Tavaszi Bejegyzés #2

Sziasztok! :)

Ezennel meghoztam a második fejezetet, hogy egy kicsit kapjatok Drew Williamsből is ;) A továbbiakban megpróbálom hetente hozni az új részeket, de a nyaralások és egyéb elfoglaltságok miatt előfordulhat csúszás, ezekért már most elnézést :D

Az előző részhez köszönöm szépen a kommenteket, nagyon aranyosak vagytok, hihetetlenül örülök, hogy az új forma sem vette el a kedveteket!

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3 

U.I: Öhm, kisit megszaladt a kezem gépelés közben... :D 

2.Fejezet

- Jézusom Roxane, ugye ezt nem gondoltad komolyan? - mered Grace kikerekedett szemekkel a kissé leharcolt állapotban lévő, sárga Volkswagen bogaramra.

- Mire célzol? - ajándékozom meg az egyik szúrós nézésemmel, ugyanis a kocsim szapulása az egyik olyan dolog, amit nehezen tolerálok. Ezzel persze legjobb barátnőm is tisztában van, így inkább visszanyeli első reakcióját, és fejben előbb finomít a válasza megfogalmazásán.

- Scarlett egy nagyon bájos autó, – kezdi – de talán nem a legmegfelelőbb választás, ha a világ egyik leggazdagabb környékére mész – lóbálja meg a kezében tartott névjegykártyát, amin apa írásával egy kertvárosi utca neve áll.

- Teszek rá – kapom ki a kezéből a papírfecnit. - Scarlett és én párban járunk – makacsolom meg magam, és bár Grace-nek az arcára van írva, hogy egyáltalán nem ért egyet velem, végül nem szál vitába.

Barátnőm inkább odalép a csomagtartóhoz és felnyitja azt, illetve csak nyitná, mikor egy óvatos fejrázással jelzem, hogy körülbelül két hete Scarlett megmakacsolta magát, és nem hajlandó olyan apróságokra, mint mondjuk hagyni, hogy kinyissák a csomagtartóját. Azóta megtanultam előre dönteni a hátsó ülést, ugyanis az ember roppant találékony lesz, mikor a pénztárcája és a lakáskulcsa a tét. Azóta is csodálkozom amúgy azon, hogy hogyhogy nem törött bele a csuklóm a rengeteg akrobatamutatványba, ahogy próbáltam átpasszírozni a karomat két ülés között. Pedig csak egy nyamvadt kart kellett meghúzni... jó, ez most már tényleg lényegtelen.

- Végül is, kinek kell csomagtartó? - teszi fel szarkasztikusan a kérdést Grace, miközben kinyitja az anyósülés melletti ülést.

- Köszi – hagyom szándékosan figyelmen kívül a megjegyzését.

Ahogy rádobom a bőröndöt az ülésre, akaratlanul is elgondolkozom azon, hogy mennyire normális, ha az ember minden cucca belefér egyetlen egy táskába. Mármint tényleg, az egész életemet össze tudtam pakolni alig másfél óra alatt. Sosem voltunk eleresztve pénz terén, ami amúgy tényleg tiszta abszurd, ha azt vesszük, hogy a nővéremnek három háza is van. Azért az ember nem gondolná, hogy egy családon belül is ekkora szintek lehetnek. Pedig vannak... Míg a nővéremnek feltehetőleg hegyekben állnak a ruhái a gardróbjában, addig nekem összesen annyi cuccom van, hogy két mosás között legyen mit felvennem. Egyedül a tornacipőim azok, amiből több van, mint az szükséges, bár ezt szerintem kompenzálja, hogy például magassarkúm egy sincs. Minek költsek olyanra, amiben menni se bírok?

Ha pedig az embernek ruhára sincs pénze, másra se nagyon futja. Azt az egy-két ékszeremet féltő óvatossággal bepakoltam a bőröndbe, közvetlenül az egyetlen személyes holmim mellé, ami egy dalszövegekkel teleírt füzet. Akadnak benne világslágerek, kevésbé ismert együttesek dalai, de még saját szerzemények is. Úgy fest bár Brooke és én messze nevelkedtünk egymástól, a zene közös bennünk. Csak míg neki milliók ismerik egy-egy dalszövegét, addig az enyémeket egyedül a füzet lapjai látták. Hát, van akinek jobban összejött.

- Merre jársz? - zökkent ki gondolataimból Grace, mire gyorsan összeszedem magam, és becsukom az ajtót.

- Ugye vigyázol anyura? - nézek mélyen barátnőm szemébe.

- Már a kérdés is sértő – mosolyodik el, én pedig azzal a lendülettel magamhoz ölelem.

- Nagyon szeretlek, Grace – vallom be neki, és mivel általában nem szoktam ennyire kommunikatív lenni az érzéseimmel kapcsolatban, pontosan tudom, hogy barátnőmnek rengeteget jelentenek a szavaim.

- Én is téged, Roxane!

Mielőtt beszállnék a kocsiba, utoljára átbeszéljük a pakolás közben kitalált fedősztorinkat. Elég hihetetlenre sikeredett, bár ha azt vesszük, hogy körülbelül két órája apám megjelent a munkahelyem előtt, majd rávett arra, hogy két hónapig játsszam el a világsztár nővéremet, azt kell mondjam, hogy a mi kitalált történetünk maga a realitás. Elméletben Noah beajánlott engem a főnöke egyik külföldi éttermébe, ahol sokkal jobban keresnék, mint itthon. Az egész egy ideiglenes meló, mindössze két hónap erejéig keresnek extra munkatársakat, de erre a két hónapra is megéri kimenni, mert annyival jelentősebb a fizetés. Az egyetlen gond vele, hogy azonnali kezdést várnak, és bár hihetetlenül szerettem volna elköszönni anyutól, sajnos nem fért bele az a másfél órás kitérő a kórházba indulás előtt. Utóbbi egyébként tényleg igaz, bár talán jobb is így, hogy anyu nem lát, mert olyan könnyen lát át rajtam, mint más az ablaküvegen.

- Vigyázz magadra! – ölel át még egyszer Grace.

- Én mindig.

- Hé, és Roxane! - nyúl utánam, mikor már a kocsi ajtajánál járok. - Tudom, hogy nagyon haragszol apukádra, minden jogod megvan rá. Viszont azt is tudom, hogy nagyon régóta szeretnéd megismerni a családodnak azt a részét, amit nélkülöznöd kellett, és ne hagyd, hogy a büszkeséged meggátoljon ebben. Kaptál két hónapot, és lehet, hogy magadtól soha nem bólintottál volna erre rá, de talán ennek így kellett lennie. Használd ki! A V.I.P. Jegyeimet meg ne felejtsd a Drew Williams koncertre! - neveti el magát. - Jézusom, nagyon durva, hogy te leszel Drew barátnője! - döbben le két óra leforgása alatt körülbelül hetedszerre. - Vá, te jó ég!

