Téli bejegyzés #15 – 2016.01.01

Halihó! :)

Ezennel megjött a 15. Fejezet! :) A múltkorihoz hasonlóan elég terjedelmesre sikeredett, illetve a végére úgy hiszem eléggé felpörögnek az események, de majd úgy is látni fogjátok :) Jó olvasást hozzá, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

 

Téli bejegyzés #15 – 2016.01.01

Hát srácok, ez is eljött... 2016. Mondanám, hogy kitörő lelkesedéssel vetettem bele magam az új évbe, de igazság szerint kegyetlenül hasogat a fejem a tegnapi bulitól, és bármennyire is szeretném, hogy ez legyen a legnagyobb problémám, ez korántsem így van. Persze az utóbbi események alapján nem meglepő, hogy semmi sem megy zökkenőmentesen, de kezdem úgy érezni, hogy a sors nálam kihúzta az „alaposan szívassuk meg” kártyát, és képtelen leakadni rólam. Az egyszer biztos, hogy fene jól csinálja a dolgát, de a rész közben ez szerintem nektek is fel fog tűnni, úgyhogy nem fecsegek nektek itt rébuszokban, hanem rá is térek az elmúlt napok eseményeire. Bőven van mit mesélnem...

Tehát, körülbelül öt percre arra, hogy befejeztem a múltkori bejegyzést, Szabi hazaért. Vivi egy jelentőségteljes pillantást vetett rám, mire csak egy aprót bólintottam, majd egy mély levegővétel után lenyomtam szobám ajtajának kilincsét, és magamra varázsolva a létező legmeggyőzőbb mosolyomat, kisétáltam a nappaliba. Szabi épp a cipőjét rúgta le magáról, majd mielőtt felém fordult volna, még alaposan megszemlélte magát az előszobai tükörben. Ahogy ujjaival gondosan arrébb igazgatta piszkos szőke tincseit, mosolyomba beköltözött az őszinteség, míg szemeimet automatikusan megforgattam a fiú hiúsága láttán.

- Na mi van Szépfiú, a változatosság kedvéért leragadtál önmagadnál? - cukkoltam.

A hangomra Szabi azonnal felém kapta a fejét, majd egy hosszú pillantással, tetőtől talpig végigmért. Élveztem, ahogy tekintete minden egyes négyzetcentiméteremet feltérképezi, egyrészt mert a srác figyelmétől elöntött a világ legkellemesebb beleborzongós érzése, másrészt mert így legalább lehetőségem volt tanulmányozni a szája szegletében megbújó pimasz mosolyt, és azokat a gyönyörű, mélykék szemeket.

- Szóval ''Szépfiúnak” tartasz? - vonta fel a szemöldökét.

- Talán – billentettem félre a fejemet. - De lehet csak a távolság áll neked ennyire jól – öltöttem ki rá a nyelvemet.

Persze Szabi erre gondolkodás nélkül megindult felém, és három lépés hátrálást követően hátam már neki is simult a szobám ajtófélfájának. A fiú mindössze néhány centire állt meg tőlem, pont akkora távolságra, hogy a józan eszem felmondja a szolgálatot, hogy a szívem háromszor hevesebb tempóra váltson, mint az normális lenne, és hogy a légzésem olyan ütemet vegyen fel, mintha minimum lefutottam volna egy félmaratont.

- Hát, nem is tudom – erőltettem végül ki magamból néhány épkézláb szót. - Az előbb jobb volt... - közöltem visszatartott nevetéssel.

Szabi persze igen hamar gondoskodott arról, hogy módosítsam a véleményemet a távolsággal kapcsolatban, ugyanis ujjait ráfonta a csuklómra, majd egy könnyed mozdulattal behúzott a szobámba. Másik kezével bezárta mögöttünk az ajtót, és ahogy hirtelen teljesen kettesbe keveredtünk, eléggé sok ötletem támadt az este további részével kapcsolatban. A fiú tekintete sokatmondóan lesiklott az ajkaimra, mire nyelvemmel ösztönösen megnedvesítettem őket. Cselekedetemre Szabi egy kissé mélyebb levegővétel reagált, majd közelebb hajolt, és egymásnak támasztotta homlokainkat. A tudat, hogy mindössze egy apró mozdulatra van szükségem ahhoz, hogy végre valahára megcsókolhassam a srácot csak tovább szaporázta a légzésemet, illetve ezúttal már abban sem voltam biztos, hogy sokáig képes leszek megállni a lábaimon, ugyanis azok a fiú közelségének hála kezdték felmondani a szolgálatot.

- Szemüvegre van szükséged Baba – mondta ki a diagnózisomat Szabi, amit persze nem bírtam ki elmosolyodás, illetve borzongás nélkül sem, mivel ahogy a fiú beszélt, ajkai súrolták az enyéimet. - Vagy esetleg egy pulcsit adjak? - kezdte el húzni az agyam, miközben kézfejével végigsimított a felkaromon, elérve, hogy libabőrök tucatjai jelenjenek meg a bőrömön.

- Gonosz vagy – adtam a tudtára, mire megkaptam a világ legédesebb bocsánatkérő mosolyát.

- Szerelmes vagyok beléd, Baba – bukott ki belőle, velem pedig egész egyszerűen megfordult a világ.

A szavaiba beleszédültem, a fejem zsongott az egymást kergető gondolatoktól, a szívem a meglepettségtől kihagyott egy ütemet, míg az agyam igyekezett feldolgozni a vallomást. Szabi nem először mondta ki, hogy szeret, de ezúttal szándékosan úgy válogatta meg a szavait, hogy tudjam, most nem baráti értelemben mondja. Persze egy sima „szeretlek”-et is kicsattanó lelkesedéssel fogadtam volna, de az, hogy szánt szándékkal éreztetni akarta velem, hogy itt többről van szó, végérvényesen elbűvölt. Ez volt az a pillanat, mikor biztosra mondtam, hogy hiba lett volna megragadni a barát zónában. Ekkor egész egyszerűen összetalálkozott a több év alatt kiépített mély barátság, és az a kémia, ami minden igyekezetem ellenére újra meg újra utat talált magának. És ez volt az a másodperc is, mikor imádkoztam, hogy Vivinek igaza legyen. „Ha pedig szeretsz valakit, azzal hidd el, hogy jóvá teszed a hibáidat”

Mert szeretem őt srácok. Piszkosul bele vagyok bolondulva Szabiba, és higgyétek el, hogyha visszapörgethetném az időt, akkor soha többet nem követném el azt a hibát, hogy nem bízom meg benne. Hogy eszembe se jutna összeszűrni a levet Theo-val, hogy egy másodpercig se haboznék rábólintani az ígéretére, mikor azt mondja, hogy ő lesz a következő srác, akivel randizni fogok. Hogy mikor először megcsókolt, akkor a pofon helyett garantáltan visszahúztam volna magamhoz, és biztos, hogy nem szálltam volna vonatra Debrecenben, hanem ott maradtam volna vele, és egész egyszerűen hagytam volna, hogy minden úgy történjen, ahogy annak lennie kell.

