2014. 07. 02. – Nyári bejegyzés #3

Sziasztok! :)
Ahogy ígértem, megérkeztem a következő bejegyzéssel. A folytatás a továbbiakban minden héten vasárnap várható. Ha lesz egy kis szabadidőm, akkor persze hozok Nektek majd meglepetés részeket hétköznaponként is, de egyelőre a hétvégéket tudom garantálni. :)
Remélem tetszeni fog a bejegyzés! Jó olvasást és tudjátok, ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után!

Tegnap este előfordulhat, hogy kicsit elvetettem a sulykot az ágy megszerzése érdekében… legalábbis David meglehetősen eszelősnek tűnt, mikor hajnali háromkor nyakon öntöttem a mini bár tartalmával. Az egész úgy jutott az eszembe, hogy éjjel nem éreztem túl fényesen magam és nekiálltam a vak sötétben megkeresni a tengeri betegség elleni gyógyszerem.  Közben belerúgtam az asztalba, amiért szitkozódtam magamban egy sort, majd mikor végre megtaláltam a keresett tablettát, átestem a papucsomon és szép nőiesen kiterültem a kabin padlóján. Ezek után elvonszoltam magam a fürdőbe, ahol a hajam valamilyen úton módon beleakadt a törülközőtartó aljához rögzített fogasba. Mindezt úgy, hogy én háttal álltam a tartónak, így különféle jógagyakorlatokat kellett alkalmaznom annak érdekében, hogy a kezemmel valahogy leakasszam magam a fogasról. Na, miután mindez megvolt, szép csendben vissza akartam feküdni az ágyba, csakhogy idők közben persze David felébredt, így késztetést éreztem arra, hogy megmagyarázzam a nem éppen csendes gyógyszerkeresgélésem.

- Ne haragudj! Csak sötét volt és útban volt az a hülye asztal, aztán még átestem a papucsomon is – kezdtem bele. – Ráadásul mikor elmentem a fürdőbe, felakadtam arra a nyamvadt fogasra és majd kitörött a karom, amíg valahogy lekeveredtem a törülközőtartóról. Hallod, nem is tudtam, hogy ennyire hajlékony vagyok…

- Szöszi! – szakított félbe. – Engem rohadtul nem érdekel, hogy milyen furcsa testmozgásokat végzel az éjszaka közepén, leszámítva, ha azt nem rajtam teszed!

- Hogy te mekkora egy perverz seggfej vagy! – akadtam fel azonnal a mondandóján és mielőtt végiggondoltam volna, hogy mit is teszek, odasétáltam a mini bárhoz, kihalásztam belőle egy Cola-t és ügyelve arra, hogy ne nyúljak a vonalon túlra, ráborítottam az üveg tartalmát Davidre.

Ilyen gyorsan még nem láttam embert felülni. A hajából csöpögött az üdítő, miközben majdnem megfulladt a köhögéstől, ugyanis egy adag a szájába is ment. Közben én kicsit jobban belelovaltam magam a helyzetbe, így elkezdtem sósmogyoróval dobálni… oké, lehet, rá vagyok kattanva a kajacsatákra újabban. Tényleg kezdek szánalmas lenni.

- Álljál már le! – förmedt rám, mikor ismételten szemügyre vettem a mini bár tartalmát. – Hülye vagy, Szöszi?

- Ashton! – csattantam fel és tovább dobáltam a sósmogyoróval.

- Hagyd már abba!

- Gyere és vedd el – provokáltam.

David egyébként megindult felém, de aztán időben kapcsolt és még a vonal előtt megtorpant. Végül pedig arra a döntésre jutott, hogyha én nem hagyom őt aludni, akkor ő sem engem, így egész éjjel égett a villany. Őszintén szólva megviselt, hogy alig aludtam néhány órát az éjszaka folyamán, ráadásul szobatársam elkezdte visszadobálni a sósmogyorót, miután kiöblítette a kólában fürdő ágyneműjét.