- Grace, ha megint fangirl görcsöt kapsz, akkor esküszöm, hogy leütlek!

Eddigre persze már késő, barátnőm elkezd fel-le ugrálni a járdán, mire a járókelők zöme komplett idiótának néz, amit természetesen csak én észlelek, mert Grace épp abban a fázisban van, hogy Drew minden egyes porcikáját imába foglalja. Ha a srácot eddig szívleltem volna, feltehetőleg mostanra már nem kedvelném, de így, hogy az alapvető szimpatizálás is hiányzott, még kevésbé vált a szívem csücskévé. Lehet az volt a baj, hogy anno háromszor egymás után végighallgattuk a tehetségkutatóban előadott számait, sajnálatos módon videóval együtt, és úgy a negyedik hajba túrás alkalmával elszakadt nálam a cérna. Képzelhetitek az örömömet a harmincadiknál... és sajnálatos módon nem az volt az utolsó.

- Grace, itt hagylak! - próbálok hatni a lányra, nem túl sok sikerrel. - Oké, szia, Grace! - szállok be a kocsiba, majd jó hangosan becsapom az ajtót, amit Scarlett annyira nem vesz jó néven, de legalább barátnőm kizökken a Drew-kórságból.

- Ha lefullad a kocsi félúton, szóljál, küldök egy vontatót.

- Roppant humoros vagy – forgatom meg a szemeimet. - Jó legyél! - intek ki az ablakon.

Barátnőm még mond valamit, de szavai már csak tompán csengenek a fülemben. Ahogy elfordítom a slusszkulcsot, és felbőg a motor, akaratlanul is végigfut rajtam a remegés. Ujjaimat szorosabban fonom a kormányra, lábamat óvatosan ráhelyezem a pedálokra, majd szép lassan felengedve a kuplungot, gázt adok. Tekintetem az útra szegezem, és bár minden erőmmel igyekszem csak a vezetésre koncentrálni, gondolataim teljesen máshol járnak.

Mi lesz akkor, ha ez az egész kiderül? Egyáltalán apa hogy lehet biztos abban, hogy képes leszek eljátszani Brooke-ot. Annyira kívülálló vagyok az ő világukból, hogy nálam keresve se találhatott volna alkalmatlanabb embert erre a szerepre. Az egyetlen dolog, ami abba a világba köt, az a genetika. Mi van akkor, ha az nem lesz elég, hogy minden egyes arcvonásom megegyezik a nővéremével? Elég lesz egy rossz mozdulat, hogy valaki rájöjjön a cserére, és ha bárki számára világossá válik, hogy ez az egész egy átverés, akkor nem csak Brooke karrierje fogja bánni, hanem az én eddigi életem is. Anya feláldozta mindenét annak érdekében, hogy távol tartson attól a világtól, ami felé most magamtól vezetek. Bár csak azért teszem meg ezt az egészet, mert így biztosítva lesz a gyógyszeres kezelése, mégis úgy érzem egy kicsit, hogy szembe köpöm azt az áldozatot, amit értem vállalt.

A gond az, hogy akkor se tudom mi lesz, ha nem derül ki a dolog. Csak úgy visszasétálok majd az eddigi életembe, és úgy teszek, mintha nem lettem volna két hónapig Brooke Evans? Mintha nem találkoztam volna apával? Mintha nem tudnék arról, hogy a nővéremet annyira kicsinálta a hírnév, hogy elvonóra kellett mennie? Képes leszek ilyen mértékben függetleníteni magam a szerepemtől?

- Hát, kénytelen leszel – súgom magam elé.

~ ~ ~

Nagy nehézségek árán ugyan, de megtalálom a névjegykártyára írt címet. Meglepetésemre nem egy ház előtt állok, hanem valami roppant elitnek tűnő szalon parkolójában, de miután harmadjára is leellenőrzöm telefonomon a keresett címet, megbizonyosodom arról, hogy jó helyen vagyok. Ahogy kipillantok az ablakon, akaratlanul is megállapítom, hogy a kocsim tényleg elég feltűnő jelenség a többi autó között. Mármint valahogy, ha közvetlenül egy Porsche mellett állsz meg, míg a túloldalon egy Maserati foglal helyet egy Lamborghini és egy BMW társaságában, akkor egy 1985-ös Volkswagen úgy hat, mint négerek között egy albínó.

Mindegy, nem igazán érek rá ezzel foglalkozni, úgyhogy inkább a kilincs után kapok, mikor is szembesülök azzal, hogy Scarlett valóban megsértődött az ajtó csapkodásomra. Nem tudom, hogy mégis hogyan lehet egy kocsi ennyire öntörvényű, de valahogy, ha egyszer rá merek csapni a műszerfalra, akkor garantált, hogy több napig nem megy a rádió, míg jelen esetben nagyon úgy fest, hogy az ajtó beragadása a büntetésem. Egy darabig még igyekszem valahogy megadásra bírni hőn szeretett kocsimat, de szokás szerint a járgány makacsabbnak bizonyul nálam.

Normál esetben az anyósülés ajtaján keresztül távoznék, de jelenleg a gigantikus méretű bőröndöm az utamat állja, és bár talán egy normális méretű kocsiban képes lennék arrébb pakolni a táskát, ez nem az. Így hát jobb ötlet híján letekerem az ablakot, majd magam se tudom, honnan jövő hajlékonysággal, de sikerült kilógatnom a lábaimat. A tudományom mondjuk itt elakad, így jó néhány perc erejéig a lábaim csak össze-vissza kalimpálnak kifelé a járgányból, míg igyekszem kitalálni, hogy mégis hogyan passzírozzam át a testem többi részét a nem éppen tágas nyílászárón. Kezemmel végül megtámaszkodom az ülésen, és valahogy a csípőmig sikerül kitornáznom magamat az ablakon, mikor is szembesülök azzal, hogy a hajam beakadt a sebváltóba.

- A francba! - bukik ki belőlem, majd ahogy kezemmel tincseim megmentésére sietek, egy páratlanul nőies mozdulattal visszazuhanok az autóba, így újfent csak térdtől lefelé kandikálok ki a járműből. - Argh! - kezd fogyni a türelmem. - Ha egyszer kijutok innen Scarlett, akkor addig verlek egy baseballütővel, amíg... Jézus atya úristen! - szökik a pulzusom másodpercek alatt az egekbe, miközben ijedtemben sikerül akkorát ugranom fekvő helyzetben, hogy meg is fejelem a sebváltót.

