Tavaszi Bejegyzés #19

Sziasztok! :)

Most nem írnék ide túl sok mindet, majd a rész után megosztom Veletek a gondolataimat, úgyhogy egyelőre csak annyit, hogy:

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! :)

19.Fejezet

Drew békésen alszik mellettem, bár hogy hogyan képes erre, arra fogalmam sincs, ugyanis én azóta álmatlanul forgolódom, hogy egyáltalán lefeküdtünk aludni. Jó, lehet én jobban tartok attól, hogy mégis mit fogunk majd reggel a neten olvasni, na meg hogy hány Brooke rajongó fog életveszélyesen megfenyegetni, amiért képes voltam megtépni imádatuk tárgyát, de ettől függetlenül Drew is izgulhatna egy picikét, hiszen nővérem azt sem spórolta ki a nyilatkozatából, hogy az egész kapcsolatom a fiúval valótlan. Szerencsére a részletekbe nem volt alkalma belemenni, így aztán legalább az még nem látott napvilágot, hogy tulajdonképpen az egész viszonyunk egy szerződésen nyugszik, szóval akár az a következtetést is levonhatják majd a nézők, hogy a kamu jelző szimplán annak szólt, hogy nem is Brooke a párosunk női fele, de lássuk be, ez se javít valami sokat a helyzetünkön, hiszen hetek óta átverünk mindenkit. Tuti, hogy ízekre fognak szedni a médiában, és bár elvileg a rossz reklám is reklám, de azért szerintem Drew is jobban örülne, ha első lemezének sikerétől lenne hangos a sajtó, nem pedig a meglehetősen abszurd szerelmi életétől.

Ráadásul, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy innentől mi lesz. Amikor elindult ez az egész két hónapos szerepcsere, abban a hitben voltam, hogy majd mintha mi sem történt volna, folytatom az életemet, anya végre meggyógyul, beiratkozom az egyetemre, és mindenki boldog lesz. Eléggé sok sebből vérzik már ez az elképzelés. Valahogy amíg a temetést intéztem, nem nagyon gondolkodtam a távolabbi jövőn, de most, hogy hirtelen megszűntek az ezzel kapcsolatos feladataim, hirtelen túlontúl sok kérdőjel van bennem az életemmel kapcsolatosan. Mi a fenét fogok én kezdeni magammal? Hova megyek haza? Persze itt most nem az épületre célzok, tudom, hogy ott van a lakás, de belegondolni is szörnyű, hogy egyedül visszatérjek oda. Aztán azt se tudom, hogy mi lesz most velem és apával. Amíg ő volt a rosszfiú a történetemben, eszembe se jutott, hogy esetleg a két hónap lejárta után még keressem a társaságát, de most már nem tűnik annyira egyszerűnek, hogy szó nélkül hátat fordítsak neki. Ő maradt a családomból, na meg persze Brooke, de ő rá momentán még gondolni se szeretnék. Tudom, csúnya dolog, de szerintem nővérem egész egyszerűen menthetetlen.

A legégetőbb kérdés pedig ki más lenne, mint Drew Williams. Még nem volt időnk megbeszélni, hogy mégis hogyan tovább, és mire akár csak kitalálhattuk volna, hogy hogyan oldjuk meg azt, hogy a fél világ azt hiszi, hogy ő Brooke Evans pasija, engem pedig vár vissza a teljesen hétköznapi életem, nővérem jó érzékkel keresztbe tett mindenkinek. Hogy az istenbe fogjuk mindezt megmagyarázni?

Mikor elunom a céltalan agyalást, kikászálódom az ágyból, aztán nekiállok keresni valami számomra is hordható ruhát a fiú szekrényében. Tegnap a temetés után inkább hozzá jöttünk haza, nem szerettük volna, hogy a valódi lakásomnál árasszanak el minket a riporterek, bár egyébként, ahogy így fél szemmel rálátok az utcára, úgy fest, hogy egyelőre a média had várat magára. Furcsa, meg voltam róla győződve, hogy már éjfélkor a kapu előtt fog nyüzsögni minden újság képviselete, erre az égvilágon senki nem készül arra, hogy kiszedje belőlünk a pikánsabbnál pikánsabb részleteket. Talán azt hiszik, hogy Brooke házához mentünk, vagy lehet, hogy a nővérem pszichiátriai kezelése izgalmasabb, mint a mi kapcsolatunk, így inkább annak járnak utána előszőr. Mindenesetre hátborzongató ez a vihar előtti csend.

