Téli bejegyzés #7 - 2015.12.18

Sziasztok! :)

Meghoztam a folytatást, ami nagyon nehezen állt össze, de végül csak elkészült időre! :) Ami fontos, hogy mostantól vasárnaponként lesznek részek, mert a suli miatt leginkább hétvégém van időm írni, így a szombat még túl korai :)

Remélem tetszeni fog a rész, a kicsit talán negatív - már akinek - történések ellenére is! :)

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! ;)

 

Téli bejegyzés #7 – 2015.12.18

A buszunk hétkor indult Bécsbe, ami persze azt jelentette, hogy mindannyian öt harmincra húztunk órát és egyszerre megrohamoztuk a fürdőszobát. Kicsit érdekes volt négyen nyomorogni a tükör előtt, főleg hogy Theo és Szabi is össze-vissza lecsapott a könyökével, miközben próbálták belőni a sérójukat. Vivi hisztizett, hogy nem látja rendesen milyen vonalat húzott a szemceruzával, míg én a lány fogkrémembe hulló hajszálán voltam kibukva. Legalább négyszer összevesztünk a reggeli készülődés alatt, mindegyikünk anyukája garantáltan csuklott a rengeteg emlegetéstől, de végül sikeresen kiléptünk a lakás ajtaján, és röpke öt perc késéssel ugyan, de Szabi kocsijában találtuk magunkat.

- Dobsz légyszi egy szendvicset, Baba? – fordult felém legjobb barátom, ugyanis nálunk már megszokott, hogy a fiú minden cuccát hozzám teszi be, ő meg egy tárcával a farzsebében mászkál egész nap. Jó néha hajlamos arra, hogy megsajnáljon - sőt, igazából elég átraknom a táskát egyik vállamról a másikra, hogy észrevegye annyira nem kényelmes másfél literes üdítőket cipelni -, és olyankor készségesen viszi helyettem a cuccunkat. Azért némi jó modor is szorult belé, bár tényleg nagyon kevés embert részesít csak belőle.

- Ez a három órás buszozásra van – közöltem vele.

- De én most vagyok éhes – jött a srác érvelése, majd mivel ezzel nem tudtam mit kezdeni, rám villantotta azt a pofátlan győztes vigyorát.

Szem forgatva szedtem neki elő egy szendvicset, aztán bár előszeretettel fejen dobtam volna vele, végül erőt vettem magamon, és tekintettel voltam arra, hogy vezet. Szabi roppant kulturált evésbe kezdett, ami abból állt, hogy beleharapott a zsemlébe, aminek aztán a fele kilógott a szájából, majd igyekezett úgy bűvészkedni, hogy kéz nélkül is meg tudja enni. Naná, hogy a fél felvágott kicsúszott a szendvicsből, ami amúgy nem zavart volna, de okosan paradicsomot is raktunk bele, ami így persze nyomot hagyott a srác világos farmerén.

- Gusztustalan állat – érkezett Vivi megjegyzése, a hanglejtését pedig Theo-val nem bírtuk ki nevetés nélkül. – Hihetetlen, hogy erre buknak a csajok – sóhajtott fel a lány.

- Adj egy szalvétát, ez a kedvenc gatyám – hagyta figyelmen kívül Szabi a megjegyzést.

Végül szalvétával ugyan nem, de nedves törlőkendővel sikerült szolgálnom, a gond csak az volt, hogy a fiú nem tudott egyszerre a nadrágja suvickolására, illetve a zsúfolt városi forgalomra koncentrálni. Egy perc leforgása alatt négyen dudáltak ránk, így jobbnak láttam átvenni a gatyatisztító szerepet. Na, ezzel mindössze annyi probléma volt, hogy az a rohadt paradicsom direkt a srác lábai között tudta összefogni a nadrágot, amihez azon a ponton annyira nem akaródzott hozzányúlni.

- Nyugi baba, esküszöm, hogy nem indulok be rád! – kacsintott a srác. – Bár a tegnapi után nem tudom, hogy nem szeretnéd-e – vonogatta a szemöldökét.

- Milyen tegnapi? – hajolt előre a két ülés között Vivi, és olyan meghökkent pillantást lövellt az irányomba, hogy hirtelen komolyan azt hittem, hogy nem csak egy rövid csók történt köztünk Szabival, hanem minimum öt felvonásos orgia…

- Csak hülyül – tagadtam le végül, miközben egy pillantással a srác tudtára adtam, hogyha bármit mesél, akkor garantálom, hogy többé senkire ne tudjon beindulni.

- Komolyan? – próbálkozott Szabinál Vivi.

- Egy úriember ilyenről nem beszél.

Egy gyilkos pillantással ajándékoztam meg a mondata miatt, de szerencsére ennél több nem hagyta el a száját, így végül Vivi duzzogva hátradőlt, majd borzasztó angol nyelvtannal felvázolta Theo-nak, hogy Szabival vagy együtt töltöttük az éjszakát, vagy nem. Az olasz srác értetlenül meredt persze rám, hiszen a konyhai események során határozottan úgy tűnt, hogy alakul közöttünk valami, így persze elég furán vette ki magát, hogy közben a legjobb barátommal kavarok. Csak megráztam a fejem egyfajta tagadás képen, ami hála istennek Theo-nak elég volt arra, hogy elhiggye, tényleg nem történt semmi. Végül is csak egy csók volt, az ártalmatlan…

Bár komoly küzdelmet folytattam le magamban Szabi nadrágjával kapcsolatban, végül úgy döntöttem, hogy mivel amúgy szemrebbenés nélkül kitisztítottam volna a gatyáját, most sem teszek másképp. Nekem a srác továbbra is a legjobb barátom, ebből kifolyólag pedig az, hogy meglehetősen intim helyen dörzsölöm a nadrágját, nem több puszta paradicsomfolt eltávolításnál. Hát, most tehetünk arról, hogy kényes helyre csöppent a leve?

