Tavaszi Bejegyzés #4

Sziasztok! :)

Íme, a negyedik rész, amit végül csak sikerült időben hozni, pedig az internetszolgáltató mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne így legyen. De semmi sem állhat az új rész útjába :D

Az előző részhez érkezett kommenteket nagyon szépen köszönöm, az új feliratkozóknak pedig hihetetlenül örülök. Döbbenet, hogy már ennyien vagyunk, egyszerre elképesztő és hihetetlen mód motiváló! :)

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

4.Fejezet

Reggel magamtól ébredek, ami egy kicsit meglep, hiszen elvileg egy roppant elfoglalt híresség vagyok, de összességében örülök a dolognak. A tegnapi fotózás eléggé leszívott, így nem bántam, hogy nem kell ma reggel is valami teljesen idegen helyzetben helytállnom. Igazából eléggé izgulok, hogy mi lesz, ha mondjuk valami filmforgatáson kell teljesítenem. Brooke évek óta színészkedik, én pedig maximum iskolai előadásokon villogtattam meg a tehetségem, kétmondatos szövegek erejéig, amiknek amúgy pont semmi szerepük nem volt a darabban. Bár, még mindig inkább egy filmforgatás, mintsem egy koncert. A felvételeket legalább annyiszor újra lehet venni, ahányszor csak akarjuk, na de egy koncert nem egészen így működik! Meg kéne tanulnom Brooke dalszövegeit, hogy elég hitelesen tudjak majd tátogni...

Ötletemen felbuzdulva kibújok a paplan alól, gyorsan bevetem az ágyam, aztán megkeresem a zeneszobát, bízva abban, hogy ott megtalálom a szövegeket. Hamarosan már Brooke egyik legnépszerűbb dalának kottáját tartom a kezemben, és bár eredeti szándékaim szerint a már kész zenei alapra próbálnám ráénekelni a sorokat, ahogy pillantásom a zongorára téved, elcsábulok. Mosolyogva lépek oda a hangszerhez, gyengéden végigsimítom a fekete-fehér billentyűket, egyik ujjammal pedig végül meg is szólaltatom a zongorát, aminek hangja hosszú másodpercekig visszhangzik a szobában. Hamarosan már a hangszer mögött ülök, pillantásomat még egyszer végigfuttatom a dal kottáján, ujjaim pedig már életre is keltik a papírra vésett dallamokat. Eddig nem is tűnt fel, hogy mennyire szép a zenei alapja ennek a dalnak. Valahogy annyira istenítették ezt a számot, hogy automatikusan elkönyveltem tömegzenének. Jó, a szövege az tényleg szánalmasan klisés, de a zenei alapban van valami különleges. Egyszerűen dallamtapadást okoz a maga kacifántos átmeneteivel, és olyan, mintha elmondaná a saját történetét. Valahogy érződik benne az a gondos munka, és az a sok érzelem, ami a létrejöttét övezte. Ezt az egészet pedig teljesen legyilkolja a szöveg, de mindegy...

- Üresen áll az ágy, pedig csak percekkel múlt éjfél. Elvetted mire vágysz, és már le is léptél. Valahogy mindig én maradok, egyedül a homályban. Nézem a becsukott ajtót, az éjsötét szobában. Folyton csak azon merengek, hogy mit ronthattam el. Órákkal ezelőtt még kellettem.... jó, ez nagyon szar. Komolyan büntetni kéne az ilyen mértékű dalszöveggyalázást! - dörmögöm magam elé. Ha engem csak így elhagyna a pasi, az inkább ilyen dalt kapna utána: - Percekkel múlt éjfél, s a helyed már üres. Megkaptad, mire vágytál, és elmentél te rühes. De ne aggódj, nem hiányzol, amúgy is szar voltál az ágyban. Akad legalább százezer, sokkal jobb pasi nálad. Most pedig csak szépen, ásd el magad. És dögölj meg jó lassan, egy kupac föld alatt.

- Jesszus cica, ugye ez nem nekem szól? - üti meg a fülem Drew hangja, mire rögtön elkapom kezeim a zongorától, mintha minimum tilosban játszottam volna rajta.

- Csak szeretnéd, hogy dalt írjak neked – kezdem el már reggel a piszkálódást, de kivételesen a fiú nem áll bele egy szócsatába.

- Nem is tudtam, hogy te is zenélsz.

- Hát, mert amúgy nem. Mármint csak a barátaimat szoktam kínozni a hangommal, meg a zuhanyrózsát – vonom meg a vállam.

- Ez a kínzástól igen messze áll – mosolyodik el Drew. - Ha esetleg ki akarnál adatni egy lemezt, alig kéne hozzányúlni a hangodhoz. Jó, a dalszöveget ne te írd, de amúgy garantált a siker.