Döbbenten meredek a szélvédőre, illetve valójában azon túlra, ugyanis a kocsim motorháztetejének egy kapucnis srác támaszkodik, aki nem éppen diszkréten mered fedetlen lábaimra. Egy darabig nem tűnik fel neki, hogy rajtakaptam a bámuláson, de egy idő után észreveszi, hogy már nem kalimpálok össze-vissza alsó végtagjaimmal, így felém fordítja a fejét, mire a számon kiszalad egy roppant cifra káromkodás.

A srác egy tenyérbemászóan magabiztos vigyorral reagálja le, hogy felismertem, míg én próbálom megőrizni a maradék méltóságomat, és nekiállok visszamászni a kocsiba. A gond az, hogy elfeledkeztem a beakadt hajamról, így aztán elég a fejemet néhány centit megmozdítani, hogy a káromkodásomat egy újabb kövesse. Mivel ennél mélyebbre már nem süllyedhetek, átváltok idegbeteg üzemmódba, és néhány erőszakos bólintással igyekszem elszakítani tincseimet a sebváltótól. Arra mondjuk nem számítok, hogy olyan hevesre sikerülnek a mozdulatok, hogy mikor hajam végre valahára megadja magát, és tövestül kiszakad az a néhány szál, ami intim kapcsolatba keveredett a váltóval, a lendület tovább visz, és hamarosan már a kormány alól pislogok felfelé. Hát nem csodás? A lábaim kinn a kocsiból, a felsőm felcsúszva a nyakamig, a fejem pedig a féken... Ja, Drew Williams pedig a kocsim motorháztetején!

- A világért sem szeretném megzavarni, amit csinálsz, de ha esetleg segítség kéne... – szól be szórakozottan az ablakon keresztül a srác, miközben kezeivel pofátlanul megtámaszkodik a lábaimon.

- Vedd le rólam a mancsaidat, vagy esküszöm, hogy kiverem a fogadat!

- Tényleg bájos egy teremtés vagy – cseveg el kedélyesen. - Trixi, ugye?

- Roxane, te szerencsétlen. Kiszednél? - vesztem el a türelmemet.

- Nem is tudom. Innen olyan jó a kilátás – tűnődik el, mire minden erőmet összeszedve megemelem a fejem, hogy aztán megbizonyosodjam arról, hogy Drew Williams a melltartómat stíröli.

Bár megfordul a fejemben, hogy egy jól irányzott rúgással nemzőképtelenné varázsolom Mr. Szupersztárt, feltehetőleg akkor nem szedne ki a kocsiból, így inkább moderálom magamat.

- Elzsibbad a nyakam, úgyhogy légy szíves, húzz ki!

- Alakul a dolog. Még egy kicsit szebben! - bosszant szándékosan.

- Ugye tudod, hogy ez nem egy fair helyzet?

- Amíg nekem kedvez, nem igazán hat meg – nevet fel.

- Ó te magasságos Drew Williams, akinek a valagából süt a nap, és csak az ő kedvéért kell fel a Hold éjjelente, megtisztelnél azzal egy magamfajta halandót, hogy kiszedsz a kocsiból, mielőtt eldeformálódik a csípőm? - jön elő szarkazmusom.

- Kicsit sok a gúny, de egye fene – hajol be a kocsiba.

A lábaim mellett nem sok hely jut Drew felsőtestének az ablakban, így teljesen hozzásimul fedetlen bőrömhöz, amit egyébként a megengedettnél ezer százalék, hogy jobban élvez, de jobbnak látom nem szóvá tenni, mert egy kissé kezd kényelmetlen lenni az a testhelyzet, amibe földöntúli képességeimmel varázsoltam magamat. Miközben a srác igyekszik kitalálni, hogy mégis hogyan rántson ki a kormány alól úgy, hogy lehetőleg ne szoruljunk be mindketten, akaratlanul is azon kapom magam, hogy végigmérem. Pillantásom először karakteres arcvonásain fut végig, és kénytelen vagyok megállapítani, hogy élőben még jobban néz ki, mint a tévében. Mivel egy tinibálványról van szó, a sminkesek általában kissé, hát izé, kölykösebbé próbálják változtatni őt a fellépések előtt, mert bár Drew még csak huszonegy éves, külsőre inkább a férfi kategóriába sorolná az ember, mintsem a fiúba. Pedig mennyire jó pasi, amúgy! Mármint, szigorúan hetes! Mivel a gondolataim kezdenek rossz irányba terelődni, inkább abbahagyom arcvonásainak tanulmányozását, és a már oly sokat látott frizuráját veszem szemügyre. Ezúttal is a félig szembe lógó verziót csodálhatom meg, de míg a tévében rendszerint képtelenség megállapítani a fiú szemszínét, ezúttal a közelségnek hála láthatom, hogy zöldek. Fuh, de még milyen zöldek! Hogy is hívják azt a drágakövet? Aj, pedig esküszöm, tudom, egyszer szerettem is volna egy ilyen medált, csak hát iszonyú sokba került. Ó, megvan! Smaragd. Drew Williams szemei határozottan smaragdzöldek, és bár ezúttal azt hiszem tényleg mindenféle hátsószándék nélkül bámul felcsúszott felsőmre, most is ül egyfajta pimasz csillogás a tekintetében, ami csak még inkább kiemeli azokat a hihetetlenül zöld íriszeket. Na, ez egyre jobb! Először kijelentem, hogy hihetetlenül jó pasi, majd magamban áradozom a szemeiről. Lehetne ennél mélyebbre süllyedni? Olyan vagyok, mint Grace! Jézusom, megfertőzött!

- Hát, lássuk! - rángat ki gondolataimból Drew, miközben megragadja a karjaimat, és azoknál fogva igyekszik kiemelni a kormány alól.

- Ha kitéped tőből a kezemet, akkor nem leszek túl hiteles Brooke hasonmás – jegyzem meg.

- Van jobb ötleted, drága? - hagyja abba a rángatásomat, de mivel a feleletem csak a néma csend, egy vigyor keretében ismét megpróbál kicibálni az ülés alól. - Amúgy, csak úgy kíváncsiságból. Miért nem az ajtón keresztül közlekedsz?

- Mert nyilván kretén vagyok – forgatom meg a szememet. - Beragadt ez a szar...

- Jó, elnézve ezt az izét nem csodálom – pillant körbe a kocsi belterén. - Azért ez nagyon durva. Egy kétajtós autó, ami nem sportkocsi. Tiszta retró hangulat.

- Ne bántsd a kocsimat! - veszem azonnal a védelmembe Scarlettet, bár fejben továbbra se mondtam le a baseballütős terveimről.

- Nem bántom, csak megjegyeztem, hogy hát, rusztikus – röhögi el magát. - De ha gondolod nevezhetjük antiknak is – töpreng. - Tudod, ennyi erővel lovaskocsival is jöhettél volna, abba legalább nem szorulsz be – szórakozik tovább, mire elfogy a türelmem, és lábon rúgom.

