2014.07.09 – Nyári bejegyzés #12

Sziasztok!

Tudom, hogy azt mondtam, hogy egy darabig nem lesz rész, viszont végül arra jutottam, hogy hamarabb hozom a folytatást, és így akkor még sem lesz akkora szünet. Ráadásul augusztusban fogalmam sincs, hogy lesz e módom gépközelbe jutni, két hónapot pedig semmiképpen se szeretnék kihagyni. Na, a lényeg, hogy itt a folytatás! ;)
Remélem tetszeni fog! A 73 Feliratkozónak nagyon hálás vagyok - anyummal egyetemben, aki legalább százszor meghallgathatta, hogy már mennyi embernek tetszik a blogom... :D
Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! ;)

Huh, azt hiszem a tegnap volt az első nap, hogy nem hoztam friss bejegyzést. Ezért elnézést kérek, bár szerintem jobban jártatok, ugyanis annyira felhúztam magam az előző nap folyamán, hogy legfeljebb masszív káromkodásra futotta volna. Kivételesen nem David volt a bűnös – szerintem pezsgőt bontok -, hanem Malody… Annyira nem adta könnyen a megbocsátását, és a fejébe vette, hogy David és én rossz hatással vagyunk egymásra. Átírta az egész tegnapi napirendünket, ezért folyamatosan máshova voltunk beosztva, ráadásul háromszor annyi munkát kaptunk, mint máskor, ugyanis le kellett dolgoznunk a rendőr lefizetését. Esküszöm, jobban jártunk volna egy estével a sitten! Na, de ennyit a tegnapról, a ma úgyis sokkal érdekesebben alakult!

Reggel a fürdőszoba ajtajának becsapódására ébredtem, és miután átvészeltem egy kisebb szívinfarktust a hirtelen zaj következtében, elővettem legbájosabb énem, és bekiabáltam szobatársamnak:

-      Egy elefánt diszkrétebb nálad, vadbarom! – Hm, van, ami nem változik…

-      A nőiességed páratlan – jött a reagálás, mire akaratlanul is elmosolyodtam.

Végül nem folytattam a sértegetések sorát, ugyanis tekintetem megakadt egy papír fecnin, amit a bejárati ajtónk alá csúsztattak. Értetlenül másztam ki az ágyból, és miután megigazítottam az este folyamán felgyűrődő hálóingemet, kíváncsian lehajoltam a parkettán pihenő üzenetért. Ugyanolyan kártya volt, mint amit a hajón kaptunk Malody-tól üdvözlés gyanánt, így nem igazán lepődtem meg, hogy mikor lepillantottam az aláírásra, főnökünk nevével találtam szemben magam. Az üzenet tartalmán már annál inkább, ugyanis ezek a sorok díszelegtek a papíron:

Sziasztok, Srácok!

A következő öt nap a csapatépítés jegyében fog telni. Tekintettel arra, hogy a szobatársatokkal már biztosan kialakult köztetek egy szoros kötelék, ezúttal külön fogtok munkálkodni. Az ajtó előtt megtaláljátok az ideiglenes egyenruháitokat.

Jó szórakozást!

Malody J.Parker

Természetesen rögtön fennakadtam azon, hogy nem lehetek Daviddel egy csapatban, és mivel ezen a tényen nem igazán tudtam változtatni, csak egy nőies hisztizésre futotta. Ez abban nyilvánult meg, hogy elkezdtem toporzékolni, miközben sátáni kacaj közepette azt üvöltöttem, hogy „édes a bosszú mi?”. Ja, mert természetesen az egész miatt Malody-t okoltam, ugyanis meggyőződésem volt, hogy csak azért találta ki ezt az egész nyamvadt csapatépítést, hogy még öt napig elszeparáljon engem és Davidet.

-      Mi az isten van? – vágta ki a fürdőszoba ajtaját szobatársam, mire én fél úton ragadtam a hisztizésemmel, ugyanis a csípőjére csavart törülköző kilátást engedélyezett kidolgozott hasizmaira. – Szöszi, értékelem, hogy ennyire csodálod a felsőtestem, de elmondanád, hogy mégis mi bajod van?

-      Nem csodálom a felsőtested – kértem ki magamnak azonnal, de a fiú egy kacsintással a tudtomra adta, hogy nem veszi be. – Tessék, olvasd el! – nyomtam a kezébe a kártyát, majd kihasználva, hogy szabad a fürdő, birtokba vettem az említett helyiséget.

Épp végeztem a hajam kifésülésével, mikor nyílt az ajtó, a következő pillanatban pedig David már karjaival át is fonta a derekam, majd egy meglehetősen kellemes nyakba puszival ajándékozott meg. Ajkainak érintésétől megborzongtam, amit a srác egy elégedett vigyorral vett tudomásul, de mielőtt megjegyzést tehetett volna, szembefordultam vele, és egy valós csókkal leptem meg. Jó, az túlzás hogy megleptem, mert tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ez lesz a reakcióm, de ez részletkérdés.

