Tavaszi Bejegyzés #15

Sziasztok! :)

Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok, kapjatok és adjatok csudi jó ajándékokat, és egyetek sokat, hogy ne csak én hízzak meg az ünnepek végére :D A napotokhoz én az új résszel szeretnék hozzájárulni, olvassátok szeretettel <3

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után!

15. Fejezet

Mikor megpillantom az utcába kanyarodó Porsche-t, minden dühöm ellenére, félrever egyet a szívem. Hitetlenül nézem a közeledő kocsit, és bár egy darabig még azzal győzködöm magam, hogy csak a sorsnak van ilyen elcseszett humora, mikor a sofőr hatalmas fékcsikorgás közepette állóra fékezi mellettem az autót, minden kétségem elszáll afelől, hogy Drew ül-e a volán mögött. A srácot nem túlzottan hatja meg, hogy az út közepén állt meg, lendületesen kivágja a kocsi ajtaját, és olyan gyorsan pattan ki a járműből, hogy a mozdulat közben majdnem telibe fejeli az ajtó keretét.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezem a létező legbarátságtalanabb hangomon.

- Későn kaptam meg az SMS-t – von vállat a srác. – Már úton voltam.

- Tíz perc alatt válaszoltam. Egyszerűbb lett volna visszafordulni – forgatom meg unottan a szemeimet.

- Ez egy Porsche cica. Már majdnem félúton voltam – kéri ki magának, bár mindketten tudjuk, hogy a majdnem igen nagy csúsztatás annak fényében, hogy egy két és fél órás útról beszélünk (bár tény és való, hogy egy teljes órával gyorsabban megjárta).

- Jó, mindegy – hagyom rá fáradtan, és inkább csak visszaülök a padra.

Bár nem nézek a fiúra, biztosan tudom, hogy tekintetével engem kutat. Tökéletesen érzem magamon a pillantását, és bár igyekszem nem tudomást venni róla, sajnos képtelen vagyok megálljt parancsolni annak a hideglelős, minden porcikámba beleborzongatós érzésnek, ami egész egyszerűen végigfut a gerincem vonalán, bekúszik a bőröm alá, és vibrálva szétáramlik az egész testemben. Miért esik ennyire jól, hogy az SMS ellenére eljött értem?

- Mi történt Brooke-nál? – töri meg halkan a csendet, miközben letelepszik mellém a padra, gondosan ügyelve arra, hogy egy négyzetmilliméternyi felületen se érintkezzünk, nehogy véletlenül felidegesítsen vele.

Mondjuk utóbbinak már oly mindegy, mert bár valami elcseszett énem hihetetlenül boldog, amiért a srác ott hagyta azt a másik lányt, és kocsiba ült, hogy eljöjjön értem, a büszkébbik felem nem enyhül meg ennyitől. Tökéletesen emlékszik azokra a szavakra, amiket Drew a telefonban mondott, és bár tudja, hogy a fiú megbánta őket, ahogyan azt is, hogy ha azzal indítja a beszélgetést, hogy szüksége van rá, akkor nem úgy végződött volna az a párbeszéd ahogy, mégsem tud túllépni a dolgon. Mert nem akar túllépni rajta... Annyival könnyebb vele, ha megtartom a távolságot. Amikor tudom, hogy nem szabad engedni neki, mert akkor nem ér csalódás.

- Másfél órával ezelőtt szívesen megbeszéltem volna veled – döntök végül a csípős válasz mellett.

- Nem tudtam, hogy gáz van – mondja védekezően, miközben idegesen beletúr sötét tincseibe.

- Miután azt mondtam, hogy fontos, közölted, hogy a csajod van felül – idézem vissza a beszélgetést.

- Nem a csajom – veti ellen a fiú, de a pillantásommal jelzem, hogy ezen nem kívánok vitatkozni. – Most tehetek róla, hogy szex közben hívtál?

- Nem, Drew – csóválom meg lemondóan a fejemet. – Arról tehetsz, hogy miután felhívtalak, és annak ellenére folytatni kívántam veled a beszélgetést, hogy megtudtam, épp egy lánnyal hemperegsz, ami szerintem elég erősen jelzi, hogy fontos dologról lett volna szó, neked komolyan az volt a válaszod, hogy felvázoltad milyen pozitúrában mutatványoztok a lepedőn, és olyan hangos csókcsatát folytattatok le az említett lánykával, hogy a telefonon keresztül belevörösödtem.

- Szerintem túlreagálod – közli szemrebbenés nélkül, és a pofátlansága olyan mérhetetlenül letaglóz, hogy még felnevetni is elfelejtek. – Mivel háromszor kerestél egymás után zsinórban, felvettem, holott más dolgom volt. Megkérdezted, hogy miért akadozik, amit mondok, én meg válaszoltam. Mindezek után közölted, hogy fontos, ami után tényleg volt egy bunkó megjegyzésem, de ezt leszámítva nem érzem úgy, hogy rosszat tettem volna. Oké, Dana megcsókolt közben, hát, de most basszus. Szex közben szokás. Egyébként pedig épp ott tartottam, hogy eljövök a lánytól, hogy nyugodtan meg tudjuk beszélni, de addigra rám raktad a telefont.

- Ja, hogy még az én hibám – mutatok magamra kikerekedett szemekkel.

