Sziasztok! :)
Íme az új rész! Nagyon szépen köszönöm, hogy ennyien írtatok az előző részhez, nagyon aranyosak vagytok! Mindenkinek szép nyarat, egy hét múlva jön a folytatás!
Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3
3.Fejezet
Az ember azt hinné, hogy a
világsztárok addig alszanak, ameddig csak akarnak, ezzel szemben a kiábrándító
valóság az, hogy rohadtul érkezik a nem várt ébresztő hajnali fél ötkor. Mikor
reggel megpillantottam Dereket, reflexből majdnem fejbe rúgtam, de végül
sikerült megfékezni a mozdulatot, így a biztonsági őrnek mindössze annyi tűnt
fel az egészből, hogy rám jött valami furcsa lábrángási roham. Hát nem remek?
Az ember minden vágya, hogy bolondnak nézzék.
Nem tudom, hogy pusztán kedvességből,
vagy esetleg mert benne van a szerződésében, mindenesetre Derek nem tett
megjegyzést furcsa ébredésemre, csak jelezte, hogy negyed hatra jön értem apa,
mert valami klipforgatásra kell mennem. Így hát most itt állok ebben a
gigantikus méretű gardróbban, és próbálom kitalálni, hogy mégis milyen ruhában
szokás kiruccanni egy ilyen forgatásra. Mármint ott gondolom ők mondják majd
meg, hogy mit vegyek fel, de az vajon tök mindegy, hogy miben megyek?
Egyáltalán mit kell ott csinálnom? Jézusom, ugye énekelnem nem kell?
Végül arra jutok, hogy Brooke
szekrényében nyilván nincsenek olyan darabok, amik a gáz kategóriába
tartoznának, így saját ízlésem szerint válogatom össze a szerelésemet.
Választásom egy virágmintás sortra esik, amihez egy halványlila ujjatlan felsőt
veszek fel, cipő gyanánt pedig egy fehér és egy lila magas szárú tornacipőt
húzok a lábaimra. A hajamon gyorsan átszaladok a fésűvel, de csak azt érem el,
hogy úgy festek, mint aki belenyúlt egy konnektorba. Zseniális...
- Megjött az édesapja – hajol be
a szobába Derek, és már fordulna is ki a helyiségből, mikor pillantása megakad
rajtam, és jobbnak látja maradni.
- Nem vagyok elég hiteles
Brooke, ugye? - túrok zavartan barna tincseimbe.
- Hát, nem igazán – csóválja meg
a fejét mosolyogva a férfi. - Roxane, ugye? - kérdezi kedvesen, miközben belép
a gardróbba, és végignéz a polcokon.
- Az eltitkolt ikertesó
személyesen – ejtek meg egy színpadias pukedlit nevetve.
Derek arcán végigfut egy mosoly
a megjegyzésemre, majd felém nyújt egy fekete-fehér testhezálló ruhát. A keze
ezek után hosszan elidőzik egy fekete magassarkú felett, de végül arra a
következtetésre jut, hogy mindenki jobban jár, ha vízszintesben maradok, így
egy lapos topánka lesz végül a kiválasztott darab.
- Köszönöm – ajándékozom meg egy
hálás mosollyal, mire csak egy apró bólintás a válasz, a férfi pedig már ki is
vonul a szobából, hogy nyugodtan átöltözhessem.
A forgatásra vezető út leginkább
arról szól, hogy apa igyekszik elmagyarázni, mégis milyen feladataim vannak.
Elvileg Brooke már megcsinálta a klip nagyját, néhány másodpercet kell már csak
újravenni a tökéletes összhatás érdekében, és elvileg a kényesebb jelenetek –
mint például random pasikhoz dörgölőzés – szerencsére már le vannak tisztázva,
így nem vetnek rögtön a mély vízbe. A dolog engem érintő része a felvételekkel
véget is ér, innentől kezdve a menedzserem – tehát tulajdonképpen az apám
intézi majd az ügyeket. Ellenőrzi a vágási folyamatokat, az effekteket,
egyeztet mindenféle hangtechnikussal, meg még gőzöm sincs, hogy mit csinál, de
igyekszem úgy tenni, mintha értenék hozzá.
- Énekelnem is kell majd?
- Dehogy kell – int le apa. - A
klip hanganyagát már rég megszerkesztették a stúdióban, neked legfeljebb
tátogni kell. A lényeg, hogy azt csináld, amit a rendező mond. Hogy ment tegnap
Drew-val? - vált témát, mire csak megvonom a vállam.
- Semmi. Megnéztük a szerződést,
megállapítottam, hogy egy barom, aztán elment.
- Azt beszéltük meg, hogy kicsit
egymásra hangolódtok...
- Hangolódjon rá az, akinek két
anyja van! - kapom fel a vizet rögtön. - Nem töltök vele az elengedhetetlennél
több időt, és kész.
- Igazából mi bajod van szegény
sráccal?
- Komolyan úgy gondolod, hogy
ezt veled fogom megbeszélni? Nem szimpatikus, és ennyi.
- Pedig tegnap még egész
visszafogott volt magához képest – töpreng el apa.