- Hány óra van? – hallom meg az alvástól még kissé rekedtes hangját barátomnak, mire elégedetten konstatálom, hogy sikerült kellően hangosan becsapnom a szekrény ajtaját ahhoz, hogy felébredjen. Oké, nem szép dolog, hogy nem hagyom aludni, de na. Egész éjjel jó kislány voltam, most már igazán felkelhetne ő is.

- Fél öt.

- Mennyi? – akad ki azonnal, és úgy dől vissza a párnájára, mint akit lelőttek. – Szándékosan keltettél fel, ugye? Életed célja, hogy megkeserítsd az életem – áll neki érett felnőtt módjára duzzogni.

- Igen Drew, más sem éltet ezen a világon, csak, hogy szenvedni lássalak – meredek unottan a plafonra. – Kérsz kávét?

- Azt hiszed, egy kávéval lekenyerezhetsz? – támaszkodik meg az alkarján, arcán pedig az „ezt te sem gondoltad komolyan” kifejezés ül.

- Megbánom, ha megkérdezem, hogy akkor mégis mit szeretnél? – kérdezek vissza, mire persze diadalittasan elvigyorodik.

- Gyere közelebb, megsúgom – kacsint, és bár pontosan tudom, hogy ebből csak és kizárólag rosszul jöhetek ki, megadóan felsóhajtok, és visszasétálok az ágyhoz.

Természetesen Drew-nak esze ágában sincs bármit is súgni, helyette alig hogy mellé lépek, már az ölébe is ránt, aztán könnyedén fordít egyet a helyzetünkön, és mint aki jól végezte a dolgát, pofátlanul nekiáll tovább aludni rajtam.

- Hé, ez nem fair! – kérem ki magamnak azonnal.

- Cssh, még súgom – int le, és bár fejét valóban a fülem felé fordítja, továbbra se mond semmit.

- Néha elgondolkozom azon, hogy miért keserítem meg önként a saját életem veled…

- Tudod, az a Michelangelo faragta tökéletes testem – dörmögi a nyakamba készségesen a költői kérdésemre talált válaszát. – Vagy csak mert kibaszottul szeretsz – idéz a rögtönzött szerelmi vallomásomból.

- Sosem fogod megunni, igaz?

- Soha – vigyorodik el, és ahogy ajkával simítja a bőrömet, ösztönösen kiráz a hideg. – Ahogyan te se szokod meg soha, hogy milyen piszok jó pasid van – nevet ki.

- Csak tudod, azt nem értem, hogy Michelangelo miért spórolt egyes részeknél az alapanyagon – töprengek el. – Hihetetlen, hogy pont azt a néhány centit sajnálta… - cukkolom én is, mire Drew egész konkrétan fülön harap. – Te most komolyan megharaptál?!

- Nem sértegetjük az Őrnagyot!

- Hogy haraphattál meg? – meredek rá még mindig teljes sokkban. – Hány éves vagy, kettő?

- Bocsánatot kell kérned – jelenti ki maximális komolysággal Drew.

- Te harapsz belém, és én kérjek tőled bocsánatot?

- Nem tőlem, az Őrnagytól!

- Muszáj így hívnod? Különben is, az apród sokkal találóbb lenne…

- Ne feszítsd a húrt, cica!

- Miért mi lesz, bosszúból belém harapsz? Ja, várjál! – kapok színpadiasan a homlokomhoz, miközben balommal még mindig a fülcimpámat dörzsölöm. – És még én vagyok a kattant.

Ahogy összetalálkozik a pillantásunk, egyikünk se bírja tovább, mindkettőnkből kiszakad a röhögés. Persze Drew azért még hadakozik egy sort azon, hogy amiért ennyire aljas mód beletapostam az önérzetébe, igazán jár neki, hogy jó asszony módjára ágyba reggelivel köszöntsem őt, alias, az uramat, és bár a szexista megjegyzéséért megajándékozom egy szemforgatással, végül mégis csak a konyha felé veszem az irányt. Barátom önelégült vigyorral az arcán néz utánam, majd még a bosszantásom végett megjegyzi, hogy „ezt már szereti, ilyen egy igazi, engedelmes nő”, így aztán a középső ujjamat is megcsodálhatja még a távozásom közben.

Reggelikészítés közben eljászom a gondolattal, hogy az ő ételét egy marék hashajtóval is feldobom, csak hogy biztosan érezze a törődést, de minden ellenállásom odavész, amikor a világ legédesebb mosolyával az arcán nekitámaszkodik a konyhaajtó keretének, és miközben a diszkrétség bárminemű jele nélkül, alaposan megnézi magának a lábaimat, bedobja a Drew Williams féle hajba túrását. Tudom, szégyen és gyalázat, de elbuktam. Miért áll ennyire pofátlanul jól neki, ha a nyamvadt tincsei között turkál? Igazságtalanság.

