Tavaszi Bejegyzés #1

 Sziasztok! :)

Huh, hihetetlen, hogy mennyire régen jelentkeztem, de ezúttal örömmel jelentem, hogy visszatértem! :) Sikeresen túléltem az érettségit, köszönöm szépen a türelmeteket.

Ami a Spring Notes-t illeti... kicsit más stílus. Fontos dolog, hogy jelenben írom, elhagytam a blogbejegyzés formát, ami miatt be kell valljam, hihetetlenül izgulok. Az igazság az, hogy ehhez a sztorihoz nem passzolt volna az a stílus, nagyon bele kellett volna magyarázni, így inkább úgy döntöttem váltok. Remélem így is tetszeni fog! :)

Ez az első rész még kicsit bevezető jellegű, de bízom benen, hogy élvezni fogjátok!

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

1. Fejezet

„Úgy néz ki Drew Williams nem sokáig fecsérelte az idejét a sztárvilágban. A huszonegy éves énekes alig egy hónapja robbant be a köztudatba, de már most kivetette hálóját Brooke Evans színésznőre. A két fiatalt tegnap kapták lencsevégre, amint kéz a kézben távoznak egy szórakozóhelyről. Hogy kapcsolatban lennének, még egyikőjük sem erősítette meg, de az alábbi fotók alapján határozottan izzik a levegő ifjú sztárjaink között. Kíváncsian várjuk, hogy új szerelem van-e a levegőben, reméljük, mihamarabb kiderül, hogy mégis hányadán állnak egymással a fiatalok! Mindenesetre mi sok boldogságot kívánunk nekik!

Kapcsolódó cikkeink:

Brooke Evans harmadik felvonás – Újabb botrány!

Drew Williams nagy erőkkel dolgozik első lemezén

Drew Williams elsöprő győzelmet aratott

Brooke Evans énekesi babérokra tör”

- Ezt nem hiszem el! - döbbenek le teljesen, és negyedszerre is nekifutok a cikknek, pedig az előző három alkalommal is tökéletesen értettem, hogy mit írnak benne.

- A nővéred egy rohadt nagy mázlista! - jelenti ki Grace. - Ahw, Drew annyira helyes, hogy azt már büntetni kéne! Ráadásul ez még nem is félmeztelen kép – töpreng el barátnőm, mire csak egy szemforgatás a válaszom.

Egész egyszerűen képtelen vagyok elszakítani a pillantásom a cikk alatt lévő képekről, és bármennyire is reménykedem abban, hogy a fotók egyszer csak megváltoznak, és egy vadidegen lány fog rajtuk pózolni, imáim nem találnak meghallgatásra. A nővérem arca úgy mered vissza rám a képernyőről, mintha csak a tükörbe néznék, bár tekintve, hogy ikrek vagyunk, ez nem igazán meglepő. Mégis minden egyes alkalommal rácsodálkozom arra a tökéletes hasonlóságra, ami közöttünk van, és mindig gombóc nő a torkomban, mikor belegondolok, hogy akár úgy is felnőhettünk volna, hogy ismerjük egymást. Talán ha rajtunk múlik, máshogy lett volna. De nem rajtunk múlt... vagy legalábbis nem rajtam.

Mikor végre képes vagyok túllendülni a nővéremen, tekintetem tovább siklik a mellette álló srácra. Az az arrogáns, bárgyú vigyor ül a fején, ami már egy teljes hónapja minden létező felületről visszaköszön. Már a falat kaparom Drew Williamstől, meg attól a dicshimnusz áradattól, ami övezi. Oké, értem én hogy jóképű, és megértem, hogy kellemes dolog elnézegetni a felsőtestét egy félmeztelen képen, de most komolyan ezért emeljük a piedesztálra? Drew Williams tudtommal énekes nem pedig modell, márpedig énekesi karrierje momentán egy nagy nulla. Oké, megnyerte azt a tehetségkutatót, de hogy ebben nem a hangja játszotta a főszerepet az is biztos. Nem is énekelt olyan dalt, ami komoly énekesi képességeket igényelt volna! Hol kölyökkutya szemekkel dalolt arról, hogy mennyire összetörték a szívét, vagy éppenséggel arról, hogy szörnyű gyerekkora volt, hol pedig kilógó alsónadrágban ugrált fel-le a színpadon és játszotta a fenegyereket. Ilyenkor persze pörgette a mikrofont, meg bedobott néhány klasszikus bugyiszaggató mozdulatot, mint a kacsintás, az ajakba harapás – bár tudtommal ez amúgy a lányoknál divat, na, mindegy – vagy éppen néhány hiphop elemet, amik következtében természetesen felcsúszott a pólója, így mindenki megcsodálhatta kidolgozott hasizmát. Jaj, a sztármozdulatot majdnem kifelejtettem! A hajba túrást. Esküszöm, hogy a fellépései akár samponreklámnak is beilletek volna, ugyanis barna tincseit egy adás alatt, ha harmincszor nem söpörte ki a szemeiből, akkor egyszer sem. Huh, annyira fel tud idegesíteni, hogy az elmondhatatlan! És ez a majom a nővérem pasija... fantasztikus!

