nem volt ahhoz képest, amilyen megjegyzés áradatott tartogatott nekem Szabi. Én naivan azt hittem, hogy a fiú nem szokta nézegetni a Facebook profilomat, de elég volt kilépnem a szobám ajtaján, hogy megtudjam, tévedtem.
- Na, mi van kis vadmacska? Lekopott a sok Don Juan? (aki nem ismerné ezt a kifejezést, annak segítség: Don Juan = Nőcsábász) – vigyorgott rám.
- Annyira gonosz vagy! – temettem arcomat a tenyerembe.
- Ne gyere zavarba Delizia… - úgy fest Szabi is nekiállt lefordítgatni az olasz kommenteket. Delizia egyenlő gyönyörűség.
- Felcsaptál nyelvésznek? – próbáltam valahogy témát váltani, de igen harmatgyenge próbálkozás volt.
- Csak szeretnéd Baba. Bár a te nyelveddel nagyon szívesen foglalkoznék– villantott rám egy csajozós vigyort.
- Pfuj, basszus Szabi! Mekkora seggfej vagy már! Rémálmaim lesznek – borzadtam el teljesen a fiú megjegyzésétől.
Szabi persze csak kiröhögött, majd egész este a kommentekből szemezgetett beceneveket nekem. Közben ráadásul Theo-nak is feltűnt, hogy a barátainknak roppantul elnyerte a tetszését a közös fotónk, így random felolvasott valami irtózatosan égő megjegyzést. Szerencsére a magyarokat nem értette, de az olaszokat készségesen lefordította nekünk, és egy idő után kezdtem hálát adni azért, hogy magamtól nem értettem meg őket. Az olasz srácokban meglehetősen túlteng a tesztoszteron, hogy finoman fejezzem ki magam.
Naivan azt hittem, hogy mikor este bezárom magam után a szobám ajtaját, akkor véglegesen vége lesz a fiúk szekálásának. Elfeküdtem az ágyban, majd megszokásból még gyorsan ellenőriztem a leveleimet, na meg azért az önértékelésemet eléggé feldobták a kép alatti hozzászólások, így gyorsan azokra is vetettem egy próbálkozást. A szívem akkor állt meg, mikor megpillantottam a következő értesítést „Debreczeni Szabolcs hozzászólt egy képhez, amin meg vagy jelölve”. Jaj, ne…
Gyomorgörccsel kattintottam rá az értesítésre, aminek nyomán várakozásaimnak megfelelően a Theo-val közös képünk jelent meg. A netem még szándékosan húzta az időt, gondosan ügyelt arra, hogy lefagyjon, majd röpke két perc után végre ugrott egyet, így szembetaláltam magam Szabi kommentjével:
„Ó, hát még az ágyban milyen kis vadmacska…”
- Szabi, én kiheréllek! – üvöltöttem el magam.
 
A következő részből:
- Akarsz fogadni?
- Mondd a téteket – vágtam rá határozottan.
 

12 megjegyzés:

  1. Eldöntöttem;
    #TeamSzabi ♥
    Nem tudom, miért, valamiért nekem sokkal szimpibb Szabi Baba:D
    Theo-t is nagyon bírom, val'szeg ha ő lesz a nyerő, őt is szívesen elképzelem Hanna mellé (te jó ég, miért akartam én Szöszit írni?:D) , de akkor is Szabiiiiiiiiiiiiiii♥
    Na mindegy, bízom benned! :)
    Btw, szuper rész volt, mint mindig!♥
    Mikorra várható a kövi rész?:) Siess vele!;)♥

    xxx
    Becca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Nem lepődtem meg, hogy sokaknál Szabi a befutó, mert hát eléggé hasonlít Davidre, ő pedig azt hiszem elnyerte a tetszéseteket :D Néha énis Szöszit akarok írni, de emlékeztetem magam, hogy Hannának hívják és határozottan barna, úgyhogy még véletlenül sem keverhetem bele :D
      Igazság szerint én már azt hiszem kitaláltam, hogy melyik fiú lesz a befutó, de írás közben mindig változik a véleményem, úgyhogy még bármi lehet :)
      A következő rész jövőhétvégén :) Heti egy részt tervezek hozni, hogy legyen valami rendszeresség a dologban :)
      Nagyon örülök, hogy tetszett a rész! Köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés
  2. Húha...természetesen #TeamSzabi.!! Már Face-n is kifejtettem a véleményem,de a rész után már ide is muszáj volt írnom. Theo is jó,kedves meg mindig, de istenem Szabiii....Nem tudom miért csípem őt jobban (nagy gond az ha már magamat sem értem)... pedig ebben a részben Theo olyan cuki volt...de akkor is egy ilyen Szabi féle gyereket senkivel nem tud elfelejtetni.Pls több Szabi jelenetet!!😍😍 Egyébként a rész szuper volt.!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Nem ez az a rész, ahol Theo előretörésére számítok, szerintem azért az majd észrevehető lesz :D Igen, Theo még a kedves, visszafogott srácot alakítja, de hamarosan azért belőle is előtűnik az az olasz macsó, akire talán mindenki vár már :)
      A következő részben Szabinak nagy szerepe van, úgyhogy kitartás :D Csak egy hét...
      Nagyon örülök, hogy tetszett, és nagyon köszönöm, hogy kommenteltél! <3

      Törlés
  3. Team mèg nem döntöttem.
    De gondolj bele egy nehèz nap után elolvasni egy igyen rèszt olyan boldoggá tesz. Basszus ha nem kapok kövi rèazt, akkor bajok lesznek 😂😂

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne hamarkodd el, még bármi megtörténhet :D
      Örülök, hogy feldobta a napodat a rész :) Nyugi, a folytatás előbb-utóbb érkezik, terveim szerint jövőhét szombaton :) Kitartás!
      Köszönöm, hogy írtál <3

      Törlés
  4. Szabi fan 😘❤
    Imádom az írásaid! Régen olvastam a Summer notes is, Azt is imádtam de ezt! 😚

    Csak így tovabb! 😀😉😮

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Jaj, mennyien vagytok Ti Szabi fanok :D Mondjuk meg tudom érteni... :)
      Nagyon örülök, hogy szereted az írásaim, annak pedig, hogy a Winter Notes nem okozott csalódást különösen! :) Remélem a folytatás is tetszeni fog!
      Köszönöm, hogy írtál! <

      Törlés
  5. Certainly #teamSzabi <3
    Nagyon jó a Theo szál is, tetszik a kihívás, meg az egész városnézés nagyon vicces volt, de hogy a Perlementre hősök terét hinni pls :D Imádtaaam, már olvasom is a kövit *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Újabb taggal bővül a TeamSzabi :D Szegény Tgeo, ahogy halad a történet, egyre kevesebb "rajongót" tudhat magáénak :D Azért örülök, hogy az ő szála is tetszik, igyekeztem ezzel a fogadás dologgal neki is színt adni :)
      Jó, hát szegény olasz és hát nincs igazán képben Budapest látványosságaival :D
      Jó olvasást! :)

      Törlés
  6. #TeamSzabi <3 pedig imádom az olaszokat:D valamiért nekem is mindig Szöszi jön a számra. Azt hiszem David megfertőzött *-*
    Ölel, Petra

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Újabb TeamSzabi tag... mi lesz így szegény Theo-val? :D
      Mikor elkezdtem írni, olyan nehéz volt, hogy ne Szöszinek írjam le a lányt. Próbáltam találni neki is valami becenevet, de a barna hajúaknak sokkal nehezebb :D
      Köszönöm a lelkes kommenteléseket <3

      Törlés