Tavaszi bejegyzés #17

2018. május 29.

Sziasztok! :)

Ó, te jó ég, hogy én mennyire régen írtam ide bármit is. Annyira, de annyira sajnálom, hogy ennyi ideig megvárakoztattalak Benneteket, viszont most itt vagyok, meghoztam az új részt, és ááá, alig hiszem el, de komolyan. Soha, de soha nem volt még rá példa, hogy visszanyúltam egy befejezetlen történetemhez, és bár végig bíztam benne, hogy ezúttal máshogy lesz, hogy Drew és Roxie megkapják a nekik szánt véget, hihetetlen, hogy tényleg így lett. Annyira köszönöm ezt a hipermegafantasztikus bétámnak, aki kitartóan lelket vert belém, és aki a vizsgaidőszaka kellős közepén is első szóra átnézte nekem a részt, hogy még most kikerülhessen Hozzátok!
Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

17. Fejezet
A kórház mosdójában még kicsit rendbe szedem magam, újabban ugyanis szokásommá vált, hogy amint belépek az épületbe, elsírom magam. Anyu persze erről nem tud, ő mindig a mosolygós Roxie-t kapja, de kezd elképesztően nehéz lenni, vidámnak maradni előtte. Egyre rosszabbul van, és bár ő is próbálja leplezni, nem vagyok vak. Az orvosok már inkább csak fájdalomcsillapítókkal tömik, mintsem alternatív gyógyszerekkel a rák kezelésére, anyu pedig szinte állandóan kábult, gyakran perceibe telik, amíg válaszol. Szörnyű látni, hogy ennyire hamar maga alá gyűri őt a betegség, vagy legalábbis számomra hamar, hiszen már hónapok óta kezelik, csak hát korábban azt hittem, hogy valós gyógyulási esélyekkel.
Egy kevés vízzel átdörzsölöm az arcomat, aztán a szemeim alá felviszek némi korrektort, hogy ne úgy fessek a hatalmas táskáimmal, mint akinek alaposan bemostak egyet. Bár nem vagyok túlzottan smink párti, az utóbbi időben utcára se mentem némi fedés nélkül, egyrészt, mert Brooke imidzse nem élte volna túl a smink nélküli fejemet, másrészt pedig mert azt még az én imidzsem se élné túl, ha így látnának az emberek. Apa mondjuk jó érzékkel igyekszik minden egyes megjelenésemet lemondani, és a nyilvános randijaink Drew-val is szünetre kerültek az elmúlt hétben. A hivatalos ok, hogy egyszerűen amióta kijött a fiú lemeze, ő minden idejét azzal tölti, hogy műsorról műsorra járkál nyilatkozni róla, és bár szinte mindenhol a közös dalunkról faggatják, a fiú kitartóan tereli vissza a témát magára. Mondanám, hogy tipikus Drew, de pontosan tudom, hogy ezúttal azért nem beszél rólam, mert kényes kérdéseket vetne fel, hogy én mégis miért nem kísérem el őt soha sehova, illetve a legutóbbi állatkerti elválásunk óta nem is beszéltünk, így aztán eléggé kínos ez az egész. Azért, hogy ne kezdjenek el a szakításunkról pletykálni, kikerült néhány korábbi közös kép a közösségi médiáinkra, volt egy-két apa által előírt cuki komment, amit egymás üzenőfalán hagytunk, mintha csak tényleg az időhiány lenne az, ami miatt az elmúlt időben mellékpályára került a kapcsolatunk. Egyelőre szerencsére elhiszik, hiszen más már nem is hiányozna nekem, mint az állandóan nyomomban lihegő újságírók.
Mikor elfogadhatónak titulálom a megjelenésemet, kilököm a mosdó ajtaját, aztán megindulok anya kórterme felé. A mai napra az egyik kedvenc közös sorozatunknak hoztam el a záró évadját DVD-n, mert amikor eredetileg meg szerette volna velem nézni, mindig lekoptattam, hogy majd később. Később. Mennyire naiv dolog azt feltételezni, hogy mindig lesz olyan, hogy később.
- Szia, any… - a köszönésem elhal félúton.
Döbbenten meredek anyu ágya felé, kell néhány másodperc, amíg meggyőzőm magam, hogy nem káprázik a szemem. Csak nézem, ahogy a tökéletes másom ott ül abban a székben, ami az elmúlt napokban szinte a második otthonommá nőtte ki magát, nézem, ahogyan ujjai kétségbeesetten kapaszkodnak bele annak a nőnek az ujjaiba, aki öt éves korom óta egymaga jelenti a családot nekem. Nézem a lány beesett arcát, az átlagosnál is fehérebb bőrét, kócos haját, előre görnyedő vállait. Mintha csak egy tükrön át láthatnám azt a teljesen magába zuhant énemet, amit kitartóan próbálok elfedni a világ előtt, amit kitartóan próbálok elfedni önmagam elől, mert rettegek tőle, hogy mi lesz, ha egyszer felszínre bukik, és soha többé nem tűnik el. Látom a lány szemeiben a megtörtséget, a könnyeinek nedves nyomát az arcán, a fájdalmat minden egyes vonásában. Sosem tűnt még ennyire sebezhetőnek Brooke Evans.