Igazából konkrét problémám
nincsen Drew Williamsszel. Mármint a személyes találkozás alkalmával –
leszámítva azt a néhány keresetlen megjegyzését – egész normálisnak tűnt, de
azért érződik már rajta az a sznobizmus, ami a celeb léttel ráragadt. Valahogy
süt róla, hogy tökéletesnek gondolja magát, hogy evidensnek veszi, hogy
mindenki körülrajongja, mert ő a nagybetűs fenegyerek. Emellett egyébként egész
udvarias volt – ha a kocsis találkozásunk momentumait nem vesszük figyelembe -
automatikusan odalépett kinyitni az ajtókat, tök jó fej volt a kávénál is –
este mielőtt elment a kezembe nyomott egy cetlit, amin leírta, hogy melyik
gombokat nyomjam meg a tökéletes espresso érdekében - de a kezdeti
előítéleteimet nem sikerült maradéktalanul megcáfolnia. Talán azért, mert nem
töltöttünk elég időt együtt, talán azért mert magasak az elvárásaim, talán
pedig azért, mert Drew Williams nem akarta megcáfolni őket. A srác szemmel
láthatóan tökéletesen tisztában van azzal, hogy egészségesebb az önbizalma a
megszokottnál, és ő jól érzi magát így. Ez az ő döntése, nem az én posztom
eldönteni, hogy jól van-e ez így, mindenesetre az biztos, hogy én nem az a
fajta lány vagyok, aki felül a tenyérbemászó vigyorának, és az ultra laza
világsztár vagyok modorának. A pimasz megjegyzéseimtől pedig egyenesen feláll a
szőr a hátamon! Megteszem amit a szerződés megkövetel tőlem, de semmi többet.
- Inkább ne beszélgessünk! –
zárom le végül a témát.
- Kaptunk két hónapot Roxie,
hogy rendbe rakjuk a dolgainkat. Biztos, hogy néma csendben akarsz ülni?
- Kizsaroltál két hónapot, hogy
Brooke gond nélkül vissza tudjon térni az életébe az elvonó után. Ez nem rólad
meg rólam szól, az téged sosem érdekelt – csóválom meg a fejem. - Úgyhogy igen,
néma csendben akarok ülni. Köszönöm – fordulok az ablak felé.
Látatlanban is tudom, hogy apa
válaszra nyitja a száját, de végül tiszteletben tartja a kérésem. Énem egy naiv
fele várná, hogy megcáfolja a szavaimat, hogy elmondja, ez az egész nem csak
Brooke karrierjéről szól, de ez persze nem történik meg. Apa szemében mindig
minden Brooke-ról szól, és én legfeljebb akkor rúghatok labdába, ha a nővérem
bőrébe bújok. Ez van...
Ahhoz képest, hogy mindössze
huszonnégy másodpercet akarnak felvetetni velem, a forgatás még a délutánba is
jócskán belenyúlik. Körülbelül percenként meg kell igazítani a ruhámat, a
hajamat, esetleg a sminkemet, hogy biztos tökéletes legyen a látvány,
mindemellett pedig a rendezői utasításokat nem feltétlenül sikerül elsőre –
avagy másodjára, harmadjára, netalántán tizedjére – tökéletesen végrehajtani.
Pedig amúgy nincs nehéz feladatom, mindössze ülnöm kell egy ágyon, és elő kell
adnom, hogy mindjárt belehalok a pasim hiányába. Révetegen bámulnom kell a
közös képeket, magamra kell erőltetni egy-egy szomorú mosolyt, majd mintha
minimum valami félőrült pszichopata lennék, mindenféle fotómodelleket
megszégyenítő pozitúrában kell fetrengenem a paplanon. Mégis ki az isten
szokott ilyet csinálni egy szakítás után?
- Nyisd szét az ujjaidat Brooke,
látszódjanak a szemeid! - utasít oldalról valaki, mire készségesen nagyobb rést
hagyok a mutató és a középső ujjaim között. - Oké, most a lábaidat is egy
picit, hogy kissé feljebb csússzon a ruha! - instruál tovább, és bár megfordul
a fejemben, hogy levágok egy feminista beszédet, visszanyelem a gondolataimat.
- Még egy kicsit – szól bele
valaki más is, így néhány milliméterrel arrébb csúsztatom jobb lábamat. - Még!
- sürget tovább.
- Most valami borotvareklámot
forgatunk, hogy a lábaimat mutogatjuk? - érkezik epés kérdésem.
- Ugyan baba, tegnap még örömmel
terpesztettél – nyögi be egy sajnos korántsem ismeretlen személy.
Drew megjegyzését hallva azonnal
ülőhelyzetbe pattanok, zavaromban összekulcsolom a lábaimat, a fejemet pedig
rögtön leszegem, eltakarva pipacsvörösben játszó arcomat. Reakcióm nyomán
végigfut a kuncogás a stábtagokon, mire maradék méltóságomnak is nyoma vész,
Drew pedig zavartalanul lehuppan mellém az ágyra, és legnagyobb
megrökönyödésemre egy puszit nyom az arcomra.
- Szia, cica! - súgja a fülembe.
- Mikor végzel?
- Szia, Drew! - rebegem teljesen
megsemmisülve. - Egy jelenet van, és mehetünk.
- Oké – kapok ismételten egy
puszit, ezúttal a fülem mögé, majd a srác feláll az ágyról, hogy leforgathassuk
azt a néhány másodpercet, ami még hátravan. - Amúgy vicceltem. Jó fiú voltam
tegnap – adja mindenki tudtára, én pedig csak visszahanyatlom az ágyra, és
inkább a párnába temetem az arcomat.
