Tavaszi Bejegyzés #5

Halihó! :)

Ezennel megérkezett az ötödik fejezet, bízom benne, hogy nem hiába vártátok ennyire lelkesen. Egyébként döbbenet, hogy egy-egy rész érkezésekor mennyire magasra szalad a kattintások száma, egész egyszerűen fantasztikusak vagytok! Köszönöm szépen ezt a rengeteg visszajelzést, tényleg elképesztően jól esnek! <3

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után!

5.Fejezet

- Biztos minden rendben? - kérdezem legalább negyedjére anyától, mert bár váltig állítja, hogy az új kezelésre remekül reagál a szervezete, a hangja nem erről tanúskodik.

- Roxane, feltett szándékod az agyamra menni? - kérdez vissza, és látatlanban is tudom, hogy a megrovó hangsúlya ellenére is mosolyog.

- Bocsi anyu... csak annyira nehéz így, hogy nem láthatlak minden nap – sóhajtok fel.

- Ne foglalkozz mindig velem kicsim! Élj egy kicsit, most vagy fiatal! Vannak már barátaid az új helyen?

- Hát, akad akivel egész jóban vagyok.

- Egész jóban? Esetleg ez az új barát egy srác?

Így történik meg, hogy legnagyobb megdöbbenésemre húsz percen keresztül magyarázok anyának a kitalált „Dominic”-ről, aki kísértetiesen hasonlít Drew Williamsre. Igazából csak ahogy ömlenek belőlem a szavak, jövök rá, hogy igazság szerint kedvelem a srácot. Sosem voltam az a könnyen haverkodós típus, a legtöbb ember két megjegyzésem után úgy szokott dönteni, hogy inkább nem szeretne az életem részévé vállni, amivel én teljesen ki is vagyok békülve. Grace volt az első, aki úgy ténylegesen, igazán átlátott a felszínen, és a szurkálódásaimat nevetéssel reagálta le, nem pedig megsértődéssel. Bármit mondtam, lepergett róla, és akárhányszor belé fojtottam a szót, vidáman ecsetelte tovább az épp aktuális problémáját, örömét, vagy bármijét, ami éppen az eszében járt. Aztán egyszer csak már nem idegesített, hanem érdekelt, amit mond, elkezdtem hozzászólni a témákhoz, hamarosan pedig már teljesen evidens volt csak úgy felhívni az éjszaka közepén, hogy valami abszolút lényegtelen dologról kikérjem a véleményét. Most pedig itt van Drew, aki bár megőrjít a perverz, vagy éppenséggel egoista megjegyzéseivel, összességében remekül érzem magamat vele. Ő sem veszi magára a szurkálódásomat – sőt... -, és valahogy annak ellenére, hogy első találkozásunk alkalmával a kocsiablakon kikandikáló lábaimat pillantotta meg először, nem kell kínosan feszengenem, ha vele vagyok. Ha teljesen hétköznapi emberekként találkoztunk volna, talán még haverok is lennénk.

- Ha esetleg több is lenne ezzel a Dominic fiúval... - kezdene bele a kerítésbe anya, de rögtön leintem.

- Esélytelen!

- Csúnya? - tippel anyu, mire ösztönösen felnevetek. - Á, akkor inkább a szexi csajozó kategória?

- Elvagyunk, de úgy nem az esetem – vonom meg a vállamat.

- Nincs meg a kémia?

- Anya, ezt nem szeretném veled megvitatni – adom a tudtára megsemmisülten.

- Már be is próbálkozott?

- Leraklak!

- Oké, szóval be is próbálkozott, és a kémia is megvolt – vonja le a következtetéseket. - Mégis mi tart vissza?

- Jobbulást anyu, mennem kell! Szeretlek! - zárom le a beszélgetést.