- Nem mondtam, hogy a te hibád – veti ellen a srác. – Annyit mondtam, hogy nem érzem jogosnak a felháborodásodat. Hívtál, felvettem, bajod volt, érted jöttem. Neked az összes problémád abból ered, hogy mikor kerestél, épp egy lánnyal voltam, viszont tekintve, hogy momentán barátok vagyunk, nem hiszem, hogy ezt jogosan kéred rajtam számon. Amit a barátok tesznek, azt megtettem én is.

Döbbenten meredek a srácra, de ő olyan eltökélten bámul rám vissza, hogy kénytelen vagyok belátni, igen, ő mindezt valóban komolyan gondolja. Bár első hallásra nekem eléggé sántított az érvelés, mégis erőt veszek magamon, és végigpörgetem a fejemben újra a szavakat, hátha némi átgondolás után találok benne bárminemű rációt. Oké, megvolt. És nem, ebben nincsen…

- Te nem vagy normális – közlöm végül vele.

- Továbbra se látom a problémádat.

- Baszd meg, Drew! Tegnap előtt még velem töltötted az éjszakát, most meg felhívlak, és valami Dana nevű lánnyal hetyegsz?  Ez nem normális, ez beteges! – fakadok ki, és csak miután kicsúsznak a számon a szavak, jövök rá, hogy kegyetlenül elárultam magam.

Drew arácra elégedett vigyor költözik, szemmel láthatóan roppant büszke arra, hogy bizonyítást nyert a vádja, miszerint piszkos mód idegesít a csaj. De most könyörgöm, még jó, hogy idegesít! Oké, hogy csak barátok vagyunk, én ezt tényleg komolyan gondoltam akkor, amikor mondtam, de ettől függetlenül szarul esik, hogy egy teljes napot nem bírt ki. Gyakorlatilag ahogy tőlem elhajtott, felment az első eszébe jutó lányhoz, és úgy volt vele együtt, ahogy előtte velem. Nekem ő ennél azért többet jelentett…

- Tudtam, hogy féltékeny vagy – közli magabiztosan, és tenyérbe mászó vigyora láttán már épp felpattannék a padról, mikor elkapja a karomat.

Minden erőfeszítésem ellenére testem reagál az érintésére, ajkaim elnyílnak, tekintetem lesiklik a csuklóm köré fonódó ujjaira, a vér elkezd dobolni a füleimben. Drew tökéletesen tisztában van azzal, hogy ilyen hatást vált ki belőlem, szemében ott csillog az a szórakozott nagyképűség, miközben közelebb csúszik hozzám a padon. Ujjaival végigsimít a karomon, fel egészen a vállamig, hogy aztán tenyerébe foghassa az arcomat, és gyengéden közelebb húzhasson magához. Zsong a fejem, képtelen vagyok felfogni azt a rengeteg érzést, amit Drew egyetlen mozdulattal előidéz bennem, egyszerűen csak hagyom, hogy elsodorjanak.

- Dana nem jelentett semmit – súgja alig egy milliméterre az ajkaimtól, és már épp megcsókolna, mikor lendül a kezem.

A pofon hangosan csattan a fiú arcán, aki erre persze rögtön felhagy a csókolózási kísérletével. Értetlenül mered rám, úgy fest nem nagyon érti, hogy mivel érdemelte ki a taslit, és bár legszívesebben magára hagynám, hogy a pici buksijában összerakja, hogy mégis mit csinált rosszul, van egy olyan érzésem, hogy ha órákig gondolkozna rajta, se állna össze neki a kép.

- Neki is ezt mondtad rólam? – teszem fel a kötői kérdést.

- Cica… - kezdene bele, de rögtön leintem.

- Tudod, mikor hallottam, hogy beszélsz anyukáddal, nem az bántott, hogy azt mondtad, nincsen közöttünk semmi komoly. Tényleg nem volt, legalábbis olyan értelemben biztos nem, ahogyan anyukád gondolta. De amikor hozzátetted, hogy az egész, ami közöttünk van az csak egy kamukapcsolat, amiből megpróbáljuk kihozni a legtöbbet, az nem esett jól. Úgy éreztem, hogy bárki lehetne a helyemben. Most pedig egy nap se telt el, és már volt is. És ez nem a féltékenységről szól, mert amikor azt mondtam, hogy legyünk csak barátok, akkor számításba vettem, hogy ez mivel is jár. De azt sértőnek érzem, hogy az első utad egy másik lányhoz vezetett. Ráadásul a vicc az egészben, hogy még ezt is benyeltem volna, ha nem így tálalod. Ha nem úgy beszéltél volna velem telefonon, hogy közben vele vagy, vagy legalábbis lett volna benned annyi tapintat, hogy még a csillagokat is lehazudod az égről, csak ne jöjjek rá. De nem, te még kiselőadást tartasz nekem arról, hogy túlreagálom. Hát, kapd be… - érek kisebb szabású monológom végére. – Nate értem fog jönni, vagy szóltál neki, hogy úton vagy, és ne fáradjon?

- Cica, nem úgy érte… - próbál meg reagálni a szavaimra, de ismételten félbe szakítom.

- Jön értem, vagy nem?

- Nem – válaszol.