Sok időnk nem volt egymásra, mert hamarosan megszólalt a telefonom ébresztője, ami jelezte, hogy mindössze húsz percünk maradt a reggeliztetésig. Nem túl nagy lelkesedéssel, de behoztam az ajtónk előtt elhelyezett egyenruhákat, és miután elolvastam a ráhímzett neveket, odadobtam Davidnek a sajátját. Új uniformisunk annyiban tért el a régitől, hogy a hagyományos fekete-fehér párosítás helyett szobatársam ruhája kék-feketében, míg az enyém piros-feketében díszelgett.

Mikor kézen fogva odasétáltunk az étteremhez, szinte az egész kiszolgáló személyzet ott volt már. Malody csak egy bólintással vette tudomásul, hogy az örök késők is megérkeztek, majd bele is vágott a csapatépítés részleteinek ismertetésében. Egyébként szerintem elég meredek csapatépítésnek nevezni azt, hogy igazából a két csapat versenyzik egymással. Az kétségtelen, hogy egy „osztagon” belül összekovácsolódnak az emberek, de hogy a legtöbb szobatárs viszonyát tönkrefogja tenni ez a vetélkedés, abban biztos vagyok. Bár még csak ma kezdtük el, többen már nem szólnak egymáshoz, de mindegy. Nem spoilerezem…

Szóval a csapatépítés a következőképpen fog kinézni. Egyfelől két részre osztották az éttermet, a bárokat, gyakorlatilag mindent, és mi fogjuk kiszolgálni az emberek egyik felét, míg a kékek a másikat. A vendégek minden egyes nap végén pontozni fogják a kiszolgálást, és értelemszerűen, amelyik csapat több pontot kap, megnyeri az adott fordulót. Emellett estére, illetve ha az idő úgy kívánja, hajnalra különféle vetélkedőket is szerveztek. A végén összesítik majd a győzelmeket, és amelyik csapat nyer, annak az összes tagja kap egy szabadnapot.

-      Mindkét csapatnak lesz egy-egy vezetője – folytatta Malody. – Ő felel azért, hogy mindenki időben megjelenjen, hogy rendesen álljatok hozzá a feladatokhoz, és hogy véletlenül se legyen semmilyen vita – magyarázta. – Gyertek srácok! – kiabált be az étkezőbe.

Mindannyian egyöntetűen fordultunk az ajtó felé, és csak egy nagyon kicsin múlott, hogy nem ájultam el menten. A két csapatvezető ugyanis nem más volt, mint Halim, meg valamelyik idióta haverja a standról.

-      Ezt nem hiszem el – szaladt ki David száján kicsit cifrábban, de az ő szavait inkább nem írnám le. – Adam, azonnal add ide az inged! – nézett rá a haverjára, aki velem megegyező színű egyenruhában ácsorgott a szintén piros Jean mellett.

-      Ilyet se mondott nekem még fiú… - töprengett el Adam, mire a környékünkön állók egy emberként felnevettek.

Pechünkre a röhögésre a messzebb lévők is felénk kapták a fejüket, köztük Halim, akinek egy másodpercébe tellett, hogy kiszúrjon a tömegben. Innentől biztosra vettem, hogy a srác lesz a mi csoportvezetőnk, és sajnos a sejtésem be is igazolódott, ugyanis mikor Malody a két srác felé nyújtott egyet-egyet a különböző színű egyenruhákból, Halim gondolkodás nélkül vette el az enyémmel megegyező színűt. Eközben sajnos David hiába imádkozta le az inget Adamről, a főnökünk kiszúrta a cserét, és rövid úton rendre intette a srácokat.

-      Kinyírom ezt a férget – csikorgatta a fogait szobatársam, mire akaratlanul is elmosolyodtam.

-      Esküszöm, rosszabb vagy, mint a brazil szappanoperák főhősei – nevettem fel.

-      Figyelj rá, oké? – fordult David Adam felé, aki erre egy aprót bólintott.

Őszintén szólva eléggé meglepett – és persze elképesztően jól esett - az az aggódás és féltékenység, ami a fiú hangjában megbújt. Eddig is tisztában voltam azzal, hogy a maga fura stílusában, de azért kedvel. A bökkenő az, hogy talán a kelletnél nagyobbat dobbant a szívem arra a tudatra, hogy félt. Gőzöm sincs, hogy mi van, de úgy érzem, hogy egyre nagyobb hatással van rám. Továbbra sem beszélnék semmilyen lelki kapcsolatról, nem érzek késztetést arra, hogy szívecskékkel rajzoljam körbe a nevét, ahogyan az esküvőnket sem vetítem le magamban. Egyszerűen csak zavar, ha nincs velem, zavar, hogy nem csókolhatom meg akkor, amikor akarom, és roppantul zavar, hogy ez az egész állapot öt napig tart, ráadásul Halimmel van az egész megfűszerezve.

-      Gyűlölöm ezt a hetet – jelentette ki David.

-      Szerintem tudok valamit javítani a helyzeten – mosolyodtam el sokat sejtetően.

-      Behajtom Szöszi – kacsintott, majd egy gyors csók után a csapattársai után indult.

