Tavaszi Bejegyzés #16

16. Fejezet

- Ez egy nagyon hülye ötlet volt! – jelentem ki, miközben szorosabban markolom meg a kerítést, nehogy meginduljak a görkorcsolyámmal lefelé.

- Csak lökd el magad! – kiált vissza Nate.

- De ez túl meredek – akadékoskodom. – El fogok esni.

- Épp, hogy lejt egy picit – veti ellen a fiú. – Na, gyere, elkaplak!

Bár továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy életem első görkorcsolyázását egy lejtőn ejtsem meg, sajnos már Nate kezébe adtam az irányítást, így nem igazán visszakozhatok. A srác velem ellentétben teljesen biztosnak látszik a dolgában, egyre csak integet, hogy nyugodtan induljak meg lefelé, magabiztossága pedig, ha nem is teljes mértékben, de átragad rám, így egy utolsó fohász után elengedem a kerítést. Azért az ellökéshez nem vagyok elég bátor, így épphogy csak elkezd gurulni a korcsolya, de úgy fest, nekem már ennyi is meghaladja az egyensúlyérzékemet, ugyanis csak komoly karlengető bemutató árán sikerül talpon maradnom. A probléma mindössze annyi, hogy ahogy a lejtő meredeksége nő, úgy a sebességem is, így igen hamar kevésnek bizonyulnak a madarakat megszégyenítő karcsapásaim, és kőkemény egy méter után fenékre ülök.

Nate persze kegyetlenül kiröhög, hiszen minden várakozását sikerült alulmúlnom, de azért közben megindul felém, hogy valahogy talpra állítson. Görkorcsolyában nem is olyan egyszerű hagyni, hogy felhúzzanak a földről, ugyanis a lábaim megállás nélkül kigurulnak alólam, ráadásul a helyzeten nem segít, hogy Nate egyre jobban szórakozik a bénázásomon, így egy idő után már annyira röhög, hogy nemhogy felsegíteni nem tud, de még ő is elesik.

- Pocsék egy tanár vagy – jegyzem meg, és bár próbálom adni a durcást, képtelen vagyok nem elmosolyodni. – Ne röhögj már! – bokszolom azért vállba a srácot, csak hogy érezze a törődést.

- Próbálom abbahagyni – mentegetőzik a fiú, és bár két teljes másodpercig sikerül megemberelnie magát, újra kiszakad belőle a nevetés.

Miután Nate kellően kiszórakozza magát azon, hogy majdhogynem álló helyzetből sikerült elterülnöm, újra megpróbálkozunk a talpra állításommal, és bár a lábaim továbbra is különálló életet élnek a testem többi részétől, valahogy sikerül megkapaszkodnom a srácban. A fiú visszagurít a lejtő tetejére, majd mivel az előző próbálkozásból egyértelműen kiderült, hogy tökéletesen alkalmatlan vagyok arra, hogy egyedül próbáljak meg talpon maradni, taktikát váltunk. Nate fél kezével átkarolja a derekamat, másik kezével pedig megfogja az átellenes csuklómat, hogy amennyiben megindulnék lefelé, biztosan meg tudjon tartani.

- Oké, akkor kicsit hajlítsd be a térdeidet, és helyezd előre a testsúlyodat – magyarázza.

- Ezt esetleg korábban is mondhattad volna – közlöm kissé csípősen, de ettől függetlenül úgy teszek, ahogy a srác mondta.

- Akkor lemaradtam volna az évszázad eséséről – ölti ki rám a nyelvét, mire megajándékozom egy grimasszal. – Na, most finoman csúsztasd előre a jobb lábadat – irányít tovább a fiú, és bár tényleg próbálkozom maximálisan eleget tenni az utasításnak, a mozdulatom nem sikerül elég finomra, így persze rögtön kibillenek az egyensúlyomból.

Már kezdenék kalimpálni, de ekkor Nate a csuklómról a kézfejemre csúsztatja a tenyerét, majd ujjait összefonja az enyéimmel, és gyengéden, de határozottan megakadályozza, hogy észnélküli karcsapkodásba kezdjek.

- Foglak – súgja a fülembe, majd miután megbizonyosodik arról, hogy megnyugodtam, lép egyet, magával húzva engem is.

A görkorcsolya kerekei mozgásba lendülnek, de kivételesen a lábaim méltóztatnak alattam maradni, így pedig sikeresen megdöntöm a személyes rekordomat a talpon maradás tekintetében. Így, hogy Nate tart engem, tényleg nem tűnik túlságosan meredeknek a lejtő, egyenletes tempóban tesszük meg a métereket, és bár vészjósló énem csak arra vár, hogy mikor fogok megint fenékre ülni, szép lassan kezd alábbhagyni bennem az eleséstől való félelem. Már nem feszítem olyan görcsösen a lábaimat, ahogyan arra is hajlandó vagyok, hogy kicsit enyhítsek Nate ujjainak szorításán, aki bár nem mondja, de azért gyanítom nagyra értékeli, hogy újra visszatér a véráram az ujjperceibe.