Mivel Drew előtt égő lenne
tízszer újraforgatni három másodpercnyi anyagot, összekapom magam, így második
próbálkozásra kiérdemlem a rendező bólintását, és végre szabad utat kapok.
Innentől kezdve nekem nincs beleszólásom a klipbe, apa intézi a továbbiakat,
úgyhogy az öltöző felé veszem az irányt. Ahogy elhaladok a kamupasim mellett,
összefonom ujjainkat, hogy magammal húzhassam őt is, bár korántsem azzal a
szándékkal teszem mindezt, mint amit a stábtagok feltehetőleg feltételeznek.
Amint becsukódik mögöttünk az öltöző ajtaja, megajándékozom Drew-t egy
tockossal, mire persze a srác rögtön a tarkójához kap.
- Hé! Ez meg mi volt? - kéri ki
magának azonnal.
- Hogy mondhattál ilyet emberek
előtt?! Tegnap még örömmel terpesztettem? Meg vagy húzatva?
- Nyugi már, csak poén volt –
vigyorodik el. - Szerintem tökre szellemes megjegyzés volt...
- Mindjárt kapsz egy olyan
szellemeset, hogy gipszben leszel az albumborítódon!
- Hűtsd le magad, kis tigris! -
emeli fel védekezően a kezeit. - Romantikus szurkálódás volt, emészd meg!
- Legközelebb egy árnyalatnyit
vegyél vissza légy szíves – erőltetek némi nyugalmat magamra.
- Legközelebb már meg foglak
csókolni – ölti ki rám a nyelvét, majd érezve, hogy mindjárt érkezik a
következő tasli, gyorsan kislisszol az öltöző ajtaján.
~ ~ ~
- Szóval, milyen képre
gondoltál? - érdeklődöm Drew-tól, miközben lerúgom magamról a fekete topánkát.
- Közös vacsora egy tengerparti
étterem teraszán a naplementében. A romantika koronázatlan királya vagyok –
vázolja fel ötletét a srác, de elismerő bólogatás helyett, csak egy fintort kap
válaszul. - Most ezzel mégis mi bajod van?
- Hihetetlenül snassz. A párok
hetvenkilenc százaléka egy vacsorával indít, a maradék huszonegy pedig mozival
– csóválom meg a fejem.
- Jó, de ez nem egy olyan
étterem lesz, amit a párok hetvenkilenc százaléka megengedhet magának.
- De nem a luxusnak kell
átjönnie a képről, hanem annak, hogy szeretjük egymást... - vetem ellen. -
Kicsit privátabbnak kéne lennie, vagy nem is tudom. A vacsora amúgy nem rossz
gondolat, rohadt éhes vagyok, de itthon is csinálhatnánk – bököm fejemmel a
konyha felé. - Az ad valamiféle bensőséges hangulatot, hogy a lakásomon vagy.
Mármint, aj, szóval érted, ugye?
- Jó, valld be, hogy az egész
arról szól, hogy nincs kedved kiöltözni! – röhög fel a srác, mire
megajándékozom egy gyilkos pillantással.
Egy rövid szócsata keretében
végül én diadalmaskodom, vagy legalábbis részben, mert bár az otthon maradós
ötletem nyer, Drew természetesen átalakítja az elképzeléseimet. A végső
koncepció szerint egy laza kis otthoni filmnézést fogunk lefotózni, amivel
egyébként még semmi problémám nincs, csak hát a kivitelezéssel kapcsolatban
akadnak fenntartásaim. A fiú ugyanis ezt úgy képzeli megörökíteni, hogy ő
elfekszik a kanapén félmeztelenül, magához ölelem engem, én alvást színlelek –
fél nyolckor, mint valami óvodás -, ő pedig lő rólunk egy képet a tévé adta
félhomályban.
- Feliratnak pedig valami
olyasmi, hogy „vagy egy nehéz nap, vagy egy pocsék film...”
- A romantika császára –
ironizálok.
- A kép romantikus, a felirat
poénos, a felsőtestem pedig eszméletlen! Tökéletes lesz! Na, még van húsz
percünk, addig csinálj valami kaját, asszony! - közli halál komolyan, majd
elnézve megrökönyödött tekintetemet, gyorsan módosít. - Akarom mondani, dobjunk
össze valamit közösen, Roxie...
Egy elfojtott mosollyal veszem
tudomásul a pontosítást, és egy bólintás kíséretében megindulok a konyha felé.
Drew egész otthonosan mozog Brooke konyhájában, ami egyébként meglep, hiszen
tudtommal ők is mindössze néhány napja ismerik egymást. Bár majdnem
megkérdezem, hogy mégis honnan ez a helyismeret, végül inkább magamban tartom a
kérdést, mert Drew-t ismerve egész este azt hallgatnám, hogy féltékeny vagyok a
nővéremre. Utóbbi amúgy talán igaz is, de az holt biztos, hogyha meg kéne
neveznem a dolgokat, amiket irigyelek Brooke-tól, azok között a srác neve nem
szerepelne. Apáé igen, de Drew-é... dehogy!