Mikor az étteremen elfoglaltuk a mi helyünket – ezt vörös terítővel lefedett asztalok jelezték -, Halim megköszörülte a torkát és elkezdte játszani a nagyfőnököt. Oké, igazság szerint tök jó fej volt, egyáltalán nem éreztette azt, hogy ő a felügyelő, de ettől függetlenül rühellem, főleg, hogy tegnap képes volt ránk hívni a parti őrséget. Szóval ne várjátok el, hogy mindenféle elfogultság nélkül írjak róla, mert egész egyszerűen egy mocskos rohadéknak tartom. Hm, újabban elég kevés olyan ember van, akit nem utálok…

-      Na, srácok! Akkor az étterembe kell nyolc ember, kettő ember a parti párba, egy valaki az edzőterembe, három a medencék mellé, egy pedig velem jön a vízi sport standhoz segíteni – árulta el a feladatokat.

Azonnal lendült a kezem, hogy lefoglaljam a három főt igénylő feladatot, de pechemre egy visongó liba – mármint lány -, illetve két srác jelentkezés nélkül bekiáltotta Halimnek, hogy majd ők mennek oda. Ezek után persze a pincéri pozícióra pályáztam, de a török srác csak szórakozottan figyelmen kívül hagyott, és csak azért is alapon a másik irányból kezdte el kérdezgetni az embereket, hogy ki hova szeretne kerülni. Ennek a módszernek köszönhetően Jean, Adam és én maradtunk a legvégére. Még egy pincéri hely volt szabad, az edzőterem, na meg természetesen a segédállás Halim oldalán.

-      Oké, nem szeretném figyelmen kívül hagyni az akaratotokat – kezdett bele negédesen -, de érdemes lenne, ha még egy fiú menne az étkezőbe.

-      Miért is? – kérdeztem azonnal.

-      Mert eddig öt lány van ott, és szerintem a vendégek női felére az ellenkező neműek nagyobb hatást tudnak gyakorolni – vágta rá szemrebbenés nélkül.

Esküszöm, nem értem, hogy bírta ki faarccal. Annyira átlátszó volt az egész próbálkozása, hogy már én éreztem kellemetlenül magam. Ettől függetlenül viszont nem tudtunk vele mit csinálni, így végül elégedetten lefirkantotta Adam nevét az utolsó „pincér” felirat mellé. A srác vetett rám egy bocsánatkérő pillantást, majd elsietett egy tálcáért és egy kötényért.

-      Na, akkor Jean, szerintem érdemes lenne, ha te mennél az edzőterembe – folytatta zavartalanul Halim.

-      Ki gondolta volna, hogy ezt fogod javasolni – ironizáltam, de a fiú nem reagált a megjegyzésemre.

-      De én még soha nem voltam ott. Ashton már csinálta, és szerintem egy tapasztaltabbnak kéne mennie – próbálta menteni a menthetőt Jean, de az ő próbálkozása is tökéletesen átlátszó volt.

-      Nem hiszem, hogy Ashton alkalmas a munkára – pillantott rám Halim. – Hajlamos elcsevegni az időt a vendégekkel – kacsintott, mire legszívesebben behúztam volna neki egyet.

Végül természetesen a török srác akarata érvényesült, így Jean kénytelen volt az edzőteremben tölteni a délelőttjét, míg én megnyertem a szárnysegédi pozíciót.

-      Jé, micsoda véletlen, hogy összekerültünk! – csapta össze elégedetten a tenyerét Halim.

-      Ha ezt így folytatod, bemosok egyet – válaszoltam hűvösen.

Halimet ez annyira nem hatotta meg, mindenesetre nem tett több idióta megjegyzést. Néma csendben tettük meg az utat a standig, ami körül már kezdtek gyülekezni az emberek, ugyanis mindössze percek voltak hátra a nyitásig. Egy nagyon picit reménykedtem abban, hogy David van annyira előrelátó, hogy tudja, ha Halimen múlik, akkor a standon kötök ki, ezért bevállalja a másik csapatnál ezt a pozíciót. Erről az álmomról kénytelen voltam lemondani, mikor megpillantottam egy lelkesen viháncoló, barna hajú lánykát, aki rendkívül élvezte Halim kollégájának a figyelmét. Itt már elkönyveltem magamban, hogy a jelenlévők közül egyedül én vagyok normális, ahogyan azt is megfogadtam, hogy a nap hátralevő részében némát játszom.

Persze Halim nem tervezte megkönnyíteni a dolgomat. Két perc alatt megtalálta számomra a tökéletes munkát, ami azt jelentette, hogy vele kellett együtt dekkolnom a motorcsónakban, és fotókat kellett készítenem az ejtőernyőzőkről. Ezzel a húzásával elérte, hogy egész délelőtt egy méter legyen közöttünk a legnagyobb távolság, és természetesen ilyen körülmények közepette nem bírtam sokáig a némaságot.

-      Ugye tudsz róla, hogy szánalmas vagy? – bukott ki belőlem a kérdés, miközben a fényképezőgépet állítgattam.

-      Na, már vártam – mosolyodott el a srác.

