2014.07.18 – Nyári bejegyzés #17

Sziasztok! :)

Íme az új rész! Remélem tetszeni fog, és ha időtök engedi hagyjatok nyomot magatok után! :)

 

Ma turnusváltás volt a szállodában, ami egyet jelentett a totális káosszal. Ott kezdődött, hogy két teljes órát csúszott az utasok gépe, viszont így akik mentek volna fogadni az érkezőket nem tudtak a hatalmas késés miatt. Ekkor jött persze a b terv, ami a hotel többi dolgozójának átszervezését takarta, így rövid úton már a reptér felé tartó buszon ültem Patrice-szel, Lily-vel és Steve-vel. Persze dög meleg volt, mert a sofőr spórolt a lég kondival, így mikor megérkeztünk a parkolóba már ömlött rólunk a víz. A reptéren kettő, az utazási iroda logójával ellátott, stand várt bennünket. A bódék pultján egy-egy csiptetős tábla hevert, amin az utasok nevei álltak, illetve a buszjárat száma, amivel eljutottak a szállodába. Nekünk természetesen az volt a dolgunk, hogy elnavigáljuk őket, illetve, hogy a buszon majd ellássuk őket néminemű információval a környékkel kapcsolatban.

- Na, mi a helyzet Daviddel? – tudakolta Patrice.

- Ami eddig – adtam a lehető legdiplomatikusabb választ.

- Vagyis?

- Csak egy nyári kaland – mondtam némi gondolkodás után.

- Múltkor már nem szerelemről beszéltél? – ráncolta értetlenül a szemöldökét.

- Nem tudom Patrice. Soha nem éreztem még ilyet, de hogy ez tényleg szerelem-e, arról fogalmam sincs. nem tudom definiálni az érzéseimet. Valahogy David minden egyes hibáját szeretem. Úgy érzem, hogy egy hullámhosszon vagyunk, néha már teljesen biztos vagyok benne, hogy kiismertem. Aztán a következő mondata felborítja minden addigi feltételezésem. Bakot tart nekem, hogy átmásszak a kerítésen, de mikor már lendíteném át a lábamat, kirántja alólam a kezeit. Amikor pedig már zuhanok a föld felé, kinyújtja a kezeit és elkap. Nem tudom egyszerűen kiismerni, és szerintem, ha azt se tudod, hogy mégis ki a másik, akkor nem lehetsz szerelmes. Az egész csak kémia, annak kell lennie. David Hamilton nem az esetem, nem lehetek belé szerelmes, egyszerűen nem – magyaráztam meglehetősen hevesen.

Patrice már válaszolt volna, de ekkor elkezdtek kiözönleni az emberek, nekünk pedig kezdődött a munkánk. A családok tömegesen árasztották el a standunkat, mi pedig alig győztük kikeresni a nevüket a listáról. Persze nem ment minden zökkenőmentesen, néhány türelmetlen utas elküldött minket a fenébe a rossz szervezés miatt. Persze ők rajtunk akarták leverni a gép több órás késését, minket traktáltak mindenféle kérdéssel a szállodával kapcsolatban, és hiába magyaráztuk, hogy a buszon kapnak részletes ismertetőt, nekik rögtön és azonnal kellett.

- Egyszerűen hihetetlen! – támadott rám egy férfi, miközben a karjánál fogva rángatta maga után szegény szerencsétlen kislányát. – Kiszúrják a szemünket két száraz szendviccsel, és odaböfögnek egy elnézést a késésért, és komolyan azt hiszik, hogy minden el van nézve? A szállodában lekéssük a normális ebédet, ami egyeseknek biztos belefér az életükbe, de egy gyerek életébe ezek nem férnek bele! – gesztikulált hevesen.

- Nagyon sajnálom a kellemetlenségeket uram, de higgye el, hogy semmi beleszólásunk nincs a reptér üzemeltetésébe. A szállodában pedig all inclusive rendszer működik, szóval a kinti étkezdékben is teljesen ingyen tudnak meleg ételt fogyasztani.

- Még szép, hogy ingyen van, ha már ennyi pénzt fizettem, és az első napom teljesen pocsékba ment a borzasztó szervezés miatt! – háborgott tovább.

- Kérem, fáradjon a hetes buszhoz, mert feltartja a sort! – untam meg kioktató hangnemét.