- Remek – sóhajtok fel lemondóan. – Mégiscsak Grace-t kellett volna hívnom…

- Hazaviszlek, cica – int le Drew.

- Nem szeretnék veled beszélgetni.

- Akkor nem beszélgetünk – vonja meg a vállát. – De nem foglak itt hagyni, úgyhogy vagy megspórolsz mindkettőnknek két és fél órányi várakozást, valamint Grace-nek egy jó pár liternyi benzint, és beszállsz a kocsiba, vagy dekkolhatunk még a padon egy darabig.

Csak ez csúnya nézéssel felelek a srác szavaira, aztán feltápászkodom a padról, és nem túl lelkesen, de megindulok a kocsihoz. Bár megfordul a fejemben, hogy hátra ülök, végül gyerekesnek ítélem az ötletet, és inkább az elülső ajtóhoz megyek. Drew jól érzi, hogy ez most nem az a pillanat, mikor értékelném, hogy kinyitja nekem az ajtót, így inkább rögtön átsétál a saját oldalára, és lehuppan a vezető ülésre. Megvárja, hogy bekössem magam, aztán felbőgeti a kocsi motorját, majd felém fordulva szólásra nyitja a száját, de végül ismét összezárja az ajkait, és ígéretéhez hűen beszélgetés kezdeményezés nélkül elindul.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülnék, ha mégiscsak megpróbálná kimagyarázni magát, mert bár a makacs énem eldöntötte, hogy mondhat bármit, nem érdekel, énem egy naivabb fele nagyon szívesen belekapaszkodna bármilyen ellenérvbe. Igazából a fiúnak talán az a legnagyobb balszerencséje, hogy mondhat bármit, azt nem tudja megcáfolni, hogy hogyan érzek. Adhat magyarázatot a viselkedésére, de ettől függetlenül az érzés már bennem van, és ez az érzés int óva attól, hogy megbocsássak neki. Ez az egész kapcsolat kettőnk között nevetséges ötlet volt, még akkor is, ha csak barátságról beszélünk. Mégis hogy maradnánk úgy barátok, hogy a nővérem visszatér? Majd csak telefonon beszélünk, hogy soha ne derüljön ki, hogy Brooke-nak van egy ikertestvére? Nem gondoltuk át ezt eléggé…

~ ~ ~

Értetlenül pillantok rá a faliórára, majd onnan az ajtóra, hiszen mégis ki az, aki este féltizenkettőkor keres. Egy másodperc erejéig megfordul a fejemben, hogy talán Drew az, mire pusztán a gondolattól gyorsabban kezd el verni a szívem, de aztán meggyőzőm magamat, hogy a srác biztos nem sétál bele önként még egy pofonba. Egész hazaúton tiszteletben tartotta a ne beszélgessünk kérésemet, és még akkor sem próbált megindítani felém egy hosszú szóáradatot, amikor leparkoltunk a bejárati ajtó előtt. Valamilyen oknál fogva egy-két riporter lézengett a ház körül, így azért a fiú kiszállt a kocsiból, elkísért egészen az ajtóig, és úgy tettünk, mintha még mosolyogva váltanánk pár szót. Bár én lélekben felkészítettem magam egy színpadi csókra, Drew végül jobbnak látta nem erőltetni, helyette inkább csak magához ölelt. Utóbbi mondjuk több sebet szakított fel bennem, minthogyha megcsókolt volna, ugyanis olyan féltéssel szorított magához, mint talán még soha senki. A szótlanságát ekkor szegte meg, ajkait elhagyta egy halk „sajnálom, cica”, majd mielőtt bármit szólhattam volna, egy puszit nyomott a hajamba, aztán megindult a kocsija felé. Még vigyorogva visszaintett, de utóbbi már csak a kameráknak szólt, és bár legszívesebben hosszasan néztem volna, ahogyan elindul és elhajt, végül a melankóliámmal együtt bevonultam a házba. Ennyit Drew-ról.

Mivel a fiút lehúzom a képzeletbeli „vajon ki kereset ilyenkor” listámról, agyamon végigfut anya neve, de őszintén szólva őt sem tartom reálisnak. Tudja, hogy most mondhatna bármit, leharapnám a fejét, ráadásul neki nem a legtanácsosabb Brooke háza előtt mutatkozni, hiszen elég sok kérdést felvetne, hogy egy negyvenes évei vége felé tartó nő, mit is akar egy világsztártól.

Gondolataim közepette odaérek az ajtóhoz, így a további ötletelés helyett inkább csak lenyomom a kilincset. A küszöbön apa áll, kezében hatalmas pizzás dobozt tart, amin egy nagy kupac lapot egyensúlyoz. Csak kijjebb tárom az ajtót, jelezve, hogy beengedem, majd miután elsétál a nappali felé, kicsit még szöszmötölök a nyílászáróval, hogy minél tovább húzzam az időt. Számítottam rá, hogy valamikor sort kell kerítenünk egy hosszú beszélgetésre, de azt nem gondoltam volna, hogy apa még ma este átjön hozzám, hogy megbeszéljük. Egyszerre örülök is neki, meg nem is, mert bár jól esik, hogy fontosnak érzi mihamarabb tisztázni a kettőnk között történteket, úgy érzem adhatott volna néhány napot, hogy összeszedjem a gondolataimat. Neki évei voltak arra, hogy felkészüljön erre a pillanatra, de engem úgy ért ez az egész, mint derült égből a villámcsapás.