A pech az, hogy Drew-t váratlanul éri a támadásom, így ahogy elveszti az egyensúlyát, egyenesen bezuhan a kocsiba. Esés közben – csak hogy teljes legyen az élvezet – könyöke alaposan elmerül a bordáim között, mire bosszúból újfent megrúgom, de ezzel csak azt érem el, még inkább rám nehezedik.

- Cica, ha csak egy autós szexre hajtottál, elég lett volna kérned – kacsint rám.

- Szállj már ki a bordáimból!

- Esetleg máshova beszálljak? - vonogatja a szemöldökét, miközben azért kicsit fészkelődik, hogy ne nyomjon agyon.

- Azt nem tudom, hogy hova szállsz be, de hogy a lányomról nagyon gyorsan le fogsz, az biztos!

Csúcs, már csak apa hiányzott! Hála istennek Drew kitakar a férfi szemei elől, így nem láthatja roppant elegáns pozitúrámat a kormány alatt, félig kicsavarodva. Jó, gyanítom elképzelései vannak az ablakon kilógott lábaimat elnézve is, de biztos vagyok abban, hogy ezúttal a fantáziája édes kevés a valósághoz képest.

Hallom, hogy apa közelebb lép a kocsihoz, majd egyszer csak Drew eltűnik felőlem, a bordáim pedig végre fellélegezhetnek. Ezek után apa a kilincshez nyúl, és már épp szólnék neki, hogy nem működik, mikor is meghallom, hogy kattan a zár. A férfi ekkor kinyitja az ajtót, mire a lábaim kiesnek az ablakból, Drew pedig ekkor már kényelmesen elő tud bányászni a kormány alól.

- Még hogy beragadt – ajándékoz meg a srác egy perverz vigyorral.

- Tényleg beragadt – próbálom védeni magam, de hát a tények nem igazán engem igazolnak. - Csak Scarlett szívat.

- Scarlett?

- Tudod, a roppant rusztikus kocsim.

- Pf, még a neve is ódivatú – röhög fel a srác.

Apa ekkor egy torokköszörüléssel véget vet a beszélgetésünknek, és bár nem gondoltam volna, de kivételesen hálával önt el a jelenléte. Nem vagyok az a típus, akit félteni kell egy-egy szócsata alkalmával, de az is biztos, hogy jelen pillanatban Drew simán bedarál. Oké, határozottan helyzeti előnyből indul, mert azért mikor az embert úgy látod először, hogy lábbal áll kifelé egy kocsi ablakán, akkor elég sok a támadási felület.

- Szóval, mit keresünk itt? - érdeklődöm, közben pedig már szedném ki a bőröndömet a kocsiból, mikor kellemes meglepetésemre Drew arrébb löki a kezemet, és kiemeli helyettem.

- Embert varázsolunk belőled – érkezik a kedves felelet apától.

- Mire célzol?

- Egy alapos szemöldökszedésre, illetve egy hajfestésre.

- Nekem így is bejössz, ha gondolod – karolja át a derekamat Drew, de válasz gyanánt csak egy könyököst kap a bordái közé, így igen hamar visszahúzza a kezét. - Oké, veszélyességi pótlékot kérek! - fordul apa felé.

- Hagyjátok már abba! - veszti el a türelmét a férfi. - Roxane, jobb lesz ha hozzászoksz a tudathoz, hogy momentán Drew a barátod, aki nyilvánvalóan nem öt lépés távolságra fog tőled közlekedni, mert tudod, elvileg szerelmesek vagytok egymásba. Te pedig Drew kicsit vegyél vissza magadból, mert bár Brooke ártalmatlan, Roxane tényleg képes bemosni neked.

- Vettem észre! - dörzsöli meg az oldalát a srác. - Én minek kellek a csajos programhoz? Stúdióznom kéne...

- Meg kell beszélnünk néhány dolgot a kamu kapcsolatotokról, ehhez meg te is kellesz.

Így hát édes hármasban megindulunk a szalon ajtaja felé. Én fejben még azt emésztem, hogy apa burkoltan jelezte, hogy a szemöldököm egy busmanra emlékezteti, míg Drew továbbra is azt nehezményezi, hogy csúszni fog a felvételekkel. Bezzeg amíg rajtam terpeszkedett a kocsiban, nem igazán foglalkoztatta a dolog.

A szalonban Brooke komplett szépség hadserege fogad, és mire észbe kapnék, már egy székben ülök, és azt hallgatom, hogy milyen száraz a hajam vége, mennyire töredezettek a körmeim, valamint, hogy zsíros az arcbőröm. Tiszta önbizalom építés...

- Akkor visszafessük barnára? - fordul az egyik fodrász apához.

- Nem lehetne azt mondani, hogy Brooke váltott feketére? - próbálkozom be, bár sejtem, hogy elutasító lesz a felelet.

- Ha bármikor kiderül, hogy te a világon vagy, és megjelenik rólad, mint Roxane Evansről egy kép, akkor rá fognak jönni a cserére – csóválja meg a fejét. - A feketének mennie kell.

Amíg a kis szépség kommandó megállás nélkül igyekszik ''embert varázsolni'' belőlem, apa rátér arra a részre, ami minket érint Drew-val. A lényeg annyi, hogy mivel a srácnak két és fél hét múlva érkezik az új lemeze, fontos, hogy minden rólunk szóljon. Elvileg ez valami tuti reklámfogás. Menj az emberek agyára, és már csak azért is meg fogják hallgatni a számaidat, hogy alá írják, hogy szar. Egyébként ebben van igazság, én is megszoktam csak azért hallgatni egy-egy dalt, hogy aztán több bekezdésen keresztül részletezhessem, hogy mennyire semmitmondó, tucat szemét az egész. Na, de visszatérve a kapcsolatunkra Drew-val. Szóval a holnapi nap folyamán meg kell erősítenünk a hírt a fiúval, miszerint együtt vagyunk. Apa még azt is megmondja, hogy mindezt egy közös kép keretében tegyük, lehetőleg este fél nyolc környékén, mert ilyenkor van a legnagyobb aktivitás a különböző hírportálokon. Ilyenkor ugyanis mind a fiatal bázisunk, – tizenkét-tizenöt éves gyerekek – mind pedig az idősebb – értelemszerűen tizenöttől felfelé – online van, hiszen vége van a sulinak, az esetleges különóráknak és még nem kezdődnek el a hatalmas nézőszámú sorozatok, így a legtöbb ember egy kis netezéssel üti el az időt.

- Szerintem ez beteges – jegyzem meg, mikor apa elém tol valami statisztikát Brooke Facebook oldalának nézettségéről. - Ha ötkor rakok ki egy képet, fél nyolckor ugyanúgy látni fogják az emberek.

