Téli bejegyzés #14 – 2015.12.30

Sziasztok! :)

Ismét időben megjöttem, és örömmel jelentem, hogy kicsit elszaladt velem a ló írás közben, így egy egész hosszú résszel érkeztem! :) Hamarosan tényleg a végéhez ér a sztori, körülbelül három rész van már csak hátra, de ígérem, hogy nem fogok eltűnni! :)

Illetve képzeljétek, átléptük a 100.000 kattintást! Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen lelkesek vagytok a bloggal kapcsolatban, hihetetlen érzés! <3

 

Téli bejegyzés #14 – 2015.12.30

Tehát a legutóbbi helyzetjelentésben ott tartottam, hogy Szabival minden klappolt, egész este dumáltunk, és bár a fiú többször bepróbálkozott, mert velem ellentétben az ő fejében egészen más dolgok minősültek a másik háta mögött való összejövésnek, de végül én diadalmaskodtam és a közös alváson túl nem történt semmi. Persze azt hozzátennem, hogy egyáltalán nem volt egyszerű nemet mondani Szabinak, de tényleg úgy akartam száz százalékosan az övé lenni, hogy közben nincs egy srác Olaszországban, aki abban a hitben él, hogy van egy hűséges barátnője Magyarországon. Jó a hűséges jelzőt így is elég erőteljesen kétségbe lehet vonni, de mégiscsak tisztábbnak éreztem a részemről, hogy néhány csókon kívül nem mentünk messzebbre Szabival.

Másnap reggel is még minden tökéletes volt. A fiú karjai között ébredtem, az egész szobát bejárta a srác illata, és legszívesebben csak órákon keresztül feküdtem volna, és élveztem volna az egész helyzetet. Utóbbi persze csak hiú ábránd volt, ugyanis megígértem Theo-nak, hogy kimegyek elé majd kettőre a reptérre, ugyebár meg akartam ejteni életem első, és feltehetőleg roppant kínosnak ígérkező szakítását, illetve tanulnom se ártott volna, mert rengeteg házit kaptunk a téli szünetre, amik közül persze semmit nem csináltam meg. Tudva, hogy milyen szilveszteri buli vár majd Kristófnál biztos voltam benne, hogy január elsején annak is örülni fogok, ha nem a detoxon ébredek, nemhogy még vidáman üldögéljek a matek könyvem fölött és deriválgassak.

Szóval erőt vettem magamon, kikászálódtam Szabi mellől az ágyból, és miután nyomtam az arcára egy puszit, belevetettem magam a házi feladat írásba. Elég lassan haladtam, a magyar esszé helyett a Theo-val való szakításom szövegét pingáltam bele a nyelvtan füzetembe, a töri évszámok pedig szándékosan nem akartak rögződni. Épp ott tartottam, hogy a sikerélmény hiányában inkább hagyom az egészet, mikor kinyílt az ajtóm, és a küszöbön megjelent Szabi. Akaratlanul is elnevettem magam, ahogy megláttam az alvástól össze-vissza álló szőke tincseit, ráadásul a párnahuzat mintája is nyomot hagyott a fiú arcán, aki mindezt még egy kevés hunyorgással fejelte meg. Esküszöm úgy nézett ki, mint mikor az ember öt éves öccse felébred, és durcásan átvonul a nővére szobájába, hogy számon kérje a reggeli kakaóját, majd azért arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen ráér még az a kakaó, és inkább plüssmacistól beleül a tesója ölébe. Jó, Szabinál nem volt plüssmaci, és határozottan nagyra értékeltem, hogy nincsen rokoni kapcsolat közöttünk.

- Komolyan? Lecseréltél egy törikönyvre? - meredt rám hitetlenül.

- Ugyan már, a töri nem ér ennyit. De a novellaelemzés... komoly konkurenciád akadt – nevettem el magam.

- Miért van olyan érzésem, hogy ezt nem csak önszorgalomból gyártod, és tulajdonképpen nekem is meg kéne csinálnom? - húzta el a száját a srác.

- Mert neked is meg kell csinálnod – keserítettem el, mire Szabi megajándékozott egy sötét „nem vagy vicces” pillantással. - Reggeli a tetőn?

Legjobb barátom persze rögtön belement az ajánlatba, de előtte kért még öt percet, hogy - igyekszem pontosan idézni - ennél is vonzóbbá varázsolja magát.

- Öt perc erre nem elég! - kiabáltam még utána.

- Igen, a tökéletességen nehéz javítani – értett egyet.

Már épp visszafordultam volna a törihez, mikor Szabi ismételten megjelent a szobámban, de ezúttal nem torpant meg a küszöbnél, hanem egészen mögém sétált, majd elhajolva a szék mellett egy puszit nyomott az arcomra. Automatikusan elmosolyodtam a gesztustól, majd mielőtt az erkölcsös énem megálljt parancsolhatott volna, oldalra fordítottam a fejemet, hogy Szabi ajkai összetalálkozzanak az enyéimmel. A srác egy elégedett vigyorral vette tudomásul, hogy idő közben az én „mit is nevezünk tulajdonképpen a másik háta mögötti megcsalásnak” listámról is lekerült a csók, majd könnyedén gondoskodott arról, hogy ne bánjam meg a döntésemet.

Egyébként természetesen a srácnak öt perc alatt tényleg sikerült olyan külsőt varázsolnia magának, mint akit épp most szalajtottak egy címlapfotózásról. Jó tudni, hogy valójában semmi szüksége húsz perc tükör előtti tollászkodásra, csak szimplán imád az idegeinkre menni azzal, hogy lefoglalja a fürdőszobát.