- Szia – töröm meg végül a csendet meglehetősen bénán, miközben letelepszem a kanapéra.

- Szia – köszön apa is. – Hoztam pizzát – bök fejével a kartondoboz felé.

- Szuper, amúgy is éhes voltam már – folytatom esetlenül a párbeszédet, majd inkább kisietek a konyhába két tányérért, illetve egy késért, hogy valahogy szeletekre tudjuk vágni az ételt.

Apa csendesen nézi, ahogy nyolc egyforma részre osztom a pizzát, majd készségesen felém nyújtja a tányérját, hogy rá emelhessem az egyik szeletet. Egyikünk se tudja igazán, hogy mit is mondjon, pedig hát rengeteg megbeszélnivalónk lenne. Nehéz belekezdeni, azt se tudjuk, hogy hol kezdjük, ráadásul számomra elég sok még a homályos folt az anyával való válásukkal kapcsolatban, így nem is nagyon merek mit mondani, hátha újabb hazugságra derül fény.

- Négysajtos szalámis, a kedvencem – mosolyodom el, mielőtt a számhoz emelném a szeletet.

- Drew mondta, hogy ezt szereted – válaszol apa, mire majdnem megakad félúton a falat. – Ott álltam a pultnál, kérdezték, hogy mit kérek, de fogalmam sem volt róla – bukik ki a férfiből. – Fel tudtam volna sorolni az összes olyan pizzát az étlapról, amit Brooke megeszik. Az összeset. Sosem akartam olyan apa lenni, akinek halvány lila gőze sincs a gyerekéről. – magyaráz össze-vissza. - Ott akartam lenni minden egyes fontos mérföldkövénél az életeteknek. Nem csak Brooke-énál, a tiédnél is. Azt hittem, hogy jót teszek azzal, ha akkor igent mondok annak az ügynöknek. Nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Hogy anyád ennyire elzárkózik majd a dolog elől, korábban mindig mindenben támogattuk egymást. Brooke-ban meglátták a tehetséget, biztos voltam benne, hogy jót teszek vele, ha hagyom, hogy azt csinálja, amit szeret, amiben jó. Nem is értettem, hogy anyád ezt miért nem érti meg. Arra pedig végkép nem számítottam, hogy válással fog fenyegetőzni. Soha nem hittem volna, hogy tényleg be is tartja a szavát, én képtelen lettem volna őt egy ilyen miatt elengedni. Azt hittem, hogy majd megbeszéljük, hogy találunk valami kompromisszumot, hogy meggyőzzük a másikat a magunk igazáról. Aztán már a kezemben volt a válási papír, ott volt rajta az aláírása, és egész egyszerűen mérges lettem. Haragudtam rá, hogy nem érti, mennyi lehetőség van Brooke karrierjében, és eldöntöttem, hogy bármit megteszek annak érdekében, hogy a testvéred folytathassa a színészkedést. Felkészültem arra, hogy azzal fog támadni, hogy árt a gyereknek, több oldalas beszédet írtam arról, hogy megvédjem az igazamat. De aztán a bíróságon még csak meg sem próbálta megfúrni Brooke karrierjét. Egyes egyedül téged akart tőle biztonságba tudni, és ez lett a vége. Felkészületlenül ért, és mire észbe kaptam volna, a bíróság már döntött. Nem tudom elmondani, hogy mennyire nehéz volt akkor kisétálni az ajtón. Soha nem akartam egy szó nélkül eljönni, de az ég szerelmére, alig voltál kilenc éves! Mégis hogyan magyaráztam volna el? – fakad ki apa, és olyan mélyről jönnek a szavak, hogy már csak az is több másodpercnyi szünetet igényel, hogy egyáltalán azt az érzelmi töltést befogadjam, ami árad a mondandójából.

Csendesen meredek magam elé, minden egyes betűt alaposan átgondolok, és aztán gondosan elraktározom őket, hogy biztosan bárikor fel tudjam majd idézni a szavakat. Talán megszokásból, de azonnal keresem az ellenérveket, kétségbeesetten próbálok megoldást találni apa egykori helyzetére, holott tudom, hogy a múlton ez már úgysem változtat, hogy semmivel sem lenne könnyebb elfogadnom a szituációt, ha apa arcába vághatnám, hogy mit kellett volna tennie. Egész egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Annyira régóta vártam már az ő magyarázatára, annyira régóta szerettem volna beolvasni neki azért, amit tett. Meg akartam neki mondani, hogy hiába mentegetőzik így utólag, elkésett. Olyan mélyen akartam megbántani, ahogyan ő bántott meg engem. Most viszont itt ül előttem, és a hangjában annyi fájdalom bújik meg, miközben mesél, hogy kétségem sincs afelől, hogy ő pont ugyanannyira megszenvedte ezt az elmúlt tizenegy évet, mint én.

- Minden pizzát megeszem, amin nincs gomba vagy erős paprika – közlöm végül, és bár már régóta nem a pizzáról van szó, apa pontosan tudja, hogy mit jelképez a válaszom. Egy kezdetet. – De tényleg ez a kedvencem – fordulok a tányérom felé, és próbálom kitalálni, hogy ezt mégis mikor mondtam el Drew-nak.