-      Letámadsz a tengerparton, aztán az egyértelmű elutasítás ellenére is képes vagy nyomulni, megvereted a barátomat, végezetül pedig rám hívod a parti őrséget? Nem is értem, miért nem kedvellek…

-      Szerintem túldramatizálod – felelte, mire majdnem kifordultam a csónakból meglepetésemben.

Ekkor pedig Halim rákezdett, és megállás nélkül mondta a magáét. Előadta, hogy a tengerparton történteket valóban sajnálja, egészen egyszerűen meglepte, hogy ez egyik pillanatban még vele akartam lenni, a másikban pedig már az ágyékában térdeltem. Itt persze közbevágtam, egy „soha nem akartam veled lenni”-vel, de nem igazán foglalkoztatta. Ezek után kifejtette, hogy én nem adtam neki lehetőséget a bocsánatkérésre, pedig tényleg sajnálta, és hogy ő be akarta és akarja is nekem bizonyítani, hogy nem egy vadállat. Hogy esze ágában sincs minden arra jövő lányt randira hívnia, hogy aztán majd a tengerparton megfektesse.

-      Ezt múlt éjszaka remekül láttam – kotyogtam közbe a vörös csajszira utalva.

-      Csak nem féltékeny vagy? – tudakolta vigyorogva Halim, mire nem bírtam magammal, kitört belőlem a röhögés.

Annyira abszurd volt már maga a feltételezés is, hogy képtelen voltam nevetés nélkül megállni. De most komolyan! Van egy David Hamilton nevű szobatársam, aki úgy néz ki, mint egy görög félisten, és akkor egy kis, török ficsúr komolyan azt hiszi, hogy féltékeny vagyok, amiért valami vörös lánykát szédített a parton.

-      Oké, szóval nem – vonta le a következtetést.

-      Halim, olyan szinten leírtad magad nálam, hogy egyedül a lányt sajnáltam. Itt előadod a szent szövegedet, hogy te ilyen normális vagy, meg olyan jószívű, de nekem valahogy az nem fér bele ebbe a képbe, hogy néhány haveroddal összeversz valakit.

-      Azért a beképzelt majom barátodat sem kell félteni – hördült fel Halim.

-      Ezért támadtatok rá négyen? Tök fair küzdelem… - jegyeztem meg cinikusan.

Halim erre nem igazán tudott reagálni, ráadásul idők közben megérkezett az első ejtőernyőzni kívánó páros, így mindketten a feladatunkra koncentráltunk. Mikor lejárt a menetidő, mosolyogva megkértem a vendégeket, hogy szavazzanak a piros csapatra, aztán hála istennek már érkeztek is a következők, így nem kellett tovább „bájcsevegnem” Halimmel.

Persze nem jöttek az emberek az örökké valóságig, úgyhogy tizenegy magasságában ismételten lehetősége nyílt a srácnak, hogy csevegésre bírjon. Egy darabig minden kérdését ignoráltam, és látványosan levegőnek néztem, de ezután ismét hegyi beszédbe fogott, amit egyszerűen nem bírtam hallgatni.

-      Ha komolyan be akarod bizonyítani, hogy a tengerparti csak egy kilengés volt, akkor ne beszélj, hanem csinálj valamit! Csak azért mert előre bemagolt szövegekkel traktálsz, nem fogok megbocsátani!

Halimet szemmel láthatóan meglepte a kifakadásom, mindenesetre azt hiszem megértette, hogy mire akarok célozni, ugyanis a hátralevő időben nem fárasztott a marhaságaival. Nem beszélt hozzám teljesen feleslegesen, nem akart csevegésbe bonyolódni, viszont amikor mégis hozzám szólt, akkor olyan kedvesre vette a figurát, mintha minimum valami szeretetszolgálat alkalmazottja lenni. Udvariasan megkínált üdítővel, felajánlotta, hogy bekeni a hátam naptejjel, nehogy megégjek, illetve kölcsönadta a napszemüvegét, mert egy idő után már csillagokat láttam a tűző naptól. Természetesen nem igazán nyűgözött le ez az új srác, mindenesetre határozottan egyszerűbb volt vele ebben a formában dolgozni, így nem tettem semmilyen szúrós megjegyzést. Mondjuk a naptej kenegetős ajánlatát visszautasítottam, mert semmi kedvem nem volt még egyszer a bőrömön érezni az érintését.

A délutánt most átugrom, ugyanis semmi izgalmas nem történt, ráadásul kezd egész hosszúra nyúlni a bejegyzés, és még a csapatversenybe bele sem kezdtem. Szóval, a vacsora végeztével kaptunk harminc percet, hogy átöltözzünk valami kényelmesbe, aztán pedig a szálloda elé kellett menni, mert egy kis busz vitt el bennünket a helyszínre. Nálam a kényelmes egy farmer sortot és egy halványkék felsőt takart, és már épp ledőltem az ágyra, hogy az indulásig lazítok egy kicsit, mikor David is felért az eligazításról.

-      Tuti kékben jössz? – billentette félre a fejét, mire egy sóhajtás kíséretében homlokon csaptam magam. Végül is tuti sikerem lett volna az ellenfél színeiben. – Nyugi. Szöszi! Nagyon szívesen segítek megszabadulni a felsőtől – vigyorodott el meglehetősen perverzül.