Persze miután kinyomom a telefont, anya még visszahív, és normálisan is elköszönünk egymástól. Második vonalbontásunk után meglepetten veszem tudomásul, hogy idő közben kaptam vagy harminc SMS-t apától, amiben kifejti, hogy bár ma nincsen semmilyen nyilvános megjelenésem, dolgom azért bőven akad. Mint kiderült, jövőhéten részt kell vennem valamilyen díjátadón, ami azért különleges alkalom, mert ez lesz az első vörös szőnyeges megjelenésünk Drew-val, ami valamiért itt a celebek között mérföldkőnek számít, így ki kell tennünk magunkért. Ennek örömére apa elvisz majd a designeremhez, hogy csináltassunk rá ruhát. Hurrá, alig várom a közös apa-lánya napot... Amúgy az átadón én nem is vagyok jelölt, viszont Drew feltehetőleg megnyeri a „Legjobb feltörekvő férfi előadó” címet, apa pedig jó érzékkel csak SMS-ben merte a tudtomra adni, hogy a fiú győzelmi pillanata egyben az első nyilvános csókunk momentuma is lesz, úgyhogy készüljek fel rá lelkileg. Biztató, hogy még hátra van öt SMS... utóbbiak végül szerencsére nem tartogatnak különösebb meglepetést, apa nagy vonalakban felvázolja a következő napjaimat, példának okáért a közös fehérneműfotózást Drew-val, valamint egy forgatáson is részt kell majd vennem, mert két epizódos vendégszerepet kaptam. Utóbbinak hála egy pár oldalas dokumentum is megérkezik a postafiókomba, ami a szövegem, és van kemény két napom, hogy nagy vonalakban megtanuljam. Kezdem kevésbé irigyelendőnek érezni Brooke életét. Ez az egész tiszta szívás!

Világfájdalommal az arcomon sétálok le a konyhába, és függetlenül attól, hogy a hűtő tele van drágábbnál drágább kajákkal, lehalászok egy müzlis tálat a polcról, majd beleborítok egy adagot kedvenc gabonapelyhemből. Oké, ha ezt így folytatom, akkor nagyon sok retusra lesz szükség azokon a fehérnemű fotókon... Jézusom! Drew nem retusálva fog látni! Oké, megyek edzeni...

Épp felpattanok nagy elhatározásomban, mikor megpillantom az előszobában Dereket, aki két gigantikus méretű szemeteszsákot cipel.

- Jézusom, mik azok? - szólítom meg a férfit.

- A leszelektált rajongói levelek – fordul felém.

- Miért kell szelektálni őket?

- Hát, vannak akik annyira nem kedvelik a nővérét – húzza el a száját. - Brooke kapott korábban néhány elég morbid fenyegetést, azóta pedig Mr. Evans elrendelte, hogy szűrjük meg a leveleket.

- Megnézhetem őket?

Én magam se tudom, hogy miért is érdekelnek ezek az üzenetek, de elég fontosak lehetnek, ha apa külön fizet azért, hogy ne kerüljenek Brooke kezébe. Sőt, még Drew is említette az első nap ezeket a leveleket. Komolyan képes valaki írásban annyira megfélemlíteni valakit, hogy komplett őrséget fogad? Olvastam már elvetemült rajongókról, akik megpróbáltak belopódzni kedvenceik házába, de valahogy sosem éreztem ezeket a cikkeket annyira komolynak. Azt hittem, hogy szegény szerencsétlen ember akart egy autogramot, az épp szóban forgó sztár pedig egy kis extra reklámért előadta a hattyú halálát, miszerint zaklatták.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – csóválja meg a fejét a férfi.

- Csak egyet hadd nézzek meg! Esküszöm, hogy nem fogok eret vágni, egyszerűen csak érdekel – próbálom meggyőzni, és bár Derek továbbra sem lelkesedik különösebben az ötletért, fejével biccent egyet, jelezve, hogy zöld utat kaptam.

Mielőtt esetleg még meggondolhatná magát, gyorsan odaszaladok a zsákokhoz, és az egyikből kikapok egy bordó borítékot. Külsőre inkább szerelmes levélnek nézném, mintsem valami fenyegető üzenetnek, de talán pont ez volt a feladó célja. Ahogy kibontom a borítékot, orromat megcsapja egy férfi parfüm illata, mire legszívesebben órákig csak szagolgatnám az üzenetet, de Derek valószínűleg bolondnak nézne, így inkább előszedem magát a levelet.