- Oké, most el foglak engedni – mondja a fiú, és mielőtt ellent mondhatnék, ellép mellőlem.

Bár már felkészülök az esésre, meglepetésemre mindenféle probléma nélkül gurulok tovább lefelé, és bár egy picit gyorsul a tempó, behajlított térdeimnek hála képes vagyok megőrizni az egyensúlyomat.

- Görkorcsolyázom – állapítom meg őszinte ámulattal a hangomban. –Én most komolyan görkorcsolyázom.

- Nagyon jól csinálod! – szól utánam Nate. – Csak így tovább!

- Idenézz, egyedül megyek! – fordulok hátra széles mosollyal az arcomon.

- Ügyes vagy – nevet fel a fiú. – Ó-ó… - szalad ki a száján. – Állj meg! – kiabálja, miközben futólépésben megindul utánam.

Naná, hogy azonnal előre fordulok, így megpillantom a szomszédos mellékutcából elém tolató kukásautót, ami méreteinek hála teljesen elfoglalja keresztben az úttestet, ezzel megakadályozva, hogy bármilyen irányból ki tudjam kerülni. A pánik akkor uralkodik el rajtam, mikor rájövök, hogy gőzöm sincs arról, hogy mégis hogyan kéne ezzel a cuccal megállni, mert bár Nate magyarázott valamit arról, hogy a sarkamnál van egy fék a korcsolyán, a lejtőn túlságosan felgyorsultam már ahhoz, hogy megmerjek próbálkozni a lábam felemelésével. Utóbbi nélkül viszont nem tudom a sarkamra helyezni a testsúlyomat, ezáltal pedig kitartóan haladok tovább a kukásautó felé, aminek sofőrje szemmel láthatóan nem veszi észre, hogy egy balfasz görkorcsolyás száguld felé.

- Roxie, lassíts! – kiált utánam ismét Nate.

- Próbálkozom!

- Csak emeld meg a lábfejed!

- De nem merem…

Szavaimmal ellentétben azért kissé felemelem a lábamat, ahogy pedig a sarkamon lévő fék megérinti az aszfaltot, kicsit lassulni kezdek. Bár ez akár jó hír is lehetne, annyira meglep a siker, hogy kibillenek az egyensúlyomból, így ismét jöhet a jól bevált kalimpálós módszer. Közben továbbra is fékezem, de mivel nem merem jobban felemelni a lábamat, ezért mindössze csak lassítani tudom a sebességem, ráadásul a szüntelen kapálódzás sem javít túl sokat a helyzeten, mert ahelyett, hogy visszanyerném az egyensúlyomat, csak egyre jobban kibillenek belőle.

A kukásautó közeledik, és már épp ott tartok, hogy inkább fenékre ülök, mintsem, hogy nekimenjek a kocsinak, mikor a szaladó Nate mellém ér, majd nem sokat teketóriázva beáll elém. A következő pillanatban egyenesen nekihajtok a srácnak, aki erre elkapja a derekamat, hogy aztán azzal a lendülettel mindketten elessünk. Kettőnk közül szegény fiú húzza a rövidebbet, ugyanis nem elég, hogy igen közelről tanulmányozhatja az aszfaltot, még én is rázuhanok, ráadásul mivel nem igazán vagyok ura a mozdulataimnak, sikerül könyökkel a bordái közé érkezni.

- Aú – érkezik Nate fájdalmas nyögése.

- Bocsi – szabadkozom azonnal, és megpróbálok róla lemászni, csak hát alig hogy megpróbálok talpra állni, a görkori kicsúszik alólam, így ismét visszazuhanok a srácra.

- Még nagyobb aú – dünnyögi a fiú, és bár semmi vicces nincs a helyzetben, mégis felnevetek. -  Ne röhögj! Most törted el három bordám! – kéri ki magának azonnal.

- Ne engem hibáztass! Mondom, hogy pocsék tanár vagy…  - védekezem rögtön, mire Nate meghúzza a copfomat. – Hé!

- Nem én vagyok pocsék tanár, te vagy pocsék diák!

- Jó, hogy nem a Mount Everestről küldtél le görkorival! – háborgok tovább, miközben a srác ülő helyzetbe tornázza magát, vele együtt pedig engem is.

- Milyen Mount Everest? Kábé két fokot dől ez a lejtő… - veti ellen, közben pedig megfogja a kezeimet, hogy talpra tudjak állni.

- Mindenesetre a gördeszkázásba inkább bele se kezdjünk – javaslom, Nate pedig egyetértően bólogat.

Épp sikeresen megkapaszkodom a kerítésben, mikor a fiú telefonja csörögni kezd. Már a csengőhangból tudom, hogy Drew keresi, hiszen az elmúlt néhány napban elég időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy tudjam, Nate azok közé tartozik, aki mindenkinek külön hívójelzést állít be, másnak pedig nem igazán tudom elképzelni a „Ne tettesd baby” kezdetű dalt.

