2014.07.19 - Nyári bejegyzés #19

Sziasztok! :)

Most nagyon rákapcsoltam, egyszerűen annyira érdekel, hogy mégis mit fogtok szólni a sztori végéhez, hogy nem bírok magammal! Remélem tetszeni fog a bejegyzés, és tudjátok, ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! :)

 

2014.07.19 – Nyári bejegyzés #19

Nem is tudom, hol kezdjem. Borzasztóan nehéz ezeket a sorokat pötyögni, holott tudom, segíteni fog, ha kiírom magamból. Bár elvileg a saját életemről írok, ezúttal egyszerűen nem tudom, hogy mégis hogy álljak neki. Nem találom a megfelelő szavakat, a betűk nem fonódnak össze. Minden egyes mondat üresnek hat, semelyik szó nem tükrözi vissza az érzéseimet. Egyszerűen nem áll össze az egész… előre is elnézést ezért a bejegyzésért.

Ott tartottam, hogy a közös szobánk, közös ágyán ültem, és épp azt próbáltam meg kitalálni, hogy mégis mi is legyen a közös kapcsolatunk sorsa. Egyszerre akartam elfelejteni az egész napot, és akartam tiszta vizet önteni a pohárba. Ott akartam folytatni, ahol abbahagytuk. Azt akartam, hogy David jókedvűen belépjen az ajtó, hogy mosolyogva csókot leheljen az ajkaimra, hogy tenyere végigsimítson fedetlen bőrömön. Másfelől viszont képtelen lettem volna arra, hogy szó nélkül hagyjam a történteket. Hiába próbálkoztam volna mindent úgy csinálni, mint általában, nem ment volna. Mert bántott… kegyetlenül fájtak azok a szavak, amiket Oliver elmesélt. Zavart, hogy az egész kalandunk csak egy játék volt. Egy fordulatos, izgalmas, szenvedélyes játék, azonban mint minden ilyennek, ennek is kell lennie egy vesztesnek.

Gondolataimból az ajtó nyitódásának hangja rángatott ki. Ösztönösen kaptam fejem a nyílászáró felé, és minden erőmmel igyekeztem normális fejet vágni. Esküszöm, hogy próbálkoztam. Tényleg nem akartam kiborítani a bilit, azt akartam, hogy minden menjen tovább úgy, ahogyan annak mennie kéne. Ugyanúgy akartam végigmérni David férfias, mégis helyenként ellágyuló vonásait, ugyanúgy akartam magam elé képzelni a póló fedte hasizmokat. Érezni akartam ujjaim között azokat a szélfutta, fekete tincseket, látni akartam azokban a gyönyörű, kék szemekben a szenvedélyt. Mégis, mikor tekintetem megakadt a srácon, fellobbant bennem a mérhetetlen harag. Hiába tudta agyam egyik fele, hogy mióta lefeküdtem Oliverrel én sem vagyok ártatlan bárányka, egyszerűen valahogy az eltörpült a gondolataimban. Úgy éreztem, hogy a fiúval való, nos hát, „kavarásom”, az teljesen reális és igazságos reakció volt David szavaira.

- Szia, Szöszi! – köszönt szobatársam, miután becsukta maga mögött az ajtót.

Táskáját elhajította a szoba egyik sarkába, cipőjét könnyűszerrel lerúgta magáról, közben pedig már rángatta le magáról kissé izzadt felsőjét. Tekintetem minden egyes mozdulatát követte, miközben kikényszerítettem magamból egy visszaköszönést:

- Szia!

- Milyen napod volt? – tudakolta a srác teljesen természetesen.

- Meglepő – válaszoltam némi mérlegelés után.

David nem érezte a hangomban megbúvó furcsa élt, mindössze érdeklődve rákérdezett a meglepettségem okára. Közben zavartalanul intézte a dolgait. Odasétált az ágyhoz, nyomott egy puszit a hajamba, leszedte törülközőjét a radiátorról, majd jelezte, hogy gyorsan lezuhanyozik, aztán beszélünk. Mivel még mindig nem találtam a megfelelő szavakat, megkönnyebbülten rábólintottam az estével kapcsolatos ajánlatára. Amint eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött, az agyam lázasan igyekezett összeállítani egy tökéletes beszédet, mégis, valahogy még a megfelelő szintet sem érték el a mondataim. Hiába éreztem minden egyes idegvégződésemben azt a fanyar, keserű érzést, nem tudtam szavakba önteni.