- Megjegyeztem – mosolyodik el óvatosan apa.

Bár sok mindent kérdeznék a válásról, végül mégsem teszem. Valahogy úgy érzem, hogy a továbbiakban ezt anyával kellene megbeszélnem. Apa oldaláról megkaptam azt, ami engem érdekelt, megkaptam a magyarázatomat, és most itt van a lehetőség arra, hogy tiszta lappal indítsunk. Tudnám őt tovább okolni, nyilván megszeghette volna a bírói ítéletet, talán meg is kellett volna neki. De ez most már teljesen mindegy. Mikor Brooke helyébe léptem és megállás nélkül veszekedtem vele, ideig óráig ugyan jobban éreztem magam, de azt sosem kaptam meg, amit tényleg akartam. Talán máshogy kell hozzáállni. Egy dolog viszont még érdekel…

- Mikor felvettem a kapcsolatot Brooke-kal, és végül te jöttél el, miért nem mondtál semmit?

- Brooke miatt – felel apa. – Bár a média világában nőtt fel, képtelen volt kezelni a hírnevet. Akkor már elkezdődött a balhés korszaka, és beláttam, hogy minden anyagi előnye ellenére, nem feltétlenül ez a jó élet egy embernek. Nem akartam, hogy téged is beszippantson a média, viszont ha akkor nem küldelek el, óhatatlanul bekövetkezett volna – magyarázza.

- Brooke-nak mit mondtál?

- Hogy meggondoltad magad – vallja be. – Annyira beleélte magát, teljesen abba a hitbe ringatta magát, hogy azáltal, hogy találkozik veled, visszakapja azt az életét, amit nem követ nyomon a fél világ. Olyan esélybe kapaszkodott, ami sohasem volt valós lehetőség, és még addig szerettem volna elvágni, amíg nem csalódik.

- Akkor már nem voltam tíz éves – mondom. – El tudtam volna dönteni, hogy mit szeretnék.

- Lehet – bólint rá apa. – De akkor ez tűnt a logikus döntésnek.

Ezzel nem tudok vitatkozni. Meg tudom érteni, hogy miért tette azt, amit, bár azért egy fokkal lehetett volna kíméletesebb akkor. Még most is könnyek kezdik el szúrni a szememet, ha visszaemlékszem arra a kimért hanghordozásra, amivel közölte, hogy Brooke nem akar látni. Életem egyik legrosszabb napja volt.

- Na és, mi ez a sok lap? – váltok témát, egyértelműen jelezve, hogy részemről vége a múlt kivesézésének.

- Dalszövegek, de mielőtt rátérünk azokra – kezd bele apa -, pár szót beszélnünk kéne anyukádról.

- Tizenegy éven át a szemembe hazudott. Ezen nincs mit megbeszélni.

- Roxie… Ha most nem adsz neki még egy esélyt, örökre bánni fogod. Nincs tizenegy éved duzzogni – csóválja meg a fejét. – Hidd el, nagyon sok mindenért neheztelek anyádra, de erőn felül teljesített azért, hogy felneveljen. És egy nagyon értékes ember lett belőled, bár kicsit több cinizmust osztott neked az élet, mint arra én meg vagyok mérve – jegyzi meg, mire felnevetek. – Békülj ki vele.

- Nem olyan egyszerű…

- Néha felül kell emelkedni a büszkeségen. Még soha nem volt rád ekkor szüksége, ne hagyd egyedül! Próbál helyesen cselekedni, ne az legyen ennek az ára, hogy elveszít téged!

- Miért beszélsz ennyire drámaian? – nézek rá értetlenül, és bár inkább szarkasztikusnak szánom a kérdést, mint komolynak, apa eltorzuló arcából tudom, hogy tényleg komoly dologról van szó. – A betegségéről van szó, igaz?

- Anyukádnak csontrákja van, Roxie – mondja. – Nincsen rá bevált kezelés.

- Csontrák? Szó sem volt rákról! Azt mondta, hogy kezelhető a betegsége!

- Mi mást mondott volna?

Hitetlenül rázom jobbra-balra a fejemet, képtelen vagyok elfogadni, hogy amit apa mond, az igaz. Nem lehet, hogy anyának gyógyíthatatlan betegsége van. Nem, én nem veszíthetem el őt. Nekem szükségem van rá. Nekem jóformán csak ő van. Az isten szerelmére, ő az anyukám! Ez biztos csak valami tévedés. Félrediagnosztizálták az orvosok, vagy rossz kezelést alkalmaztak, vagy nem tudom. Bármi jobb, mint ez.

- Mennyi ideje van hátra?

- Legfeljebb néhány hét – süti le a szemeit apa, nálam pedig eltörik a mécses.