Amúgy ez a reggeli a tetőn dolog ismételten egy tipikus legjobb barátos program nálunk, amiről egyébként már korábban meséltem nektek, de mivel vannak új olvasók, kicsit nagy vonalakban felvázolom. Tehát van egy nagyon jó pékség a sarkon, ahol egész egyszerűen megőrülök a meggyes rétesért. Jó albérletes lévén pedig hónap végén igen kevésszer engedhetem meg magamnak, hogy vegyek egyet hőn szeretett péksüteményemből. Oké, mégsem megy ez a nagy vonalakban felvázolás, mert minden marhaságról írok csak a lényegről nem, de azt hiszem ezt már megszoktátok. Na, de akkor ezúttal tényleg a lényeg! A mi sulinkban év végén az érettségi szünetben az alsóbb évfolyamoknak szokott lenni vizsgája valamelyik főbb tantárgyból, és hát három éve ez egész konkrétan földrajzból volt, amivel világ életemben hadilábon álltam. Szabi meg kitalálta, hogy a vizsga reggelén meghív engem egy meggyes rétesre, de otthon hagyta a tárcáját, hazaugrani pedig már nem volt időnk. Az idióta legjobb barátom pedig a másodperc törtrésze alatt lekapta a pultról a rétest, majd megragadva a karom elkezdett rohanni kifelé. Természetesen az eladó utánunk iramodott, levágtunk egy jó kis Tom és Jerry jelenetet, majd Szabi berántott egy épület lépcsőházába. Felrohantunk a sorház legtetejére, ott a fiú kiszúrt egy lengőajtót, ami ismételten egy lépcsősort rejtett. Utunk arra folytatódott, és hát végül a tízemeletes ház tetőteraszán találtuk magunkat. Az eladó nem tudom mikor veszített minket szem elől, de a tetőre már nem követett bennünket, így ott elfeleztük a rétest, és csak beszélgettünk. Beszélgettünk mindenről, ami nem kapcsolódott a földrajzhoz, és a több napos magolás után annyira jól esett kissé kiszakadni a tételek közül, hogy az leírhatatlan. A vizsgát végül sikeresen letettem négyesre, ami pozitív hatással volt az átlagomra, és hát a reggeli a tetőn az egyik szokásunkká vált Szabival. Ja, és mielőtt azt hinnétek, hogy lopós páros vagyunk azt gyorsan elszögezném, hogy legjobb barátom még délután kifizette azt a rétest.

- Mikor jön Theo? - érdeklődött Szabi, miközben összefonta ujjainkat.

- Kettőkor száll le a gépe – feleltem. - Miért?

- Csak hogy tudjam, mikortól vagy végre az enyém, Baba – mosolyodott el.

Természetesen fülig vörösödtem a srác szavaitól, legszívesebben már előre is tekertem volna az órát fél háromra, hogy túl legyek a kínos beszélgetésen Theo-val, és hogy leellenőrizhessem, hogy egész konkrétan mit is jelent Szabiénak lenni. A fiú amúgy kiszúrta, hogy az arcom három árnyalattal pirosabb színben játszik, mint az általában lenni szokott, és jó baráthoz hűen feltett szándéka volt tovább növelni a zavaromat.

- Na mi van Baba, meleged van? - cukkolt.

- Elkapott valami meleg fuvallat – hárítottam elég gyatrán.

- Ne aggódj, egész egyszerűen ezt váltom ki a lányokból – kezdett el kacsingatni, majd mivel erre csak egy bandzsítást kapott válaszul, áttért a macsós szemöldökvonogatásához.

- Tiszta bolond vagy – nevettem el magam.

Idő közben megérkeztünk a pékséghez, Szabi udvariasan kitárta előttem az ajtót, majd hála a karácsonyi pluszpénznek, kivételesen nem aprókból álltunk neki összekuporgatni egy rétesre, hanem kettőre is simán futotta. Innen indultunk volna a tovább a tetőhöz, de Szabi előtte még elszaladt a mosdóba, és hát innen jön az a rész, amikor kezdett a friss kapcsolatunk elindulni a lejtőn.

A fiú kinn hagyta a mobilját, ami önmagában nem nagy szám, de épp rezgett a készülék, hogy SMS érkezett. Esküszöm, hogy eszem ágában sem volt elolvasni a beérkezett üzenetet, csak hát a kijelzőn megpillantottam Vivi nevét, és ha már úgy is épp arra tekintgettem, akkor szemrevételeztem azt a néhány sort is, amit barátnőm Szabinak írt. Bár ne tettem volna...

Vivi üzenete: Oké, akkor 13.45-kor a szállodánál! Puszi!

Természetesen beindult a fantáziám. A szállodáról, a pusziról, valamint Vivi és Szabi kettőséről összesen egy dologra tudtam asszociálni, és hát ez a gondolat nem igazán hagyott nyugodni. Ami pedig egy nőt nem hagy nyugodni, az nem sokáig marad kinyomozatlanul, így hát mielőtt racionális felem lebeszélhetett volna, megragadtam Szabi telefonját, és beléptem az egész beszélgetésbe. Nem kellett túl sokat visszalapoznom, hogy összerakjam a képet, és hát ahhoz sem kellett sok, hogy ne vágjam hozzá a mobilt a pékség ablakához, majd menjek Szabi után a férfi mosdóba, és fojtsam bele a WC-be.

Vivi üzenete: Akkor egy gyors menet, amíg Hanna lerendezi Theo-t?? ;)

Szabi üzenete: Persze, mehet! :D

Gyors menet, amíg lerendezem Theo-t? Nem is tudtam hirtelen, hogy melyikük a gerinctelenebb. Az üzenet alapján Vivi tökéletesen képben volt azzal kapcsolatban, hogy Szabi meg köztem alakul valami, erre ahelyett, hogy végre szakítana a fiúval való egy éjszakás kalandjaival, rástartol a barátomra? Na, utóbbi meg a másik fele! Mégis mennyi bőr van a képén, hogy nekem teszi a szépet, arról beszél, hogy alig várja, hogy végre az övé legyek, majd az első adandó alkalommal összefekszik mással? Ráadásul pontosan tudja, hogy mennyire rettegtem arról, hogy képtelen félretenni ezt az életstílusát, hogy én is csak egy leszek azok közül a lányok közül, akik megvoltak neki. De várjatok, mégsem! Engem még azelőtt megcsal, hogy meglettem volna neki! Hát nem fantasztikus? Én ilyen kiváltságos vagyok. Végül is négy év barátság után igazán kijár nekem ez a kitüntetett bánásmód...