- Na, mesélj! – huppant le mellém David.

Könnyedén rátámaszkodott a könyökére, így szinte csak centik választották el az arcunkat egymástól. Ez a közelség persze megszédített, ezúttal nem a harag lobbant fel bennem, hanem az a vágy, ami rendszerint elfog, ha a fiú közelében vagyok. Az agyam, a szívem és a testem harcban állt egymással, mindegyik mást akart, én pedig teljesen elveszítettem az irányítást gondolataim felett.

- Nem muszáj beszélgetni – vigyorodott el David pimaszul, a következő pillanatban pedig már rám is gördült.

Ajkai vágyakozóan találták meg az enyéim, közben pedig hüvelykujjával óvatosan végigsimított a felkaromon. Az érintésébe beleremegtem, az ajkaim automatikusan szétnyíltak, szinte ösztönből csókoltam vissza. Lábaim maguktól kulcsolódtak rá a fiú csípőjére, kezeim öntudatlanul siklottak a mellkasára. Szemeim lecsukódtak, ezúttal nem látni akartam az eseményeket, hanem úgy isten igazából érezni. Hallani a szaggatott légzését, érezni tenyerem alatt azt a gyors ritmust, amire a szíve vert. Át akartam venni azt a forróságot, ami a fiúból áradt, emlékezni akartam arra az erőteljes illatra, amit tusfürdőjének és samponjának elegye alkotott. Fel akartam tudni vakon idézni a pillantását, érezni akartam tekintetét fedetlen bőrömön. Bele akartam borzongani tenyerének kissé érdes, ámde gyengéd érintésébe. Magamba akartam inni az egész lényét, mert tudtam, egész egyszerűen tudtam, hogy ennek a mai nappal vége szakad.

Egy mély levegő, egy visszatartott könnycsepp, egy utolsó ajakba harapás. Kezeimet ólomsúlyúnak éreztem, miközben gyengéden előrébb toltam őket, ezzel távolságot teremtve köztem és David között. Ő még nem tudta, hogy az a levegő, ami így közénk került, hamarosan vasfüggönnyel fog felérni. Nem láthatta előre, hogy perceken belül kirobban közöttünk a háború.

- Tudtam, hogy nem állod meg beszélgetés nélkül – nevetett fel.

- Hát nem – bólintottam, és ezúttal David érzékelte, hogy valami megváltozott.

Arcáról eltűnt az a könnyed, szórakozott mosoly, helyét átvette egy kíváncsi, kissé komor grimasz. Szemmel láthatóan elképzelni se tudta, hogy mégis mi fog következni, de azt érezte, hogy nem lesz egy sétagalopp.

- Baj van, Szöszi?

- Oliverről van szó – kezdtem bele, mire Davidből kitört a röhögés.

- Bepróbálkozott? – kérdezte hitetlenül.

De még hogy! Persze ezt nem mondhattam, hiszen, ha rögtön azzal kezdtem volna, hogy lefeküdtem vele, akkor közel sem tűnt volna annyira ésszerűnek ez a cselekedetem, mintha először az előzményeket tárnám fel. Jó, igazából így utólag sehogy sem tűnik elfogadhatónak és logikusnak az Oliverrel való eset, de most már mindegy.

- Végül is, nálatok ez így szokás.

- Tessék? – vesztette el a fonalat David, belőlem meg kirobbantak az addig hiába keresett szavak.

- Oh, nem tudod? Micsoda meglepetés… tudod, én vagyok a semmi extra, a szokásos. Az a szokásos, akire nyugodtan rámozdulhattok mindketten, hiszen a végén úgy se fog kelleni senkinek.

- Szöszi – próbált közbevágni, de egy heves mozdulattal leintettem.

- Hogy lehetsz ekkora szemét? Eljátszod a tökéletes nyári szeretőt, elhiteted velem, hogy bár nem vagy belém szerelmes, azért fontos vagyok neked. Bemosol annak a srácnak, aki rám mozdul. Úgy teszel, mintha kellenék. Aztán idejön öt haverod, és hirtelen ciki leszek? Nem fér bele az imidzsedbe, hogy egy lányt nem csak egyszer fektettél meg? Hirtelen jobb elfoglaltságod is akad nálam, mi? Nem tudsz egyszerre bebújni a két álarcod mögé. Nem tudod egyszerre alakítani azt a fiút, akit a haverjaid ismernek, és azt, akit én. Bármennyire is azt hiszed, hogy képes vagy rá, igazából választanod kell. Sőt, már választottál is! Elárultál David!