- Nem értem miért van mindenki úgy oda! - csóválom meg a fejem. - Egy tízes skálán mondjuk hetes a srác.

- Ízlésficamos vagy? - mered rám hitetlenül Grace. - Ha Drew Williams nem üti ki a skáládat, akkor vagy leszbikus vagy, vagy vak.

- Vagy csak reális. Ha egy ilyen srác szembe jönne veled az utcán, megnéznéd, rámosolyognál, de semmi több. Drew csak azért lett jó pasi, mert híres.

- Mindegy, legalább nem fogunk rajta összeveszni – lép túl a témán barátnőm. - Remélem, összejönnek Brooke-kal. A nővéredre ráférne valami... – töpreng el egy pillanatra – jó.

Hát igen, Brooke élete újabban sok minden volt, csak jó nem. Megállás nélkül arról cikkeztek, hogy épp milyen balhéba keveredett. Kezdetben mondjuk csak ártalmatlan lerészegedésekről volt szó, nyilvános hányással fűszerezve, de ahelyett, hogy ezek abbamaradtak volna, csak jöttek az új alakítások. Vadidegen pasik kerültek elő, majd tűntek el a süllyesztőben, Brooke pedig egyre mélyebbre süllyedt a káoszban. Legutoljára arról írtak, hogy részegen rátámadt egy újságíróra, amiért az le merte fotózni, majd mikor élő adásban elnézést akart kérni a pasastól, elájult. Ekkor persze jöttek a hírek, miszerint biztos drogozik, vagy éppenséggel koplal, de hogy ebből mi igaz és mi nem, azt gyanítom csak Brooke tudja. Mondanám, hogy hű, de megviselnek ezek a cikkek, de igazából a lány nekem inkább csak egy celeb, mintsem a testvérem. Semmit nem tudok róla azon kívül, amit az újságokban olvasok, és azok alapján egyáltalán nem kedveltem meg. Tipikus gyereksztárból indult könnyű nőcske lett. Pedig egyébként egy tehetséges színésznő, de ahogy kezd kiöregedni a tinisorozatokból, elkezdték nála is az énekesnői karriert erőltetni, ami már nem feltétlenül passzol hozzá. Nem azt mondom, hogy rossz hangja lenne, de semmi mondanivalója nincs a dalainak. Ilyen téren tökéletesen összeillenek Drew-val. Ettől függetlenül persze remélem, hogy helyrerázódik az élete, mert bár egyáltalán nem érzem magaménak a problémát, mégiscsak a testvéremről van szó.

- Ha komolyan Drew Williams az utolsó reménye a nővéremnek, akkor elvesztünk – röhögöm el magam. - Na, mindegy! Tipikus zsák a foltját eset – vonom meg a vállamat. - Két hetet adok nekik.

- Állom – megy bele rögtön a fogadásba Grace. - Ha nyerek, akkor veszel nekem három zacskó gumicukrot!

- Ha én nyerek, akkor jössz nekem három tábla csokival – nyújtom felé a kezem, amit barátnőm persze azonnal meg is ráz, mintegy megpecsételve a fogadásunkat.

- Ha pedig nem fejezitek be a traccspartit, akkor mindketten munkanélküliek lesztek – lép az asztalunk mellé Noah.

- Ünneprontó – dörmögi Grace, miközben nem túl lelkesen, de talpra kászálódik, majd megindul az egyik asztal felé, hogy felvegye a vendégek rendelését.