Olyan heves zokogás tör rám, mint még soha. Úgy érzem, hogy nem kapok levegőt, csak az üresség áramlik be a tüdőmbe, fizikai fájdalommá változtatva azt a lelki kínt, ami alig néhány másodperc alatt megmérgezett. Az egész testem remeg, a meleg ellenére vacogok, a szívem szúr, újra és újra éles fájdalom nyilall belé, mintha csak fel szeretne készíteni arra, ami rám vár. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy képtelen vagyok kiragadni egyetlen egy gondolatot, egyszerűen képtelen vagyok racionálisan felfogni a hallottakat. Nem tudok arra gondolni, hogy mit kéne tennem, nem tudok a jövővel foglalkozni. Az agyam egyes egyedül azt kattogja, hogy ez nem történhet meg, hogy nem veszíthetem el az anyukámat, hogy nem tűnhet el ő is a családomból. Hogy a sors nem lehet ennyire kegyetlen. Hogy nem teheti ezt meg velem, hogy nem teheti lényegtelenné azt a rengeteg munkát, amit abba fektettem, hogy valahogy összeszedjem anya kezelésére a pénzt. Ha tudom, hogy nem használ, akkor vele lettem volna. Többet mentem volna be hozzá, szebbé tettem volna az elmúlt hónapokat. A torkom összeszorul a gondolatra, hogy mennyi mindent csinálhattam volna másképp. Annyi mindent szeretett volna, amit megadhattam volna neki. És képes lettem volna úgy eltölteni ezt a hat hetet, hogy ő azt hiszi, hogy külföldön vagyok. Mi lett volna, ha nem derül ki, hogy valójában apánál vagyok? Ha csak egy telefon érkezett volna arról, hogy… arról, hogy. Képtelen vagyok belegondolni. Nem halhat meg az anyukám!

                                                                            ~ ~ ~

Apa mára szabadnapot adott, tekintve, hogy hajnali fél ötig zokogtam. Becsületére legyen mondva, hogy az egész estét átvirrasztotta velem, és lelki támaszt nyújtott, már amennyire a szótlan jelenlétét lelki támasznak lehet nevezni. Igazából nem is nagyon tudott volna mást csinálni, tőle azért furcsa lett volna, hogy elkezd ölelgetni, meg biztató szavakat mantrázni, mert bár tettünk egy lépést előre, még így is jócskán mínuszban vagyunk egy normál apa-lánya viszonyhoz képest. Végül aztán valahogy elaludtam, ő pedig Derek elmondása szerint reggel kilenckor ment el, és azért nem köszönt el, mert nem akart felébreszteni. Mindenesetre a biztonsági őrömnek meghagyta, hogy ma semmi esetre se engedjen ki az utcára, mert bedagadt szemeim garantált címlap sztorit idéznének elő, és momentán egyáltalán nem hiányzik még a média is a nyakamra.

- Na és a dalszöveggel mi lesz? – kérdezem Dereket. – Holnap fel kell venni az egészet, és még azt se tudjuk, hogy mit énekelünk…

- Az apja itt hagyott egy adag szöveget, de azt mondta, hogy csak akkor nézze át, ha nagyon unatkozik, mert egyébként meg tudják oldani Drew-val – felel készségesen a férfi.

Drew… Kíváncsi vagyok, hogy fog-e mondani bármit is. Mikor tegnap elköszönt, úgy tűnt, hogy bár sajnálja, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy, elfogadta, hogy a munkakapcsolaton túl nem szeretnék mást. Nem próbálta meg azóta megmagyarázni a történteket, nem írt, nem hívott, egész egyszerűen nem keresett. Persze ez még nem kifejezetten mérvadó, hiszen egy teljes nap se telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk, és biztos úgy van vele, hogy ad egy kis időt, hogy lenyugodjak. Illetve adott volna, csak hát úgy fest, a sors nem igazán szeretné, hogy akár csak néhány nap erejéig nyugodt életem legyen. Drew pedig biztos meg fogja kérdezni apát, hogy miért nem mentem ma stúdiózni, ő pedig biztos el fogja mondani, hiszen miért ne tenné.

Remélem, nem jön ide… Mármint tudom, hogy csak a jóindulat vezérelné, mert hiába is csúsztak el kettőnk között a dolgok, mégiscsak barátok voltunk a magunk módján, sőt, talán többek is, és ilyenkor a barátok félre teszik a vitákat, hogy támaszt nyújtsanak a másiknak. Csak hát nem biztos, hogy meg tudnék most birkózni vele. Kell egy kis idő, hogy leülepedjenek a történtek, mert egyelőre túl élénken él az emlékeimben Dana hangja a telefonból.

- Anyához se mehetek el? – kérdezem, hiszen ahhoz is utcára kéne mennem.

- Délután az apja elviszi a kórházba.

A válasz hallatán halvány mosoly suhan végig az arcomon, úgy fest, apa gondolt mindenre. Nem is bánom, hogy nem egyedül kell mennem, a végén még felcsavarodnék az első szembe jövő lámpaoszlopra. Bár lehet, az lenne a legegyszerűbb…

Mivel az egész napom szabad, hirtelen tengernyi idő szakad a nyakamba, és bár néhány napja még bármit megadtam volna azért, hogy legyen néhány üres órám, most csak a magány az, amivel szembesülök. Gondolataim még mindig anya betegsége körül járnak, és bár a szívem újra és újra elfacsarodik a gondolatra, hogy talán már csak heteink vannak hátra, nincs több könnyem egy síráshoz. Tegnap éjszaka elértem a mélypontot, és bár még mindig a padló alatt vagyok kettővel, elindultam felfelé. Ha anyának tényleg csak hetei maradtak, akkor azokat nem kesergéssel szeretném vele tölteni. Nyilván vár még ránk egy hosszú, mindent elsírós beszélgetés, de aztán talpra kell állni. Nem lesz egyszerű, sőt, piszok nehéz lesz, de kénytelen leszek összeszedni magamat. Teljesítenem kell ezt a hat hetet, ki kell találnom, hogy mihez kezdjek az életemmel, nem engedhetem el úgy anyát, hogy retteg attól, hogy mit hagy hátra.