A fiú kétségbeesetten kereste a szavakat, de erre a helyzetre nem volt ideje felkészülni. Nem tudott egy jól bevált forgatókönyv után nyúlni, fogalma sem volt arról, hogy mégis mi a tökéletes technika. Bár ezt felfoghattam volna elégtételnek is, tehetetlensége csak még nagyobb indulatot szabadított el bennem. Haragudtam rá, amiét nincsenek meg a megfelelő szavai. Hogy nem adott enyhülést, hogy nem magyarázta meg. Fájt, hogy nem védekezett, hogy nem tagadta a szavait.

- Na, mi van, erre nincs előre megírt válaszod?

- Szöszi, mindketten tudtuk, hogy ez nem komoly. Eszem ágában sem volt rád állítani Olivert, szimplán csak megmondtam neki az igazat.

Tévedtem, volt rosszabb a hallgatásánál. Az a hidegvér, amivel közölte, hogy soha nem volt közöttünk semmi komoly, jobban fájt, mintha csak némán hagyta volna, hogy rázúdítsam a sérelmeimet. Minden egyes szava egyre beljebb lökte azt a láthatatlan kést a szívemben, ami már azóta benne volt, hogy beszéltem Oliverrel. David pedig ahelyett, hogy minden erejével igyekezett volna kihúzni ezt a tőrt, és próbálta volna begyógyítani az okozott sebeket, csak kitartóan fogta tovább a markolatot, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy a kés sose szakadjon ki belőlem. Nem akarta látni a sebet, nem akarta látni a vért. Nem akarta orvosolni a problémát, végleg el akarta felejteni. Nem akart kockáztatni. Kitartóan tartotta magát ahhoz az állásponthoz, hogy vagy tökéletesen, vagy sehogy.

- Ne aggódj, tartottam magam a nem komoly dologhoz.

- Hogy érted? – ráncolta értetlenül a szemöldökét.

- Várjál, igyekszem pontosan idézni! – játszottam rá szándékosan. – „A legtöbb szokásos pedig mindkettőnk ágyában járni szokott…”

Én sem hibáztam el. Játszi könnyedséggel sikerült megtalálnom azt a pontot, ahova az én késem illet. Lehet, hogy ez nem a fiú szíve volt, de ettől függetlenül tudtam, hogy sikerült a revans. Lehet, hogy előttem sokkal hosszabb gyógyulási folyamat állt, elégtétellel töltött el, hogy akár csak napokig, órákig, percegik képes voltam padlóra küldeni Davidet. Élveztem, hogy az a nyugodtság lehervadt az arcáról, és a helyét átvette a mérhetetlen döbbenet.

- Ti lefeküdtetek?

- Ügyes fiú – tapsoltam egyet gúnyosan. – Végül is ezt akartad nem? Tökéletesen teljesítettem azt a szerepet, amit rám szabtál. A könnyűvérű fruska, akivel elszórakozol a nyáron, majd ejted, de lehetőleg előbb átpasszolod Olivernek, hogy mindkettőtöknek jól járjon a farka! – a szavak mérlegelés nélkül csúsztak ki a számon.

- Ti lefeküdtetek? – ismételte meg a kérdést.

- Igen, és képzeld, valóban veszett jó az ágyban!

David ekkor robbant. Felpattant az ágyról, izmai megfeszültek az idegtől. Képtelen volt egyhelyben megbirkózni azzal a dühvel, ami hirtelen rátelepedett, de még a járkálás sem segített sokat, ugyanis a következő percben ökle a szállodai szoba falán csattant. Összerezzentem a kemény hangtól, de ez közel sem volt annyira fenyegető, mint az a megvetés, ami David szemében bujkált. Attól a pillantástól lehullott minden páncélom, egyszerűen képtelen voltam tovább állni a csatát. Hiába igyekeztem újra felspannolni magam, nem sikerült. Éreztem, hogy elvetettem a sulykot, tudtam, hogy tovább ütöttem a vasat, mint az megengedett lett volna.

- Cseszd meg Ashton!