- Én is szerelmes vagyok beléd – feleltem végül, Szabi pedig amint megkapta, amire várt, végre megcsókolt.

Ajkai sürgetően találtak rá az enyéimre, mégis a heves érintésbe is beköltözött valamiféle lágyság, ami csak tovább növelte a káoszt a fejemben. Kettősség lett úrrá rajtam, vágytam arra, hogy a Föld lassabban forogjon, vagy nemes egyszerűséggel megálljon, több időt hagyva nekünk, és ezekben az álló pillanatokban annyi dolgot szerettem volna átélni, amire talán egy élet is kevés. Valahol fél úton jártam ennek a gondolatnak a megfogalmazásában, mikor is a fiú nyelve egy könnyed mozdulattal minden józanságomtól megszabadított, Szabi szokásához hűen kikövetelte magának, hogy rajta kívül ne tudjak másra koncentrálni. Ujjai bekúsztak a felsőm alá, kézfeje véletlennek álcázott mozdulattal végigsiklott az oldalamon, ajkai pedig elkalandoztak az állam, majd a nyakam vonalán, mígnem már egészen a kulcscsontom tájékán jártak. Akaratlanul is kiszakadt belőlem néhány apró sóhaj, aminek hallatán Szabi természetesen elvigyorodott, és teljesen beleremegtem abba, ahogy ajkai a mosoly közben végigsiklottak a bőrömön. A srác könnyedén játszott velem, pontosan tudta, hogy melyik érintése milyen hatást fog kiváltani belőlem, és bár talán máskor zavart volna, hogy ennyire kiismer, ezúttal élveztem, hogy végtelen természetességgel játszik az idegeimen.

- Oké srácok, én igyekeztem csendben maradni, de ha nem bánjátok, ezt már nem nézném végig – szólalt meg Vivi.

- Jesszusom, te mi az istent csinálsz itt? - ugrottam el Szabitól, illetve a szándék megvolt, de a szobám fala igen hamar megállított.

- Hát, izé – vakarta meg a fejét a lány, miközben kitartóan igyekezett az ajtó felé, és mintha minimum anyaszült meztelenül állnánk előtte, tenyerével eltakarta a szemeit. - Szóval én gondoltam, hogy itt a szobádban megvárom, amíg ti kinyáladzátok magatokat a nappaliban, csak hát kicsit máshogy alakultak a dolgok. Aztán mikor már benn voltatok, gondoltam nem szakítom meg a roppant cuki évődéseteket, utána már csak arra eszméltem fel, hogy Szabi épp szerelmet vall. Itt lesokkolódtam, majd mikor már magamhoz tértem, jobban egymásban voltatok, mint én azt látni szerettem volna, de mivel az ajtó mellett álltatok, esélyem se lett volna néma csendben kislisszolni, na meg a végén a szöszke még véletlenül letaperolt volna engem is... – darálta, de a sztori végét sajnos nem tudtuk meg, ugyanis Vivi sikerrel elérte az ajtót, és távozott.

Néhány másodpercig rezzenéstelen arccal bámultunk a becsukódott nyílászáróra, majd ahogy pillantásaink összetalálkoztak, kitört belőlünk a röhögés. Éljen az albérlet, és a privát szféra!

- Új láncod van? - bökött a nyakamra Szabi, mire egy pillanat alatt lefehéredtem. Hogy a fenében nem tűnt fel, hogy még mindig a Theo-tól kapott medál virít a nyakamban?

- Öhm – kaptam az ékszerhez, miközben igyekeztem valami épkézláb magyarázatot összerakni. - Még a szakítás előtt kaptam Theo-tól a reptéren, és hát mivel abban maradtunk, hogy barátokként folytatjuk, gondoltam ma még hordom – hebegtem.

- Jól áll – vonta meg a vállát a fiú. - Bár nekem határozottan jobb ízlésem van – fényezte még egy kicsit önmagát, amire szokásomhoz hűen csak egy szemforgatással feleltem. - Akkor, áll az a vacsi?

~ ~ ~

Az Erzsébet híd közepén álltunk, mindketten rákönyököltünk a korlátra, és miközben a gyrosainkat ettük – mert hát mi is lehetne jobb vacsira -, vidáman beszélgettünk gyakorlatilag mindenről. Megvitattuk, hogy milyen a Szabadság híd kivilágítása, hogy milyen rohadt hideg van télen a Duna felett, illetve, Szabi még azt is sérelmezte, hogy a kiszolgáló túl kevés paradicsomot rakott az ő pitájába. Mintegy kompenzálás gyanánt pofátlanul kivette a kezemből az enyémet, majd amíg én kikerekedett szemekkel bámultam, átpakolta a zöldségeket az övébe.

- Te most komolyan elvetted tőlem az összeset? - meredtem döbbenten a meglehetősen kiüresedett gyrosomra.

- Jó, tessék – sóhajtott fel, majd mintha minimum hatalmas szívességet tenne, hajlandó volt egy darab hagymakarikát visszaajándékozni.

- Nem is szeretem a hagymát... - húztam el a számat, mire a srác csak megvonta a vállát, és megette a felém nyújtott darabot. - Kérem vissza az uborkáimat!