- Maga ne utasítgasson engem! Én vagyok a vendég, az van, amit én mondok. Kis tizenéves csitri, és azt hiszi, hogy ő szarta a spanyolviaszt – kapott a homlokához színpadiasan, miközben én már készültem lekeverni egy pofont, függetlenül attól, hogy ki a vendég és ki az alkalmazott.

- Ne inzultálja a hölgyet! - szólt bele a vitába váratlanul egy húsz év körüli srác. – Világosan megmondta, hogy nem tehetnek a késésről, ha pedig még ma oda akar érni a szállodába, akkor tolja arrébb a hátsóját és keresse meg a buszt!

A férfi köpni nyelvi nem tudott, így a srác nemes egyszerűséggel kicsit arrébb lökte a vállával és odalépett a standhoz. Bár nem állt szándékomban végigmérni, pillantásom ösztönösen végigszántott szőke, szembehulló tincsein, zöld szemein és lágy, de mégis férfias vonásain. A fehér felső szinte világított nap barnította bőrén, emellett pedig tökéletes rálátást engedélyezett felkar izmaira. A felsőteste határozottan nem volt akkora durranás, mint Davidé, de hogy a bicepsze lekörözte szobatársamét az is biztos. Igazából a srácról Ken baba jutott eszembe, ami hirtelen nagyon abszurd gondolatnak tűnt, így akaratlanul is elmosolyodtam, amit a srác szerintem flörtölésnek vélt, mert váratlanul rám kacsintott.

- Oliver Woodstock – árulta el a nevét, mire gyorsan végigböngésztem a kezemben tartott listát.

- Nyolcas – mondtam meg a járatszámot, miközben konstatáltam, hogy az az én buszom.

- Örültem a találkozásnak, Szöszi! – kacsintott ismételten, mire persze nekem kikerekedtek a szemei.

Egyszerűen ugyanazzal a lusta, nemtörődömséggel ejtette ki a becenevemet, ahogy szobatársam szokta. Esküszöm, még az a pimasz fél vigyor is ott ült a fején, amit legszívesebben három pofonnal törölnék le néha David arcáról. A két srác külsőre határozottan nem hasonlított egymásra, egy vonásuk nem egyezett meg, a férfi ideál két teljesen különböző mintáját testesítették meg, így nem lehettek rokonok. Ettől függetlenül biztosan éreztem, hogy van valami közük egymáshoz. A kép ugyan nem állt össze, de egyszerűen tudtam, hogy kell lennie valami kapocsnak közöttük.

Rákérdezni sajnos nem volt időm, mert Oliver idők közben arrébb lépett, és intett két haverjának, illetve egy lánynak, hogy a nyolcas busz az övék.

- Esküszöm, hogy szőkére festem a hajam! – bökött oldalba vigyorogva Patrice. – David, Halim aztán ez az Oliver gyerek… miért csak jó pasik buknak rád?

Erre nem tudtam válaszolni, ráadásul még egy csomó vendég várakozott arra, hogy megmondjam a járatszámot, így nem akartam egy hosszú lányos csevegésbe keveredni. Ha Patrice és én elkezdünk társalogni, az rendszerint órákat vesz igénybe. Így végül csak egy vállrándítással feleltem, majd udvariasan elirányítottam a következő utast.

Mikor végre valahára már nem volt több ember, akinek ki kellett volna böngésznem a nevét a listáról, elkezdődött az igazi kihívás. Lekötni húsz, türelmetlen felnőtt figyelmét egy órán keresztül. Én nekem is elegem volt már az egész napból, a hajam összeragadt az izzadtságtól, elkenődött a szempillaspirálom, izzadtságfoltos volt az egyen felsőm, ráadásul melegem volt a cipőmben, és mégis nekem kellett volna mosolyogva csupa szépet és idillit mondani a friss turnusnak. A dolgon az se segített, hogy mikor felléptem a buszra, akkor Oliver rám kacsintott, amitől ciki, nem ciki, zavarba jöttem.

Végül valahogy sikerült összeszednem magamat, és elkezdtem beszélni a szállodáról. Magyaráztam az étkezésekről, a tengerpartról, a külön szolgáltatásokról, és legnagyobb meglepetésemre képes voltam teljesen logikus és összefüggő beszédre. A vendégek figyelmesen hallgattak, érdeklődtek a környékről – amiről mindössze annyit tudtam, hogy hol lehet taj részegre innod magad -, illetve a buszjáratokról, amiről meglehetősen sokat tudtam beszélni múltkori randevúmnak hála.