- Jesszusom – döbbenek le teljesen, ahogy rápillantok a kezemben tartott lapra.

A levél valójában egy fotó, illetve egy komplett fotómontázs, ahol minden egyes képkockában Brooke alakja köszön vissza. Ez még akár valami kedves rajongásnak is elmenne, de a fotók nem azok a fajták, amiket az ember publikusnak szán. Az első képen Brooke hálóingben ül az erkélyen, épp a ruha vállpántját igazgatja, lába pedig a szemközti széken pihen. Ebben még nincs is semmi hátborzongató, csakhogy az említett erkély a lány kertjére néz, amit mindenhol magas tujasor határol, éppen ezért fogalmam sincs, hogy mégis honnan készített valaki ennyire éles fotót. Illetve ötleteim vannak, de az azt jelentené, hogy a fotós simán kijátszotta a biztonsági rendszert, mindezt pedig verőfényes napsütésben. A következő képen Brooke látható egy szórakozóhelyen, valami sráccal smárol, aminek következtében amúgy sem hosszú ruhája igencsak feltévedt a combján, egész konkrétan már vörös csipkebugyijának szegélye is látszik. A kép mellett szálkás betűkkel egy „vadítóan szexi voltál aznap...” felirat áll, aminek láttán egész egyszerűen végigfut a hideg a hátamon. A harmadikon nővérem az utcán sétál, a negyediken apával ebédel, az ötödiken pedig köntösben kávét főz a konyhában. Ezeken a fotókon semmi kompromittáló nincs, azt leszámítva, hogy szemmel láthatólag a levél feladója megszállottan követi Brooke-ot. A leghátborzongatóbb kép azonban csak ezek után jön, pedig ezen nővérem még csak nem is szerepel. A fotó néhány ruhadarabot ábrázol, történetesen egy fekete szaténinget, ami mellett egy szintén fekete harisnyakötő pihen. A szívem akkor kezd hevesebben verni, mikor megpillantom a korábbi képen már látott vörös csipke alsó tökéletes mását, a hozzá fűzött „pózolj nekem, kislány” felirat pedig már csak a pont az i-n.

- Ez ugyanaz a fehérnemű? - kérdezem kissé rekedt hangon Dereket.

- Nincs okunk azt feltételezni, hogy bárki bejutott volna a házba – csóválja meg a fejét a férfi. - Rendszeresen ellenőrizzük a kamerák felvételeit, egy idegen se lépte át a küszöböt – mondja, mire egy nagyon picit megkönnyebbülök.

-  Milyen gyakran hozzák a leveleket?

- Hétvégente – felel készségesen.

- A jövőhetieket szeretném még látni.

- Roxane, ezeket nem szabad komolyan venni. Jobb lenne, ha ezt is elfelejtenéd – veszi ki a kezemből a borítékot.

- Valaki követte a nővéremet, és mivel történetesen én vagyok Brooke, jogom van tudni ezekről a levelekről! - csattanok fel. - Lehet, hogy ez a fazon arról is tud, hogy Brooke épp egy magánklinikán fekszik!

- Már kitálalt volna a sajtónak – veti ellen Derek.

- Kérem a jövőheti leveleket, és kész! - zárom le a magam részéről a vitát.

- Ahogy akarja – nézz mélyen a szemembe a férfi, és csak ahogy visszavált a magázódó stílusra veszem észre, hogy kicsit elszaladt velem a ló.

- Ne haragudj, Derek! Csak a jövőheti leveleket szeretném látni, és ha semmi nem változik, akkor elengedem, rendben?

Egy kimért biccentést kapok válaszul, majd a férfi ismét kézbe veszi a zsákokat, és kisétál a házból. Hosszan bámulok utána, gondolataim egyre csak az előbb látottak körül kavarognak.