Persze Szabinak esze ágában sem volt visszaadni a zöldségeimet, és kihasználva, hogy egy fejjel magasabb nálam, feltartotta maga felé a kezeit, majd röhögve szemlélte, ahogy ugrálva próbálom megkaparintani a saját kajámat. Egy idő után meguntam a szökdécselést, és elővéve legnőiesebb énem, jól érezhetően sípcsonton rúgtam legjobb barátomat, aki erre persze azonnal a lábszárához kapott. Ez nekem még jó is lett volna, csak sajnálatos módon a cifra káromkodása közepette nem igazán figyelt arra, hogy zárva tartsa az ujjait, így a gyrosa a zöldségeimmel együtt a Dunában végezte.

- Remek – néztem utána. - Mindegy, legalább a hús és a pita még megvannak... - haraptam bele szegény megcsonkított vacsorámba.

- Baba, te komolyan sípcsonton rúgtál?

- Úgy érzed? - érdeklődtem angyali mosollyal az arcomon. - Néha nem tudom kontrollálni a rugóreflexem.

- Ráadásul a gyrosom – hajolt át a korláton. - Adj egy falatot! - kezdett el az enyémből kunyerálni.

- Kizárt dolog...

- Milyen barátnő vagy te? Képes vagy végignézni, hogy éhen pusztulok? Nézd, már kezdek elfogyni... úristen, szédülök az éhségtől – kezdett el össze-vissza lépkedni.

Szabi színészi alakítását nem bírtam ki nevetés nélkül, és végül fejcsóválva ugyan, de felé nyújtottam a gyrosom. Természetesen a srác egy harapással megette a kajám háromnegyedét, majd olyan kiskutyaszemekkel nyújtotta vissza, hogy végül lemondtam a maradékról. A fiú vigyorogva ette meg az utolsó falatot, aztán mögém lépett, karjaival átfonta a derekamat, állát megtámasztotta a hajamban, ujjaival pedig a kabátom alá nyúlva apró köröket rajzolt az oldalamra. Csendesen néztük a Szabadság híd fényeit, és azt hiszem kicsit mindketten elmerengtünk azon, hogy mégis hogyan jutottunk el idáig.

Nem egyszer ettünk már ezen a hídon, bár azt hiszem inkább alkohol társaságában kerestük fel ezt a helyet, egy-egy buli előtti alapozás keretében. Rengeteget beszélgettünk a korlátot támasztva, és a fiú sem most először karolt át hátulról, bár azért amíg barát minőségben voltunk együtt, addig ujjai határozottan a kabátomon kívül maradtak. Igazából csak ilyen apróságokon mutatkozott meg, hogy komolyabb szintre léptünk, bár talán a komolyabb nem is a megfelelő szó erre, mert egy legjobb barátságba is iszonyú sok mindent kell tenni annak érdekében, hogy működjön. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy más területre keveredtünk egymással kapcsolatban, amiben megjelent az intimitás. Bár korábban álmodoztam arról, hogy Szabi és én talán egyszer egymásra akadunk, sosem gondoltam volna, hogy tényleg megtörténik. Viszont ahogy ott álltunk a hídon, és a fiú ujjai újra meg újra végigszántottak a bőrömön, hirtelen nem is értettem, hogy miért nem értünk el erre a szintre hamarabb.

- Szabi? - törtem meg a kettőnk között honoló csendet, mire a fiú adott egy puszit a fülem mögé.

- Hm?

- Felmegyünk a Gellért-hegyre?

- Este kilenckor komolyan az a legnagyobb vágyad, hogy megmásszunk több száz lépcsőt? A spinningből kiindulva ráadásul fél távtól cipelnem kéne téged – oltott be rögtön.

- Olyan szép a kilátás, ráadásul ott van a kedvenc játszóterem – érveltem.

- Néhány lámpa felülről, és egy homokozó... remek.

- Van hinta is, és tudod, olyan hordó, amiben ha futsz, akkor pörög, mint a hörcsögkerék – magyaráztam eltántoríthatatlanul.

- Ú, hordó! - csillant fel Szabi szeme, és másodperceken belül meg is indultunk a lépcsősor fel.

Természetesen fél úton valóban eljátszottam a gondolattal, hogy megpróbálom befűzni a fiút, hogy egy darabig cipeljen, de végül nagy nehezen erőt vettem magamon, és összeszorított fogakkal felszenvedtem magamat a csúcsra. Fentről mondjuk nekem szándékomban állt volna egy kicsit nézelődni, de Szabi két perc után közölte, hogy ez unalmas, ha felmegy a lépcsőházunk tetejére és kinéz az ablakon akkor is pont ugyanezt látja, meg amúgy is, ő már hordózni akar. Így hát könnyes búcsút vettem a gyönyörű tájamtól, na meg a terveimtől, hogy készítek néhány művészinek szánt képet a kivilágított Budapestről.

A játszótérre érve mindketten megörültünk, hogy csak a miénk az egész tér, és másodperceken belül már mindketten a hordóban voltunk, és versenyeztünk, hogy ki bír tovább állva maradni. Egy idő után mondjuk már szédültem a rengeteg forgástól, illetve nem egy kék-zöld foltot gyűjtöttem össze, a jobbra-balra való esésekben.

- Könyörgöm állítsd meg egy kicsit, mert különben kidobom a taccsot – kérleltem Szabit, aki kivételesen megszánt, és abbahagyta a hordó mozgatását.

Már épp kikecmeregtem volna a játékból, mikor egy hatalmas villám szelte ketté az eget, amit másodperceken belül követett egy hatalmas dörrenés. Egy gyors összenézéssel konstatáltuk, hogy ideje lenne elindulnunk, különben szarrá ázunk, de még a játszóteret se hagytuk el, amikor ömleni kezdett az eső.

- Oké, esélytelen, hogy tüdőgyulladás nélkül hazaérjünk – mérte fel a helyzetet a fiú, majd ujjait ráfonta a csuklómra, és visszahúzott a hordóhoz.

Így hát végül első hivatalos közös esténket egy játszótéren töltöttük, arra várva, hogy kicsit csillapodjon az eső. Tudom, hogy ez elképesztően béna randinak hangzik, de higgyétek el, hogy megvan annak a maga varázsa, hogy mindössze egy két méter hosszú, és körülbelül egy méter széles fedett hely áll a rendelkezésetekre. Ahogy ott kucorogtunk a hordóban, el sem tudtam volna képzelni jobb helyszínt arra, hogy Szabival legyek, bár igazság szerint azt hiszem bárhol is ragadtam volna vele kettesben, az tökéletesnek tűnt volna. Amúgy a vihar elég kitartónak bizonyult, és egy idő után az esőcseppek monoton kopogása a fajátékokon megtette a hatását, mert bár nem állt szándékomban elaludni, fejem hamarosan barátom vállára hanyatlott. Még azért bizonygattam a srácnak, hogy teljesen éber vagyok, mindössze a nyakamat pihentetem, de persze ő tökéletesen tisztában volt azzal, hogy másodperceken belül aludni fogok, így végül fejét az enyémnek döntötte, és hamarosan mindketten elaludtunk.