Reggelre teljesen leamortizálódtam, így úgy döntöttem, hogy beiktatok egy korai fürdést, különben a vendégek zombinak néznek. Bevonultam a fürdőbe, beálltam a jó meleg zuhany alá, aztán már épp kezdtem ellazulni, mikor a zuhanyfüggöny eltűnt mellőlem és David anyaszült meztelenül belépett mellém a fürdőkádba! Olyan szinten lesokkolt a megjelenése, hogy egy perc erejéig szerintem totálisan lemerevedtem. De értitek? Beállt mellém a zuhany alá, teljesen pucéran? Semmi ruha, éljen az anyatermészet… Vágjátok?!

Mikor végre kizökkentem a sokkos állapotból, magam elé kaptam a törülközőmet, ami mondjuk így csurom víz lett, de legalább eltakarta a testem nagy részét David kutakodó tekintete elől.

- Te megvesztél? – kértem ki magamnak azonnal.

- Édes a bosszú, Szöszi – közölte és olyan pimasz hangsúllyal ejtette ki a nevem, hogy a hideg futkosott a hátamon.

- Menj már ki!

- Miért? – kérdezett vissza ártatlan mosollyal az arcán.

Már épp válaszoltam volna, mikor közelebb lépet az amúgy sem tágas fürdőkádban. Én persze hátráltam, de hátammal rövid úton megéreztem a csempét, így David könnyedén csökkenthette a közöttünk lévő távolságot. Hamarosan majdhogynem összesimult a felsőtestünk és - bár esküszöm, hogy letagadom -, de gyorsabban kezdett verni a szívem. Mielőtt valami furcsa szerelmi reakciónak tulajdonítanátok, leszögezném, hogy egyes egyedül a döbbenettől és a végtelen haragtól váltott a szívem kétszeres tempóra, nem pedig a fiú kidolgozott hasizmának, óceán kék szemének és markáns, mégis helyenként ellágyuló vonásainak volt köze hozzá.

- Tudom, hogy élvezed – hajolt közelebb és ajkai szinte már súrolták a bőrömet.

Egy pillanatig azt hittem, hogy meg fog csókolni. Valahogy belefagytam abba a másodpercbe, hiába ömlött rám a forró víz és árasztott el belülről valamilyen ismeretlen, bizsergető melegség. Képtelen voltam a végtagjaimat mozgásra késztetni, egyszerűen lebénultam. Egyedül a pillantásom cikázott jobbra-balra, hol a menekülő útvonalat keresve, hol pedig David arcának vonásait tanulmányozva. A fiú túl közel volt hozzám, ledermesztett a jelenléte és bár az agyam folyamatosan a „tűnj innen” kifejezést kattogta, valami nem engedett mozdulni.

- Á, ez így túl könnyű – törte meg végül a csendet David, majd hátrébb lépet.

Amint kikerült a privátszférámból, kimásztam a kádból és fénysebességgel kiviharzottam a fürdőből. A fiú szavait nem is igazán tudtam hova tenni. Túl könnyű lett volna megcsókolnia? Vagy az egész a fogadásunkra vonatkozott? A másik megválaszolatlan kérdés pedig határozottan az, hogy mégis mi történt velem a kádban? Ennyire rossz a menekülő ösztönöm, vagy egész egyszerűen nem akartam elszökni? Nagyon nehéz beismerni, ugyanis gyűlölöm David Hamiltont, de ott a forró víz alatt, határozottan vonzott benne valami. Nem a szerelem, vagy valami hasonlóan nyálas duma. Egyszerűen csak hirtelen felizzott egy szikra, de ezúttal nem haragot lobbantott fel bennem, hanem vágyat.