- Hamarosan elérjük a szállodát! – magyaráztam, mikor már ismerős épületeket láttam. – Van még kérdés?

- Megadod a telefonszámod? – kiabálta be Oliver, mire a haverjai, meg még néhány utas persze felnevettek, én pedig ösztönösen az ajkamba haraptam.

- Ne reménykedj! – válaszoltam végül, amire ezúttal hangos hurrogás volt a felelet, de hát ez van. Végül is barátom van, vagy legalábbis valami hasonló…

Szavaimhoz hűen perceken belül megérkeztünk a hotelhez. Jó nyaralók lévén az emberek egymáson áttaposva igyekeztek elsőként bejutni a hatalmas épületbe, de mikor leszálltak a járműről rájöttek, hogy a csomagjuk legalul van, így kénytelenek voltak a tűző napon ácsorogni. Hála istennek a türelmetlenség kicsit alább ült, hiszen már látták a szállodát, a tengert, na meg az utazási iroda kárpótló ajándékát, ami jéghideg, frissen facsart narancslét takart.

Mivel nekem már nem volt dolgom, gondoltam jól megérdemelt pihenő időmet egy zuhanyozással nyitom, de még ki sem léptem a főépületből, mikor Malody az ebédlőbe parancsolt, mert a többiek kissé beúsztak, ráadásul az új turnus miatt még egy nagy hullámra is kellett számítani. Bár erős késztetést éreztem arra, hogy toporzékolni kezdjek, magamra erőltettem a legbájosabb mosolyomat, és bevonultam az étkezőbe. Gyorsan szereztem egy tálcát, aztán megindultam a Daviddel közös részünk felé. Szegény srác tényleg elhavazódott, mindig spécin felzselézett haja is romokban hevert, és bár kigombolta ingjének felső gombját, így is ömlött róla a víz. Ettől függetlenül persze még mindig rohadt jól nézett ki, a legtöbb tizenéves lányka olvadozott érte, de hát ez van, meg kell szokni.

- Szöszi! – csillant fel a srác szeme, mikor megpillantott.

- A felmentő sereg – kacsintottam, majd nekiálltam leszedni az egyik asztalt.

David persze nem volt elégedett a köszönésemmel, így mikor elment mellettem, megragadta a kezemet, és egy gyors csók erejéig közelebb húzott magához. Lesütött szemmel álltam neki újra az aszal lebontásának, miközben igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy a legtöbb korombéli meglehetősen szemrehányó pillantásokkal vizslat. Ez van srácok, csak én vagyok annyira hülye, hogy belemegyek egy nyári kalandba, így csak az enyém a srác!

Épp felemeltem a tálcát, rajta a számtalan használt edénnyel, mikor megjelent az étteremben Oliver és a sleppje. Szemmel láthatóan kerestek valamit – illetve mint később kiderült valakit -, egyszer csak pedig a lány a mi részünk felé bökött, és visongva megindult felénk. Egy pillanat erejéig azt hittem, hogy nekem örül ennyire, de rövid úton megbizonyosodtam arról, hogy korántsem hozzám jöttek, hanem Davidhez… képzelhetitek mennyire repestem az örömtől, mikor a lány nevetve a srác nyakába ugrott.

- Jesszus de szarul festesz, ember! – jött a baráti köszöntés Olivertől, mire David felé nyújtotta a középső ujját. – Á, szia Szöszke! – vett észre a srác, én pedig néhány másodpercig pislogni se tudtam a megnevezésem hallatán. Szöszke, ez valami vicc?

David értetlenül meredt rám, illetve a haverjára, hiszen hamar levágta, hogy már találkoztunk. Mivel én még mindig a becenevemet emésztgettem, Oliver elmesélte, hogy egy buszon utaztunk, illetve hogy lekoptattam. Szobatársam erre persze elvigyorodott, majd odasétált hozzám, és poénkodva megjegyezte:

- Aggódjak Szöszi? Engem is lekoptattál, most pedig… - kacsintott.

- Sejthettem volna, hogy már felszedted - nevetett fel Oliver. – Mindig elhappolod a jó csajokat!