Kicsit sem volt égő, mikor reggel egy négyéves kislány sikítására ébredtünk fel, aki az apukájának üvöltözte, hogy márpedig ő hullákat talált a játékban. Egyfelől roppant mód bántotta az önérzetemet, hogy komolyan párhuzamot tudott vonni a kinézetem és egy hulla között, másfelől pedig vér cikinek éreztem, mikor egy harmincas éveiben járó férfi behajolt hozzánk, majd közölte a szeme fényével, hogy nem haltunk meg, csak mivel nincs hol aludnunk, ezért ide menekültünk este az eső elől. Na remek, már nem csak hulla voltam, hanem hajléktalan is....

- Most te nézel ki ennyire szarul, vagy én? - bukott ki belőlem a kérdés, miközben kihúztam lábamat Szabi alól, hogy aztán kimászhassak a hordóból.

- Mivel én nem tudok szarul kinézni, gyanítom te – válaszolt készségesen a srác.

- A helyes válasz az lett volna, hogy mivel te gyönyörű vagy, azt hiszem én – ajándékoztam meg egy durcás nézéssel.

- Tény, hogy jól tudok hazudni Baba, de azért ekkora ferdítéseket én se tudok hitelesen előadni – szívta a vérem már hajnalok hajnalán.

Mivel a Szabival való szópárbajban határozottan fegyvertelennek minősítettem magam, inkább elindultam lefelé a hegyről, de azért a fiú még kiengesztelés gyanánt visszahúzott magához, és megajándékozott egy hosszú csókkal. Na, a kislány ekkor kifejtette az apukájának, hogy márpedig mi nem hajléktalanok vagyunk, hanem szatírok... ez a pont volt az, mikor jobbnak láttuk távozni.

Hazaérve tökéletes összhangban dőltünk még be az ágyamba, és második nekifutásra már délután egyig sikerült aludnunk. Ekkor Vivi vert ki bennünket az ágyból, ugyanis kitalálta, hogy márpedig ő szilveszter alkalmából befesti a haját, nekem pedig barátnői kötelezettségem ebben segíteni neki. A másik fele, hogy én is kedvet kaptam egy kis hajszínezéshez, így hátrahagytam a szobámban duzzogó fiút, és bevetettem magam a több órás készülődésbe.

- Hol voltatok egész este? - szegezte nekem rögtön a kérdést Vivi, mikor bezáródott mögöttünk a fürdőszoba ajtó.

- Ha azt mondom, hogy egy játszótéri hordóban aludtunk, akkor elhiszed? - nevettem el magam a helyzet abszurditásán.

Amíg barátnőm haján alkottam, addig persze részletesen beszámoltam – többször is – a tegnapi randinkról, Vivi pedig jó hallgatóságnak bizonyult, ugyanis harmadik alkalommal is úgy várta a sztori végét, mint elsőre. Azt hiszem egy kicsit ő is megkönnyebbült, hogy klappolnak a dolgok köztünk Szabival, és jó titoktartóhoz hűen egy árva szóval se utalt arra, hogy mi történt köztem és Theo között. Ekkor komolyan láttam arra esélyt, hogy sikerül úgy túllépni a dolgon, hogy nem hagyunk magunk mögött romokat, hogy nem okozunk helyrehozhatatlan károkat. De tudjátok, az a titok, amiről egy embernél többen tudnak, az esetek kilencvenkilenc százalékban kiderül...

A délután hihetetlen sebességgel elrepült, hamarosan már a tükör előtt álltam, és kritikus szemmel igyekeztem véleményt alkotni a kiválasztott összeállításomról. Egy fekete, csipke felsőrészű, testhezálló, combközépig érő ruha volt rajtam, amihez a térdig érő, szintén fekete bőrcsizmámat vettem fel. Hogy ne fagyjak meg már az első sarkon, magamra húztam egy sötétkék, egész vastag anyagú harisnyát, illetve hogy utóbbi ne üssön el a szerelésemtől, felülre egy hasonló színű blézert választottam. A hajamat a festék nem fogta be normálisan, de a véletlenül kieszközölt vöröses tincsek egész jól néztek ki, ahogyan a hajsütővasnak hála loknikban hullottak rá a vállaimra. A bulis hatás kedvéért fülembe hatalmas, fekete karika fülbevalót tettem, illetve karomra több, sötétkék színű fémkarkötőt húztam fel, amik minden egyes kézmozdulatomnál csilingelve összeütődtek. Bár minden kiegészítőért megveszek, a kedvenc darab a nyakamban lógott, és ahogy a tükörben a bagoly alakú medálra tévedt a pillantásom, mutatóujjammal ösztönösen végigsimítottam az ékszer hűvös felületén.

- Jesszus, milyen jó csaj volt a barátnőm – lépett be Theo a szobámba, majd megfogva a kezemet megpörgetett, hogy minden oldalról szemügyre vehessen. - Oké, ha esetleg mégsem szeretnél dobni, visszafogadlak – ajánlotta fel röhögve.

- Észben tartom – nevettem fel. - Amúgy biztos forrásból tudom, hogy mind Vanda, mind Bogi nagyon szívesen hagyja, hogy elbűvöld őket egy este erejéig – kacsintottam.

- Na, már megérte, hogy barátok maradtunk!

- Remek kerítő vagyok, és egyben remek lekoptató. Szabi mellett megedződik az ember.

- Észben tartom – bólintott Theo. - Te pedig ha megfogadsz egy baráti jó tanácsot, akkor balra fésülöd a hajad – lépett közelebb. - Észveszejtően jól áll – súgta bele a fülembe, majd elsétált mellettem, és az íróasztalomról elvett egy öntapadós cetlit, amiért eredetileg érkezett.