Csak fejcsóválva kibújtam a pólómból, és magamra aggattam egy zöld színűt, aztán ismételten elpihentem a francia ágyon. Lazítás közben meglehetősen gyakran pillantgattam az éppen öltözködő David irányába, aki persze ezzel tökéletesen tisztában volt, de kivételesen semmilyen nagyképű megjegyzést nem tett.

-      Na, és, milyen napod volt? – tudakolta, miközben lefeküdt mellém.

-      Halimes – vágtam rá, mire a srácnak persze összeszaladt a szemöldöke. –Egész délelőtt egy motorcsónakban kuksoltunk…

-      Ezt nevezi Adam felügyeletnek? – akadt ki David. – Őt is megverem – közölte, mire elnevettem magam. – Bepróbálkozott?

-      Adam? – kérdeztem vissza vigyorogva, amiért kaptam egy tincs húzást. – Előadta a felmentő beszédét, majd miután konstatálta, hogy ez nem jött össze, átváltott extra aranyos üzemmódba. Most ennél a fázisnál tartunk – magaráztam.

-      Kis nyálgép – fintorgott David.

-      Eléggé féltékenynek tűnsz – jegyeztem meg piszkálódva.

-      Úgy is tudom, hogy esélye sincs – fordult az oldalára magabiztos mosollyal, hogy a szemembe nézhessen.

-      Hát, nem is tudom, azért Halim felsőteste… és az a mosoly, na meg azok a gyönyörű, mélybarna szemei. Ó, és az a néhány világos hajtincs, ami a szemébe lóg, mennyire szexi már – kezdtem el húzni az agyát.

Davidnek persze esze ágában sem volt tovább hallgatni a piszkálódásomat, és rövid úton már a csípőmön ült, miközben kezeivel a fejem fölé kényszerítette az enyéimet. Erre a húzására csak nevetve kiöltöttem rá a nyelvemet, miközben igyekeztem nem tudomást venni arról a bizsergető érzésről, ami a lábujjam hegyétől, a fejem búbjáig elöntött, a fiú közelségének hála.

-      Szívd vissza! – nézett rám eszelősen, mire csak ördögi vigyorral az arcomon megráztam a fejemet.

A srácnak több se kellett, egyik kezével továbbra is tartotta a kezeimet, míg másikkal nekiállt csikizni. Természetesen azonnal kitört belőlem a kissé hisztérikus nevetés, na meg a sikítás. Minden erőmmel igyekeztem lefordítani magamról Davidet, de persze a fiú nem adta magát. Könnyűszerrel tartotta kezeimet az ágynak szegezve, majd mikor már fuldoklottam a nevetéstől, hajlandó volt egy kis szünetet adni.

-      Na, halljam! – utasított.

-      Halim szexi és kész – jelentettem ki.

David ezúttal módszert váltott, ugyanis nem csikizéssel folytatta, hanem felém hajolt és szokásához hűen apró csókokkal lepte el a nyakam vonalát. Egyszerűen őrjítő érzés volt, hogy kezeimmel nem érinthettem meg őt, ráadásul ajkai idők közben vészesen közel kerültek az enyéimhez, de mielőtt végre valahára megcsókolt volna, csak sejtelmesen elmosolyodott, és végül egy puszit nyomott az arcomra. Akaratlanul is kiszakadt belőlem egy elégedetlen nyögés, aminek következtében a fiú arcán végigfutott egy szórakozott mosoly. David közelebb hajolt hozzám, majd gondosan ügyelve arra, hogy ajkai súrolják az enyéimet, ismételten megszólalt:

-      Utolsó lehetőség.

-      Esélye sincs – adtam be a derekam, a következő pillanatban pedig végre valahára megcsókolt.

Bármennyire is felpörögtünk mindketten, a fél óránk sajnos lejárt, így kénytelenek voltunk nekiindulni a fantasztikus csapatépítésnek. Igazság szerint két kisbusz várt minket, így elbúcsúztam Davidtől, majd a saját csapatom felé vettem az irányt. Sajnos Adam és Jean már jóval előbb megérkeztek, sőt, rajtam kívül már mindenki ott volt, így természetesen az édes, drága, roppant szexi – oké, lehet, kezd sok lenni az iróniából, ezért elnézést – Halim mellett volt már csak hely. Nem túl lelkesen, de levágtam magam a srác mellé, majd tüntető jelleggel elkezdtem a telefonomat nyomkodni. Sajnos tekintettel arra, hogy én a „zenét hallgatok az úton”, nem pedig „mindenféle játékkal játszom” típus vagyok, ezért nem sok alkalmazás volt a mobilomon, a fülhallgatóm meg a hotelszobában pihent az éjjeliszekrényemen, így elég hamar eluntam az utazást.

-      Tudom, hogy még mindig közellenség vagyok, de kéred a felét? – nyújtotta felém az egyik fülhallgatóját Halim.

-      Ez attól függ, mit hallgatsz – mosolyodtam el.

-      Greenday, Nickelback, néhány török együttes, akiket minden bizonnyal nem ismersz… - kezdte el sorolni.

