Téli bejegyzés #1 – 2015.12.11

Sziasztok! :)

Ezennel meghoztam a Winter Notes első részét! Többen olvastátok már a nagyját a Facebook csoportban, viszont Nektek is van a végén egy kis új jelenet, úgyhogy ne görgessetek el! :) Remélem, hogy a rész elnyeri tetszéseteket, eléggé izgulok, hiszen egy új történetet elkezdeni mindig nehéz...

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! :)

 

Téli bejegyzés #1 – 2015.12.11

Sziasztok, Srácok! :)

Mint látjátok új rovattal érkeztem, ami „Téli bejegyzések” névre fog hallgatni. Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy egy történet keretében megosztom veletek egy csapat végzős diák albérletben zajló életét, de csak most jutottam el odáig, hogy valóban nekiállok bepötyögni a sorokat. Mielőtt azt hiszitek, hogy valami isteni szikra csapott fejbe, ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket. Fejbe egy rohadt nagy bőrönd csapott, de erről majd később…

Na, akkor elölről! Reggel még minden úgy zajlott, ahogy szokott. Ez egész konkrétan azt takarja, hogy Szabi beszabadult a fürdőszobába, aminek ajtaját Vivi kívülről verte, ugyanis a fiú nekiállt egyesével a helyére igazgatni piszkosszőke tincseit.

- Megint el fogok késni miattad, idióta! – vágott egy hatalmasat barátnőm az ajtóra, mire Szabi bent felröhögött.

- Keljél fel korábban, cica!

Az ajkamba harapva siettem be a szobámba, ugyanis Vivi már épp egy jól irányzott karate rúgásra készült, ilyenkor pedig semmi esetre sem szabad a közelében lenni, főleg akkor nem, ha éppen azon mosolyogsz, hogy a másik féleszű bérlőtársad lecicázta. Barátnőmmel egyetemben én is lecsúsztam a fürdő használatról, de leleményes diákhoz hűen gond nélkül tudok fogat mosni a konyhai csapnál is. Mármint általában gond nélkül, ugyanis valahogy, mikor Vivi mosogat, akkor mindig közbejön valami, és egy hatalmas edényhegy szokott meggátolni abban, hogy egyáltalán megnyissam a csapot. Ezúttal szerencsére nem barátnőm volt a soros, így sikerrel vettem az akadályt, rövid úton pedig már a szokásos lányos hisztimet vágtam le a szekrényem előtt, amiért nem találtam azt a felsőmet, amit fel szerettem volna venni.

- Szabi, hova az istenbe raktad a dalszöveges pólómat?

- Bármily meglepő drágám, de nem a te ruhatáradból öltözködöm – lépett ki a fürdőszobából.

Vivi persze azonnal tönkrevágta az egész eddig műgonddal összekészített haját, míg én egy szemforgatással vettem tudomásul, hogy Szabira megint rájött a magamutogatási öt perc, ugyanis mindössze egy bokszerben állt neki végigkergetni Vivit a lakásban. Jó, azért hogy ne legyek álszent megjegyezném, hogy a látvány egyáltalán nem volt rossz, tekintettel arra, hogy Szabi határozottan a jó pasik táborát erősíti mind arcra, mind felsőtestre.

- De a barátnőid sajnálatos módon igen – tértem vissza a pólóm kereséséhez.

- Akkor kérdezd meg a barátnőimet – tárta szét a kezeit, mintha ez a világ legtermészetesebb és leglogikusabb dolga lenne.

- Mire végigkérdezem az összeset lemegy a nap! – ciccegtem, Szabi arcára pedig felkúszott a már túl sokszor látott perverz vigyor.

- Tehettek róla, hogy tapadnak rám? – rebegtette meg ártatlanul a szempilláit.

- Biztos nagyon kétségbeesettek – szólt közbe Vivi.

- Jaj, cica – fordult ördögi vigyorral barátnőm felé Szabi. – Te egész pontosan miért is voltál kétségbeesett? – vonta fel a szemöldökét.

Vivi nemes egyszerűséggel a srác felé nyújtotta középső ujját, majd elfoglalta hőn áhított helyét a fürdőszobában. Én a plafonra meredve néztem, ahogy Szabi örömtáncot lejtve odasétál a szobája ajtajára szerelt táblához, és egy filccel módosítja a „Vivi & Szabi szócsata” eredményét 12-15-re. Minden héten versenyeznek azon, hogy melyikük nyeri meg a szópárbajaikat, vasárnap este pedig a vesztes meghívja a nyertest egy sörre.

- Akkor tényleg nem tudod, hogy hol a felsőm?

- Szerintem Diánál – vonta meg a vállát a fiú.

- Nincs is Dia nevű csajod – ráncolom össze a szemöldököm.

- Akkor Lia, vagy Mia, vagy valami szamaras…

- Mi van? – vesztettem el a fonalat.

- Tudod iá, ezt mondja a szamár…

Na, itt láttam be, hogy Szabi meg én nem vagyunk egy súlycsoport, és inkább megbékéltem azzal, hogy nem a dalszöveges pólómat veszem fel. Helyette egy egyszerű fekete felsőt kaptam fel, rá egy fehér blézert, nadrág gyanánt, pedig egy sötét csőfarmerre esett a választásom. Világosbarna hajamon mindössze átszaladtam a fésűvel, majd miután a csuklómra ráhúztam egy fekete hajgumit, a vállamra kaptam a táskámat. Szabi idők közben összekapta magát, és hozzám hasonlóan már ő is felöltözve terpeszkedett a kanapén, még Vivi még mindig a fürdőszobában pepecselt. Mikor a fiú észrevett, feltápászkodott, mutatóujján megpörgette a slusszkulcsot, majd egy lezser mozdulattal farmerje hátsó zsebébe süllyesztette. Amíg ő épp rákészült a menő imidzsére, addig én felhúztam a magasszárú csizmámat, majd már nyúltam volna a fogason lógó kabátom után, mikor Szabi odalépett és készségesen jelezte, hogy felsegíti rám. Akaratlanul is elmosolyodtam a fiú kedves gesztusa miatt, amiért persze a srác meg is húzta egyik hajtincsemet:

- Nem kell ennyire meglepődni. Szerinted, ha nem adnám elő néha a jófiút, ennyi csajom lenne?