Most már szerintem ti is értitek, hogy miért hasonlított ennyire David és Oliver stílusa. Legjobb haverok, mi mások lennének? A másik két srácot egyébként Anthony-nak, illetve Jaspernek hívják, míg a lányt Olivia-nak, és ő Oliver testvére. Ez egyébként kissé megnyugtatott, ugyanis rövid úton kiderült a beszélgetésből, hogy jó csajok közül David egyedül Oliviá-t nem szedte fel, hiszen ő tabu. Reméljük ez így is marad…

Persze Malody hamar észrevette a kis csoportosulásunkat az étterem közepén, így rövid úton jelezte, hogy fejezzük be a traccspartit és menjünk vissza dolgozni. Daviddel csak bólintottunk, míg a srác haverjai letelepedtek egy asztalhoz, ami a mi részünkre esett. David innentől kezdve meglehetősen sok időt töltött csevegéssel, így persze az én nyakamba zuhant minden más, de szó nélkül megcsináltam, hiszen biztosan tudtam, hogyha az én haverjaim jöttek volna le, akkor David is megtenné. Néha egyébként én is bekerültem a beszélgetésbe, és ilyenkor hálát adtam a csípős nyelvemnek, ugyanis az egész társaság maga volt a cinizmus. Mivel én szeretem a szarkazmust, remekül szórakoztam, de biztosan tudtam, hogy nem egy ember hagyta már el sírva az ő társaságukat. David önmagában kismiska.

Délután viszonylag hamar lejárt a műszakunk, így merült fel egy esti bowlingozás ötlete. Amúgy David barátai tök jó fejek voltak, mert engem is rögtön hívtak, így nem éreztem úgy, hogy nem akarnak megismerni, vagy hogy nem vagyok nekik szimpatikus. Ettől függetlenül persze jó benyomást akartam tenni rájuk, így meglehetősen sokáig készülődtem ahhoz képest, hogy egy egyszerű bowlingról volt szó.

- Ugye nem Olivernek akarsz tetszeni? – húzta az agyamat David, aki egyébként egyáltalán nem volt nagy segítség öltözködés terén, ugyanis ahányszor kikértem a véleményét egy öltözékkel kapcsolatban, közölte, hogy hát, felőle… persze tudtam, hogy csak szívat, de akkor is elbizonytalanított, így szép lassan bőröndöm egész tartalma a szálloda padlóján állt egy halomban.

- A fenébe, lebuktam – forgattam meg a szemem. – A nyári kalandba belefér az édes hármas?

- Akkor már négyes és Carol is jön – piszkált tovább, mire persze hozzávágtam a kezemben tartott farmert.

- Bunkó vagy!

- Igazán megszokhattad volna már – vigyorodott el.

Végül egyébként David hajlandó volt közreműködni a ruhaválasztásomban, ami abban nyilvánult meg, hogy előszedte a korábban zálogként elkobzott fehér neműmet, és közölte, hogy azt vegyem fel, a többi nem túlságosan foglalkoztatja. Persze büszkeségből feltett szándékom volt nem felvenni, de végül mégis a piros darabban távoztam közös szobánkból, amit egy farmersort és egy fekete topp takart.

Út közben lehetőségem nyílt kissé megismerni a srácokat, bár nő létemre természetesen Olivia foglalkoztatott a legjobban. Bátyjához hasonlóan szőke, tépett haja van, és bár nem vagyok egy nagy frufru párti, neki kifejezetten jól áll. Alapvetően egy vagány csajnak tűnik, Jeanhez tudom leginkább hasonlítani. Ma például a csuklóját temérdek bőrkarkötő díszítette, a körméről kissé már lepattogzott a piros festék, fülében hatalmas, fekete fülbevaló lógott, az öltözete pedig egy koptatott farmerből, és egy Ramones-es pólóból állt. Teljesen természetes a lány, szép az arca, hétköznapi az alakja. Viszont az még látszik rajta, hogy gimnáziumba jár, és ahogy telt az idő leesett, hogy David és ő közte leginkább testvéri viszony van.

Olivernek ezzel szemben határozottan nem esett le, hogy tényleg nem áll szándékomban megadni neki a telefonszámomat, ahogyan az sem, hogy ami David meg köztem van, az július 27-éig fix. Jó, persze nem kötöttük az orrára, hogy csak egy nyári kalandról van szó, így viszont ő teljesen abban a hitben volt, hogy semmi komoly nincs köztünk, tehát nyugodtan nyomulhat. Részletek később…

- Na, hatan vagyunk, akkor két háromfős csapat! – javasolta Jasper.