- Egy pillanat – szól oda nekem, aztán előszedi mobilját a zsebéből, majd néhány lépésnyire eltávolodik, és fogadja a hívást.

Amíg beszél, lecsatolom lábamról a görkorit, fél füllel pedig a beszélgetést hallgatom, vagy legalábbis Nate válaszait. Igen hamar én leszek a téma, úgy fest Drew arról érdeklődik, hogy mégis hol vagyok én, aztán fülemet megüti az állatkert szó, és menten lesápadok. Basszus kulcs! Ma van a nyilvános randink Drew-val, apa az állatkerthez küldött egy rakat fotóst, nekem pedig teljesen kiment a fejemből!

- Oké, kábé húsz perc, és ott leszünk – zárja le a beszélgetést Nate, majd köszönés nélkül lerakja a telefont.

- Nagy gáz van? – húzom el a számat.

- Nem, csak Drew ma tapló hangulatban van…

- Milyen jó, hogy én randizom ma vele – jegyzem meg cinikusan, mire a fiú támogató jelleggel hátba vereget.

- Ha nagyon nagy gyökér, lökd be valamelyik ketrecbe – tanácsolja. - Na, de gyere! Elviszlek a kocsiig, hogy ne keljen mezítláb gyalogolnod – fordít nekem hátat a srác, én pedig készségesen megkapaszkodom a nyakában, hogy aztán ő a lábaim alá nyúlva a hátára vegyen.

Miközben Nate kitartóan menetel az autó felé, én elmerülök a gondolataimban. Három nappal ezelőtt még minden bizonnyal furán néztem volna a srácra, ha csak úgy felajánlja, hogy elcipel a hátán a kocsijáig, azonban ennyi idő alatt rengeteg minden megváltozott kettőnk között. Amióta apa elmondta, hogy anya betegsége súlyosabb, mint azt ő állította, Nate gyakorlatilag állandóan velem van. Meggyőződésem, hogy Grace állította rám a srácot, hogy ha már ő nem tudja személyesen tartani bennem a lelket, akkor legalább valaki az ismerősei közül megtegye. Kezdetben próbáltam meggyőzni a fiút arról, hogy ez felesleges, és nem fogok eret vágni meg semmi hasonló, Nate levakarhatatlannak bizonyult, így inkább elfogadtam, hogy megpróbál felvidítani. Sőt, nem csak próbál, ugyanis minden rossz dolog ellenére, rengeteget nevetettem az elmúlt három napban. A fiú ennyi idő alatt elérte, hogy úgy tekintsek rá, mintha csak a bátyám lenne, és bár a vigasztalásban hihetetlenül béna, a gondolatelterelésben jeleskedik, nekem pedig nincs is ennél többre szükségem.

- A randi után bemész még anyukádhoz? – zökkent ki a gondolataimból Nate, miközben lassan odaérünk az autóhoz.

- Este még benézek, aha – bólintok. – De nem kell elkísérni, tudom, hogy ma randiztok Grace-szel – szögezem le gyorsan.

- Nem fogsz befordulni egyedül?

- Ha a randin nem fordulok be, akkor semmitől – nevetek fel. – Ne aggódj, nem lesz gond – teszem hozzá komolyabban. – Csak filmezünk, meg beszélgetünk. Nem lesz nagy lelkizés.

- De ha gond van, hívjál, oké?

- Oké, főnök – forgatom meg unottan a szemeimet.

- Jaj, te lány, nagyon fárasztó vagy – sóhajt fel a srác, mire csak elvigyorodom, és hátulról megölelem.

~ ~ ~

Nate pár sarokra az állatkerttől tesz ki, hiszen nem vetné rám a legjobb fényt, hogy egy sráccal érkeznék meg a randimra. Persze a fiút már ismerik a sajtósok, hiszen látták már Drew-val, de azért jobb nem beindítani a fantáziájukat. Az megint más kérdés, hogy így úgy fest, mintha gyalog érkeztem volna, ami azért felettébb érdekfeszítő, mert negyven kilométerre lakom innen, és hát a házam környéke finoman szólva sem egy tömegközlekedési paradicsom, de reméljük, az újságírók nem akadnak fenn ilyen apróságokon.