- Cuki vagy – borzoltam össze a haját, mire persze elkapta a kezemet.

- Cuki? Ez most komoly? Cuki a palotapincsi… – háborodott fel azonnal a jelzőn.

Szem forgatva léptem ki a bejárati ajtón, miközben Szabi továbbra is azt ecsetelte, hogy márpedig ő minden, csak nem cuki. Háromemeletnyi lépcsőzés alatt sorolta magáról a fényesebbnél-fényesebb jelzőket, és már épp ott tartott, hogy a szokásos dicshimnuszt is előadja magáról, amikor hála istennek elértünk a kocsihoz. A srác mondjuk még folytatta volna, de a hangerő felcsavarásával a tudtára adtam, hogy nem érdekel, hogy mégis mekkora átmérőjű a bicepsze.

Egyébként a napom egyik kedvenc része a közös autózás Szabival, bár erről már más bejegyzésekben írtam nektek. Alapvetően eléggé megegyezik a zenei ízlésünk a fiúval, így rendszerint azzal telik az idő, hogy mindenféle számot énekelünk teli torokból. Se nekem, se a srácnak nincsen egetverően jó hangunk, hallásunk meg végképp, de ez egyikünket sem izgat különösebben. A szomszédos autókból mondjuk rendszerint kapjuk a beszólásokat, mikor épp elfeledkezünk magunkról és lehúzott ablaknál mutatjuk be a nagyközönségnek, hogy mi vagyunk a jövő Michael Jacksonja és Britney Spears-e.

- Nem akarod már te is lerakni a jogsit? – tudakolta a fiú, mikor épp az időjárás jelentést magyarázzák a rádióban.

- Unod már, hogy te furikázol? – vigyorodtam el.

- A napom fénypontja – ironizált, mire csak kiöltöttem rá a nyelvem. – Ha végzünk a suliban engem vár Debrecen – váltott komolyra. – Valahogy meg kell tudnod látogatni, különben belehalok az unalomba.

- Debrecen azért nem olyan kicsi. Másrészt pedig ne aggódj, úgy is megbuksz – próbáltam elvenni a beszélgetés élét, amit Szabi egy mosollyal fogadott.

- A kedvességed mindig megmelengeti a szívemet – jegyezte meg cinikusan.

A jogosítvány téma végül feledésbe merült, ugyanis – hogy Szabi szavaival éljek – egy barom állat nekiállt jobbról előzni, mire lakótársam persze keménykedni kezdett, erre pedig a másik meghúzta a kocsi oldalát. Persze betétlapcsere meg ilyenek nem voltak, a másik gyorsan lelépett, mi pedig nagy okosan nem olvastuk le a rendszámot. Szabi ezek után idegbeteg módjára vezetett, miközben a kocsijával eltöltött gyönyörű pillanatokat idézte fel, amiknek a nagyja túlontúl sokszor kezdődött úgy, hogy „ó és egyszer egy lánnyal a randi után…”.

Ígérem, már közeledünk a bőröndös incidenshez, de szeretem fokozni a hangulatot, szóval még untatlak benneteket egy darabig a napommal. Miután beértünk a sulihoz Szabival különváltak útjaink, ugyanis első két órában a fakultációk vannak, ami nálam matekot, nála pedig angolt takar. Épp egy szabályos háromszögalapú gúlát igyekeztem hitelesen belepingálni a füzetembe – megjegyezném nem sok sikerrel – mikor kopogtak. Fel se néztem, mert rendszerint ilyenkor szoktak befutni azok a vidéki diákok, akik a későbbi HÉV-et érik el.

- Egy kicsit elkérném Hannát – ütötte meg a fülemet, mire értetlenül felemeltem a fejemet.

Nem sok jót ígért, hogy az igazgatónővel találtam szembe magam, és bár pontosan tudtam, hogy semmi rosszat nem csináltam, automatikusan elkezdtem azon gondolkozni, hogy mégis mit követhettem el. Oké, múlthét hétvégén eléggé becsíptünk Szabival és előfordulhat, hogy szerenádot adtunk a kollégium lakóinak, de azért miért öt nap elteltével vennének elő? Akkor ott van a szerdai ablaktörés, bár az sokkal inkább Vivi volt, mivel barátnőm előbb végzett a saját sulijában, így átvillamosozott hozzánk. Mivel nálunk még óra volt, egy hógolyót dobott a termünk ablakához, hogy észrevegyem, csak hát a hó már eléggé jeges volt, így az ablak darabokra hullott. Persze Vivi elfutott, szóval végül nem jöttek rá, hogy mi voltunk, de ki tudja, lehet valaki mégis látott minket. Oké, így végiggondolva beláttam, hogy határozottan van oka annak, amiért az igazgatónő látni akar.

- Szóval - kezdett bele a beszédbe az igazgató, mikor elhelyezkedtünk az irodában –, egy cserediákról lenne szó.

- Tessék? Nem jelentkeztem semmilyen programra – értetlenkedtem.