- Nem érted a lényeget, babám – szól közbe Drew, mire rávillantom fenyegető tekintetem, jelezve, hogy sok minden vagyok, de a babája biztos nem. - Fél nyolckor egyszerre több százezren látják a posztot. Kommentelnek, összevesznek hozzászólásban, pörgetik tovább az egész bejegyzést. Megosztják, ezt megint sokan látják, terjed tovább. Eddigre már eljut a nagy sajtókig, elkezdenek belemagyarázni a képbe, ha mázlink van, akkor írnak valami negatívat, mire a rajongóink neki esnek a cikk szerkesztőinek. Ebből aztán megint lesz egy hír, és így tovább. Ha korábban rakod ki, akkor nem egyszerre fogják látni a posztot, az emberek csúszásokkal reagálnak, nem üt akkorát – magyarázza lelkesen, és átszellemült arcát elnézve, akaratlanul is elvigyorodom.

- Egyszóval, beteges – bólintok nevetve, mire Drew legyintve közli, hogy reménytelen eset vagyok, apa pedig ráhagyja.

- Ki posztolja a képet? - érdeklődik a srác.

- Mivel a te lemezedet akarjuk reklámozni, te, de úgy rakd ki, hogy Brooke oldalán is megjelenjen. A kép ne legyen túl sokatmondó, hogy tudjuk majd hova fokozni, de arra adjon választ, hogy alakul köztetek valami.

- Jó, ezt megoldom.

Innentől kezdve a két pasi úgy cseveg el a fejem felett, mintha én ott se lennék. Bár egy-két szarkasztikus megjegyzéssel azért érzékeltetem, hogy a világon vagyok, Drew és apu tökéletesen ignorál engem, így egy idő után elunom a szurkálódást, és inkább csak figyelek. Úgy osztják fel az elkövetkező két és fél hetet, mintha minimum az elnöki család lennénk, komolyan azon csodálkozom, hogy azt nem beszélik meg, hogy mégis hány óra hány perckor mehetek el mosdóba.

Egy idő után Drew lelép, de mikor távozáskor megpillantja önelégül arcomat, biztosít arról, hogy mire végeznek velem, addigra újra itt lesz, mert közös programunk van este. Naná, hogy az elégedett vigyor az arcomra fagy, a fiú pedig diadalittasan távozik a szalonból. Ezek után rám még olyan megpróbáltatások várnak, mint a szemöldökszedés, a gyanta, valami ránctalanító masszázs, aminek keretében a masszőr úgy cibálja a bőrömet, mintha feltett szándéka lenne elválasztani azt a koponyámról. Valamit a szempillámmal is matatnak, mert bár Brooke-kal ikrek vagyunk, a lánynak sokkal sűrűbbek a pillái, ami egy képen feltűnő lehet, és nem kéne ezen lebukni. Én csak bólogatok, mintha minimum érteném, hogy miről magyaráznak nekem, közben pedig igyekszem nem elereszteni egy artikulálatlan üvöltést, mikor egy újabb adag gyanta kerül lerántásra. Oké, hogy bírta ezt Brooke tizenegy éven keresztül elviselni? Ez esküszöm, hogy felér egy emberkínzással...

- Oké, szerintem készen vagyunk – fordul apa felé az egyik nő, belőlem pedig kiszakad egy megkönnyebbült sóhaj.

Ahogy belenézek a tükörbe, kénytelen vagyok megállapítani, hogy kiköpött úgy nézek ki, mint az ikertestvérem. Mármint vonásainkban eddig is hasonlítottunk, de ezúttal minden egyes hajszálam úgy áll, ahogy neki szokott, a szemöldököm ugyanolyan kecses ívet ír le, mint az övé szokott, és valóban sűrűbb lett a szempillám is. Az arcom mondjuk kicsit piros attól a csodálatos ránctalanító masszázstól, – bár, hogy amúgy milyen ráncokat akart eltüntetni rólam, azt annyira nem értem – egész konkrétan úgy nézek ki, mint aki belefejelt egy tégely pirosítóba. Ez rajtam kívül az egyik sminkesnek is feltűnik, így hamarosan több kiló alapozó rejti el szegény megviselt arcbőrömet, apa pedig ekkor rábólint a végeredményre.

- Remek, köszönöm – néz végig a szépség hadtesten.

- Jé, még ismered ezt a szót? - szalad ki a számon.

- Roxane, ne kezd megint, erre se időm, se energiám!

- A szegény, elfoglalt menedzser – gúnyolódom. - Tudod vicces, hogy ez az egész mai nap többe került, mint amennyi gyerektartást valaha is fizettél anyának. Bár várjál, - csettintek tetettet meglepettséggel - nem volt nehéz dolgod, hiszen soha egy centtel nem támogattál minket.

- Anyád és én ebben állapodtunk meg. Én neveltem Brooke-ot, ő nevelt téged. Ennyi.

- Hát, jól sikerült – tapsolok színpadiasan, utalva arra, hogy nővérem épp egy elvonón fekszik.

Apa talán válaszolna, de ebben a pillanatban nyílik a szalon ajtaja, és Drew lép be a helyiségbe. Kicsit meglepetten néz körbe, hiszen a kozmetikusok egytől egyik halálra váltan merednek ránk apával, míg mi fejben alighanem egymást túllicitálva próbáljuk meg kitalálni, hogy hogyan lehetne egy véletlennek álcázott baleset keretében kicsinálni a másikat. A feszültséget szinte vágni lehet a helyiségben, egy pszichológus pedig feltehetőleg a mennyekbe menne, ha akár csak néhány másodperc erejéig szemtanúja lehetne a szituációnak. Van egy olyan érzésem, hogy az apa iránt érzett ellenszenvemről egész sorozatot lehetne írni...

- Oké, ez kínos – túr a hajába Drew, ami természetesen rögtön felidegesít, így őt is letámadom.

- Na jó, most komolyan! Mi az istenért matatsz állandóan a hajadban? Bolhás vagy?

- Mert jól áll – vonja meg a vállát a srác. - Nézd csak – ismétli meg a mozdulatot kicsit lassabban, gondosan ügyelve arra, hogy a pólója alsó szegélye a köldökéig felcsússzon, rálátást biztosítva hasizmaira. - Ugye? - kacsint szórakozottan, mire inkább elkapom a tekintetem róla, nehogy a végén még azt higgye, hogy tényleg jól néz ki.