- A két lány külön megy, az egyenlő erőviszonyok érdekében – közölte Tony, mire Oliviával egyszerre háborodtunk fel.

- Nagyképű pöcs – reagált Olivia.

- Seggfej! – Tőlem gyanítom megszoktátok.

Ettől függetlenül külön csapatba kerültünk, a másik három srác kiröhögött minket, illetve David biztosította arról Jaspert, hogy ez az én nyelvemen flörtölést jelent, ugyanis őt is mindig így szólítom meg. Tudom, hogy kissé gyerekes dolog, de annyira nem esett jól, hogy David gyakorlatilag összeboronált a sráccal, mindenesetre végül ezt betudtam annak, hogy szimplán szeretné tartani magát a megingathatatlan menő imidzséhez, amibe az is beletartozik, hogy az én idegeimen táncol.

Visszatérve a csapatokhoz. Én Jasperrel és Oliverrel kerültem össze, amitől kezdetben kicsit tartottam, de összességében nem volt rossz. Oké, én voltam a csapat gyenge láncszeme, de a srácok ezt egy pillanat erejéig sem éreztették velem, inkább szórakoztak a béna gurításaimon, mintsem idegesítették volna rajta magukat. Bezzeg, ha Brad is játszott volna…

- Te jössz Napsugár – nyújtotta át a bowling golyót Oliver, mire csak megforgattam a szemeim.

- Köszönöm Virágszálam – gúnyolódtam.

- A nap végére a számod is meglesz – kacsintott.

- Ugyan már!

- Fogadunk?

Na, hát már megint ez a nyamvadt fogadás dolog. Egyszerűen hiába tudom, hogy nem kéne belemennem az ilyenekbe, valahogy mindig kézfogás lesz a dolog vége.

- Mik a tétek? – kérdeztem kihívóan, mire a többi srác elvigyorodott, Olivia pedig azt hiszem előre sajnált a fogadás kimenetele miatt.

- Ha megszerzem a telefonszámodat, akkor holnap reggeli közben felállsz egy asztalra fehérneműben, és elkiabálod, hogy Oliver Woodstock veszet jó az ágyban

- Rendben – vágtam rá szemrebbenés nélkül. – Ha én nyerek, akkor szintén felállsz az asztalra, és mindenkit biztosítasz arról, hogy kicsi a farkad.

A srácok persze erre füttyögni kezdtek, közben pedig az én tenyerem Oliver ujjai közé keveredett, ezzel hivatalossá téve a fogadást. David szórakozottan figyelte a jelenetet, azt hiszem örült annak, hogy könnyedén beilleszkedtem a haverjai közé. Mondjuk, ha nem így lett volna, akkor se lenne tragédia, hiszen július huszonhetedike után nem igen fogok találkozni a barátaival, de mindegy. Inkább nem is gondolok rá.

A bowling folytatódott, és idők közben egész belejöttem a játékba, így hamarosan kezdtünk felzárkózni Davidékhez. Jó, ebben az is közrejátszhatott, hogy Tony ráhangolódott a bárra, és nem hogy gurítani nem tudott egyenesen, de még menni se. Sorra szerezte a nulla pontokat, amin a két csapattársa annyira röhögött, hogy teljesen alkalmatlanná váltak a célzásra, így újabb katasztrofális gurítások következtek. Mi pedig szép lassan közeledtük, olyannyira, hogy hamarosan már csak egy tarolás hiányzott annak érdekében, hogy megelőzzük őket.

Ennél a pontnál Oliver készülődött gurítani. A srác alapvetően jól játszott végig, de közel sem tökéletesen. Hol mázlija volt és minden bábut ledöntött, hol pedig épphogy elsodort egyet. Ez most nem szemrehányás vagy ilyesmi, csak gondoltam felvázolom az alaphelyzetet.

- Hajrá! – veregettem meg a hátát pusztán csapattársi jóindulatból, de pechemre ezzel a gesztussal csak felbátorítottam a srácokat.

- Várj csak, Napsugár! – nyúlt a kezem után.

- Mit szeretnél? – bámultam rá értetlenül.