- Igen, tudom – intett le a nő. – Arról lenne szó, hogy van egy olasz fiú, aki fél évre jött a mi iskolánkba tanulni. Egy családnál volt elszállásolva, viszont sajnálatos módon ott a szülők válni készülnek, viszont ilyen családi körülmények közé nem helyezhetünk be egy cserediákot. A kollégiumban teltház van, más pedig nem jelentkezett a fiú befogadására. Amennyiben nem találunk neki szállást, a fiúnak vissza kell mennie Olaszországba, nekünk pedig vissza kell szolgáltatni a cserekapcsolatra befizetett pénzt – magyarázta, de én még továbbra sem értettem, hogy nekem mi közöm van az egészhez. – Tegnap láttam az iskolai hirdetőtáblán, hogy új tagot kerestek az albérletbe. – Aha, szóval így jövök a képbe én. – Azt a pénzt, amit eddig a családnak adtunk, kifizetnénk nektek, mint bérleti díj, a maradékot pedig megkapná Theo. A kérdés az lenne, hogy mehet-e oda?

Túl sok mindent nem kellett átgondolnom ezzel kapcsolatban, tekintve, hogy hármunknak elég drága fenntartani a lakást. A negyedik tag már két hete kiköltözött, ugyanis Szabival volt köztük egy affér, amibe a lány többet látott, majd vérig sértve lelépett. Előfordul… mindenesetre Vivivel leszögeztük, hogy a következő tag fiú lesz, és akkor talán mellőzhetjük Szabi szappanoperáit az albérleten belül.

- Nincsen semmi akadálya – bólintottam végül rá.

Alapvetően meg szoktuk vitatni a többiekkel, hogy mit gondolunk a jelöltekről, de a végső szót én mondom ki, tekintettel arra, hogy én vagyok a főbérlő, ezért engem szednek elő a lakással kapcsolatban.

- Remek, akkor estére már át is költöztetjük!

- Estére? – szaladt fel a szemöldököm, hiszen ennyire gyors intézkedésre nem számítottam.

- Miért ne?

- Csak meglepett, hogy ennyire hamar.

- Akkor, hatra légy szíves menj el erre a címre, és segíts áthozni Mattheo cuccait! Még annyira nem tájékozódik jól Budapesten – adta ki az utasítást, majd egy intéssel jelezte, hogy részéről vége a beszélgetésnek, és nekiállt telefonálni.

Kicsit meglepetten sétáltam ki az irodából, ugyanis egyáltalán nem gondoltam, hogy az iskolák ilyen lazán kezelik ezeket a cserekapcsolatos dolgokat. Mármint nyilván nem akarják elbukni a befizetett pénzt, de azért elég nagy merészség hagyni, hogy valaki összeköltözzön Szabival és Vivivel, na meg persze velem, bár szerintem én nem vagyok annyira durva esett, mint lakótársaim. Tényleg nagyon vészes lehet a helyzet annál a családnál, ahol most van az olasz srác.

A gondolataimból végül a csengő hangja rángatott ki. Jobb később, mint soha alapon nekiálltam megkeresni Szabit, hogy beavassam az új helyzetbe, illetve még szándékomban állt egy kis női bájjal rávenni, hogy furikázzon már el délután, mert semmi kedvem nem volt a fél városon átvillamosozni, majd vissza egy olasz srác cuccaival. A fuvarból egyébként végül semmi nem lett, ugyanis a roppant elfoglalt lakótársam fociedzésre ment délután, így kénytelen voltam egyedül elhagyni az albérletet háromkor. Vivit is próbáltam befűzni, hogy legalább ne egyedül menjek, de barátnőm lekoptatott, mert őt meg egy iszonyúan fontos manikűr várta.

Eléggé forgalmasak voltak az utak, így a busz jó pár perces késéssel érkezett, amiért lekéstem a metrót, így végül tíz perc késéssel értem el a megadott címre. Eléggé tanácstalanul ácsorogtam a kaputelefon előtt, fogalmam sem volt arról, hogy mégis kihez kellene becsöngetnem, végül ecc-pecc alapon rányomtam a négyes számra.

- Igen? – szólt bele egy idősebb férfi.

- Jó napot kívánok! Békési Hanna vagyok, és azt szeretném megkérdezni, hogy hányas számú lakásban lakik Mattheo Gritti? Egy cseredi…

- Nem tudom Tündérke, hogy hol lakik, de amennyiben elmúltál tizennyolc, nagyon szívesen leszek a Mattheo-d – vágott közbe.

Ilyenkor jövök rá, hogy imádom a belvárost. Egyesek komolyan képesek egy kaputelefonon keresztül légyottra invitálni egy vadidegent. Fantasztikus… Természetesen nem éltem a felkínált lehetőséggel, hanem belekezdtem egy új kiszámolóba, hogy megleljem az olasz srácot. Épp rányomtam volna a telefon alakú gombra, mikor kinyílt a kapu és egy közel velem egyidős lány lépett ki rajta.

- Figyelj! – kaptam a karja után, mire érdeklődve rám emelte a tekintetét. – Meg tudod légy szíves mondani, hogy hányas számú lakásban lakik Mattheo Gritti? Békési Hanna vagyok, hozzánk költözne át, csak kicsit hiányos címet kaptam – magyaráztam.

- Mázlid van – mosolyodott el a lány. – A kilencesben lakik, Ákoséknál. Viszont a lakásba semmiképpen ne menj be, épp családi botrány van – forgatta meg a szemét.

- Örök hála – viszonoztam a mosolyt.