A roppant kínos kocsikázás után végre valahára megérkeztünk a sulihoz. Az évfolyamunk nagyja már kisebb csoportokba verődve beszélgetett a bejárat előtt, míg a tanárok feszülten az órájukra pillantgattak vagy azt nézve, hogy mikor jön már a busz, vagy pedig azt, hogy mikor lesz már végre ennek a kirándulásnak. Mi azonnal Kristóf felé vettük az irányt, aki először Szabival, majd pedig Theo-val mutatott be valami roppant idétlen kézfogós történetet, amiben volt legalább három ököl összecsapás, egy kisebb fajta ujjszkander és még egy rakat olyan mozdulat, amit nem tudok normálisan megfogalmazni. Vivivel persze amolyan „ezek hülyék” pillantással összenéztünk, aztán csatlakoztunk Vanda és Bogi szalagavatóról szóló beszélgetéséhez. Mindketten azon háborogtak, hogy helyhiány miatt január harmadikára tették a mi ünnepségünket, és bár megkaptuk ajándéknak, hogy hétfőn nem kell suliba menni, azért jobban örültünk volna egy péntek esti időpontnak. A gond az, hogy a sulinkban nem fér el annyi vendég, amennyi egy komplett évfolyamhoz tartozik, így egy sportcsarnokot béreltünk ki, ami viszont más iskolák számára is közkedvelt szalagavató helyszín, így az utolsó utáni pillanatban történt bejelentkezésünk csak erre a helyre futotta.

Hamarosan megérkezett a busz, mire kisebb fajta közelharc vette kezdetét a hátsó helyekért. Régen mi is meg voltunk őrülve értük, de ahogy telt az idő rájöttünk, hogy hiába az az úgynevezett „menő” hely, akik nem ablak mellett ülnek, azoknak roppant kényelmetlen az egész, így azóta inkább nem arra az üléssorra pályázunk. A csapatunk közül én tudtam leghamarabb felkapaszkodni a buszra, majd amint találtam néhány üres helyet egymás közelében levágtam magam az egyikre. Utánam Theo jött, aki gondolkodás nélkül csatlakozott hozzám, majd megjelent Szabi, aki szintén felém vette volna az irányt, mikor is szembesült azzal, hogy oda bizony már nem fér el. Mivel feltartotta a sort, végül feltérdelt az előttem lévő székre, majd miután a két percen át tartó ronda nézésére Theo nem reagált, felém fordult.

- Most komolyan vele ülsz?

- Hány éves vagy, kettő? – jött azonnal Vivi beszólása.

- Majd visszafelé veled ülök, oké? – sajnáltam meg a srácot, aki erre duzzogva előre fordult.

Barátnőm csak a szemét forgatva megsimogatta Szabi fejét, majd előadta neki gügyögő hangon, hogy valahogy lépjen túl a dolgon. A fiú persze igen hamar megunta, hogy támadási felületet hagyott Vivinek, így érett végzős létére meghúzta a lány haját, és innentől kezdve ők három órán keresztül egymás idegeire mentek.

Theo-nak én közben mindenféle érdekességet meséltem a bécsi útikönyvből, míg a fiú úgy tett, mint akit ez érdekel, de amúgy szerintem nyitott szemmel aludt. Néha közbenyögött egy ahá-t, meg egy „fuh, komolyan?” kérdést, de egyébként teljes mértékben hidegen hagyta az osztrák történelem. Jó, nem tudtam hibáztatni érte, bár mondjuk miután másfél óráig történelmezett velem a világháborúról, azt hittem, hogy jobban foglalkoztatja az ilyen téma. Mikor már egy ideje nem szólt semmit, gondoltam valami random mondattal megpróbálom kirángatni a bambulásból:

- Képzeld, nincs rajtam bugyi – bukott ki belőlem.

Theo erre persze reagált, gondolkodás nélkül pattantak ki a szemei, majd látva, hogy csak teszteltem, elvigyorodott. Azért biztosított arról, hogyha mégsem lennék biztos ebben az állításban, nagyon szívesen segít meggyőződni arról, hogy igazam van-e. Pimasz ajánlatát csak egy vállba bokszolással jutalmaztam, mire a fiú ujjai ráfonódtak a csuklómra, és a karomnál fogva közelebb húzott magához. A váratlan mozdulattól a fejem automatikusan a srác vállán végezte, majd mivel egyáltalán nem volt kényelmetlen a helyzet, valahogy ott ragadtam. Theo keze közben átkeveredett a combomra, ahol aztán ujjaival mindenféle mintát rajzolt a farmeremre. Egy mosollyal vettem tudomásul, hogy nem áll szándékában a kelletnél jobban elkalandoznia a lábamon, így végül hála a busz motorjának ütemes dübörgésének, és a fiú ujjainak lágy érintésének lehunytam a szemeimet, majd egészen Bécsig aludtam.

~ ~ ~

A buszon támadó mozgolódásra ébredtem fel, mikor is konstatáltam, hogy idő közben Theo feje az enyémre hanyatlott. Akaratlanul is elmosolyodtam a gondolatra, hogy hogyan festhetünk ki kívülről, de miután felültem, és pillantásom az ablaküvegre vándorolt, rá kellett jöjjek, hogy én nem az a típusú lány vagyok, akiket a filmekben mutogatnak. A fél arcomat a fiú pólóvarrásának mintája díszítette, a hajam egyik része szénakazalhoz hasonlított, míg a másik úgy festett, mintha háromszor átmentek volna rajta vasalóval. Mindezt csak tetézte, hogy a hajnali Szabin való merengésem miatt két hatalmas táska dekorálta a szemem alatti részt, így viszonylag kiábrándultan szálltam le a buszról, romantikus alvás ide vagy oda.