Persze ezek a gondolataim már kicsit kiszínezettek. Mármint nyilván bennem volt ez a cinizmussal tarkított harag is, de hogy őszinte legyek, sokkal inkább összetört ez a néhány SMS, mint amennyire feldühített. Piszkosul bántott, hogy a hátam mögött Szabi tényleg az első lánnyal összefekszik, akivel csak lehet. Hogy úgy éreztem, még csak meg sem próbálja parkolópályára tenni a csajozós énét. Hogy egész egyszerűen csak addig voltam neki érdekes, amíg nem érte el, hogy válasszak közte és Theo között. Amint helyrekerült az önértékelése, amint elfoglalta a helyét a képzeletbeli dobogó felső fokán, hátba is szúrt. Hogy a négy éves barátságunk ennyit jelentett neki. Hogy nem értette meg, hogy mennyire nehezen szántam rá magam arra, hogy kilépjünk a biztonságos barát zónából. Hogy én tényleg odaadtam neki a szívemet, hogy őszintén elmondtam neki, hogy szeretem. Hogy elérte, hogy máshogy tekintsek rá, elérte, hogy vele akarjak lenni, elérte, hogy elhiggyem, értem képes megváltozni. Hogy jött azzal a szövegével a következő randinkról, hogy a világ legédesebb mosolyával biztosított arról, hogy bárhogy is döntsek, ő szeretni fog. Hogy úgy beszélt az első igenemről, mintha minimum élete fő célja lenne, hogy egyszer tényleg szabad utat adjak neki, majd mikor ráveszem magam arra, hogy megnyíljak neki, hogy engedjem ki az érzéseimet a mögül a képzeletbeli fal mögül, amit a barátságunk megőrzése érdekében teremtettem, mindent tönkre tesz. Úgy éreztem, hogy elárult, hogy a saját egoizmusát többre tartotta, mint a kapcsolatunkat. Ez pedig fájt, kegyetlenül bántott, egész egyszerűen elemi erővel marcangolt belülről. Egyfelől lerántott, próbálta sárba tiporni minden önbecsülésemet, másfelől pedig arra sarkallt, hogy revansot vegyek. Hogy megmutassam, engem nem tört meg ezzel a szemétkedésével, hogy pont ugyanolyan könnyen lépek túl rajta, mint ahogyan ő rajtam. Hogy nekem se jelentett semmit az a néhány kósza csók, hogy én se vágytam mindennél jobban arra, hogy végre mindenféle zavaró tényező nélkül együtt legyünk. Veszettül meg akartam neki mutatni, hogy amennyiben részéről ennyi a barátság, részemről se várjon többet, de mindenekelőtt látni akartam az arcán azt a meglepettséggel vegyülő csalódottságot, ami az én arcomra ült ki Vivi üzenete láttán. Látni akartam, a szemében megvillanó keserűséget, egész egyszerűen elégtételt akartam venni.

Végül csak visszaraktam a pultra a telefont, majd mintha mi sem történt volna, rákönyököltem az asztalra. Mikor Szabi kilépett a mosdóból egy pillanatra megremegett a gyomrom, erős késztetést éreztem arra, hogy a srác hajába nyomjam a rétesem, majd az őrjöngőfrász határán elszámoltattassam az üzenettel kapcsolatban. Erős volt a késztetés, de végül sikerült hideg nyugalmat erőltetni magamra. Nem akartam kijátszani a lapjaimat, ugyanolyan váratlanul szerettem volna lecsapni Szabira, mint ahogy ő tette velem.

- Akkor, mehetünk? - vágta zsebre a telefonját, majd apró bólintásom után, ismételten egymásba fűzte ujjainkat, és kivezetett a pékségből.

~ ~ ~

Mikor Szabi negyed egykor kilépett az albérletből, mondván fociedzésre megy, hatalmas erőfeszítések árán tudtam kierőszakolni magamból egy „jó szórakozás”-t. Éreztem, hogy nem sokáig fogom tudni visszatartani a könnyeimet, és bár titkon reménykedtem abban, hogy a fiú visszafordul, és inkább velem marad, természetesen nem tette. Amint becsapódott mögötte a lépcsőház ajtaja, elszorult a torkom, görcsbe rándult a gyomrom, és hiába próbáltam meggyőzni magam, hogy nem nekem kéne rosszul éreznem magam amiatt, amit legjobb barátom csinál, a józan eszem cserben hagyott.

Elfogott a remegés, és az addig visszatartott indulat elemi erővel tört utat magának. Elkapott a féktelen harag, és mielőtt akár végiggondolhattam volna, hogy mégis mit csinálok, megragadtam az egyik mosatlan tányért, majd hatalmas hévvel a szemközti falhoz vágtam. A porcelándarabok a maguk jellegzetes, kissé csilingelésre emlékeztető hangjukkal csapódtak le a parkettára, majd pattantak tovább a szélrózsa minden irányába. Némán néztem őket, vártam, hogy elöntsön az elégtétel, amiét már nem csak az én szívem van darabokban, de persze egy nyamvadt konyhai tányér sok mindent adott, csak elégtételt nem. A következő áldozatom egy pohár lett, de mivel annak a darabokra zúzása sem segített sokat, nekiálltam valami személyesebbet keresni. Gondolkodás nélkül téptem fel Szabi szobájának az ajtaját, és miközben a szemeimbe tóduló könnyekkel tudomásul vettem, hogy a fiú illata bekúszik az orromba és végigáramlik minden porcikámon, megragadtam az éjjeliszekrényén álló képkeretet. Bár terveim szerint mérlegelés nélkül tettem volna tönkre ezt is, a szemem sarkából rápillantottam a közös fotónkra, és ahogy végignéztem három évvel ezelőtti önmagunkon, a dühömet egy pillanat alatt felváltotta a csalódottság. Elég volt ránéznem Szabi derekamra fonódó kezére, hogy újra a srác ölelésében érezzem magam, és ráébredve arra, hogy ez az ölelés soha nem lesz egyedül az enyém, elfogott a zokogás. Pillantásom átkeveredett a fiú másik oldalán vidáman mosolygó Vivire, és ahogy elnéztem egymás mellett álló kettősüket, késztetést éreztem arra, hogy letakarjam magam a fotóról. Remekül néztek ki együtt, és miután elemeltem kezemet a képről, teljesen oda nem illőnek éreztem magamat.