Némi mérlegelés után eleget tettem a srác javaslatának, majd megfelelőnek ítélve a külsőmet átsétáltam Vivihez, akitől már csak a végső megerősítésre volt szükségem. Barátnőm épp a szempillaspiráljával foglalatoskodott mikor beléptem hozzá, de amint megpillantott a tükörben feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy ő tőle is megkapom a zöld utat ehhez az összeállításhoz.

- Jó így a hajad – jegyezte meg, miután szemtől szemben is végigmért.

- Hogy Theo szavaival éljek, elvileg észveszejtően jól áll – nevettem el magam.

- Theo? - szaladt fel Vivi szemöldöke. - Megint kerülgetitek egymást?

- Dehogy is, csak barátok vagyunk – szögeztem le.

- Ajánlom is – nézett rám szigorúan. - Bár elvileg téged kéne féltenem Szabitól, azért jelzem, hogyha megbántod, kitekerem a nyakadat – adta a tudtomra.

- Helyes – bólintottam rá a dologra, mire Vivi meglágyult, és kaptam tőle egy jó szoros barátnői ölelést.

Kilenc óra tájékán léptünk ki a lépcsőház ajtaján, és elég volt egy pillantást vetni a közeli villamosmegállóra, hogy tudjuk, az lesz a világ nyolcadik csodája ha sikerül felnyomakodni az egyik kocsira. Bár mikor az állomásra megérkezett a telezsúfolt jármű Vivivel felvetettük, hogy mi lenne ha megvárnánk a következőt, de Szabi nem a türelméről híres, így gondosan széttárt könyökökkel megindult felfelé. Alig győztem bocsánatot kérni a bordájukat, esetleg lábfejüket fájlaló utasoktól, míg mögöttem Vivi azoktól kért elnézést, akiket én tapostam meg. Mikor ujjaimat ráfontam az egyik kapaszkodóra már pont az egész villamos gyűlölt, de szerencsére egy már eléggé spicces bagázs érkezése elterelte a figyelmet rólunk, és végül nem mi lettünk a közutálat legfőbb célpontjai.

Megváltás volt lekecmeregni a járműről, és ahogy fokozatosan közelítettünk Kristófék háza felé, egyre jobban kezdtünk rápörögni a bulira. Szabi elég hamar belejött a szerepébe, megállás nélkül osztott mindannyiunkat, majd mikor már épp ott tartottunk, hogy egy véletlennek álcázott mozdulattal a legközelebbi kocsi alá lökjük, és eltussoljuk a gyilkosságot, megérkeztünk.

- Sziasztok! - örült meg nekünk a házigazda, aki szemmel láthatóan még tartotta magát ahhoz, hogy nem részegedik le az este folyamán. - Piát rakjátok le a konyhában, a medencébe hányni tilos, a szüleim hálója pedig tiltott terület – szögezte le gyorsan. - Amúgy meg jó szórakozást!

Mivel már nem először jártunk Kristófnál, gond nélkül megtaláltuk a konyhát, majd ha már épp ott voltunk, gyorsan gyártottunk magunknak valami hangulatalapozót. Persze mielőtt meghúztuk, Vivivel megfogadtuk, hogy ezúttal nem rúgunk be annyira, mint tavaly, de ezek a fogadalmak valahogy sosem húzzák egy óránál tovább.

Kristóf egyébként kitett magáért szervezés ügyileg, néhány szobát tematizált, például a nappali volt a helye a karaoke-nek és a táncnak, a dolgozószoba volt elvileg a józanodó szoba, az edzőtermükben pedig félre voltak tolva a sporteszközök, és felfújt matracok gondoskodtak arról, hogyha bármelyik vendég bealudni, ne a parkettán találjon helyet magának. A cigizőknek is volt kialakítva hely az egyik erkélyen, illetve a verandán, a konyhában pedig valamilyen mixer haverja felállított egy italos pultot, és sorra keverte a koktélokat. Kristóf szobájából lett az italos játékok helyszíne, példának okáért a helyiség közepén állt egy pingpong asztal, ami a sörpong játék alapjául szolgált, a sarokban tömegével sorakoztak az alkoholos üvegek, illetve még mindenféle egyéb kellékek, amikről gőzöm sem volt, hogy mégis mi célt fognak szolgálni.

~ ~ ~

- Oké baba, már csak ez az egy van – biztatott Szabi, miközben összehúzott szemekkel igyekeztem felmérni, hogy hova is kéne pattintanom a labdát annak érdekében, hogy az az utolsó pohárban végezze.

Már épp ideálisnak találtam a szöget, mikor is a srác tenyere rákeveredett a fenekemre, és hát az érintéstől annyira meglepődtem, hogy ijedtemben elhajítottam a labdát, ami nemhogy a pohárban nem végezte, még az asztalt sem találta el.

- Hát, izé – vakarta meg a fejét legjobb barátom. - Közel volt – röhögött fel, mire belebokszoltam a vállába.

- Ha nem vonod el a figyelmemet simán megnyerjük! - néztem rá csúnyán, miközben Vivi dobása belerepült az egyik pohárba, így egy újabb adag sört hajthattam fel.

- Na srácok, gyertek! - robbant be a szobába Kristóf, és nem törődve azzal, hogy épp a végjátéknál tartunk, elrángatta Szabit, aki azért távozás közben még magához kapott egy poharat.

Ekkor kezdődött az este kevésbé fényes része. Az egész csak az „én még sosem” játékkal indult, aminek ugyebár a lényege, hogy sorban mindenki mond egy dolgot, amit még soha nem tett meg az életében, aki pedig ezt már elkövette, annak innia kell. Szerencsére ez a játék nem az a fajta, amiben engem kegyetlenül meg szoktak szívatni, ugyanis rendszerint a srácok egymást szekálják végig, tekintettel arra, hogy mind Kristóf, mind Bálint, Szabiról pedig nem is beszélve, végtelenül hosszú listát tudhat magáénak őrült dolgok elkövetését illetően. Nem egyben hárman vettek részt, így rendszerint négy kör után már azt se tudják, hogy merre van arccal előre, mi lányok pedig csak kapkodjuk a fejünket a végeláthatatlan hülyeségek hallatán.

- Szóval, én még sosem kavartam egyszerre három lánnyal – kezdett bele a játékba Kristófék egyik focis ismerőse, mire a srácok egy sóhaj keretében lehúzták az italukat.

