Téli bejegyzés #13 – 2015.12.30

Sziasztok! :)

Íme a szerencsés 13-as, remélem tetszeni fog! :)

A 180 Feliratkozónak nagyon hálás vagyok, mikor elkezdtem a blogot el se tudtam képzelni, hogy ekkora érdeklődés lesz a sztorik irányába! :) Egyébként lassan a Winter Notes végére érünk, körülbelül négy rész van még hátra, utána pedig igyekszem az érettségire fókuszálni. Természetesen a másik két évszak is megírásra kerül, de hogy mikor, az még számomra is kérdés :)

Mindenesetre jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

Téli bejegyzés #13 – 2015.12.30

Szóval, hazaértem. Igazság szerint már tegnap, de elég sűrű egy nap volt, így csak ma jelentkezem, de higgyétek el, annyi mesélni valóm van, hogy bánni fogjátok a napot, mikor először nekiveselkedtetek ennek a kis téli bejegyzések rovatnak, és Szabi személyének hála tovább olvastátok mint néhány sor. Na, de akkor térjünk is rá a lényegre, mert már előre látom, hogy ínhüvelygyulladást fogok kapni a rengeteg gépeléstől!

Nagy vonalakban akkor a családi karácsony. Teljesen olyan volt, mint a többi, boldogság, béke, szeretet, és természetesen elképesztő mennyiségű ennivaló. A sütik szándékosan szemeztek velem, nagyi szerint pedig rám fért pár kiló, így hát végül engedtem a nyomásnak, és az egész kínálatot végigettem. Ötször... Ha ezek után rám fog jönni a keringő ruhám, akkor a génjeimet beajánlom a világ csodái közé.

Egyébként megismertettem a szüleimet Theo-val is, aki azt hiszem megérezte, hogy kicsit neheztelek rá a lekoptatás miatt, így kicsit lelkesebben ápolta a kapcsolatunkat, mint elutazásának első napján. Anyunak persze feltűnt, hogy éjjel-nappal SMS-ezem és mikor megérdeklődte, hogy mégis hogy tudunk ennyit beszélni Szabival, amikor gyakorlatilag együtt lakunk, rádöbbentem, hogy egy árva szóval sem említettem az olasz srácot a szüleimnek. Ekkor jöhetett a Skype beszélgetés, a videózás, illetve egy kevés tolmácsolás, mert bár anyu megérti, amit angolul mondanak neki, olyan szinten tragikus a kiejtése, hogy szegény Theo minden jóindulata és tapasztalata ellenére, csak esdeklő pillantásokkal tudott válaszolni anyu kérdéseire. Apa ezzel szemben jól tud angolul, csak hát vele sem voltam kisegítve, mert mikor komoran belenézett a kamerába, és titkos ügynökös hanglejtéssel megkérdezte Theo-t, hogy „mégis mit akarsz a lányomtól?” rájöttem, hogy jobban járnék ha nem értené az említett nyelvet. Szegény olasz kemény kiképzést kapott, de mikor már épp kiverekedte magát az első kínos szituációból, belekeveredett a következőbe, mert hát meg merte említeni, hogy a Bayern a kedvenc csapata, apunál pedig szakadt a cérna, és kiselőadást tartott a komplett német bajnokságról, hogy egész konkrétan miért is utálja. Egy élmény volt... Ezek után Theo valamiért nem szeretett volna többet a szüleimmel Skype-olni, és hogy őszinte legyek, a szüleim se szerettek volna vele. Már amikor anyu először elmondta a véleményét, akkor éreztem, hogy nem túl szimpatikus a srác:

- Hát, helyes fiú – talált végül egy akár még kedvesnek is mondható jelzőt.

- Nem túl meggyőző – mosolyodtam el óvatosan, mire anyu csak megvonta a vállát.

- Egy beszélgetés alapján nem vonnék le messzemenő következtetéseket – jött a diplomatikus válasz, amire csak egy szemforgatással reagáltam.

- Hagyd a munkaszöveget, anyu! - intettem le. - Komolyan, mit gondolsz?