Ahogy kilépünk a szalonból, döbbenten tapasztalom, hogy teljesen besötétedett. Előszedem a telefonomat, hogy megnézzem, mégis hány órán keresztül dekkoltam a szalonban, és legnagyobb megrökönyödésemre a képernyőn megjelenő óra azt jelzi, hogy alig másfél óra maradt éjfélig. Azért ennyire szarul nem néztem ki! Ráadásul Drew még valami közös programot emlegetett, amin ezer százalék, hogy nekem nincs kedvem részt venni, de van egy olyan érzésem, hogy ebbe nem sok beleszólásom van.

- Akkor hazaviszed? - fordul apa a fiú felé.

- Aha, persze.

- Van kocsim – vetem ellen automatikusan, mire Drew-ból kiszakad a röhögés.

- Roxane, ha azzal a tragaccsal megjelensz Brooke házánál, akkor holnap garantált a címlap – csóválja a fejét apa. - Drew hazavisz, este átnézitek a szerződést, és kicsit ismerkedtek, mert jelen pillanatban nem túl hihető, hogy kapcsolatban vagytok

- Ismerkedünk? - szalad azonnal magasba a szemöldököm.

- Ja, hát csak a szokásos! Olvasztott csokit eszünk egymásról, meg ilyenek – száll be a beszélgetésbe újdonsült ''pasim'' is.

A megjegyzését egy könyökössel reagálnám le, de úgy fest Drew gyorsan tanul, így mielőtt kipróbálnám, hogy mennyire strapabíróak a bordái, arrébb lép. Azért egy szúrós pillantással a tudtára adom, hogy egyáltalán nem humoros, de a pimasz vigyorát elnézve, más állásponton vagyunk a dologgal kapcsolatban.

Mondanám, hogy könnyes búcsút veszek apától, de igazság szerint még egy „jó éjszakát” köszönés se hagyja el a számat. Ő sem töri magát túlzottan, hogy szép álmokat kívánjon nekem, mindössze odakiált nekünk egy kollektív „sziasztok”-ot, amire Drew reagál, én pedig nem. Apát mondjuk ez annyira nem hatja meg, egyszerűen csak beszáll a kocsijába, – övé a Maserati – és már ott sincs.

- Végre kettesben, cica – húzza az agyamat Drew, közben pedig odalép a Porsche-hoz, és kinyitja nekem az ajtót. - Vagy várjál! Szeretnél inkább az ablakon bemászni? - röhög fel.

- Kapd be!

A srác szórakozott vigyorral az arcán csukja be az ajtót utánam, majd átsétál a kocsi túloldalára, hogy aztán elfoglalja helyét a kormány mögött. Akaratlanul is meg kell állapítanom, hogy Drew Williams pofátlanul jól néz ki, ahogy kényelmesen elterpeszkedik a bőrülésen, egyedül egy napszemüveg hiányzik a feje tetejéről, bár ez így este fél tizenegykor nem igazán lenne aktuális viselet. Bár feltett szándékom figyelmen kívül hagyni ezt az egész luxusautó őrületet, ahogy felbőg a motor ösztönösen elmosolyodom. Tudjátok, van az a tipikus, kirobbanó sportkocsis motorhang, amitől az emberen végigfut a hideg, és egész egyszerűen a lábujja hegyétől, a feje búbjáig beleborzong.

- Ismerd el, hogy Scarlett ilyet nem tud! - pillant rám a fiú, miközben kikanyarodik a parkolóból.

- Jó, ilyen tényleg nem – adom meg magam, mire Drew diadalittasan felbőgeti a motort.

Az úton nem sokat beszélgetünk, helyette mindketten a rádióval vagyunk elfoglalva. A híreknél mondjuk összenézünk, ugyanis Brooke és Drew kapcsolata van épp terítéken, ami nagyon fest, hogy jelen pillanatban Drew és az én kapcsolatom. Szerencsére annyira mélyen nem vesézik ki a témát, mindössze elmondják ugyanazt, amit már a cikkben amúgy is olvastam. Beszélnek egy sort Brooke korábbi botrányairól is, meg hogy remélik, hogy Drew jó hatással lesz rá. Hát, elnézve a mellettem ülő srácot, nehezen tudom elképzelni, hogyha esetleg másképp alakultak volna a dolgok, akkor ő lett volna a nővérem megmentője, de igazából ezen már kár gondolkozni.

- Oké, megjöttünk – fordul be egy utcába Drew.

Érdeklődve pillantok körbe a környéken, és ahogy tekintetem a környező házakra villan, majdnem dobok egy hátast. Három szintes luxusvillák vesznek körbe, amiknek elég csak a kertjükre ránézni, hogy tudd, a kertész egyhavi fizetése annyi, amennyiért te az egész lakásodat vetted. Tökéletesre vágott gyep, hangulatfény az előkertben, formára metszett sövények... Az udvarban nem a medence számít menőnek, hanem a komplett kerti mozi rendszer!

- Ugye csak szívatsz? - pillantok rá a fiúra, de válasz gyanánt Drew ráfordul az egyik kocsifeljárója, majd megnyom valami gombot egy távkapcsolón, mire a kétszárnyú kovácsoltvaskapu utat enged nekünk.

Bár várnám, hogy a srác leparkoljon, még egy teljes percig megyünk előre a kertben, mígnem elérünk egy garázs szerűséghez. Drew ekkor újfent a távkapcsolóhoz nyúl, a garázs ajtaja emelkedni kezd, én pedig abban a pillanatban teljesen lesokkolódom. Oké, biztos voltam abban, hogy Brooke-nak halmokban állnak a ruhái, a cipői, a smink cuccai. Sejtettem, hogy a hűtője a legdrágább kajákkal van tele, hogy a fürdőszobájában hegyekben állnak a parfümök, hogy akár minden nap más illatú habfürdőt szórhat a gigantikus méretű kádjába. Na, de hogy még a kocsijai közül is válogathat, az azért meredek! Nem egy, és nem kettő autó áll ugyanis a garázsban, hanem egész konkrétan négy, és bizton állíthatom, hogy egyik sem egy kategória Scarlettel. De még mennyire, hogy nem!

- Ez nagyon durva – bukik ki belőlem, miközben Drew beparkol az egyik üres helyre. - Reggel lejön ide, és csak úgy random rábök az épp szimpatikusra? - hüledezem tovább.

- Dehogy is. A Mercedesszel akkor megy, ha valami hivatalos ügyről van szó, esetleg gyerekeknél lép fel. A Ferrari és az Alfa Romeo akkor játszik, ha egy sztártalálkozón akar villogni, míg a BMW-t akkor használja, ha nem szeretne feltűnő jelenség lenni, szóval általában a magán jellegű programokra ezzel megy – magyarázza. - De amúgy általában limuzinnal jár, csak azt az apja küldi.

- Az emberek a cipőiket szokták az alkalomhoz váltogatni, nem a kocsijukat – meredek továbbra is döbbenten az autókra.

- Szokj hozzá, kislány! Ez itt Hollywood – szál ki a kocsiból Drew.

Már nyúlnék a kilincs felé, mikor egy vadidegen pasi kitárja előttem az ajtót. Első reakcióm egy jól irányzott rúgás lenne a nemi szerve irányába, de ekkor Drew kezet fog a férfivel, majd felém fordulva közli, hogy a biztonsági őreim egyikével állok épp szemben.

- Minek nekem biztonsági őr?

- Brooke néha kap zaklató leveleket, és hát egyedül azért egy ekkora házban rájön az emberre a paranoia – vonja meg a vállát a srác. - Szóval ő itt Derek, ha bármi baj van, neki szólj!

Tehát négy kocsi, és egy komplett testőrség. Lehet ezt még fokozni?

Természetesen lehet. Amint belépek a házba, szembesülök azzal, hogy a luxusról alkotott elképzelésem, édes kevés a valósághoz képest. A nappaliban akkora garnitúra áll, hogy két falu lakossága kényelmesen elücsörögne rajta, a falon pedig akkora plazmatévé díszeleg, ami már akkor is nagynak számítana, ha medencéről lenne szó. A lámpáknak a világítás mindössze egy másodfunkció, ugyanis azt is állítgathatom, hogy épp milyen színű fényeket szeretnék, milyen erősségben, de még azt is beállíthatom, hogy villódzanak, vagy esetleg csak folyamatosan égjenek. Ezek után nem lep meg, hogy a függöny nem kézi elhúzás alapon működik, hanem egy távkapcsolóval, amivel egyébként még a beépített hifit is kedvem szerint irányíthatom. A nappali barackszínű falait egy festménysorozat díszíti, amin egy balettozó lány karaktere vonul végig, minden egyes képen más-más táncmozdulatot megjelenítve. Egyedül ezek a képnek tűnnek személyesnek az egész helyiségben, valahogy látszik rajtuk az a gondos és figyelmes precizitás, amivel kiválasztották őket.

- Szóval ez lett volna a nappali – kalauzol Drew tovább. - Ez itt – lök be egy ajtót – a konyha.

A luxus itt csak fokozódik, tükörsima pultok, amin nagyítóval se talál az ember egyetlen egy porszemet sem. Akkora méretű hűtő, hogy abba akár el is tudnék bújni, egy csomó drágának kinéző egyéb háztartási gép, valamint egy olyan kávéautomata, amiről már ránézésre is tudom, hogy fogalmam se lesz arról, hogy mégis hogyan működik. Bár még elnézelődnék egy darabig, a fiú tovább terel, és hamarosan már a három fürdőszoba egyikében állok. A gigantikus fürdőkádam valóban ott áll a sarokban, a fölötte lévő polcon tonnaszámra sorakoznak a márkásabbnál márkásabb kozmetikai szerek, míg a szoba egyik falát egyetlen egy hatalmas tükör borítja.

- Ez már tényleg túlzás – jelentem ki.

- Brooke még nálam is hiúbb, ami azért sok mindent elmond – nevet fel Drew. - Gyere, még van egy pár szoba!

Túl egy edzőtermen, egy szaunán, egy újabb fürdőszobán, két vendégszobán, egy relaxáló szobán, egy zeneszobán, valamint egy dolgozószobán, végre eljutunk Brooke hálószobájáig. A nappali után ez a ház legtágasabb helyisége, egyben a legszemélyesebb is. Itt a polcokon látni képkereteket, apró dísztárgyakat, amik másnak mindössze porfogónak tűnnek, a tulajdonosnak viszont valami fontos emléket szimbolizálnak. A falakon itt is vissza köszön a táncos lány karaktere, tökéletes harmóniában állva a balett cipős ágytakaróval, ami bárminemű ránc nélkül fedi le a hatalmas méretű franciaágyat. Az íróasztalon szanaszét állnak a lapok és a tollak, közöttük egy matricákkal teleaggatott laptop pihen, valamint egy körömlakkot is megpillantok a számtalan jegyzett mellett, ami végre megtöri azt a merev rendet, ami az egész házban uralkodik.

A szobából egyébként két ajtó is nyílik, az egyik a harmadik fürdőszobába vezet, míg a másik a már oly régóta várt gardróbba. Utóbbiba elég csak bepillantanom, hogy megállapítsam, Brooke valóban nem szenved hiányt a ruhadarabokból. Az egyik falat egy az egyben elborítják a polcok, amik között mindenféle hézag nélkül tornyosodnak a különféle ruhák. A másik falat szintén polcok díszítik, de ezeken már a cipők sorakoznak, míg egy harmadik falon a különféle ékszerek kapnak helyet, valamint egy hatalmas egész alakos tükör.

- A takarító azt hiszem hetente kétszer jön, de ha szólsz Dereknek, bármikor idehívja. Ja, és minden ajtó mögött találsz egy gombot, ami jelez a biztonságiaknak, de ez tényleg csak azért van, mert Brooke hihetetlenül paranoiás.

- Ekkora házban a betörő meg se talál – jegyzem meg szarkasztikusan.

- És a kertet még nem is láttad – kacsint a srác. - De azt inkább reggel nézd meg, mert ilyenkor a lámpák miatt annyi szúnyog van, hogy megőrülsz.

- Oké – vonom meg a vállam. - Akkor essünk túl a szerződésen, és lépj le!

- Milyen kedves, hogy így marasztalsz. Igen, kérek egy kávét, köszönöm – jegyzi meg cinikusan a srác, de a szeme sarkában összefutó nevetőráncokból pontosan tudom, hogy valójában remekül szórakozik.

A szememet forgatva visszabarangolok a konyhába, hogy aztán alaposabban szemügyre vehessem a csodakávéfőzőt a pulton. Elnézve azt a röpke húsz gombot, ami rajta van a masinán, komplexebb kávégépem van, mint a Starbucksnak... Minden mindegy alapon benyomom az „espresso” feliratút, és bár a gép erre úgy fest működésbe lép, a megkönnyebbülésem korai, ugyanis ekkor felkínál még öt lehetőséget, amik közül választhatok. Mivel általában az első opció szokott a legegyszerűbb lenni, én is azt választom ki, de még ekkor sem érnek véget a megpróbáltatásaim, mivel újabb lehetőségek jelennek meg. Már olvasás nélkül nyomom be az egyiket, a kávéfőző pedig végre abbahagyja a kérdéseit, és nekiáll kávét főzni. Ki hitte volna...

A gond az, hogy annyira lekötött a gombok tanulmányozása, hogy a bögrét teljesen elfelejtettem, így hamarosan a kávéfőzőből dől a kávé, végigzubogva a tökéletesre sikált pulton, le a konyhaszekrényen, végigfolyva a padlón. Ezek után elkezd ömleni a tej, mire reflexből odanyújtom a tenyeremet, hogy abba folyjon az ital. Természetesen a folyadék simán átszivárog az ujjaim közötti résen, ráadásul rohadt forró, így inkább nekiállok papírtörlőt keresni, hogy felitathassam a löttyöt. Mivel nem vagyok túlságosan járatos ebben a konyhában, a kávéfőző alatti szekrény tartalmát veszem először szemügyre, így leguggolok, de ez újfent rossz ötletnek bizonyul, mivelhogy nagyon úgy fest, hogy nem a tej volt a drágalátos masina utolsó akciója. Hogy miből gondolom ezt? Hát, abból a tonna tejszínhabból, amit a gép ráküld a hajamra, majd hogy biztos hajmosás legyen a dolog vége, még egy kevés fahéjjal is megszór, a kegyelemdöfést pedig egy adag olvasztott csoki adja.

- Fasza – huppanok le a konyhakőre, egyenesen bele az elfolyt kávéba. Azt hiszem, nekem mára már oly mindegy!

- Te figyelj már, Roxie! - na remek, már csak Drew Williams hiányzott az életemből. - Amikor a parkolóban azt mondtam, hogy olvasztott csokit eszünk egymásról az poén volt. Mármint nincs ellenemre, félre ne érts, csak hát ha ennyire vágysz rá, akkor ne a hajadra kend – röhög fel.

- Ki az isten gondolta, hogy ez egyben egy csokiszökőkút? - kapaszkodom meg a pult szegélyében, hogy aztán felhúzzam magam, de ekkor a fiú odalép, és a könyökömnél fogva könnyedén talpra állít.

- Mosd ki a hajadból, addig ezt elintézem – mutat végig a káoszon, mire egy bizonytalan mosoly kíséretében kislisszolok a konyhából.

Szerencsére a csap nem tartogat meglepetéseket, így sikeresen kiszedem frissen festett tincseimből a kávéra szánt díszítő elemeket. Szegény fodrász, ha látná, hogy öt perc alatt tönkre vágtam az órákig készített remekművét, feltehetőleg nekem esne egy nullás géppel. A gondosan beállított frizurájából, néhány, a fülemhez lapuló, vizes tincs lett, amik a nedvességtől még egy kis göndörödéshez is kedvet kapnak, így hamarosan már inkább egy frissen mosott uszkárhoz hasonlítok, de hát ez van.

Mikor kilépek a fürdőből, Drew már a kanapén terpeszkedik, kezében ott figyel egy bögre kávé, szeme pedig a hatalmas plazmatévére szegeződik. Ahogy becsukom magam mögött az ajtót, a fiú felém fordul, arcán végigsuhan egy szórakozott mosoly, majd fejével a dohányzóasztalra bök, amin a nekem szánt kávé áll.

- Oké, ez neked határozottan jobban megy – ismerem el, miközben belepillantok a bögrébe, és szemügyre veszem a tejszínhabot, valamint a fahéjjal rászórt hópehely mintát.

- Ez is – javít ki rögtön a srác.

- Helyzeti előnyöd van, így nem ér! - védem meg magam azonnal.

- Elnézve a kocsidat, előfordulhat, hogy nem boldogulnék a te őskövület kotyogós kávéfőződdel – hagyja rám nevetve Drew, mire hozzávágom a kanapé egyik díszpárnáját.

- Na, mi van azzal a szerződéssel?

A srác néhány másodpercig eltöpreng, hogy tovább szívja-e a véremet, vagy alkalmazkodjon a témaváltásomhoz, de szerencsémre végül az utóbbi mellett dönt. Előszedi zsebéből a mobilját, állítgat rajta valamit, utána pedig felém tartja a készüléket.

- Nincs benne semmi extra, csak nem árt, ha képben vagy a részleteivel – magyarázza.

Átveszem a telefont, és nekiállok olvasni a sorokat. A szerződés elsősorban azt taglalja, hogy egyikünk sem adhatja ki a részleteit, hogy az egész kamukapcsolat titok, és ha bármelyikünk megszegi az egyezményt, akkor borsos számlára számíthat. Elnézve azt a rengeteg nullát a kilences mögött, nem igazán kaptam kedvet a szerződés be nem tartásához...

Magát a kapcsolatot annyira nem részletezi, annyit ír le, hogy vállalnunk kell közszerepléseket, nem adhatunk elő közterületen semmilyen botrányt – kivéve, ha reklám céljából előre be nem tervezett – valamint, hogy a közösségi oldalakon is csak leegyeztetett posztokat tehetünk ki, nehogy lebukjunk. Igazából ez engem annyira nem hat meg, tekintve, hogy minden egyes lépésemet apa fogja intézni, hiszen nekem gőzöm nincs erről az egész celeb világról. Ettől függetlenül azért értelmet erőltetve az arcomra úgy teszek, mintha roppant mód érdekesnek találnám a leírtakat.

Épp az utolsó oldalra térnék át, mikor a telefon pittyegni kezd, és legnagyobb megrökönyödésemre a képernyőn felvillan egy kép. Ez persze nem nagy szám, de ha azt vesszük, hogy a fotó történetesen egy női nemi szervet ábrázol, akkor azt hiszem érthető, hogy a szemeim körülbelül ötszörös méretűre kerekednek döbbenetemben.

- Khm, mi lenne, ha ezen most csak úgy átsiklanánk? - töri meg a kínos csendet Drew.

- Igen, lehet jobb, ha ezt nem kommentálom – bólintok rá az ajánlatra, majd már olvasnám tovább a szöveget, mikor is felmerül bennem egy kérdés. - Te most tulajdonképpen virtuálisan csalsz?

- Ó cicám, nem csak virtuálisan – röhög fel.

- Tessék? Elvileg velem vagy kapcsolatban, gyakorlatban pedig mindenféle nőkben járkálsz?

- Vannak igényeim – tárja szét a karját a srác. - Ha kielégíted őket, akkor... - kezd bele, mire persze pipacsvörösre színeződik az arcom.

- Be ne fejezd a mondatot!

- Amúgy benne van a szerződésben. A lényeg, hogy nem derülhet ki a dolog, amúgy azzal kavarsz, akivel csak akarsz.

- Ez nem normális. Mégis ki az a szexmániás vadbarom, aki belefogalmaz ilyet, egy szerződésbe?

- Itt ül veled szemben – kacsint Drew. - Fontos az előrelátás.

- Te nem vagy komplett! - hüledezem tovább.

- Féltékeny vagy, drága? Mit ne mondjak, imponál, de talán ez még korai.

- Felőlem azt húzol meg, akit csak akarsz – emelem fel védekezően a kezeimet. - De ez ettől függetlenül beteges – lengetem meg a telefonját, majd inkább ismételten a szerződésbe temetkezem.