Ahogy befordulok az állatkert utcájába, azonnal kiszúrom a kerítésnek támaszkodó Drew-t. Néhány sötét tincs a szemébe hull, miközben a telefonját nyomkodja, de kivételesen nem törődik vele, úgy fest, épp fontos SMS-ezésben van. Bár csak oldalról látom, így is meg tudom állapítani, hogy a változatosság kedvéért úgy fest, mint akit egy magazin címlapjáról szakasztottak, feltehetőleg valami „Bad Boys” külön kiadásból. Sötét farmert visel, hozzá pedig azt a piros-fekete kockás inget, amit az ominózus kórházi látogatásunkkor kölcsön adott nekem. A ruhadarab puszta látványába beleborzongok, még mindig tökéletesen érzem a fiú ing alá csúszó tenyerének érintését a bőrömön, emlékeszem milyen sebes mozdulatokkal szabadult meg az anyagot összetartó gomboktól, hogy aztán ajkaival felfedezze az addig elfedett területeket. Elég csak visszaemlékeznem azokra a lopott percekre a tetőn, hogy hevesebben kezdjem el venni a levegőt, hogy bizseregni kezdjenek az ajkaim, hogy teljesen összezavarodjak, holott a fiú még csak hozzám sem ért ténylegesen. Ez nem normális…

Kicsit megrázom a fejem, hogy észhez térítsem magam, aztán szemem sarkából megpillantom az apa által rendelt fotósokat, így magabiztos mosolyt varázsolok az arcomra, és kicsit megszaporázom a lépteimet, mintha minimum minden vágyam lenne mihamarabb Drew karjai között lenni. A vicc az egészben, hogy énem egy végtelenül elcseszett fele ténylegesen alig várja, hogy ha csak a látszat kedvéért is, de magán érezze a fiú pillantását, hogy hagyja, hogy tenyere a derekára csússzon, hogy hozzá bújhasson, beszívhassa az illatát, és hogy megcsókolhassa. Ha én ezt a mai randit hitelesen végigcsinálom, akkor tényleg Oscart kérek.

- Szia! – köszönök rá a srácra, aki hangom hallatán azonnal felém kapja a fejét.

Miközben tovább csökkentem a köztünk lévő métereket, igyekszem nem belevörösödni Drew pillantásába, mert bár épp nem vagyunk kifejezetten jóban, a fiú képes még most is úgy végigmérni, hogy azt érezzem, csak engem akar. Persze ez annak fényében tiszta hülyeség, hogy elég volt megkérnem, hogy legyünk csak barátok, és máris egy másik lány ágyában találta magát, de ettől függetlenül az ösztöneimet nem tudom józan érvekkel magam mellé állítani, így kénytelen vagyok leszegni a fejemet, nehogy pipacspiros arccal szerepeljek a holnapi címlapokon.

- Szia, cica! – köszön vissza, mikor mellé lépek, majd mivel tudjuk, hogy fotósok lesik minden mozdulatunkat, a fiú magához ölel.

Készségesen fonom karjaimat a nyaka köré, fejemet a vállába fúrom, és bár tényleg a kamerák kedvéért teszem azt amit, képtelen vagyok megállni, hogy ne szippantsam be jó mélyen azt a semmivel sem összetéveszthető Drew Williams illatot. A srác mindeközben állát megtámasztja a hajamban, kezével végigsimít a hátamon, majd ha már épp úgy is arra felé, egy véletlennek álcázott mozdulattal a hátsómat is érinti.

Csak egy halk torokköszörüléssel jelzem, hogy jó lesz, ha a tenyere ismét olyan helyekre téved, ahova az illendő, mire a srác kibontakozik az ölelésből, ujjait összefonja az enyéimmel, és előszedve pofátlan énjét, vigyorogva kacsint egyet. Legszívesebben menten tökön rúgnám, de hát az eléggé negatívan érintené az állítólagos szerelmes légkört, így csak egy szemforgatást kap válaszul, aminek élét egy halvány mosollyal veszem el.

Szótlanul sétálunk oda a bejárathoz, ahol aztán Drew felmutatja mindkettőnk jegyét, amikért cserében megkapjuk a beléptető karszalagjainkat. Mivel még korán van, ráadásul hétköznap, viszonylag kevesen lézengenek rajtunk kívül az állatkertben, de ettől függetlenül azért mindketten felvesszük a napszemüvegünket, hogy a rajongók nehezebben szúrják ki párosunkat. Az álcánk mondjuk nem hiszem, hogy túl sokat ér, Drew úgy vonzza a női tekinteteket, mint mágnes a vasat, és bár ha valaki csak egy futó pillantást vet rá, akkor nem feltétlenül azonosítja be Hollywood újdonsült szépfiúját, azért ha kicsit jobban szemügyre veszi, kizártnak tartom, hogy nem ismeri fel azt a pimasz vigyort, és a majd szétesem, olyan laza vagyok járást. A folyamatos tetvészkedésről pedig már ne is beszéljünk…

- Oké, ha most a fotósok nem is jönnek utánunk, akkor miért is csináljuk ezt az egészet? – teszem fel a kérdést, miközben beljebb sétálunk.

- Ha követnének minket, egyértelmű lenne, hogy mi riadóztattuk őket – magyarázza a srác. – A lényeg, hogy valaki felismerjen bennünket, és beküldjön néhány lesi fotót valamelyik újsághoz.

- Akkor minek álcázzuk magunkat?

- Ugyan, már, cica… Egy napszemüveg nem fedi el a sármomat – kéri ki magának a srác, mire unottan az égre emelem a pillantásom.