Apáról jut eszembe! Fel kéne
hívni anyát, és Grace-szel is beszélnem kéne, hogy sikerült-e mindent
elsimítania. Amikor eljöttem otthonról, meg voltam győződve arról, hogy
megállás nélkül azon fog kattogni az agyam, hogy mégis mi van anyával, de
igazság szerint annyira lekötöttek az elmúlt huszonnégy órában, hogy nemigazán
volt időm ezen merengeni. Mármint tegnap este nyilván eszembe jutott anya,
hiszen mégiscsak ő a családom, de régen volt már olyan, hogy nem feküdtem
álmatlanul az ágyban, azon merengve, hogy mégis hogyan fogom kifizetni
egyszerre a gyógyszereit és a vízszámlát. Bár továbbra is felfordul a gyomrom a
tudattól, hogy apa ilyen könnyen megvásárolt, az vitathatatlan, hogy egy kicsit
felszabadultam. Lehet, hogy a pénz nem tesz boldoggá, de hogy a hiánya
boldogtalanná, az biztos!
- Csinálod azt a szószt, cica? -
rángat ki a gondolataimból Drew hangja, mire gyorsan szórok még egy kis sót a
pulton heverő tányérba.
- Persze, te csak a tésztával
foglalkozz – intem le. - És nem vagyok cica!
- Én foglalkoznék csak a tésztával,
de most sóztad meg negyedjére – jegyzi meg szórakozottan, majd csak a
bosszantásom végett hozzáteszi – cica.
Bár legszívesebben beleállítanék
egy konyhakést, végül a passzív, figyelmen kívül hagyás módszerét alkalmazom,
és a továbbiakban nem veszek tudomást Drew Williams marhaságairól. Persze a
srácot ez nem gátolja meg abban, hogy folyamatosan szekáljon, sőt, alapos
részletességgel kifejti nekem, hogy a szakácsnők akkor sózzák el az ételt, ha
szerelmesek, ő pedig ezek alapján nem tud másra következtetni, mintsem, hogy
totálisan belezúgtam.
- Nem sóztam el! - csattanok
fel. - De tudod mit? Kóstold meg! - jövök ki a béketűrésemből, és egy elegáns
mozdulattal a srác fejére borítom a paradicsompürét.
Drew arcát filmre kéne venni,
ahogy kiül rá a teljes megrökönyödés. Hosszú másodpercekig pislogás nélkül
mered rám, egészen addig, amíg a piros lötty végig nem folyik a homlokán, majd
egy elegáns mozdulattal le nem csöppen az arcára.
- Ezt nem gondoltad át –
csóválja meg a fejét, kirázva tincsei közül egy adag paradicsomszószt, ami
aztán a konyha legkülönbözőbb pontjain landol.
A következő pillanatban Drew
ujjai már a csuklómra fonódnak, és hiába igyekszem elmenekülni a fiú
bosszújától, esélyem sincs. A srác könnyedén tart, amíg végigszánt spécin
beállított frizuráján, és bár én vagyok a legnagyobb ellenzője ennek az egész
hajban turkálós dolognak, ahogy tekintetem lesiklik Drew felsőjén, és
megpillantom kivillanó felsőtestét, kezdem megérteni, hogy mégis miért
ismételgeti ilyen gyakran a mozdulatot. A bambulásomnak sajnos nagyon hamar
véget vet a fiú, ugyanis hamarosan paradicsomos ujjai már nem a tincsei között
pihennek, hanem pirosra festik az egész arcomat.
- Egy kicsit sem vagy gyerekes –
forgatom meg a szemeimet, mire Drew élvezettel a hajamba is nyom egy adag
szószt.
- Te kezdted, cica – ölti ki rám
a nyelvét. - Amúgy pedig – húzza végig mutatóujját az ajkaimon – rohadt sós –
röhögi el magát, és bár feltett szándékom pókerarccal reagálni, végül belőlem
is kiszakad a nevetés.
Mivel a paradicsomos szósznak
lőttek, végül a tortilla chipshez való sajtos mártást borítjuk rá a tésztára.
Hát, annyira nem szörnyű, mint amilyennek hangzik, bár azért a kulináris
élvezettől jócskán messze van. Ettől függetlenül az éhség nagyúr, így percek
alatt eltüntetjük az egészet, majd mindketten a fürdőszoba felé vesszük az
irányt, hogy a hivatalos képünkön ne paradicsomos fejjel parádézzunk majd.
Mondjuk míg én nyolc perc alatt végzem, addig Drew húsz percig tollászkodik még
a tükör előtt, és egyesével simítja a helyére barna tincseit. Már komolyan azt
várom, hogy még egy gyors sminket is feldob magának, de hála istennek erre nem
kerül sor.
- Öt perc van félig Drew. Ne
tetvészkedj már!
- Jól van, na! Húzd el a
függönyt, és kapcsold be a tévét!
- Igenis kapitány – gúnyolódom,
miközben kézbe veszem a távirányítót, amivel aztán mozgásra bírom a redőnyt.
Már épp odalépnék a tévéhez,
hogy elindítsak rajta valami műsort, mikor legnagyobb megrökönyödésemre, Drew
hasra vágja magát a nappali közepén. A kanapé háttámlájának támaszkodva
figyelem, hogy mégis mit szándékozik a szőnyegen fetrengve alkotni, és bár nem
gondoltam volna, hogy a fiú képes felülmúlni az elképzeléseimet, mégis sikerül
neki. A szemöldököm méteres magasságba szalad, mikor Drew nekiáll
fekvőtámaszozni, és komolyan szükségem van néhány másodpercre, hogy
feldolgozzam a látottakat.