- Megsimogatnád a golyómat? – vigyorodott el elképesztően perverzül. – Csak, babonából! – nyújtotta felém a bowling golyót.

Persze a kérdése határozottan nem a bowlinghoz szükséges játékszerre utalt, de ettől függetlenül pipacsvörös arccal végighúztam tenyeremet a golyó hűvös felületén. Végül egyébként sikerült a tarolás, amire megindultak a „Napsugár, te csodákat művelsz a golyókkal” beszólások. David pedig nagy segítség lévén benyögte, hogy ő ezt tökéletesen alá tudja támasztani. Hát, fantasztikus…

Szerencsére lejárt a pályabérlésünk, így elindultunk vissza a szállóba. A telefonszámom még mindig biztonságban volt, bár őszintén szólva ezt kissé furcsállottam is. Oliver semmit nem változtatott a stílusán annak érdekében, hogy megnyerje a fogadást. Egyszerűen biztosra vette, hogy meg fogja szerezni a számomat, annak ellenére, hogy egyáltalán nem haladt a cél felé.

- Ugorjunk már be valami buliba! – dobta be az ötletet Jasper.

- Csak előbb Olivia-t vigyük haza, lejárt a kimenő ideje – bólintott Oliver.

- Menj a fenébe! – bokszolt bele bátyja vállába a lány nevetve.

- Kiskorú vagy, Törpilla!

Persze Oliver nem gondolta komolyan a szavait, perceken belül már mind a hatan egy közepesen zsúfolt terem szélén álltunk, és a tömeg felett átnézve próbáltuk kitalálni, hogy merre van a pult. Egyébként valami karaoke bárba cseppentünk, amit a förtelmesen hamis éneklésből tudtunk leszűrni. Néhány taj részeg török srác énekelt egy Bruno Mars számot förtelmes kiejtéssel. A hallgatóságnak persze fel sem tűnt, hogy egy hang sincs a helyén, lelkesen énekeltek a fiúkkal, illetve többen belsőséges táncba bonyolódtak a táncparketten. Megannyi vonagló test között kellett átverekednünk magunkat, hogy aztán eljussunk a pulthoz, és bár eredetileg feltett szándékom volt józanul végigcsinálni az estét, hamar beláttam, hogy nem fogom tudni elviselni az egészet pia nélkül. Éljen a soha többet nem iszom fogadalom!

Olivia-val néhány számot végigtáncoltunk, közben pedig a srácok kellően megalapozták a hangulatukat, így rövid úton már Elvis Presley-nek képzelték magukat, és feltett szándékukká vált karaokezni.

- Ti jöttök? – érdeklődött Tony.

- Persze – vágta rá csillogó szemmel Olivia, így hát én is bólintottam.

Valahogy ismételten átverekedtük magunkat a tömegen, majd hamarosan már a színpad szélénél álltunk, és Jasper épp lebeszélte az egyik szervezővel, hogy mi jöhessünk. Pechünkre valami duett résznél sikerült bekapcsolódnunk a karaoke-ba, így a szervező mondta, hogy három adagban mehetünk fel.

- Stip-stop Olivia! – ragadta meg a lány kezét David, mire őszintén szólva kissé meglepődtem.

- Nem akarsz inkább Ashtonnal énekelni? – kérdezte értetlenül a lány.

- Szörnyen hamis – közölte a szobatársam, mire a többiek felröhögtek.

- Seggfej!

Bár tudtam, hogy csak poénkodni akar, ettől függetlenül szarul esett. Kicsit úgy éreztem, hogy az én káromra akarja bizonyítani a srácoknak, hogy ő milyen jó fej. Mármint nem pont így, csak nem bírom megmagyarázni. Valahogy félt attól, hogy miattam megváltozik a többiek róla alkotott képe. Mintha kicsit ciki lett volna neki, hogy van egy lány, akit egy éjszaka után nem rúgott ki, és mindenáron meg akarná mutatni a haverjainak ennek az okát. Úgy éreztem, hogy két kézzel lök a többi fiú felé, csakhogy ők is lássák, hogy úgymond „jó befektetés” voltam a nyárra. Ezenfelül viszont azt is igyekszik bizonyítani, hogy ő pont ugyanolyan, mint mikor eljött erre a nyári munkára, ezt pedig azzal igyekszik alátámasztani, hogy beszólogat.

- Nyugi Napsugár! Én hamisan is vállallak – kacsintott Oliver.