- Üljünk be az állatkert büféjébe, és menjünk ki két óra múlva – tanácsolom. – Majd lefotóznak, ahogy kéz a kézben távozunk, és megspóroltunk magunknak több órányi kínszenvedést.

- Te mondtad, hogy az ember nem öregszik ki az állatkertből.

- De úgy fest, hogy Drew Williamsből igen – jegyzem meg epésen, de azért megindulok a zsiráfkifutó irányába.

- Végig ezt fogod csinálni? – sóhajt fel a srác.

- Ugyan mit?

- Csípős megjegyzéseket teszel, és látványosan utálsz? – kérdez vissza.

- Nincs benne a szerződésemben, hogy kedvelnem kéne téged – közlöm. – Itt vagyok, fogom a kezedet, bűbájosan andalgok az oldaladon, beszélgetek veled, sőt, még egy taslit se adtam, amiért letaperoltál. Amit a munkatársak tesznek, azt megteszem én is – mondom, szándékosan azokkal a szavakkal, amikkel néhány napja ezelőtt kifejtette nekem, hogy ő tulajdonképpen majdhogynem erőn felül teljesített barátéként.

Nem tudom, hogy a srác mi szórakoztatót talál a mondandómban, mindenesetre ajkai néhány másodperc erejéig óvatos mosolyra húzódnak. Válasz gyanánt csak egy értetlen pillantást vetek rá, mire csak megvonja a vállát, és tekintetét inkább a zsiráfokra emeli. Bár szívesen megérdeklődném, hogy mégis honnan ez a fene nagy jókedv, végül inkább csak követem a példáját, és igyekszem teljes mértékben az állatokra fókuszálni. Persze utóbbi azért nem ennyire egyszerű, mert közben Drew készségesen játssza tovább kettőnk helyett is a szerelmes pár szerepet, így egy idő után tenyerét a farzsebembe csúsztatja, néha csak úgy teljesen váratlanul puszit nyom a hajamba, illetve szemrebbenés nélkül képes újra meg újra beszélgetést kezdeményezni, hiszen tudja, hogy úgy is válaszolnom kell rá, mert elég egyetlen egy szemtanú, és holnap már azzal lesz tele a sajtó, hogy vihar van a paradicsomban. Szerencsére azt nem irányíthatja, hogy mit válaszolok neki, így sorra ajándékozom meg őt a cinikusabbnál cinikusabb feleleteimmel, míg nem egy idő után taktikát vált, és minden egyes keresetlen megjegyzésemre egy lopott érintéssel reagál. Utóbbival mindössze annyi a probléma, hogy sajnálatos módon képtelen vagyok reakció nélkül hagyni ezeket a bizonyos érintéseket, újra és újra libabőrök százai borítják el a bőrömet, feljebb szökik a pulzusom, és minduntalanul eszembe jutnak a tetőn történtek, tovább rontva az amúgy sem egyszerű helyzeten. Miért nem tudott másik inget felvenni?

Egy idő után mindenesetre jobbnak látom parkoló pályára helyezni a cinikus énemet, így Drew is hajlandó leállni a bosszú érintéseivel, és csak a hihetetlenül beképzelt vigyorával emlékeztet arra, hogy egy-null az ő javára.

- Ne örülj ennyire magadnak! – szólok neki oda azért, mire rám villantja ártatlan mosolyai egyikét.

- Én? Soha.

- Még mindig gyerekes vagy… - forgatom meg a szemeimet, és még hozzá tenném, hogy egyébként tapló is, de ekkor pillantásom rásiklik az állatsimogatóra, és végül egészen más szavak szaladnak ki a számon. – Ú, vegyünk olyan zoo csemegét a kecskéknek! – indítványozom, és már meg is indulok a simogató melletti bolt felé, hogy alaposan feltankoljak az állatkajákból.

- És én vagyok a gyerekes. Valóban – bólogat cinikusan Drew, de ettől függetlenül készségesen odalép mellém, hogy kifizesse a rendelésemet.

Mivel nincsenek sokan az állatkertben, kivételesen a simogató sem hemzseg a rengeteg visongó gyerektől, így a kecskék is nyugodtabbak egy fokkal, legalábbis nem kezdenek el azonnal rám ugrálni, ahogyan az ennivalót tartalmazó zacskót sem kell a fejem felé emelni, hogy nehogy valamelyik akaratosabb jószág kitépje az egészet a kezemből. Persze azonnal az egyik gyerekkecske mellé guggol le, és miután megsimogatom, adok neki egy keveset a zoo csemegéből. A zacskó csörgése mondjuk felkelti a környéken álló állatok figyelmét is, az egyik nagyobb kecske már dugja is oda az orrát, hogy őt se hagyjam ki az etetésből, míg a kiskecske addig forgolódik, amíg bebiztosítja, hogy a következő falat is neki jusson. Meg a következő, és lehet, hogy még az azutáni is…

- Cica, ne csak a kicsit etesd – guggol le mellém Drew, és belemarkol a zacskóba, hogy adjon a nagy kecskének is a csemegéből.