- Szia – töri meg végül nővérem a csendet, mert hiába nyitom újra és újra szólásra a számat, fogalmam sincs, mit mondhatnék. – Én megyek már, csak nem akartam, hogy egyedül legyen, mikor felébred – magyarázza, közben pedig már fel is áll a székből.
- Maradj csak, biztos örül majd, hogy még itt vagy – pillantok rá anyára, akit szokás szerint kiütöttek a délutáni gyógyszerei. – Körülbelül négykor szokott felébredni – teszem még hozzá, de hogy csak tájékoztatni akarom-e, vagy sokkal inkább csak kétségbeesetten mondani valamit, hogy ne szakadjon félbe a beszélgetés, azt én magam se tudom.
Brooke arcán végigsuhan a meglepettség, gyanítom éles a váltás a legutóbbi és a mostani stílusom között, mindenesetre készséggel visszaül a székre, és érdeklődve figyeli, ahogyan komótosan kipakolom a legújabb újságokat anyunak az éjjeli szekrényre. Tudom, hogy úgysem vesz majd egyet sem a kezébe, de megnyugtatja a lelkemet a tudat, hogy elhozhattam neki az e heti számokat is. Ki tudja, hányszor mondhatom még ezt el.
- Hogyhogy itt vagy? – bukik ki belőlem a kérdés, mikor már nem tudom tovább mímelni, hogy a magazinokkal babrálok.
- Megkaptam az üzeneteidet – válaszol.
- Azt hittem, magasról teszel rájuk – vallom be, ugyanis lassan egy hete írogatok már Brooke-nak, de mivel egyetlen egy üzenetemre sem reagált, meggyőződésem volt, hogy olvasás nélkül kitöröli az összeset.
- Szombatonként adják csak oda a mobilomat. Tudod, így jár az, aki egy elvonóra drogozza magát – jegyzi meg némi öniróniával a hangjában.
- Köszönöm, hogy eljöttél – pillantok rá őszintén. – Anyu biztos örült neked.
- Volt mit megbeszélnünk – vonja meg a vállát. – Ami azt illeti, veled is akadna mit…
Hiába készítettem magamat lélekben, hogy talán Brooke egyszer beállít, sosem gondoltam igazán komolyan, hogy félre fogja tenni a büszkeségét, és idejön. Persze nővéremet mindig az alapján ítéltem meg, hogy meggyőződésem volt, miatta ment tönkre a családunk, így aztán nem meglepő, hogy kevesebbet néztem ki belőle, mint ami valójában benne van. Kíváncsi vagyok, hogy ő vajon mit gondolt rólam az évek során. Én láthattam őt az újságokban, a tévében, halhattam róla a rádióban, tele volt vele az internet, volt lehetőségem megismerni belőle valamennyit, még ha nem is minden igaz, amit a média leközölt róla. Viszont ő semmit nem tudott rólam, neki egyszer csak teljesen megszűntünk anyával létezni, közben pedig belecsöppent egy számára teljesen ismeretlen világba. Nem csodálom, hogy az évek során bekattant egy kissé.
- Sajnálom, amiket az elvonón mondtam neked – szólalok meg néhány percnyi csend után. – Amiket pedig gondoltam, azokat még jobban – nevetek fel kínomban, mire Brooke arcán is végigfut egy mosoly.
- Hidd el, kölcsönös – biztosít róla, hogy ő is kellően cifra jelzőket talált számomra. – Jól kicsesztek velünk a szüleink…
- Hát, nem aprózták el, az egyszer biztos – húzok közelebb hozzá egy széket, hiszen eléggé hosszú beszélgetésnek ígérkezik az előttünk álló. - Szóval, kezded te, vagy kezdjem én?
Nehéz elkezdeni valahol, teljesen random szakadnak ki belőlünk a szavak, és bár rengeteg olyan dolog van, aminek a kimondására még nem értünk meg, a számtalan apróság, amit hirtelen fontosnak érzünk megosztani a másikkal, úgy áraszt el a megkönnyebbüléssel, mint a tengerpartot egy szökőár. Annyi mindenről maradtunk le egymással kapcsolatban, két teljesen más életet éltünk meg, és annyira furcsa szembesülni azzal, hogy míg én annyiszor epekedtem Brooke világa után, ő számtalan éjjel sírta magát álomba azért, hogy az enyémben lehessen. Mindkettőnkben ott vannak az emlékek, mikor csak hallgattuk, ahogyan kicseng a telefon, és hiába bíztunk benne minden egyes alkalommal, hogy ezúttal más lesz, hogy nem fogunk elérni az éles sípszóig, újra és újra a földhöz vágott bennünket a valóság. Borzalmas visszaemlékezni arra az időre, amikor még mindketten hittük, hogy ez az egész csak egy átmeneti állapot, hogy nemsokára majd újra együtt lesz a családunk, és minden úgy megy tovább, ahogy eddig. Gyerekes naivitás volt várni, hogy amilyen hirtelen eltűnt a lábunk alól a talaj, ugyanolyan hirtelen fog a helyére billeni az életünk, és ez a naivitás volt az, ami a gyerekkor végére átalakult azzá a tinédzseres daccá, amiből aztán felépítettünk a magunk várait. Ugyanazokat a téglákat kaptuk, és mégis, teljesen más építmények születtek belőlük.
