2014.07.17 – Nyári bejegyzés #16

Sziasztok! :)

Na, még csak sikerült valóban hoznom ma a részt, bár hogy a fél tizenegy estét, vagy már inkább éjszakát takar, arról elmélkedhetnénk... :D

Remélem tetszeni fog, j olvasást, és tudjátok, ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! :)

U.I: A bétám utólag fogja átnézni a részt, úgyhogy a felmerülő hibákért elnézést!

 

Íj, újabban nagyon nagy kihagyásokkal jelentkezem, de amióta összejöttünk Daviddel, esténként nem igazán van alkalmam blogolni, ugyanis előfordulhat, hogy a srác eltereli a figyelmemet. Tegnap egyébként feltett szándékom volt a randi után írni egy bejegyzést, csak egy kicsit félresiklott a dolog, így igazság szerint épp csak hazaértünk a műszak elejére… nyugi, részletek később!

Szóval utoljára hétfőn este írtam nektek. Ugyebár aznap volt az ominózus csajos napunk, aminek egyébként lett folytatása, ugyanis Ahmed mindenki meglepetésére felhívta Patrice-t. Barátnőnk persze miután hidegvérrel elfogadta a randira invitálást, visongva szaladgált körbe-körbe a tengerparton. Az egyetlen probléma az volt, hogy mindezt munkaidőben tette, de sebaj. A találkára egyébként még kedden este sor került. Ahmed motorral eljött Patrice-ért a szállodába, és bár eléggé tartottam attól, hogy többet nem látom őket, barátnőm végül épségben hazaért. Azóta folyamatosan a fiúról beszél, kivéve, mikor épp a telefonján csüng, ugyanis megállás nélkül SMS-eznek. Én személy szerint kicsit előítéletessé váltam a török fiúkkal kapcsolatban, úgyhogy annyira nem vagyok oda a kapcsolatukért, de hát ez van. Igazából lényegtelen, úgyhogy nem is értem, miért írok erről… bocsi, ma annyira nem vagyok képben.

Visszatérve magamra – hogy ez milyen egoistán hangzott… Ugyebár kedden halálra izgultam magam a barátnőm randija miatt. Szerdán pedig elérkezett a randink napja. Egész nap ekörül forogtak a gondolataim, így négy tányért eltörtem, de szerencsére ez a pincérkedés velejárója, így még nem rúgtak ki, bár Malody jelezte, hogy a következőnek az árát levonja a fizetésemből. Innentől kezdve igyekeztem jobban koncentrálni, illetve nem pillantottam fél másodpercenként a szobatársamra, hogy megnézzem, ő is be van-e zsongva. Természetesen nem volt, tök normális viselkedett, és remekül szórakozott azon, hogy én nem kezelem ennyire könnyen az esti randinkat. Nem is tudom, hogy miért izgultam ennyire. Valahogy furcsa volt, hogy kivételesen előre megbeszélt találkozóra indulunk. Általában a szobánkban szoktunk romantikus perceket eltölteni, illetve néha merő véletlenségből kettesben maradunk nap közben. Jó, mikor Adam és Jean otthagytak bennünket a vízi biciklivel az nem volt véletlen, de előre megfontolt sem. Na, értitek!

Ráadásul felmerült a készülődés kérdése is.

- Na, akkor, amíg én elkészülök, addig menj ki a folyosóra! – utasítottam Davidet, aki erre rezzenéstelen arccal bámult rám.

- Tessék?

- Ez egy hivatalos randi, szóval nem láthatsz addig, amíg hivatalosan nem kezdődik el. Remélem vettél virágot, mert anélkül nem megyek el veled – magyaráztam teljesen komolyan.

- Szöszi, te bolond vagy! – mosolyodott el.

- Na, menj már ki! – kezdtem el az ajtó felé tolni.

David egészen addig azt hitte, hogy csak szívatom, amíg nem találta magát a nyílászáró túloldalán. Ekkor persze elkezdett kopogtatni, és jelezte, hogy ha nem engedem be, akkor viszont ő nem tud elkészülni, úgyhogy kénytelen lesz pincérruhában menni.

- Aj! – nyitottam ki ciccegve az ajtót. – Szedd össze a cuccaidat, aztán menj át Adamékhez készülődni! – oldottam meg a problémát.

A fiú ugyan hülyének nézett, de végül egy halom holmival a kezében elhagyta a szobát. Elégedetten csuktam be utána az ajtót, majd nekiálltam, hogy észbontó külsőt varázsoljak magamnak. Valahogy úgy voltam vele, hogy ha már én szenvedni fogok David miatt a nyár hátralevő részében, akkor ő se tudjon teljesen elfelejteni. Az emlékezetébe akartam vésni magam, azt akartam, hogy néha felvillanjon előtte az arcom. Arra vágytam, hogy egy másodperc erejéig megforduljon a fejében, hogy „mi lett volna ha”. Tudom, eléggé beteges, de hát ez van. Sosem vallottam magam épeszűnek.