- De hát most nézz rá! Hát nem cuki? – rebegtetem meg a szempillámat a srác felé, és ismét a kiskecskének adom oda a tenyeremben lévő falatokat.

- Cica, ha nem adsz a többinek is, elveszem – szól rám nevetve Drew, mire csak azért is a picinek adom a következő adagot is.

A fiú erre szavához hűen megragadja a zacskót, és már húzná is ki az ujjaim közül, de ekkor a másik kezemmel is a papírtasak után nyúlok, jelezve, hogy márpedig nekem eszem ágában sincsen együttműködni. Drew csak felvonja a szemöldökét, amolyan „ezt te sem gondoltad komolyan” stílusban, majd mivel továbbra sem áll szándékomban elengedni a zacskót, ránt egyet rajta.

- Ne már, elszakítod! – bámulok rá lebiggyesztett ajkakkal, de természetesen ennyivel nem sikerül meghatnom a srácot.

- De most szegény felnőtt kecskék. Mindenki csak a piciknek ad, ők meg csak nézik, ahogy azok jól laknak – veti ellen Drew, miközben tovább ráncigálja a szatyrot.

- Amikor kicsik voltak, ők is kaptak.

- Nem adhatsz csak a kicsinek. Ki fog durranni.

- Az én zoo csemegém, annak adom, akinek akarom – érvelek. – Márpedig én a kiskecskének adom, mert cuki.

- Most tényleg azért nem adsz a nagyoknak, mert már nem cukik?

- Hát most nézz rájuk! Olyan kis gonoszak így nagyban… Amúgy pedig pont neked kéne a legnagyobbra értékelned ezt a hozzáállást. Abból élsz, hogy te jól nézel ki, míg mások nem. Te vagy a kiskecske, Williams – osztom meg vele az okfejtésemet.

- Először is, igen, valóban jól nézek ki, bár a kijelentés pontosabb lett volna úgy, hogy te egy félisten vagy, míg mások nem – javít ki automatikusan. - Másodszor pedig, kikérem magamnak, hogy egy kiskecskéhez hasonlítasz! – háborog. – A kiskecskék gonoszok. Nézd a szemüket, úgy élvezik, hogy mindenki csak őket szereti – mered csúnyán szerencsétlen gyerek kecskére, miközben újabb támadást indít a zacskó megszerzéséért.

- Ne ijesztgesd szegényt! – pirítok rá. – Csak viccelt a csúnya bácsi, ne is foglalkozz vele – gügyögöm oda a kecskének.

- Milyen csúnya bácsi? – akad ki Drew is, mire csak kiöltöm rá a nyelvem. – Azonnal vond vissza! – mered rám teljesen lesújtva.

- Itt az ideje hozzászoknod. Ahogy elnézem, kopaszodsz – szívom tovább a vérét.

Szavaim hallatán Drew rögtön a hajához kap, így én megkaparintom a zacskót, és rögtön álló helyzetbe pattanok, majd azzal a lendülettel szaladni kezdek a simogató másik felében ácsorgó kiskecske felé, hogy neki adjam a maradék zoo csemegét. Egy picit mondjuk elkalkulálom magam, ugyanis a kiskecske annyira megijed attól, hogy felé futok, hogy elkezd menekülni előlem, így igen hamar az lesz a felállás, hogy én üldözöm az állatot, Drew pedig engem, ugyanis a srácnak idő közben sikerült feldolgoznia, hogy csak kitaláltam a kopaszodását.

Sajnos a kecske bizonyul hármunk közül a leggyorsabbnak, így esélyem sincs utolérni, ráadásul a kondim elég erőteljesen elmarad Drew-jétól, ennek hála pedig a fiú igen hamar beér. Hogy meg ne lépjek, átkarol hátulról, viszont a lendület még mindkettőnket visz előre, így bemutatunk egy gyönyörű esést, de legalább annyi mázlink van, hogy egy nagy adag szénába sikerül zuhannunk. Az esés közben Drew ismét megkaparintja fél kézzel a zacskót, és újra megpróbálja kirántani a kezemből, aminek az lesz az eredménye, hogy a papírtasak megadja magát, és egy szakadó hang kíséretében kettő darabra válik. A benne lévő zoo csemege nagyja eltűnik a széna között, míg néhány környéken tartózkodó kecske rögtön lecsap azokra a darabokra, amik látható helyre érkeztek, példának okáért úgy két centire a fejemtől.

- Jézusom, mindjárt megeszi a fülemet! – sikítok fel, mire Drew persze kedvesen kiröhög, majd biztosít arról, hogy a kecske növényevő. – De akkor is. Nekem saláta füleim vannak – vetem ellen durcásan, miközben kicsit fészkelődöm, mert kezd túlságosan hosszúra nyúlni az intim helyzet, amibe az esés során keveredtünk.