Vajon az egész csak egy mesterien megkomponált szórakozás, vagy valaki komolyan Brooke megszállottja? Hogy csinálta meg teljesen észrevétlenül azokat a képeket? A vörös bugyiról már nem is beszélve... vajon tényleg csak egy kiköpött ugyanolyan darab, vagy ugyanaz? Jézusom, mi van ha ugyanaz? Oké Roxie, higgadj le! Derek megmondta, hogy senki ismeretlen nem járt a házban. Ez az egész csak valami végtelenül torz alak elcseszett szórakozása!

~ ~ ~

- Mi a pöcsömet nem lehet azon érteni, hogy egy egyszerű, fekete öltönyt kérek? - vágja ki az ajtót Drew Williams, mire ijedtemben akkorát ugrom, hogy az egyik biztosítótű beleáll a hátamba.

- Össze kell próbálni a ruhátokat, kedvesem – szól neki a ruhaszalon tulajdonosa, egy hatvanas évei közepén járó, végtelenül tüneményes, csupa bűbáj néni.

- Mit kell összepróbálni ezen? Amilyen ruhát kap, olyan színű lesz a nyakkendőm, és ennyi – hőbörög tovább a srác. - Nem egy nagy művészet! Lehet, hogy maguk ráérnek itt tökölni, de nekem dolgom van, és értékelném, ha a szerencsétlenkedés helyett... - kezdi magát behergelni, de gyorsan közbevágok.

- Drew, állítsál már magadon! Nem a seggedből rángattál elő senkit, de a nyelvedet hamarosan onnan kell, ha nem veszel vissza ebből az alpári, sznob stílusodból!

A srác erre felém kapja a tekintetét, és már csípőből válaszolna, mikor valamiért mégis visszanyeli a kitörni készülő szavakat. Pillantása végigsiklik a hosszas válogatás után kiválasztott ruhámon, ami egyébként egyszerűen mesés. Bár kezdetben mindenféle strasszoktól csillogó förtelmet akartak rám aggatni, valamilyen csoda folytán sikerült ebben az egyszerű, letisztult, mégis a maga módján rafinált darabban megegyeznünk. A ruha sötétzöld, enyhe kékes beütéssel, szépen ívelt dekoltázzsal és bevett derékkal. A varázsát a szoknyarésze adja meg, aminek fodrozása leginkább egy vízesésre emlékezteti az embert, és egyben kiemeli az egyszerű nyári ruha kategóriából, miközben valami hihetetlenül lágy eleganciát kölcsönöz a viselőjének. A legjobb tulajdonsága, hogy földig ér, így nem kell eget verően magas sarkakon parádéznom majd az este folyamán, mindössze négy extra centit szavazott meg nekem a designerem.

- Oké, elismerem, a gyenge ötössel csúnyán alálőttem – tárja szét a karját, mire csak nagy nehézségek árán tudom visszatartani a mosolyomat. - Határozottan nyolcas...

- Nyolcas? - akadok ki azonnal. - Mi az, hogy nyolcas?!

- Ugyan cica, – varázsol arcára egy pimasz vigyort – nő tőlem ennyi ruhadarabban nem kaphat tízest – kacsint.

- Egy perverz tuskó vagy, Williams – adom a tudtára. - És mindannyian tűkön ülve várjuk a bocsánatkérésedet – fonom keresztbe karomat a melleim előtt.

Drew néhány pillanatig nem hiszi el, hogy komolyan bocsánatkérésre utasítottam, de aztán mintha magába szállna, és végül egy egész őszintének tűnő „elnézést” hagyja el az ajkait. Csak ahogy leállítja magát tűnik fel, hogy mennyire fáradt a srác. Bár még mindig úgy fest, mint akit egy magazin címlapjáról szalajtottak, szeme alatt karika sötétlik, mindig tökéletes haja pedig kissé csapzottan meredezik a feje tetején.

- Mi van veled szupersztár, jól sikerült az éjszaka? - bukik ki belőlem a kérdés, miközben elkezdik kiszedegetni a ruhámba tűzött tűket.

- Bárcsak – perdül mellém a fiú, és már neki is áll kibújni a pólójából, hogy aztán magára húzhassa fehér ingét. - Egész este a lemezen dolgoztunk, de ez egyre rosszabb – túr bele sötét tincseibe, mire csak megforgatom a szemeimet.