Szavai szinte fojtogattak. Neve idegennek hatott az ő szájából, szinte leforrázott. Soha nem mondta ki még senki ennyi megvetéssel, ennyi csalódottsággal, ennyi dühvel. A nevem szinte égetett, marta a torkomat, csípte a szememet. Mindig azt hittem, hogy mosollyal fogom fogadni, mikor végre hajlandó lesz a valódi nevemen szólítani, ehhez képest úgy esett az Ashton megszólítás, mint két hatalmas pofon. Sőt, rosszabbul. A fizikai fájdalom maga lett volna a megváltás, azokban a pillanatokban.

- Én vagyok a szemét? Akkor te mégis mi az isten vagy?

Ribanc, szajha, dög. Akár egész éjjel tudtam volna sorolni a megfelelő jelzőket…

- Lefeküdtél a legjobb barátommal, és képes vagy azért levágni a hisztit, mert meg mertem neki mondani, hogy ami köztünk van, az csak átmeneti? Nem gondolod, hogy kissé problémás az erkölcs rended? David Hamilton a nagy szemét, aki kihasznál másokat… Mikor ígértem én neked szerelmet Ashton? Mikor mondtam azt, hogy bármi is komolyra fordult? Mikor mondtam azt, hogy az egész több mint puszta szórakozás? Mégis mikor? – csattant fel.

Bár nem feleltem, a „soha” ott lógott a levegőben. Kegyetlenül ott lebegett a fejem felett, és csak arra várt, hogy újra meg újra visszhangot verjen a fejemben. Davidnek igaza volt. Végig tudtam, hogy én szúrtam el, mégis mindent elkövettem annak érdekében, hogy rajta csattanjon az ostor. Nem akartam belátni, hogy én rontottam el. Hiába tudtam, hogy én voltam az, aki nem teljesítette a feltételeket, kétségbeesetten kerestem a mentséget. Davidre akartam hárítani a hibás szerepét. Azt akartam, hogy ő legyen a felelős azért, amiért Oliver karjai között találtam menedéket a fájdalmas, de ettől függetlenül igaz szavai elől.

- Igazad van – súgtam bele a szoba csendjébe. – Elrontottam! Veszettül elcsesztem…

- Most már sokkal jobb – jegyezte meg cinikusan a srác, miközben indulatosan beletúrt a hajába. - Ezért nem akartam ezt az egészet! Tudtam, hogy többet fogsz látni ebbe a nyári kalandba, tudtam, hogy nem bírod ki. Tényleg olyan rohadt nehéz lett volna még egy hétig?

- Na jó, cseszd meg te is! – húztam fel magam. – Elismerem, én rúgtam fel a játékszabályokat, de csak hogy tudd, feltett szándékom volt végig csinálni. Ha esetleg a haverjaid érkezése után is emberszámba veszel, és nem áll szándékodban biztosítani a többi srácot arról, hogy te nem változtál meg, és ugyanolyan könnyedén kezeled a nőügyeidet, mint eddig, akkor nagy valószínűséggel most nem itt tartanánk.

- Á, szóval ismét ott tartunk, hogy az én hibám…

- Nem ezt mondom, de ne állíts be egyedüli bűnbakként!

- Én nagyon próbálkozom, de képzeld, te feküdtél le mással!

Tusé. Ezzel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Ismételten elbuktam egy csatát, és ezúttal képtelen voltam folytatni a háborút. Egy bólintással jeleztem, hogy elfogadtam, majd kihúztam a bőröndömet az ágyam alól, és nekiálltam pakolni. Mindenféle rendszer nélkül dobáltam be a cuccaimat a táskámba, nem szenvedtem azzal, hogy bezacskózzam a különféle kozmetikai szereket, vagy, hogy összehajtsam a ruhákat. Mindenre csak egy pillantást vetettem, és amiről megállapítottam, hogy a sajátom, csak ráhajítottam a bőröndömben növekvő kupacra. Leszegett fejjel, automata üzemmódban szedegettem össze a fürdőszobai kellékeimet, és minden erőmmel igyekeztem magamban tartani a kitörni készülő sírást, miközben nekiálltam elrámolni a cipőimet. A rendszertelen pakolásnak természetesen az lett az eredménye, hogy képtelen voltam összehúzni a zipzárt, így tehetetlenségemben még két hatalmasat is belerúgtam a gurulós táskába, amitől pedig egyes egyedül az én lábam fájdult meg.