- Az énekesi babérokat meghagyom neked – nevetek fel. - A világért se szeretném megdönteni a lemezeladási rekordodat, meg ilyenek – húzom az agyát.

- Na és a zongorázás hol ragadt rád? - érdeklődik tovább, és bár meglep, hogy másodjára is szó nélkül elmegy egy megjegyzésem mellett, készségesen válaszolok neki.

- Hét évig tanultam. Csak aztán anya beteg lett, és nem maradt időm a zenélésre. Te játszol valamin?

- Régebben doboltam, de mivel az nem elég kamatoztatható, a tehetségkutató alatt megtanultam gitározni. Tudod, a gitáros csávókra buknak a lányok.

- Pedig a dobos srácok sokkal egyedibbek – ajándékozom meg egy mosollyal.

- Ők már nyolcasok? - vigyorodik el a fiú, és most először élvezem a szeme sarkában megbúvó pimaszságot.

- Kilencesek – súgom a fülébe szórakozottan, és már lépnék is ki a szobából, mikor Drew ujjai a csuklómra fonódnak.

Értetlenül pillantok rá a srácra, aki erre csak visszahúz a zongorához. Amíg leülök a hangszer mögé, addig ő odalép a sarokban pihenő gitárhoz. Eltűnődve nézem, ahogy teljesen belemerül a hangolásba, majd mikor szembelógó tincsei alól felnéz, ösztönösen elkapom a tekintetem. Akaratlanul is elvörösödöm, így inkább leszegem a fejem, hogy barna tincseim elrejtsék arcom újdonsült színét, és gyorsan lenyomok néhány billentyűt a zongorán, mintha eddig is a hangszerrel lettem volna elfoglalva, nem pedig a fiú bámulásával.

- Mit játszunk? - érdeklődöm, bár néhány klasszikuson kívül, semmit sem tudok fejből.

- Ami jön – vonja meg a vállát a srác, és azzal a lendülettel nekiáll csak úgy pengetni a gitárt.

Egy teljes órán keresztül csak zenélünk, hol egymással szinkronban, hol pedig teljesen más ritmusban. Egy kívülállónak az egész csak valami kaotikus próbálkozásnak tűnne, de valahogy a mi fejünkben a teljesen random dallamok is összeállnak egy egésszé. Időnként visszaköszön egy-egy bevált ritmus, szép lassan beleivódik a kezünkbe az a néhány mozdulat, ami életre kelt egy jól hangzó dallamsort. Néha Drew mindenféle válogatás nélkül ráénekli azt, ami épp az eszébe jut, és bár így a szöveg leginkább úgy hangzik, hogy „majom, törülköző, függőágy, kecsketej”, zavartalanul hajlítgatja, és fűzi egymásba a szavakat. Így élőben hallgatva kénytelen vagyok megállapítani, hogy azért jóval másképp fest, mint amit egy-egy lemezen hallani lehet, itt azért becsúszik egy-két fals hang, de valahogy mégis pont ez a tökéletlensége teszi sokkal emberibbé. Kíváncsi vagyok, hogy koncerten a rajongói melyik verziót kapják. Egy tökéletes playbacket, vagy egy néhol elcsúszó, de igazi éneklést.

- Nem szeretnék zavarni, de az édesapja egy órán belül itt lesz – lép be a zeneszobába Derek. - Egykor a lemezkiadójának igazgatójával fognak ebédelni, utána pedig egy dedikáláson kell részt vennie – vázolja fel napirendemet a férfi.

- Oda meg majd én megyek érted, amit néhány beavatott újságíró lefotóz majd – teszi még hozzá Drew.

- Oké. Akkor összekészülök – indulok meg a szobám irányába, de az ajtóban megtorpanok, és egy fintor kíséretében Derekhez fordulok. - Milyen ebédre is megyek, egész pontosan? - kérek burkolt segítséget az öltözékem kiválasztásához.

- Elegáns hely, fontos partner. Diszkréten kivágott ruha, tűsarkú, letisztult ékszerek, apró táska, feltűzött haj.

- Köszönöm – mosolyodom el hálásan, és már el is sietek a gardrób felé.