-      Oké – vettem el a felém nyújtott fülhallgatót.

Zenével már egész elviselhetően telt az út, ráadásul az egyik török együttes nagyon megtetszett, úgyhogy megkértem Halimet, hogy küldjön át tőlük néhány számot. A srác egyébként nagyon boldog volt, amiért hajlandó voltam vele kommunikálni, de mielőtt nagyon beleélte volna magát ebbe az „újra barátok” dologba, gyorsan leszögeztem, hogy erről szó sincs, szimplán csak jobb elviselni az ő társaságát, mint a mérhetetlen unalmat.

-      Nem baj, már ez is haladás – vonta meg a vállát.

-      Talán egy fél lépést tettünk előre – bólintottam cinikusan.

Beszélgetésünk nem folytatódott, mert a kisbusz leparkolt. Mielőtt leözönlöttünk volna, Halim gyorsan felpattant, és mindenkit megkért arra, hogy üljön vissza, ugyanis elkezdődött a feladattal kapcsolatos tájékoztató. Természetesen a világ legklisébb csapatépítő játékát kaptuk meg így első napra, ami a számháborút takarja. Bár gondolom mindannyian játszottatok már ilyet, azért nagy vonalakban a szabályok azoknak, akik esetleg kimaradtak belőle. Ugyebár van két csapat, és mindenkinek a fején van egy négyjegyű szám. A csapatoknak az a feladatuk, hogy leolvassák az ellenfél embereit. Mivel ha addig tartana a játék, amíg mindenkit leolvasnak, elég hosszú lenne, ezért képbe jön az úgynevezett zászló is. Mindkét csapatnak van egy lobogója, amit el kell dugniuk, de valami olyan helyre, ami azért észrevehető – értsd: nem dobhatod bele egy folyóba. Hogyha ezt a zászlót megszerzi az ellenfél, az is győzelemmel jár.

-      Akkor szerintem – térdelt fel a busz ülésére valami Brad nevű srác – három ember őrizze a zászlót, ketten pedig kicsit távolabb járkáljanak körbe, és ha bárki közeledik, akkor jelezzenek az őrzőknek! Egy négy fős csapat induljon a másik zászló keresésére, a maradék hat ember pedig olvassa le az ellenséget! – ismertette a taktikáját.

-      Mindenkinek oké így? – kérdezte Halim, mire egységes bólogatás kapott válaszul. – Remek. Akkor miközben leszálltok, adok nektek számokat, lenn pedig eldöntjük, hogy ki mit csinál!

Az én számom az 5369 lett, és akaratlanul is elmosolyodtam azon, hogy a 69 még itt is kísért. Mindenesetre mielőtt elkezdtem volna hajóút eseményein elmélkedni, megráztam a fejem, és rákoncentráltam a játékra. Bár soha nem rajongtam annyira a számháborúért, azért a tinédzser énem élvezte ezt a versengést.

Fogalmam sincs, hogy Törökország melyik részén jártunk, mindenesetre remek helyszín volt a számháborúzásra. A fényviszonyok mondjuk hagytak kívánnivalót maguk után, de a szervezők a kezünkbe nyomtak egy-egy elemlámpát, ami mondjuk szerintem nem sokat javított a helyzeten, de mindegy. Visszatérve a terepre. Egy réten álltunk, aminek a közepén volt egy egész nagy halastó. A tó mellett egy épületnek a maradványai álltak, míg a mezőt egy nem annyira sűrű erdő fogta közre.

-      Akkor leszel te az egyik járőr? – fordult felém Brad, mire minden mindegy alapon bólintottam. – Remek. A másik Steve lesz, ha bármi van, szaladtok a zászlóhoz és minden erőtökkel véditek!

-      Igenis kapitány!  - próbáltam viccesre venni a figurát, de csak egy szigorú pillantást kaptam ajándékul. Egyesek kicsit komolyabban vették a játékot, mint az egészséges lenne…

A kék csapat a tó túloldalán tartott megbeszélést, aztán a szervezők intettek, hogy tíz percünk van eldugni a zászlót. A választásunk egy magasabb fa egyik ágára esett, amire Halim néhány majommozdulat árán sikeresen fel is tudta kötni a lobogónkat. Ezek után Brad kezébe vette a irányítást, gyorsan átcsoportosított még valakit őrzőnek, majd intett nekem és Steve-nek, hogy kijelölje a járőr helyünket. Szerintem kissé megkattant, mindenesetre szó nélkül követtem, és helyeslően bólogattam minden marhaságára. Végül nagyjából száz méterre a zászlótól megállt, és kiadta utasításba, hogy egy ekkora sugarú körben járkáljunk körbe-körbe.

-      Mindenképp – bólintottam szórakozottan.

Mikor Brad végre lelépett, Steve-vel egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Mondjuk sokáig nem szórakoztunk, mert hamarosan felharsant a játék kezdetét jelző síp, mi meg nekiálltunk száz méter sugarú körben járőrözi. Steve ment az egyik irányba, én meg a másikba, ami így utólag elég hülye ötlet, hiszen egy számháborúban elég könnyen leolvasnak, ha egyedül vagy, de már mindegy.