- Miss. Evans, ideje indulnunk, különben nem érünk vissza a kimenő lejártáig – szakít félbe minket egy férfi, alighanem Brooke felügyelője. Jesszusom, mintha csak valami fegyenc lenne…
- Már ennyi az idő? – pillant fel nővérem meglepetten az órára, aminek mutatói fél hatot jeleznek. – Nem ébredt fel – állapítja meg, ahogyan anyára néz. – Ez normális? – kérdezi némi pánikkal a hangjában, és bár én magam se vagyok biztos benne, hogy rendben van ez így, kierőszakolok magamból egy megerősítő bólintást.
- Biztosan erősebb gyógyszereket kapott ma – keresek valami kifogást, de hogy Brooke-ot akarom-e megnyugtatni, vagy önmagam, az egy remek kérdés.
- Ugye itt lesz még kedden, Roxie? – keresi meg a pillantásomat, hangja pedig egy pillanat erejéig elcsuklik, ahogyan ráeszmél, tulajdonképpen már abban sem lehet biztos, hogy két nap múlva még láthatja az édesanyját.
- Nem tudom, Brooke – csóválom meg a fejem, miközben pislogok néhányat felfelé, nehogy elsírjam magam. – Remélem.
- Miss. Evans, tényleg indulnunk kell – szól közbe ismételten a férfi.
- Jól van, egy perc! – inti le dühösen nővérem.
Brooke még anya felé hajol, ad neki egy puszit, a füle mögé tűri az alvás közben arcába hulló tincseit, igazgat egy keveset a takarón. Minden mozdulata lassú, szánt szándékkal húzza a távozás pillanatát, és bár látszik rajta, hogy rettentően igyekszik, hogy magában tartsa a könnyeit, eléggé ismerem már ezeket a vonásokat ahhoz, hogy tudjam, amint kilép azon az ajtón, rá fog törni a zokogás. Én is így lépem át már napok óta a küszöböt.
- Miss. Evans – szólítja fel ezúttal nyomatékosabban a felügyelője. – Kérem, jöjjön!
- Nem – szeli át a szobát Brooke metszően jeges hangja. – Itt akarok maradni – mered a férfire dacosan.
- Ez sajnos nem opció, Miss. Evans…
- Hagyjon már ezzel a francos Miss. Evans-szel, maga idióta! – csattan fel a lány, és úgy változik át a megtört testvér szerepből egy idegbeteg páciensé, hogy ha nem a két szememmel látnám, akkor el se hinném. – Nem akarok menni, és kész! – kiabálja, a nyomaték kedvéért pedig megragad egy üvegpoharat, és olyan közel hajítja el a férfi mellett, hogy tényleg csak centiken múlik, hogy végül a falhoz vágódva törik darabokra. – Felfogta? – kérdezi, de választ sem várva már nyúl is a széke után, hogy aztán lendületesen vágja újra és újra földhöz az ülőalkalmatosságot, ami egy idő után kevésnek bizonyul nővéremmel szemben, és egy reccsenés keretében nemes egyszerűséggel elválik a támlája a többi részétől.
- Brooke – próbálom megszólítani gyengéden, hátha arra észhez tér, de válasz gyanánt már repül is felém a kezében maradt háttámla, ami elől, ha nem ránt el a felügyelője, valószínűleg már ájultan feküdnék a kórház padlóján.
- Kuss legyen! – mered rám villámló szemekkel. – Azt mondtam, hogy maradok és kész! Nekem is jár idő az anyámmal, érted? Nekem is jár! – ordibál tovább. – Nem igazság, hallod? Nem igazság, hogy neked adtak időt apával, nem fair! Tőlem miért veszik el őt azonnal? Nekem miért nem lehet anyukám? Én miért nem ismerhettem meg őt? Miért nem beszélhetek vele? Miért a kórházban kell látnom? Miért engem büntetnek, mégis mit követtem el? – záporoznak a kérdések, majd egy asztali lámpa is, ami ugyanott csattan a falon, ahol percekkel ezelőtt a pohár is a szilánkjaira esett szét. – Mivel vagy te jobb nálam, hm? Miért veszel el tőlem mindent, Roxie? Gyűlöllek! Teljes szívemből gyűlöllek!
- Brooke, de hiszen… - próbálnám emlékeztetni a közel két és fél órás beszélgetésünkre, de a lány nem hagyja végig mondani.