- Te mi az istent csinálsz? -
érdeklődöm félrebillentett fejjel.
- Bedurrantom az izmaimat –
közli teljes természetességgel, közben pedig átfordul a hátára, és ezúttal
felülésekbe kezd.
- Ennyire nem lehetsz beteges...
Márpedig de, Drew komolyan
ennyire beteges. Amíg bekapcsolom a tévét, addig gyorsan csinál még néhány
hasizom erősítő gyakorlatot, majd mint aki jól végezte dolgát, ledobja magáról
a felsőjét, és elfekszik a kanapén. Bár egy rohadt nagy garnitúráról van szó,
sajnos ez inkább hosszban, mintsem szélességben jelenik meg, így ahogy elnézem
a srácot, kénytelen vagyok megállapítani, hogy nem sok esélyem lesz úgy
melléfeküdni, hogy ne simuljunk össze. Jó, erre amúgy se volt sok esélyem,
tekintve, hogy egy romantikus képet szeretnénk összehozni, de azért kicsit
kevesebb porcikámmal szerettem volna Drew Williamshez dörgölőzni.
- Mire vársz még, cica? Gyere
már!
- Biztos nem akarsz inkább
pólóban lenni? - próbálkozom be.
- A kép sikerét hatvan százalékban
a felsőtestem adja. Hülye lennék eltakarni.
- Kicsit egoista vagy, nem
gondolod? - kérdezem cinikusan, miközben átlépek felette, hogy a srác és a
háttámla közé kerüljek. - Fúj, és izzadt is! - borzongok meg, ahogy karommal
véletlenül súrolom Drew felsőtestét.
- Ne legyél már ilyen prűd!
Feküdj le, és csináljuk meg azt a nyamvadt képet.
- Jól van na! - támasztom neki
fejemet a fiú mellkasának. - De gyorsan csináld, mert rohadt büdös vagy!
- Hogy neked mennyi problémád
van! Mások a fél karjukat odaadnák egy ilyen helyzetért, te meg komolyan
lebüdösözöl?
- Sajnálom Drew, az én skálámon
csak hetes vagy, és a heteseknek még nem nézem el a tömény izzadtság szagot!
- Hetes? - hűl el teljesen a
srác. - Mégis milyen skálád van neked?
Természetesen fél nyolcig nem
készül el a képünk, mert hát Drew hosszú szónoklatba kezd, amiben azt
részletezi, hogy mégis ki lehetne nála tízesebb. Csak a szememet forgatom az
önfényezését hallgatva, magamban pedig próbálom kitalálni, hogy Grace tudja-e
jobban dicsőíteni a srácot, vagy ő tudja jobban saját magát. Nehéz kérdés, az
egyszer biztos.
- Ha befogod, akkor kaphatsz egy
nyolcas alát, oké? - ajánlom fel kompromisszumos megoldásként.
- Nem kell a kegyelemnyolcas –
vágja be a sértődöttet. - Amúgy is, te sem vagy jobb helyen az én skálámon.
Talán egy gyenge ötös...
- Gyenge ötös? - szalad fel a
szemöldököm, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a
srác csak húzza az agyam. - Ha ennyire nem ütöm meg a szintet, miért is rajtam
keresztül építed a karrieredet?
- Brooke-on keresztül építem a
karrierem, nem rajtad – veti ellen.
- Csakhogy ugyanúgy nézünk ki,
rémlik?
- Jó, de neked negatív a
kisugárzásod – közli, mire ezúttal én adok elő egy szónoki beszédet, amiben
páratlan jófejségemet részletezem.
Drew háromnegyed nyolckor
megunja a fecsegésemet, így tenyerével végigsimít a hátamon, majd egy
határozott mozdulattal eléri, hogy fejem ismét a mellkasának támasszam. Ez
mondjuk még önmagában nem gátol meg abban, hogy beszéljek, de mikor a fiú
oldalról átkarol, ujjait pedig összekulcsolja az enyéimmel, elakadnak a
szavaim. Az egész helyzet annyira furcsa és abszurd, de valahogy egy nagyon
picit még kellemes is. Bár Drew Williams fekszik az oldalamon, néhány
másodpercig engedem magamnak, hogy egy kicsit belefeledkezzek a pillanatba.
Lehunyom a szemeimet, és hirtelen nem csinálok semmi mást, csak hallgatom a fiú
szívének egyenletes dobbanásait.
- Oké, szerintem ez egész jó
lett – ránt ki a pillanatból a srác hangja.
Gyorsan kinyitom a szemeimet,
majd kiveszem Drew kezéből a telefont, és megnézem a képeket. Míg én az
összesen csukott szemmel fekszem, addig a srác legalább húszféle arcot magára
varázsolt fotózás közben, így egyik kép természetellenesebben hat, mint a
másik. Most komolyan, egy romantikus pillanatban ki az isten nyújtja ki a
nyelvét, és mutat ördögvillát az ujjaival? Oké, gyanítom ugyanaz a marha, aki
csücsöríteni is tud hasonló szituációban.
- Miért nem tudsz csak úgy,
mosolyogni?
- Olyan kép is van – húzza el
mutatóujját a képernyőn a fiú.
- Jó, de ez olyan mű. Kicsit
természetesebben!