- Dehogy vannak saláta füleid – forgatja meg a szemeit Drew. – De nézd, megvédem őket, jó? - kérdezi nevetve, közben pedig arcomat a két tenyerébe fogja, ujjaival eltakarva a majdnem zsákmánnyá vált füleimet.

Bár a srác csak poénnak szánta a mozdulatot, igen hamar leesik neki, hogy eléggé kínosra sikeredett a jelenet, hiszen momentán nem vagyunk olyan viszonyban, hogy az ilyeneket csak úgy hagyjuk megtörténni. Már emelkedne is fel rólam, mikor valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megragadom az ingjét, és mielőtt akár csak végig gondolhatnám, hogy mi az istent csinálok, visszahúzom, és megcsókolom.

Drew még fel sem ocsúdik a döbbenetből, mikor eltolom magamtól. Szemmel láthatóan meglepetésként érte ez a gyors, mégis rendkívül árulkodó csók, pillantásával azonnal az enyémet keresi, próbál rájönni, hogy mégis mi járhat a fejemben, de tekintve, hogy még én magam se tudom, hogy mit gondolok, nem hiszem, hogy sok mindenre jutna. Tudom, hogy nem szabadott volna, még mindig haragszom rá, és képtelen lennék ott folytatni, ahol abbahagytuk, mert jobban megbántott ő annál, hogy ilyen gyorsan túllépjek az egészen, viszont valamilyen elcseszett okból kifolyólag, még mindig megvan közöttünk az a szikra, ami egész egyszerűen begyulladt az előbb…

- Csak, khm… úgy tűnt, mintha, izé, öhm, fotóznának – nyögöm ki valahogy, fejemmel pedig a nyomaték kedvéért az állatsimogató bejárata felé bököm, mire Drew hátra fordul a válla felett.

- Nincs ott senki, cica – fordul vissza felém értetlenül, én pedig kínomban az alsó ajkamba harapok. Füllenthetnék jobban is.

- Meg mertem volna rá esküdni… Biztos csak egy kecske volt – rontom tovább a helyzetet.

- Biztos – bólint Drew, de arckifejezéséből látni, hogy egy szavamat se hiszi. – Cica, ami a múltkor tö… - kezd bele, de azonnal leintem.

- Nem szeretnék róla beszélni. Tényleg azt hittem, hogy van ott egy fotós, ennyi az egész! – csattanok fel, miközben kicsit arrébb tolom, jelezve, hogy fel szeretnék ülni. – Mi ketten végeztünk, a kamerákon túl semmi közünk egymáshoz.

A fiú csendesen figyeli, ahogy talpra állok, és már épp megindulok a simogató kijárata felé, mikor utánam kiált.

- Nate miatt van?

A kérdése meglep, nem igazán tudom hova tenni, hiszen Nate-tel az égvilágon semmi olyan nincsen közöttünk, amire ő gondol. Oké, az elmúlt időben tényleg sok időt töltöttünk együtt, de tényleg inkább testvéri irányba mozdult el a kapcsolatunk, mintsem a romantika felé. Ráadásul Nate a legjobb haverja, és egyáltalán nem úgy ismertem őt meg, mint aki képes bepróbálkozni a barátja exénél úgy, hogy előtte nem kér hozzá engedélyt. Már ha én egyáltalán exnek minősülök. Tényleg, mi rám a hivatalos megnevezés, hiszen lényegében nem voltunk együtt. Egyéjszakás? Bár annál azért több volt. Heti barátnő? Ilyen gyanítom nincs, meg hát sosem voltam igazából Drew tényleges barátnője, csak valami olyasmi. Mindegy, maradjunk az exnél.

- Hogy lenne már Nate miatt?

- Mostanában elég sokat vagytok együtt – vonja meg a vállát, miután ő is feltápászkodik a szénáról. – Van köztetek valami?

- Jézusom, Drew! Azért toltalak el, mert piszkosul haragszom rád. Ennyi – tárom szét a karomat.

- Van köztetek valami? – teszi fel újra a kérdést.

Nem tudom, hogy miért, de ekkor elszáll az agyam. Nem érzem úgy, hogy Drew számon kérhetne rajtam bármit is, nem tartozom neki magyarázattal a cselekedeteimről, ráadásul komolyan sért, hogy azt hiszi, komolyan megcsókolnám, ha közben lenne valakim. Azért mindennek van határa! Ami viszont a legjobban bánt, hogy az elmúlt három napban jószerével levegőnek nézett. Bár órákat töltöttünk el a stúdióban, hogy felvegyük a közös dalunkat – ami egyébként végül hihetetlenül erősre sikeredett, nem is értem, hogy találták meg apáék ezt a szöveget -, a köszönésen kívül szinte egy szót se szólt hozzám. Nem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e, egyszer sem érdeklődött anyáról. Eddig azt hittem, hogy mindössze igyekszik tiszteletben tartani a kérésemet, miszerint nem szeretnék beszélgeti vele, kit tudja, talán így is volt. A lényeg, hogy most, hogy azt hiszi, találtam mást helyette, már simán tesz az egészre. Komolyan eddig a pontig érdeklem?