Anya csak a konyhapult felé bólintott, én pedig értve a jelzésből, felültem az említett helyre. Amikor otthon laktam, akkor is mindig itt dumáltunk. Apa rendszerint csak akkor téved be a konyhába, mikor kész a kaja, így hát ez a szoba mindig is remek lehetőséget biztosított egy jó kis csajos beszélgetésre. Még mikor ovisként panaszkodtam arról, hogy valamelyik srác meghúzta a copfom, már akkor is ugyanezen a konyhapulton ültem, és rendszerint lopkodtam az épp készülő étel alapanyagaiból. Nyers tészta minden mennyiségben, csoki, gyümölcsök, igazából mindegy volt, csak meg lehessen enni. Na, de visszakanyarodva a sztorihoz, szóval akkor az anyai észrevételek:

- Theo nagyon udvarias fiúnak tűnik, de az egyetlen ösztönös válasza az a kedvenc focicsapata volt. Ráadásul még azzal is mellélőtt apádnál, de ez részletkérdés – nevetett fel. - Az egész beszélgetés során feszengtél kicsim, és ez nem jó. Sem ő, sem te nem vagytok önmagatok, pedig most több száz kilométer választ el benneteket egymástól. Te egy életvidám, okos, fiatal lány vagy, és őszintén szólva nem érzem úgy, hogy Theo hozzátenne ahhoz, aki vagy. Elhiszem, hogy kellemes a figyelem, amivel ő kitüntet, de ne a figyelembe szeress bele, hanem abba, akitől kapod – simított végig a hajamon.

Eltűnődve merengtem anyu szavain, és bár igyekeztem megcáfolni, hogy ne lennék önmagam Theo mellett, nem igazán tudtam. Talán mikor még barátilag eltöltöttünk egy napot a Margit-szigeten, akkor voltunk valóban önmagunk. Akkor még nem bonyolította meg a dolgokat Szabi, mert igazság szerint nem volt mit megbonyolítania. Akkor még pontosan tudtuk mindketten, hogy hányadán is állunk egymással, és tényleg megismerni akartuk egymást. Persze, most is azért kérdezek tőle, mert meg akarom tudni az ő véleményét, de talán a beszélgetéseinkbe beköltözött egyfajta kényszer, amit az tesz ránk, hogy túl hamar összejöttünk. Hogy túl hamar összejöttünk, és talán ezt az egészet úgy tettük meg, hogy soha nem is kellett volna, Mert talán tudat alatt nem is a Theo-tól kapott figyelmet élveztem, hanem azt, ami Szabiban ébredt fel. És anyának igaza van, nem a figyelembe kell beleszeretni, hanem abba, akitől kapod. Csakhogy míg Theo-nál pontosan tudom, hogy ez nem így van, addig legjobb barátom esetében nem esküdnék meg erre.

Oké, elnézést, hogy újabban folyamatosan visszaemlékezésekkel bombázlak Titeket, de most eszembe jutott, mikor Szabit bemutattam a szüleimnek, és hát muszáj leírnom, szóval tényleg bocsi. Emlékszem, a családom nagyon nehezen ment bele abba, hogy már kilencedikes létemre albérletben lakjak, de ugye a kollégiumban már nem volt hely, viszont minden vágyam volt ebbe a suliba járni. Szerettem volna egy kicsit pesti lány lenni, kiélvezni, hogy minden sarkon van egy étkezde, hogy hajnali háromkor is mennek az autók az utakon, hogy rengeteg programlehetőség van. Anyáékra persze nem ezek az érveim hatottak, sokkal inkább az, hogy egy erős gimnáziumról van szó, ráadásul akkoriban még a kereszt szüleim a környéken laktak, és bevállalták, hogy minden héten rám néznek. Ehhez csatlakozott még a szüleim feltétele, miszerint minden hónapban vagy hazautazom, vagy ők látogatnak meg engem, na meg persze, hogy mielőtt beköltözöm valahova, ellenőrizhetik a helyet. Amikor utóbbira sor került, akkor még nem futottunk bele Szabiba, de mikor az első családi látogatás történt, na akkor a legjobb barátom már hozta a formáját.