Néma sírásomból a telefonom ébresztője rángatott ki, emlékeztetve arra, hogy ki kell mennem Theo elé a reptérre. Nehezen vettem erőt magamon, de végül kézfejemmel letöröltem sírásom nyomait az arcomról, majd egy kevés sminkkel igyekeztem vörös szemeimet kevésbé feltűnővé varázsolni. Ügyködéseimnek hála már nem úgy festettem mint egy szívzűrös tini, hanem mint akinek kettőt bemostak. Hát nem remek? Mindenesetre legalább azt megállapítottam, hogyha ilyen külsővel szakítok Theo-val, akkor annyira nem is fogja bánni, hogy ejtettem.

Már a villamoson ültem, mikor jelzett a mobilom, hogy SMS-t kaptam.

Szabi üzenete: Este egy vacsi?

Meg a nagy lófaszt! Hogy lehet valaki ennyire pofátlan? Vivi ennyire rossz az ágyban, hogy szükségét érzi még egy levezetésnek, vagy szimplán csak komolyan ennyire a farka után megy? Mindenesetre a többi utasnak mázlija volt, hogy semmi törékeny nem akadt a kezem ügyébe, mert hirtelen megint kedvet kaptam a tányérdobáláshoz.

Hanna üzenete: Nem szép dolog edzés közben SMS-ezni :P – érkezett a passzív válaszom.

Szabi üzenete: Nem szép dolog, hogy edzés közben is a fejemben jársz... Mi lesz így azzal, hogy csak magammal foglalkozom?

Hitetlenül csóváltam meg a fejemet, és bár énem egyik naiv fele automatikusan ellágyult a szőkeség szavaitól, büszke felemet csak tovább ingerelte az a mérhetetlen pofátlanság, amivel Szabi intézte az ügyeit. Visszagondolva arra, amikor bepillantást engedett a taktikus, csajozós énébe, tökéletesen el tudtam képzelni, hogy a tegnapi szerelmi vallásom is egy jól működő expedíciója végterméke volt. Hogy tökéletesen kiszámolt minden egyes pillanatot, hogy nem pusztán baráti jóindulatból kapott fel a spinning után, hanem még az is összeállt a fejében, hogy hova kell raknia a tenyerét a lábamon ahhoz, hogy biztosan csókkal végződjön az este. Leírhatatlanul zavart, hogy ennyire rászedett, attól pedig, hogy még hülyének is néz, komolyan bicska nyílt a zsebemben.

Még a reptérre érve is Szabin agyaltam, aminek hála egyébként nekimentem az üvegajtónak, de már annyira pocsék hangulatban voltam, hogy a hatalmas nézőközönség előtti bénázásom se tudott lesújtani. Csak rámosolyogtam a meghökkenve álló emberekre, majd második próbálkozásra sikeresen besétáltam a reptér fedett részébe. Szerencsére a kijelző panel nem jelezte Theo gépének a csúszását, hamarosan pedig meg is jelent egy jó nagy emberáradat, ami egy gép érkezését jelezte. Mivel az olasz srácnak volt feladott poggyásza – a családja alaposan berendelt odafelé a jellegzetes magyar kajákból – sejtettem, hogy nem az elsők között fog érkezni, de ettől függetlenül lábujjhegyre állva szuggeráltam a tömeget, hogy biztos kiszúrjam.

Aztán megpillantottam, és hirtelen bekattant bennem valami. Az olasz srác szokásához hűen piszkosul jól nézett ki, és bár csak egy hét erejéig volt távol, így is lebarnult, ami csak tovább fokozta sármját. Mármint ne értsetek félre, nem úgy kattant be bennem a dolog, hogy hirtelen halálosan beleszerettem Theo-ba, hanem rádöbbentem arra, hogy a srác lesz én Vivim. Jesszusom, ez így most még gázabbul hangzik, de azért remélem, bennetek is kezd összeállni a kép. Szabi piszkosul megbántott, és bár biztos voltam benne, hogy őt annyira nem érinti meg, ha összeszűröm a levet egy másik sráccal, arra is száz százalékig megesküdtem volna, hogy Theo roppant mód zavarja az ő büszkeségét. Mert bármennyire is nem jelentettem neki igazából semmit, ettől függetlenül az olasz srác felébresztette benne a féltékenységet, és irtózatosan szerettem volna újra látni a Szabi szemében megvillanó önzőséget. Akartam, hogy ha csak egoizmusból is, de akarjon engem, és látni akartam, ahogy arcáról lefagy az a magabiztos mosoly, amikor életében először ejti valaki.

- Szia Szépség! - rántott ki gondolataimból Theo hangja.

- Annyira jó, hogy megjöttél! - ugrottam a nyakába, és bár gyanítom a srác teljesen más okoknak tudta be hatalmas lelkesedésemet, nem igazán tudott zavarni.

Hamarosan Theo ajkai már rá is találtak az enyéimre, és azt kell mondjam, hogy még életemben nem esett ennyire jól az olasz fiú csókja. Végre éreztem az elégtételt, amit a tányérok falhoz vágása nem adott meg, és bár az egyik felem emlékeztetett arra, hogy szánalmas dolog a részemről, hogy kihasználom Theo-t, nem tudott érdekelni. A fiú csókja maga volt a megváltás, egész egyszerűen ha csak percek erejéig is, de úgy éreztem, hogy újra összeáll a szívem, és annyira jó volt a fájdalomból ebbe a – még ha csak hazug – érzelmekkel teli világba menekülni, hogy képtelen voltam a lelki ismeretemre hallgatni.