Mivel mindössze egy órám volt, sőt, David lassúságának köszönhetően már kevesebb, gyors fokozatra kellett kapcsolnom. Eredeti szándékaim szerint hajat is mostam volna, de túlságosan szűkösnek ítéltem meg a rendelkezésemre álló időintervallumot, így végül csak megfésülködtem, aztán előbányásztam a bőröndömből a hajvasalómat, és gyorsan végigfutottam vele a hajamon. Nem szoktam olyan sűrűn kiegyenesíteni a tincseimet, főleg, hogy alapjáraton sem egetverően hullámosak, de néha napján azért jól esett, hogyha csak pár centivel is, de hosszabb volt a hajam. A frizurámmal nem akartam többet szöszmötölni, helyette áttértem a ruhaválasztásra. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis milyen programot tervez David, de az alapján, hogy magának egy rövid farmert, illetve egy sötétkék pólót vitt át, gyanítottam, hogy semmilyen extra különlegeset, így végül egy szimpla ruha mellett döntöttem. Az említett darab egy barackszínű, pánt nélkül nyári ruha. A mellrészénél halvány virágminta fut végig rajta, ami egészen a bevett derékrészig tart, amitől kezdve pedig elkezd bővülni a ruha. A szoknyarésze nem fed annyit a combomból, mint a többi nyári viseletem szokott, de ettől függetlenül határozottan bízott valamit az ember fantáziájára. Szinte láttam magam előtt David pillantását, ahogyan az végigfut fedetlen bőrömön, majd szinte könyörgően bámul a szoknya puha anyagára, hogy egy kis időre váljon láthatatlanná. A sminkemmel nem szenvedtem sokat, mindössze egy szemceruzát használtam, de végső soron elégedett voltam az eredménnyel. Ráadásul hét előtt két perccel sikerült végeznem, úgyhogy roppant büszke voltam magamra.

- Szöszi, a cipőmet benn hagytam! – kopogtatott az ajtón David.

- Mindent elrontasz! – morgolódtam. – Melyik kell?

- A sötétkék edzőcipőm, aminek fekete csík van az oldalán.

Szem forgatva elkezdtem keresni az említett lábbelit, de persze David egyáltalán nem az a srác, aki rendben tartja a cuccait, így legalább öt percembe tellett feltúrni a táskáját. Ráadásul keresésem közepette rábukkantam a srác, nos, öhm… óvszer gyűjteményére.

- Basszus David! – bukott ki belőlem.

- Mi van? – értetlenkedett a srác.

- Te arra készültél, hogy minden este megfektetsz valakit?

A srác egy darabig nem tudott reagálni a megjegyzésemre. Úgy megnéztem volna, hogy milyen arcot vág, de sajnos akkor le kellett volna mondanom a nagy randi pillanatomról, így kénytelen voltam a képzeletemre bízni a fiú megrökönyödött és kissé zavart arckifejezését.

- Ne turkálj a cuccaim között!

- De hallod, ezekkel ki lehetne tapétázni az egész szobát! – pakoltam ki egy újabb adag óvszercsomagot a bőröndből.

- Szöszi basszus, bemegyek! – feszült neki a kilincsnek, de pechére kulcsra zártam.

- Egyébként nem vagy kicsit eltelve magadtól? XL-es méret, ugyan már! – húztam tovább az agyát vigyorogva, miközben kiszúrtam, hogy a keresett cipő becsúszott a srác ágya alá.

David teljesen megsemmisülten káromkodott kintről, én pedig mosolyogva élveztem ki, hogy kivételesen a szobatársam égett be. Végül megszántam, így kezemben a cipővel, kitártam előtte az ajtót. A srác majdnem beesett, annyira nekifeszült az ajtónak, de valahogy sikerült megakadályoznia, hogy a nagy lendülettől a nyakamba essen.

- Soha többet nem randizom veled! – jelentette ki.

Erre csak felvontam a szemöldököm, mire a srác végigmért. Várakozásaimnak megfelelően tekintete meglehetősen sokáig időzött combom fedetlen részein.

- Talán egy-kettő mégis belefér – mondta végül, ami az ő nyelvén alighanem annyit jelentett, hogy csinosnak talál.

David gyorsan felhúzta a cipőjét, majd kézen fogva megindultunk a szálloda kijárata felé. Furcsa volt belegondolni, hogy ez az első hivatalos randink. Igazság szerint a szívem néha-néha félreütött, a gyomrom teniszlabda méretűre zsugorodott az izgalomtól, és elképesztően tartottam attól, hogy a kezem elkezd izzadni. Ezzel szemben David tök lazán kezelte a dolgot. Teljesen normálisan beszélgetett velem, illetve szokásához hűen beoltott párszor.

- Látod azt a buszt! – bökött előre, mikor odaértünk a megállóhoz.

- Aha, miért?

- Azon kéne ülnünk – röhögött fel, majd odasétált a menetrendhez, hogy megnézze, mikor jön a következő.

Pechünkre két óra múlva, amivel az volt a probléma, hogy nem értünk volna oda vele zárásig. David nem volt hajlandó megmondani, hogy egész pontosan mik voltak a szándékai az estével kapcsolatban, mondván „most már úgy is mindegy”.

- Akkor, ez ugrott? – kérdeztem kissé csalódottan.

- Ugyan, Szöszi! Viszünk bele egy kis spontaneitást!

Ez annyit takart, hogy felszálltunk az első buszra, ami jött. Gőzünk sem volt arról, hogy mégis hova megy, de egyikünket sem érdekelte. Leszögeztük, hogy elmegyünk vele a végállomásig, ott meg majd feltaláljuk magunkat. Természetesen én ultra romantikusnak találtam ezt a „tök mindegy hol, csak együtt” dolgot, bár azt hiszem, hogy David fejében ez a mondat egy pillanatra sem fordult meg.

A busz egy hatalmas kirakodó vásárnál állt meg, amiért persze a fiú elhúzta a száját, hiszen pontosan tudta, hogy én hajlamos vagyok órákig tartó nézelődésre. Egész sokan nyüzsögtek a bódék között, az árusok folyamatosan terelték be az embereket, fagylaltosok tömkelege igyekezett felhívni a járókelők figyelmét, mindenféle vendéglátós próbálta magához csábítani a vacsorázni vágyókat. Ennek a török bazározásnak határozottan meg van a hangulata, főleg, mikor David Hamilton keze az ember derekán pihen. Ahogyan oldalam a fiúéhoz simult, egyszerűen elképzelni se tudtam volna jó programot. Csak élveztük azt a nagy nyüzsgést, ami körülvett bennünket.