~ ~ ~

Szórakozottan húzom végig a rongyot az asztalon, mialatt pillantásom el sem szakítom a faliórától, aminek mutatói jelzik, hogy már csak öt percem van hátra. Nem volt egy túl forgalmas nap, bár általában a keddek sosem azok. Az emberek ilyenkor még rendszerint végigdolgozzák a munkaidejüket, nem surrannak le fél órával előbb egy jó kávéra, a gimnazisták pedig még nem jutnak el arra a pontra, hogy süteménybe fojtsák a bánatukat. Egy-két törzsvendég téved csak be, de szerencsére az ilyen üres napokból származó hiányt pótolják a hétvégék, amikor a kávézóból átvált az üzlet szórakozóhellyé, és zsúfolásig megtelik fiatalokkal. Szeretem azt a pörgést, ami a bulikkal jár, főleg, hogy a részeg srácok rendkívül bőkezűek a kiszolgáló lányokkal szemben. Borravaló nélkül a fizetésem amúgy igen gyatra...

- Oké Roxane, mehetsz – fordul felém Noah, mire a mosoly felkúszik az arcomra.

Elsietek a kávézó hátsó része felé, gyorsan ledobom magamról az egyen kötényt, majd az elegáns fekete cipőimet felemás színű Converse-ekre cserélem. A fogasról leveszem a bőrdzsekimet, ujjaimat ráfonom a farmertáskám füleire, és már ott sem vagyok. Távozáskor még intek egyet Grace-nek, akinek még másfél órája hátra van, majd kilököm magam előtt az üvegajtót, és vidáman beszívom a város illatát. Imádok csak úgy császkálni a házak között, teljesen céltalanul utazgatni a tömegközlekedési eszközökön, átvágni a parkokon, figyelni az embereket. Otthon is jól elvagyok, képes vagyok órákig rákattanni a netre, vagy éppenséggel megállás nélkül bújni egy könyvet, de hosszútávon nem bírom a bezártságot.

Épp megindulnék a buszmegálló felé, mikor is mozdulatomban egy test megakadályoz. Automatikusan lépek oldalra, hogy kikerüljem az elém keveredő személyt, de meglepetésemre az előttem álló szintén arrébb lép, így újfent szembe találjuk magunkat egymással. Bár eddig csak nyaktól lefelé tanulmányoztam, ezúttal felemelem a fejem, hogy egy csúnya nézéssel az értésére adjam, hogy már elmúltam öt éves, így az ilyen játékok annyira nem szórakoztatnak.

- Én balra fogok lépni, szóval ha esetleg... - kezdenék bele, de ekkor a hangom elakad.

A szemem kikerekedik a jól ismert vonások láttán, ajkaim akaratlanul is szétnyílnak döbbenetemben. Hitetlenül futtatom végig pillantásom a férfi arcán, hosszan elidőzve a szeme sarkában megbúvó szarkalábaknál. Tekintetem aztán feljebb siklik, a mindig tökéletes frizura ezúttal sem okoz csalódást, de képtelen vagyok nem észrevenni a barna tincsek közé vegyülő ősz hajszálakat. A képek nem adták vissza, hogy megöregedett.

- Szia Roxie! - töri meg a csendet, a düh pedig a másodperc törtrésze alatt végigcikázik a testemen.

- Menj a francba! - lököm meg a vállammal, miközben ellépek mellette.

Pechemre apa a karom után kap, majd egy finom mozdulattal visszahúz maga elé. Tekintetemet az övébe fúrom, nézésemmel igyekszem a tudtára adni, hogy mennyire gyűlölöm. Tizenegy éve hagyott el bennünket anyával, és bár szép lassan enyhült az a fájdalom, amit a hiánya okozott, sosem szűnt meg teljesen. Most pedig, hogy itt áll előttem, elemi erővel utat tör magának az összes elnyomott érzés, de ahelyett, hogy szokásokhoz hűen könnyek formájában távoznának, ezúttal féktelen dühként állnak össze egy egésszé.

Mindössze egyszer láttam a tizenegy év alatt, és ha azt vesszük, hogy az a napom éjszakába nyúló sírással végződött, akkor azt hiszem nem meglepő, hogy nem volt valami felhőtlen a találkozás. Én idióta tizenhat évesen kitaláltam, hogy szeretném, ha újra az életem része lenne. Brooke akkoriban megállás nélkül forgatásokra járt, tele volt vele minden újság, minden netes felület, végül pedig az egyik közösségi oldalon erőt vettem magamon, és ráírtam. Két teljes hónapig semmi nem történt, majd Brooke válaszolt. Még mindig emlékszem arra az érzésre, ahogy görcsbe rándult a gyomrom, miközben a konzolt a megnyitás felirat felé közelítettem. Rettegtem, hogy mi áll a levélben, és bár lélekben igyekeztem magam felkészíteni az elutasító válaszra, a szívem mélyén sosem gondoltam volna, hogy nem igenlő lesz a felelet. Az is volt. Azt a boldogságot leírni sem tudom, amit akkor éreztem. Hihetetlen érzés volt, hogy annyi év után újra láthatom a testvéremet, és beszélhetek vele. Mi ketten nem tehettünk a szüleink csúnya válásáról, gyerekként még nem igazán volt beleszólásunk abba, hogy mégis hogyan tovább. Apa megrögzötten irányította Brooke karrierjét, míg anya mindent megtett annak érdekében, hogy én kimaradjak a média világából. Minden másban tökéletes összhang honolt közöttük, de ebben képtelenek voltak megegyezni. Hát, ez lett a vége...