Igen hamar megállapítottam, hogy a gondosan kikészített kesztyűmet otthon hagytam, ahogyan azt is, hogy feltehetőleg három perc leforgása alatt jégcsapokra fognak emlékeztetni az ujjaim. Ráadásul Szabi berágott, amiért nem mellé ültem a buszon, így vigasz gyanánt megint kezdett összemelegedni Vivivel, akinek bár épp volt komoly udvarlója, egyáltalán nem esett rosszul a srác közeledése. Mindig így kezdődik a kettejük egymásra találása. Szabi összekap velem, épp nincs elérhető ismeretlen lány a környékén, ezért rámozdul Vivire, akiben pont annyi a büszkeség, mint egy szemetesvödörben. Aztán másnap mindketten megbánják, és kezdődik elölről egymás szekálása.

- Ezek ketten együtt vannak? – lépett mellém Theo meglehetősen furcsa arckifejezéssel.

- Időnként – vontam meg a vállam. –Szabi egy seggfej, Vivi meg nem túl erős jellem… - foglaltam össze.

Persze a bécsi kirándulásunk egy jó kis városnézéssel kezdődött, aminek keretében minden porcikám átfagyott, és hiába gyönyörködtem a különféle épületekben, és a szépen feldíszített parkokban, igen hamar már csak egy meleg kávéházba szerettem volna besétálni. Időnként kedvet kaptam fotózni, de mindig rá kellett jönnöm, hogy nem túl bölcs döntés kivenni a kezeimet a kabátzsebemből, mert háromszor annyi ideig tart, amíg végre elmúlik belőlük a jeges zsibbadás. Ráadásul hiába ígértem meg Theo-nak, hogy majd lefordítom neki az idegenvezető szövegét, a figyelmem mindig el-elkalandozott, és a sor végén álló barátaimra tévedt a pillantásom. Vivi heherészve hagyta, hogy Szabi belepusziljon a nyakába, ami magam se tudom miért, de sokkal jobban idegesített, mint máskor. Mármint eddig pusztán az zavart, hogy barátnőm ennyire könnyen megadja magát, illetve az, hogy a legjobb barátom bántóan visszaél a vonzerejével. Már meg is mondtam Szabinak, hogy nagyra értékelném, ha házon kívül keresne magának egyéjszakásokat, és bár a srác néhány hét erejéig tartja is az egyezségünket, végül mindig egy szál alsógatyában sétál ki Vivi szobájából.

Ezúttal viszont talán egy picit az is idegesített, hogy én végigforgolódtam egy éjszakát a fiú idétlen randizós mondata miatt. Komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy Szabi elhív egy vacsorára, és kivételesen nem barát minőségben, hanem egy randi keretében töltünk együtt egy időt. Piszkosul zavart, hogy újra meg újra elképzeltem, hogy milyen volt a csók, ráadásul próbáltam kreálni magunknak egy másodikat, ami egyáltalán nem volt helyénvaló. Idegesített, hogy akár egy pillanatra is komolyan vettem Szabi szavait, ő meg ahelyett, hogy legalább felvilágosított volna arról, hogy csak hülyült, nekiállt felszedni – megint – a lakótársunkat. Előadta a sértődött kisfiút, amiért nem ültem mellé a buszon, majd átkapcsolt az idétlen alfahím verziójába, akinek legszívesebben két akkorát mostam volna be, hogy leszakadt volna a feje. Nevetségesen sok volt bennem az indulat, ami pedig egész egyszerűen még jobban idegesített, és egy idő után már saját magamat frusztráltam a folyamatos agyalással. Szükségem volt egy kis figyelemelterelésre, és bármennyire is próbáltam meggyőzni magam arról, hogy én nem süllyedek ennyire mélyre, azonban mikor tenyeremet egy véletlennek álcázott mozdulattal Theo-éba süllyesztettem, rájöttem, hogy de… lesüllyedek.

- Mit szólnál, ha lelépnénk? – súgtam a fülébe lábujjhegyre állva.

- Azt, hogy ez egy remek gondolat – vigyorodott el.

A lehető legészrevétlenebb módon egyre hátrébb és hátrébb sétáltunk évfolyamtársaink gyűrűjében, majd mikor már leghátulra értünk, gondolkodás nélkül csatlakoztunk egy kínai turistacsoporthoz. Párszáz méteren keresztül velük sétáltunk, majd mikor megálltak valami nevezetesség előtt, tőlük is leléptünk, és egy vásár felé vettük az irányt. Bár elsőnek roppant kreatívnak tartottam magam a meglépős ötletért, azért utólag rájöttem, hogy nekem egyáltalán nem hiányzik egy intő, úgyhogy gyorsan írtam Vivinek egy SMS-t, hogy falazzon nekünk, majd meg sem várva a lány válaszát, a zsebembe süllyesztettem a telefont.

- Jaj, emellett soha nem tudok elsétálni! – vettem észre egy standot, ahol papírtölcsérben árultak krumplit.

Gondolkodás nélkül húztam el Theo-t abba az irányba, majd meglehetősen gyatra német tudással rendeltem egy adagot. Bár a fiú felajánlotta, hogy fizet, leintettem, aztán kezemben a friss szerzeménnyel odaverekedtem magam a pultra helyezett sószóróhoz. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem ezek a szerkezetek mindig fordítva működnek. Ha valami nagyon sótlan ételre szórom, akkor tuti, hogy szemenként hullik belőle a só, míg ha épp csak egy keveset szeretnék tenni, akkor dekában mérhető a kiszórt mennyiség. Ezúttal sem volt másképp, a szóró tartalmának felét beleborítottam a papírtölcsérbe, ami ráadásul rosszul volt meghajtogatva, így igen hamar alul kezdett el kiszóródni belőle a só. Lúzerség felsőfokon…

- Kérsz? – tartottam végül nevetve a srác orra elé.