Szóval én úgy tudtam, hogy senki nem lesz otthon még egy darabig, mert Vivinek valamilyen randija volt, Szabinak fociedzése, az akkori lakótársunknak pedig tanulócsoportja, így hát nagy lelkesen beengedtem a szüleimet a lakásba. Persze előtte gondosan kitakarítottam, mert gyanítottam, hogy ha megtalálták volna az egymáson heverő pizzás dobozokat, a radiátoron szárított fehérneműket, valamint a kanapén halmokban álló chipses zacskókat, nem sokáig mondhattam volna el magamról, hogy Pesten lakom. Tehát épp megjöttünk a vonatállomásról, nyugodt szívvel elfordítottam a kulcsot a zárban, mert hát emlékeimben egy tökéletesen kitakarított lakás képei éltek, majd kinyitottam az ajtót, és hát jött a sokk.

Mondanom se kell, Szabi nem volt fociedzésen, helyette egy szál semmiben parádézott a nappaliban, és hatalmas lelkesedéssel rúgott bele egy jó nagyot a labdájába, ami átszállva a kapuként funkcionáló két szék között, telibe találta az egyetlen dísztárgyat a szobában, nevezetesen egy porcelán gyertyatartót, ami természetesen darabokra törött. Sajnos a szüleim premier plánból csodálhatták végig a gyönyörű mozdulatot, bár azt hiszem apu már Szabi hiányos öltözékénél lefagyott.

- Hát szóval – köszörültem meg a torkomat – anya, apa, ő itt Szabi – mutattam a srácra. - Gyanítom épp fürdeni készült... - jegyeztem meg, miközben kínomban beletúrtam a hajamba.

Nem sokszor látom zavarba jönni a legjobb barátomat, de akkor határozottan látszott rajta, hogy bármit megadna azért, hogy elnyelje a föld. Persze ez az állapot nem tartott nála sokáig, gyorsan megragadta a kanapé háttámlájára terített törülközőjét, majd a dereka köré csavarta, minimálisan javítva a helyzeten. Ezek után teljes természetességgel magára varázsolta a szülőelcsábító mosolyát, odasétált hozzánk, és halál lazán üdvözölte a szüleimet.

- Debreczeni Szabolcs – mutatkozott be először anyunak, majd apunak. - Örülök, hogy végre találkoztunk – nyögte be, mire kénytelen voltam beleharapni az ajkaimba, különben nagy valószínűség szerint röhögőgörcsöt kaptam volna.

- Mi is nagyon örülünk – felelt kicsit zavartan anyu.

- Vagy valami olyasmi – dünnyögte apu, mire persze anya vetett rá egy csúnya pillantást.

- Akkor én most felöltözöm, és innen folytatjuk – közölte Szabi, miközben igyekezett visszatartani a kitörni készülő röhögést. - Vagy talán jobban járnánk, ha elölről kezdenénk – töprengett.

A pillantásommal jeleztem, hogy nagyra értékelném, ha a nagy filozofálgatások helyett tényleg magára aggatna valami ruhát, a szüleimet pedig áttereltem a konyhába. Bár azt hiszem egy kevés alkohollal mindannyian jobban jártunk volna, de természetesen jó tizennyolc éven alulihoz hűen csak üdítővel tudtam őket megkínálni.

- Na, akkor csapó kettő – perdül be a szobába Szabi, hála istennek ezúttal normális öltözékben. - Debreczeni Szabolcs!

Szerencsére a szüleim készségesen vették a lapot, és bár akkor megfogadtuk, hogy soha többet nem emlegetjük fel, azóta természetesen ha szívni kell Szabi vérét, mindig előkerül ez a sztori. A második bemutatkozás után amúgy gördülékenyebben mentek a dolgok, legjobb barátom anyut simán levette a lábáról azzal a pimasz humorával, ami egész egyszerűen a földkerekség minden nőjére hatással van kortól függetlenül. Apuval kicsit nehezebb dolga volt, gyanítom az ő emlékezetébe mélyebben beleéget az a pillanat, mikor kitártam az ajtót, de mikor szóba került, hogy Szabi focizik, hirtelen nyert ügye lett a srácnak. Ezek után persze előkeveredtek a focis videó játékok, és legnagyobb megrökönyödésemre hamarosan egy csapatban találtam magam Szabival, anya és apa ellenfeleként. Ha azt mondom, hogy két órán keresztül játszottunk, akkor nem túlzok, és ekkor is csak azért hagytuk abba, mert a szüleimnek indult hazafelé a vonata. Apa mondjuk felvetette, hogy engem küld haza anyuval, ő meg kicsit még bandázik Szabival, de szerencsére legjobb barátom nem cserélt el.

- Nem, nem, Babát nem adom! - kapott nevetve a kezem után, majd magához húzott, és hátulról kaptam egy puszit a hajamba.

- Na, végre lepasszoltuk valakinek! - fordult apu vidáman anya felé.

- Hé! - kértem ki magamnak rögtön. - Úgy mondod, mintha minimum elviselhetetlen lennék!

- Az vagy – jött az apai szeretet.

Végül Szabi annyi ideig azért kölcsönadott, amíg kikísértem a szüleimet a vasútállomásra. Jókedvű utunk volt odáig, apáék teljesen odavoltak Szabiért, és jelezték, hogy a többi barátomat is szívesen megismernék. Azt hiszem a szüleim ekkor nyugodtak meg azzal kapcsolatban, hogy biztos jó dolgom van-e Pesten. Ez persze kicsit abszurd, hiszen általában mikor egy anyaszült meztelen sráccal találkozik valaki a gyermeke albérletében nem feltétlenül megnyugodni szokott, de hát azt hiszem már köztudott, hogy Szabi bármit a saját előnyére tud fordítani.

- Vigyázz magadra, kicsim! - ölelt magához a pályaudvaron apu.

- Örülünk, hogy jó kezekben vagy – köszönt el anyu is.

- Azért azok a kezek jól gondolják meg, hogy merre kalandoznak! - sietett leszögezni apa, mire az én arcom természetesen pipacsvörösbe borult.

Szerencsére ekkor a vonat begördült az állomásra, és nem kezdtük el kivesézni, hogy mégis mely területek engedélyezettek Szabi kezeinek. Van egy olyan érzésem, hogyha apa kap öt percet, akkor komplett listát készít nekem a dologról, de hála istennek kivételesen pontos volt a MÁV.

Szóval, ez volt Szabi bemutatkozása. Nem nagy sztori, mármint, igazság szerint ha úgy vesszük, hogy anyuval egy időben láttam először – és utoljára természetesen - meztelenül Szabit, akkor határozottan az, de ezt leszámítva tényleg nem nagy szám. Ettől függetlenül az egyik kedvenc történetem, bár azt elismerem, hogy apu ezerszer jobban meséli el nálam. Egyszer majd megkérem, hogy írja le, és felteszem nektek!

Na, de akkor visszakanyarodva a jelenre! Ugyebár tegnap utaztam haza, és már teljesen belelkesedtem, hogy ez a nap a miénk lesz Szabival, mikor kaptam egy SMS-t, hogy előreláthatóan másfél órát fog késni. Gondoltam, hogy valami hasznossal töltsem el az időt, lelátogatok a helyi konditerembe, úgy is keddenként van spinning – tudjátok, mikor sok mazochista ember együtt biciklizik egy teremben – edzés, kipróbálom. Hogy menőnek érezzem magam dobtam is egy SMS-t Szabinak, miszerint:

Hanna: Oké, úgy is épp most készültem spinning edzésre. Akkor utána találkozunk!

Szabi: Lázas vagy Baba?? Azt se tudod, mi az hogy spinning! ;P

Hanna: Hogy ne tudnám? Igazi sportember vagyok! - vetettem ellen.

Szabi: Jó, akkor viszek egy felmosót, hogy összeszedjelek valahogy a konditerem padlójáról...

Hanna: -.-

Hát igen, semmi szellemes válaszra nem futotta, pont ezért nem vagyok benne Vivi és Szabi szópárbajos versenyében. Mindketten ledarálnak egy perc alatt, és bár azért az évek folyamán egész megedződtem, még nem jutottam el arra a pontra, hogy túlnőjem a mestereimet.

Persze ezek után már csak azért is alapon lecaflattam az edzőterembe, kifizettem a recepción a spinning órámat, majd megkerestem a biciklikkel teli termet. Magabiztosan kiválasztottam az egyik leghátul lévő eszközt, majd amíg kipakoltam a vizet a táskámból, gyorsan szemrevételeztem a többieket. Mindkét nemből jócskán akadtak lelkes jelentkezők, ráadásul korilag is elég vegyes volt a felhozatal. Többen egymással beszélgettek, szemmel láthatóan, már ismerték egymást korábbról, de volt, aki hozzám hasonlóan egyedül pakolgatott a kiválasztott bicikli mellett. Már épp kitaláltam, hogy akkor összebarátkozom valamelyik sorstársammal, mikor kinyílt az ajtó, és egy elképesztően izmos, szolárium barnította bőrű, harmincas éveiben járó férfi lépett be a terembe. Nagyon úgy festett, hogy ő az edző, és ahogy elnéztem az izmos vádliját, igen hamar rájöttem, hogy meg fogok halni.

Hamarosan már a biciklin találtam magam, egész könnyed kis tempóban tekertünk, ami annyit tesz, hogy két perc után már kezdtem leszédülni az ülésről, mikor is az edző jelezte, hogy „Na akkor ennyi volt a bemelegítés, állítsunk a beállításokon!”. A többi ember készségesen feljebb nyomta a nehézségi szintet, és nevetgélve tekertek tovább, miközben a drágalátos edző bácsi „Ez az, mindent a formás lábakért!” biztatásokkal hajtott minket. Nos, annyira engem nem motiváltak azok a formás lábak, sokkal jobban vonzott egy dupla hamburger, mint az elkövetkező negyvenöt percnyi edzés. Mondanom se kell, az én tekerésem úgy nézett ki, hogy fél percig tartottam a tempót, majd három percig magamban káromkodtam, és igyekeztem kitalálni, hogy mégis melyik lukamon vegyem a levegőt – már elnézést...

Szégyen szemre, és minden méltóságomat hátrahagyva, húsz perc után lekászálódtam a bicikliről, majd szó nélkül távoztam a teremből. Csúfos leégésemről persze nem szándékoztam beszámolni legjobb barátomnak, de legnagyobb pechemre, épp mikor kiléptem az edzőterem ajtaján, Szabi feltűnt a sarkon. Lazán intett egyet, mikor megpillantott, majd kicsit gyorsított a léptein, hogy hamarabb odaérjen hozzám. Amíg felém igyekezett, alaposan szemügyre vettem, és akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy tekintetem szőke tincseire, majd szórakozottságtól csillogó szemeire vándorolt. Valahogy Szabi látványától automatikusan jobban éreztem magam, és mikor vele voltam, egész egyszerűen azt kívántam, hogy teljen lassabban az idő, hogy minél tovább vele lehessek.

- Na mi van, Baba? Ilyen hamar végeztél? - kérdezte visszatartott nevetéssel.

- Lehet nem vagyok akkora sportember, mint azt gondoltam – vontam meg a vállam. - Valami kevésbé megerőltető sport kéne, mint mondjuk a sakk – röhögtem fel kínomban.

Szabi erre csak magához vont, és bár vállai rázkódtak a nevetéstől, kivételesen a szellemes megjegyzéseit magában tartotta.

- De amúgy húsz percet kibírtam! - dicsekedtem.

- Büszke vagyok rád Baba! - veregette meg a vállamat. - Már csak a hazagyaloglás van hátra – tette hozzá röhögve, amire csak egy fáradt nyögés volt a válaszom.

- Én ma itt alszom... csak vigyél el egy padig.

Legnagyobb meglepetésemre Szabi felkapott a hátára, majd miután megjegyezte, hogy azért öt percet még spinningelhettem volna, hősiesen megindult velem hazáig. Egy ideig még nevetve kérleltem, hogy tegyen le, elboldogulok a lábamon, de mivel a srác hajthatatlan volt, végül csak átkaroltam a nyakát, majd köszönet gyanánt nyomtam egy puszit az arcára. Látatlanban is tudtam, hogy a srác elmosolyodik, aztán egyik ujjával végigsimított a lábamon, amitől a lábujjam hegyétől a fejem tetejéig elöntött az a kellemesen bizsergető érzés.

Ekkor pedig hirtelen átkapcsolt bennem valami. Eszembe jutott a Szabinak tett ígéretem, és bár a szünet során nem egyszer gondolkodtam a válaszon, abban a pillanatban mindennél határozottabban tudtam a feleletet az első igenes kérdésére. Tudtam, hogy anyának igaza volt Theo-val kapcsolatban, és tudtam, hogy soha nem bocsátanám meg magamnak, ha a biztonsági játékom miatt nem adnék esélyt Szabinak. Tudtam, és bármennyire is tekintettel kellett volna lennem a Theo-val való kapcsolatomra, képtelen voltam magamban tartani.

- Szabi – szólítottam meg a srácot.

- Hm?

- Szeretlek! - bukott ki belőlem.

- Én is téged, Baba! - bólintott, mire csak megcsóváltam a fejem.

- Nem Szabi, nem érted! - csettintettem lelkesedésemben. - Tegyél le légyszi!

A srác értetlenül engedett a kérésemnek, majd mikor már a lábamon álltam, megajándékozott egy kérdő pillantással. Annyi mindent akartam volna neki mondani, de mégis úgy éreztem, hogy nem tudom normálisan elmagyarázni, hogy mit érzek. A szeretlek volt az egyetlen szó, ami elég erős töltettel bírt ahhoz, hogy megfelelőnek érezzem, de mégis, Szabi és köztem ez a szó már régóta használatos volt. Nem azért, mert felelőtlenül dobálóztunk volna vele, egész egyszerűen csak más értelemben használtuk, és bár talán egy filmben a fiú megérezte volna, hogy ezúttal nem úgy gondolom, ahogy általában, nem egy filmben voltunk.

- Mit nem értek? - törte meg a csendet, ugyanis a nagy agyalásban elfelejtettem válaszolni.

- Mindig is nehéz volt a felfogásod – nevettem el magam, mire a srác szórakozottan meghúzta az egyik hajtincsemet.

- Nem nehéz, csak szeretném még egyszer hallani – mosolyodott el óvatosan.

- Szeretlek – tettem készségesen eleget a kérésének.

A következő pillanatban Szabi tenyere végigsiklott az arcélemen, le egészen az államig, majd egy könnyed mozdulattal megemelte a fejemet, hogy aztán megcsókolhasson. Ösztönösen hunytam le a szemeimet, miközben ujjaim görcsösen belekapaszkodtak a fiú kabátjának anyagába, hogy aztán annál fogva közelebb vonjam magamhoz. Hirtelen pontosan ott éreztem magam, ahol lenni szerettem volna, és egész egyszerűen kiszakadt belőlem a megkönnyebbülés, amiért ráébredtem, hogy helyesen döntöttem. Hogy képes voltam átlépni a saját magam által kreált akadályokat, hogy megtettem azt a lépést, ami kivezetett a komfortzónámból, és legnagyobb örömömre ez a lépés egy olyan helyre repített át, amiről korábban csak álmodoztam.

Kezeim átkalandoztak a fiú tarkójára, ujjaimmal végigszántottam a piszkos szőke tincseken, közben pedig hátrabillentettem a fejem, utat engedve legjobb barátom ajkainak a nyakamhoz. Ahogy Szabi egy apró csókot lehelt az állam alá, akaratlanul is kiszakadt belőlem egy sóhaj, és hirtelen roppant mód átkoztam azt a pár száz métert, ami még elválasztott a lakástól.

- Nem csinálhatnátok ezt máshol? - szakította félbe a meghitt pillanatunkat egy női hang. - Egyrészt nem szeretnék bepillantást nyerni a magánéletetekbe, másrészt elálljátok az utat! Menjetek szobára, vagy tudom is én!