- De mi vele a baj? - tudakolom, és bár nagyon igyekszem ellenállni, de végül csak megeresztek egy lopott pillantást a srác felsőteste irányába.

- Ragaszkodnak a tehetségkutatóban felépített imidzshez  - von vállat. - Jó lesz, két szám abszolút sláger gyanús, de nem egészen erre gondoltam – csóválja meg a fejét, miközben ujjai sorra végigjárnak az ing gombjain. Egy-kettőt igazán kifelejthetne...

- A te lemezed, az lesz rajta, amit te szeretnél.

- Jaj cica, ne legyél naiv! Csoda, hogy a hajam színét én választhatom ki. Kötnek a szerződések...

Erre nem tudok mit mondani, fogalmam sincs arról, hogy mégis hogy működnek ezek a dolgok, bár ahogy visszaemlékszem a szerződésre, ami Drew és az én kapcsolatomat taglalja, el tudom képzelni, hogy mennyire lekorlátozzák. Bár ezzel a stílussal biztos elvegetál egy darabig a sztárvilág élmezőnyében, soha nem fog kiszakadni a „Hollywood fenegyereke” kategóriából. Egy egyszerű sablon tinibálvány lesz, akinek mindig mindent a csinos pofikájának fognak tulajdonítani, annak ellenére, hogy egyébként tényleg tud énekelni. Lehet, hogy a hangja élőben nem úgy szól, ahogy a rengeteg effektnek hála egy-egy klipben, de nekem például határozottan jobban tetszik az a kissé rekedtes, néha-néha falsba váltó hangszín, mint a tökéletesre maszkírozott, enyhén talán kisfiúsra alakított kamu.

- Nem vagyok cica – közlöm végül, mivel jobb nem jut az eszembe, és bár Drew egy darabig hitetlenül mered rám, végül felnevet, ami akaratlanul is mosolyra késztet.

- Jól van cica, nem vagy az – int le, mint valami féleszűt, mire válasz gyanánt meglököm.

- Hé! - szól ránk az egyik öltöztető, így a ruha összepróbálás további felében megembereljük magunkat.

Sajnos a próba után a fiú rögtön lelép stúdiózni, így ismételten kettesben kell utaznom apával. A férfi idő közben feladta, hogy csevegéssel üssük el az utat, ezért az utasteret betölti egy Maroon 5 szám, miközben mindketten kitartóan bámulunk ki a szélvédőn, és kínosan ügyelünk arra, hogy még csak egy pillantást se vessünk a másikra. Éljen az apa-lánya kapcsolat!

- Éhes vagy? - töri meg a némaságot.

- Eléggé – vallom be, ugyanis a levelek miatt a reggeli végül kimaradt, azóta pedig csak egy zacskó ropira futotta, amit a szalonban lévő automatából szereztem két förtelmes ruha megnézése között.

- Mit szólsz egy pizzához? Régen szeretted – fordul felém, mire rögtön elkapom a pillantásom.

- Most is szeretem...

Apa egy bólintással veszi tudomásul a sajátosra sikeredett „igen, nagyon szívesen elmegyek veled pizzázni” válaszomat, hamarosan pedig meg is érkezünk egy olasz étterem parkolójába. Alig hallgat el a Maserati motorja, az egyik parkolós srác már oda is pattan az ajtóhoz, hogy aztán utóbbit kitárja nekem, majd kisegítsen a kocsiból. Bár magamtól is remekül ki tudok szállni, készségesen elfoglalom a felém nyújtott kezét, és mivel egy egész helyes srácról van szó, még egy mosolyt is megeresztek az irányába, amitől legnagyobb meglepetésemre halvány pírba borul az arca. Kénytelen vagyok az ajkamba harapni, nehogy felnevessek a fiú zavarán, közben pedig próbálom feldolgozni az élményt, hogy valakit sikerült egy mosollyal levennem a lábáról. Oké, ez nyilván nagyban köszönhető annak, hogy a srác Brooke Evansnek hisz, de akkor is.