- Akkor, mit szólsz egy vacsorához? – vetette fel a srác.

- Oké – bólintottam rá.

- Aj, ennyire klisé első randit – csóválta meg a fejét. – Akkor legalább valami hajón együnk! – húzott el a kikötő irányába.

Rövid úton egy hatalmas vitorlás hajó fedélzetén találtam magam. Elég sokan választották még ezt az éttermet, de mikor a pincér meglátta szőke tincseimet, egy csapásra szerzett nekünk asztalt, ráadásul nem is akármilyet. Az alkalmazott rövid úton leszűrte, hogy mi párként érkeztünk, így igen hamar rákerült egy gyertya is a terítőre, majd a ház ajándéka gyanánt kaptunk behűtött pezsgőt is. Tudom, rengetegszer megfogadtam már, hogy nem iszom többet, de végül sikerült meggyőznöm magam arról, hogy ez mégiscsak más, mert nem leinni készülök magam, szimplán egy romantikus koccintás az egész.

A vacsora remekül telt. A pezsgő ugyan kissé a fejembe szállt, de épp csak annyira, hogy sikeresen el tudjak lazulni. Innentől kezdve végre nem görcsöltem azon, hogy egy randiról van szó. Sikerült fesztelenül társalognom Daviddel, aminek eredményeképp elképesztően sokat nevettünk. Ráadásul idők közben beindult a buli is a hajón, az asztalok közötti parkett szélén megjelent egy zenekar, és elkezdtek játszani valami tipikus, török zenét. Mivel a hajón lévők többsége hozzánk hasonló, európai volt, senki sem szívesen vállalta magára az első táncot, ezért a pincérünk akcióba lendült.

- Na, kérje fel a hölgyet! – lépett David mellé.

- Talán később! – próbálta lerázni a srác, de a török férfi nem adta magát.

- Akkor majd én! – ragadta meg a kezem, majd könnyedén talpra állított, és mielőtt akár kapcsolhattam volna, már a parkett közepén lejtettem egy vadidegennel.

Mivel még kellemesen be voltam csiccsentve a pezsgőtől, nevetve hagytam, hogy a pincér össze-vissza forgasson. Közben nem egyszer megtapostam, de jó vendéglátós lévén mosolyogva tűrte, hogy letiporjam. Majd ez az udvarias mosoly átváltott egy széles vigyorba, és a következő forgatásnál elengedte a kezem, így egyenesen David karjai között találtam magam. A török férfi elindult újabb áldozatokat keresni, mi pedig magunkra maradtunk a parketten.

- Az én lábamat kíméld meg, kérlek! – súgta a fülembe a srác, mire nevetve oldalba böktem.

- Fogadjunk, hogy te sem tudsz táncolni!

- Már igazán rájöhettél volna Szöszi, hogy én tökéletes vagyok! - húzta ki magát, belőlem pedig kitört a röhögés. – Jó, táncolni tényleg nem tudok. Csak keringőzni, a szalagavató miatt – vallotta be.

Így hát elszerencsétlenkedtünk a színpadon. Mindenfelé dülöngéltünk, közben meg kegyetlenül kinevettük magunkat. Idők közben több pár is csatlakozott hozzánk, így a vendégek már nem csak a mi bénázásunkat tudták nézni. A zenekar egyre pörgősebb számokra váltott, mire a latinosabb vacsorázók is elérkezettnek látták az időt egy kis táncolásra, és persze mindenkit lemostak a színpadról. A lányok úgy tekergették a csípőjüket, hogy abba már én is belevörösödtem, hát még a férfiak perverz pillantásaiba. Szerencsére Davidnek nem állt szándékában mással foglalkoznia, egész egyszerűen rajtam ragadt a pillantása, amitől persze én a föld felett lebegtem méterekkel.

A vacsorázás után visszasétáltunk a buszmegállóhoz, és ekkor szembesültünk azzal, hogy a következő járat hajnali ötkor megy. Így kezdődött el a másnapba nyúló randink. Szerencsére David nem az a szívbajos típus, egész egyszerűen vállat vont, majd nekiálltunk az éjszakázásnak. Ismételten végigsétáltunk a bazáron, majd a kikötő mentén egy csendesebb partszakaszra tévedtünk. Rajtunk kívül még lézengett ott egy-két pár, de hozzánk hasonlóan, ők is egymással voltak elfoglalva.

Ahogy haladtunk a parton, a homokos részt felváltotta egy sziklásabb. A part és a vízfelszín távolsága hirtelen méterekbe csapott át, és már épp fordultunk volna vissza, mikor meghallattunk egy sikítást, majd egy hangos csobbanást. Naná, hogy azonnal feljebb kapaszkodtunk a sziklákon, és rövid úton egy néhány gyertyával kivilágított bódé előtt álltunk. Egy nem túl stabilnak tűnő fémlétrán épp két ember mászott vissza a partra, miközben újabb ugrók rugaszkodtak el a parttól.

- Kipróbáljátok? – lépett hozzánk egy srác. – Egy víz alatti kamerával fotó is készül rólatok, illetve mi is fotózunk innen, miközben a levegőben vagytok. Ha van kedvetek, négy képből csinálunk nektek másodpercek alatt egy emlék könyvjelzőt! – magyarázta.