Brooke-kal megbeszéltünk egy találkozót. Huh, ha tízszer nem öltöztem át előtte, akkor egyszer sem. Nagyon izgultam, hogy mit fog rólam gondolni, hiszen határozottan nem olyan körökben mozogtam, mint amiben ő felnőtt. A netes beszélgetéseink alapján egy hullámhosszon voltunk, sokat nevettük, de nyilván a személyes találkozásra vártunk mindketten.

Egy félreeső kávézóban állapodtunk meg, és mivel gyűlölök késni szokásomhoz hűen tíz perccel hamarabb ott voltam. Kikértem magamnak egy kávét, majd öt másodpercenként rápillantottam az órámra, hogy mégis mikor lesz már egész. Aztán a percek szép lassan leperegtek, hamarosan a nagymutató már a kettesnél járt, de úgy voltam vele, hogy Brooke nyilván elfoglalt, ahogy tud, jön.

Aztán megszólalt a vendég érkezését jelző csengő, a fejem pedig azonnal az ajtó irányába kaptam. Nem Brooke érkezett meg, de a tekintetem ettől függetlenül képtelen voltam elszakítani a bejárattól.

Apa állt a küszöbön, tekintetével engem keresett, majd mikor pillantása megállapodott rajtam, mindenféle reakció nélkül megindult felém. Furcsa volt újra látni. Apás gyerek voltam, az elvesztésébe nagyon nehezen nyugodtam bele, de szép lassan már nem azzal teltek az éjszakáim, hogy álomba sírom magam. Apa látványa felszakította a sebeket, de mindez semmi volt ahhoz képest, ami utána történt. Naivan vártam arra, hogy apa mond valamit. Hogy megkérdezi, hogy vagyok, vagy hogy bocsánatot kér azért, amit csinált. Hihetetlenül naiv voltam.

Apa leült velem szemben, még csak szemügyre se vett. Hideg, hivatalos hangon közölte, hogy ő Brooke Evans menedzsere, és azért jött, hogy elmondja, Brooke meggondolta magát. Hogy nem áll készen arra, hogy az élete része legyek, és arra kér, hogy ezt a döntését fogadjam el. Döbbenetemben csak bólintani tudtam, és mire összekapartam magam apa már sehol nem volt. Ekkor törtem össze másodszor, és ez volt az a pont, amikor elfogadtam, hogy a családom egyes egyedül anyából áll. Apa ekkor leírta magát a szememben. Olyan rideg számítással küldött a padlóra, mintha minimum élete fő ellensége lennék. Szánt szándékkal belém rúgott, és annak ellenére, hogy kettőnk közül neki kellett volna lelkiismereti problémákkal küszködnie, én kerültem a padlóra. Ezt pedig nem nyeltem be!

- Mit akarsz? - vetem oda a kérdést, de apa válasz helyett csak a kávézó felé int.

Nem túl lelkesen lököm be munkahelyem ajtaját, majd csak hogy biztos a férfi értésére adjam, hogy rohadtul nem szívlelem, gondosan becsapom az orra előtt a nyílászárót. Persze apa ettől függetlenül utánam jön, és némi elégtétellel tölt el, hogy egy szóval se kéri ki magának a cselekedetemet. Ő is tudja, hogy ez a legkevesebb, ami jár neki.

- Kérsz valamit? - bök fejével az itallap felé.

- Ne húzzuk egymás idejét – csóválom meg a fejemet. - Mit akarsz?

- Roxie, tudom, hogy haragszol rám – kezd bele, de azzal a lendülettel leintem.

- Döbbenetes, már tudod a nevemet? Múltkor úgy néztél át rajtam, mint egy fruskán, pedig emlékeim szerint akkor is a lányod voltam. Illetve pontosítok, akkor még a lányod voltam. A szememben egy senki vagy – fúrom tekintetem az övébe.

- Az adott helyzetben úgy véltem helyesnek, ha nem szakítjuk fel a régi sebeket – felel a szemembe nézve.

- Felfordul a gyomrom tőled!