- Tessék – nyújtja felém az étlapot apa, miután leülünk egy, a kertre néző, ablak melletti bokszba.

- Köszi – erőltetek magamra némi jó modort, amit apa sajnálatos módon úgy értelmez, hogy nagyon szívesen asszisztálok egy felszínes beszélgetéshez.

- Eddig nagyon jól állod a sarat, Roxie – ajándékoz meg egy mosollyal. - Persze a mély víz a jövőhét lesz, de kezdek megnyugodni.

- Tudod, nagy a tét... - jegyzem meg szarkasztikusan, jelezve, hogy egyáltalán nem bocsátottam meg, hogy anyám betegségével zsarolt meg.

- Roxane, meddig akarod ezt csinálni?

- Amíg bárminemű emberi reakciót ki nem csikarok belőled.

- Azt hiszed, hogy én élveztem azt a beszélgetést? - csattan fel, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a munkahelyemen történtekről beszél-e, vagy mikor szenvtelenül közölte, hogy Brooke mégsem akar találkozni velem. Talán mindkettőről...

- Jaj, hát meg ne sajnáljalak! – nevetek fel gúnyosan. - Szegény apa, aki elhagyta a lányát a másik karrierje miatt, majd alaposan belerúgott még egyet, végül pedig még meg is zsarolta. Igazad van, te vagy az áldozat – folytatom cinikusan. - Mégis mire számítottál? Hogy amint felkínálod nekem Brooke életét, olyanná is válok, mint ő? Azért, mert momentán én vagyok az aranytojást tojó, idomított házityúkod, nem lettem Brooke!

- Ne beszélj így a testvéredről, Roxie! - szól rám, és valahogy ez a hideg, atyáskodó stílus csak még jobban felidegesít.

- Mégis, hogy beszéljek róla? Brooke-ot úgy rángatja mindenki zsinóron, mint valami marionett bábut. Te mondod meg, mikor mit kell csinálnia, bájolognia kell mindenféle perverz, kiöregedett hapsival, mert a zseniális menedzseri képességeiddel belevitted egy olyan szerződésbe, ami teljesen megköti a kezét. Könyörgöm, még a pasiját is te választottad! - lendülök bele. - Megkérdezted őt bármikor is, hogy akarja-e ezt? Elnézve, hogy épp egy elvonón fekszik, van egy olyan érzésem, hogy nem!

- Állítsd le magad, Roxane! Azért mert betegesen ragaszkodsz az elméletedhez, miszerint egy kegyetlen, számító dög vagyok, akit teljesen hidegen hagynak a családi kapcsolatai, és bármit képes feláldozni a pénzért, még nem lesz igazad. Fogalmad sincs arról, hogy milyen a kapcsolatom Brooke-kal, és elhiszem, hogy sértett vagy a múlt miatt, de ez nem jogosít fel arra, hogy így viselkedj.

- Ha nem ilyen vagy, akkor miért nem kerestél soha? - vágom a fejéhez a kérdést, ami lassan tizenegy éve érlelődik bennem. - Küldtem neked leveleket, rajzokat, képeket! Számtalanszor hívtalak, és semmi! Miért?

Apát szemmel láthatóan meglepi a kérdésem, bár őszintén szólva nem értem, mi érte ennyire váratlanul. Nyilván gyanította, hogy a dühöm nem pusztán abból ered, hogy az anyámmal való nézeteltérés miatt lemondott rólam, hanem arról, ahogy mind ezt kezelte. Hogy gondolhatta azt, hogy egyik napról a másikra, csak úgy kisétálhat az életemből mindenféle következmény nélkül? Komolyan azt hitte, hogy elég meglengetni nekem egy bírósági papírt, és majd csak úgy elfogadom, hogy nincs apukám? Arról nem is beszélve, hogy a testvéremet is csak úgy szó nélkül magával vitte. Éjjel még úgy aludtam el, hogy Brooke mellettem feküdt, reggel pedig már csak azzal szembesültem, hogy üresen áll a nővérem része a szekrényben. Ebben mondjuk éppenséggel nem csak apát hibáztatom, anya ugyanolyan hidegvérrel képes volt ketté vágni a családunkat, mint ő, de abban biztos vagyok, hogyha Brooke bármikor kereste volna, akkor ő nem hagyta volna figyelmen kívül.