- A rohadt életbe! – csaptam rá a bőrönd tetejébe. – Csukódj már be, te szar! – rángattam a zipzárt kitartóan, ami egy idő után a kezemben maradt. – Fantasztikus!

Mivel kezdtem elveszíteni minden méltóságomat, megragadtam a félig összezárt bőröndöm fogantyúját, majd megindultam az ajtó felé. Éreztem a hátamon David pillantását, szinte láttam magam előtt, hogy mondani akar valamit. Kezem már a kilincsen volt, azonban mégsem zendült fel a jól ismert hang. Nem marasztalt, nem mondta, hogy aludjunk rá egyet, nem mondta, hogy beszéljük meg még egyszer, nyugodtabb körülmények között.

- David – fordultam végül meg.

Szememet már szúrták a könnyek, ettől függetlenül még sikerült magamban tartanom a sírást. Nem akartam teljesen összezuhanni, legalábbis előtte semmiképpen. A büszkeségem egy cseppnyi darabja azt diktálta, hogy ne hagyjam, hogy zokogva maradjak meg az emlékezetében.

- Sajnálom. Ne haragudj, hogy nem tudtam csak egy nyári románc maradni. Tudod… - kezdtem volna bele, de végül inkább megráztam a fejem – csak sajnálom.

David nem válaszolt, mindössze egy másodperc erejéig belenézett a szemembe, majd elkapta a fejét, és kibámult az ablakon. Mégis, ezzel mindent elmondott. Csak bólintottam egyet, egyfajta önbíztatás gyanánt, majd ismételten ráhelyeztem kezemet a kilincsre, és ezúttal hátraarc nélkül lenyomtam.

Bár legszívesebben szó nélkül távoztam volna, kénytelen voltam még bekopogni Malody-hez. Egyrészt azért, mert roppant nagy pofátlanság lett volna a részemről csak úgy lelépni, másrészt szükségem volt a fizetésemre, ugyanis anélkül esélytelen volt, hogy repülőjegyet vegyek magamnak. A nő meglehetősen furcsállta éjszakai látogatásomat, mindenesetre mikor előadtam neki, hogy édesapám váratlanul kórházba került, kérdés nélkül átnyújtotta a fizetésemet. Tudom, nem volt szép dolog a részemről hazudni, de nem akartam órákig tartó beszélgetésbe bonyolódni. El akartam tűnni a szállodából, el akartam tűnni Törökországból, el akartam tűnni David közeléből.

Már egy reptéri járat buszán zötykölődtem, mikor megadtam magam. A sírás elemi erővel tőrt rám, minden erőfeszítésem ellenére rázta a testem a zokogás. A torkomban hatalmas gombóc képződött, alig bírtam nyelni, a meleg ellenére vacogtam, a könnyek pedig megállíthatatlanul peregtek le az arcomon. Kezdetben még igyekeztem erőszakos mozdulatokkal megálljt parancsolni nekik, de igen hamar beláttam, hogy a lehetetlennel próbálok dacolni, így végül belenyugodtam abba, hogy összezuhantam. Hagytam, hogy a gondolataim kiszabaduljanak a láthatatlan fal mögül, ami mögé eddig sikerült őket bezárnom. Hagytam, hogy az agyam a szememre rója az összes hibámat, hagytam, hogy a szívem darabokra hulljon. Hagytam, hogy a büszkeségem elhagyjon, egész egyszerűen hagytam, hogy darabokra essem szét.

Elvesztem. Kiszakadt belőlem az a darab, ami eddig egyben tartott. Egyszerűen eltűnt a lábam alól a talaj, és megállás nélkül zuhantam a végtelen mélységbe. Senki nem kapott utánam, semmiben sem tudtam megkapaszkodni. Egyszerűen csak reménykedni tudtam abban, hogy valami lesz a szakadék mélyén, ami elkap. Hogy nem fogok elemi erővel belecsapódni egy szilafalba, mert mielőtt elérnék a kétségbeesés végső fázisába, egy addig láthatatlan személy, vagy tárgy megment.