- Csak nem jól nézek ki? – tudakolja szemtelenül.

- Fel se tűnt, hogy itt vagy – hazudom szemrebbenés nélkül.

- Nyilván ezért vajazod a konyhapultot – bólogat vigyorogva a fiú, mire pipacsvörös arccal nekiállok keresni egy törlőkendőt.

Drew közben mögém sétál, hátulról átkarol, aztán addig hint apró puszikat a vállamra, míg el nem éri, hogy felé forduljak, és hosszan megcsókoljam. A következő adag melegszendvics annak rendje és módja szerint jól le is ég, aztán végül a fiú megkegyelmez, és véget vetve a sorozatos konyhai bénázásaimnak, inkább a fürdőszoba felé veszi az irányt. A hathatós elterelési akciói nélkül már zökkenőmentesen elkészül a reggelink második fele is, és bár eredetileg ágyban evésről volt szól, valahogy a nappali kanapéján kötünk ki.

- Szerinted miért nem mondanak semmit a tegnapiról? – kérdezem értetlenül a fiút, mikor már háromszor végig mentem az összes tévéadón, de egyiken se említették meg a temetés utáni incidenst. – Egész este nem aludtam semmit, erre még csak le se dobták a bombát. Mennyire gonoszak már, hogy direkt húzzák az időt.

- Öhm – vakarja meg a tarkóját Drew – Tegyük fel, hogy egy párhuzamos univerzumban, fényévekre a miénktől, – kezdi el felvezetni a sztorit - az idióta, de cserébe piszok jóképű pasid humorosnak tartotta a folyamatos kiakadásodat hallgatni, így aztán nem szólt rögtön, amikor az apád küldött neki egy üzenetet, miszerint sikerült lefizetnie a két sajtóst a temetőből.

- Ugye csak viccelsz?

- Nem direkt volt – emeli maga elé a karjait védekezően. – El akartam mondani, csak aztán, huss, kiment a fejemből – gesztikulál hevesen.

- Az agyad, na, az ment ki a fejedből, csak így, hogy huss! – bámulok rá hitetlenül. – Egész éjjel fenn voltam miattad, te idióta!

- Mondtam már, hogy mennyire gyönyörű vagy ma? – próbálkozik be a nyalizással, mire csak hozzávágom a kanapé egyik párnáját.

- Ütődött…

Azért Drew-t nem kell félteni, elég hamar megtalálja a módját a kiengesztelésemnek, meg hát igazság szerint örömmel tölt el a hír, hogy végül törölték a kiborulásomról készült felvételeket. Apa egyezségében mondjuk benne van, hogy adnunk kell majd egy új interjút a magazinnak, amiben bevalljuk, hogy Brooke valójában hetek óta pszichiátrián van, és azóta én helyettesítem őt, és bár nyilván ez sem lesz egy könnyű menet, legalább civilizáltan adjuk majd az emberek tudtára. Döbbenetes, hogy apa el tudta intézni, hogy ne kerüljön napvilágra az a videó, gyanítom nem kevés dollárjába fájt, hogy elintézze, aztán az is lehet, hogy szorult némi jóérzés a sajtósokba is, és nem akartak asszisztálni ahhoz, hogy egy mentálisan zavart lány összeesküvéselméletein csámcsogjon a fél világ. Így is kapnak egy szaftos sztorit, úgyhogy lényegében megszerezték, amit akartak. Egy gonddal kevesebb.

~ ~ ~

„Múlt héten bombaként robbant a hír, miszerint Drew Williams barátnője valójában nem Brooke Evans, hanem a fiatal színésznő ikertestvére, Roxane. A nővéreket tizenegy évvel ezelőtt választotta szét szüleik válása, azonban néhány héttel ezelőtt újra összehozta őket a szükség. Sokan emlékezhetnek még arra az időszakra, amikor Brooke botrányaitól volt hangos az internet, és bár akkor még csak sejthettük, hogy valami nincs rendben az ifjú csillag életében, most már biztosan tudjuk, hogy Brooke különösen aggasztó viselkedésének hátterében a lány mentális problémái álltak. Utóbbiakkal közel egy hónapja magánklinikán kezelik a színésznőt, ami ugyebár felveti a kérdést, hogy, ha Brooke már hetek óta egy pszichiátrián fekszik, akkor mégis kit láthattunk többek között Drew Williams oldalán az Év Felfedezetje díjának előadásán (erről bővebben itt olvashatnak)?

A válasz természetesen Roxane Evans, akit édesapja keresett fel, hogy segítségével biztosítsa Brooke számára a kellő privátszférát ahhoz, hogy nyugodt körülmények között lábadozhasson. Utólag a férfi elismerte, nem ez volt élete legátgondoltabb döntése, és bocsánatot kért a rajongoktól, amiért átverte őket Brooke kilétével kapcsolatban, azonban szeretné, ha megpróbálnák megérteni, hogy őt csak az apai jószándék vezérelte, szerette volna, ha nem érik a lányát újabb támadások, amíg megpróbál túl lenni a korábbiak okozta sokkon.

A helyzet pikantériája, hogy a szerepcsere közepette Roxane és Drew összemelegedtek, és bár igyekezték titkolni a kapcsolatukat, egy kiszivárgott közös kép után már nem volt vissza út. A média összeboronálta őket, mint Drew Williams és Brooke Evans, ők maguk pedig tovább sodródtak az árral, egészen múlt hét péntekig, amikor is kitálaltak a fentebb írtakról.

„Sajnos néhány nappal ezelőtt Brooke és Roxie édes anyja elhunyt, amitől Brooke állapota tovább súlyosbodott. Ennek fényében úgy döntöttem, hogy mint a lányom menedzsere, az összes függőben lévő szerződését felbontom, és természetesen kárpótlást fizetek az összes olyan cégnek, akik a szerepcsere áldozatául estek. Brooke túlontúl hamar került bele a média világába, nem tudta feldolgozni a sikert, és sajnos túl sok időmbe tellett ezt beismerni. Kérek szépen mindenkit, tartsák tiszteletben, hogy Brooke egy jó időre visszavonul a közszerepléstől, és kérem ne keressék őt addig, amíg ő maga nem dönt úgy, hogy ismét a kamerák elé áll!” – nyilatkozott az esetről édesapja.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy mégis miért most állt elénk a család, vagy hogy egyáltalán miért álltak elénk, hiszen akár a sírba is vihették volna magukkal a titkukat. A válasz egyszerű, idő közben Drew és Roxane kapcsolata komolyabbra fordult, mivel pedig a lány már nem vehet részt Brooke-ként az énekes életében, arra a megegyezésre jutottak, hogy ha kellemetlen is erről beszélni, de felvállalják, a történteket.

Kétségtelen, hogy ez a történet még a sokat látott Hollywoodot is mélységes döbbenetbe taszította, mindenesetre biztosak vagyunk benne, hogy mint már annyi mindenen, ezen is előbb vagy utóbb, túl fogja tenni magát a világ. Reméljük Brooke mihamarabb visszatalál a kiegyensúlyozott önmagához, Drew Williamsnek és Roxane Evansnek pedig sok sikert kívánunk a kapcsolatukhoz, ha már ennyi viszontagságon kellett átszenvedniük magukat, hogy hivatalosan is együtt lehessenek.

Kapcsolódó cikkeink:

Brooke és Roxane Evans – Mi a fene folyik itt?

Drew Williams uralja a slágerlistákat

Drew Williams és Brooke Evans közös dalon dolgozik

Brooke Evans harmadik felvonás – Újabb botrány!”

~ ~ ~

- Kizárt! – pillantok végig Drew öltözetén, és bár még csak most lépett ki az öltözőből, már tolom is vissza az említett helyiségbe. – Így biztos, hogy nem engedlek a kamerák elé… - jelentem ki, bár sokkal inkább a klip női szereplői azok, akikkel nem osztoznék a fiú látványán.

Bár nagyon igyekszem nem végig stírölni, a kidolgozott hasizma egyszerűen úgy vonzza a pillantásomat, mint kínai turistákat az Eiffel torony. Hófehér ingje tökéletesen kiemeli bronzbarna bőrét, a vállára vetett fekete csokornyakkendőtől úgy fest, mintha csak most lépett volna le egy nőknek gyártott playboy címlapjáról, és eszküszöm, még a világ leghétköznapibb farmerje is úgy áll rajta, mint amit Giorgio Armani saját kezűleg igazított rá. A megjelenését csak tetézik szemébe hulló, világosbarna tincsei, a pont az i-n pedig határozottan az a szemtelenül rosszfiús mosolya, amitől az ember lánya még a nevét is képes elfelejteni. Mikor lett Drew Williams ennyire piszokmód szexi? Kizárt dolog, hogy én ugyanennek a pasinak adtam korábban hetest. Ennyire vak lettem volna? Jézusom, Roxie! Ne bámuld már ennyire feltűnően!

- Nem értem mi bajod van – pillant magán végig a srác. – Egy fehér ing és egy farmer. Szerintem teljesen vállalható.

- Jól van, majd én megoldom – veszem kézbe az irányítást, és már neki is állok összegombolni néhány gombot az ingjén, de persze nem jutok sokáig, mert Drew szórakozottan a kézfejem után kap.

- Mi az cica, beijedtél, hogy mégis sláger lesz a dalomból? Nem felejtettem el ám azt a beígért sztriptízt – biztosít vigyorogva.

-  Ez nem a fogadásunkról szól, csak… - kezdenék bele, de mivel a mondandóm vége túlzottan féltékenykedő lenne, inkább elharapom a mondat végét.

- Csak? – vonja fel kérdőn a szemöldökét, szemében pedig ott csillog az a pimasz magabiztosság, ami egyértelműen jelzi, hogy roppant mód élvezi a helyzetet.

- Csak női szemmel sokkal jobb lenne, ha többet bíznál a képzeletre – keresek valami végtelenül béna kifogást.

- Aha, szóval női szemmel – bólogat Drew olyan hangsúllyal, hogy pontosan tudjam, egy szavamat se hiszi.

- Tényleg, csak nem szeretném, hogy azt írják majd rólad a neten, hogy közönséges vagy.

- Közönséges – ízlelgeti a szót szórakozottan. – Nem tudtam, hogy újabban ez a szinonimája a szívdöglesztőnek.

- Egyáltalán nem vagy szívdöglesztő.

- Mondogasd csak magadnak…

- Tudod mit, felőlem pucéran is mehetsz forgatni – makacsolom meg magam.

- Ha ez a vágyad – megy bele készséggel a játékba Drew, és már neki is áll leráncigálni magáról a farmerét.

- Te meg mit csinálsz? – meredek rá teljesen elhűlve. – Hé, vedd már vissza a nadrágod, csak vicceltem!

- Valld be! – áll meg egy pillanatra a vetkőzésben.

- Mégis mit?

- Jól van cica, ha tényleg ezt akarod – kezd el kibújni az ingjéből is.

- Drew, ne csináld már.

- Hallgatlak, édes - mosolyog rám, majd mivel ezúttal is csak egy értetlenkedő kérdést kap válasz gyanánt, letolja az alsó nadrágját is.

- Te nem vagy komplett!

- Utolsó lehetőség! – helyezi a kezét a kilincsre.

- Ugye csak szórakozol?

- Ez a végleges válaszod?

- Nem, a végleges válaszom, hogy egy kretén vagy…

- Oké, akkor majd a forgatás után találkozunk – nyomja le a kilincset, és már résnyire nyitja is az ajtót, mikor csak nem bírom magamban tartani a szavakat.

- Jól van oké! Te szívdöglesztő vagy, én meg féltékeny! Most jó?

Drew elégedetten visszacsukja az öltöző ajtaját, majd mintha mi sem lenne természetesebb, komótosan nekiáll visszavenni a ruháit. Arcán persze beképzelt vigyorainak legbeképzeltebbike virít, én pedig csak megpróbálom feldolgozni, hogy képes lett volna csak azért ádámkosztümben végig lejteni a folyosón, csak hogy neki legyen igaza. Hogy lehet valaki ennyire makacs?

- Most örülsz magadnak, ugye?

- Ami azt illeti, kifejezetten büszke vagyok magamra, igen – válaszol készséggel.

- Miért nem bírod elviselni, ha van a világon egyetlen egy hetero nő, aki nem ájuldozik a látványodtól?

- De hiszen ájuldozol – veti ellen a fiú.

- Itt most nem ez a lényeg!

- Cica – fogja meg a kezemet Drew. – Egyik kinti csaj sem érdekel.

- Pedig elég jól néznek ám ki. Van egy szőke, őt esküszöm, részeg estéimen még én is felszedném…

- Egyik sem – ismétli el nyomatékosan a fiú. – Nézhetnek ki bárhogy, egyikük sem késztet arra, hogy nyilvános pucérkodással fenyegessem, csak azért, hogy végre belássa, bejövök neki.

- Szóval csak engem tűntetsz ki a gyerekes húzásaiddal? – piszkálom, miközben próbálom levakarni a fülig élő vigyort az arcomról.

- Hát, ha egyszer csak ezekből értesz – sóhajt fel, mintha minimum én táncolnék az ő idegein, és nem fordítva. – De nézd, mutatok neked valami felnőtteset – lép közelebb, a következő pillanatban pedig már meg is csókol.

A forgatás egész jó tempóban halad, már amennyire azt én meg tudom állapítani, és hála istennek végig az a koncepció érvényesül, hogy Drew pusztán a jelenlétével hódítja meg a táncos csajokat, így mindenféle taperolás nélkül zajlanak a folyamatok. Jó, az öltözői beszélgetésünk után valószínűleg az se hatna meg különösebben, ha becsúszna egy-két lopott érintés, de azért egy fokkal üdvözítőbb úgy bámulnom Drew-t, hogy közben nem lóg rajta öt másik lány. Egyébként itt az ideje, hogy előássam a fehérnemű fotózásról hazahozott darabokat, ugyanis biztos, hogyha kijön ez a klip, akkor sztriptízt kell majd adnom. Bár a dalszöveg továbbra is nevetséges, a tini lányok ezer százalék, hogy éjjel nappal ezt fogják hallgatni, csak hogy közben ájuldozhassanak Drew-tól. Mindenesetre biztos, hogy Grace-nek nem hagyom majd, hogy megnézze, mert feltehetőleg szívinfarktust kapna a gyönyörtől úgy a hetedik másodperc környékén. Én pedig valószínűleg idegösszeroppanást a dobhártyaszaggató visongásától…

~ ~ ~

Csendesen pakolászunk a lakásban, apával általában már csak ilyen szűkszavú programjaink vannak, de legalább most már eljutottunk arra a szintre, hogy egyikünk sem érzi kínosnak a csendet. Mindketten elfogadtuk, hogy nem fogunk egyik napról a másikra tökéletes apa-lánya kapcsolatot kiépíteni, és azt se várjuk el, hogy minden olyan legyen, mintha nem hagytunk volna ki egymás életéből tizenkét évet. Lassan építkezünk, de legalább haladunk valamerre, és ez annak fényében, hogy korábban milyen stílusban beszéltünk egymással – oké, leginkább, hogy én milyen stílusban beszéltem vele -, kifejezetten nagy előrelépés számunkra.

- Na és, hogy van Brooke? – érdeklődöm, miközben egy kartondobozba pakolom néhány könyvemet. – Mit szólt hozzá, hogy eladtad a házát?

- Furcsa, de mintha megkönnyebbült volna – tűnődik el apa. – Úgy fest, annyira nem szeretett ott lakni, mint ahogy azt gondoltam.

- Talán csak egyedül érezte magát benne.

- Talán – bólint, közben pedig előcibál egy kissé már viseltes cipősdobozt a nappali egyik szekrénye alól. – Ez megy, vagy marad?

- Jé, azt se tudtam, hogy van ott egy doboz. Mi van benne? – tudakolom, és kicsit közelebb húzódom apához, hogy jobban lássak.

Elég megpillantanom a legfelső borítékot, hogy tudjam, ezek bizony a gyerekkori leveleim apának. Egy időben minden héten írtam neki, meséltem neki arról, hogy mi történt az iskolában, néha fényképet küldtem neki magamról, hogy biztos ne felejtse el, hogy nézek ki. Sokszor csak rajzoltam neki, volt, hogy számon kértem, amiért nem válaszol, egyszer pedig emlékszem, könyörögtem, hogy jöjjön haza. Persze a leveleket sosem címeztem meg, azt se tudtam, hogy meg kellene, csak bedobtam mindet a saját postaládánkba, anya pedig úgy fest mindig kivette őket, miután már elaludtam, így aztán reggel azt hittem, hogy a postás már el is vitte. Hihetetlen, hogy sosem találtam meg őket, holott végig itt voltak az orrom előtt. Vajon mit mondott volna anyu, ha egyszer odaállítok elé a dobozzal? Bevallotta volna, hogy soha, egyiket sem küldte el? Vagy csak hazudott volna valami mást, hogy tovább fedezze a sztoriját? És vajon apa válaszolt volna? Elolvasta volna a leveleimet? Hazajött volna? Ezt már sosem fogjuk megtudni.

- Ezekről inkább neked kellene döntened – szólalok meg végül, amíg kézbe veszem az egyik levelet. – Mindegyik neked szól – mosolyodom el, és magam se tudom miért, de felbontom a borítékot.