- Anyáddal így egyeztünk meg – töri meg a feszült csendet, és válaszát hallva nem bírom megállni, hogy gúnyos mosolyra húzzam a számat.

- Hát persze. Így már rendben van.

- Roxie... - kezd bele, de végül mégis összezárja az ajkait. Nem találja a szavakat.

- Inkább rendeljünk! - fordulok vissza az étlaphoz.

~ ~ ~

Épp elmerülök a levendula illatú, tűzforró vízben, mikor a telefonom egy csipogással jelzi, hogy üzenetem jött. Nem túl lelkesen, de kiemelem karomat a meleg víz öleléséből, és miután kézfejemet gyorsan megtörlöm a mosdókagyló peremére dobott törülközőben, kézbe veszem a mobilom. Persze a kezemet nem sikerült tökéletesen szárazra törölni, így az érintőképernyő igen hamar nem reagál az ujjam érintésére, és annak ellenére, hogy meg se próbálom berajzolni a feloldó mintát, máris öt elrontott próbálkozásnál tartok. Remek...

Némi szerencsétlenkedést követően végre ismét átveszem az uralmat telefonom felett, ami jelzi, hogy az üzenet Drew-tól jött. Értetlenül bámulom a srác nevét a kijelzőn, mert bár cseréltünk számot, hogyha bármi van elérjük egymást, eddig egyetlen SMS-t sem váltottunk, és hát nekem nem igazán tűnt fel, hogy bárminemű változás állt volna be a kapcsolatunkba a mai nap folyamán. Ennek ellenére persze megnyitom az üzenetet, és csak remek reflexeimnek köszönhető, hogy nem ejtem telefonomat a vízbe.

Mi a szent szar ez? Jézus, istenem... ez most komoly? Jézus Mária! Ezt most miért? Te jó isten... én erre nem voltam felkészülve... Mégis mi az istent keres Drew Williams anyaszült meztelenül a telefonom kijelzőjén?! Á, de tényleg teljesen! Bárminemű cenzúra nélkül! Én szerintem meghaltam. Úristen, szívinfarktust kapok. Érzem, hogy vörösödöm... Te jó ég! Teljesen pucér! Uramisten! Azt a tetves jó élet... már elnézést! De tényleg teljesen! Abszolúte semmi ruha. Semmi! Nuku. Zéró. Totál nulla. Semmi!

Jól van Roxie, csak nyugi! Milyen ciki lenne már, ha anyu a halotti bizonyítványomban azt olvasná, hogy „Roxane Evans egy Drew Williamset pucéran ábrázoló kép láttán sokkos állapotba került, majd megfulladt”. Oké, azt hiszem kezdem feldolgozni. Mármint, ha ezt fel lehet. Mi az istenért küld nekem Drew akt fotót magáról? Ráadásul milyet! Mindenesetre azt legalább már értem, hogy mire fel ennyire magabiztos nők terén. Ilyen méretekkel... oké, valaki azonnal lőjön le!

Szép lassan a szívem kezd visszaállni normális tempóra, és képes vagyok annyi erőt venni magamon, hogy eltüntessem a fotót a kijelzőről. Az arcom mondjuk még mindig lángol, bár meggyőződésem, hogy nem normális dolog, hogy Drew küldözget magáról meztelen képeket, és én égek helyette! De ezt most tényleg, hogy az istenbe gondolta?

„Most akkor nekem a melleimről kéne képet küldeni, vagy rögtön térjünk a lényegre?”

Magam se hiszem el, hogy képes vagyok ezt válaszolni a srácnak, de valahogy mikor a kezembe fogtam a telefont, semmi épkézláb felelet nem jutott az eszembe. Azért szerencse, hogy a cinizmusom a legabszurdabb helyzetekben sem hagy el.