- Emlékeztetnélek, hogy az egész
kapcsolatunk mű. A mosolyom pedig igenis lehengerlő ezen a képen.
- Nem azt mondtam, hogy nem
lehengerlő, hanem hogy nem természetes.
- Szóval lehengerlő a mosolyom?
- vonja le a következtetést Drew, és ráadásként megajándékoz még egy csajozós
kacsintással is, mire oldalba könyökölöm. - Na és ez a kép? - mutatja felém
újra a telefont.
A francba is! Az a kép már akkor
is feltűnt, mikor átlapoztam őket, de egész egyszerűen nem asszisztálhatok
ahhoz, hogy az első hivatalos fotónkon a srác a hajába túrjon. A fenébe is,
miért akkor néz ki a legjobban, mikor a tincsei között bolhászik? Talán azért,
mert sajnálatos módon Drew esetében ez a mozdulat tényleg nem sztárallűr, hanem
csak egy teljesen átlagos mozdulat, ami valamiért pofátlanul jól áll neki.
- Jó, az ördögvillásnál egy
fokkal jobb – ferdítek kicsit a véleményemen.
A fiú beleegyezésként értelmezi
a szavaimat, úgyhogy elkezdi nyomkodni a mobilját, hamarosan pedig már az
Instagram falát mutogatja, amin alig néhány másodperc alatt, már több ezer like
díszíti a fotónkat.
- Huh, sose voltam ilyen
népszerű – meredek döbbenten a képernyőre.
- Ha ez a kép megdönti a győztes
fotómat, akkor többször nem raklak ki az Instámra.
- Ugyan már, ilyen negatív kisugárzással
esélyem sincs – jegyzem meg szurkálódva, mire Drew rám villantja pimasz
vigyorát.
- Jól áll a sértettség, cica.
- Ch, ha azt hiszed, hogy adok a
véleményedre, akkor nagyon nagy tévedésben élsz!
- Akkor felteszem az se
érdekelne, ha mondjuk azt mondanám, hogy gyönyörű vagy – súgja bele a fülembe,
elérve ezzel, hogy a gerincemen végigfusson a hideg.
- Természetesen hidegen hagyna –
préselem ki magamból.
- Meg gondolom az se
foglalkoztatna, ha piszkosul beindulnék tőled – folytatja, ajkaival éppen csak
érintve nyakam vonalát, amire ösztönösen oldalra billentem a fejemet.
- Esélyed sincs – hunyom le a
szemeimet, és csak magamban fohászkodom azért, hogy Drew-nak ne tűnjön fel,
hogy hangom kissé elfúlt a mondat végére.
A srác erre már nem válaszol, helyette
óvatosan arrébb húzza felsőm anyagát, hogy aztán egy lágy csókot leheljen a
szegycsontom felé. Automatikusan döntöm neki fejemet a fiú mellkasának, és bár
tudom, hogy tiszta hülyeség, amit csinálok, képtelen vagyok megálljt
parancsolni egyre szaporább légzésemnek. Valahogy elönt a forróság, és annak
ellenére, hogy semmit sem akarok Drew-tól, énem egy apró darabkáját roppant mód
foglalkoztatja, hogy mégis hogyan csókolhat a fiú. Egy nagyon picit élvezem,
hogy egy Drew Williams kaliberű pasi kitüntet a figyelmével, és még ha tudom,
hogy nála ez csak egyfajta bizonyítási vágy, imponál, hogy elég jónak tart
ahhoz, hogy megpróbáljon megszerezni. Meg hát, határozottan nem csinálja
rosszul... Ahogy ajkai ismételten lecsapnak fedetlen bőrömre, libabőrök ezrei
öntik el a testem legkülönbözőbb pontjait, és bár igyekszem némán állni a fiú
lágy csókjait, egyre nehezebben tudom visszatartani azt az elégedett sóhajt,
amit Drew érintése ébreszt fel bennem.
- És képzeld mi lenne, ha még
büdös se lennék – vágja tönkre a pillanatot a srác, majd a bosszantásom végett
még kapok egy jó kis cuppanós puszit az arcomra.
- Egy hülye kretén vagy! -
jelentem ki, miközben kézfejemmel letörlöm bőrömről a puszi nyomát.
- Ugyan cica, tudom, hogy oda
vagy értem.
- Hogy menni akarsz? Oké,
kikísérlek! - pattanok fel a kanapéról, és már rántom is fel a fiút, hogy aztán
néhány erőszakos mozdulattal az ajtó felé tereljem.
Drew persze csak röhög rajtam,
gyanítom nem nézi ki belőlem, hogy tényleg képes vagyok kirakni a házból, de
mikor fél lábbal már a küszöbön áll, végre kezd komolyan venni. Eddigre mondjuk
már késő, mert sikerül teljesen kiraknom a teraszra, és mielőtt akárcsak észbe
kaphatna, rácsukom az ajtót.
- Hé, engedj már be! Csak
vicceltem – kezd el kopogni az ajtón.
- Legközelebb majd kétszer
meggondolod, hogy mennyire szeretnél humoros lenni – kiáltom vissza.
- Jaj már, cica! Legalább a
cipőimet dobd ki, meg a kocsikulcsomat!
- Képzeld micsoda szalagcím
lesz, hogy Drew Williams mezítláb hazabuszozott.