Egy királykék testhezálló ruhát húzok magamra, fekete kiegészítőket választok hozzá, a hajamat pedig Derek tanácsára feltűzöm. Elől hagyok egy kósza tincset, hogy zavaromban legyen majd mit birizgálni, aztán az ajkamba harapva nekiállok összerakni valami diszkrét sminket. Sosem voltam az a tipikus csajos lány, aki órákat tölt el drogériákban, hogy megtalálja a tökéletes árnyalatú alapozót, vagy a legdögösebb rúzst. Ha valahova ki kellett csípni magamat, akkor rendszerint anya régi készleteihez nyúltam, és csak úgy érzésre pingáltam össze-vissza az arcomat, ami aztán vagy egy alapos arcmosással végződött, vagy egy viszonylag tűrhető sminkkel. Ezúttal sajnos egyik sem opció, hiszen Brooke rendszerint makulátlan sminkben parádézik, és mivel jelenleg én vagyok Brooke, én sem adhatom látványosan alább. Színérzékem szerencsére van, így megtalálom a tökéletes szemhéjpúdert a ruhához, és magam se tudom honnan jövő bátorsággal, de egy másik kéket is hozzáadok végül a sminkhez, enyhe színátmenetet csempészve így bele. A szempillaspirállal egész rutinosan bánok, a szemöldökceruzát pedig inkább nagy ívben elkerülöm, mert a végén még visszavarázsolom magamra azokat a busman hatású szemöldököket, amit a kozmetikusnál egy teljes óráig próbáltak kiirtani. Mikor a szememet késznek ítélem, felrakok egy minimális pirosítót – majd le is törlöm, ugyanis roppant pocsékul áll -, aztán nekiállok a rúzsok között válogatni. Végül egy halvány barackszínűt veszek az ujjaim közé, de mielőtt felvihetném az ajkaimra, Drew közbeszól.

- Vöröset rakj fel, cica!  Az áll a legjobban.

- Nem gondolod, hogy az túl kihívó? – vetem ellen.

- Én vagyok a pasi, ehhez hidd el, hogy jobban értek.

- Hát, ha te mondod – vonom meg végül a vállam, és előhalászok egy sötétvörös rúzst a fiókból. - És nem vagyok cica!

Hamarosan már útra készen állok a konyhában, és Drew jegyzete alapján ezúttal megpróbálom rendeltetésnek megfelelően használni a kávéfőzőt. Mondjuk mikor a jegyzetben megpillantom az „ellenőrizd, hogy be van-e dugva a konnektorba” meg hogy „ezúttal tegyél alá poharat is” mondatokat, kissé összeszalad a szemöldököm, de a fiú mázlijára a fürdőben van, ott pedig nem igazán szeretnék rárontani, csakhogy kikérjem magamnak, hogy mégis mekkora tahó. Bár eljátszom a gondolattal, hogy bosszúból neki nem főzök kávét, hiába... egész egyszerűen vajszívem van. Amúgy nem, csak valamit elrontottam a gombnyomkodásnál, így kettő kávét sikerült rendelnem.

- A végén még igazi konyhatündér leszel – jegyzi meg szórakozottan Drew, miközben átnyújtom neki a kávét. - Amíg még itt vagyok, feliratozzam a többi háztartási eszközt is? A kenyérpirító nagyon cseles – vált át szurkálódásba.

A fiú nem gondolta át eléggé, hogy nem tanácsos egy tűsarkúban ácsorgó lánnyal szórakozni, de igen hamar szembesítem ezzel a hibájával. Ahogy cipőm sarka közeli kapcsolatba kerül a srác egyik lábujjával, igen gyorsan felméri az erőviszonyokat, és egy nem túl finom káromkodás kíséretében hátraugrik. Visszafojtott mosollyal figyelem, ahogy elkezdi masszírozni a lábfejét, és bár ekkor még sikerül magamban tartani a nevetést, mikor rám mered azzal a dacos nézéssel, amiről egész eddig meg voltam győződve, hogy csak a négyévesek képesek produkálni, egész egyszerűen kiszakad belőlem a röhögés.

- Eltörted a lábujjamat! - akad ki.

- Máshogy nem érted, hogy szar a humorod – vonom meg a vállamat. - Következtetés: Legközelebb fogd be! - villantok rá egy angyali mosolyt.

- Még hogy nincs negatív kisugárzásod – dörmögi maga elé. - Ha a fotózásra bedagad a lábfejem, beperellek!

- Majd eggyel nagyobb számú cipőt veszel.

- Alsónadrág modell vagyok, nem sűrűn viselek cipőt a képeken. Bár akár divatot is teremthetek – töpreng el. - Én leszek az első, aki nem egy szexi nyakkendő-bokszer párosításban nyomja, hanem egy acélbetétes bakancsban.

- Drew, rohadtul nem érdekel, hogy mégis miben parádézol egy ilyen fotózáson, és mivel vizuális típus vagyok, megkérnélek, hogy tartsd magadban a részleteket!

- Csak hogy tudd – lép közelebb, és a szemében megvillanó pimasz csillogásból már tudom, hogy nem fog tetszeni, amit hallani fogok – te vagy a modell partnerem.

Nem tudom, hogy mi sokkol jobban. Az, hogy fehérneműmodellé avanzsálnak napokon belül, vagy hogy mindezt Drew Williams oldalán kell megtennem. Jézus isten! Ugye nem erotikus képekről van szó? Egyáltalán ki az isten szervezte le a fotózást? Hivatalosan csak tegnap jöttünk össze. Az nagyon gyanús, hogy máris közös fotózásunk van.