- Azt mondtam, hogy kuss! – kiabál rám újra, és bár folytatná, szavai végül sikításba torkollanak, ugyanis a felügyelő férfi zsebéből előkerül egy injekció. – Hagyjon azzal békén! Nem hallja? Tegye el! – kiáltozik a pasassal, de ő hajthatatlanul közelebb megy hozzá.
- Nincs magánál Miss. Evans – magyarázza neki. – Ettől jobb lesz, ígérem.
Brooke hevesen rázza a fejét, szemében ijedtség ül, ide-oda pillant a szobában menekülőút után kutatva, de minél többet vár, annál inkább sarokba szorítja őt a férfi.
- Minden rendben lesz – próbálja nyugtatni a lányt, aki erre lendületesen sípcsonton rúgja, de a felügyelő arca még csak meg se rezdül.
- Kérem, ne! – vált át könyörgésre nővérem, mikor a férfi magához vonja, hogy lefoghassa az injekció erejéig. – Könyörgöm! Kérem szépen, ne tegye! – szakad ki belőle a sírás, és hiába tudom, hogy jobb lesz neki, ha leszedálják, görcsbe rándul a gyomrom a kétségbeesése láttán.
A következő pillanatban Brooke megérzi a nyakánál az injekciót, mire olyan velőtrázó sikoly szakad ki belőle, hogy attól én érzem azt a fájdalmat, ami benne dúl. Annyira tehetetlennek tűnik, reményvesztettnek, teljesen megtörtnek. Maga alá temette őt az élete, és hiába próbál utat találni magának a felszínre, újra csak a törmelékekkel találja szemben magát.
- Mi a fene folyik itt? – vágódik ki a kórterem ajtaja, és az egyik nővér lép be rajta.
- Elnézést kérek, kicsit sok volt ez a mai nap a páciensemnek – felel neki a férfi, miközben kitartóan állja, hogy Brooke az utolsó erejével kézzel lábbal hadakozik a szorítása ellen. – De már megyünk is – biztosítja a nővért, aki ugyan szigorúan farkas szemet néz még vele egy darabig, végül rábólint a férfi szavaira, aki azokhoz hűen, nővéremmel a karjaiban távozik.
- Lassan neked is menned kell, Roxie – pillant rám egy fokkal gyengédebben. – Anyukádnak pihennie kell – magyarázza, és ahogy ránéz az ágyra, hirtelen megfeszül az arca. – Mióta alszik? – tudakolja, és már közelebb is megy anyához.
- Amióta megjöttem, azóta biztosan. Valami baj van? – kérdezem azonnal, miközben a nővér nekiáll kitapintani anya pulzusát.
- Csak úgy fest, nehezebben tud megbirkózni a gyógyszereivel – felel néhány másodperc elteltével. – Ez az ő esetében normális, de sajnos nem biztató – teszi hozzá őszintén. – A gyógyszerektől gyengült a pulzusa, de ha csökkentünk az adagjain, akkor elviselhetetlen fájdalmai lesznek – magyarázza. – Még meg van az esély rá, hogy alkalmazkodik az új dózisokhoz a szervezete, de eléggé kevés a valószínűsége, hogy pozitívan fog reagálni. Ha én lennék a lánya, holnap nem várnám meg a délutánt a látogatással – teszi még hozzá, aztán együtt érzően végig simít a vállamon, és egy biccentés kíséretében magamra hagy a kórteremben.
~ ~ ~
Rezignáltan zárom be magam mögött a lakás ajtaját, és bár hetek teltek el azóta, hogy utoljára betettem a lábamat az otthonomba, mégis olyan érzés átlépni a küszöböt, mintha csak egy órája mentem volna el. Orromba bekúszik az a tipikus otthonillat, kezeimmel még azelőtt felkapcsolom a lámpát, hogy egyáltalán eszembe jutna, hogy kellene egy kis fény. Minden egyes végtagom magától mozdul, pontosan tudják, hogy mikor mit kell tenniük. A lábfejeim készséggel lesegítik egymásról a cipőt, hogy aztán a kezeim már nyúljanak is az előszobaszekrény fiókja felé, egy könnyed mozdulattal kihúzva azt. Mintha csak automatizáltak volna, lehajolok a lábbelikért, behelyezem őket két pár papucs közé, aztán tárva nyitva hagyva a komódot, megindulok a konyha felé.
Magam se tudom, hogy mit akarok kezdeni a helyiségben, egyszerűen csak belépek, odaállok a hűtő elé, kinyitom, aztán pedig visszacsukom. Ugyanezt eljátszom a mikróval, bekapcsolom a sütőt, majd ki, leszedem a tányérokat, megfordítom a sorrendjüket, hogy aztán ugyanúgy rakjam őket vissza, ahogyan eredetileg is álltak. Nem tudok magyarázatot adni a cselekedeteimre, egyszerűen csak könnyebb a pakolásra koncentrálni, mintsem hagyni, hogy a gondolataim felém kerekedjenek.