Mivel a lány mögött még nyitva volt a kapu, gyorsan beléptem a ház lépcsőházába, majd egy nyögéssel vettem tudomásul, hogy iszonyú hosszú lépcsősor vezet fel a kilences lakásához. Egy szinten két ajtó volt, így nem egy emelet várt arra, hogy megmásszam. Kondíciómat remekül mutatja, hogy fél távon meg kellett állnom pihenni – ráadásul a lépcsőházba kihelyezett automatából még egy vizet is vásároltam -, majd szúró oldallal valahogy folytattam utamat. Már csak két forduló választott el a céltól, mikor váratlanul hangos csattanást hallottam felülről. Értetlenül pillantottam felfelé, majd már mentem volna tovább, mikor a csattanást kiabálás követte.

- Az egész a te hibád! – üvöltötte egy nő.

- Az én hibám? – jött a reagálás. – Te csaltál meg engem!

- Jaj, ne gyere ezzel az álszent dumával! Hány nővel léptél félre, te senkiházi?

- Hagyják már abba! – szólt közbe angolul valaki, a következő pillanatban pedig látóterembe bekúszott egy hatalmas, fekete táska.

Épp csak kinyújtottam a karom, mikor a bőrönd teljes terjedelmével rám esett. A nagy lendülettől elterültem a földön, hasamon egy gigantikus méretű poggyásszal. Automatikusan kiszakadt belőlem egy cifra káromkodás, mire a fentiek végre abba hagyták a vitát, és rövid úton már hallottam is a cipők dobogását a lépcsőfordulóban.

- Úristen! – guggolt le mellém az angol emberke. – Rendben vagy?

- Egy fokkal jobban lennék, ha nem érezném magam úgy, mint akit épp igyekeznek összepréselni – jött elő szarkazmusom.

- Jaj, ne haragudj! – kapott észbe a srác, majd leemelte rólam a bőröndöt.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, aztán mikor megbizonyosodtam arról, hogy egyik bordám sem törött el, ülőhelyzetbe tornáztam magam. A lépcsőházban rajtam kívül négy ember volt, egy nő, egy férfi, az angol srác, illetve egy hat év körüli kislány, akinek a szemei vöröslöttek a sírástól. Nem kellett agysebésznek lenni, hogy kitaláljam, a szülei veszekedése viseli meg ennyire, de mivel túl sok jogom nem volt beleszólni a dologba, inkább elfordítottam a fejemet.

Ekkor találtam szembe magam Mattheo Grittivel. A fiú mellettem guggolt és érdeklődve tanulmányozta, hogy vajon hány csontomba került a táskával való találkozás. Ahogy végignéztem az arcán, egy dolog fogalmazódott meg bennem… tipikus olasz pasi. Sötétbarna, félhosszú, oldalra fésült haj, csokoládébarna szemek, napbarnította bőr, kissé szögletes, de férfiasan sármos arcvonások. Hiába próbáltam uralkodni a tekintetemen, az újra meg újra lesiklott a fiú vastag ajkaira, amik egy idő után óvatos mosolyra húzódtak.

A fiú közben felállt, majd felém nyújtotta jobbját, hogy segítsen talpra kászálódni. Készségesen csúsztattam tenyeremet az övébe, és akaratlanul is megállapítottam, hogy a téli hideg ellenére, a bőre szinte árasztja a meleget.

- Köszönöm – eresztettem meg egy halvány mosolyt.

- Minden rendben van, ne vigyünk el a kórházba? – kezdett aggodalmaskodni a nő, de mielőtt belelovalta volna magát a dologba, gyorsan leintettem.

- Hagyja csak, jól vagyok! Most, hogy letudtuk az udvariassági köröket és fejbe dobtak egy bőrönddel, azt hiszem, bemutatkozom – vázoltam fel nekik a tervemet még mindig angolul, mire az olasz srác elnevette magát. – Békési Hanna, és ha nem tévedek, akkor te – böktem Mattheo felé – ma költözöl hozzánk.

- Pontosan – bólintott a fiú.

- Na, látom már összepakoltál – biccentettem fejemmel a táska felé -, úgyhogy akár indulhatunk is.

Theo még gyorsan elköszönt a családtól, a felnőtteknek megköszönte az ideiglenes szállást, míg a kislányt kedvesen megölelgette, illetve valamit még súgott a fülébe, amitől a lány felnevetett. Mosolyogva néztem az aranyos jelenet, de aztán eszembe jutott, hogy ránk még vár másfél óra tömegközlekedés, így egy torokköszörüléssel jeleztem, hogy tényleg indulnunk kéne. Theo értette a célzást, még egy puszit adott a lánynak, majd vállára kapta a poggyászát és megindult felém.

Csendben sétáltunk lefelé, a lépteink visszhangot vertek a szűk lépcsőházban. Szívesen oldottam volna a közénk telepedő csendet, de nem igazán tudtam, hogy mégis mit mondhatnék. Hamarosan már az aluljáróba sétáltunk lefelé, és az össz beszélgetés, ami közöttünk zajlott, az egy „van jegyed?” „van bérletem” párbeszéd volt. A metró érkezéséig volt még négy teljes percünk, így letelepedtünk a padokra, ekkor pedig már tényleg nagyon kínossá vált a csend, így kiböktem az első eszembe jutó dolgot:

- Szép idő van!

Ugye milyen ideális beszédtéma volt ez télen, egy aluljáróban? Theo vigyorogva elkezdte szemlélni a plafont, majd rám emelte tekintetét, és szórakozottan bólintott:

- Valóban gyönyörű.

- Jól van, na! – löktem oldalba nevetve. – Nem jutott más eszembe.

- Betudjuk a bőrönddel való találkozásnak – ajánlotta fel a srác.

- Az biztos, hogy van érzéked az első benyomásokhoz – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, Theo pedig szerencsére vevő volt rá, így hiába a semmitmondó téma, készségesen reagált a megjegyzésemre.