- Ugyanannál a cégnél vagyunk leszerződve – lát bele a fejembe Drew. - Pont ezért lett Brooke a kamu barátnőm. A hivatalos verzió szerint a fotózás részleteinek lebeszélésekor találkoztunk először, és rögtön izzott közöttünk a levegő. Valahogy úgy, mint tegnap – kacsint, majd földöntúli reflexszel kitér lecsapni készülő kezem elől.

- Mi volt tegnap? - szeli át a levegőt egy férfihang. Apa remek érzékkel időzít...

Egy gyilkos pillantással jelzem Drew-nak, hogy jó lesz, ha nem ered meg a nyelve, mert akkor garantált, hogy legközelebb nem alsónadrágot fog reklámozni, hanem legfeljebb Viagrát, mert hogy többet magától nem fog neki felállni, az biztos. Szerencsére a srác ért a nézésemből, így miután letorkolom apát, egy „semmi közöd hozzá”-val, ő sem áll neki elmesélni a történetet. Apa mondjuk gyanúsan méreget még kettőnket egy darabig, de aztán szerencsére megszólal a telefonja, és miközben int nekem, hogy induljak meg kifelé, nekiáll lebeszélni valami interjút.

- Rendben. Akkor az ebéden annyi a feladatod, hogy kedvesen mosolyogj, és mindennel egyetérts. Momentán a kiadó legfelkapottabb énekese vagy, úgyhogy biztos meg tudjuk hosszabbíttatni a szerződésed – magyarázza a kocsiban.

- Ilyen szinten is az énekesek lobbiznak a kiadónak, és nem fordítva? - döbbenek le, hiszen az ember azt hinné, hogy egy Brooke Evans esetében már a kiadó fizet, csakhogy kiadhassa a lány lemezét.

- Ez a kiadó futtatott fel. Náluk van az elkövetkező két lemezed dalanyaga, ők biztosítják neked a dalszövegírókat, a legtöbb dalod szerzői joga nem is téged illet. Utóbbi értelmében, ha esetleg szerződésbontásra kerülne sor, akkor a leghíresebb számaid nyolcvan százalékát nem énekelhetnéd többet koncerteken.

- Jézusom. Mégis miért mentél bele a szerződésbe ilyen feltételek mellett?

- Mert Brooke ennél a kiadónál tudja a legnagyobb karriert befutni – vonja meg a vállát. - Grifith alapvetően a sikert tartja szem előtt, Brooke pedig sikeres, amíg pedig ez így marad – ajándékoz meg egy jelentőségteljes pillantással – nincs mitől tartani. Szóval, mi történt veled és Drew-val?

- Nem tartozom neked elszámolással – húzom fel ismét a falaimat. - Legközelebb majd gondolt át,  mivel jár, ha kilépsz valakinek az életéből...

Az utunk innentől néma csendben telik, egyedül a sofőr érdeklődik néha, hogy állítson-e a légkondicionálón, vagy esetleg a rádión. Épp a Nickelback Satellite című dala megy, mikor a kocsi lelassul, hamarosan pedig megáll egy kétszárnyú üvegajtó előtt. Elég egy pillantást vetnem az épületre, hogy tudjam, ez nem az az étterem, ahová az ember csak úgy kénye-kedve szerint besétál. Talán ha két hónappal korábban megpróbálsz asztalt foglaltatni, akkor találnak neked valami harmadosztályú bokszot a sarokban.

Kicsit bizonytalanul sétálok a tűsarkú cipőmben, ezért apa jobbnak látja átkarolni a derekamat támogatás gyanánt. A gyomrom görcsbe rándul az ismeretlen érzésre, és bár igyekszek teljes nemtörődömséget tanúsítani, hatalmas erőfeszítések árán tudom csak tartani magam. A szívem így is hevesebb tempóra vár, és akaratlanul is felidéződik bennem egy gyerekkori emlék, amikor még apa nyakában ülve figyeltem a szilveszteri tűzijátékot. Mikor megijedtem egy-egy hangos durranástól, ösztönösen közelebb húzódtam apához, és már az is elég volt a biztonság érzethez, hogy beszívhattam a férfi jellegzetes illatát. Ezúttal a zakóból csak a végtelen sznobság szaga érződik, a biztonság helyett pedig a szánalom cikázik végig az ereimben.

- Ő ott Blase Grifith – súgja a fülembe apa. - Rohadt nyájas, és elvárja, hogy ezt hasonlóan tenyérbemászó stílussal viszonozd.

- Remek. Miért nem Drew-val jöttél? - érdeklődöm cinikusan.