A reptérre érve ismételten sikerült minimálisan összeszednem magam, legalább annyi időre, hogy vegyek egy jegyet a legközelebbi Washingtonba tartó gép felé. Szerencsémre sikerült olyat kifogni, ami csak egy átszállással járt, de a szerencsémből arra már nem futotta, hogy egy órán belül induló járatot találjak. Egész pontosan három órám volt a gép indulásáig…

Ugye amíg átestem az ellenőrző vizsgálatokon az beletartott egy darabig, de sajnos még így is rengeteg időm maradt. Ráadásul idők közben ismét eltörött a mécses, amiért az összes török munkás meg akart vigasztalni. Bármelyik alkalmazott észrevett, már repült felém anyai gondoskodással, és együtt érzően átöleltek, holott fogalmuk sem volt arról, hogy mi a bajom. Aranyosak voltak, meg minden, de egyedül akartam lenni.

Csak meredten bámultam a kijelzőre, ami a gép érkezését jelezte, és tökéletesen ignoráltam a külvilágot. A könnyeim már csak némán peregtek le az arcomon, de az is előfordulhat, hogy eddigre már kiszáradtak a könnycsatornáim. Igazság szerint nem emlékszem az egy órás bámulásomból semmire, leszámítva azt a hangot, ami egyszer csak kirángatott a gondolataim birodalmából.

- Ashton Sawyert kérjük, hogy fáradjon az ellenőrző kapukhoz! Ashton Sawyert kérjük, hogy fáradjon az ellenőrző kapukhoz!

Elképzelni se tudtam, hogy mégis miért kereshetnek pont engem a reptéren, de végül úgy voltam vele, hogy biztos valamit ott felejtettem. A bőröndömet már feladtam, így a laptop táskámmal a vállamon indultam meg a hangosbemondóban megnevezett hely felé. Mivel tudtam, hogy nagy valószínűséggel beszélnem kell majd ott valakivel, tenyeremmel úgy-ahogy eltűntettem sírásom nyomait. Persze, hogy ez az úgy-ahogy mennyit jelent, azt nem tudom, feltehetőleg a vörösre sírt szemeimen semmit nem segített, de legalább a könnyek okozta csík már nem látszott az arcomon.

Kicsit hosszadalmas volt, míg végigértem a reptéren, de hirtelen eltörpült az út, mikor megpillantottam az ellenőrző kapu túloldalán Davidet. Még méterek voltak közöttünk, de nekem földbe gyökerezett a lábam, képtelen voltam tovább menni. Fogalmam se volt, hogy mégis mit mondhatnék. Nem értettem, hogy mit keres itt, és elképesztően féltem a szavaitól. Rettegtem attól, hogy még nagyobb fájdalmat fog okozni, de hiába próbált megbénítani ez a félelem, a kíváncsiság végül győzedelmeskedett, és újra mozgásra bírta lábaim.

- Ne menj el, Szöszi! – bukott ki Davidből, mikor már csak a biztonsági kapuk melletti szalagkorlát választott el bennünket.

Annyi esdeklés, annyi fájdalom bújt meg a hangjában, hogy ismételten könnyek kezdték el szúrni a szemem. Tudtam, hogy ezúttal nem fogom tudni visszatartani őket, és valahogy ezúttal nem is akartam.

- Sajnálom – böktem ki. – Nem akarok még egyszer elköszönni, egyszer is elég volt.

- Nem akarom, hogy elköszönj! Gyere vissza Szöszi, és valahogy megoldjuk…

- Kérlek szépen, ne mondj ilyeneket! – mélyesztettem bele fogaimat ajkaimnak puha húsába. – Kérlek szépen – csuklott el a hangom.

- Miért? – bukott ki belőle a kérdés.