A döbbenet akkor ült ki az arcomra, mikor észrevettem, hogy Theo is az ívók táborát erősíti, illetve Vivi megjegyezte, hogy hetero létéből adódóan lányokkal valóban nem kavart, de pasikkal igen, szóval ha az úgy is ér, akkor ő is iszik. Természetesen innia kellett, mi pedig Bogival tanácstalanul egymásra néztünk, és néhány pillantás keretében megtárgyaltuk, hogy lehet velünk van a baj.

- Én még sosem voltam annyira részeg, hogy az árokban aludjak – vallott színt Vanda, az előző bagázs pedig (sajnálatos módon velem kiegészülve) ismét inni kényszerült.

- Oké, ha ez ilyen tempóban megy, akkor kevés lesz a pia – röhögött fel Kristóf, majd nagy lelkesen magára vállalta a következő kört. - Én még sosem feküdtem le Hannával.

Na, ez volt az a pillanat, mikor a szívem nemhogy egy ütemet kihagyott, hanem negyvenegyet. Egyrészt a kérdésbe önmagában belevörösödtem, másrészt pedig még elég frissen élt bennem az egyik játékostársammal való együttlétem, amit a legkevésbé sem állt szándékomban a többiek orrára kötni. Harmadrészt pedig az egészet nem én irányítottam, hiszen én nyilvánvalóan nem feküdtem le magammal, arról pedig nem dönthettem, hogy Theo-nak szándékában áll-e beleinni a saját poharába, vagy sem. Mindenesetre egy segélykérő pillantást vetettem a srácra, aki néhány másodperc erejéig állta a tekintetemet, majd megnyugtatásképp lejjebb eresztette az italát. Legszívesebben hangosan felsóhajtottam volna a megkönnyebbüléstől, de az egyrészt határozottan gyanús lett volna, másrészt pedig Kristóf a pillanat törtrésze alatt elérte, hogy ez a megkönnyebbülésem odalegyen.

- Imádlak Hanna! - vidult fel. - Most nyertem rajtad egy tízest – ölelt át lelkesen, mire összeráncoltam a homlokomat.

- Ilyen drága a pia, vagy mi? - értetlenkedett a kissé becsiccsentett Bogi, majd mivel senki nem válaszolt neki, belekortyolt a poharába, és gyanítom elkezdte az íze alapján beárazni az italt.

- Hogyhogy nyertél rajtam egy tízest? - törtem meg a csendet.

Kérdésem nyomán Kristóf tekintete Theo-ra villant, aki egy alig észrevehető fejrázással felelt barátja kérdő pillantására. Persze ekkor már veszett volt az ügy, velem együtt Szabi is tökéletesen látta az észrevétlennek szánt mozdulatot, és a srác egy pillantással mindenki tudtára adta, hogy márpedig amíg nem kap magyarázatot, addig senki nem megy sehova.

- Szóval nem mondtad el neki a fogadást – állapította meg Kristóf, majd elfordulva a szemét lesütő Theo-tól, Szabira emelte a pillantását. - Akkor viszont gyanítom, hogy miattad szakítottak. Kétezer a tiéd, haver – nyújtotta jókedvűen a fiú felé az öklét, de barátja fagyos pillantását látva, inkább visszahúzta a kezét.

- Milyen fogadás? - feszültek pattanásig az idegeim, és bár Kristóftól vártam a választ, tekintetem le se vettem az olasz srác arcáról.

- Theo-val fogadtam, hogy nem tud még ebben az évben megfektetni – vonta meg a vállát a házigazda. - Tudtam, hogy Szabi úgy se hagyná, és lám, igazam lett – vigyorgott tovább, és szemmel láthatóan tényleg nem érezte, hogy milyen indulatokat eresztett szabadjára alig néhány perc alatt.

A szavak percekig lebegtek közöttünk, és ahogy fokozatosan tudatosult bennem, hogy minden, amit valaha is Theo számlájára írtam, nevezetesen az őszinteség, az, hogy folyamatosan érezteti velem, hogy kellek neki, pusztán félrevezetés volt. Bár nem voltam szerelmes a fiúba, a tudat, hogy mindössze kihasznált, egész egyszerűen összetört. Szánalmasnak éreztem magam, becsapottnak, kihasználtnak, egy idióta szerencsétlennek. Theo játszi könnyedséggel irányított, még a kettőnk közötti fogadást is azért áldozta be, hogy megnyerjen egy számára még fontosabbat. Szabival ellentétben ő volt az, akinek pusztán azért kellettem, hogy töretlen maradjon az alfa hím pozíciója, és mégis az ő szándékaiban hittem egyedül, a legjobb barátoméval szemben.

Végtelenül haragudtam magamra, amiért ennyire könnyen felültettek, hogy ilyen egyszerűen vezettek az orromnál fogva. Persze a fogadás akkor is bántott volna, ha végül Theo nem nyeri meg, de így, hogy én pontosan tudtam róla, hogy a saját idióta hibám miatt valójában a fiú sikerrel teljesítette a feladatát, csak még jobban idegesített az egész. Hogy Theo komolyan képes volt mosolyogva rábólintani arra, hogy maradjunk csak barátok, és hogy tényleg elérte azt, hogy még én vessek véget a kapcsolatunknak, így ő nyugodtan moshatja a kezeit. Egész konkrétan úgy éreztem, hogy megaláztak, és ettől az érzéstől minden büszkeségem ellenére könnyek kezdték el szúrni a szememet, és hirtelen nem vágytam másra, mintsem eltűnni a föld színéről.

- Basszus – törte meg a beállt csendet Vivi, és legjobb barátnőhöz hűen már ölelt is át.

Természetesen nem állt szándékomban mindenki szeme láttára síró görcsöt kapni, így felálltam, de mivel éreztem Szabi pillantását magamon, tekintetemmel még megkerestem az övét. Láttam ahogy a fiú észreveszi a szememben gyülekező könnyeket, majd egész testében megfeszül, és gyilkos indulattal a szemében Kristóf felé fordul. Ujjai ökölbe szorultak, és olyan gyorsan sújtott le jobbjával, hogy a másik fiúnak esélye sem volt tompítani az ütést.

- Egy kicseszett nagy seggfej vagy! - adta a tudtára, majd hogy ne végezzen fél munkát, gondoskodott arról, hogy Kristóf bal szeme is bedagadjon másnapra. - Hülye pöcs – sziszegte, aztán fejét Theo felé kapta.