Davidet az adrenalin, engem pedig a könyvjelző győzött meg, így hamarosan már csak a fehér neműmben ácsorogtam a szila tetején. David félmeztelenül szobrozott mellettem, és már csak arra vártunk, hogy az egyik dolgozó szóljon, hogy ugorhatunk. Sajnos amíg erre a jelzésre vártunk, addig nekem volt időm lepillantani, és egy másodperc alatt elbizonytalanodtam. Legalább öt méteres zuhanásnak néztünk elébe, ami azért egy nagyon picit ijesztő.

- Jézusom – bukott ki belőlem.

- Ugyan Szöszi! – pillantott felém David. – Vigyázok rád!

- Talán komolyan vennélek, ha nem készülnénk épp levetni magunkat egy szikláról – jegyeztem meg kissé cinikusan.

A srác erre persze csak elvigyorodott, a következő pillanatban pedig ujjai az enyéimre kulcsolódtak, a lábam alól pedig eltűnt a talaj. Ösztönösen szakadt ki belőlem a sikítás, miközben szorosabban markoltam meg David kezét. A kezdeti idegeskedés és félelem átváltott a felszabadultság érzésébe, hirtelen nem gondoltam semmi másra, csak a jelenre. Nem nyomasztottak a múlt emlékei, nem volt idegőrlő a jövő gondolata. Minden idegszálam a zuhanásra összpontosított, az alattunk elterülő tengerre, a szemközti part elmosódó fényeire, David tenyerének kissé érdes, mégis lágy tapintására. Egyszerűen élveztem, hogy ott vagyok, a fülemben dübörgött az adrenalin, és hirtelen minden a helyére került. Persze továbbra sem oldódtak meg a problémáim, de ezúttal az agyam egy olyan részébe kerültek, ami túl messze volt ahhoz, hogy rajtuk agyaljak.

Aztán elérkezett a becsapódás. Még időm se volt feldolgozni, hogy a talpam megérintette a vízfelszínt, már el is merültem a tenger hullámai között. David ujjai még mindig közrezárták az enyéimet, és ez csak akkor változott meg, mikor mindkét kezemmel meg kellett kapaszkodnom a fémlétrán. Persze a mondanivalómat nem tudtam a szikla tetejéig magamban tartani, így nem törődve azzal, hogy David még mindig javában tapossa a lábával a vizet, hogy a felszínen maradjon, elkezdtem fecsegni.

- Ez elképesztő volt! Egyszerre éreztem mindent és semmit. Jó, ez hülyeség, de érted mit akarok mondani, ugye?

- Szöszi, nagyra értékelem a lelkesedésed, de elkezdenél feljebb kapaszkodni a kecses kacsóiddal azon a nyamvadt létrán, mielőtt a következő páros a nyakamba ugrik? – jött elő bájos stílusa, mire ösztönösen lefröcsköltem.

- Seggfej vagy, mint mindig! – jegyeztem meg.

- Az egyik legvonzóbb tulajdonságom – vigyorodott el.

- Az XL-les méreteid után? – húztam az agyát, mire ezúttal ő ajándékozott meg egy adag vízzel.

Természetesen a fröcskölés rövid úton csókba fulladt, aminek pedig az egyik felügyelő vetett véget, ugyanis már elég sokan szobroztak a szikla tetején, és miattunk nem tudtak leugrani. Valahogy erőt vettem magamon, és felkapaszkodtam a létrán, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy David mennyire szorosan halad a nyomomban. Egyszer megcsúsztam az egyik vizes fokon, mire a srác félelmetesen gyors reflexekkel támasztotta meg a derekamat, majd miután megbizonyosodott arról, hogy ismételten stabilan állok a létrán, úgy húzta arrébb a kezét, hogy közben gondosan ügyelt arra, hogy minél több felületet taperoljon le a hátsó felemből. Erre csak megforgattam a szemem, aztán mindenféle megjegyzés nélkül folytattam az utam a szikla tetejére. A srác, aki az ugrásra invitált bennünket, ezúttal két törölközőt nyomott a kezünkbe, majd jelezte, hogy a stand hátulján kapunk egy üdítőt, amíg elkészülnek a könyvjelzők.

Miután úgy-ahogy megtörölköztem, magamra aggattam a nyári ruhámat, aztán odasétáltam Davidhez, aki már az italrendelésünket intézte. Mikor a török srác meglátott azonnal elvetette az eredeti rendelést, és helyette valami színes koktélt kevert nekem, aminek egyébként isteni íze volt. David mondjuk nem lelkesedett a pultos srác udvarlási kísérletéért, de ennek csak egy meglehetősen sötét pillantással adott hangot. Én persze mosolyogva vettem tudomásul, hogy a fiú sem értékeli, ha valaki közbe akar pofátlankodni a nyári kalandunkban, aztán pedig szigorúan emlékeztettem magam, hogy az egész július huszonhetedikéig tart.

- Ez mindig is rajta volt a bakancslistámon – jelentette ki David.

- Van bakancslistád?

- Mielőtt azt hinnéd, hogy valami szívecskés könyvbe leírom a legtitkosabb vágyaimat, jelzem, hogy ez egy elméleti lista.

- Tudom, hogy titokban egy rózsaszín füzetben naplót is vezetsz, amiben azt taglalod, hogy mennyire odavagy értem – legyintettem szórakozottan.

- Ma elég csípős a nyelved, Szöszi! –vigyorodott el.

- Kezdem átvenni a stílusod – vontam meg a vállam. – Na, és mi van még azon a bakancslistán?

- Tudod, ellopni egy kocsit, meztelenül szerenádozni az egyetem igazgatójának… - sorolta.