Egy darabig semmi izgalmas nem történt, néha a távolból lányok sikítását hallgattam, össze-vissza kiabáltak az emberek mindenféle számokat, illetve egy-két srác csatakiáltást is hallatott, amin persze én remekül szórakoztam. Szerencsére felém senkit nem sodort a szél, így mikor az első kör után találkoztunk Steve-vel, tökéletes biztonságban volt a zászlónk.

Idők közben persze besötétedett, amiért felkapcsoltam a zseblámpámat, ami ismételten nem a legjobb ötlet, ha az ember rejtve akar maradni, de hát, na. Féltem a sötétben…

Körülbelül a negyedik köröm felénél tarthattam, mikor váratlanul egy tenyér tapadt a számra, míg hátam ívben nekifeszült valakinek a felsőtestéhez. Nem kellett sokat barkóbáznom ahhoz, hogy rájöjjek, David áll a hátam mögött, de azért néhányszor sípcsonton rúgtam, ugyanis elképesztően megijesztett.

-      Szöszi, basszus! Én is azon járok! – sziszegte bele a sötétbe.

-      Én pedig szívinfarktust kaptam!

-      Nem gondolod, hogy egy sötét erdőben nem tanácsos egyedül lenni? – súgta a fülembe, mire persze kirázott a hideg. – Ki tudja, milyen alakok leselkednek a hátad mögött…

-      Hm, milyenek? – fordultam felé.

-      Veszélyesek – vigyorodott el, mire felnevettem. – Na, de tényleg! Miért vagy egyedül?

-      Épp járőrözöm – magyaráztam. – Ha jön az ellenség, akkor jelzek, hogy ne vigyék el a zászlót.

-      Remekül végzed a munkád – nevetett ki.

-      Na, ne gúnyolódj! – bokszoltam bele a vállába.

David csak felborzolta a hajamat, majd egy hosszú csókkal ajándékozott meg. Épp viszonoztam volna a csókot, mikor a srác ajkai elszakadtak az enyémektől, és a fülem mellett néhány milliméterre állapodtak meg.

-      Ötvenhárom hatvankilenc – súgta David.

Még le sem esett, hogy leolvastak, mikor a fiú elengedett és elkiabálta magát:

-      Itt a zászló, srácok!

Döbbenten bámultam utána, ugyanis elsietett a lobogónk irányába, ráadásul a szabályok értelmében én nem is szólhattam a többieknek, hogy megy, elvégre leolvastak. Csalódottan leszedtem a fejemről a számot, és a zseblámpámmal világítva megindultam az épület romjai felé, ugyanis ott volt a leolvasottak találkozója. Mikor odaértem, örömmel konstatáltam, hogy hozzám hasonlóan Patrice-t is leolvasták, így volt kivel beszélgetnem. Mondjuk sok időt nem kellett várni a játék végéig, mert hamarosan David és néhány srác rohant ki az erdőből, kezükben pedig ott tartották a piros zászlónkat. A csapatuk persze üdvrivalgással fogadta őket, míg a csalódottan kullogó őrséggel senki sem foglalkozott igazán. A többi csapattagunknak a síp hangja jelezte, hogy vége a játéknak, így hamarosan megérkezett a leolvasó és felderítő osztag. Csak ekkor tűnt, fel, hogy rajtam kívül, mindössze egy lányt olvasott le még a másik csapat, illetve ugye az őrzőket, de őket már ugyebár csak azután sikerült, hogy én kegyetlenül bedőltem Davidnek. Határozottan jobban álltunk a leolvasások tekintetében, szóval nagy valószínűséggel, ha nem szúrom el, akkor nyerünk…

-      Mi a fene történt? – akadt ki Brad, miközben levágta a számtábláját a földre.

-      Megtalálták a zászlót – válaszolta Steve.

-      De mégis, hogy? Hatan védtétek az isten szerelmére!

-      Én voltam – vittem el a balhét. – Előfordulhat, hogy beszélgetésbe bonyolódtam az ellenséggel, és előfordulhat, hogy átvágtak – a többiek persze nevetve fordultak David felé, aki erre szórakozottan meghajolt, majd odasétált hozzám, és egy kiengesztelő puszit nyomott a homlokomra.

Bradet viszont nem igazán hatotta meg a sztori, egész egyszerűen kiakadt, mint a kakukkos óra. Azt mondjuk jó érzékkel megvárta, hogy a másik csapat elvonuljon a buszra, csak utána zúdította rám a dühét. Gyanítom sejtette, hogy David nem hagyná szótlanul azt a hangnemet, amit megengedett magának.

-      Roppant szórakoztató, hogy miattad kikaptunk! – förmedt rám.

-      Jesszus Brad, ez csak egy játék! – álltam fel a szikláról, hogy egy magasságba kerüljek vele.

-      Simán nyertünk volna, ha nem szúrod el! Olyan nehéz lett volna a smárolás helyett a feladatodra koncentrálni?

-      Vegyél már vissza! – emeltem meg én is a hangomat, mire néhányan felénk fordultak a csapatból.

-      Kell nekem az a szabadnap, és nem hagyom, hogy elszúrd! – nézett rám fenyegetően.