- Azt rögtön gondoltam! – mosolyodtam el.

Így végül Oliver oldalán léptem fel a színpadra. David közben odalépett a szervezőhöz, és magyarázott neki valamit, mire a másik srác elvigyorodott, és nevetve odalépett a laptophoz, amiről a karaoke-t irányította. Gondoltam, hogy szobatársam valami humoros számot választott maguknak, de rövid úton megtudtam, hogy nekünk javasolt egy számot karaoke-ra. Kikerekedett szemekkel bámultam a kivetítőn megjelenő szavakra, és csak nagyon kicsin múlott, hogy nem rohantam le fejvesztve a színpadról. Hála istennek Oliver kezdte a totális szénné égést, és mivel ő belevágott a „duettbe”, készségesen megaláztam magam én is.

- Hi, Barbie! – kezdte a dalt a srác, mire az egész bulizó tömeg irdatlan hangos röhögésbe kezdett, ami hála istennek elnyomta az én soraimat.

- Hi, Ken!

Nem tudom, hogy ennyiből felismertétek-e az Aqua, Barbie Girl című számát, mindenesetre ha még nem hallottátok, akkor keressetek rá, és röhögjetek egy jót azon, hogy nekem ezt nézőközönség előtt kellett elénekelnem. Szerencsére Oliver jó fej volt, elpoénkodta az egészet, amivel természetesen elnyerte a közönség szimpátiáját, miközben én azon merengtem, hogy álmában megkopasszam, vagy megcsonkítsam-e Davidet. A srác az első sorban vigyorgott, majd mikor pillantásunk találkozott ártatlanul rám kacsintott. Erre csak egy elegáns bemutatás volt a válasz részemről, majd minden mindegy alapon teli torokból énekelni kezdtem a refrént.

Vastaps keretében hagytuk el a színpadot, sőt, egyesek még ráadást is akartak. Persze nekünk eszünk ágában sem volt még nagyobb idiótát csinálni magunkból, így gyorsan eltűntünk a lelkes közönség elől, és egyöntetűen megrohamoztuk a bárt, hogy alkohollal enyhítsük a megalázottságot. Jó, nem volt ez ilyen véresen komoly, de ettől függetlenül remek alibi volt egy kis piálásra, szóval ez van.

- Ez nagyon ciki volt – jelentettem ki, miután beleittam az italomba.

- Majd még számolunk ezért Daviddel – ígérte, miközben a színpad felé fordult, ahol épp Jasper és Tony énekeltek valami lassú, érzelgős számot arról, hogy épp elhagyta őket a pasijuk. A különbség az ő produkciójuk és a miénk között, hogy ők maguknak választották az idétlen számot…

Természetesen engem Olivia és David duettje érdekelt a legjobban. Mikor felsétáltak a színpadra, az én tekintetem ráragadt a párosukra, és csuriba tett ujjakkal imádkoztam azért, hogy ne valami nyálas, szerelmes számot énekeljenek. Persze az egész buli volt, de nem tett volna jót az önértékelésemnek, ha David egy éneklés keretében énekelte volna egy csajnak, hogy szeretlek drágám, légy az enyém, akármerre visz a sors, a mi szerelmünk örök.

Végül erre a nyáladzásra nem került sor. Vagy mégis, de Olivia nem volt benne, mert amint meghallottam az első hangokat a zenéből, fülig érő vigyor ült ki az arcomra, és az előadás végéig nem is szándékozott eltűnni onnan. Olivia végül nem sok szerephez jutott, sőt egész konkrétan semmilyenhez, ugyanis David egy Skillet számba kezdett bele, méghozzá a Sick of it-be, ami egy lánynak azért elég meredek éneklés tekintetében. Aki ismeri a számot, az jogosan kérdezheti, hogy ebben a dalban mégis mi a romantikus, hiszen se a dallam, se a szöveg nem szívhez szóló. Valóban, ezt aláírom. De Davidtől ez egy nagyon kedves gesztus, hiszen mikor a medence partján először elbeszélgettünk úgy igazán, vérre menő csatát folytattunk azon, hogy mégis melyik a legjobb zenekar. Emlékszem, ott kaptam az első bókomat is tőle: „Nem, Szöszi! A lábaid jók, a Skillet szar, a Slipknot zseniális”.