A jövőmmel egyelőre még nem tudok foglalkozni, túl fájdalmas lenne belegondolni, hogy mi lesz velem egyedül, de annyi erő van bennem, hogy anya utolsó heteit megtervezzem. Tudom, hogy nem sok lehetőségem van Brooke-ként eljárkálni vele ide-oda, ráadásul ő sincs olyan állapotban, hogy utazgasson, de a lehetőségekhez mérten mindent el fogok követni annak érdekében, hogy jól érezze magát. Több órán át gondolkozom azon, hogy milyen programokat szervezzek neki, hosszú listákat írok arról, hogy miket kellene hozzájuk beszerezni, minden egyes részletet gondosan megtervezek, majd lementem őket egy-egy mappába, hogy később minden egy helyen legyen. A legtöbb ötlet kivitelezése nem is bonyolult, olyan hétköznapi apróságok, amikre egész egyszerűen a hétköznapok során sosem maradt időnk. A tervezés kellően leköt, a háttérbe száműzi azokat a gondolatokat, amikkel a legkevésbé sem szeretnék foglalkozni, és bár valahol mélyen tudom, hogy képtelen leszek ennyire racionálisan hozzáállni a jövőhöz, nem érdekel. Megnyugtat a tudat, hogy van mit csinálnom, a keresgélés pedig elég koncentrációt igényel ahhoz, hogy ne tudjak másra is figyelni.

A szervezésből a kapucsengő hangja ránt ki, és elég egy pillanatra kiszakadnom a koncentrációból, hogy újra magukba szippantsanak a keresetlen gondolatok. Utóbbiakat heves fejrázással igyekszem száműzni, közben pedig odasétálok a bejárati ajtóhoz, hogy megnézzem, ki keres. Az agyam csak egy nevet zakatol, biztosan tudom, hogyha lenyomom a kilincset, akkor Drew Williamsszel fogok farkasszemet nézni, és bár a gyomrom görcsbe rándul a gondolatra, hogy találkozunk, valamiért mégis elönt a megkönnyebbülés.

- Szia! – nyitom ki az ajtót fáradt mosollyal az arcomon, ami menten le is hervad, mikor Drew helyett Nate áll a küszöbön.

- Szia, Roxie! – köszön vissza a srác. – Mást vártál? – érdeklődik, hiszen nem túlzottan sikerült palástolni a meglepettségemet.

- Ami azt illeti, igen – bólintok rá. – De örülök, hogy itt vagy. Mit szeretnél? – szedem össze magam valahogy, majd félre állok, hogy a fiú be tudjon jönni.

- Hallottam mi van anyukáddal – vallja be mindenféle kertelés nélkül. – Hogy vagy?

Bár még csak kétszer találkoztunk Nate-tel, annyira őszintén érdeklődik, hogy ösztönösen megnyílok neki. Hosszan mesélek neki a tegnapról, mind a magánklinikán történtekről, mind az apával való beszélgetésemről. A srác figyelmesen hallgat, nem igazán szól közbe, leszámítva azt a részt, amikor Drew is szóba kerül, mert ekkor azért biztosít róla, hogy már megbánta, hogy nem ő jött értem tegnap.

- És akkor most apukáddal rendben vagytok?

- Hát azért ez így túlzás. De megpróbáljuk rendbe tenni – mondom. – Ez nálunk már haladás – mosolyodom el.

- Nincs egyszerű életed, te lány – állapítja meg Nate, mire kínomban felnevetek.

- Nincs – csóválom meg a fejem. – Néha pedig ölni tudnék érte – vallom be, és magam se tudom miért, de ismét könnyek kezdik el szúrni a szememet. Úgy fest eddig tartott a kemény hozzáállás.

- Hé – ölel magához a fiú. – Rendben leszel, hallod? – dörzsöli meg a hátamat biztatás gyanánt. – Ez most nagyon sok így egyszerre, de kemény csaj vagy, oké? Nem véletlenül vagy kilences – próbál meg lelket önteni belém, de sajnos az ominózus emlékkel eléggé mellé lő, mert ez az a pont, amikor kiszakad belőlem a bőgés. – Oké, ez határozottan egy pocsék mondat volt a részemről – állapítja meg, mire felnevetek, ami így sírás közben azért kifejezetten jó, mert összességében valami értelmezhetetlen hörgés hagyja el a számat, ami mondanom se kell, végtelenül nőies. – Ennél jobban már úgysem tudlak megsiratni, szóval Grace üzeni, hogy ölel, és este felhív Skype-on – teszi még hozzá.