Aztán ahogy jött, úgy el is múlt. Nem hagyott bennem semmilyen nyomot, nem kezdtem el vágyakozni a seggfej szobatársam iránt. Az egész csak egy kémiai vonzalom volt, de ettől függetlenül ijesztő, hogy ilyen vágy lobbant fel bennem egy olyan személy iránt, akit tényleg rühellek. Ha megcsókolt volna, biztos, hogy hidegen hagytak volna a körülmények…

Na, most, hogy kellően bebizonyítottam, hogy totális idióta vagyok, inkább áttérek a mai napra. Igazság szerint a kedvemet beárnyékolta a fürdőkádas incidens, ráadásul hiába próbáltam folyamatosan kiverni a fejemből a víz alatt történteket, az agyam újra meg újra visszajátszotta az eseményeket. David ezzel szemben egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget a reggeli magánakciójának és egész nap azzal húzta az agyam, hogy szellemet láttam-e. Legszívesebben rávágtam volna, hogy „nem, a te f******-t”, de azért egy úrinő ilyet csak nem mond.

- Ashton! – kiabált utánam Malody, mikor végeztem a reggelivel.

- Igen? – fordultam meg értetlenül, ugyanis ezúttal határozottan nem csináltam semmi olyat, ami nem illik bele a munkakörömbe.

- Tudsz teniszezni?

Természetesen nem tudtam hova tenni a kérdést. Sajnos azonban meg vagyok áldva azzal a képességgel, hogy szemrebbenés nélkül rá tudom vágni azt a választ a kérdésre, amit az előttem álló hallani akar. Ez még az iskolában alakult ki, aztán alkalmaztam a szüleimen, most pedig már magától jön. Így tehát biztosítottam róla Malody-t, hogy tudok. Végül is a tévében már láttam, hogy kell…

- Remek – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Akkor fél óra múlva legyél a teniszpályán, Davidnek már szóltam.

Mi van? Valami ilyesmi volt az első, a második és még a harmadik reakcióm. Utána jött egy cifra káromkodás magamban, majd eljutottam a beletörődő szakaszba és inkább visszasiettem a kabinomba, hogy felvegyek valami tenisz kompatibilis ruhát. A választásom végül egy fekete sortra esett, hozzá pedig egy piros, vékonypántos felsőt vettem fel és persze a sportcipőmet. Mivel gyanítottam, hogy Malody nem pusztán jóindulatból találta ki, hogy David meg én teniszezzünk, a pólómra rácsíptettem a névjegyemet, ezzel felvéve az alkalmazotti szerepet.

Miközben sétáltam a pálya felé, összefogtam szőke tincseimet, odaintettem az épp vízi aerobicot tartó Patrice-nek és váltottam néhány szót Adammel, akinek még volt egy óra szünete, ugyanis ő volt az egyik pincér reggelinél. A hangulatom kezdett helyreállni, ugyanis tök jól esett, hogy bár még csak a harmadik nap van, már szereztem haverokat. Azért jó, hogy Törökországban majd lesz kivel beszélgetni a vendégeken kívül.

Természetesen a hangulatom azonnal tönkre is ment, mikor megpillantottam az idétlen szobatársamat. Éppen egy idős párral beszélgetett, akik szintén tenisz szerelést viseltek. Itt kezdtem gyanítani, hogy páros meccsről lesz szó és hogy kénytelen leszek együtt működni egy barommal. Sajnos igazam lett…

- Csak úgy jelzem, hogy soha nem teniszeztem – árultam el Davidnek, mikor átsétáltunk a túlsó térfélre.

- Malody azt mondta, hogy tudsz – nézett rám furcsán.

- Mert Malody úgy tudja, hogy tudok – bólintottam.

- Remek, akkor gyanítom, nem leszel nagy segítség…

- Ha nem veszel vissza az arrogáns stílusodból, akkor esküszöm, hogy képen töröllek az ütővel – sziszegtem.

Davidet mondjuk inkább szórakoztatta a fenyegetésem, mintsem megijesztette volna. Sőt, legyintve közölte, hogy „Csak rajta, Szöszi”. Végül természetesen nem töröltem képen, helyette elfoglaltam a helyemet a pályán és igyekeztem eltalálni a felém repülő labdákat. Hát, több kevesebb sikerrel működött is, ugyanis a kezdeti bénázásaim után egész belelendültem a játékba. Sőt, az utolsó szettet sikerült megnyernünk, így jöhetett a rövidítés.