- Ha nem engedsz be, akkor arról
lesz szalagcím, hogy a friss barátnőm kizárt a házából – veti ellen, mire
kinézek az ablakon, és megpillantom a kerítés mögött ácsorgó újságírókat.
Nem túl lelkesen, de végül utat
nyitok a fiúnak, aki erre megereszt egy pimasz vigyort, majd hogy a riporterek
ne fogjanak gyanút, átkarolja a derekamat befelé menet.
- Úgy fest, itt ragadtam
éjszakára – jegyzi meg szórakozottan. - Mit szeretnél csinálni?
- Már miért ne mehetnél haza?
- Mert szerintem sokkal
romantikusabban hangzik egy olyan cikk, hogy Drew Williams barátnőjével
töltötte az éjszakát, mintsem, hogy Drew Williams éjfélkor lépett le Brooke
házából. - Szóval, esetleg folytathatnánk, ahol abbaha...
- Be ne fejezd a mondatot! -
szakítom félbe, mire magára varázsol egy angyali mosolyt, majd visszasétál a
nappaliba, kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, és bekapcsol valamilyen
kosármeccset.
A szememet forgatva nézem azt a
tenyérbemászóan elégedett fejét, majd inkább felsétálok a szobámba, hogy
nyugodt körülmények között beszélhessek anyával.
Őszintén szólva, egy kicsit
aggódok, hogy mégis mi lesz ebből a – duplán – kamu kapcsolatból Drew és
köztem. Vagy le fognak csukni gyilkosságért, vagy én leszek a következő
Oscar-díjas színésznő. Hihetetlen, hogy mennyire pofátlanul pimasz ez a srác! A
még durvább, hogy komolyan hagytam neki, hogy csak úgy csókolgassa a nyakamat!
Komolyan, olyan vagyok, mint valami rossz ribanc... Jó, az egész csak egy
pillanatnyi megingás volt, kicsit magával ragadott a hév a képkészítés közben.
Azért kell elviselnünk egymást, mert a szerződés ezt követeli tőlünk, de ezen a
munkakapcsolaton túl Drew egy egoista, sznob paraszt, keresetlen
megjegyzésekkel, én pedig Roxane Evans vagyok, az a lány, aki két hónap múlva
röhögve hátat fordíthat ennek az egész szarságnak, és élheti tovább a normális
életét az anyjával és Grace-szel.
Hűűű..na így elsőre ennyi jött ki,de,azért próbálom bővebben kifejteni,szóval hűűűűűűűűűűűűű
VálaszTörlés:D Ez a komment maga a hűűűű :D De azt hiszem ez jó hűűű, szóval örülök <3
TörlésMi?Ennyi?Ahh...annyira olvastam volna tovább!!!
VálaszTörlésOké,szóval mit is mondjak.Először is sajnálom Roxanet,mert fájhat neki,hogy az apja csak azért kereste fel,hogy a játsza el a testvérét.De viszont a Drew...egyszerűen nem lehet mosolygás nélkül olvasni a közös jeleneteket.Komolyan néha még hangosan is felnevettem,még jó hogy egyedül voltam a szobában,mert tuti hülyének néztek volna.Tudom az előző részhez azt írtam nehéz lesz átszokni a #TeamSzabi hastagről,de oké...oké...megteszem.!
#TeamDrew! Na,de azt szeretném mondani,hogy a rész nagyon-nagyon-nagyon tetszett,és alig várom a következőt!!!
Mi az, hogy ennyi? :D Ch, tök hosszú részeket írok, erre ennyi? Ennyi?! :D Bár azért azt hiszem örülök, hogy még szívesen olvastad volna :D
TörlésIgen, Roxie-nak biztos nem esik a legjobban, hogy az apja tizenegy év után azért kereste csak fel, hogy Brooke pótlék legyen, de talán azért ebből az ő kapcsolatuk is profitálhat végül valamennyit :)
Drew meg hát Drew... ugye, hogy ugye? Én meg írni imádom a közös jeleneteket, aztán meg visszaolvasni, majd pedig itt kommentben lelkesedni iránta, ami amúgy beteges, de hát na :D Drew az Drew :) És megjött a #TeamDrew hashtag, te vagy az első <3
Köszönöm, hogy írtál!
Helló ! Nem rég kezdtem el olvasni a blogodat . az összes történetedet imádom !! Ez a rész is zseniális volt . Fantasztikusan írsz !!!!! Várom a következő részt !!! <3 <3
VálaszTörlésUi. #TeamDrew <3 :)
Szia! :)
TörlésÖrülök, hogy ráakadtál a blogomra, annak pedig, hogy tetszenek a sztori, csak még inkább :) Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, aranyos vagy <3
Következő rész egy hét múlva!
Úúú, még egy #TeamDrew *-*
Drága Naomi!
VálaszTörlésIszonyatosan vártam, hogy elkezdd a történetet...
És nem csalódtam.
Már most imádom az egészet, es ahhw *-*
David és Szabi mellé postázhatsz nekem még egy Drew-t is :3
Imádom, ahogy írsz, és ahh, siess a következő résszel *-* ❤
#TeamDrew
F.
Drága Franciska! :)
TörlésIszonyatosan örülök, hogy nem okoztam csalódást, hihetetlenül izgultam ám :)
Oké, amint ráakadtam egy valódi Drew-ra, átirányítom hozzád... az ikertestvérét, mert az igazit nem adom :P
A következő rész egy hét múlva :) <3
Kedves Naomi!