- Bevált taktika – legyintett vigyorogva. – Rendszerint nézni szoktam, hogy mikor jön fel egy szép lány a lépcsőn, majd igyekszem eltörni néhány bordáját, hogy utána eltölthessünk egy randevút a kórház ügyeletén. Gondold el, még virágot is vihetek – kacsintott.

Nevetve vettem tudomásul, hogy a srácban is van nem kevés szarkazmus, miközben próbáltam eldönteni, hogy a „szép lány” az egy rejtett bók volt-e nekem címezve. Bár nem jutottam dűlőre, azért lányos zavaromban csavartam egyet egyik barna tincsemen, majd mielőtt Theo valami pszichopata, hajcsavargatós idiótának nézett volna, gyorsan a fülem mögé tűrtem az említett tincset. Sok értelme mondjuk nem volt, hiszen a metró köztudottan imádja átalakítani az ember frizuráját, így a fejem tetején rövid úton már inkább egy szénakazalra emlékeztető valami volt, de hát sebaj. Ez van, ezt kell szeretni…

Mint kiderült Theo táskáját nem csak repülő téglaként lehet hasznosítani, hanem faltörő kosként is, ugyanis az olasz srác könnyűszerrel utat tört nekünk az egyébként teljesen tömött metrón. Nem egy ember küldött el bennünket melegebb éghajlatra, amit mondjuk Theo nem értett, de kedvesen ismételgette, angolul hogy elnézést-elnézést. Ez persze senkit nem hatott meg, mindenesetre végül sikeresen elértünk egy kapaszkodót, aminek a srác nekitámaszthatta a táskát, ezáltal pedig felhagytunk a többi utas lábának kilapításával.

- Anyám, mennyi ember – dünnyögte Theo, miközben becsukódtak az ajtók.

- A villamos nagyobb szívás lesz – vigasztaltam meg, miközben a metró ablaküvegében igyekeztem helyreigazítani elszabadult tincseimet.

- Már most imádom az optimizmusodat…

- Egyik legszerethetőbb tulajdonságom – villantottam rá egy mosolyt.

- A szarkazmusod mellett? – vonta fel szórakozottan a szemöldökét, miközben megeresztett felém egy elképesztően kihívó mosolyt.

Srácok, én azt a mosolyt nem tudom leírni. Egyszerre volt vagány, megsemmisítő, eszméletlenül cuki, flörtölő és beképzelt. Rengeteg dolgot hallottam már a macsó olasz pasikról, de egészen eddig fogalmam sem volt arról, hogy mégis miért vannak oda az olasz srácokért a lányok. Hát ez a mosoly határozottan megmagyarázta, ugyanis hiába voltam teljesen immunis Theo-val kapcsolatban, a lábam is beleremegett a srác vigyorába. A fiú ezzel persze tökéletesen tisztában volt, így végső megsemmisítés gyanánt még kacsintott is egyet.

- Az biztos, hogy Szabival jóban lesztek – forgattam meg a szememet.

~ ~ ~

Sikeresen vettük a villamosút megrázkódtatásait, majd egy tíz perces séta után már meg is érkeztünk az albérlethez. A kapu előtt elmagyaráztam Theo-nak, hogy ne tévessze őt meg az, hogy bár elvileg a 11-es számú lakásban lakunk, a kapucsengőnél a 13-as gombokat kell először lenyomni, utána pedig a kódot, ugyanis a mi csengőnk nem működik, amióta Szabi polcfúrás közben tönkrevágta a kaputelefonunkat, így megszűnt az összeköttetés. Ezt egyébként nem kis művelet volt elmondani angolul, mert valahogy nem arról szoktam beszélgetni az emberekkel, hogy van egy szereléshez teljesen inkompetens lakótársam, akinek a kezében véletlenül megszaladt a fúró. Kisebb fajta Activity jelenetet vágtam le az albérlet előtt, mire Theo megértette, hogy mit is szándékozom neki mondani, aztán végre valahára bevonultunk a lépcsőházba.

- Megjöttünk! – kiabáltam, mikor beléptünk a lakásba.

Utóbbi kijelentésem tökéletesen felesleges volt, ugyanis a következő pillanatban egy valag konfetti zúdult a nyakamba, majd majdnem beszakadt a dobhártyám, ahogy a tömeg együttesen kiabált valamit egy „üdv az albérletben” buliról. Theo egyébként vigyorogva vette tudomásul, hogy jó végzős diákokhoz hűen már első nap szándékunkban áll leitatni a cserediákot, így bőröndjét csak odalökte a cipős szekrény elé, azután pedig készségesen elvette Szabitól a felé nyújtott sört. Utóbbi immáron szabad kezével amolyan haveri stílusban rátámaszkodott újdonsült lakótársunk vállára, majd magyarázott neki valamit arról, hogy „megmutatja mi is errefelé a dörgés”.

Mivel Theo-t előreláthatóan elvesztettem az este további részét illetően, nekiálltam megkeresni Vivit a tömegben. Egy-két embert egyébként nem is ismertem a jelenlévők közül, így jobbnak láttam még a buli elején kulcsra zárni a szobámat, nehogy esetleg egy-két dolgomnak lába kéljen. Szabi rendszerint egy kör SMS-ben hívja meg a haverjait bulizni, csak aztán ezek az üzenetek megint körbe mennek, végül pedig már Mucsaröcsögéről is érkeznek emberek hozzánk.

- Szia! – léptem oda Vivihez, aki a konyhapultnál valami koktélt gyártott magának.

- Úristen, te hallod! Ez az olasz srác észveszejtően dögös – támadt le azonnal.