Apa csak vet rám egy figyelmeztető pillantást, majd oda is érünk a híres neves Blase Grifith-hez. A pasas az ötvenes évei közepén járhat, festett barna haja igen erőteljes kopaszodásnak indult már, míg terebélyes alkatát elnézve, nem áll szándékában a következő topmodellnek lenni. Markáns arcvonásain látszik, hogy egy jó tíz évvel ezelőtt még tipikus nők bálványa figura lehetett, bár egyébként a maga kategóriájában most sem néz ki rosszul. Barna szemeiben meleg fogadtatás ül, mikor két puszival üdvözöl, és bár hangjából tényleg kicseng az erőltetett nyáj, összességében szimpatikus férfinek tűnik.

- Milyen régen találkoztunk Brooke – kezd kedves csevegésbe, miközben átnyújtja nekem az étlapot. - Egyre bájosabb leszel!

Bár nem áll szándékomban reagálni a bókra, apa szemből alaposan bokán rúg, így miután lenyelek magamban egy szisszenést, kipréselek magamból egy köszönömöt, majd még egy kedves mosolyra is futja, nehogy ezúttal a sípcsontom kerüljön sorra. Apa elégedetten bólint, aztán szerencsére elkezd Grifith-tel beszélgetni, így én nyugodtan az étlapba temetkezhetem. Pechemre az ételek mindenféle fura fantázianevekkel vannak megáldva, így a képek alapján próbálok kiigazodni, több-kevesebb sikerrel. Egy-két ennivalót fotó alapján se tudok azonosítani, viszont a húsok iszonyú gusztán néznek ki, és ahogy tekintetem elidőzik egy steaken, hirtelen kezdem élvezni ezt az egész étterem dolgot.

- Mit hozhatok? - lép hozzánk egy pincér.

- Én egy wagyu-steaket kérek szépen – vágom rá a lehető legtermészetesebben, mintha minimum tudnám, hogy mégis mi az a wagyu.

- Egy wagyu-steaket? - kérdez vissza kissé meglepetten a pincér, mire csak mosolyogva bólintok.

- Azt akarta mondani, hogy egy cézár salátát kér – szól közbe a beszélgetésbe apa. - Humoros kedvében van – nevet fel erőltetetten.

- Azért mert lány vagyok, miért ne ehe... - jön elő feminista énem, de apa ismételten megajándékoz egy lábon rúgással, mire lenyelem a mondandóm végét. - A cézár saláta tényleg remek lesz, köszönöm!

Duzzogva várom a nyúlkajámat, amíg a két férfi átvált a kellemes csevegésből, az üzleti részre. Bár nem értek hozzá, azért érdeklődve figyelem, hogy mégis hogy néz ki egy ilyen tárgyalás, és bár mindkét fél igyekszik könnyedén, egy árnyalatnyit humorral kezelni a megbeszélést, érződik, hogy mindketten kínosan ügyelnek a részletekre.

- Brooke előző lemeze megdöntötte a kiadórekordot.

- Engem nem a múlt érdekel, hanem a jövő – veti ellen Grifith. - A következő is meg fogja?

- Az eddig felvett dalok erősek, a marketing pedig szárnyal Drew Williams miatt. Garantált a siker – bólint apa.

- Tényleg, Drew Williams – fordul felém nyájasan a férfi. - Nem gondoltam volna, hogy ti ketten – simít végig megrökönyödésemre a combomon – egymásra találtok.

- A szerelem már csak ilyen – jegyzem meg egy árnyalatnyi szarkazmussal a hangomban, közben pedig megpróbálok a lehető legészrevétlenebbül arrébb menni a székemmel, megakadályozva ezzel egy újabb taperolást.

- A botrányok viszont aggasztanak egy kicsit – folytatja Grifith, és nem túlzottan zavartatva magát, kibúj a cipőjéből, majd lábfejével végigsimít fedetlen lábszáramon.

Azért könyörgöm, minimális önkritikát gyakoroljon már! Nemhogy az én apám lehetne, de még az apámé is! Mégis mi az istent képzel magáról? Máskor mérlegelés nélkül törném el egy lendülettel három ujját, de mielőtt még cselekedhetnék, agyam megállásra bír. Az alapján, amit apa mondott a kocsiban, feltehetőleg a másodperc törtrésze alatt kivágnának a kiadótól, utána meg engem is Brooke szerepéből, mert talán nálam még az is kevesebbet ártana nővérem karrierjének, ha kiderülne róla, hogy drogozik. Ezen gondolatmenetem után úgy döntök, hogy adok ennek a hapsinak egy utolsó lehetőséget, hogy megfékezze a kezét, így ismételten arrébb húzódom a székkel, majd a nyomaték kedvéért gyorsan kimegyek a mosdóba.