„Basszus cica, nem neked szántam... De azért a kép jöhet! Jó lesz szép sorjában is ;)”

Na, jó! Ez most vajon azt hiszi, hogy annyira elaléltam a csupasz teste láttán, hogy csak úgy ledobom a textilt, és ezt még meg is örökítem neki, vagy szimplán akkora kretén, hogy nem érzi azt a mérhetetlen gúnyt, amivel bepötyögtem neki a szavakat? Mindenesetre az megnyugtató, hogy nem nekem szánta eredetileg a fotót. Kicsit kezdtem aggódni...

Mivel Drew nem küld újabb SMS-t, amiben kifejtené, hogy csak viccelt, és inkább felejtsük el ezt az egészet, mert tiszta kínos, újfent akcióba lendülök. Ujjaim sebesen cikáznak végig a mobil apró billentyűzetén, hamarosan pedig már küldöm is a fiúnak a válasz fotót. Remélem a tehéntőgyre is gerjed.

„Na, jó cica, erre még tőled se számítottam! Most komolyan? Tehéntőgy? Nem vagy normális!”

„Na de Drew! Hát így kell reagálni, ha egy hölgy megosztja veled testének legintimebb szegleteit?”

„Milyen legintimebb szeglet? Ez egy kibaszott tehéntőgy, cica!”

„Mi van szépfiú, csak nem lelankadtál?”

Oké, Drew Williams agyára menni kifejezetten szórakoztató időeltöltés. Azóta vártam ezt a pillanatot, hogy a srác kiszúrta a kocsiból kikandikáló lábaimat. Végre egyszer ő ég! Történelmi pillanat.

„Amúgy remélem tudod, hogy apa elővigyázatosságból beállította, hogy minden beérkező üzenetemet ő is lássa. Garantáltan szép álmai lesznek.” - húzom tovább a srác agyát.

„Ugye csak szívatsz?”

A kérdést olvasva elégedetten nyugtázom, hogy elértem a célomat, majd vigyorogva visszateszem a mobilt a mosdókagylóra, és nekiállok hajat mosni. A víz alatt is hallom, hogy a telefonom csörögni kezd, majd legalább négy pittyegés jelzi, hogy új üzeneteim érkeztek. Bár nagy a kísértés, hogy megnézzem mit írt a fiú, tudom, hogy nem bírnám ki válasz nélkül, így inkább kikászálódom a kádból, és nekilátok hajat szárítani. Ugyan a hajszárító zúgása elnyomja az értesítések hangjait, a képernyő folyamatos vibrálása végül mégiscsak elgyengít, és még kissé nyirkos tincsekkel újfent kézbe veszem a telefont.

„Cica, ne szórakozz!”

„Hallod, most komolyan látta apád?”

„Cica!!!!”

„-.-”

„Oké cica, te akartad! A holnapi rádiós interjúmat mindképp hallgasd meg. Jó kis részleteket tudsz majd meg a kapcsolatunkról...”

Basszus kulcs! Mi az istenért nem gondoltam erre? Idióta kamu kapcsolat! Jézusom, ugye nem mer semmilyen baromságot nyilatkozni? A jó életbe már, Drew Williamsről van szó! Csak úgy ontja magából a töménytelen baromságot!

„Ha bármi ökörséget mondasz, én kiheréllek Williams!”

„Neked is szép álmokat, cica”

„Drew, azonnal ígérd meg, hogy nem mondasz semmi hülyeséget!”

„Nem hallod?!”

„Drew!!!”

„Tudod mit? Kapd be!”

A következő részből:

"Nem, egyáltalán nem kezdhetjük! Erről nem volt szó! Drew Williams mostantól halott ember! Csak legyünk kettesben, és esküszöm, hogy kikaparom a szemét! Mi az, hogy videó? És mi az, hogy csak úgy simogathatja az oldalamat? Ráadásul mindezt úgy, hogy közben még állítólag vágyakozom is rá! Milyen vibráló levegő? Milyen első alkalom? És legfőképpen… MILYEN CSÓK?!"