Nate ezek után jobbnak látja, ha nem próbál meg szavakkal is lelket önteni belém, ugyanis gyakorlatilag bármin el tudom sírni magam, így inkább csak kedvesen simogatja a hátamat, és hagyja, hogy kibőgjem magam. Szerencséjére a zömét már tegnap kiadtam magamból, így viszonylag gyorsan sikerül összeszednem magam, bár még egy darabig élvezem a fiú szótlan ölelését.

- Tényleg, hogyhogy beszéltél Grace-szel? – töröm meg végül a csendet, közben pedig kibontakozom a srác öleléséből.

- Néha szoktunk – vallja be Nate, és talán csak beképzelem, de mintha egy árnyalatnyival vörösebb színben festene az arca.

- Igen? – mosolyodom el óvatosan, mert egyébként barátnőmtől pontosan tudom, hogy az a néha a majdnem minden napot takarja.

-  Sokszor – pontosít. – Grace jó fej, tökre egy hullámhosszon voltunk a babaváró bulitokon is, úgyhogy… - magyarázza, de itt elakad, úgyhogy inkább nem fejezi be a mondatot.

Annyira aranyos, ahogy zavarban van, hogy legszívesebben még tovább húznám az agyát, de tekintve, hogy fél órán át vigasztalt az előbb, nem lenne fair dolog a részemről. Ettől függetlenül van valami vicces abban, hogy egy ilyen nagy dumás srác, mint Nate, képes ennyire zavarba jönni egy kis csajos témától. Jó, megértem, hogy nem velem szeretné megbeszélni, hiszen Grace legjobb barátnője vagyok, így nyilván jobb, ha háromszor meggondolja, hogy mit mond nekem a lányról, bár ahogy elnézem a lassan paradicsommá változó fejét, nem hiszem, hogy túl sok negatív jelző várna kimondásra.

- Szerinted randizna velem? – bukik ki belőle a kérdés.

Szavai kissé meglepnek, elég éles a váltás a beteg anyámról a randira, de igazság szerint utóbbi téma ezerszer kedvesebb a szívemnek, így megpróbálok száz százalékosan arra koncentrálni.

- Miért ne tenné? – nevetek fel. – Hidd el, Grace nem udvariaskodik. Ha nem jönnél be neki, már lepattintott volna. És nem tőlem tudod, de ha tovább töketlenkedsz, és nem hívod el, akkor is le fog – közlöm vele.

- Én nem töketlenkedem! – kéri ki magának azonnal a srác, mert hát beletiportam a hiúságába.

- Elhívtad már? Nem. Akkor töketlenkedsz – vezetem le neki a szituációt női logikával, mire csak megforgatja a szemeit.

- A lányok, meg az okfejtéseik – emeli a plafonra a tekintetét. – Ha elhívod randira, tutira túl nyomulós vagy, ha nem, akkor meg töketlen.

- Ne mondd nekem, hogy Nathan Cooper, Drew Williams legjobb haverja, csajozási tippekre szorul! – húzom az agyát.

- Ilyen mesterrel, hát ne viccelj már – száll be a hülyülésbe. – Csak ránézek egy csajra, és jön ez… – mondja, majd bemutat egy hajba túrást, szándékosan túljátszva a mozdulatot, hogy pólója majdnem a nyakáig felcsússzon.

Nevetve nézem, ahogy ezek után bemutat egy csábos kacsintást, majd mintha csak lassított felvétel üzemmódba kapcsolt volna, érzékien visszaigazítja pólóját a helyére, közben le sem véve a pillantását rólam, mintha csak arra várna, hogy megszakítsam a mozdulatot, és helyben lekapjam egy csókra.

- Na, mi van cica, van gazdád? – nyögi még be egy szemöldökvonogatás kíséretében, és hát ez az a pont, mikor már ő sem bírja megállni röhögés nélkül.

Elég összenéznünk, hogy tudjuk, ez bizony annak az ideje, hogy valami klasszikust idézzünk, így másodperceken belül felhangzik a „Ne tettesd baby, hisz már csúszik a bugyid” kezdetű strófa. Ahogy ott énekeljük együtt, automatikusan eszembe jut az ominózus babaváró buli, ahol kissé spiccesen adtuk elő eme műremeket, ahogyan az is felidéződik bennem, hogy szemrebbenés nélkül elhittem Drew-nak, hogy lefeküdtem vele. Igazából akkor kezdődött el valami igazán közöttünk, mert bár nem aznap este csókolt meg először, akkor került kimondásra, hogy igazság szerint, egyikünk se bánná, ha kicsit tovább merészkednénk a baráti kapcsolaton. Hát, lehet nem kellett volna…

- Oké, le se tagadhatnád, hogy a legjobb haverod – jelentem ki még mindig nevetve.

- Ha egyszer eltűnik hat hétre, majd megpályázom a szerepét – bólogat röhögve a srác.

- Te leszel Drew Williams 2.0. Remélhetőleg kevésbé tapló kiadásban – teszem hozzá félig hülyülve, félig pedig komolyan.

Nate erre már nem válaszol, gyanítom, hogy nem szeretne állást foglalni a kettőnk vitájában, ami tekintve, hogy ő Drew legjobb haverja nem meglepő. Bár egyébként roppant mód érdekel, hogy a srác mit mesélt a tegnapi beszélgetésünkről, valahogy elnyomom magamban a kíváncsiságot, és inkább témát váltok.

- Nézünk egy filmet?