- Szabi állj le! - kapta el Bálint a fiú karját, megfékezve ezzel egy következő ütést.

Hogy a továbbiakban mi történt a szobában, arról nem tudok nyilatkozni, ugyanis a könnyeim utat törtek maguknak, én pedig lerázva magamról Vivi karját kiszaladtam a házból. Még el sem értem a bejárati ajtót, mikor úrrá lett rajtam a sírás, és bár egész testem remegett a zokogástól, menekülőreflexeim még hajtottak, így csak a sarkon kapott el a megfékezhetetlen sírógörcs. Egész egyszerűen képtelen voltam tovább menni, így leültem az egyik panelház lépcsőjére, felhúztam a térdeimet, majd karjaimmal átkarolva azokat, átadtam magam az előbukkanó érzelmeknek. Az arcomon megállás nélkül peregtek le a könnyek, a vállam folyamatosan rázkódott a zokogástól, a torkomban pedig olyan méretű gombóc képződött, hogy már fizikai problémát okozott nyelni. A gondolataim megállás nélkül cikáztak össze-vissza, és természetesen a lelki ismeretem is mikor máskor jönne elő, ha nem ilyenkor, így még egy jó kis önmarcangolást is lefolytattam gondolatban Szabival kapcsolatban.

- Hanna! - halottam meg a már jól ismert olasz akcentussal keveredő angol hangot, és bár nem akartam meghallgatni Theo-t, kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a makacsságomnál. - Csak hagy magyarázzam meg! - kérlelt, és bár tekintetem fagyos elutasításról árulkodott, mivel nem kevertem le neki egy rohadt nagyot, úgy értelmezte, hogy nyugodtan elmondhatja, amit akar. - Ez most így nagyon szarul jött ki ezt elismerem – kezdett bele elképesztő tempóval, majd mivel szememen látta, hogy egy szavát sem fogom fel, kicsit lassabbra váltott. - Szóval tényleg fogadtunk Kristóffal, de esküszöm, hogy nem a pénzért kezdtem el udvarolni neked. Már túl voltunk két randin, mikor Kristóf bedobta az ötletet, és mivel addigra egyértelművé vált, hogy Szabit esélyem sincs űberelni, gondoltam miért ne. Aztán jóban lettünk, közben alakultak a dolgok, és hát könyörgöm, pasi vagyok... nem fogok ellent mondani egy jó csajnak. Mikor megtörtént közöttünk a dolog, akkor már esküszöm, hogy nem is gondoltam a fogadásra, és hidd el, ha érdekelt volna, akkor most röhögve vettem volna el Kristóf pénzét.

- Mi történt köztetek? - szelte át a levegőt Szabi metszően rideg hangja, és ebben a pillanatban már tudtam, hogy esélyem sincs megmagyarázni.

- Bassza meg – csúszott ki Theo száján, de túl sok ideje nem maradt káromkodni, ugyanis legjobb barátom olyan hévvel nekicsapta a panelház falának, hogy egy pillanat erejéig azt hittem, többet nem mozdul.

- Szabi! - próbáltam leállítani, de a fiú teljesen bezárkózott a maga agresszív világába, amiből szavakkal esélyem se volt kirángatni.

- Nem fogsz ellent mondani egy jó csajnak? Ennyit jelentett? - idézte Theo szavait, de választ sem várva érkezett is a jobb egyenese.

- Szabi, hagyd abba! - tettem kezemet a fiú vállára, majd igyekeztem arrébb húzni, de csak lerázta a tenyeremet magáról.

A következő pillanatban ismét lendült a keze, de ezúttal Theo a csuklójánál fogva megállította a mozdulatot, és egy határozott lökéssel eltolta magától Szabit, majd arrébb lépett a háztól, nehogy a fiú újfent felkenje a falra. Ahogy belépett az utcai lámpa fényébe, rögtön feltűnt, hogy legjobb barátom első találata meglehetősen pontosra sikeredett, ugyanis az olasz srác szája már fel is repedt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem minimális elégtételt a látványt követően, de tekintettel arra, hogy nincsenek szadista hajlamaim, gondolkodás nélkül beálltam a két fiú közé, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem én kapom a következőt Szabitól. Jó, igazából tökéletesen tudtam, hogy a fiú sosem emelne rám kezet, de így utólag talán az lett volna a legjobb, ha én is megúszom egy hatalmas monoklival a szemem alatt. A srácok valahogy könnyebben bocsátanak meg annak, akinek előtte behúzhattak egy kiadósat...

- Menj el kérlek! – fordultam Theo felé, aki miután vetett egy óvatos pillantást Szabira, készségesen visszasétált Kristófékhoz. - Sajnálom – súgtam az előttem álló fiúnak, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, ez ide végtelenül kevés lesz.

- Ennél azért jobban erőltesd meg magad – javasolta gúnyosan.

- Nem így akartam – ráztam meg a fejemet, és bár tényleg igyekeztem tartani magam, újfent könnyek kezdték el szúrni a szemem.

Valahogy éreztem, hogy mondhatok bármit, a Szabi által felhúzott falon nem fog kinyílni nekem a kapu. Én magam zártam ki magamat, és hiába könyörögtem a pótkulcsért, eljátszottam azt a bizalmat, ami ahhoz járt, hogy akkor menjek be, amikor csak szeretnék.

- Hát hogy? - röhögött fel kínjában Szabi. - Épp szakítani készültél vele, mikor varázsütésre lehullott rólad minden ruha, majd megbotlottál, és véletlenül épp a srác farkán kötöttél ki?

- Nem így értettem – ráztam meg a fejem. - Csak valahogy kicsúsztak a dolgok a kezeim közül... elvesztettem a kontrollt, és mielőtt átgondoltam volna a helyzetet, már elszúrtam – próbáltam elmagyarázni, de feltehetőleg még egy nyugodt Szabit is kihoztam volna a sodrából a barokk körmondataimmal, nemhogy egy végtelenül felhergelt verziót. - Azt hittem, hogy a hátam mögött kavarsz Vivivel. A pékségben láttam az SMS-ét, és hát a gyors menetről nem a squash ugrott be – tértem a lényegre, majd lehunyt szemmel vártam, hogy mégis mikor fog megfordulni bennem a képzeletbeli kés.