Kénytelen voltam arcomat a fiú dzsekijébe temetni, különben fenn állt volna annak a veszélye, hogy hangosan elröhögöm magam. Azért nevetséges, hogy egyes emberek ennyire nem tudják elviselni, ha valakik közterületen csókolóznak. Még ha félmeztelenül rámásztam volna Szabira, és hangosan sikongattam volna, azt mondom megértem, hogy zavarja, na de hogy egy csók? És komolyan, mennyi ideig tart kikerülni minket? Na, mindegy! Végül Szabi arrébb lépett, így a hátam nekisimult az egyik lakóház falának, a nőci pedig tovább tudott haladni. Még valamit dörmögött az orra alatt, aminek központjában határozottan Szabi és az én nemi életem állt, de hála istennek nem értettem tisztán minden szót.

- Ha engem kérdezel, megfontolandó a tanácsa – jegyezte meg Szabi, miközben tenyere besiklott a kabátom alá.

- Valahogy éreztem, hogy egyet fogsz érteni vele – nevettem el magam. - Viszont... – váltottam komolyabb témára.

- Miért érzem úgy, hogy most jön az a rész, amiben feltűnik a drágalátos olasz majmunk, és tönkre vág mindent? - engedett el a fiú.

- Hé – kaptam a keze után. - Döntöttem Szabi, és komolyan is gondolom, hogy veled szeretnék lenni – néztem mélyen a szemébe. - Viszont azt meg kell értened, hogy elvileg még Theo barátnője vagyok, és bár te utálod őt, nem érdemli meg, hogy a háta mögött összejöjjünk. Személyesen szeretnék vele beszélni, mert ennyi jár neki, és erre szüksége van a lelkiismeretemnek. Csak egy napot kérek, oké?

Szabi nem túl lelkesen, de azért rábólintott a kérésemre, majd összefonta az ujjainkat, hogy aztán folytassuk az utunkat. Amíg elértük a lakást, addig a srác a szünetéről mesélt, kifejtette, hogy többet rá se tud nézni a karácsonyfákra, illetve elújságolta, hogy a házat egész gyors tempóban sikerül helyreállítani, így január közepére várhatóan már újra rendben lesz, ráadásul Lili is teljesen felépült, szóval minden helyrerázódott.

Hazaérve gyorsan lezuhanyoztam – mert természetesen az a húsz perc spinning engem jobban megizzasztott, mint mást a teljes edzés -, utána pedig összedobtam valami vacsorát magunknak. Szabi elfeküdt a kanapén, valamilyen régi bajnokok ligája meccs ismétlését nézte, majd mikor odavittem neki tálcán a kaját, azt nemes egyszerűséggel a kis asztalra pakolta, és a tálca helyett inkább engem húzott az ölébe.

- Szigorúan véve szerintem egy csók még nem számít a másik háta mögötti összejövésnek.

- Szigorúan véve talán nem – értettem egyet.

- Na és a közös alvás?

- Esetleg belefér.

- És a kettő ötvözve? - próbálkozott be vigyorogva, mire persze oldalba böktem.

- Javíthatatlan vagy!

- Egy próbát megért – vonta meg a vállát.

Igen, ekkor még minden rendben volt. Ekkor még boldogan feküdtem el Szabi mellett a kanapén, és élveztem, ahogy a fiú ujjai újra meg újra végigsimítanak a karomon. Imádtam érezni az egyenletes légzését a bőrömön, és még az sem tűnt riasztónak, hogy életemben először szakítanom kell egy sráccal. Minden tökéletesnek, már-már álomszerűnek hatott. Mégis ki a fene gondolta, hogy ez az egész Szabi és Baba dolog nem fog megélni egy teljes napot? Mert nem élt meg...

Sajnálom, most mennem kell, ki kell érnem Theo elé a reptérre, de ígérem, hogy mindent el fogok mesélni. Kicsit még le kell hűtenem magam, különben lehet, hogy az egész következő rész negatív jelzők felsorolásából fog állni Szabi neve előtt. Szemét, számító dög...