- Hoztam neked valamit! - szakította félbe a csókot Theo, mire valahogy lelkesedést varázsoltam az arcomra, és érdeklődő pillantással figyeltem, hogy mit vesz elő a zsebéből a srác.

Ahogy megláttam az apró ékszeres dobozkát, elkapott a deja vu érzés, és bár minden erőmmel igyekeztem visszaszorítani a kitódulni készülő emlékképeimet, igen hamar magam előtt láttam a pályaudvaron álló Szabit. Talán csak beképzeltem, de a nyakamban függő baglyos medál hidegebbé változott, arra késztetve, hogy jobbommal odanyúljak, és mint valami elcseszett romantikus filmben, megszorítsam az apró madarat. Talán ha Theo nem áll ott rám mosolyogva, akkor még az óra számlapjára is vetettem volna egy hosszú pillantást, de határozottan ott állt, így végül ujjaimmal elengedtem a medált, és helyette az olasz srác ajándéka után nyúltam. Ismerős mozdulatokkal nyitottam fel a doboz tetejét, majd egy alig észrevehető mosollyal vettem tudomásul, hogy az élet egész egyszerűen szívat. Jó, az igazi pech az lett volna, ha egy tökéletesen ugyanolyan lánc pihen a dobozka alján, de szerencsére ennél egy fokkal kegyesebb volt a sors.

- Anyukám Muráno-ban dolgozik egy üveggyárban. Onnan van – magyarázta Theo, miközben felemeltem az ékszert.

Vékony ezüstláncon lógott egy elképesztően gyönyörű, a kék minden színárnyalatában játszó, apró virágmintás üvegmedál. Az egész maga volt az elegancia, az aprólékosság, a kidolgozottság, a tökéletesség. Tényleg lenyűgözően szép volt, az a fajta ékszer, amit ha egyszer meglátsz, akkor képtelen vagy nélküle kimenni a boltból. Képtelen vagy, kivéve ha a nyakadban lóg egy nyamvadt baglyos medál, aminek szárnyai egy számodra elképesztően fontos kapcsolat emlékeit rejti.

- Ez gyönyörű szép – mosolyogtam rá a srácra. - Köszönöm szépen – öleltem át.

- Feltegyem? - érdeklődött kedvesen a srác.

Nem túl határozottan, de rábólintottam az ajánlatra, majd talán a normálisnál sokkal lassabban, de kikapcsoltam a Szabitól kapott medálomat. Ahogy a tenyerembe fogtam a baglyot, akaratlanul is rásiklott egyik ujjam arra az apró pöcökre, amitől aztán a madár széttárta szárnyait, láthatóvá téve az órát. Persze fel se fogtam, hogy milyen állást mutatnak a mutatók, tekintetem a fotón cikázott végig, de végül valahogy erőt vettem magamon és a kabátzsebembe csúsztattam az ékszert.

A hajamat elhúztam, hogy Theo könnyedén bekapcsolhassa a láncot, és ahogy a fiú kézfeje egy óvatlannak álcázott mozdulattal végigsiklott a nyakamon, akaratlanul is beleborzongtam az érintésbe. A fiú ezt jó jelnek vette, így mielőtt arrébb lépet volna mögülem, még egy puha csókot is kaptam a vállamra.

- Jól áll – kacsintott Theo, miután szembefordított magával.

- Tényleg köszönöm.

A srác erre csak egy aprót biccentett, majd megfogta a kezemet, és megindultunk kifelé. A hazaúton a szünetről beszélgettünk, mert bár telefonon keresztül azért tartottuk a kapcsolatot, azért az nyilván nem ugyanaz. A villamoson a fiú mutatott néhány képet, amiken amúgy Clariee is rajta volt, és hát édesdeden szorongatta egy másik olasz srác kezét. Legszívesebben a fejemet a falba vertem volna, hogy komolyan azt hittem, Theo mindkét országban fenntart magának egy barátnőt a biztonság kedvéért, de higgyétek el, ha ez lenne az egyetlen dolog, amiről a mai nap folyamán kiderült, hogy félreértettem, akkor mennybe mennék.

Hazaérve még üres volt az albérlet, ami nálam egyet jelentett azzal, hogy Szabi és Vivi gyors menete mégsem volt annyira sietős, mert talán egy kicsivel jobban élvezték egymás társaságát, mint azt eredetileg gondolták volna. Persze erre a gondolatra újfent elöntött a harag, de gondoltam Theo előtt nem állok neki különféle konyhaeszközöket hajigálni, mert a végén még ő is dobna, és még egy pofára esést nem igazán bírtam volna elviselni.

- Többiek? - érdeklődött Theo, mire legszívesebben rávágtam volna, hogy épp egy szállodában kényeztetik egymást.

- Vivi ma jön haza, Szabi meg edzésre ment – vontam meg végül a vállam.

- Szóval akkor egy ideig még kettesben vagyunk? - jelent meg az arcán az a becserkészős vigyora, amit már az első találkozásunk alkalmával megvillantott.

- Úgy fest a dolog – jegyeztem meg szórakozottan, majd sokat sejtetően beharaptam alsó ajkaimat.

Theo tekintete végigkövette a mozdulatot, mire tovább játszva a fiú idegein kibújtam a kabátomból, majd gondosan ügyelve arra, hogy a felsőm közben felcsússzon, felakasztottam a dzsekit a legfelső fogasra. Nem lepett meg, hogy az olasz srác pillantása már nem az arcomon időzik, és igazság szerint még jól is esett, hogy a végtelenül kiszámítható játékom ellenére is kitüntet a figyelmével.

- Ezúttal ugye nem értelek félre? - bukott ki a fiúból a kérdés, miközben ő is megszabadult a dzsekijétől.

- Csak egy módon tudhatod meg – kacsintottam.