Szabi nem váratott sokáig...

- Kapd most már be te is Hanna! - csattant fel. - Amióta megcsókoltalak folyamatosan keresed bennem a hibát! Megállás nélkül azt érezteted velem, hogy egy szar alak vagyok, hogy képtelen vagyok arra, hogy megváltozzak, hogy gondolkodás nélkül hátba szúrnám a legjobb barátomat egy kefélésért! Úgy tekintesz rám, mint egy utolsó senkire! Ennyire tartod te a barátságunkat? Szerinted ha nem lettem volna biztos abban, hogy veled szeretnék lenni, akkor hülyítettelek volna? Komolyan ennyit nézel ki belőlem? Alig vártad, hogy igazad legyen, és szétterpesztett lábakkal rohanhassál Theo-hoz! - csapott bele ököllel a ház falába.

- Szabi kérlek... - próbáltam félbe szakítani, de a srác eddigre már kellőképp belelendült.

- De amúgy mégis mit vártál? Hogy majd elújságolod, hogy te is pont akkora gerinctelen féreg vagy, mint én, és majd klubbot alapítunk? Szánalmas vagy – Szavai úgy martak, mint a sósav. - Felhívsz az éjszaka közepén, hogy megnyugtassalak, egyáltalán nem gáz, hogy vársz az igazira, majd amint nem úgy alakulnak a dolgok ahogy elképzelted, szembeköpöd a saját elveidet. De tudod mit? Kicseszettül megérdemelted, hogy ez a féreg csak fogadásból volt veled! - adta meg a kegyelemdöfést.

Tényleg próbáltam megadni Szabinak azt a tiszteletet, hogy nem bőgöm el előtte magamat, de az elhatározásom ennél a pontnál semmivé lett. Az egyre sűrűsödő pislogásaim képtelenek voltak gátat szabni a könnyeimnek, és másodperceken belül már könnycseppek százai peregtek végig némán az arcomon. Tudtam, hogy megérdemlem amit mond, hogy igaza van, mégis fájtak a szavak. Hogy az az ember, aki tényleg egyike azoknak, akikért még meghalni is képes lennék, lemond rólam. Mert Szabi lemondott. A szemében nem csillant meg a megingás, egy másodperc erejéig sem gyengült el, csak a dühtől feszes tartásával állt előttem, és pislogás nélkül figyelte, ahogy összezuhanok. Először csak belül törtem darabokra, szép lassan, centiről centire. Újabb és újabb alkotóelemek estek szét, kilazultak a támpillérek, elengedtek a csavarok, és szép lassan a saját súlya alatt összeesett az egész. A szívem elkezdett szúrni, a világ forgott velem, a semmiből hányingerem lett, a végtagjaim elkezdtek remegni, és egész egyszerűen olyan fájdalom hasított a fejembe, hogy kénytelen voltam visszaülni a lépcsőre, különben minden bizonnyal összeestem volna. Egyre nehezebben kaptam levegőt, néhány másodperc erejéig szinte fuldokoltam, és bár mindenáron mondani akartam valamit, a hangok elhaltak bennem félúton. Szabi pedig csak nézett, vonásaiból sütött a szánalom, a gúny, és a csalódottság. Ő is többre várt, én is többet akartam adni, mégsem voltam birtokában azoknak az információknak, amikre szükségünk lett volna. Képtelen voltam olyat mondani, ami mindent helyre rakott volna. Csak ültem egy csónakban, láttam magam előtt a vízesést, de nem tudtam miben megkapaszkodni, nem tudtam megállítani a hajót. Egyedül zuhanással végződhetett az út, és bár az agyam ezt pontosan tudta, a szívem kitartóan pásztázta át újra és újra a környéket, hátha meglát egy kiálló ágat. De aztán a csónak eljutott a szakadék széléhez, és az volt az a pont, mikor a szívem is belátta, hogy vége van. Már zuhanni kellett ahhoz, hogy megértse, ezúttal nincs kiút, és innentől kezdve csak a becsapódás marad hátra.

- Nem tudom meg nem történté tenni – ráztam meg a fejem. - Szeretném, de nem tudom. Szeretlek – néztem bele abba a lenyűgözően kék szempárba. - De ennél többre nem vagyok képes.

- Ezúttal ez kevés – vonta meg a vállát Szabi. Ez volt az én becsapódásom.

Csak néztem a fiú távolodó alakját, és ahogy egyre messzebb került tőlem, úgy zuhantam egyre mélyebbre. Ismét úrrá lett rajtam a fojtogató érzés, hiába próbáltam levegőt venni, egész egyszerűen a tüdőm nem kapott oxigént. A torkom összeszorult, képtelen voltam nyelni, a vállam rázkódott a szűnni nem akaró sírástól, a szemeimet égették a könnyek. Egész testemben rázott a hideg, de mindez semmi volt a belülről áradó ürességhez képest. Kiszakadt belőlem minden, és hirtelen nem maradt semmi. Csak tátongott egy hatalmas lyuk, ami a tompa sajgáson kívül semmit nem adott. Fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan tovább, és ennél a kilátástalanságnál, ennél a tehetetlenségnél nem létezett rosszabb. Ez csak úgy jött, és felemésztet. Nem hagyott menekülési útvonalat, sarokba szorított, majd porcikáról porcikára átjárt, de csak szépen lassan, hogy biztosan érezzek minden egyes veszteséget.

- Sajnálom – ölelt át Vivi. - Holnap majd tiszta fejjel átbeszélitek, és minden rendben lesz. Legjobb barátok vagytok, ennek elégnek kell lennie – próbált belém lelket önteni, de szavaira csak megráztam a fejem.

- Ezúttal ez kevés – ismételtem Szabi szavait, és csak ahogy kimondtam értettem meg, hogy ez a mondat volt a beletörődés.

Ebben a pillanatban több helmélyeyen tűzijátékok robbantak, az emberek pedig tömegesen áramlottak ki a környező házakból, és egymást átölelve bámulták az eget beborító fényeket. A szerelmesek csókkal indították a január elsejét, és naivan hittek abban, hogy ez a mámor ittas pillanat kitart még újabb háromszázhatvanöt napig.

Hát akkor, boldog új évet... ironikus, mi?