David kezdte a szerválást, de eléggé gyengére sikeredett, így Mr. Artmenson remek erővel küldte vissza, úgyhogy övéké lett az első pont. Egyébként a játék közben tök sokat beszélgettünk a házaspárral, akiknek elképesztő sztorijaik voltak. Mondjuk David szerintem annyira nem élvezte, mikor elmesélték a megismerkedésüket, de nekem nagyon tetszett, hogy ennyi év után is ilyen átszellemülten beszéltek a nagy találkozásról. Kis érdekesség, hogy egy Törökországba tartó hajón találkoztak és mivel már harminc éve házasok, eljöttek megünnepelni az évfordulójukat. Mrs. Artmenson meg is jegyezte, hogy olyanok voltak, mint David és én – a kijelentést követően úgy kiütöttem a labdát a pályáról, hogy a tengerig meg sem állt.

- Mire gondol egész pontosan? – érdeklődött szobatársam, akit szemmel láthatóan szórakoztatott, hogy ennyire hevesen reagáltam az összehasonlításra.

- Állandóan bosszantottuk egymást. Ki nem állhattam – magyarázta Mr. Artmenson.

- De egy-egy pillant erejéig megváltozott valami – mosolyodott el kedvesen felesége. – Néha nem volt annyira faragatlan és olyankor egész kedveltem.

- Na, ilyen közöttünk nincs – szögeztem le. – Davidnek nincsenek jó pillanatai!

- A fürdőben máshogy láttam, Szöszi – húzta az agyam, mire hozzávágtam egy labdát.

Itt hála istennek befejeztük a beszélgetést ezzel kapcsolatban és inkább a játékra koncentráltunk.

Végeredményben egyébként döntetleneztünk. Jó, ehhez az is kellett, hogy még időben leállítsam Davidet, aki idők közben a fejébe vette, hogy márpedig mi nyerni fogunk. Persze jó lett volna, de mégiscsak a vendégek érdekeit kell nézni, ráadásul a korunkból adódóan sokkal jobb az állóképességünk. Így mikor már a rövidítés négy-négynél tartott, felvetettem, hogy legyen döntetlen, mert nekünk mennünk kell. Mr. és Mrs. Artmenson készségesen elfogadta az ajánlatott, megköszönték, hogy teniszeztünk velük, aztán elsiettek, hogy összeszedjék magukat az ebédre.

- Ez egész jó volt – törtem meg a kettőnk között lévő csendet, miközben a helyére vittük az ütőket.

- Nem volt rossz – bólintott David. – Gyere, meghívlak egy jégkására, csapattárs – ajánlotta fel és a megnevezés hallatán elmosolyodtam. Talán ez a második alkalom, hogy nem Szöszinek nevez. Az első egy gúnyos „Szobatárs” megszólítás volt… - Mi van? – kérdezte értetetlenül, hiszen nem tudta hova tenni az arcomra kiülő bárgyú vigyort.

- Ingyen van a jégkása – vágtam végül ki magam és egy jelentőségteljes grimaszt varázsoltam az arcomra.

- Ez a legjobb benne – bólintott, mire hitetlenül megforgattam a szemeimet.

Tudjátok nagyon furcsa volt beszélgetni Daviddel. Mármint mikor ott voltak Patricé-k, mindketten hozzászóltunk egy-egy témához, de így, hogy csak ketten voltunk, egészen más volt. Komolyan mondom, én egészen a mai napig nem is tudtam elképzelni, hogy David meg én valaha is normálisan fogunk tudni kommunikálni. Azt pedig, hogy még élvezem is a közös beszélgetést, egyenesen nevetségesnek és lehetetlennek tartottam. Pedig így volt. Jó, nem kerültek szóba egetverően nagy témák, de tök jól elcsevegtünk a zenékről és a filmekről. Az ízlésünk mondjuk nem sok mindenben egyezik, de élvezet volt nézni a srác grimaszait, miközben hitetlenkedve magyarázta, hogy márpedig az ő kedvenc együttesét – Slipknot - nem lehet nem szeretni. Én készségesen felvilágosítottam őt arról, hogy márpedig nagyon sok ember képtelen elviselni ezt az öt percen keresztül tartó hörgést, ráadásul egy-két számuknak a klipje olyan hátborzongató, hogy kínszenvedés végignézni.