Theo-t nem kellett túlságosan győzködni, a következő másodpercben hátam már nekifeszült a konyhapultnak, a fiú ajkait pedig mindössze néhány milliméter választotta el az enyéimtől. Pillantása végigszáguldott az arcomon, mintha a visszakozásom jeleit keresné a vonásaimban, de nekem eszem ágában sem volt visszatáncolni. Csak felvont szemöldökkel jeleztem, hogy nem értem a hezitálása okát, mire a fiú elvigyorodott, és végre valahára megcsókolt.

Kezei igen hamar a pólóm alá tévedtek, majd ujjai ráfonódtak a csípőmre, és könnyedén felültetett a pultra. Hogy közelebb vonjam magamhoz, lábaimmal átfontam a derekát, majd magam sem tudom, hogy milyen ötlettől vezérelve, de egy pillanat erejéig Theo ajkaiba haraptam. A fiú a meglepettségtől egy pillanatig lélegezni is elfelejtett, de a következő másodpercben már alkalmazkodott is kissé elvaduló énemhez, és az addigi lágy csókjait felváltották a vad, szenvedélytől erőszakos érintései. Én pedig erre vágytam. Nem akartam, hogy arról magyarázzon, hogy mennyire szeret, nem az óvatoskodást akartam érezni a pillantásaiban. Arra vágytam, hogy kiverje a fejemből Szabi egész lényét, és ezekkel a kemény, már-már érzéketlen csókokkal tökéletesen megkaptam, amit akarok. Theo remek figyelemelterelésnek bizonyult, és ezúttal a lelkiismeretes énem se kezdett el arról magyarázni, hogy aljas dolog a részemről kihasználni a fiút. Az egész lényem tudta, hogy erre van szükségem, hogy máskülönben egész egyszerűen összeroppanok, és megállás nélkül azon agyalok, hogy mégis mi történhet ezekben a pillanatokban Vivi és Szabi között. Hogy újra elkap a zokogás, hogy esetleg tönkrevágok még egy komplett konyhai szettet. Igazságtalannak éreztem, hogy én érzem rosszul magam azért, mert Szabi egy aljas rohadék, és valahogy amikor Theo megcsókolt, sokkal elviselhetőbbnek tűnt az egész. Minden porcikámat átjárta az elégedett érzés, hogy sikerült a revansot venni, és azokban a pillanatokban egyedül ez az érzés éltetett. Olyan volt, mint a levegő, egész egyszerűen nem bírtam volna ki nélküle, szétestem volna. Nem akartam darabokra hullani, nem voltam biztos abban, hogy valaha is újra összeraknám magamat, így még azelőtt megpróbáltam fixálni a szívemet, hogy apró szilánkokra hullott volna szét. Ha úgy tetszik, Theo volt az én ragasztóm, és bár önzőség a részemről, sokkal jobban foglalkoztatott a saját magam lelki épsége, mint az olaszé.

- Ha tudom, hogy ilyen nagyra értékelsz egy nyakláncot, hamarabb is vettem volna – súgta a fülembe Theo, majd ajkai lecsaptak a nyakamra, mire kiszakadt belőlem egy sóhaj.

- Csss! - hallgattattam el. Semmi kedvem nem volt csevegni. - Mi lenne, ha nálad folytatnánk?

A fiú készségesen eleget tett a kérésemnek, leemelt a pultról, majd miközben újra megcsókolt, hátrafelé megindult a szobája felé, magával húzva engem is. A srác gyakorlott mozdulattal rúgta be magunk után az ajtót, hamarosan pedig hátam alatt megéreztem az ágy puha matracát. Egy másodperc erejéig eszembe jutott az áramszünet estéje, mikor Szabi ágyán feküdtem, kissé más motivációkkal, de határozottan ugyanilyen helyzetben, de az egész tényleg csak egy villanásnyi emlék volt. Mintha agyam egyik végtelenül gyenge, de kitartó fele megpróbált volna figyelmeztetni, hogy hatalmas hülyeséget igyekszem elkövetni. Kigyullasztotta a gondolataimban a vörös felkiáltójelet, de hiába minden igyekezete, gyengének bizonyultam ahhoz, hogy szembesüljek a valósággal. Nem akartam elfogadni, hogy a szívem nem tud olyan könnyen túllépni Szabin, mint azt az agyam elvárta volna. Sürgettem a tovább lépést, nem akartam elmerülni a fájdalomban, egész egyszerűen nem voltam elég erős hozzá. A döntő pillanatokban sosem vagyok elég erős...

Abban a másodpercben, hogy ujjaim rákeveredtek Theo farmerének gombjára, megpecsételtem a sorsomat Szabival. Életem talán legnagyobb hibáját követtem el, és bár mentségemre szóljon, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mekkora pusztítást készülök véghezvinni, pontosan tudom, hogy én toltam el. Kegyetlenül eltoltam...

~ ~ ~

Némán feküdtem Theo mellett, hagytam, hogy ujjai újra meg újra végigsimítsanak fedetlen vállamon, de igazság szerint érintése semmit nem jelentett. A gondolataim teljesen máshol jártak, és hiába igyekeztem kizárni Szabit a fejemből, a srác szokásához hűen nem ismerte a nem szót. A torkom összeszorult, könnyek kezdték ellepni a szememet, és bár szinte megfeszültem, hogy visszatartsam a feltörni készülő zokogást, esélyem se volt. Elmúlt a Theo nyújtotta védőfal, bár hogy őszinte legyek, a fiú sajnos sosem volt alkalmas arra, hogy fedezéket jelentsen. Szabival szemben egész egyszerűen tehetetlen volt a srác, és sajnálatos módon ezzel nem volt egyedül. Legjobb barátom túlságosan mélyen beleivódott a személyiségembe ahhoz, hogy egy sima parancsszóval eltüntessem onnan. Azáltal pedig hogy a részemmé vált, játszi könnyedséggel tudott tönkretenni.

- Hé, mi a baj? - fordított maga felé Theo, mikor észrevette, hogy testem megremeg a sírástól. - Ennyire rossz vagyok az ágyban?