Apa válaszra nyitja a száját, de mielőtt megszólalhatna, Grace lép az asztalunk mellé. Udvariasan megkérdezi, hogy hozhat-e valamit, de igazából nem is figyel apa válaszára. Tekintete engem kutat, próbálja kitalálni, hogy mégis ki ül velem szemben, de csak egy apró fejrázással adom a tudtára, hogy nem fontos. Barátnőm még vet rám egy aggódó pillantást, majd megereszt egy bájos mosolyt apa felé, és megindul a pult felé. Noah-nak bediktálja az első eszébe jutó kávé nevét, majd vissza-vissza pillantva a mi asztalunk irányába, nekiáll leszedni egy terítéket.

- Dolgom van – közlöm apával, holott erről szó sincs, de minden porcikám arra vágyik, hogy végre eltűnjek a kávézóból.

- Azt rögtön gondoltam – jegyzi meg cinikusan. - Brooke-ról lenne szó...

Magam se tudom miért, de hisztérikus nevetés szakad ki belőlem. Gondolhattam volna, hogy apa véletlenül sem azért jött el hozzám, mert érdeklem. A változatosság kedvéért megint a francos nővérem volt a hunyó, hiszen apuci szeme fényéért bármit. Néhány másodperc erejéig komoly késztetést érzek arra, hogy apámra borítsam az asztalt, majd minden szó nélkül távozzak, de én idióta sajnálatos módon kíváncsi vagyok arra, hogy mit akar mondani a testvéremről. Ahogy Brooke kérte, nem kerestem többet. Nem beszéltünk már levelek formájában sem, sőt, töröltem is magamat arról a közösségi oldalról. Most viszont, ahogy ránézek az előttem ülő férfire, a naiv énem egy picit reménykedik abban, hogy a lány meggondolta magát. Hogy talán mégis ad egy esélyt annak, hogy megismerjük egymást, és hogy talán az összes balhéja egyfajta figyelemfelkeltés volt.

- Mi van Brooke-kal? - teszem fel a kérdést, mire apa arcán végigsuhan egy diadalittas mosoly, hiszen sikerült némi érdeklődést kicsikarni belőlem.

- Hát elég nehéz időszakon megy most keresztül.

- Ehhez nekem mi közöm?

- Oké Roxie...

- Ne hívj így! - szólok közbe.

- Rendben – bólint óvatosan. - Szóval Roxane – pontosít – a nővéred tegnap este alkoholmérgezést kapott. Egy magánklinikán kimosták a gyomrát, azonban a vizsgálatok során az is kiderült, hogy Brooke rendszeresen fogyaszt tudatmódosító szereket. Az orvos tanácsára úgy döntöttünk, hogy Brooke-nak szüksége van egy elvonó kezelésre, viszont ez idő.

Az arcomra kiül a teljes döbbenet, miközben apát hallgatom. Úgy mesél Brooke életéről, mintha ez minimum mindennapos eset lenne. Könyörgöm, ő Brooke édesapja, és az a legnagyobb problémája, hogy nem két napba telik, mire valakit leszoktatnak a drogokról! Egyáltalán, hogy nem vette észre? Menedzserként lépten-nyomon a nővérem seggében van, és komolyan képtelen volt arra, hogy megakadályozza, hogy minden második nap taccs részegre igya magát? Hát, azt hiszem nem csak az én nevelésemnél vallott kudarcot.

- Brooke karrierje az utóbbi időben kicsit megingott – folytatja. - Most, hogy összejött Drew-val, ismét elkezdték megkeresni, viszont ha ezek az ajánlatok kihasználatlanul maradnak, akkor a nővéred megy a süllyesztőbe.

- Ugye csak viccelsz velem? - szakítom félbe. - Brooke épp egy elvonón rohad, mert annak ellenére, hogy te vagy az apja, hagytad, hogy tönkretegye az életét. A legnagyobb problémád pedig az, hogy ilyen állapotban képtelen szerződéseket aláírogatni? Hát, cseszd meg!

- Roxane, értékelném, ha csiszolnál a stílusodon!

- Kapd be!

Ezt a pillanatot válassza Grace az ismételt megjelenésre. Lerak apa elé egy csészét, majd mivel érzékeli, hogy bármelyik pillanatban képes vagyok felrobbanni, a biztonság kedvéért megkérdezi, hogy ne maradjon-e. Csak megrázom a fejem a kérdésre, miközben kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy apa halálos nyugalommal az arcán belekortyol a kávéjába. Döbbenet, hogy egy ilyen seggfej nemzett!