- Bár semmi közöd hozzá, de nem, nincs közöttünk semmi. Képzeld, Nate azért van velem ennyit, mert Grace megkérte rá, hogy tartsa bennem a lelket, ha már ő ezt nem teheti meg. A barátod éjjel-nappal azon fáradozik, hogy ne zuhanjak magamba, próbálja elterelni a figyelmemet Brooke-ról és anyáról, igyekszik megkönnyíteni ezt az időszakot, ha már benned annyi sincs, hogy legalább megkérdezd, jól vagyok-e! – csattanok fel. – Talán nevetséges, de vártam, hogy gyere. Mikor Nate kopogott az ajtómon, biztos voltam, hogy te leszel az. Én vagyok a világ legidiótább embere, de azt akartam, hogy te legyél az. De nem te voltál. Egész este egy nyamvadt SMS-t se írtál, aztán mikor találkoztunk, egyetlen egy kedves szót sem tudtál mondani. Most pedig komolyan annyit bírsz kérdezni, hogy kavarok-e a hátad mögött legjobb barátoddal? Ennyit nézel ki belőlem? Hát, kapd be!

Drew egyszerre bámul rám meglepetten, és idegesen. Kitartóan állja a pillantásomat, emésztgeti a szavaimat, de várakozásaimmal ellentétben egy percig sem tűnik bűnbánónak. Némi kétely azért ott ül a szemeiben, de inkább a düh lángol a tekintetében, amit egész egyszerűen felháborítónak érzek jelen helyzetben. Még komolyan neki áll feljebb?!

- Talán meglepő, de nem tudok olvasni a gondolataidban! – szegezi nekem a szavait. – Úgy váltunk el, hogy nem akarsz velem beszélgetni, hogy haragszom rám, hogy hagyjalak békén. Mégis honnan az istenből kellett volna tudnom, hogy azt szeretnéd, veled legyek? Tudod, gondolkoztam rajta. Az ég szerelmére, még oda is hajtottam a kibaszott házad elé! – túr bele idegesen a hajába. - Ott ültem előtte órákon át, és hol megindultam az ajtó felé, hol pedig visszaszálltam a kocsiba, mondván úgyis elhajtanál. Megpróbálhatsz a világ legnagyobb szemétládájaként beállítani, de mindketten tudjuk, hogy nem vagyok az - csóválja meg a fejét. – Danával eltoltam, de ennél többet nem varrhatsz a nyakamba. Olyanokért hibáztatsz, amikről fogalmad sincsen, és mikor meg szeretném magyarázni neked az én szemszögemből, akkor annyit mondasz, hogy nem akarod hallani. Ha nem adsz esélyt, miért várod el, hogy éljek vele?

- Itt nem esélyekről van szó, Drew! – vetem ellen. – Tényleg elhajtottalak volna, de legalább tudtam volna, hogy számíthatok rád – mondom, és minden haragom ellenére, könnyek kezdik el szúrni a szemeimet. – Újra és újra ebben cáfolsz meg. Nekem nem az kell, hogy a múltat magyarázd, mégis mit érek vele? Azt akarom, hogy tudjam, a jövőben nem tennéd meg újra. És lehet, hogy nem vagy szemétláda, de valamiért nem mertél aznap bekopogtani az ajtómon. Más megtette…

- Jól van Roxie, cseszd meg te is! Rám ne számíthatnál? Most komolyan? Könyörgöm, alig ismertelek néhány napja, mikor felajánlottam, hogy kifizetem anyukád kezelését, csak hogy apukád ne tarthasson sakkban. Mikor megtudtam, hogy gáz volt Brooke-nál, kocsiba szálltam és érted mentem. Mikor apukád elmondta, hogy anyukád gyógyíthatatlan beteg, első dolgom volt elmenni hozzád. Tényleg nem mertem bekopogni, de egy másodperc erejéig sem fordult meg a fejemben, hogy csak úgy ott hagyjalak. Tudtam, hogy engem elhajtanál, ezért küldtem oda Nate-et. A fenébe is, nem Grace állította rád, hanem én! Tudni akartam, hogy rendben vagy-e – mondja, miközben feszültségoldás gyanánt újra végigszánt barna tincsein.

A fiú szavai lesújtanak, kell néhány másodperc, amíg feldolgozom őket. Egy pillanat erejéig se fordult meg a fejemben, hogy ő kérte meg Nate-et, hogy figyeljen rám oda, pedig így utólag belegondolva, teljesen ésszerű.

- Drew, én… - kezdek bele egy fokkal nyugodtabb hangszínen, mint korábban, de a srác közbeszól.

- Nem, cica. Ezt most én nem szeretném hallani – rázza meg a fejét.