- Minden vágyam egy kiló sót enni – röhögött fel ő is, majd kiválasztott egy olyan krumplit, ami már-már fehér volt a ráhullott fűszertől.

Végül a tölcsér a kukában végezte, Theo pedig vett nekem egy újat, amit inkább ő ízesített meg. Miközben én egyik kezemben a krumplit fogtam, a másikkal meg ettem belőle, az olasz srác a jobbjával átfonta a derekamat. Kellemes volt a közelsége, főleg, hogy elképesztően hideg szél söpört végig újra meg újra Bécs utcáin. Én nem vagyok fázós típus, de van az a fajta hideg, ami egész egyszerűen csontig hatol, ha jól vagy felöltözve, ha nem. A tuti módszer a hideg megszüntetésére egy végtelenül jóképű sráccal összeölelkezve sétálni a karácsonyi díszítésben pompázó bódék között.

Leginkább csak kóvályogtunk, hosszú sétálóutcákon keresztül bolyongtunk, illetve gyakorlatilag minden sarkon megálltunk, mert Theo a fényképezési szenvedélyének hódolt. A pechem az volt, hogy feltett szándéka volt engem fotózni, mondván az olasz haverjai folyamatosan nyaggatják, hogy küldjön már rólam képet. Végül aztán kegyeskedtem belemosolyogni a kamerába, majd persze jöttek az elengedhetetlen közös képek, amikből persze végül montázs lett, ami igen hamar a Facebook-on landolt. Mosolyogva néztem a fotókat, amikből kettő az a tipikus „belemosolygunk a kamerába, mert azt úgy illik” kép lett, míg egy harmadikon kicsit azt a benyomást keltjük, mintha lenne köztünk valami, ugyanis Theo belepuszil a hajamba, én meg pont belepislogok a fotóba, amitől viszont itt úgy tűnik, mintha lehunytam volna a szememet. Megállapítottam, hogy egy olasz srác oldalán még a gyötrelmesen fáradt külsőm is egész jól mutat, ahogyan hirtelen azon is elgondolkoztam, hogy mégis mikor mostam utoljára hajat. Oké, hülye női dolog ilyeneken gondolkozni, de például mikor én beletúrok egy srác hajába, azért jobban értékelem, ha nem egy hete mosta meg… Na, de ez most tényleg mellékes.

Sétálás közben kikeveredtünk egy parkba is, aminek a végén egy lepke ház áll. Persze bementünk, ami amúgy roppant téli program, tekintve, hogy egy trópusi házról van szó, ahol még pulcsiban is melegem volt, nemhogy kabátban, de ez részletkérdés. Ha egyszer Bécsben jártok, mindenképpen kukkantsatok be, mert elképesztő látvány. Ahogy belépsz, mintha tényleg egy csodavilágba keverednél. Színes az egész, ahogy elterülnek előtted a zöld levelek, amik közül fel-felbukkannak rózsaszín és sárga növények. A ház közepében egy tó áll, amibe egy mesterséges vízesés zubog le. Felette húzódik egy kisebb híd, aminek a tetejéről belátod az egész pálmaházat, és az egész varázsát a gyönyörűséges lepkék adják meg, amik ott repülnek közvetlenül körülötted. Tényleg varázslatos az egész, mi Theo-val hatszor sétáltuk körbe, bár gyanítom ez inkább az én lelkesedésemnek volt köszönhető, semmint a fiúénak.

Épp a tó vizét igyekeztem megnézni, mikor is egy kisgyerek elszaladt a mögöttem lévő ösvényen egy pillangót kergetve. Ezzel nem lett volna probléma, ha esetleg a fiúcskának van némi térlátása, és felméri, hogy ha nyíl egyenesen fut, akkor nekem jön. Természetesen nem volt, így igen hamar a gyerek könyöke beleállt a hátamba, ezáltal egy nem épp kellemeset taszítva rajtam, és igen hamar én lettem a tó vízköpője…

- Idióta! – kiabáltam persze a gyerek után, aki ezt nyilvánvalóan nem értette, de legalább az anyja a saját anyanyelvén is leszúrta.

- Ha ez vigasztal, jól állsz a tónak – vigyorgott rám Theo, aki természetesen megörökítette a vízi életemet.

- Igen, most tényleg sokkal jobb – forgattam meg a szemeimet. – Kihúzol? – nyújtottam felé a kezeimet.

- Persze, gyere! – ragadta meg a karomat, majd egy határozott mozdulattal kikapott a tóból.

Illetve csak kapott volna, amennyiben nem feszítettem volna meg minden izmomat, és rántottam volna be magam mellé. A fiú egy hatalmas fröccsenés keretében landolt mellettem, majd totálisan elázott frizurával, és felsőtestéhez tapadó kapucnis pulcsiban feljött a víz alól. Anyám, hogy abban a pillanatban mennyire észveszejtően helyes volt. Fekete tincsei nedvesen tapadtak a homlokára, barna szemeiben huncut fenyegetés csillogott, ajkai szórakozott, mégis egyfajta pimasz mosolyra húzódtak. Tekintetével rabul ejtette az enyémet, miközben egy apró lépéssel elérte, hogy felsőtestünk összesimuljon. Ösztönösen billentettem kissé hátrébb a fejemet, hogy lássam az arcát, ami a mosolyától megjelenő nevető gödröcskék miatt csak úgy ontotta magából azt a kisfiús bájt, ami egész egyszerűen levett a lábamról.

Egy. A fiú kezei a csípőmre csúsztak, amitől a gerincem vonalán végigfutott a hideg. Akaratlanul is elnyíltak ajkaim, miközben tekintetem továbbra is összefonódott a fiúéval. Önkéntelenül kezdtem el számolni a másodperceket, fohászkodtam, hogy ne jussak el az ötig, nem akartam, hogy Szabinak igaza legyen. Hiába igyekeztem csak Theo-ra koncentrálni, legjobb barátom szavai folyamatosan a fejemben keringtek, emlékeztetve arra, hogy lehet, hogy minden egyes jelenet megtervezett.

Kettő. Theo az enyémhez támasztotta a homlokát, mire ösztönösen lehunytam a szemeimet. Csak a srác sebes lélegzetét éreztem az arcomon, és egy halvány mosollyal konstatáltam, hogy a szívem ugyanarra a ritmusra ver. Tenyereim becsúsztak a fiú télikabátja alá, ujjaim végigsimítottak pólójának nedves anyagán. A felsőn keresztül is ki tudtam tapintani a kidolgozott hasizmait, miközben egy bosszantó hang a fejemben megállapította, hogy a Szabival való tesztelés valóban csalóka volt, és sajnálatos módon legjobb barátom javára dőlt el a felsőtest verseny. Ezek után senki ne csodálkozzon, hogy olyan rohadt nagyképű!

Három. Egyre feszültebben vártam a folytatást. Rettegtem attól, hogy amikor eltelik az öt, Theo felemeli a kezét, majd egy végtelenül könnyed mozdulattal a fülem mögé tűr egy elszabadult hajtincset. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nem tervezhette be, hogy bele fogok esni a nyavalyás kútba, de a bosszantó másik felem, aminek hangja egyre inkább emlékeztetett Szabiéra, már előre nevetett rajtam. Mégis, hiába voltam teljes harcban magamban, hiába cikáztak össze-vissza a gondolataim, a testem automatikusan reagált az olasz srác mozdulataira. Bár csukva volt a szemem, tökéletesen láttam magam előtt, ahogy a fiú pillantása végigsimít az arcomon, hosszan elidőz elnyílt ajkaimon, és abba a vágyakozó tekintetbe még látatlanban is beleremegtem. Szerettem volna a vizes gönceimre fogni a bőrömön megjelenő libabőröket, de az isten szerelmére egy pálmaházban álltam a plusz harminc fokban!

Né...

- A rohadt életbe, feladom! - zökkentett ki Theo teljes mértékben a gondolataimból.

Értetlenül meredtem rá, gondolataim még mindig a majdnem csók körül forogtak, így egész egyszerűen nem tudtam hova tenni a fiú szavait. Értelmetlenül lebegtek a levegőben, de mégis a srác tekintetéből tökéletesen éreztem, hogy fontos dologról van szó. Próbáltam valami értelmet tulajdonítani a szavaknak, végigpörgettem lassan egyhetes ismeretségünket, a párbeszédeinket, aztán nemes egyszerűséggel fejbe csapott a felismerés. A fogadásunkról beszélt...

- Már miért adnád fel? - suttogtam el a kérdést, előre félve a választól.

- Mert nem egy ilyen baromság miatt akarlak megcsókolni - nézett bele a szemeimbe.

Időm se volt tépelődni a szavain, a fiú ujjai a könyökömre csúsztak. Theo egy könnyed mozdulattal maga felé húzott, majd egy másodpercet sem várva, ajkai megtalálták az enyéimet. A fogadás miatt eddig elfojtott vibráció utat tört magának, elemi erővel robbant ki mindkettőnkből. A fiú csókja még csak nyomokban sem emlékeztetett Szabi már-már idegölően hanyag, mégis minden porcikába beleremegtető csókjára. Theo heves volt, szenvedélyes, minden egyes mozdulata azt éreztette velem, hogy akar, hogy vágyik rám. Elsöpört az a nyers, játszmák nélküli vonzalom, ami már a kezdetektől megvolt kettőnk között. Élveztem, hogy a fiúnak végig én kellettem, egész egyszerűen euforikus állapotba kerültem a tudattól, hogy Theo inkább lemondott a győzelemről, de azért csókolt meg, mert akarta, mert vágyott rá. Úgy ment bele a vereségbe, hogy pontosan tudta, hogy egyébként már nyert ügye van.

A jegyárus vetett végett a csókunknak, aki indulatosan lehordott minket németül mindennek, majd erőszakos mozdulatokkal kirángatott a tóból, amibe egyébként belelöktek, de ez persze senkit se érdekelt. A pálmaházból persze kiraktak, de tekintettel arra, hogy szétázott a ruhánk, kinn pedig mínusz tíz fok volt, végül megengedte, hogy legalább a fűtött előtérben legyünk. Gyorsan rácsörögtem Vivire, hogy hozzanak nekünk valami száraz ruhát, aztán a fal mellett lecsúsztam a földre, és a térdemre támaszkodva bámultam magam elé. Az arcomon ülő vigyort levakarni se lehetett a fejemről, főleg, miután Theo csatlakozott hozzám, majd mit sem törődve a jegyárus szigorú pillantásával, közelebb húzott magához, és ismételten megcsókolt.

- Figyelj! - szakítottam félbe, mire kissé csalódottan ugyan, de elhúzódott. - Szabival hagy beszéljek négyszemközt erről a dologról, izé, kettőnkről - mutattam először rá, majd magamra. - Mármint nincs szükségem a beleegyezésére meg semmi, de ha csak úgy meglát minket, akkor előfordulhat, hogy bemos neked egy hatalmasat... - töprengtem legjobb barátom indulatkezelési módszerein.

- Jaj, most megijedtem - röhögött fel Theo.

- Na, hagy beszéljek vele! - engedtem el a fülem mellett a megjegyzést.

- De csak, hogy tisztázzuk! - húzott közelebb magához. - Nem a Szabitól való rettegés miatt, hanem mert megkértél rá.

- Oké - mosolyodtam el, majd már épp folytattam volna a csókunkat, mikor kivágódott a pálmaház ajtaja.

Szerencsére Szabi udvarias formában volt, így Vivi lépett be előbb, aki hála istennek szó nélkül hagyta a meglehetősen látványosra sikeredett szétrebbenésemet Theo-val. Barátnőm egy hosszú pillantással felmérte, hogy mennyire áztam el, majd mikor tekintete az erőteljesen csapzott hajamra tévedt, arra a következtetésre jutott, hogy egy szimpla átöltözés itt nem segít, így elrángatott az épület mosdójába, és kisebb fajta bűvész trükköt bemutatva betornáztuk a fejemet a kézszárító alá. Persze arra nem volt időnk, hogy teljesen megszárítsuk, de azért a nyirkos változat mégiscsak jobb volt, mint az ázott kutya verzió.

- Mi van veled meg Theo-val? - bukott végül ki barátnőmből a kérdés, miközben én épp egy farmert rángattam fel magamra.

- Hát, alakul valami - ködösítettem végül.

- Na és mi van veled meg Szabival?

- Mi lenne? Barátok vagyunk - vágtam rá határozottan.

- Ezért vagy céklavörös? - vonta fel a szemöldökét.

- Nagyon megy a fűtés - tereltem roppant bénán, majd védekezés híján, inkább támadásba lendültem. - Na és veled meg Szabival mi van? Azt hittem, hogy ezzel az új sráccal alakul a dolog, viszont most nem úgy tűnik...

- Most vagy terelsz, vagy féltékeny vagy. A kettőben a közös, hogy bármelyik esetet is vesszük alapul, van valami veled és Szabival.

Tovább nem tudtuk folytatni a beszélgetést, ugyanis kinn irdatlanul hangos röhögés támadt, aminek okát persze meg kellett néznünk. Vivivel versenyt futottunk a kilincsig, majd némi vállboksz után „okos enged, szamár szenved” alapon előre engedtem barátnőmet. Hát a látványra nem voltam felkészülve... Theo párducmintás bőrnadrágban pompázott, hozzá egy lilás, testre feszülő, mélyen kivágott felsőt viselt, míg cipő gyanánt egy zebra csíkos zokni, illetve egy UV sárga szandál díszelgett a lábán.

- Kinyírlak Szabi! - vetette rá magát legjobb barátomra, aki egész konkrétan a földön feküdt a röhögéstől.

- Ne aggódj, nem lettél csúnyább! - jött Szabi vigasztalása, mire én se bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés.

~ ~ ~

Most jön a napom negatív része. Nagyon csúnyán összekaptunk Szabival, amitől még mindig nem tudok aludni, de lássuk a részleteket:

Szóval hazaúton vele ültem, de a buszon nem mertem előhozakodni a témával, így ott még nem borult ki a bili. Mikor legjobb barátom elment zuhanyozni, Theo beosont a szobámba, kicsit élveztük egymás társaságát, de mintha lakótársunk megérezte volna, hogy remekül tud alkalmatlankodni, életében először nem használta el az összes meleg vizet, majd tollászkodott még egy fél órát a tükör előtt, hanem tíz perc múlva már indítványozta, hogy nézzünk valami filmet. Vivi az egészet végigtelefonálta a két randis pasijával, Theo perverz SMS-ekkel bombázott engem, én pedig próbáltam őt észrevétlenül elég erősen karon rúgni ahhoz, hogy kétszer meggondolja, mit pötyög be. Jelzem, elbuktam… az én lábujjam háromszorosára dagadt, a sráctól pedig érkezett a „ne durvuljunk cicus” üzenet.

A filmnek aztán vége lett, én pedig beláttam, hogy nevetséges, hogy azért nem csókolom meg a pasimat, mert tartok attól, hogy a legjobb barátom leüti. Így hát intettem Szabinak, hogy jöjjön egy kis baráti csevegésre a szobámba, amit persze a fiú úgy kódolt le magában, hogy őt, az első számú szexistent, egy lány az ágyába invitálja, ezért meg is ajándékozott egy perverz kacsintással. Csak a szememet forgattam, miközben beljebb rugdostam a srácot a szobába, aztán biztosítva, hogy senki ne nyisson ránk, elfordítottam a kulcsot a zárban. Mikor megfordultam, Szabi már az ágyamon ült, amiről persze rögtön eszembe jutott a csókunk. Éreztem, hogy elvörösödöm, így gyorsan visszafordultam az ajtóhoz, majd babráltam még egy kicsit a kulccsal, hogy aztán viszonylag normális arcszínnel pillanthassak ismét a fiúra. Utóbbi eddigre már kényelembe helyezte magát, lábát felpakolta az éjjeliszekrényemre, míg kezében az egyik magazinomat lapozhatta.

- Érezd magad otthon! – csóváltam meg a fejemet.

- Otthon vagyok, Baba – villantotta rám az egyik angyalian ártatlan mosolyát. - Szóval, mit szeretnél? Jó, tudom, nem tudsz aludni a jó éjt puszim nélkül! - vigyorodott el, majd színpadiasan cuppantott egyet, aztán csukott szemmel rám csücsörített.

- Olyan hülye vagy! - szörnyülködtem, miközben megcsaptam egy párnával. - Azt szeretném elmondani, hogy Theo feladta a fogadást, és összejöttünk – választottam a ragtapaszos módszert, miszerint minél gyorsabban túlesünk a kellemetlen részen, annál jobb. Hát, itt nem működött...

Szabi arcáról lefagyott a vigyor, és néhány másodperc erejéig megkövülten bámult rám. Szemmel láthatóan arra várt, hogy benyögöm, hogy vicceltem, de a megmentő szavaim csak nem érkeztek meg, így szép lassan összetette, hogy mégis mit mondtam. Olyan lendülettel pattant fel az ágyról, hogy a szobám fala állította meg, de az igazi erő nem is a mozdulataiban, hanem szikrázó tekintetében bújt meg, ami egyenesen rám szegeződött. Szabi pusztán a pillantásával elérte, hogy rosszul érezzem magam, holott tulajdonképpen nem is csináltam semmit. Azért ez nevetséges!