Bár a poén tragikus volt, a szándékot egy félmosollyal értékeltem. A fiú erre mutatóujjával letörölte arcomról a könnyeimet, majd egy kérdő pillantást küldött az irányomba. Nem sok kedvem volt beavatni őt a dologba, de pontosan tudtam, hogy joga van tudni arról, hogy mi történt Szabi és köztem. Még ha néhány csóknál nem is mentünk tovább, az egész többet jelentett számomra, mint Theo-val a kapcsolatunk egésze, és ez határozottan nem volt rendben. Látszatra sokkal többet adtam az olasz srácnak, és mégis, mindazt ami számít, azt tálcán kínáltam Szabinak.

- Előbb felöltözöm, mert különben hihetetlenül komolytalan lesz, amit mondani akarok – vallottam be a srácnak, aki szerintem innen már sejtette, hogy mi jön, de azért csak bólintott.

Összeszedegettem az ágy mellé lehullott ruhadarabjaimat, majd gyors mozdulatokkal újra magamra aggattam őket. Éreztem, hogy Theo minden egyes mozdulatomat figyeli, miközben hozzám hasonlóan ő is felöltözött, és bár egy kicsit még győzködtem magam, hogy ha adnék egy kis időt a srácnak, akkor minden helyre rázódna, kinőttem abból, hogy minden naivitásomnak felüljek.

- Tényleg elképesztően sajnálom, és esküszöm, hogy nagyon kedvellek, és próbáltam többet érezni, de nem megy – vágtam bele a közepébe. - Amíg nem voltál Magyarországon, alakult valami köztem és Szabi között, és bár én vagyok a világ legnagyobb idiótája, de őt szeretem. Hiába tudom, hogy nem lesz vele semmi, nem lenne igazságos veled szemben, ha csak azért lennénk együtt, mert próbálom elterelni a figyelmemet. Jó srác vagy Theo, és bár többet érdemelsz, mint a világ legsablonosabb lekoptató szövege, nem passzolunk össze.

- Hé Hanna! - szakított félbe, mire félve a szemébe néztem. - Nem vagyok hülye, sejtettem, hogy van valami közted és Szabi között. Nem tudom, hogy honnan szeded, hogy nem lesz vele semmi, mert az alapján a néhány fenyegető SMS alapján, amivel megajándékozott az ittlétem alatt nem úgy tűnik, hogy ő ne akarna semmit – magyarázta, vagy legalábbis valami hasonlót, mert olyan gyorsan beszélt, hogy alig értettem. - Szóval megértem, elfogadom, és tényleg rendben van. Jó volt ez a mai – bökött fejével az ágy felé -, de ha már az őszinte pillanatainkat éljük, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, ugyanis ha te nem szakítottál volna velem, megtettem volna én.

- Na, sokkal jobban érzem magam – nevettem fel kínomban.

- Tudod, nem a te hibád, csak nem passzolunk össze – öltötte ki a nyelvét, mire elmosolyodtam. - Barátok?

- Barátok – bólintottam rá. - És, figyelj... - kezdtem volna bele, de Theo leintett.

- Nem mondom el Szabinak.

Ez pedig a végszavunk volt, ugyanis ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. Gyorsan kislisszoltam a fiú szobájából, és ahogy kiértem a nappaliba, szembe találtam magam Vivivel. A lány kedves mosollyla az arcán köszöntött, majd elkezdett fecsegni valamit arról, hogy mennyire jó, hogy megint itt van, ugyanis a családja eléggé lefárasztotta a szünetben. Az a közvetlenség amivel felém fordult olyan hirtelen idegesített fel, hogy képtelen voltam kontrollálni a vonásaimat. Másodpercek alatt kihozott a sodromból, és mielőtt Vivi felkészülhetett volna a kirohanásomra, nekitámadtam:

- Hogy lehetsz ekkora ribanc? - vágtam a fejéhez a kérdést, mire persze barátnőmben benne akadtak a szavak.

- Tessék? - kérdezett vissza, és gyanítom ekkor még abban a hittben volt, hogy valami furcsa játékot játszom vele.

- Pontosan tudod, hogy Szabi és köztem végre klappolnak a dolgok, aztán lefekszel vele? Hogy tehetted ezt meg velem? Miért nem tudsz egyszer félreállni? Miért kell neked újra meg újra visszatérni Szabihoz? Ráadásul barátod van, az ég szerelmére! - fakadtam ki.

- Te megkattantál Hanna? - kerekedett ki Vivi szeme. - Mi az istenről beszélsz?

- Egy gyors menet, a szállodánál találkozunk... - idéztem a szavakat az SMS-ből. - Tornáztasd meg a kis buksidat, vagy Szabi ennyire szar az ágyban, hogy öt perc után se emlékszel rá?

- Anyám – nevetett fel Vivi, mire komolyan elgondolkoztam azon, hogy barátnőmnek nincs ki mind a négy kereke. - Félreérted Hanna – csóválta meg a fejét. - A gyors menet egy squash játszmára vonatkozik, és azért a szállodánál találkoztunk, mert Szabi ott tud ingyen parkolni. Néha szoktunk játszani, és mivel mondta, hogy szeretné az estét veled tölteni, ezért kivételes nem értünk rá órákig, ezért gyors – magyarázta.

Igen, ekkor semmisültem meg teljesen. Elkezdett forogni velem a szoba, összeszorult a gyomrom, és másodpercek alatt elkezdett a hányinger kerülgetni. Legszívesebben háromszor fejbe csaptam volna magam abban a pillanatban egy rohadt nagy baltával, majd hogy biztosan fájjon, befeküdtem volna egy vonat alá. Ekkor szembesültem azzal, hogy kegyetlenül és végérvényesen tönkretettem. Nem kergettem illúziókat azzal kapcsolatban, hogy Szabi szemet hunyna a Theo-val való afférom felett, és igazság szerint ezért nem is tudtam volna hibáztatni.

- Úristen – súgtam magam elé, miközben a fal mentén a földig csúsztam, és arcomat a tenyerembe temettem.

- Hé, nyugi már! Nem haragszom – simította meg a hátamat Vivi. - Bár azért a ribanc erős volt – jegyezte meg.