- Te hülye vagy – nevettem el magam.

A beszélgetés rövid úton elterelődött az én vágyaimra, így hamarosan David már a lányos álmodozásaimon röhögött. Oké, lehet erős volt bevallani neki, hogy mindig is ki akartam próbálni a titanikozást egy hajó orrában, hogy szeretnék úgy kosárra dobni vagy billiárdozni, hogy egy észveszejtő külsejű pasi irányítja a kezemet, hogy szeretnék zenélő szökőkútban táncolni, hogy szeretnék egyszer elfeküdni az autóúton, és mást sem csinálni, csak bámulni, ahogyan a közlekedési lámpa változtatja a színeit. Persze nem csak ilyen lányos álmaim vannak, szeretnék utazgatni is, sikeresen végezni az egyetemen, jó állást kapni. De a vicc az egészben, hogy a legnagyobb vágyam még csak szóba sem került. Mert ha ott, abban a pillanatban jött volna egy jó tündér, és adott volna nekem egy kívánságot, akkor egy szerelmi vallomásra vágytam volna Davidtől. Nevetséges, ugye?

A beszélgetésünknek a könyvjelzőink elkészülése vetett véget. Ugyebár összesen négy kép állt rajtuk, és bár eléggé sötétek voltak a fotók, egyszerűen imádtam őket. Az elsőn a sziklapart tetején állunk, kézen fogva. A következőn már a levegőben vagyunk, én persze sikítok, David pedig vigyorogva bámul kétségbeesett arcomra. A harmadik kép már a víz alatt készült. Az ujjaink továbbra is összekulcsolva, a szemeink becsukva, és mindkettőnk arcán hatalmas mosoly ül, mintha még mindig abban a fantasztikus állapotban lennénk, ami elfogott bennünket az ugrás közben. Az utolsó fotó pedig a létránál készült, pont akkor, amikor David megcsókolt.

- Köszönjük! – mondtam a srácnak, aki erre csak biccentett, majd elment, hogy fogadjon egy erre tévedt lány bagázst. – Figyelj! – fordultam David felé. – Én írok a te könyvjelződre, te az enyémre, és a kikötőben visszacseréljük!

- Felőlem – vonta meg a vállát nem túl lelkesen, majd kicseréltük az egyébként tök ugyanolyan könyvjelzőket.

Mivel még mindig temérdek idő állt a rendelkezésünkre, David a fejébe vette, hogy kipipál néhány dolgot a listámról. Egész pontosan azokra gondolt, amikben szerepelt az „észveszejtő pasi” kifejezés. Hihetetlen, hogy mennyire rohadt nagyképű ez a srác, az pedig még inkább, hogy elképesztően imádom ezt a tulajdonságát. Pedig általában engem zavar, ha valaki a szerénység legkevesebb szikráját se tanúsítja, de David valahogy cukin csinálja. Oké, nem gondoltam volna, hogy David meg a cuki szó valaha egy mondatban fog szerepelni, de most valahogy nem tudom kifejezni magam. Egyszerűen a srác valahogy úgy nagyképű, hogy egyszerre tudod, hogy komolyan is gondolja azt a mit mond, ahogyan azt is, hogy ezt nem felvágásnak, szimplán csak poénnak szánja. Valahogy az ellenszenv helyett a magabiztosság sugárzik a szavaiból, és az ember ösztönösen vonzódik az olyan dolgokhoz, amik biztonságot és határozottságot sugallnak. Vagy csak beteges vagyok…

Szóval nekiálltunk kipipálni a listámat. Mivel nem ismertük a várost, eléggé időigényesnek bizonyult találni egy szórakozóhelyet, amiben volt biliárdasztal, de kitartómunkáknak hála, végül sikerrel vettük az akadályt.

- Két dákót kérünk! – lépett az asztalhoz David, mire képtelen voltam magamban tartani a megjegyzésem.

- XL-eset…

Szobatársam erre természetesen összeborzolta szépen kivasalt tincseimet, így innentől kezdve egy madárfészekkel járkáltam a fejemen, de sebaj, határozottan megérte. Mindenesetre mivel David tényleg tök aranyos volt, hogy igyekezett a legtöbbet kihozni ebből a kicsit hosszúra nyúlt randinkból, az este további részében nem cukkoltam az óvszereire tett utalásaimmal.

Visszatérve a biliárdozásra. Kezünkben a dákókkal odasétáltunk a biliárdasztalhoz, David pedig nekiállt előkészíteni a terepet. Én egyébként soha életemben nem biliárdoztam, így az első lökésem nem puszta megjátszásból nem talált el egyetlen golyót sem. Az egyetlen nem túlzás, ugyanis még a fehérhez sem sikerült hozzáérnem, mert nemes egyszerűséggel eltoltam mellette a dákót, ami aztán az asztalba vágódott. Nem vagyok egy őstehetség, ez kétségtelen.

- Lehet a kosarazással jobban jártunk volna! – vigyorodott el David.

- Olyan gonosz vagy – nevettem el magam.

Szobatársam csak mosolyogva megcsóválta a fejét, aztán mögém lépett, és kezdetét vette a bakancslistám kipipálása. Megfogta a kezemben tartott dákót, míg másik tenyerébe az én kezemet fogta, és megmutatta, hogy mégis hogyan kell nekiállni egy lökéshez. Mindeközben a hátam szinte belesimult felsőtestének ívébe, a karomon libabőrök százai futkároztak, míg a szívem olyan ritmustalan dobogásba váltott, hogy egy kardiológián lefordultak volna az orvosok a székről. David ujjai gyengéden irányították az enyéimet, míg végül a srác megfelelőnek ítélte a kéztartásomat, így óvatosan rácsúsztatta a dákót.