Szerencsére velem egyszerre érkezik meg a pincér, ezért az elkövetkező percekben Mr. Taperoló az ebédjével van elfoglalva a lábaim helyett, bár ahogy előrehajolok vágás közben, egy-két perverz pillantást megejt a dekoltázsom irányába. Egyre jobban kezdek kifogyni a béketűrésemből, amit egy  rúgással apa tudtára adok, mire a férfi megpróbál gyorsan pontot tenni a tárgyalás végére, de sajnálatos módon Grifith nem nagyon akarja elkapkodni. A hangján érződik, hogy pontosan tudja, hogy meg fogja hosszabbítani a szerződést, hiszen én – mármint Brooke – hozom a bevételének hatvan százalékát, de ettől függetlenül úgy tesz, mintha minimum hatalmas dilemma előtt állna.

- Ha megígéred, hogy a továbbiakban jó kislány leszel – kezdi, félreérthetetlen perverzséggel kiejtve a jó kislány szavakat – akkor aláírom a szerződéshosszabbítást! - ajándékoz meg egy tenyérbemászó mosollyal, közben pedig mutatóujjával végigsimít az arcélemen, mire egész egyszerűen elfog az undor.

Apa tökéletesen olvas a szemem villanásából, így mielőtt még egy hatalmas taslival jelezném Grifith-nek, hogy mekkora egy kivénhedt, perverz pöcs, meglöki az asztalt, a kiadótulajdonos pohara pedig megbillen, majd egy hangos csörömpölés kíséretében darabokra törik a padlón. Szerencsére Grifith erre elkapja mancsát az arcomról, és miközben apa szabadkozását hallgatja, csettintve hív egy pincért, hogy szedje össze az üvegszilánkokat. Amíg a férfi az alkalmazottal van elfoglalva, apa meg én hosszas szócsatát folytatunk le pusztán a tekintetünkkel, és bár továbbra is késztetést érzek egy kiadós pofonra, inkább kinyögöm az „ígérem, hogy végeztem a balhékkal” szöveget, szándékosan úgy fogalmazva, hogy a jó kislány kifejezés ne kerüljön újra elő.

- Akkor ezt megtárgyaltuk – csapja össze vidáman a tenyerét apa, majd Grifith elé csúsztatja a szerződést, melynek szövegét a férfi gyorsan átolvassa, aztán végre valahára alákanyarítja a nevét.

- Öröm volt – jegyzem meg szarkasztikusan, de úgy fest nem csempésztem elég iróniát a szavaimba, mert Grifith egy kacér kacsintással adja tudtomra, hogy ő (velem ellentétben tényleg) élvezte a találkát.

- Alig várom, hogy újra lássalak, Brooke! - mondja, miközben búcsúzás gyanánt átölel.

- Nálam nem jobban – próbálkozom újfent a cinizmussal, és bár apa egy gyilkos pillantással jelzi, hogy jó lesz, ha eldugulok, Grifith ismételten figyelmen kívül hagyja a szavaimban megbúvó gúnyt.

~ ~ ~

- Úristen, nem hittem, hogy egyszer ennyire fogok örülni neked! - vetem magam Drew nyakába, mire a fiú meglepetten ugyan, de fenekem alá csúsztatva karját, megtart.

- Ennyire rossz napod volt, cica? - neveti el magát.

- A lábam lerohad a tűsarkúban, dél óta egy salátán tengődöm, a kiadótulajdonos pedig egy perverz pöcs, aki letaperolt. A dedikáláson, mint kiderült, Brooke énekelni is szokott, így öt percem volt megtanulni a dalszöveget, hogy aztán hitelesen eltátogjam, az egészet pedig a már említett cipőmben kellett végigugrálnom, ami nem esett jól. Úgyhogy most könyörgöm vigyél valami olyan helyre, ahol nem néznek furán, ha lány létemre nem leveleket szeretnék rágcsálni!

A srác remekül szórakozik kifakadásomon, majd nagylelkűen felajánlja, hogy kicipel a kocsiig. Már tiltakoznék, mikor kifejti, hogy ez amúgy remekül mutatna az újságokban is, így természetesen szigorúan a marketing miatt, rábólintok az ajánlatára. Egy pillanat erejéig Drew letesz, mire lábaim fájdalmasan a tudtomra adják, hogy ha még egyszer ennyi időt merek egyhuzamban magassarkúban tölteni, akkor elbúcsúzhatok a lábujjaimtól. Szerencsére kínjaimnak vége szakad, mikor a fiú felkap a hátára, és megindul kifelé, én pedig hogy napomat ne koronázzam meg még egy hatalmas zuhanással, karjaimmal átfonom a fiú nyakát.

- Ó basszus – bukik ki Drew-ból, mikor kilépünk az épület ajtaján, és már épp kérdezném, hogy mégis mi baja van, mikor megpillantom a parkoló végében állomásozó újságírókat.