VálaszTörlésSokáig gondolkoztam mit írjak, mert, hát a "hűűű, és a awn" nem lett volna valami értelmes válasz, tekintve, hogy elvileg nekem is a szavak emberének kellene lennem oO
Tetszik, hogy Roxie bevallja, hogy azért bejön neki, és enged is néha a csábításnak, de tartja magát, remélem ez a hozzállás még sokáig tart!
Drew meg hát... (Na igen, az értelmes mondat kezdéseim) Nos, amikor egy elvileg romantikus képet akarsz csinálni, hogy jön neki azaz ördögvilla :"D
Reménykedem abban is, hogy Drewnak lesz ellenfele, így kapunk cuki féltékenykedős, keménykedős, vicces jeleneteket, és persze Roxanne beoltásokat is ^^
Sok ez az egy hét, de tudom, akkor beérnéd magad, csak hát... Nos, egyik nap úgy keltem, hogy folytatni akarom a könyvet, és rájöttem, hogy ez sajnos nem könyv, hanem blog, és még várnom kell a folytatásra :/
Kisses
A.
Drága April! :)
TörlésAnnyira aranyos vagy, hogy jra és újra kommentelsz, és hidd el, még egy "hűűű"-nek és "awn"-nak is nagyon nagyon örülök, bár az ilyeneknek egy hajszálnyit jobban :D Én is szeretem azt, hogy Roxie azért magában pontosan tudja, hogy Drewnak nem kéne sokat beszélnie ahhoz, hogy elérje amit akar, de azért igyekszik nem belesétálni a hálóba, bár nem tudom, hogy ez elől a Williams háló elől van-e menekvés :D
Jó, a srác lehet, hogy mégsem a romantika koronáztalan császára, inkább a magamutogatásé, de azt hiszem Roxie ezt elég sokszor el fogja neki mondani még... :D
Sokat gondolkoztam a szerelmi háromszög dolgon, mert igazából szeretem őket, de Theo és Szabi esetében sem éreztem úgy, hogy maradéktalanul jól megírtam volna ezt a vonalat. Ettől függetlenül az ötlet koránt sincs elvetve, szóval bármikor megjelenhet még egy Don Juan :D
Az az igazság, hogy amióta elkezdtem kitenni a részeket, összesen egyet fejeztem be... még lehet, hogy így hetenként is be fogom érni magam, annyira zsúfolt a nyaram, de igyekszem. Mindenesetre hízelgő, hogy egy pillanat erejéig azt hitted a sztorimra, hogy egy könyv :D
Köszönöm szépen, hogy írtál! <3
Naomi
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésSzia! :)
TörlésÖrülök, hogy ráakadtál a blogra,annak pedig, hogy tetszik, még inkább :) Köszönöm a kedves szavaidat, hihetetlenül aranyos vagy! <3
A következő rész egy hét múlva érkezik!
#TeamDrew :D
Drága Naomi!
VálaszTörlésEddig nem sok kommentet kaptál tőlem, úgyhogy itt az ideje, hogy nálad is minden fejezethez írjak!
Nagyon tetszett ez a rész, alig várom a következőt! :3
Drága Peetagey Smile! :)
TörlésÚúú de jó lesz nekem :)) Örülök nagyon, hogy tetszett a rész, a következő egy hét múlva érkezik <3
Drága Naomi!
VálaszTörlésEgyszerűen elkápráztattál. Elolvastam az összes tavaszi bejegyzést, ami jelenleg elérhető a blogon és mikor láttam, hogy nincs tovább, az tényleg egy borzalmas érzés volt. Szóval rettentően várom a folytatást, mert nagyon kíváncsivá tettél. Nagyon tetszik Roxie személyisége és az is, ahogyan kezeled a lány és az apja - nem túl fényes - kapcsolatát. Vajon a jövőben Roxie megtud neki bocsátani? Vagy a lány beleszeret ebbe a fényes életbe vagy végig csak undorodni fog tőle? Hú, rengeteg kérdésem lenne még, szóval remélem hamarosan tényleg olvashatok új részeket. :3
Mellesleg ebben a pillanatban fejeztem be a nyári bejegyzéseket és egyszerűen imádtam. Fantasztikusan írsz és még rengeteget szeretnék olvasni tőled. :)
Ölel,
Dorothy L.
Drága Dorothy L.! :)
TörlésJaj, annyira aranyos vagy :) Örülök, hogy ennyire tetszett a sztori, és hát bocsánat, hogy még nincs kinn a folytatás, de a hosszú részek megírása azért elég időigényes feladat :D Mindenesetre a hetenkénti egy részt egyelőre tudom tartani, ami hidd el, nálam egy zseniális hír :D Roxie karakterét én is kedvelem, bár mondjuk én Szöszit és Hannát is szerettem írni, még akkor is, ha utóbbi azért egy elég nehéz eset volt... :) A folytatásban igyekszem majd választ adni a kérdéseidre :)
Örülök, hogy a nyári sztori is tetszett, én a mai napig újra szoktam olvasni, mert hát David az David :D
Köszönöm szépen a dicsérő szavaid, remélem, hogy sokat olvashatsz még tőlem <3
Naomi
Yey! Jöjjön a következő! ^_^
VálaszTörlésEgy hét és jön :D <3
Törlés