- Szóval – tér vissza a témához, mikor barátnőm hallótávolságon kívülre kerül – a segítségedet szeretném kérni.

- Mi van? - veszítem el a fonalat.

- Leszámítva ezt a lázadó imidzsedet – pillanat végig feketére festett hajamon, piros melír csíkjaimon, majd szintén fekete, kissé lepattogzott körömlakkomon – ugyanúgy nézel ki, mint Brooke. Egy kis átalakítás, és senki nem veszi észre a különbséget. Te meg tudnád csinálni azokat a szerződéseket, illetve a Drew-val való látszatkapcsolatnak se lenne vége.

Oké, ha eddig döbbent voltam, akkor gőzöm sincs arról, hogy most mit mondjak. Apa halál komoly arccal mered rám, és szemmel láthatóan még csak nem is érzékeli, hogy mennyire abszurd dologra kért az imént. Tényleg úgy tűnik, mintha számára teljesen evidens lenne, hogy csak úgy beleugrom a nővérem bőrébe néhány hét erejéig, csakhogy a karrierje ne fusson zátonyra. Nem is tudom, hogy melyikünkre nézve sértőbb. Rám, hogy komolyan azt hiszi, hogy belemegyek egy ilyen ajánlatra, vagy rá, hogy ennyit neki jelent a család?

Ráadásul mi az, hogy látszatkapcsolat? Azt hittem Brooke és Drew tényleg együtt vannak, a képek alapján boldognak tűntek. Mondjuk a nővérem kétségtelenül remek színésznő, de hogy a srácnak ilyen kvalitásai lennének, az eddig nem igazán tűnt fel.

- Oké, hol a kandi kamera? - nyögök végül ki egy épkézláb kérdést, de apa egy nézéssel egyértelműen a tudtomra adja, hogy nem egy kész átverés showról van szó.

- Ha kiderül, hogy Brooke elvonón van, akkor vége van Roxane – vált át vehemensebb stílusra. - A média ennél is jobban kicsinálja, megállás nélkül támadni fogják, amiért kábítószerezett. Nem szép csendben fog eltűnni, hanem úgy, hogy közben tönkreteszik. Semmije sem fog maradni – magyarázza tovább. - Ha nem teljesíti a szerződéseit, akkor nem fogják kifizetni, és nem csak lelkileg fogják kicsinálni, hanem pénzügyileg is. A pereskedések teljesen lenulláznák.

- Ó, hát itt a lényeg – csettintek szarkasztikusan. - Mi lesz akkor, ha nem telik a vadiúj BMW-re?

- Körülbelül két hónapról van szó – engedi el a füle mellett a megjegyzésem. - Kifizetem.

Ez az a pont, amikor képtelen vagyok uralkodni magamon. Mielőtt végiggondolhatnám, hogy mégis mit csinálok, elkap a hév, és már borítom is az asztalt. Apa döbbenten ugrik hátra, de már késő, a kávé egyenesen az öltönynadrágján végzi, míg a váza tartalma az ingén köt ki. Az asztal lapja a lábfejére érkezik, de még ideje sincs ezzel foglalkozni, mert lendül a kezem, hogy aztán tenyerem egy csattanás keretében a férfi arcán landoljon.

- Komolyan azt hiszed, hogy megvehetsz? - üvöltök. - Egy igazi rohadék vagy!

- Roxane, jobb lenne, ha hátra mennétek – lép mellém Grace, majd már hajol is le, hogy visszaállítsa az asztalt. - Minden rendben, csak kicsit instabil – pillant körbe a kávézóban, és bár mindenki tudja, hogy én borítottam fel a bútort, az emberek abbahagyják a bámulást.

- Nem. A legjobb az lenne, ha te – bökök apára – eltűnnél.

- Oké, sejtettem, hogy vehemens leszel, de azért ez meglepett – közli derűsen, én pedig komolyan elgondolkozom azon, hogy talán csak egy rossz álom az egész. - Nem akarom összetörni a naiv világodat Roxane, de mindenki megvehető. Szóval ne húzzuk egymás idejét, mond mennyi, az annyi. Mielőtt pedig esetleg leköpnél – tartja fel a mutatóujját – jelzem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem vettek fel ösztöndíjas helyre azon az egyetemen, amit kinéztél magadnak. Megvannak a kapcsolataim, hogy módosítsanak ezen a helyzeten. Két hónapról van szó, aztán felőlem azt csinálsz, amit akarsz – tárja szét a karját.

- Nem ér ennyit az az egyetem – rázom meg a fejemet. - Menj el!