- Mi a fasz? - Ez azt hiszem Szabi jeligéje lesz.

- Theo feladta a fo... - kezdtem bele az ismétlésbe, de legjobb barátom közbevágott.

- Nem értettél félre valamit? Kizárt dolog, hogy önként veszített, hogy aztán összegyere vele!

- Szóval valaki csak egy fogadás miatt akarhat velem együtt lenni – forgattam ki azonnal a szavait. - Kinek kell ellenség, ha itt vagy te? - jött elő a cinizmusom.

- Jó tudod mit, tegyük fel, hogy a srác nem csak szórakozik veled! Ebben az esetben: mégis mi a fene bajod van? Komolyan egy ilyen szürke, unalmas, kirakatbábúra tartasz igényt? Mindenhez jópofát vág, semmi önálló gondolata nincsen, néha pedig megy a farka után, és ír két perverz sort. Olyan üres, mint a matekfüzetem, Baba!

- Csak képzeld el, valahogy ez a szürke, unalmas kirakatbábú észrevett, beszélgetett velem, és nem az volt az első gondolata, hogy ágyba vigyen!

- Ha komolyan csak ezt látod bennem, mégis mi a francért barátkozol velem? Úgy teszel, mintha abból állnék összesen, hogy átmegyek a fél városon! Ha a te szemedben ennyi vagyok, akkor nekem se kellenek ellenségek!

- Te vagy a legjobb barátom Szabi, az isten szerelmére! Komolyan azt hiszed, hogyha ennyire tartanálak, akkor együtt laknék veled? Viszont bántóan visszaélsz a szerepeddel! Te összejössz fűvel fával, ami nem zavar, hiszen hozzátartozik a személyedhez. Nem a kedvenc tulajdonságom benned, de elfogadom. Viszont amint nálam valaki bepróbálkozik, azt vagy elhajtod, vagy jössz, bepróbálkozol, majd mikor sikeresen vakvágányra terelted a kapcsolatomat, váltasz, és ismét összejössz fűvel fával.

- Azt hogy megcsókoltalak, nem nevezném vakvágányra terelésnek!

- Megcsókoltál, majd kifejtetted, hogy te szakítottad félbe a dolgot. Igazad van, ez tök egyértelmű! - közöltem szarkasztikusan.

- Baba, azt mondtam neked, hogy én leszek a következő, akivel randizni fogsz! Mégis milyen egyértelműbb célzást akarsz ennél? - kérdezte idegesen.

- Esetleg azt, hogy ne sétálj ki utána szó nélkül a szobámból!

Hosszú másodpercekig néztünk farkasszemet. Mindketten remegtünk a nem is annyira elfojtott dühtől, miközben fejben végiggondoltuk a másik szavait. Alapvetően nekem eszem ágában se volt felemlegetni a csókunkat, az pedig, hogy Szabi ezt célozgatásnak szánta, legmerészebb álmaimban se fordult meg a fejemben. Ráadásul ahogy a fiú fejéhez vágtam, hogy ne sétáljon ki a szobámból, igazság szerint megfogalmaztam azt, ami ott lappangott bennem a csókunk óta, mégse voltam elég erős ahhoz, hogy kimondjam. Piszkosul zavart, hogy Szabi csak úgy könnyedén elsétált, magamra hagyva a kétértelmű, viccelődő szavaival. Idegesített, hogy képtelen egyértelmű lenni ilyen témában, és ezek után kapva kaptam Theo-n. Puszta bosszúból hívtam el őt Bécsben csavarogni, aztán pedig sikerült levennie a lábamról, én elmerültem a rózsaszín ködben, megkerestem az olasz srác pozitívumait, majd eldöntöttem magamban, hogy ez a kapcsolat egyáltalán nem rossz parti. Mindezt azért, mert Szabi szó nélkül kisétált a szobámból... Én se vagyok normális.

- Biztos mély benyomást tett rád a dolog, ha már Theo barátnőjeként emlegeted magad – lendült újra támadásba a srác.

- Legközelebb esetleg ne az legyen az első számú célod, hogy kínos helyzetbe hozd azt, akinek igazából imponálni próbálsz, hanem példának okáért szedd össze a bátorságod, és az idióta célozgatásaid helyett kérdezd meg, hogy ráér-e a hétvégén! - csattantam fel, miközben igyekeztem visszatartani a felszínre törő könnyeimet.

- Remek ötlet! - csapott le a szavaimra Szabi. - Akkor most mutatok valami egyértelműt Vivinek, amit biztos nem fog félreérteni! Vagy ha megmutatom neki a farkamat, az is idióta célozgatásnak minősül?

- Tűnj innen!

Hangom élesen szelte át a szobát, majd hosszú másodpercekig vert visszhangot a falak között. A könnyeim némán peregtek le az arcomon, míg a tekintetemben olyan eszelős indulat ült, hogy szinte megijedtem a saját tükörképemtől. Szabi érezte, hogy ezúttal messzire ment, ellágyuló pillantásából pontosan tudtam, hogy legszívesebben visszaszívna mindent, és áldását adna Theo-ra és rám, de elkésett. Haragudtam rá, amiért ennyire könnyedén tenné tönkre Vivi kapcsolatát, és haragudtam azért, amiért ez engem ennyire zavart. Zavart, hogy bár életemben először egy olyan srác megcsókolt, aki még vonzott is, Szabi simán ellopta ezt a napot is. A rózsaszín felhőkben kellett volna lebegnem, Theo-val kellett volna elnyúlnom az ágyon, helyette egész testemben remegve, gyilkos indulattal meredtem legjobb barátomra, aki képtelen volt egyszer félreállni. Szabi végig abba a hitbe ringatta magát, hogy Theo csak a fogadás miatt legyeskedik körülöttem, és egész egyszerűen nem bírta elviselni, hogy tévedett. Mert Szabi ilyen... nem nyeli be a második helyet.