Minden rendben van? Derek szólt, hogy nem értél még haza, és Brooke kezelőorvosa is keresett
Apa üzenete egy pillanatra visszaránt a valóságba, a haza szó láttán keserédesen elmosolyodom, hiszen tulajdonképpen otthon vagyok, de persze nem ez itt a lényeg. Valahol mélyen jól esik, hogy aggódik, de közben mégis arra emlékeztet, amiket Brooke a fejemhez vágott. Tudom, hogy csak kiborult, hogy nem gondolta komolyan, de mégis, valamikor megfogalmazódtak benne ezek a szavak, különben ma sem jöttek volna elől. És a legszomorúbb, hogy nem tudok neki mit mondani. Nem én akartam, hogy így legyen. Nem akartam tőle elvenni senkit, és bármit megtennék, hogy több ideje maradhasson anyával, de képtelen vagyok rá. Lehet, hogy rossz ötlet volt behívni a kórházba, hogy nem lett volna szabad ízelítőt adnom neki abból, hogy milyen az, amikor ennyi eltelt év után beszélgetni tudnak egymással, mert így csak úgy érzi, hogy még többet veszít, ha már nem lesz. Tényleg csak a jó szándék vezérelt, de talán önző voltam, mert anyának akartam megnyugtatni a lelkiismeretét azzal, hogy lássa még Brooke-ot, és nem gondoltam bele abba, hogy ez milyen sebeket fog felszakítani a nővéremben.
Ma anyánál alszom, közelebb van a kórházhoz, és reggel szeretnék korán bemenni hozzá. Nincs valami jól, se ő, se Brooke…” – pötyögöm be a választ, bár az üzenet úgy lenne teljes, ha a „se én” szavakkal záródna.
Nem akarom apa gondjait is tetézni, nem szeretném, hogy idejöjjön, mert félő, hogyha meglátnám az ajtó előtt, összeroppannék. Annyi éven át vártam rá, hogy egyszer majd bekopogtat, nem szeretném egybekötni ezt a pillanatot azzal az estével, amikor gyakorlatilag borítékolták nekem a kórházban, hogy anyunak csak napjai vannak hátra.
Rendben van. Szólj, ha bármire szükséged van
Erre már nem válaszolok, csak lenémítom, aztán félredobom a mobilom, és visszatérek a céltalan cselekvésekhez. Mivel a hűtő úgy is üres, remek lehetőséget látok a kitakarításában, úgy is rendszerint elsunnyogtam ezt a részét a házimunkának, legalább most bepótlom. Kényelmesen szedegetem elő a mosószereket a szekrényből, keresek egy szivacsot és néhány papírkendőt, aztán odalépek a konyhabútor elé, kinyitom az ajtaját, és komótosan nekiállok a takarításnak.
Megnyugtat, hogy egy kicsit Roxie-ként vagyok jelen a saját életemben, hogy nincs körülöttem senki, hogy nem érzem a kórház fertőtlenítő illatát az orromban, hogy nem kell folyamatosan arra koncentrálnom, hogy hogyan tartom magam, vagy épp mosolygok-e, mert senki nem látja. Jó érzés otthon lenni, és bár egy tompa sajgás emlékeztet rá, hogy miért is vagyok itt, kitartóan mantrázom magamban a feladataimat, hogy a háttérbe szorítsam a fájdalmat. Tudom, hogy egyszer át kell adnom magamat a gondolataimnak, hogy nem robotolhatok egész este a konyhában, hogy fel kell készülnöm arra, hogy rossz hír érkezik majd, de kevésnek érzem magam hozzá. Ha most hagyom, hogy magamba zuhanjak, akkor félő, hogy mikor jön majd az igazi csapás, úgy földhöz fog vágni, hogy többet nem kelek fel onnan.
Lassan éjfelet mutat már az óra, amikor eljön a mélypont. Csak ülök a kanapén, szótalanul meredek a tévére, és mintha csak a sors kegyetlen fintora lenne, szembe jön velem egy rövid felvétel Drew-ról. Tudom, hogy nevetséges, sőt, talán szánalmas, hogy a fiú látványa végül az, ami átszakítja bennem a gátat, hogy mindaz, amit Brooke és a nővér szavai nem tudtak lerombolni, azt Drew Williams olyan könnyedén zúzza darabjaira, mint ahogy nővérem tette azt a pohárral. Ahogy látom a srácot, eszembe jut, hogy mennyire egyedül vagyok, hogy ha elveszítem anyát, akkor fogalmam sincs, hogy hogyan tovább, hogy mit kezdek majd az életemmel. Felidéződik bennem az a telefonbeszélgetés, ami mindent tönkretett, ismét végig mar belülről az a fájdalom, amit akkor éreztem, mikor meghallottam Dana hangját, és ez az egész keveredik azzal a lelkiismeretfurdalással, ami azóta nyomaszt, hogy azt mondtam Drew-nak, nem számíthatok rá. Mert igaza volt, tényleg nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy megmagyarázza, én magam löktem el őt magamtól, mert rettegtem attól, hogy később majd ő teszi meg. Igazságtalan voltam, kapva kaptam az alkalmon, hogy eltaszíthassam magamtól, holott közben semmire se vágytam jobban, csak hogy mellettem maradjon.