- Nem tudod, mi a jó – jelentette ki végül.

- Dehogynem! A Skillet, az jó.

- Nem, Szöszi! – csóválta meg a fejét. – A lábaid jók, a Skillet szar, a Slipknot zseniális.

Őszintén szólva fennakadtam a váratlan bókon, de végül egész jól sikerült lereagálni. Jó, igazából azonnal beleittam a jégkásámba és leszegtem a fejemet, hogy szőke tincseim eltakarják az idők közben pipacspirosban játszó arcomat. Régebben nem kaptam sok bókot, inkább azóta vesznek észre a srácok, hogy egyetemista lettem. Az egyetemi évek előtti nyáron ugyanis kissé összekaptam magam és rendbe szedtem a külsőmet. Eljártam az edzőterembe és harminc kilométereket bicikliztem, ami megtette a hatását. Ezek után a srácok elkezdtek felfigyelni rám és igazság szerint még mindig nem tudom pirulás nélkül kezelni a bókokat.

Egyébként sajnos az idilli pillanatainknak hamar vége szakadt, ugyanis kezdődött a délutáni munka. David ismételten az ujja köré csavarta a hajó női utasainak a felét és szép kis summával hagyta el végül az éttermet. Az arcán ott ült az önelégült vigyora, miközben összeszámolta, hogy mennyi plusz pénzt kereset. Én jóval kevesebbet, de ettől függetlenül elégedett voltam az estével. Nem is igazán számítottam arra, hogy fogadhatunk el borravalót, így minden egyes fillér váratlan kereset.

- Ó, csoki! – csillant fel a szemem, mikor észrevettem egy csomagot a kisasztalon. Mr. és Mrs. Artmenson küldte nekünk, egyfajta köszönetképp a teniszmeccsért.

- Na, dobd ide a felét! – szólt David, mire ördögien elvigyorodtam.

- Gyere és vedd el – mondtam, majd kiöltöttem rá a nyelvemet és a lehető legérzékibben vettem a számba az első csoki kockát. – Hm, ez isteni – húztam tovább a srác agyát, majd egy újabb kockát ejtettem a számba. – Nagy kár, hogy nem kérsz…

- Hú Szöszi… nem tudod kivel állsz szemben!

- Ma beszálltál mellém a fürdőkádba. Ennél rosszabb nem lehet…

- Tudom, hogy élvezted!

- Ugyan már. Egyszerűen sokkolt, hogy ekkora paraszt vagy.

David vetett rám, egy „áltasd csak magad” pillantást, aztán bevonult a fürdőszobába. Azóta egyébként már kijött és folyamatosan piszkál, hogy ne tudjak normálisan írni. Folyamatosan kapcsolgatja a lámpát, bököd egy ceruzával és megállás nélkül magyaráz mindenféle marhaságról. Természetesen piszkosul zavar, de nem adhatom meg neki azt az örömöt, hogy miatta félbe hagyom a bejegyzést. Aminek egyébként lassan vége van, ugyanis nekem is el kéne mennem zuhanyozni, ráadásul reggel korán kezdünk, mert mi vagyunk beosztva a reggelihez. Azt hiszem, megyek is!

Sziasztok!

Ó, és drukkoljatok, hogy ne essen az eső!

Holnap délután amúgy megérkezünk már Törökországba és mivel aznap még az előző turnus alkalmazottai vannak beosztva, lesz néhány szabad óránk. Patrice-szel megbeszéltük, hogy majd feltérképezzük a környéket és nem igazán szeretném, hogy az eső elmossa a tervünket. Meg amúgy sem szeretem a vihart, de ezt már tudjátok egy nagyon-nagyon régi bejegyzésből… azért remélem, hogy egyszer már nem fogja rányomni a bélyegét néhány gyerekkori emlék a jelenemre.

A.     D. Sawyer