-      Te most komolyan fenyegetsz?

Választ nem kaptam a kérdésemre, ugyanis a következő pillanatban Brad taszított rajtam egyet. A váratlan egyensúlyvesztés következtében átestem a sziklán és egy nem éppen nőies mozdulattal belezuhantam a tóba. Döbbenten jöttem fel a nem túlzottan meleg víz alól, és másodpercekig csak köhögésre futotta, ugyanis egy elég nagy adag vizet sikerült félrenyelnem.

-      Te hülye vagy? – hallottam meg a partról Halim hangját, a következő pillanatban pedig egy súlyosabb test csapódott be mellettem a vízbe.

Brad az enyémhez hasonló döbbenettel az arcán jött fel a víz alól, majd a döbbenet helyét átvette a harag. Villámló szemekkel fordult a parton álló Halim felé, de a srácot eddigre már régen nem foglalkoztatta a másik fiú. Tekintetével megkereste az enyémet, majd kissé bizonytalanul, de felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen kimászni. Bár gondolkoztam azon, hogy nem fogadom el a segítségét, végül mégis belecsúsztattam tenyeremet az övébe, és hagytam, hogy egy határozott rántással kipecázzon. Csak mikor már a szabad levegőn álltam tűnt fel, hogy mennyire átnedvesedtek a ruháim. Persze nem volt hideg, de eléggé szeles volt az idő, ami annyira nem esett jól, így másodperceken belül már vacogtam.

Mikor Halim érzékelte, hogy fázom, azon nyomban kibújt a felsőjéből, és felém nyújtotta a ruhadarabot. Nem sok kedvem volt újabb szívességet elfogadni tőle, de végül józanabbik felem meggyőzött arról, hogy hasznosabb, ha félreteszem a büszkeségem.

Gyorsan kibújtam a saját pólómból, majd a vizes fehér neműmre felvettem Halim pólóját. Bár a srác nem sokkal magasabb nálam, egy elég bő felsőről volt szó, így még a sortomat is levehettem, ugyanis a ruhadarab kényelmesen leért a combom közepéig. Persze a lenge öltözetem azért nem egy srác tekintetét vonzotta magára, de mindegy.

A hazaút némán telt, hiszen egyfelől bennünk volt a vesztes érzés, másfelől Brad, Halim és köztem csak úgy vibrált a feszültség. Megváltás volt, amikor észrevettem a szállodánk sziluettjét, és még szinte meg sem állt a busz, mikor lerohantam a járműről. Halim még utánam kiabálta a reggeli találkozó idejét, de szerencsére azt már nem kérte tőlem, hogy várjam meg még a záróbeszédét.

Sebesen tettem meg az utat a szobánk felé, és már csak a folyosón lassítottam. Az ajtónk előtt jöttem csak rá, hogy még mindig Halim felsőjében vagyok, de mivel nem tudtam vele mit csinálni, benyitottam. David a franciaágyon feküdt, és valamilyen kosármeccset nézett a szobánk kicsi tévéjén. Érkezésemre persze felém kapta a fejét, és mindössze egy másodpercnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiszúrja a ruhacserémet, illetve ázott frizurámat.

-      Veled meg mi történt? – kelt fel az ágyról.

-      Brad belelökött a tóba, mire Halim belökte Bradet, utána meg odaadta a felsőjét, mert fáztam – magyaráztam.

-      Miért van az, hogy akárhányszor egyedül hagylak, egy újabb fiúnévvel bővül azoknak a listája, akiknek nagyon szívesen behúznék?

-      Hát tudod, értem itt megvesznek a pasik! – mosolyodtam el.

-      Az idegeimre mész, Szöszi! – lépett oda hozzám. – Ezt a pólót kidobjuk – szögezte le.

-      De vissza kell adnom Halimnek – néztem rá furán.

-      Kidobjuk!

-      Miért?

-      Mert Szulejmán barátodról el tudom képzelni, hogy éjszakánként ezt a pólót szagolgatja, és közben betegesen ismételgeti a neved!

-      Te vagy a beteges – nevettem fel.

Végül a póló a kukában végezte, én meg a meleg víz alatt. Azért mikor kijöttem a fürdőből, jeleztem Davidnek, hogy nem néztem el neki a számháborús akcióját, de igazság szerint öt percébe sem tellett kiengesztelni. Hát, van ez így…

Mindenesetre most már hulla fáradt vagyok, úgyhogy lezárom ezt a bejegyzést. Elnézést, hogy ennyire terjedelmes lett, azt hiszem szómenésem lett amiatt, hogy délelőtt nem beszéltem sokat. Aj, erről jut eszembe, hogy ez az egész marhaság még négy napig tart! Gyűlölöm Bradet… tök jó csapatépítés, nem?

A.     D. Sawyer

A következő részből:

"Teljesen kifordultam magamból, öt perc leforgása alatt megtéptem valakit, illetve behúztam egy másik valakinek. Mindezt miért? Hát határozottan azért, mert a féltékenység elvette az eszemet, ráadásul egy olyan kapcsolatban, aminek két és fél hét múlva vége lesz."