Mielőtt meggondolhatnám magam, a telefonom után nyúlok, és fittyet hányva a késői időpontra, gondolkodás nélkül keresem ki a fiú telefonszámát a névjegyzékből. Józan eszemnek nem hagyok időt rá, hogy megállítson, azonnal rányomok a hívás gombra, és bár kezem megremeg, ahogy a fülemhez emelem a mobilt, végül ellenállok a késztetésnek, hogy a szoba legtávolabbi pontjára hajítsam a készüléket.
- Roxie? – veszi fel első csörgésre Drew, és ahogy meghallom a hangját, kiszakad belőlem a sírás.
- Ne haragudj, én csak… – kezdek bele, miközben igyekszem visszatartani a zokogást, nem túl sok sikerrel. - szóval én, nem is tudom, hogy mit akarok mondani, egyszerűen csak… - folytatom a teljesen értelmetlen magyarázást. – Basszus, teljesen hülye vagyok, és semmi értelme annak, amit mondok, úgyhogy nyugodtan rakd rám a telefont, csak kicsit besokalltam, és már hívtalak is, de nem akartalak zavarni. Tulajdonképpen nem is fontos. Vagyis igazából az, de értettem a múltkor, hogy most nem akarsz velem beszélgetni, és tényleg tiszteletben akartam ezt tartani, csak hát eléggé szar estém van. Jó, ez nem mentség, szóval ismételten ne haragudj – ecsetelem tovább a nagy semmit. – Viszont ha lehet, akkor inkább mégse tedd rám a telefont. Persze megtehetnéd, én a helyedben meg is tenném, az lenne a fair, de… nagyon nagy szükségem van rád Drew – vallom be. – És tudom, hogy nincs jogom kérni, hiszen én vágtam a fejedhez, hogy nem számíthatok rád, de kérlek szépen, cáfolj rám még egyszer. Nagyon szépen kérlek. Meg fogok őrülni egyedül, és tudom, mást kellene hívnom, de veled szeretnék lenni. A picsába is, életem legönzőbb mondata lesz ez, de szeretlek, tudod? Annyira kibaszottul szeretlek, hogy azt még én magam se értem, mert egy idegesítő, magamutogató idióta vagy, akit valahogy minden idegesítő és magamutogató idióta porcikájával együtt jobban szeretek, mint bárki mást. És nem bírom ki, ha téged is elveszítelek, nem tudok egyszerre ennyi mindent elviselni – érkezik valahonnan nagyon mélyről egy vallomás, amit korábban még önmagamnak se mertem beismerni. – Jézusom, egy igazi cafka vagyok – jön egy újabb hangulatváltás. – Basszus, ne haragudj, ne szabadott volna ezt így rád zúdítanom. Nem volt igazságos. Én csak, tényleg nagyon pocsék napom volt – túrok kínomban a hajamba. – Ne haragudj. Bár ezt már mondtam. De tényleg, nagyon szét vagyok esve, és amit mondok, annak a fele baromság, a másik fele pedig alighanem kötőszó, mert ha ideges vagyok, akkor csak úgy ontom magamból őket. Meg a sok felesleges információt is, bár gondolom ezt már észrevetted. Egyáltalán figyelsz, vagy már rég letetted és a senkinek magyarázok? Remélem letetted, akkor legalább nem hallottad, amit mondtam. Mondjuk még egyszer nem valószínű, hogy lesz elég bátorságom, hogy bevalljam neked, hogy szeretlek, úgyhogy lehet mégiscsak jobb, ha hallottad. Vagy… oké, teljesen kivagyok. Én inkább lerakom, és elásom magam. Még egyszer, ne haragudj!
- Hol a faszban vagy, cica?
- Parancsolsz? – kérdezek vissza, ugyanis bár sok mindenre számítottam válasz gyanánt, de a fasz szó egyikben se szerepelt. Maximum egy menj a faszba keretein belül, de azért azt is egy árnyalattal cenzúrázottabbnak képzeltem el.
- Hol vagy? – ismétli meg türelmetlenül, és egy fokkal kulturáltabban a kérdését.
- Itthon. Mármint, anyánál itthon – pontosítok.
- Miért nem veszed fel? Három órája hívlak!
- Engem? Engem biztos nem… Basszus, le vagyok némítva – csap fejbe a felismerés. – De miért kerestél?
- Mindegy, mindjárt ott vagyok – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet.
- Nem is tudod, hogy hol lakom – emlékeztetem.
- Bagatell részlet – int le, és magam se tudom miért, de az az őszinte „leszarom az egészet, én úgy is mindent jobban tudok” hanghordozása mosolygásra késztet. – Bár azért, egy utcanevet igazán mondhatnál – töpreng el, miközben a hangok alapján épp beindítja a kocsiját. – Szóval, mi a cím?