- Nem néz ki rosszul – vontam meg a vállamat.

- Rólam beszéltek? – karolt át váratlanul bennünket Szabi.

- Ugyan már Szabika, csak szeretnéd – kezdte el azonnal húzni lakótársunk agyát Vivi. – Sajnos lejárt lemez lettél, az új srác mindent visz.

- De ne aggódj, még mindig te vagy a legcukibb – szálltam bele a cukkolásba, majd a nyomaték kedvéért még meg is simogattam a fiú buksiját.

- Kapjátok be! – röhögött fel a srác, miközben helyreigazította a simogatástól szétment séróját.

Vivivel persze kinevettük, majd barátnőm odasietett a már emlegetett táblához, és módosította az eredményt. Szabi csak szem forgatva nézte a lány diadalittas mosolyát, majd elfurakodott mellettem a hűtőhöz, és kiemelt egy újabb sört. Egy óvatos rúgással jeleztem, hogy nekem is dobjon valami innivalót, mire a feje felett hátrahajított egy cidert (enyhén alkoholos, gyümölcsös ital). Könnyedén elkaptam az üveget, majd némi bénázás után sikeresen ki is nyitottam. Szabi közben kényelmesen elhelyezkedett a pulton, lábát rápakolta a mikróra, utána pedig rám villantotta egyik ördögi vigyorát.

- Jaj, mi ez a nézés?

- Csak kíváncsi vagyok, hogy az új srác, hogy teljesíti a beavató feladatát.

- Milyen feladat? – ráncoltam értetlenül a homlokomat. – Nem is szoktunk beavatást tartani, ne szívasd már szegényt csak azért, mert nem tud magyarul – löktem meg a vállát nevetve.

- Nem őt szívatom – rázta meg a fejét, majd kicsit közelebb hajolt -, hanem téged Tündérke – kacsintott, aztán gyorsan menekülőre vette a figurát, mielőtt még kitekerhettem volna a nyakát.

Természetesen Szabi megadta a bulim alaphangulatát, hiszen megállás nélkül azon kattogott az agyam, hogy mégis mivel áll szándékában megszívatni. Nem kergettem illúziókat azzal kapcsolatban, hogy valami ártalmatlan dolgot talált ki, minimum egy hetes égésre készültem, így egy idő után jobbnak láttam kicsit keményebb italra váltani, hogy akkor már legalább ez az estém teljen jól. A pia igen hamar beütött, hamarosan már nem a konyhapulton ücsörögtem, hanem valahogy benyomakodtam a zsúfolásig megtelt nappaliba.

- Szia! – ütötte meg a fülemet az angol köszönés, rövid úton pedig megéreztem Theo kezeit a derekamon.

- Na, milyen a bulid? – tudakoltam mosolyogva.

- Alakul, de amíg nem táncolsz velem, nem lesz teljes – villantotta rám azt a becserkészős vigyorát, amit már egyszer megkaptam a metrónál is.

Persze logikusan kérdezhetitek, hogy mégis miért nem gyanakodtam arra, hogy az egész táncos dolognak köze van a beavatási feladathoz, de szeretnélek emlékeztetni benneteket, hogy eddigre már alkoholba fojtottam a kétségbeesésem, ráadásul Theo továbbra is irtó jó pasi, ami meglehetősen sokat nyomott a latban. Így hát végül előfordulhat, hogy egy mosoly keretében rábólintottam a táncra invitálásra.

Gyors zene ment, bár azt hiszem ez egy házibulinál eléggé nyilvánvaló. Körülöttünk az emberek a tánc minden ágát bemutatták, voltak, akik szimplán fel-le ugrándoztak, akadtak, akik már annyira készen voltak, hogy tangó előadást mutattak be, voltak, akik robotmozgással próbáltak csajokat felszedni, na meg persze az örök klasszikus, avagy a csípőtekergetés néhány mellrázással vegyítve. Utóbbi természetesen lányoknál, bár… A zene igen gyorsan befészkelte magát a bőröm alá, átjárta minden porcikámat, rövid úton pedig már készségesen hagytam Theo csípőmön pihenő kezeinek, hogy a zene ritmusára irányítsanak. Hátam teljesen nekisimult a fiú felsőtestének, miközben karjaimmal átfontam táncpartnerem nyakát. A fiú bőre szinte izzott a szobában honoló forróság miatt, parfümjének illata pedig elkeveredett a fülledt levegővel. Bódító volt az az erős, mégis roppantul kellemes aroma, ami csak úgy áradt a fiúból, a szédítő érzést pedig csak fokozta a helyiségben uralkodó levegőtlenség. Bár minden porcikám egy kis hűvösért kiáltott, egyre inkább belesimultam Theo ölelő karjaiba, hagytam, hogy körbevegyen az a forróság, amit a párosunk közötti vibráció idézett elő. A fiú tenyere időnként betévedt a pólóm alá, egy-egy ujjával lágyan végigsimított oldalam vonalán, majd mintha az egész meg sem történt volna, kezei ismételten a csípőmön állapodtak meg. Theo egész egyszerűen az idegeimen táncolt, elérte, hogy minden porcikám ráfókuszáljon, majd a legváratlanabb pillanatokban kihátrált az egészből.

- Tudod – hajolt váratlanul közelebb, úgy, hogy ajkai szinte súrolták a nyakamat –, nagyon meleg van itt. Nem keresünk valami kevésbé zsúfolt helyet?

Tudom elitélendő az a könnyűvérűség, ami aznap este leginkább jellemzett, viszont az az akcentus, amivel duruzsolt a fülembe, az a kissé rekedtes mély hang, az a selymes érintés, ahogy egyik ujjával apró köröket rajzolt a csípőmre. Nem igazán voltam ura a helyzetnek, hogy úgy fogalmazzak.