- Na, így jó lesz – súgta, és miközben beszélt, ajkai épphogy csak, de érintették a fülemet.

Egy pillanatra beleszédültem a rengeteg impulzus elegyébe, de végül egy mély levegő kíséretében sikerült megemberelnem magam. David ekkor a kezével elindította lökést, a dákó hegye telibe találta a hófehér golyót, ami aztán határozottan utat tört magának színes társai közt, ezzel szétrobbantva azokat. Az egyik csíkos golyó meg sem állt a sarki lukig, amit David egy elégedett vigyorral vett tudomásul.

- Egy tétel kipipálva – puszilt bele a nyakamba.

Persze ennyinél nem fejeztük be a biliárdozást. Eleinte David még magyarázott mindenféle szögekről, meg lökési erősségről, de igazság szerint sok mindent nem jegyeztem meg, ugyanis miközben ráhajolt az asztalra, felcsúszott a felsője, és hát a hasizmai elvonták a figyelmemet. Azért a látszat kedvéért helyeslően „ahá”-ztam néhányat, aminek az lett a következménye, hogy David belekevert egy újabb fogadásba. Kezdem azt érezni, hogy a sráccal való kapcsolatunkat a fogadás szó jellemzi a legjobban. Ki tudja, talán épp azért vagyunk úgymond együtt, mert kihívást éreztem a nyári kalandról szóló szavaiban. Az egész egyfajta fogadás, amiről Davidnek fogalma sincs. Ő tett arra, hogy úgy is beleesem a nyár folyamán, én pedig arra, hogy ez esélytelen. A gond az, hogy a telefonszám vadászattal ellentétben ezúttal a fiú került ki győztesen a fogadásunkból.

Na, visszatérve a biliárdhoz. Szóval a fogadásunk lényege az lett, hogy aki elveszíti a következő játszmát, az a követő egy órát fehérneműben tölti. Persze én próbáltam magyarázni Davidnek, hogy egy alsógatya simán elmegy fürdőnadrágnak, de az érvemet lepisszegte egy a „te fehér neműd meg bikininek” kifogással. Így hát kénytelen voltam minden biliárd tehetségemet összekaparni, és odaálltam a kezdő lökéshez.

Természetesen David ezerszer jobban játszott nálam. Rövid úton neki mindössze két golyó maradt hátra, míg én néggyel küszködtem, így taktikát váltottam. Mikor a srác nekikészült a következő lökésnek, kissé rátámaszkodtam az asztalra, ezzel mélyebb belátást engedélyezve neki a dekoltázsomba. A lökés persze mellément, sőt, a célt tévesztett lökés telibe találta a fekete golyót, ami így egyenesen belegurult a bal sarokban található lukba.

- Ez aljas volt Szöszi – jelentette ki.

- Mi? – rebegtettem meg a szempilláimat ártatlanul. – Eltereltem volna valamivel a figyelmed? – tudakoltam szórakozottan.

David persze a világért sem vallotta volna be, hogy tekintetét a dekoltázsomon legeltette a lökés közben, így inkább csak nekiállt teljesíteni a fogadás feltételeit. Először a felsőjétől szabadult meg, majd rövid úton a rövidnadrágja is a biliárdasztalon végezte. Az ajkamba harapva szemléltem az egy szál alsónadrágban, illetve edzőcipőben ácsorgó srácot, és komoly erőfeszítésembe tellett visszatartani a kárörvendő vigyoromat.

- Valami forgalmas helyre menjünk! – javasoltam, mikor kiléptünk a szórakozóhelyről.

A srác erre csak oldalba bökött, majd miután átkarolta a derekamat, találomra megindult az egyik irányba. A következő kipipálni való dolog egy palackposta útnak indítása volt. David félmeztelenül szerzett nekem egy éjjel-nappaliból két üveget, papírt, meg tollat – az eladó csaj nagyra értékelte a srác ruházatát, de pechére nem beszéltek közös nyelvet, így nem sokra jutottak -, majd visszasétáltunk a partra. Sokat gondolkoztam azon, hogy mégis mit írjak rá a papírra, és végül minden józan érv ellenére ráfirkantottam azt a dolgot, amit egyszerűen ki kellett engednem magamból. Nem volt hosszú üzenet, ráadásul mindössze egy ember tudta volna értelmezni a szavakat, de nem érdekelt. Egyszerűen útra kellett engednem, és lányosan hinnem kellett abban, hogy az üzenet majd eljut a címzetthez.

- Na, mit írtál? – tudakolta David, aki épp a saját üzenetét tuszkolta bele az üvegbe.

- Az titok – pillantottam le a macskakaparásra emlékeztető betűimre.

Hamarosan már csak hosszan bámultam azt a pontot, ahol a sötétség elnyelte a két palackot. Az egyikben ott lapult a „szeretlek” felirat, és hiába vártam arra, hogy egy nagy hullám egyenesen David ujjai közé sodorja az üzenetet, semmi sem történt.

Épp letelt az idő, amit szobatársamnak hiányos öltözetben kellett eltöltenie, mikor végre valahára találtunk egy szökőkutat. A bökkenő az volt, hogy annak a kútnak esze ágában sem volt zenélni, így meg ugye nem volt az igazi. Ez persze Davidet nem riasztotta el, gondolkodás nélkül belépett a lábszár középig érő vízbe, majd felém nyújtotta a kezét, hogy engem is besegítsen.

- Előre is elnézést! – súgta a fülembe, és mire értelmezhettem volna a szavait, belevágott Seal, Kiss from a Rose című számába.