Nem válaszoltam a lánynak, igazság szerint ha akartam volna se tudtam volna. A sírás egy másodperc alatt úrrá lett rajtam, a torkomban olyan méretű gombóc keletkezett, hogy azon se csodálkoztam volna, ha megfulladok. A zokogás rázta az egész testemet, a könnyek megállíthatatlanul peregtek végig az arcomon, majd egy-két kitartóbb csepp a farmeremre is hullott, apró pöttyöket hagyva maguk után. Egyszerre szakadt ki belőlem a megkönnyebbülés, hogy Szabi nem szúrt hátba, és egyszerre tört elő belőlem a mérhetetlen utálat önmagammal szemben. Én elvárom, hogy őszinte legyen hozzám, hogy ne csak hülyítsen, és mindig, mikor ilyen téren bíznom kéne benne, megingok. Bármikor a tűzbe mennék érte, esküszöm. Ha akár csak egy századnyi esélye is lenne annak, hogy kimenthetem őt egy égő házból, nem hezitálnék. Mégis, mikor arra kerül a sor, hogy mennyire hűséges a barátnőjéhez, mindig elbizonytalanodom. Pedig tudom, hogy nem bántana engem, tudom, hogyha nem lett volna száz százalékig biztos abban, hogy meg akarja velem próbálni, akkor nem mondta volna. Így utólag pontosan tudom, hogy nem vert volna át. Csa hát utólag mindig többet tud az ember.

- Hé Hanna – guggolt le mellém Vivi. - Mi történt?

- Eltoltam – feleltem a sírástól remegő hangon. - Lefeküdtem Theo-val – sütöttem le a szemeimet, Vivi pedig a szavaim hallatán teljesen ledermedt.

- Tessék?

- Nem akarom még egyszer kimondani – csóváltam meg a fejem. - Így is elég szar embernek érzem magam... Pedig tényleg szeretem Szabit, Vivi! Esküszöm, hogy szerelmes vagyok belé. Azóta szakítottam Theo-val, csak valahogy mikor azt hittem, hogy ti a hátam mögött kavartok, elöntött az ideg. Bosszút akartam állni, látni akartam Szabi szemében a féltékenységet. Tudom ez nem indok, sőt! Csak hát... - hadartam össze-vissza ami az eszembe jutott.

- Mi van? Lefeküdtetek, aztán szakítottál vele? - próbálta összerakni a képet Vivi.

- Megmondtam neki, hogy Szabit szeretem – bólintottam. - De azt hiszem ez perceken belül tárgytalan lesz. Egyáltalán hol van Szabi?

- A fociedzésen felejtette a lakáskulcsát, ezért visszament az öltözőhöz – magyarázta Vivi. - Na, keljél fel a földről! - parancsolt rám, és úgy meglepődtem a kemény hanghordozáson, hogy automatikusan feltápászkodtam. - Apró kilengés volt, mindenkinél van ilyen. Különben is, még elvileg nem voltál Szabi barátnője, szóval ez nem számít szigorúan vett megcsalásnak.

- Vivi, kár a gőzért. Ezt nézhetem balról, nézhetem jobbról, mindenképpen egy szemét vagyok...

- Hanna, most vagy előadod a mártírt, és hagyod, hogy ez a hiba teljesen tönkre vágja az életedet, vagy összeszeded magad, és túllépsz rajta. Ha Theo nem köp be, akkor Szabi soha nem fogja megtudni, hogy mi történt, amiről pedig valaki nem tud, az nem is fáj neki. Hagyd, hogy ma este levegyen a lábadról, ezt a kilengést pedig engedd el. Tudom, hogy nehéz, és a lelkiismeret meg minden hülyeség, de ha nem akarod, hogy Szabi és közted végérvényesen vége legyen mindennek, akkor te is tudod, hogy ez a helyes döntés. Szereted őt, te magad mondtad. Ha pedig szeretsz valakit, azzal hidd el, hogy jóvá teszed a hibáidat – magyarázta. - Szóval, Theo mekkora fenyegetés?

- Azt mondta nem mondja el – válaszoltam készségesen, miközben Vivi szavait ízlelgettem. - Te tényleg elhiszed, amit mondasz, vagy magadat is csak ezzel nyugtatod?

- Abban hiszek, hogyha egy ember rájön, hogy hibázott, akkor az épp elég büntetés neki.

Csak egy apró bólintással feleltem barátnőm szavaira, majd hosszú percekig csak merengtem a tanácson. Egyik részemnek roppant mód csábító volt a gondolat, hogy egy kósza kilengésnek titulálja a Theo-val való kalandot, és elfelejtse örökre, azonban lényem egyik lelkiismeretesebb fele nem tartotta jó ötletnek a hallgatást. A legjobb barátok megérdemlik az őszinteséget, de néha az ember elhallgat dolgokat, hogy ne bántsa a másikat. Persze jobb ha nem tesz olyat, amit el kéne hallgatnia, de ha már megtette, akkor néha talán megbocsátható a kegyes hallgatás. Mert tényleg szeretem őt, és nem akarom elveszíteni. Mert bár ez nem sok mindenre mentség, de még azelőtt beláttam, hogy szerelmes vagyok belé, hogy tudomást szereztem volna arról, hogy nem is történt közte meg Vivi között semmi. Nem állított meg időben a tudat, de talán előbb fékezett le, mint az túl késő lett volna. Legalábbis piszkosul bízom abban, hogy ez így van, mert ha nem, akkor fogalmam sincs, hogy mi fog megmenteni a zuhanástól.

Így most itt ülök a gépem előtt, és várom, hogy Szabi hazaérjen. Vivi felügyelete mellett rendbe szedtem a külsőmet, Theo-val még egyszer megbeszéltük, hogy minden rendben közöttünk, a délutáni alakításunk pedig köztünk marad, jelenleg pedig igyekszem magamat meggyőzni arról, hogy ha már hibáztam, legalább helyesen próbálok tovább haladni.