- Van egy ötletem – fontam ujjaimat az övéibe, majd határozott mozdulatokkal nekiálltam átverekedni magunkat a tömegen.

Viszonylag gyorsan eljutottunk a szobámig, aminek ajtaja előtt előszedtem farmerem zsebéből a kulcsot. A sötétben eléggé nehezen, de végül sikeresen belehelyeztem a zárba, majd lenyomva a kilincset előre mozdítottam a nyílászárót. A sztori csúfos része innen kezdődik, ugyanis Theo-nak több se kellett, megragadta a zárba csúsztatott kulcsot, egy sebes mozdulattal kirántotta, átlépte a küszöböt, majd az ajtót nemes egyszerűséggel becsukta az orrom előtt. A kegyelemdöfés a zár kattanása volt, ami egyet jelentett azzal, hogy újdonsült lakótársam nemes egyszerűséggel kizárt engem a saját szobámból. Mekkora szívás már? Ráadásul a vicc az egészben, hogy én komolyan azt hittem, hogy ennyire irtózatosan bejöttem neki, és egyik énem roppantul ráizgult már egy kis titkos esti csókolózásra a szobám ajtaja mögött. Persze a hatalmas pofára esés észhez térített, és bár még így utólag is bántja egy kicsit a büszkeségemet, hogy ilyen könnyen rászedtek, azért örülök, hogy nem szűrtem össze a levet Theo-val már az első adandó alkalommal. Szabi esetéből pontosan kiderült, hogy nem jó keverni a magánügyet a lakótársakkal, mert igen hamar nagyobb részt kell fizetned a rezsiben. Persze van ellenpélda is, hiszen Szabi meg Vivi rendszeresen egymásra akadnak egy-egy egyéjszakás kaland erejéig, de mivel pontosan tudják, hogy mire számíthatnak a másiktól, remekül működik a kapcsolatuk.

- Hé, nem zárhatsz ki a saját szobámból! – kezdtem el dörömbölni az ajtón.

- Hát, pedig szerintem már megtörtént – érkezett a szórakozott válasz.

Próbáltam a hangokból kitalálni, hogy mégis mit csinálhat benn a fiú, de néhány fiók kihúzásán kívül nem tudtam mást beazonosítani. Legalább fél órán keresztül próbáltam lukat beszélni Theo hasába, hogy álljon az én pártomra, és tegyen magasról Szabi idióta beavatási feladatára, mígnem beláttam, hogy esélyem sincs.

Rövid úton már a tömeget pásztáztam, és próbáltam kiszúrni azokat a spécin beállított, piszkosszőke hajtincseket. Szerencsére Szabi a magas srácok táborát erősíti, ráadásul előszeretettel tölti az idejét a középpontban, így viszonylag hamar sikerült ráakadnom. Szokás szerint egy lánygyűrű közepén állva magyarázott valamit, míg az őt körülvevő csajok áhítattal nézték. A srác mondandóját kissé visongósra sikeredett nevetés fogadta, majd mintha minimum koreográfiát adnának elő, a lányok tökéletes szinkronban nekiálltak csavargatni a hajukat. Szem forgatva néztem a jelenetet, miközben próbáltam néhány könyökös segítségével odaverekedni magam hozzájuk.

- Álmodban kopaszra nyírlak, ha nem szeded ki Theo-t a szobámból! – vágtam rögtön a közepébe, mire a lányok pillantásai ezúttal nem lakótársamra, hanem rám szegeződtek.

- Sikerült neki? – röhögött fel a srác. – Nem szoktad kulcsra zárni? – értetlenkedett.

- Előfordulhat, hogy elérte, hogy nyissam ki… - sziszegtem, mire Szabi szemöldöke a magasba szaladt, majd gyanítom összerakta a képet, mert rövid úton már egy perverz vigyor ült az arcán.

- Komolyan egy napjába se tellett? Hogy a fenébe csinálta? – ciccegett. – Bezzeg engem kikosaraztál!

- Elnézést, hogy nem értékeltem kellőképpen, hogy miután mindkét lakótársunkat megfektetted, nekem is kegyet ajánlottál – jegyeztem meg szarkasztikusan.

- Oké, jogos – adott igazat a srác. – De azért, ha meggondolnád magad – kezdte el húzogatni a szemöldökét, mire hitetlenül vállba bokszoltam.

Szabi még megjegyezte, hogy egy darabig biztos nem jutok be a szobámba, és ha szeretném, akkor nagyon szívesen megosztja velem éjszakára az ágyát. Egyébként ez nem lenne újdonság, bár rendszerint a fiú szokott átpofátlankodni hozzám, miután rájön, hogy nem szeretne ott lenni, amikor az épp aktuális éjszakai kalandja felébred. Végül amúgy Vivinél töltöttem az estét, ugyanis, Theo még hajnali háromkor se keveredett ki a szobámból. Elképzelni se tudtam, hogy mégis mit csinál benn, mindenesetre már hulla fáradt voltam, így lemondtam arról, hogy kitekerjem a nyakát, mikor kilép a helyiségből.

Reggel mikor felébredtem, egy jó ideig eltartott, amíg visszakutattam az emlékeimben a tegnap éjszakát. Lassan idéződtek fel az események, ráadásul a másnapossággal járó fejfájás sem könnyítette meg a dolgomat. Ilyenkor rendszerint mindig megfogadom, hogy soha többet nem iszom, de ezt a fogadalmat igen nehéz betartani, amikor két olyan buli függővel laksz együtt, mint Szabi és Vivi. A tegnap este alapján pedig Theo sem az a „töltsük el a hétvégét az albérletben nyugisan, elnyúlva a kanapén” típus. Persze ez nem baj, hiszen az ember mégis mikor élje ki magát, ha nem végzős diákként, felköltözve a fővárosba, egy albérletben?