A nevetés másodperceken belül kiszakadt belőlem, miközben készségesen hagytam, hogy David megpörgessen. Teljesen esetlen tánc volt, a lábunk csúszkált a szökőkút alján, hamis volt a zene, rossz volt a ritmus, teljesen random lépkedtünk, de mégis ez a sok tökéletlenség egyben maga volt a megtestesült tökély. Egyszerűen nem tudtam magamnak csodálatosabb helyet elképzelni a lerobbant szökőkútnál. Persze nem is a környék volt az, ami magával ragadott, sokkal inkább randi partnerem személyisége. Az a magába bolondító elegy, ami a pimaszságból, humorból, magabiztosságból és a végtelen kedvességből gyúródott össze. mert bármennyire is seggfej David Hamilton, sajnos ugyanekkora mértékben figyelmes is.

- Miért pont Seal? – tudakoltam, miközben épp majdnem hasra estem.

- Ez volt a keringőm zenéje, más nem jutott hirtelen eszembe – vonta meg a vállát.

- Ugye tudod, hogy kezded a porba tiporni az imidzsedet?

- Az én imidzsem örök – rázta meg a fejét. – Csak néha el kell hitetni a másikkal, hogy belátott a mögé a bizonyos maszk mögé. Hogy megpillantotta a titkos, törődő ént. De a kérdés az, hogy vajon ez tényleg a maszk mögött van-e, vagy ez csak újabb biztonsági álarc, ami elrejti a ténylegességet?

- Szóval csak színészkedsz?

- Az titok – kacsintott.

Mikor kikeveredtünk a szökőkútból, hirtelen lesújtott rám a fáradtság. Már jócskán hajnalodott, a buszra azonban még bőven várnunk kellett, így elérkeztünk a következő kipipálni valóhoz. Mivel a város szinte teljesen kihalt idők közben, mindenféle aggodalom nélkül feküdtünk le a betonra egy kereszteződésnél. Természetesen a helyünket úgy választottuk ki, hogy tökéletes rálátásunk nyíljon a közlekedési lámpára, és csak feküdtünk. Hosszú percekig néma csendben bámultuk a lámpa színváltásait, ami persze nekem lehetőséget teremtett arra, hogy elgondolkozzam David szavain. Zavart, hogy ennyire kiismerhetetlen, zavart, hogy elbizonytalanított. Hogy hirtelen nem voltam biztos abban, hogy az a törődő énje az valódi. Hogy képtelen voltam eldönteni, hogy mindössze az imidzsét védi, vagy tényleg csak egy szerepet játszik a nap huszonnégy órájában. Képes egyáltalán az ember arra, hogy minden egyes percben egy olyan valakit alakítson, aki nem ő? Egyáltalán e nélkül az álarc nélkül képes a továbbiakban élni? Vagy az a maszk, amit gondosan felépített magának idők közben a személyiségének a részévé vált? Vajon tisztában van azzal, hogy ki is ő valójában, vagy tudat alatt azzá az emberré alakult, akinek felvette a szerepét?

- Min merengsz, Szöszi? – unta meg a csendet.

- Rajtad – válaszoltam őszintén, és ezzel a nyíltságommal alighanem megleptem Davidet.

Illetve az érdeklődését is határozottan felkeltettem, ugyanis a következő másodpercben már a könyökére támaszkodva fürkészte az arcomat, és igyekezett olvasni a vonásaimból. Nem igazán kellett palástolnom az érzéseimet, hiszen én magam sem tudtam, hogy mégis mit gondolok. Hirtelen abszurdnak tűnt ez az egész szerelmes vagyok ügy. Lehetsz valakibe úgy szerelmes, hogy még nem is ismered?

- Na, halljam! Mit gondolsz rólam?

- Nem elég erre ennyi idő – próbáltam kifarolni a beszélgetésből.

- Persze, a sok pozitív tulajdonságomat évekig lehet sorolni, de fogd rövidre – magyarázta. – Mondjuk egy „David, te egyszerűen tökéletes vagy” megfelel.

- Sok mindent gondolok rólad, de hogy tökéletes lennél, az kizárt. Mikor találkoztunk, biztosra vettem, hogy egy egoista, nagyképű, paraszt vagy, és hiába vagy a nyári pasim, ez azóta sem változott. Nálad beképzeltebb emberrel még nem találkoztam, viszont hiába akarlak ezért elkönyvelni egy tuskónak, valahogy ez a mérhetetlen nagyképűséged egy bizonyos pont után nem idegesítővé változtat téged, hanem magabiztossá. Fogalmam sincs, hogy mégis hogy csinálod, sőt még azt sem tudom, hogy egész pontosan mit csinálsz, de azt remekül. Ezenkívül borzasztóan cinikus vagy, elképesztően perverz humorod van, mániád az ember idegeire menni. A vicc az egészben, hogy valahogy ezt is jól csinálod, mert ahelyett, hogy két kézzel tépném a hajamat tőled, rendkívül élvezem a hülye megjegyzéseid és a szarkazmusodat. Élvezem, hogy a logikátlan gondolatmeneteimet is tudod követni, mert pont annyira dől belőled a szó, ahogyan belőlem is. Élvezem, hogy a legváratlanabb pillanatokban lepsz meg valami újjal, valami váratlannal, és gyűlölöm, mikor megfosztasz attól az érzéstől, hogy végre valahára kiismertelek. Alapvetően egy hatalmas seggfej vagy – fejtettem ki a véleményemet, és csak miután a monológom végére értem, döbbentem rá, hogy mennyire mélyről jöttek a szavak.

- Egyszóval: Tökéletes – vigyorodott el David, mire képtelen voltam tovább türtőztetni magam, egyszerűen megrúgtam.

A srác persze felnevetett az indulatos reakcióm következtében, majd közelebb hajolt, és hosszan megcsókolt. Feltett szándékomban állt megkérdezni tőle, hogy ő mégis mit gondol rólam, de végül mégsem tettem fel a kérdést. Valahogy a csókja elmondott mindent. Egyszerűen éreztem, hogy ő is imádja az értelmetlen párbeszédeinket, hogy szórakoztatják a megjegyzéseim, hogy néha a falra mászik tőlem, de hogy valami abszurd módon, de minden egyes idegesítő szokásom a pozitív tulajdonságok listáján végzi. Vagy legalábbis remekül elhitette velem, hogy benne is ez játszódik le. Könnyen lehet, hogy szimplán csak az álarca mögé rejtőzött ismételten, ahogyan az is előfordulhat, hogy ezúttal én bújtam be a maszkom mögé, és meséltem be a kitalált felemnek, hogy David is érzi azt a furcsa vonzalmat, ami kettőnk között van.

Csókunknak egy éles fékcsikorgás vetett végett, amit egy elképesztően cifra káromkodás követett. Egy olasz férfi szállt ki az autóból, ami mindössze néhány centire állt meg a fejünktől, és földöntúli hangerővel üvöltött velünk. Persze teljesen jogosan akadt ki, hiszen a vak sötétben nem szoktak emberek feküdni az utca közepén, de ettől függetlenül kicsit lehetett volna diszkrétebb, ugyanis néhány környékbeli ház ablakában már ki is gyulladt a fény. Több helyen már húzták fel a redőnyöket, mikor David ujjai ráfonódtak a csuklómra, de több időm nem maradt szemlélődni, mert a srác már húzott is el a helyszínről.  Miközben lóhalálában távoztunk, odamotyogtunk valami sajnálom félét az olasz pasinak, aztán végre valahára elértük a sarkot, és ezáltal kikerültünk az utca lakosainak látóteréből.

- Majdnem meghaltunk! – jelentettem ki teljesen döbbenten.

- Meghalni egy észveszejtően dögös pasival… tök jó lenne a bakancslistádra! – vette lazára a figurát David.

- Vagy mondjuk eltenni egy észveszejtően dögös pasit láb alól!

- Szóval beismered, hogy észveszejtően jól nézek ki? – húzogatta fel-le a szemöldökét, amolyan csajozós stílusban, mire egyszerűen elnevettem magam.

Mivel már semmi nem volt nyitva, és nem sok rációt láttunk a listám bármelyik tételének kipipálására, inkább csak leültünk egy padra. Eleinte beszélgetni is terveztünk, de mikor a fejemet ráhajtottam David vállára, képtelen voltam egy épkézláb mondatot kinyögni. A fáradtság elemi erővel lesújtott rám, a szempilláimra mázsás súlyok telepedtek, az álomvilág pedig egyszerűen rángatott maga felé. Hiába igyekeztem valahogy ébren maradni, percek sem kellettek ahhoz, hogy a főutca közepén elaludjak.

David hatkor ébresztett, mikor a busz megállt a szálloda előtt. Értetlenül bámultam jobbra-balra, miközben valahogy lekászálódtam a járműről, ugyanis arról semmi emlékem sem volt, hogy mégis hogyan keveredtem fel az öt órás járatra. Végül szobatársam elárulta, hogy nemes egyszerűséggel felrakott rá, mert nem akart felébreszteni. Ettől az információtól nekem komplett lepke tenyészet alakult ki a gyomromban, de ezt persze a srác nem tudhatta meg, így csak egy „ja, ok”-kal reagáltam le kedves gesztusát.

Huh srácok, csak most vettem észre, hogy mennyire elszaladt velem a ló a bejegyzés hosszát illetően, ráadásul a mai nap még csak szóba sem került. Mondjuk túl sok mesélnivalóm nincs is ezzel kapcsolatban, ugyanis a napra csak fél órás részletekben emlékszem, mert legalább hatszor aludtam el a különféle műszakok közepette. Malody sajnos az egyiket észre is vette, és tett egy meglehetősen pikáns megjegyzést az esti programomra, de mielőtt akár felfoghattam volna, hogy gúnyolódik, már el is tűnt. Azon azért elmosolyodtam, hogy a főnökasszonyunknak is kissé piszkos fantáziája van, de végül a megjegyzését nem említettem senkinek, mert valahogy túl bizalmas poénnak éreztem. Egyfajta jelnek arra, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem haragszik azért, amiért David időnként eltereli a figyelmemet. Hogy bármennyire is volt ciki, hogy le kellett fizetnie egy rendőrt, hogy ne vigye be két alkalmazottját az őrsre, egy pici énje tökéletesen megérti, sőt, támogatja is a kapcsolatunkat.

Na, most már tényleg ideje mennem! Holnap remélhetőleg tudok majd jelentkezni, de ha mégsem, akkor holnapután biztosan! Jó éjszakát Nektek!

A.    D. Sawyer

A következő részből:

"- Te jössz Napsugár – nyújtotta át a bowling golyót Oliver, mire csak megforgattam a szemeim.

- Köszönöm Virágszálam – gúnyolódtam.

- A nap végére a számod is meglesz – kacsintott.

- Ugyan már!

- Fogadunk?"

Így a végére van sajnos egy rossz hírem. Elutazom, ami azt jelenti, hogy a következő rész érkezése bizonytalan. Feltehetőleg csak 17-én fogok tudni folytatással szolgálni, de ígérem, hogy a nyár végére, a történet is le fog zárulni! :)