Apa egy-két beavatott riporterről beszélt csak, de nagyon úgy fest, hogy elterjedt a híre a közös megjelenésünknek. Amint az egyik újságíró észreveszi kettősünket, úgy indulnak meg felénk, mintha csak parancsot teljesítenének, és bár Drew szinte már fut a kocsi felé, hogy megelőzzük a média hadat, a leggyorsabbaknak sikerül akadályt állítaniuk közénk és a jármű közé. Bár a lábam kegyelemért kiált, óvatosan leszállok a fiú hátáról, de ez rossz döntésnek bizonyul, mert a környékemen állók igyekeznek rögtön maguk felé fordítani, hogy aztán válaszoljak a kérdéseikre. Kezdem érteni, hogy miért ácsorog minden egyes éjszaka egy komplett testőrség a házam körül...

- Mióta vannak együtt?

- Randira készülnek?

- Hol találkoztak?

- A volt barátja mit szól a kapcsolatukhoz?

A kérdések megállás nélkül jönnek, és míg én próbálok rájönni, hogy mégis ki a volt barátom, addig Drew néhány egyszavas válasszal igyekszik kielégíteni a riporterek igényeit. Miközben válaszolgat, fél kézzel söpri el az útjában állókat, a másikkal pedig engem igyekszik maga után húzni, ugyanis néhány újságíró annyira lelkes, hogy olyan apróságokat nem vesz figyelembe, mint például hogy én is szeretnék eljutni a kocsihoz, lehetőleg egy darabban. Nem szoktam félni a tömegben, de ahogy most körbevesznek, és bárminemű tekintet nélkül igyekeznek válaszokat szerezni, kitör rajtam az ember láz. Elkezd zsongani a fejem, pontok ugrálnak a szemeim előtt – bár ez utóbbi lehet, hogy a saláta diéta miatt van – kezdem elveszíteni a tér érzékemet, bedugul a fülem, szaporábban ver a szívem, kerülget a szédülés. Úgy érzem, hogy kifut a talaj a lábam alól, eluralkodik rajtam a légszomj, egy-egy pillanatra elsötétedik a látóterem, és csak imádkozom, hogy eljussunk valahogy az autóig.

- Hé, minden oké? - fordul hátra Drew, de elég ránéznie halálsápadt arcomra, hogy választ kapjon a kérdésére. - Álljanak már arrébb, mindjárt elájul! - csattan rá néhány fotósra, akik annyira meglepődnek az utasítástól, hogy ösztönösen hátralépnek egyet.

A fiú kihasználva ezt a néhány plusz centimétert, közelebb lép, karjával átfonja a derekamat, és közelebb von magához. Bár a tömeg erre még szorosabban összezár körülöttünk, valahogy megnyugtat az érzés, hogy Drew szorosan tart, és lassan ugyan, de kezd alábbhagyni a szédülés.

- Mindjárt ott vagyunk, cica – ajándékoz meg egy bátorító mosollyal, nemsokára pedig valóban nyílik a kocsi ajtaja, és végre egy kis levegőhöz jutok.

Amíg Drew átverekszi magát a vezető oldalra, még lőnek pár képet arról, ahogy a srác kocsijában ülök, aztán végre leesik a riportereknek, hogy több információra nem számíthatnak, képük meg így is van elég, így kezd feloszlani a tömeg.

- Huh, ez nem volt semmi – huppan le az ülésre Drew. - Rendben vagy Roxie? - fordul felém, és szavai hallatán akaratlanul is elmosolyodom. - Most mi van?

- Ha tudom, hogy ájulás közeli arcot kell produkálnom ahhoz, hogy végre a nevemen hívj, akkor előbb megteszem – nevetem el magam. - Bár a Roxane még egy fokkal jobb lenne...

- Oké, szóval semmi bajod – vonja le a következtetést – cica – teszi még hozzá egy pimasz vigyor kíséretében, mire csak megforgatom a szemeimet.

- Gyerekes vagy, Drew...

- Aki mondja másra, az mondja magára – ölti ki rám a nyelvét, és bár nagyon próbálok nem felnevetni, esélyem sincs. - Akkor bárhova, ahol húst adnak?

- Igen, és lehetőleg gyorsan. Amúgy, mégis ki a volt barátom?