A tömeg amúgy megőrült a kissé keményebb hangszerelésű dal hallatán, a srácok tomboltak, míg a lányok olvadoztak, hiszen roppantul imponált nekik David rock sztár imidzse. Kivételesen viszont még ez sem tudott zavarni. A fiú hiába vonta bele az egész tömeget a dalba, hiába ugráltak több százan a zene ütemére, és emelték magasba a kezeiket, ez a szám akkor is nekem szólt. Lehet, hogy nem szerelmi vallomást kaptam, de talán ez így is volt jó. Mert valahogy ez a dal segített abban, hogy elfogadjam, ez csak egy nyári kaland. Hogy élvezzem ki a srác apró figyelmességeit, hogy használjam ki azt az időt, ami még hátra maradt. Mert ennek egyszerűen tökéletesnek kell lennie. Ennek kell lennie annak a nyári kalandnak, amit nem tett tönkre a többet akarás.

Mikor vége lett a számnak, gondolkodás nélkül rohantam át a tömegen, hogy aztán David nyakába vessem magam. A srác számított a „szeretetrohamomra”, így könnyedén elkapott, majd kiélvezte azt a csókot, amit az előadásáért kapott.

- Nem is olyan rossz zene, igaz? – kérdeztem mosolyogva.

-  Az én előadásomban minden király – kacsintott, majd ismételten megcsókolt.

Mivel ránk munka várt még holnap, elindultunk hazafelé. Jasper és Tony a mi éneklésünkön röhögtek, amiről egyébként felvétel is készült. Olivert egész úton Kennek hívták, míg engem ugyebár Barbie-nak. Úgy fest az Ashton most már örökre a feledés homályába merül, és mindenkinek valami külön bejáratú beceneve lesz.

Daviddel már a szállodai szobánkban voltunk, mikor kaptam egy SMS-t. Érdeklődve nyitottam meg az üzeneteket, ugyanis finoman szólva, pont senki nem érdeklődött a hogylétemről. Jó, anyuék néha kértek helyzetjelentést, illetve egy-két barátnőm is tudakozódott a hogylétem felől, de ők inkább valami közösségi oldalon keresztül.

„Ne feledd Napsugár: Oliver Woodstock veszett jó az ágyban ~ Szex isten”

Hitetlenül meredtem a kezemben tartott készülék képernyőjére, majd mivel annyira abszurd volt az egész, kitört belőlem a röhögés. Nevetve álltam neki a válasz SMS bepötyögésének:

„Ennyire nincs önbizalmad? Egyáltalán hogy szerezted meg a számom?”

„Meg vannak a módszereim… (Rajta volt a prospektuson, amit Malody-tól kaptunk)”

„Ez csalás”

„Megszereztem a számod a nap végére, nem? Szexi fehérneműt válassz! ;)”

Erre már nem válaszoltam, csak hitetlen mosollyal az arcomon leraktam a telefont az éjjeliszekrényre. David ezt a pillanatot választotta arra, hogy kilépjen a fürdőből. Mindössze egy alsógatya volt rajta, ami a kelletnél jobban beindította a fantáziámat, de hát most mit csináljak? Rohadt jól néz ki, ez van!

- Na, mi van Szöszi? A változatosság kedvéért bejövök? – tudakolta, miközben lehuppant mögém az ágyra, és egy lágy csókot lehelt a fülem mögé.

- Annyira nagyképű vagy – forgattam meg a szemem. – Amúgy, Oliver nyerte a fogadást – fordultam felé, aminek következtében ajkaink súrolták egymást.

- Megadtad neki a számod? – lepődött meg David.

- Kinézte a prospektusból – nevettem el magam.

Ez lett volna a mai napom. Holnap a változatosság kedvéért ki húzhatom majd a gyufát Malody-nál… aj, úgy sajnálom szegény nőt. Annyira jóindulatú, meg tényleg nagyon jól végzi a munkáját, csak hát valahogy velem meg mindig a baj van. Na, mindegy! Amint tudok, jelentkezem!

A.    D. Sawyer

A folytatásból:

- Azt hittem nem komoly ez a valami – vallotta be a srác. – Direkt rákérdeztem tegnap Davidnél, és azt mondta semmi extra, csak a szokásos. A legtöbb szokásos pedig mindkettőnk ágyában járni szokott – jegyezte meg nem túl diszkréten.