- Jó reggelt! – csoszogtam be a konyhába, mert hiába akartam már piszkosul látni a szobámat, a kávé utáni vágyam erősebbnek bizonyult.

- Szia, Baba! – ajándékozott meg vidám mosolyával Szabi. – Fejfájás csillapítót?

- Jöhet.

- Előbb vettem be az utolsót – váltott át a mosoly vigyorba, mire hozzávágtam a mosogatószivacsot.

- Olyan gonosz vagy!

Persze Szabi csak szekált, így végül túrt nekem egy bontatlan levélnyi gyógyszert. Miközben lefőztem a kávét, gyorsan lenyeltem egy pirulát, majd kezemben a tűzforró bögrével, megindultam a szobám felé. Kicsikét aggódtam, hogy mégis mi fog fogadni, így biztos, ami biztos alapon a csészét leraktam az előszoba szekrényre, nehogy akkora sokkhatás érjen, hogy még el is hajítsam. Ujjaimat félve helyeztem rá a kilincsre, majd egy sóhajtás keretében lenyomtam.

- Menjetek a jó büdös francba!

Szabi röhögő görcsöt kapott a konyhában, miközben én hitetlenül sétáltam oda az ablakhoz. A ruháim az utca legkülönbözőbb pontjain voltak fellelhetők, többek között tűzcsapokon, lámpaoszlopokon, illetve ablakpárkányokon. Itt egy nadrág, ott egy zokni, amott meg a dalszöveges pólóm, ami remek eszköznek tűnt arra, hogy felkössem vele Szabit. Az egészet csak tetézte, hogy néhány pikánsabb darab – értsd: fehérneműim – különböző kocsik szélvédőiről bámultak vissza rám, illetve a szemközti étterem minden egyes kültéri asztala egy új asztaldísszel gyarapodott egy-egy bugyim képében.

- Kicsinállak Szabi! Leszúrlak, felnégyellek, utána pedig megint leszúrlak! – vágtattam ki idegbetegen a szobámból.

- Ugyan Baba, ennyire nem kell heves érzelmeket táplálnod az irányomba – cukkolt tovább.

- Nem heves érzelmeket táplálok az irányodba, hanem gyilkosokat!

- Ne aggódj, nincs kinn minden darab – billentette félre a fejét. – A személyes kedvencemet megtartottam – vigyorodott el, miközben zsebéből előhúzott egy egybe részes, fekete, csipke hálóinget.

- Vadbarom!

Persze Szabi nem vett komolyan, ami csak még jobban felidegesített, így lehalásztam a legnagyobb bögrét a konyhaszekrényből, teletöltöttem jéghideg vízzel, és megindultam Theo szobája felé. A fiú elkövette azt a hibát, hogy nem zárta magára az ajtót, így igen hamar kellemes ébresztőben részesült, ami egy nem annyira kiadós, de cserébe meglehetősen hűvös zuhany keretében érkezett. A srác szemei persze azonnal kipattantak, és olyan gyorsan ült fel, mint még ember soha. Eltartott egy kis időbe, amíg összerakta, hogy mégis hol van, majd némi mérlegelés után jogosnak találta nem éppen barátságos köszöntőmet.

- Oké, ez járt – tárta szét a karját.

- Ennél még sokkal több is – adtam tudtára. – Két perced van, utána megyünk a ruháimért!

- Igen is! – tisztelgett szórakozottan a srác, majd mielőtt még kiértem volna, lerúgta magáról az egyébként csuromvizes takarót.

Pillantásom akaratlanul is rátévedt a felsőtestére, ami határozottan nem volt egy csúnya látvány, mindenesetre valahogy sikerült megemberelnem magam, és hátat fordítottam a félmeztelen fiúnak.

- Azért csak hogy tudd – szólt utánam -, élveztem a táncot!

Akaratlanul is az ajkamba haraptam szavai hallatán, ugyanis máskülönben képtelen lettem volna visszafojtani a mosolyomat. Theo kétségkívül remekül ért ahhoz, hogy hogyan éreztesse egy lánnyal, hogy kivívta a figyelmét, ez a figyelem pedig határozottan nincs ellenemre. Az mondjuk biztos, hogy a tegnap este után egy hamar nem fogom a srácot beinvitálni a szobámba, de most azért nem hibáztathatom, hogy teljesíteni akarta a beavatási feladatot. Persze az egész Szabi hülye agyszüleménye volt, és ha nem csinálja meg, akkor is maradhatott volna, de a fiúkban – meg a lányokban is – megvan a bizonyítási vágy. Amellett, hogy a srácok remekül kijöttek tegnap, nyilván megvan közöttük az a versengés, ami a fiúk között általában.

Most megyek, mindjárt indulunk ruhaösszeszedő túrára. Nincs is más vágyam, mintsem Szabival és Theo-val összeszedegetni a fehérneműimet, de egyedül sokkal tovább tartana, szóval kénytelen vagyok bevállalni a srácok megjegyzéseit az egy-egy különlegesebb darabra.

Igyekszem minél hamarabb jelentkezni, és rendesen vezetni ezt az új rovatot! Remélem ez az első rész elnyerte a tetszéseteket, és szívesen látnátok a folytatását is. Legyen szép napotok, illetve ha valamelyik ruhámat megtaláljátok, akkor légy szíves jelezzétek…

 

Következő részből:

- Csak, hogy tudd, szeretem a kihívásokat! - kacsintott.