- Azzal is tisztában vagyok, hogy édesanyád állapota romlott az utóbbi időben – folytatja, és szavai nyomán görcsbe rándul a gyomrom.

Az, hogy romlott az állapota enyhe kifejezés. Be kellett feküdnie a kórházba, ezért pedig kirúgták az állásából. Az én fizetésemből a rezsire is alig telik, nemhogy a gyógyszerekre, amikre szüksége volna. Bár a szomszédok adnak kölcsön, és ott támogatnak, ahol tudnak, tisztában vagyok azzal, hogy ez nem folytatódhat a végtelenségig. Lassan ott fogunk tartani, hogy választanom kell aközött, hogy a villanyszámlát fizessem-e ki, vagy anyukám kezelési költségeit. A szomorú az egészben, hogyha lenne elég pénzem, akkor meg tudnám fizetni azt a minőségi kezelést, amitől helyre jönne. Így viszont csak annyit érek el, hogy elvegetál, és bár mindig mondja, hogy ez nem az én hibám, képtelen vagyok belenyugodni a tehetetlenségbe.

- Természetesen a segítségedet bőkezűen honorálnám, hiszen amennyiben Brooke teljesíti a szerződésben leírtakat, akkor... – áll meg egy pillanatra – Hogy is fogalmaztál? Á, megvan. Telni fog a vadiúj BMW-re. Meg persze édesanyád kezeléseire is. Két hónap, és helyre rakhatod az életedet Roxane – néz ismét a szemembe. - Ne hagyd, hogy a büszkeséged tönkretegyen mindent!

- Egy patkány vagy – sziszegem felé.

- Lehet. De ez a patkány megoldja az életedet – tárja szét a kezét. - Annyi a dolgod, hogy ezt -szed elő a táskájából egy köteg papírt – aláírd – nyújt felém egy tollat. - Nagy vonalakban annyi lenne a dolgod, hogy helyettesítsd a testvéred. Fenn kell tartani a látszatkapcsolatot Drew-val, sőt kicsit el is kéne mélyíteni, mert bár a közös séta jó reklámot hozott, van még hova fejlődni. Ezek mellett ki kell adni Brooke lemezét. A dalokat már felénekelte rá, szóval a te dolgod annyi, hogy mosolyogj az album borítófotózásán, valamint hogy mikor valamelyik dal a slágerlista élére ugrik, akkor játszd meg a lelkesedést. Néhány dedikáló túra is tervben van a két hónap alatt, valamint egy-két koncert is, de azt playbackkel megoldjuk – magyarázza, mintha minimum rábólintottam volna az ajánlatára.

Apa még folytatja, de szavai nem igazán jutnak el a tudatomig. Egyre csak a kezemben tartott tollra meredek, és próbálom kitalálni, hogy mégis mi legyen. Egy igazi képmutató liba lennék, ha aláírnám a szerződést. Semmivel sem lennék jobb, mint ő, hiszen a pénzért feladnám minden elvemet. Viszont, ha nem teszem meg, akkor többet nem mondhatom azt, hogy nem rajtam múlott az, hogy mi van anyával. Akkor a kezemben volt a lehetőség arra, hogy esélyt kapjon a folytatásra, és büszkeségből hagytam volna ezt elveszni. Mindkét variáció azzal végződne, hogy nem tudnék többet tükörbe nézni. De mégis, a második eshetőségnél velem maradna az anyukám. Nem állok készen arra, hogy őt is elveszítsem, és talán sosem bocsátja meg nekem, hogy eladtam a lelkem az ördögnek, de mégis inkább ezzel élek együtt, mintsem a tudattal, hogy miattam nem gyógyult meg.

- Remélem, megélem, hogy meghalsz – szakítom félbe apa monológját, és érzem, hogy ezúttal szavaim célba értek.

A nemtörődömség eltűnik a férfi arcáról, és a beszélgetésünk során most először tudom, hogy fáj neki, amit mondtam. Hogy ő is pontosan tudja, hogy ezt nem a hirtelen jött düh mondatja velem, hanem az a mélységes gyűlölet, amit soha nem lesz képes feloldani bennem. Látom, ahogy végigfut az arcán a remény, hogy talán megtörök, és visszavonom a szavaimat, de ezúttal neki kell szembesülni a rideg pillantással.

- Csodálom, hogy még képes vagy tükörbe nézni. Komolyan annak a nőnek játszol az életével, akibe éveken át szerelmes voltál? Aki a feleséged volt, és aki szült neked két gyereket? Hogy tud valaki ennyire mélyre süllyedni? - szegezem neki a kérdéseket.