Nem tudom, hogy Drew hány embernek vágott át a kertjén, hogy lerövidítse az utat, mindenesetre tíz percre rá, hogy letettük, már szól is a kaputelefon. Kissé idegesen lépek oda az ajtóhoz, mert bár majd megveszek, hogy láthassam, egy kicsit izgulok is, hogy mit fog mondani. Nem volt valami átgondolt, hogy felhívtam, a hívás tartalma pedig még annál is kevésbé. Hogy az istenben voltam képes szerelmet vallani neki, ráadásul mindezt zokogva, telefonon keresztül, közvetlenül azután, hogy gyakorlatilag könyörögtem neki, hogy jöjjön el hozzám, mert nem bírom ki nélküle? Akkora egy genetikai zsákutca vagyok, hogy az hihetetlen!
Szó nélkül engedem be a lenti kapun a fiút, és már keresem is a kulcsot, hogy a lakás ajtaját is kinyissam, amíg felér. Nem bizonyulok elég gyorsnak, mire odalépek a bejárathoz, Drew már türelmetlenül dörömböl a nyílászáró üvegezett részén, mintha csak attól tartana, hogy meggondolom magam, és inkább kizárom.
- Nyitom már! – intem le, amikor még akkor is megállás nélkül kopog, mikor már látja, hogy ott állok a zárnál. – Pisilned kell, vagy mi bajod? – sütök el egy igencsak gyengécske poént, miközben kitárom az ajtót.
Felocsúdni sincs időm, a fiú már neki is lök a cipősszekrénynek, és mielőtt akár csak érzékelhetném a tompa fájdalmat a hátamban, ahogy nekicsapódott az egyik fiók fogantyújának, Drew már meg is csókol. Minden idegvégződésem egyszerre sül ki, a fiú érintése alatt szinte szikrákat hány a bőröm, bizseregnek az ajkaim, kifut a vér a lábaimból, megszűnik a fent és a lent. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak bele Drew felsőjébe, nem akarom, hogy az elengedhetetlennél távolabb kerüljön tőlem, érezni akarom, hogy összetapad a testünk, hogy nem vagyok egyedül, hogy itt van velem. Ajkai újra és újra rátalálnak az enyéimre, egyszerre érintenek dühösen és bűnbánóan, vágyakozva és indulatosan, lágyan és durván, lassan és kapkodóan. Ez az egész kettősség felemészt belülről, kínoz, kétségbe ejt, de nem azon a nyomasztó módon, inkább csak őrjítően. Minden egyes érzés azt akarja, hogy rá figyeljek, választ akar, tudni akarja, hogy bennem is megvan-e a párja, hogy összeállhassanak egy egésszé.
- Szóval, szeretsz? – vonogatja vigyorogva a szemöldökét Drew, mikor elválunk egymástól.
- Nem értem miről beszélsz – felelem szemrebbenés nélkül.
- Várjál, igyekszem pontosan idézni: Drew Williams, te görög félisten, egy igazi adonisz vagy, páratlan humorral és már-már lehetetlenül sok sármmal, maga a két lábon járó tökéletesség, akinek minden egyes porcikája olyan, mintha maga Michelangelo faragta volna ki.
- Annyira idióta vagy! – forgatom meg a szemeimet, és bármennyire is próbálok komoly arcot vágni, nem bírom megállni nevetés nélkül az önfényezését.
- De egy idióta, akit kibaszottul szeretsz – húzza tovább az agyam.
- Biztos félrehallottad, elég rossz volt a vonal… - hárítok tovább, természetesen tök feleslegesen.
- Sőt, nem csak, hogy kibaszottul, de mindenkinél jobban is – folytatja.  – Pedig csak egy mezei hetes vagyok, nem igaz?
- Hogy menni készülsz? Jaj, de kár! – lépek a bejárati ajtóhoz, hogy kinyissam, majd mivel a fiú magától nem indul meg kifelé, megragadom a kezét, hogy valahogy kirángassam a lakásomból.
- Na de cica, hát hogy lehet így bánni életed értelmével?
- Mindjárt életem halott értelme lesz, ha így folytatod…
- Szóval beismered, hogy én vagyok az életed értelme? – forgatja ki könnyedén a szavaimat.
- Viszlát, Drew! – cibálom át valahogy a küszöbön, miközben a fejem már olyan vörös, mint egy túlérett paradicsom.
- Na, ne csináld már, cica! – kap gyorsan a kezem után, nehogy a végén tényleg rácsapjam az ajtót.
- Ha nem hagyod abba, akkor a Michelangelo faragta seggeddel együtt mehetsz is haza – tájékoztatom.
A röhögés egyszerre szakad ki belőlünk a beszélgetés abszurditásától, majd Drew megadóan felemeli a kezeit, jelezve, hogy abbahagyta a piszkálódást. Bár biztos vagyok benne, hogy ez a megadás, öt percnél nem fog tovább tartani, azért készséggel visszaengedem a lakásba, mert hát sajnos, amikor azt mondtam, hogy minden idegesítő porcikájával együtt szeretem, akkor azt úgy is gondoltam, így aztán igazság szerint az se számítana, ha addig égetne, amíg már hantolnám magamra a földet.