A gyerekkori írásom megnevettet, valahogy az évek során megszépültek az emlékek az írásképemmel kapcsolatosan. A macskakaparás mellé tökéletes illusztráció lenne egy szótárban, bár a becsületemre legyen mondva, nagyon igyekeztem, hogy szép legyen, az i betűk tetejére még  szívecskéket is rajzoltam a pontok helyett.

Szia, Apu!

Képzeld, anya ma megtalálta az ágyam alatt a hangyagyűjteményemet. Nem volt valami boldog, kidobta az egészet az ablakon, egyenesen az alsó szomszéd frissen mosott ruháira. Ő sem volt valami boldog. Hiába mondtam anyunak, hogy Lisának is van szalvétagyűjteménye, szerinte a kettő nem ugyanaz. Szegény hangyák.

Pénteken lesz hangversenyem a suliban, kicsit izgulok. Választott dalnak azt fogom előadni, amit még tőled tanultam. Ha szeretnéd, egyszer majd elzongorázom neked is. Akár a hangversenyre is eljöhetsz, ötkor fog kezdődni, csak írj vissza, mert akkor foglalok neked is helyet.

Most mennem kell, anyuval indulunk vásárolni. Te jól vagy? Puszilom Brooke-ot is! Nagyon hiányoztok! Szeretlek! Xoxo, Roxie

- Hangyagyűjtemény? – mosolyodik el hitetlenül apa.

- Mindenki gyűjtött valamit, én gondoltam majd a hangyákat. Nagyon jó helyük volt ám, az egyik játékbabám fürdőkádjába szórtam nekik egy csomó homokot, és egy ásványvizes palack kupakjába tettem nekik vizet. Esténként még a szendvicsemből megmaradt morzsákat is megkapták, kivéve, ha anyu figyelt, olyankor böjtöltek. Mondjuk túl sokat nem voltak nálam, ráadásul esténként rendszerint kiszöktek a kádból, úgyhogy minden nap felcsempésztem néhány újabbat a játszótérről. Az összeset Titinek hívták, kivéve a főnököt, mert ő Titó volt – magyarázom lelkesen. – Utána anya javaslátára inkább interneten nevelgettem kutyákat. Még saját falkát is alapítottam – mesélem büszkén.

- Nagyon ügyes vagy – bólogat tettetett komolysággal apu. – Na és, meddig zongoráztál?

- Hét évig jártam órákra, utána már csak ha alkalmam adódott rá. De arra a dalra még mindig emlékszem – utalok a levélben említett zenére.

- Én is emlékszem – bólint, aztán elveszi tőlem a borítékot, visszateszi a dobozba, majd az egészet felpakolja egy székre, jelezve, hogy megtartja őket.

Lassan már tízet mutat az óra, mikor az utolsó csomagokat is bepakoljuk az autóba. A továbbadásra ítéltekkel majd holnap foglalkozunk, egyelőre csak azokat visszük el, amiket nem volt szívem kidobni. Drew biztos repesni fog az örömtől, mikor meglátja a feleslegesnél feleslegesebb cuccaimat a lakásában. A romantikus könyveimért biztos szívni fogja a véremet, hát még ha meglátja a Backstreet Boys CD-imet. A történetes füzetemet mindenesetre jobb lesz, ha eldugom, ugyanis az önbecsülésem nem élné túl, ha a fiú beleolvasna magasröptű képzelgéseimbe arról, hogy hogyan is leszek majd az akkori szerelmem, Josh Gallagher barátnője. Szerintem ő már a nevemre se emlékszik, talán még akkor se tudta, amíg egy évvel alatta jártam suliba. Sajnos, amikor tizedikes voltam, őt kirúgták, mert poénosnak tartotta, hogy poroltóval tele fújja az igazgatói irodát. Kár, hogy senki nem értette a humorát.

- Biztos, hogy ehhez az idiótához költözöl? – érdeklődik apu, mikor odaérünk Drew háza elé, de hangján érződik, hogy egyébként semmi baja a fiúval.

- Úgy is szinte mindig együtt vagyunk, annyira nem nagy lépés – vonom meg a vállamat. – Ha meg besokallok, bármikor hazamehetek – nevetek fel.

- Meg az egyetemedhez is közelebb van – állapítja meg még mellékesen apa.

- Hát, ha egyszer eljutok odáig, hogy ki bírom fizetni a tandíjat, akkor mindenképp jól fog jönni, hogy nem kell annyit utazni.

- Szeptembertől tárt karokkal várnak – néz a szemembe, és bár szavai eljutnak a tudatomig, kell néhány perc, amíg megemésztem őket.