Az pedig, hogy a csókkal jelezni akart volna? Őszintén szólva, összezavarodtam. Mármint eddig biztosra vettem, hogy szimplán csak el akar bizonytalanítani Theo-val kapcsolatban, de most, hogy benyögte, hogy tulajdonképpen ő ezt nem vakvágányra terelésnek szánta, azt se tudom mit gondoljak. Mindig is azt hittem, hogy Szabi olyan srác, aki ha udvarolni próbál neked, azt észreveszed. Jó persze, az hogy megcsókolt tényleg rohadt egyértelmű, de ha hozzávesszük azt, hogy utána csak viccelődött az egészen, majd minden további nélkül kisétált a szobámból, szerintem határozottan nem lehet egyértelműnek nevezni. Viszont ha tényleg szeretne tőlem valamit, akkor én egyáltalán mit akarok? Hogyha nem ment volna ki, akkor most kéz a kézben sétáltam volna végig Theo-val Bécsben? Akkor egyáltalán jelentett volna nekem bármit is, hogy a srác lemondott a fogadásról, csakhogy megcsókoljon? Őszintén szólva, fogalmam sincs... De végül nem így történt, éppen ezért érzem úgy, hogy Szabi igazságtalanul esett nekem. Aljas módon támadott, tökéletesen ismerve a gyenge pontjaimat. A vitákban is mindig nyerni akar, és ilyenkor sokszor végig sem gondolja, amit mond. Mert bármennyire is megbántott, tökéletesen láttam a szemében, hogy piszkosul haragszik magára, amiért mérlegelés nélkül kicsúsztak a szavak a száján. Láttam, hogy legszívesebben bocsánatot kérne, átölelné, és egy „Ha megbánt, akkor szétrúgom a seggét” kijelentést súgna a fülembe.

De ezúttal peche volt. Ezúttal az én büszkeségem nem hagyta, hogy megtegyem az első lépést, Szabi pedig csak némán várt valami jelre, amiből kiolvashatja, hogy nyugodtabb vizekre terelődött a beszélgetés. Arra várt, hogy ugyanúgy megmentem a döntéshelyzettől, mint mikor a szalagavató próbájáról összepakoltam. Hogy majd én elsimítom, hogy ne kelljen a büszkesége, illetve köztem választania. De most nem tettem meg a gesztust, egész egyszerűen túl sértett voltam hozzá, és látva, hogy Szabi képtelen magától a bocsánatkérésre, hátat fordítva neki odasétáltam az ajtóhoz, majd kitártam azt.

- Menj el, Szabi! - súgtam halkan, mégis elég határozottan ahhoz, hogy legjobb barátom idegesen a hajába túrva, kisétáljon a szobámból.

Az ajtóban még rám pillantott, ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna valamit, de végül megrázta a fejét, majd sietős, kissé erőszakos lépésekkel elvonult a saját szobájába. Theo pont szembe jött vele, így azt azért nem mulasztotta el, hogy vállával keményen meglökje a fiút, illetve valamit mintha oda is sziszegett volna neki. Theo nem reagált rá, helyette mikor Szabi eltűnt az ajtaja mögött, rám emelte a tekintetét.

- Összevesztetek?

- De még hogy... - döntöttem neki hátamat az ajtókeretnek, majd annak mentén lecsúsztam a földre.

Könyökömet megtámasztottam a térdemen, majd arcomat a tenyerembe temetve próbáltam kicsit lehiggadni. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez csak átmeneti, hogy mikor reggel felkelek, akkor sikerül tisztázni a dolgokat Szabival, és minden úgy megy tovább, ahogy eddig. A gond csak az volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy szeretném-e, ha továbbra is így alakulnának a dolgok. Hogy vajon Szabi számára mi is egész pontosan a mi kapcsolatunk, és hogy én tulajdonképpen mit is várok el ettől a barátságtól. Hogy vajon képesek vagyunk e túllépni azon, ami ma történt, és hogy vajon ha meg is bocsátanánk egymásnak, akkor az utána lévő kapcsolatunk nem lenne-e egy színészkedés. Mert szeretem Szabit, piszkosul szeretem Szabit, de fogalmam sincs arról, hogy mégis milyen értelemben...

- Figyelj! - térdelt le mellém Theo. - Minden rendben lesz, ki fogtok békülni. Bár Szabi egy majom, az mindenképp elmondható róla, hogy fontos vagy számára. Észhez fog térni, nyugi! Ha pedig nem, akkor addig verem, míg nem kér bocsánatot!

Elmosolyodtam a fiú szavain. Jól esett, hogy Theo nem próbálta meg arra használni a felkínálkozó lehetőséget, hogy Szabi ellen uszítson. Hogy abban erősített meg, hogy a mi barátságunk van elég erős ahhoz, hogy túllépjünk ezen. Elképesztően szerettem őt emiatt, és pont azért, mert ő félre tudta tenni a Szabi ellenes indulatait a kedvemért, éreztem úgy, hogy nem lőttem mellé, mikor visszacsókoltam a pálmaházban. Theo tényleg remek parti, és bár még most határozottan csak a vonzalom az, ami hozzáköt, el tudtam képzelni, hogy beleszeressek. Meg akartam őt jobban ismerni, vágytam a csókjára, és piszkosul bele akartam bolondulni.

 

(A következő részből azért nincs idézet, mert még egy szót sem írtam belőle :D)