- Írd alá, vagy utasítsd el! - vált vissza az üzleti stílusára.

- Ha nem tartod be a szavadat, kicsinállak!

Pillantásomat arra a vonalra emelem, ami mindössze arra vár, hogy ráfirkantsam a nevemet. Gúnyosan mered rám, pontosan tudja, hogy ez az apró csuklómozdulat számomra felér két hatalmas arcul csapással. Senki nem kényszerít, és mégis patthelyzetbe keveredtem. Apa olyan játszi könnyedséggel érte el, amit akart, hogy az szánalmas rám nézve. És sajnos bármennyire is szeretném, hogy az én szememben üljön meg az a diadal, ami most az ő pillantásában pihen, nem vagyunk egyenlő ellenfelek. Ő nagy tételben játszik, és nem vagyok azon a szinten, hogy bedobjak egy blöfföt. Nem éri meg...

A csuklóm mozdul, a toll hegye végigszánt a papíron, én pedig minden egyes betűnél meghalok egy picit belül. Érzem apa pillantását remegő kezemen, ezért görcsösebben markolom meg az írószert. Nem akarom megadni neki azt az elégtételt, hogy lássa, teljesen megtört. Persze mindketten tudjuk, hogy ő nyerte a csatát, de afelől sincs egyikünknek sem kétsége, hogy ez nem itt ér véget.

- A szerződésben természetesen az is szerepel, hogy nem beszélhetsz a szerepcseréről senkinek – siet leszögezni, miközben felemelem a tollat.

- Anya nem tudhatja meg! - jelentem ki. - Hallgatok, ha te is!

- Ez így korrekt – bólint. - A cseréről rajtunk kívül Brooke alkalmazottai tudnak, ők fognak segíteni, hogy zökkenőmentesen menjen ez a két hónap, valamint Drew-t is beavatjuk, mert nem kéne, hogy magától jöjjön rá a dologra. Meg van egy olyan érzésem, hogy a veled való együttműködés kicsit több energiájába fog kerülni, mint Brooke-kal – teszi hozzá szórakozottan.

- Humorizálj mással! – teszem tönkre azonnal a pillanatot. - Te meg én végeztünk egymással! Ha vége a két hónapnak, a szememben megszűntél létezni.

- Lehet, hogy szar ember vagyok Roxane, de nem fogom hagyni, hogy Brooke élete tönkremenjen. Édes anyádat pedig nem hagyhattam ki a dologból, hiszen nálad ez volt az ár.

- Mondogasd csak magadnak, hátha elhiszed – nézek rá lesajnálóan. - Mikor kezdünk?

- Menj haza, pakold össze azt, amire szükséged van, és két óra múlva érted küldök egy kocsit!

- Nem kell a kocsid, van sajátom – vetem ellen azonnal.

Apa arcán látom, hogy legszívesebben összetépné az imént aláírt szerződést, és kihajítana az ablakon, de akárcsak nekem, neki sincsen túl sok mozgástere. Mindketten felelünk valakiért, és bár ez nem változtat azon a tényen, hogy apa egy féreg, az vitathatatlan, hogy bármit megtesz annak érdekében, hogy Brooke-ot újra talpra állítsa. Ehhez viszont szüksége van rám, így ahelyett, hogy azonnal ellent mondana a saját kocsis ötletemre, csak látványosan megdörzsöli az orrnyergét, – jelezve, hogy milyen végtelenül renitens vagyok a közös munkánkkal kapcsolatban - és rábólint a dologra.

- Jó, akkor fél hatkor legyél – vesz elő zakója zsebéből egy névjegykártyát, majd firkant rá valamit a hátuljára – ezen a helyen! Ne késs, mert sok dolgunk van! - mér végig. - Huh, de még mennyi – húzza el a száját, mire megajándékozom egy roppant bájos vicsorral. - Szóval hétkor!

Csak egy gúnyos bólintással jelzem, hogy eljutott a mogyorónyi agyamig az időpont, a férfi pedig ezt tudomásul véve összeszedi a cuccait, és már ott sincs. Néhány másodpercig csak tompán bámulok utána, közben pedig szép lassan kezd leesni, hogy mégis mi az istenbe mentem bele. Az biztos, hogy ez nem normális...

Egy kis izgalomfokozás gyanánt, a következő rész tartalmából:

"A lábaim kinn a kocsiból, a felsőm felcsúszva a nyakamig, a fejem pedig a féken... Ja, Drew Williams pedig a kocsim motorháztetején!"