- Tessék? De hiszen ez rengeteg pénz.

- Tudod, Drew Williams menedzserének lenni roppant jövedelmező – mosolyodik el. – Ennél jobb helyre pedig úgy sem mehet – simít végig a vállamon.

- De tényleg nem kell, megoldo… - kezdenék bele a tiltakozásba, de a férfi könnyedén leint.

- Szívesen – zárja le a beszélgetést, és már ki is száll a kocsiból.

Meghatottan követem a példáját, és mielőtt még átgondolhatnám, hogy mit is csinálok, megölelem. Apát kissé meglepi a reakcióm, de miután túlteszi magát az első sokkon, ő is közelebb von magához, állát megtámasztja a hajamban, kezével simít néhányat a hátamon. Mennyire sokáig is jutottunk ahhoz képest, amikor még ráborítottam az asztalt a munkahelyemen. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ez az egész szerepcsere többet is fog adni két hónapnyi szenvedésnél, erre közelebb hozott apához, valamennyire segített megérteni a nővéremet is, és hát  Drew Williamsről sem szabad megfeledkezni. Nem mintha egyébként lehetne, a fiú úgy sem hagyja.

- Na, mit kell bevinni? – jelenik meg mellettünk az említett, de választ sem várva már nyitja is ki a kocsi csomagtartóját. – Jézusom cica, mi ez a sok szemét? – bámul a dobozaimra.

- Mi az, hogy szemét? Ezek a cuccaim – lököm meg, miután kibontakozom apa öleléséből.

- Mindegy, majd eldugjuk őket a pincében – legyint, és már viszi is befelé az első adag dobozt.

Két körben meg is oldjuk a bepakolást, aztán apa magunkra is hagy minket. Mosolyogva nézek utána, ahogyan elhajt, de az idilli állapot nem tart sokáig, mert persze Drew-ba semmi diszkréció nem szorult, így aztán már fejestül benne van az egyik dobozban, ami emlékeim szerint tartalmaz néhány kínos gyerekkori fotót rólam, úgyhogy jobb lesz minél előbb megállítani. Élmény lesz ez az együtt élés.

Ahogyan pedig ígértem, néhány gondolat a résszel kapcsolatosan - jó, igazság szerinte egyelőre csak egy gondolat van a fejemben, de magamat ismerve, mire a végére érek, már sok lesz, úgyhogy megelőlegezem ezt a többesszámot :D

A lényeg, hogy gondolom észrevettétek, eléggé lezáró jellegű volt ez a fejezet, ez nem véletlen, az utolsó rész már egyfajta betekintő lesz a jövőbe, úgyhogy a tényleges lezárását a sztorinak én ide tenném, de még annyi ötlet motoszkált a fejemben Drew-val és Roxie-val kapcsolatosan, hogy muszáj volt szentelnem nekik egy újabb fejezetet, remélem nem bánjátok :)

A másik, bár már ezt mondtam egy párszor, de sose lehet eleget ismételni, hogy tényleg elképesztően hálás vagyok Nektek, amiért másfél év kihagyás ellenére, ennyien visszatértetek a blogra, és olyan szeretettel fogadtátok/fogadjátok Roxiék történetét, amit álmodni se mertem. Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen türelmesen vártatok, hogy azért néha-néha mindig volt valaki, aki rám írjon, és emlékeztessen arra, hogy továbbra is várjátok az új részt, nem számít, mennyi idő telt már el. Soha nem fejeztem be még olyan történetemet, amit egyszer félreraktam (legalábbis ilyen hosszú időre), de akárcsak megtört az átok a Summer Notesnál (ugyebár az volt az első befejezett alkotásom), most is egy újabb rekord dőlt meg. :)

Végezetül pedig, többen érdeklődtetek egy új sztoriról, amivel kapcsolatban bizakodó vagyok, de konkrétumot egyelőre nem igazán tudok mondani. Az igazság az, hogy van egy befejezett történet a számítógépemen, de egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy témájában teljesen belevág a blog képébe. Őszinek őszi, és természetesen romantikus is, fiatalokról szól, de egy picit  mégis másnak érzem, úgyhogy még gondolkozom rajta, hogy mi legyen a sorsa. Emellett, viszont motoszkál a fejemben egy másik történetötlet (elég régóta), úgyhogy szerintem nekiveselkedem annak a nyáron, és amennyiben jól haladok majd vele, mindenképp megosztom Veletek!

Azt hiszem, egyelőre ennyi! :D Köszönöm, hogy elolvastátok! <3