- Azért, mert ez nem így lett megírva. Mert csak azért vagy itt, mert megdöbbentett a váratlan elválás. Mert nem így számítottál. Még nem készültél fel a búcsúzásra, azonban ezt az érzést nem keverheted össze a szerelemmel. Csak ragaszkodsz valamihez, ami az előre meghatározott idő előtt kicsúszott a kezedből, annak ellenére, hogy hosszútávon nincs rá szükséged. Még nincs rá. Talán soha nem is lesz, talán egyszerűen nem így kell lennie. Talán egyszer mégis, de most még nem. Most még nem lehet, mert mást akarunk. Nekem állandóság kell, neked az elvárásoktól mentes élvezet. A kettő nem fér meg együtt, bármennyire is nehéz belátni. Én rontottam el, én hittem, hogy képes vagyok más értékrendet felállítani magamban, de tévedtem. Nem szeretném, hogy úgy érezd, hogy ez a te hibád. Nem szeretném, hogy azért legyél itt, mert nem tiszta a lelkiismereted. Hidd el, hogy részemről rendben van. Hogy ennél szebb nyaram még soha nem volt. Hogy élveztem minden egyes közös másodpercet. Nem érhetett volna nagyobb szerencse, mint hogy egy kabinba kerültünk, és egyáltalán nem bántam meg ezt a nyári kalandot. Mert fantasztikus volt, és alighanem soha nem fogom elfelejteni. Az elejétől a végéig emlékezni fogok rá. Nem haragszom rád semmi miatt David, egész egyszerűen csak képtelen lennék ezt tovább folytatni. Mert ez így volt tökéletes, így volt megírva, ilyennek kellett lennie a nyári kalandunknak, és nem ronthatjuk el. Nem akarhatunk belőle többet kipréselni, mint ami benne van. Ennyire volt hivatott.

- A fenébe is, Szöszi, én magam se tudom, mit gondolok, ne mondd meg helyettem! – túrt bele idegesen a hajába.

- Épp ez az David. Ha azt akarnád, amit én, azt tudnád – mosolyodtam el fáradtan. – Mennem kell! – mondtam, de mondatom vége szinte csak némán hagyta el ajkaimat, ugyanis a sírás kíméletlenül fojtogatta a torkomat.

Talán szó nélkül kellett volna elsétálnom, de erre nem voltam képes. Fittyet hányva a köztünk lévő szalagkorlátra, átkaroltam David nyakát, és magamhoz rántottam. Szükségem volt még egy utolsó ölelésre. Bele kellett fúrnom a fejemet még egyszer a vállába, éreznem kellett még egyszer az illatát. Szükségem volt arra, hogy végigsimítson a hátamon, hogy mutatóujjával megtekerje egyik szőke tincsemet. Éreznem kellett, hogy állát megtámasztja a hajamban, meg kellett jegyeznem azt a ritmust, amire a szíve vert. Ujjaim között újra végig kellett pergetni néhány kósza, fekete tincset. Tenyeremet ismételten végig kellett húznom azon a markáns, mégis lágy arcélen. Egyik ujjammal tétován meg kellett érintenem kissé érdes, ámde puha ajkait, majd utoljára bele kellett néznem abba az átható, kék tekintetbe.

- Talán majd egyszer – súgtam magam elé, majd hátrébb léptem, és egy intés után hátat fordítottam neki.

Egyszerűen tudtam, hogy így lesz a legjobb. Hiába vágyott minden porcikám a meseszerű befejezésre, tudtam, hogy nekünk nem úgy fejeződne be, ha most önző módon kihasználnám David zavartságát és lelkiismeretét. Igazság szerint megkönnyebbültem, hogy nem volt minden színjáték. Hogy valóban fontos voltam a számára, azért pedig nem hibáztattam, hogy nem szeretett belém. A szerelem csak úgy jön, és elsodor. Nem te irányítod, nem tudod szabályozni. Én már naivan elhittem, hogy képes vagyok rá, és az lett a vége, hogy kegyetlenül belebolondultam Davidbe, Nem adom át a stafétát a fiúnak, nem hagyom, hogy elhiggye, hogy csak időre van szüksége ahhoz, hogy ugyanazt érezze, amit én. Talán úgy lenne, de ez nem borítékolható. Én pedig nem vállalom az esetleges kudarc következményeit. Élje ki magát, randizzon minden nap mással, élvezze a függetlenséget. Mikor pedig eljön annak az ideje, hogy mindössze egy valakire vágyik, talán újra összehoz bennünket a sors. Talán a végén mégis úgy van megírva, hogy David és Szöszi. Talán nem, de ezt csak az idő dönti majd el.

Most itt ülök a repülőgépen, útban hazafelé. Nem hiszem, hogy több nyári bejegyzéssel fogok jelentkezni, sőt, azt hiszem, egy ideig egyáltalán nem fogok írni. Helyre kell raknom magamban a dolgokat, össze kell raknom magamat. Amint készen állok rá, jelentkezni fogok.

A.    D. Sawyer

A következő részből:
Maradjon az én titkom, hogy mit tartogat az utolsó bejegyzés :)