A kocsiút alatt kapok egy gyors talpalót Brooke életéből. Drew mesél nővérem állítólagos és valós kapcsolatairól, a szakítások okairól, a lány balhéiról, úgy egy kicsit mindenről. Ahhoz képest, hogy a fiú sem töltött el valami sok időt Brooke-kal, meglehetősen képben van, bár az kétségtelen, hogy ők már egy ideje tervezgették ezt a kamukapcsolatos alakítást, így nyilván utánanéztek a másiknak, meg gyanítom beszélgettek is. Fogalmam sincs, hogy mégis hogyan fogom tudni végigcsinálni ezt a két hónapot. Minden egyes percben rájövök, hogy hiába tudok már valamit Brooke-ról, az csak egy apró töredéke annak, amire szükségem lenne ahhoz, hogy hitelesen alakítsam. Valahogy azt hittem, hogy elég hajszálra pontosan megegyeznünk, és onnantól majd megy magától a dolog, de nagyon úgy fest, hogy ennyi mégsem elég. Az első néhány napban apa gondoskodott arról, hogy ne kelljen megcsillogtatnom színészi kvalitásaimat, de hamarosan élesben le kell majd nyomnom egy koncertet, fehérneműfotózáson kell részt vennem Drew Williamsszel, és gyanítom Brooke ismerőseivel is beszélgetnem kell majd. Ha ezt túlélem, akkor tényleg kérek egy Oscar-díjat!

- Van valami oka annak, hogy apukád azt írja, ne engedjelek a nyilvánosság előtt steaket rendelni? - pillant rám vigyorogva Drew, miközben bekanyarodik egy gyorsétterem autós kiszolgálósorába.

- Amikor délben bepróbálkoztam, elhűlt az egész étterem...

- Jézusom cica, komolyan steaket rendeltél? - röhög fel a srác.

- A pincér még vissza is kérdezett, hogy jól hallotta-e. Nem értem, miért van mindenki úgy oda. A legtöbb lány, tudom, hogy meglepő, de szeret enni – tárom szét a karjaim.

- Brooke vegetáriánus – közli Drew, mire háromszor megfejelem a műszerfalat. Ezt azért tisztázhattuk volna korábban is.

- Jézusom, – vörösödöm el teljesen – még jó, hogy nem vágtam le a feminista beszédemet! Majdnem lenőgyűlölőztem a pincért! Ráadásul most komolyan két hónapig nem ehetek húst? Én felmondok.

A srác lassan már sír mellettem a röhögéstől, ami azért különösen jó, mert idő közben odaérünk a kiszolgáló ablakhoz, és hát nem igazán tudja leadni a rendelést. A pech az, hogy ahogy próbál kicsikarni magából egy érthető mondatot, engem is elkap a nevetőgörcs, így szegény eladólány hiába pillant rám segítségkérően, Drew-hoz hasonlóan használhatatlan vagyok. Mögöttünk kezdenek türelmetlenek lenni az emberek, ráadásul közben a lányban kezd derengeni, hogy mégis kik vagyunk, legalábbis hirtelen feltűnőmód gyakran csavarja meg egyik vörös hajtincsét, és mintha a hangja is egy oktávval magasabban, és legalább háromszor nyájasabban csengene, mikor megszólal. Könyörgöm, Drew Williams csak egy egyszerű hetes! Jó, most talán egy gyenge nyolcas, de csak mert hajlandó venni nekem egy hamburgert. A mosolyának ehhez szigorúan semmi köze!

Mikor a fiú átnyújtja a papírzacskót, azonnal rávetem magam annak tartalmára. Gyorsan félredobom a látszat salátát, és már bontom is ki a papírból a duplaburgeremet, hogy aztán végre beleharaphassak. Ahw, ez nagyon hiányzott! Biztató, hogy egy napot se bírok ki Brooke étrendjén...

-Egy lányt se láttam még ekkora élvezettel enni – nevet fel Drew, mire megdobom egy szem sült krumplival. - Hé, ez bók volt!

- Ezek szerint nem csak a humoroddal vannak gondok – piszkálódom.

- Így legyen veled jó fej az ember! - háborodik fel a srác.

Durcás arckifejezését látva elmosolyodom, majd mielőtt Drew azt hihetné, hogy esetleg a fülét szeretném leharapni, egy puszit nyomok az arcára.

- Köszi, hogy nem hagytál éhen halni – nevetek fel, és bár a fiú próbálja még tartani magát a kiengesztelhetetlen szerephez, szeme sarkában már összefutnak a nevetőráncok, és hamarosan meg is kapom azt a jellegzetesen pimasz Drew mosolyt. Oké, határozottan nyolcas a srác...

- Ha egy hamburger egy puszit ér, akkor egy komplett vacsora, előételtől a desszertig? - vágja tönkre a hangulatot, és ezúttal nem egy szem krumplit kap az ölébe, hanem a fél zacskót. - Basszus cica, ez a kedvenc gatyám!

A következő részből:

"Úristen, szívinfarktust kapok. Érzem, hogy vörösödöm... Te jó ég! Teljesen pucér! Uramisten! Azt a tetves jó élet... már elnézést! De tényleg teljesen! Abszolúte semmi ruha. Semmi! Nuku. Zéró. Totál nulla. Semmi"