- Amúgy, – húz vissza magához, mikor megindulok a konyha felé, hogy körbe vezessem a lakásban - örülök, hogy hívtál – ölel magához.
- Persze hogy örülsz, végre van mivel égetned… - motyogom a mellkasába.
- Ugyan cica, ilyenekből eddig sem álltam híján – int le. – De szerelmi vallomásokból, na, azokat bezzeg nem osztogattad úgy, mint a kínos pillanataidat.
- Komolyan mondom, ha még egyszer szóbahozod, leütlek!
- Jól van, na! Befejeztem. Egy időre – vigyorodik el, kiérdemelve szemforgatásaim újabbikát.
- Élvezed, hogy az agyamra mész, ugye?
- Kedvenc fétiseim egyike az agyadra menni. De momentán azt sokkal jobban élvezem, hogy mosolyogsz.
Csak ahogy kimondja, döbbenek rá, hogy milyen igaza is van. Mármint nem a fétiseivel kapcsolatban, ilyen tekintetben Drew Williams továbbra is egy barom, de az vitathatatlan érdeme, hogy elterelte a gondolataimat anyuról. Oké, amilyen könnyedén csinálta, ugyanolyan könnyedén el is rontotta az egészet, de azért mégiscsak jobban esik, hogy csak azért húzta az agyamat, hogy jobb kedvre derítsen, nem pedig azért, mert zsigeri megszállottságot érez annak irányába, hogy minél jobban beégessen.
-Kicsit kiborultam mikor hívtalak, de már jobban vagyok. És mielőtt elkezdenéd, nem miattad! – teszem hozzá gyorsan, nehogy újabb dicshimnuszba kezdjen magáról.
- Mi van anyukáddal, cica? – kérdezi gyengéden, és az a féltés, ami megbújik a hangjában, azonnal előhozzá a sírás ingerem.
- Muszáj erről beszélnünk? Épp elég kínos, hogy bőgtem neked a telefonban, élőben nem adnám elő a kétfelvonásos drámámat.
- Az sem érdekel, ha tizenhatfelvonásos, ameddig nekem mondod el. Csak hadd segítsek, mert a semmittevés nem az erősségem.
- Itt vagy, ez épp elég segítség.
- Persze, hogy itt vagyok cica. Hát a fene essen beléd, hiszen tudod, hogy szeretlek.

8 megjegyzés:

  1. Ó, istenem, az az utolsó mondat! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drew Williams tudja, hogy hogyan kell zárni egy bejegyzést :D <3

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! Izgultam nagyon, hogy milyen lesz a fogadtatása, de szerencsére eddig mindenki pozitív :D <3

      Törlés
  3. Köszönöm hogy folytatod a történet már nagyon hiányzott!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy a másfél éves kihagyás ellenére itt vagy és olvasod :)) <3

      Törlés
  4. Párnát kényelmesen felpócol (van ilyen szó?),az örömkönyeket letörli éés azt hiszem elkezdhetem 😊
    Szent Fazék Naomi! Nem tudom, hogy csinálod, de megint sikerült elérned, hogy visszafordíthatatlanul beleessek Drew-ba. Annyira nagyon hiányoztál! El sem tudom mondni, milyen izgalmi állapotba kerültem, mikor megláttam a posztot Facebookon (azt hiszem a padtársam hallása azóta megjavult, de lehet nem kér több olyan pillanatot).
    És akkor a részről... Jött, látott és örök nyomot hagyott. A nagy kihagyás ellenére teljesen fel tudtam venni a szálat,és sírni Roxie-va. Titkon remélem, hogy Brook karakterét jobban megismerjük, hogy egy pozitív napot is átélnek majd a testvérek.
    És igen, Drew Williams... Kell egy nekem is,a várólista elejére kérném magam, köszönöm 😀
    Nagyon jó, hogy újra itt vagy!
    Ölel, Hope!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Jaj, annyira örültem, mikor megláttam a nevedet, hogy azt elmondani nem tudom :)
      Rákerestem, elvileg létezik ilyen szó, bár én még életemben nem hallottam róla, de minden nap tanul valami újat az ember :D
      Örülök, hogy sikerült felvenni a szálakat, másfél év után ez különösen nagy teljesítmény. Drew Williams pedig örökre Drew Williams marad... Mikor újra nekiálltam a Spring Notes-nak, izgultam, hogy még mindig megmaradt e az a stílusom, amiben ez a pasi képes létezni, de azt kell hogy mondjam, elég volt újraolvasni néhány piszkálódó megjegyzését, és régi ismerősként üdvözölt az a rengeteg marhaság, amit ő ont magából :D A listára felvettelek, amint lehetséges lesz szereplőket élővé varázsolni, postázok neked egy saját bejáratú Drew Williamst.
      Köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés