Tavaszi Bejegyzés #11

Sziasztok! :)

Szóval, mint látjátok a blog hihetetlenül gyönyörűségesen át lett alakítva, amiben egyébként a legcsodálatosabb, hogy már nem kell belenyúlnom a kódolásba ahhoz, hogy a fejezetekhez bekerüljön az új rész, így ezentúl a visszakeresés nem lesz egy több órás logikai fejtörő, és az új olvasók is könnyedén eligazodhatnak majd az évszakok között :)

A résszel kapcsolatban annyit, hogy a vége felé eléggé pihenté vált az agyam, aminek hatására dőlt belőlem a színtiszta hülyeség, szóval ha esetleg nem látjátok egyes párbeszédekben a logikát, az nem a ti hibátok :D

Mindenesetre jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

11.Fejezet

A tegnapi buliról sok mindent elmond, hogy Drew épp a tujasor alól próbálja kihalászni Nate-et, míg én Grace hajából igyekszem kioperálni egy féltekercsnyi celluxot, miközben barátnőm félőrült módjára mossa az arcát, hogy valahogy lekaparja magáról a „partiarc” feliratot, amit stílusosan fekete alkoholos filccel pingált rá Drew az este folyamán. Jó kis babaváró buli volt ez… Mindenesetre kezdek azonosulni azzal a kommentelővel, aki szerint felelőtlen vagyok egy gyerekhez.

- Amúgy, ti hova tüntetek az este? – érdeklődik Grace, amíg egy újabb adag szappant nyom a tenyerébe. – Drew azt mondta, hogy felvisz a szobádba, aztán nem jött vissza, pedig még nem fejeztük be a sakkpartinkat.

- Sakkparti? – kérdezek vissza értetlenül. – Ennyire rossz volt a buli? – nevetek fel, majd rántok egyet a celluxon, mire barátnőm cifra káromkodások közepette elküld melegebb éghajlatokra.

- Feles poharak voltak a bábuk, és ha a másik leütötte egy figurádat, akkor meg kellett innod a tartalmát – magyarázza. – Vagy valami ilyesmi, nem emlékszem pontosan a szabályokra – vallja be. – Na, de mi volt veletek?

- Hát, én magára az estére nem emlékszem… - húzom el a számat. – Drew azt mondta, hogy addig nem engedtem el, amíg nem kaptam tőle egy jó éjt puszit, de hogy ezek után végül miért maradt velem, arról fogalmam sincs – vallom be, ugyanis csak most esik le, hogy végül nem kaptam választ arra, hogy miért is aludt velem a fiú.

- Hiába, Drew Williams amellett, hogy kegyetlenül jóképű, és irtózatosan jó a teste, elképesztően szép szemei, és olyan beleremegtetően szexi mosolya van, még végtelenül aranyos is – jön elő a lány fangirl énje, mire csak unottan a plafonra meredek.

- Hiába, én már csak ilyen cuki fiú vagyok – kotyog bele az említett, aki mikor máskor érkezne meg, ha nem abban a pillanatban, mikor a tökéletességéről áradoznak. Döbbenet, hogy milyen jó érzéke van a belépőkhöz.

- Jól van Drew, tudjuk. Te maga vagy a megtestesült tökéletesség – gúnyolódom, és bár a srác pontosan tudja, hogy nem gondolom komolyan, amit mondok, azért biztosít arról, hogy épp ideje volt már ráébrednem erre.

Inkább nem állok le egy szópárbajra a fiúval, helyette egy újabb támadást intézek a Grace hajába csavarodott cellux ellen, ami végre valahára megadja magát, és minimális hajszálveszteséggel ugyan, de lemond arról, hogy barátnőm frizurájának díszítőeleme maradjon.

- Nem szeretnék semmit megzavarni – lép be a nappaliba Derek -, de az édesapja most telefonált, hogy amennyiben fél órán belül nincs a stúdióban, nem éli meg a másnapot – tájékoztat. – És maga sem – fordul Drew felé, aki erre érett felnőtt módjára elkezdi kiparodizálni apámat.

Mindenesetre sejtjük, hogy a nem éli meg a másnapot kifejezés egyben azt is jelenti, hogy felmondja mindkettőnkkel a szerződést, és még egy jó kis pert is a nyakunkba akaszt, így gyorsan lebeszélem Nate-tel, hogy vigye haza Grace-t, aztán elköszönök barátnőmtől, és már meg is indulok a kert felé, ahol Drew Porsche-ja vár.

Útközben felhívom apát, aki miután tart egy tíz perces előadást arról, hogy mennyire felelőtlen, megbízhatatlan és gyerekes vagyok, végre áttér a megoldás részre, és elmondja, hogy a késésem hivatalos oka nem más, minthogy a ház riasztórendszere meghibásodott, és a szobám biztonsági zárja bekapcsolt, a szerelőknek pedig eltartott egy darabig, hogy helyre állítsanak mindent. Bár ennél a pontnál egyébként felvetem, hogy a távozó Grace-t és Nate-et, hogy fogja beilleszteni a sztoriba, szerencsére apa nálam előrelátóbbnak bizonyul, ugyanis már rég elhintett az újságíróknak egy kacsa hírt valami környékbéli sztárról, így a legkevésbé sem azzal vannak elfoglalva, hogy az elméletileg üres házam előtt szobrozzanak.

- Egyébként pedig, feszült figyelemmel hallgatom, hogy mégis miért van Drew közösségioldalán egy kép, amin büszke anyukás pólóban feszítesz…

Upsz. Teljesen kiment a fejemből az a kép. Vajon mit kommentáltak alá? Jézusom, remélem az emberek értették a szarkazmust és tudják, hogy ez a cikk kiparodizálása volt, nem pedig az alátámasztása.

- Grace és Nate poénból szerveztek egy babaváró bulit, és azokat a pólókat kaptuk ajándékba – magyarázom. – Csak viccnek szántuk.

- Az engedélyem nélkül több kép ne kerüljön ki! – jön Mr. Fontoskodó válasza. – Egyébként pedig minden elismerésem, megdöntötte mind a nézettségi, mind a népszerűségi mutatókat.

- Komolyan? – tátom el a számat.

- Mi történt? – szól bele a beszélgetésbe Drew is, mire eltátogom neki, hogy a tegnapi képünknek nagy volt a sikere.

- Igen, komolyan – felel közben apa. – De ettől függetlenül én felelek a képekért, nem pedig a szépfiú… - mondja, Drew beceneve hallatán pedig akaratlanul is elvigyorodom. - Egyébként pedig melegen ajánlom, hogy a másnaposság egy halvány tünetét se produkáld a mai forgatáson. Végre kezdenek rendeződni a dolgok a sajtóval, nem kéne tönkretenni az eddigi munkát. És neked se kellene Brooke nyomdokaiba lépned – teszi még hozzá, és bár szavai leginkább gúnyosan hatnak, a hangja ha csak egy pillanat erejéig is, de elszakad attól a begyakorolt szenvtelen stílustól, és mintha egy árnyalatnyi őszinteség, egy árnyalatnyi féltés költözne bele. Mintha bántaná, hogy Brooke-ot nem tudta megóvni attól, amibe került.

- Nem áll szándékomban követni a családi hagyományokat – jön végül a nem túlzottan kedves válaszom, majd kinyomom a telefont.

Apa még egyébként üzenetben jelzi, hogy Drew szobámban való éjszakázásait is előszeretettel látná a tiltólistán, de erre az SMS-re már inkább nem reagálok. Vagy legalábbis nem neki, mert azért Dereknek elküldöm az „áruló” szócskát, ami mögé azért odabiggyesztek egy szívecskét is, hogy tudja, igazából nem haragszom. Biztonsági őröm válasz gyanánt csak annyit ír, hogy hiába, ez a munkája, majd jelezve, hogy részéről sincs harag, ő is megajándékoz egy szív jellel.

- Mi van a képünkkel? – kérdezi közben Drew, mert természetesen őt egyes egyedül ez a rész foglalkoztatja a beszélgetésből.

- Elvileg népszerűségi rekordot döntött – válaszolok, miközben már rá is lépek a fiú közösségi oldalára, hogy lássam a reakciókat. – Jézusom, mennyi like és komment – tátom el a számat döbbenten.

- Mennyi?

- Hétszázötvenháromezret ír ez a cucc – mutatom felé a telefont, majd rájövök, hogy amúgy ő vezet, úgyhogy inkább ismét magam felé fordítom a képernyőt.

- Nem, az nem lehet – csóválja meg a fejét. – Kizárt dolog!

- Most miért? Van harmincmillió követőd…

- De nem! Nem lehet ezen több like, mint a győztes fotómon!

- Azt a múltkor már nem döntöttük meg?

- Háromszázhúsz like-on múlt csak – int nemet a fejével.

- Ugye nem tudod fejből, hogy hány like van azon a képen?

- Már, hogyne tudnám! – fordul felém hitetlenül a srác. – Tegnap reggel egész konkrétan hatszázkilencvennyolcezer-négyszáztizenöt kedvelés érkezett rá. És harmincmillió-ötvenhétezer-nyolcvankét követőm van. Nem harminc millió…

- Te nem vagy normális – hülök el teljesen. – Amúgy meg már kilencvenegy. De ez beteges. Jó, hogy név szerint nem tudod őket.

- Az elején még memorizáltam, de az első élőshownál elszállt a számláló – villantja felém nagyképű vigyorai egyikét.

- De azért ez nagyon durva. Egy hónapja nyertél, még nincs is kinn a saját lemezed, és már ekkora a táborod.

Drew erre csak kifejti, hogy ez van, amikor valaki nemcsak rohadt tehetséges, de még jóképű is, aztán visszakanyarodik a fotós problémájára, és elkezdi részletezni, hogy egész egyszerűen nonszensz, hogy az évezred képét leelőzte a mi közös fotónk. Én csak a szemeimet forgatva hallgatom, amíg azt fejtegeti, hogy hétvégén átküldeti magának az összes képet a fehérnemű fotózásunkról, és keres magáról valami félmeztelen fotót, amivel majd visszaállítja a világ rendjét. Tuti, hogy Drew Williamsnek nincs ki mind a négy kereke.

A srác egészen a forgatási helyszínig arról magyaráz, hogy hogyan is fogja megdönteni a saját rekordját, és mivel még azután se hagyja abba, hogy leállítja a motort, úgy döntök, hogy inkább szó nélkül távozom, és magára hagyom az önimádatával.

- Hé, cica! – nyílik ekkor Drew oldalán is a kocsiajtó. –Várj már meg!

- Jé, feltűnt, hogy kiszálltam? – kapok színpadiasan a szívemhez, és bár hangomból nem spórolom ki a gúnyt, azért a szám szegletében megbúvó mosollyal jelzem, hogy nincs harag.

- Jó, lehet, hogy egy picit túlzásba estem – ismeri el, miközben lazán beletúr barna tincseibe.

- Picit?! Ott tartottál, hogy milyen megvilágításban a legtökéletesebb a hasizmod! – emlékeztetem, mire csak egy ártatlanul édes mosolyt kapok válaszul, amibe egész egyszerűen minden egyes porcikámmal beleborzongok. – De amúgy tényleg nem kell bekísérned – szedem össze magam valahogy lányos zavaromból.

- Ne hülyéskedj, cica! – legyint egyet Drew. – Amúgy is beszédem van a volt pasiddal – közli, majd átkarolja a derekamat, és megindul a bejárat felé.

Azért befelé menet megpróbálom meggyőzni arról, hogy sokkal fontosabb lenne stúdióznia, mintsem megnevelni a nővérem exét, de hát Drew nem az a típus, aki gyakran hagyja, hogy a dolog ne úgy történjenek, mint ahogyan azt ő szeretné.

- Egyáltalán mit akarsz neki mondani?

- Csak egyértelműsítem, hogy nem szeretnéd vele felmelegíteni a kapcsolatotokat.

- Annyira nem volt vészes múltkor. Jó, néha bepróbálkozott, de semmi több.

- Na, most néha sem fog – int le a srác.

Még megindítanék egy újabb lebeszélő kísérletet, de ekkor a folyosón megjelenik Felicity, a rendező jobbkeze, és természetesen azonnal mellénk pattan, hogy aztán egy levegővétellel eldarálja, hogy mégis miről maradtam le a három órás csúszás miatt. A második levegővételét a feladataim felvázolására szánja, a harmadikat pedig egy hosszú sóhajra, amit Drew Williams személye vált ki belőle.

- De akkor most változtattak a jeleneten? – kérdezek vissza, mert a nagy hadarásból csak annyit értettem meg, hogy Justin (Brooke volt pasija) kitalálta, hogy mivel tudnánk áthidalni a késés okozta időhiányt.

- Igen, de ezt majd bent elmondják pontosan – bólint Felicity. – Nekem viszont ki kell mennem a gyógyszertárba, mert Phill élve megnyúz valakit, ha nem kap valami antidepresszánst sürgősen. Szóval jó tanács, hogy ne vessz vele össze – tájékoztat még, majd már el is siet a lépcsők felé.

Ezek után nem túl sok életkedvvel lépek be a stúdióba, és az a nem túl sok is igen hamar semmivé párolog, merthogy az emberek olyan csúnyán kezdenek el vizslatni, hogy esküszöm kezdek attól tartani, hogy valamelyikük egyszer csak váratlanul nekem ront, és puszta kézzel kitöri a nyakamat. Oké, én se örülnék, ha valaki miatt három órán át dekkolnék egy stúdióban, de gondolom nyilván volt más jelenet is, amit fel tudtak venni. Bár igazából annak ellenére, hogy már egy napon túl vagyok, még mindig gőzöm sincs arról, hogy hogyan is zajlik egy forgatás menete. Az mindenesetre biztos, hogy a szereplők nem értékelik, ha valaki három órát késik. Ki gondolta volna…

- Sziasztok! – köszönök oda azért általánosságban mindenkinek, mire egy-két ember hajlandó visszadünnyögni valamit.

- Nem te vagy itt a közönségkedvenc – állapítja meg Drew. – Na, de melyikkel kell elbeszélgetnem? – pillant körbe a termen.

- Szia, Brooke baby – perdül ekkor mellénk az említett, hogy aztán legnagyobb megrökönyödésemre két arcra puszival üdvözöljön. Remek napnak nézünk elébe. – Azt hittem már sosem jössz – kezd bele a csevegésbe, majd azt hiszem, eljut a tudatáig, hogy nem egyedül érkeztem, így tekintete átsiklik a mellettem álló srácra, és talán egy pillanat erejéig megbánja, hogy ennyire közvetlenül köszöntött.

- Drew Williams – nyújtja kézfogásra a jobbját az állítólagos barátom, és hát csak nagy nehézségek árán tudom visszatartani a nevetést, amit a fiú fenyegető testbeszéde vált ki belőlem. Milyen kemény legény itt valaki.

- Justin McKay – fogadja el a felé nyújtott kezet a srác, majd megejtenek egy szabad szemmel is meglehetősen keménynek tűnő kézfogást. – Örülök, hogy találkoztunk – teszi hozzá udvariasan, de elég vetnie egy pillantást Drew arcára, hogy rájöjjön, ezt ő se gondolta komolyan. – Khm, szóval Brooke – fordul inkább felém, és figyelmemet nem kerüli el, hogy ezúttal a baby becenév lemarad a megszólításom mögül. – Phillel kicsit módosítottunk a forgatókönyvön, mert így nagyobbat üt a félévadzáró. A jeleneteink közül ez csak az utolsót érinti, illetve az időhiány miatt egy-két epizódot teljesen kivágtunk, de tessék, itt van véglegesítve az összes olyan rész, amiben szerepelsz – nyom a kezembe néhány lapot.

- Köszönöm – veszem át, majd már lapozok is a végére, hogy megnézzem, mennyi új szöveget kell memorizálnom.

Na, hát szöveget egyáltalán nem kell, ugyanis az össz változtatás annyi, hogy ahelyett, hogy a Justin által megformált karakter elhajtana a fenébe, nemes egyszerűséggel leteper. Ugye ez most csak valami vicc? Nem is tudom, mi fáj jobban. Hogy komolyan csókolóznom kell ezzel a majommal, vagy, hogy a forgatókönyv írók ezt valóban csattanónak gondolják. De ez most komoly? Az a nagy fordulat, hogy a volt barátnő feltűnik, és a pasi lesmárolja? Ez maximum az óvodásoknak újdonság…

- Ugye most csak szórakozol? – pillantok fel a fiúra, aki erre csak rám villant egy „ez van” vigyort.

- Nem én írtam – tárja szét a karját, majd bizalmaskodva közelebb hajol, hogy aztán a fülembe súgja – Én csak jeleztem, hogy régen kavartunk, és remek beharangozót lehet eköré a tény köré felépíteni – közli. – Arról nem is beszélve, hogy nyilván remekül működik közöttünk a kémia – teszi még hozzá, majd még egy kacsintással megkoronázza a mérhetetlen pofátlanságát. Legszívesebben bemosnék neki egy kiadósat… Viszont legalább értem, hogy mit értettek az alatt, hogy csattanós lesz a félévadzáró. Kedvesen belepofátlankodnak a kitalált kapcsolatomba, egy ennél is légből kapottabbal. Hát nem remek?

Mindenesetre Drew rögtön kíváncsi lesz a forgatókönyv utolsó oldalára, majd miután elolvassa, hogy egész konkrétan egy olyan jelenetet kéne előadnom Justinnal, ami egyértelműen jelzi, hogy a dolog az ágyban ér véget - minden ruhadarabot mellőzve -, fogja magát, és nem túlzottan zavartatva magát, odasétál a rendezőhöz. Kikerekedett szemekkel nézem, ahogy bárminemű diszkréció nélkül megütögeti Phill hátát, hogy aztán miután a producer ráüvölt, szemrebbenés nélkül elkezdje kifejteni, hogy ez így nem lesz jó.

- Parancsolsz? – kérdez vissza teljesen meghökkenve Phill.

- Nem hiszem, hogy joga lenne csak úgy változtatni a forgatókönyvön – mondja, mire majdnem álló helyzetből elesek meglepettségemben.

- Már hogy ne lenne? Én vagyok a rendező – emlékezteti őt a férfi.

- Azért érdekelne Brooke szerződése – folytatja zavartalanul Drew, én pedig kínomban csak a tenyerembe temetem az arcomat.

- Felőlem az érdekel téged, amit csak akarsz, de a stúdión kívül érdeklődj! – próbálja meg rövidre zárni a vitát Phill.

- Felhívom az illetékest – tájékoztatja azért Drew a férfit, majd arrébb lép, hogy aztán legnagyobb megrökönyödésemre tárcsázza apámat! Ennek elmentek otthonról…

Mindenesetre a hívás rossz ötletnek bizonyul, ugyanis apa kifejti neki, hogy nem érti a srác újkeletű tiltakozását a színpadi csókok iránt, illetve jelzi, hogy három óra késés után értékelne némi profizmust a részemről, úgyhogy jó lesz, ha nagyon gyorsan megbarátkozom az új helyzettel, és még a mai napon leforgatjuk azt a néhány szerencsétlen jelenetet, ami hátra van. Phill erre int, hogy menjek átöltözni, míg Drew taktikát vált, és megpróbálja elmagyarázni a rendezőnek, hogy mégis miért lenne sokkal jobb marketinghúzás visszatérni az eredeti verzióhoz.

Bár nem igazán fűlik a fogam a Justinnal való csókolózáshoz, arcomon mégis bárgyú vigyor ül, miközben magamra aggatom a jelenethez szükséges nem túl sokat takaró farmersortomat. Bár biztos, hogy ez nem normális hozzáállás a részemről, de azért egy picit imponál, hogy Drew ennyire ellenzi, hogy más sráccal csókolózzak. Van abban valami ironikus, hogy pont a fiú foglalta szerződésbe, hogy a kamerák mögött mindenki azzal kavar, akivel csak akar. Úgy fest ez a záradék csak addig a pontig szórakoztató, amíg ő az a fél, aki kénye-kedve szerint válogathat az ellenkező neműek között.

Még magamra húzok egy fekete haspólót is, aztán összefogom a hajam, és átvonulok a sminkszobába, hogy megkapjam a karakterem védjegyévé vált eszméletlenül cicásra húzott szemhéjtust, valamint a szintén nem visszafogottságával kitűnő füstös szemhéjpúdert. Egy ideig még vacillálnak, hogy kell e a vörös rúzs vagy sem, de aztán arra a következtetésre jutnak, hogy a csók jelenetnél nagyon idétlenül venné ki magát, ha pirosra színezném Justin arcát, így szerencsére elvetésre kerül az ötlet.

- Oké, mehetsz – int a sminkes, majd kezelésbe veszi a jelenlegi barátnőt alakító csajszit.

Azért illedelmesen megköszönöm a munkáját, aztán kisietek a folyosóra, hogy a lehető leghamarabb letudjam ezt az egész forgatást. Döbbenet, hogy Brooke ezt rendszeresen végig csinálja. Nekem már hat jelenet felvétele kész tortúra, arról nem is beszélve, hogy szerintem tiszta skrizofén dolog minden egyes forgatáson más pasival smárolni, sőt, a legtöbb esetben nem is csak eggyel… Vagy ez csak szerintem egy tök kiábrándító és felettébb furcsa dolog?

Már épp belökném a forgatás helyszínéül szolgáló szoba ajtaját, mikor meghallom Drew hangját a szomszédos folyosóról:

- A nyelved a szádban, a kezed pedig a ruha felett marad. Világos?

Naná, hogy szemeim elkerekednek a srác szavai hallatán, de ettől függetlenül szám szegletébe elégedett mosoly költözik. Drew Williams komolyan féltékeny! Szerintem ezt ünnepnappá kéne nyilvánítani.

- A szenvedélyes csók főbb ismertetőjelei – gúnyolódik válasz gyanánt Justin. – Esetleg ne tartsak közben egy méteres távolságot?

- Tőlem tarts egy méteres távolságot, mert esküszöm, hogy leütlek – közli Drew, mire majdnem elnevetem magam. Milyen harcias itt valaki.

- Ennyire félsz, hogy visszajön hozzám? – provokálja tovább Justin, és bár talán itt lenne az ideje közbe lépni, érdekel Drew válasza, így továbbra is inkognitó üzemmódban maradok.

Legnagyobb meglepetésemre állítólagos barátom olyan röhögő görcsöt kap, hogy komolyan fennáll annak a veszélye, hogy nem fogja tudni abbahagyni. A durva, hogy mindenféle rájátszás nélkül nevet, szemmel láthatóan ő tényleg ennyire abszurdnak találja már csak a feltételezést is, hogy valaki helyette Justint választaná. Mondjuk elnézve a két srácot tényleg elég meredek feltételezés volt ez színészpartnerem részéről, de azért az is kétségtelen, hogy Drew Williams önbizalma még mindig jócskán rászorul a nyesegetésre. Mindenesetre idő közben valahogy sikerül megemberelnie magát, azt hiszem, rájön, hogy Justin tényleg nem poénnak szánta a kérdést, így szavak szintjén is jelzi, hogy nem, ettől egyáltalán nem fél.

- Jobban félek attól, hogy séta közben egyszer csak ráesik egy műhold, amit egy radioaktív alpakka irányított a föld felé, minthogy visszamegy hozzád.

Na jó! Honnan az istenből szed Drew Williams olyan szókapcsolatokat, mint radioaktív alpakka? Egyáltalán miért pont alpakka? Egyáltalán milyen állat az az alpakka? Az az a lámaszerű? Vagy az az impala? Vagy az egy autó? Oké, összezavartam saját magamat. Ez már művészet felsőfokon. Mindenesetre az biztos, hogy nem keveset fizetnék Justin döbbent arckifejezéséért. Engem úgy sokkolt Drew válasza, hogy minimálisan már ismerem a fiút, neki viszont még az újdonság ’’varázsával” is meg kell birkóznia. Gyanítom, csak pislog, mint hal a szatyorban. Oké, én se vagyok jó az állatos hasonlatokban. Egyáltalán tudnak pislogni a halak?

- Neked nincs ki mind a négy kereked – állapítja meg végül a másik srác, és bár nem sűrűn értek egyet Justinnal, minimálisan igazat adok neki.

- Ezt tartsd észben a csókjelenetnél is – javasolja Drew, és látatlanban is tudom, hogy egy félőrült vigyort küld beszédpartnere irányába. – Szóval a nyelved a szádban, a kezed pedig a ruha felett. Majd a nézéseddel szimbolizálod a szenvedélyt, végül is színész vagy, ez a dolgod – zárja le a témát a srác, aztán megindul annak a folyosónak az irányába, ahonnan én hallgatózom, úgyhogy gyorsan lelépek.

A forgatás eleje még egész zökkenőmentesen halad, ugyanis ekkor még azok a jelenetek vannak terítéken, amik a Justin által megformált karakter ellen tud állni szerény személyemnek. Az megint más kérdés, hogy nekem azért nem olyan egyszerű a könnyűvérű fruska alakítása, főleg mikor Phill olyan utasításokkal lát el, mint például nézzek erotikusabban. Ilyenkor tekintetem rendszerint Drew-ra villan, aki természetesen kikötötte, hogy a csókjelenetig nem hajlandó távozni, így most premier plánból csodálhatja színészi képességeimet. Egy-két bónusz jelenet is bekerül, például miután Justin elvileg lekoptat, távozás közben a létező legérzékibben előre kell hajolnom – igen jó rálátást biztosítva ezzel a hátsómra – majd a létező leglassabban meg kell igazítanom magassarkúm pántját. Egyébként ez a jelenet nem csak abból a sebből vérzik, hogy semmi kedvem a stáb férfi tagjai előtt kelletni magam, hanem abból is, hogy nem mozgok valami otthonosan ebben a nyamvadt cipőben, így előre hajolás közben majdnem bemutatok egy tigrisbukfencet is, amit persze Drew képtelen vigyorgás nélkül hagyni, ez viszont legalább eléggé felhúz ahhoz, hogy második nekifutásra már annyira sikerüljön átélnem a karakteremet, hogy egy-két szendébb lelkű srác már oda se mer nézni. Na, Drew nem közéjük tartozik – ahogyan Justin sem -, de azért mindkettőnek fennakad a tekintete a meglepettségtől, így kénytelenek vagyunk ismét újra venni a jelenetet, mert Justin nem hozza megfelelően a szerepét. Csodálatos…

- Oké, öt perc szünet, aztán két jelenet és végeztünk! – tapsol egyet Phill, mire elégedetten lerúgom magamról a cipőket, és megindulok a büféasztal irányába, hogy igyak egy keveset, mert tekintve, hogy a rendező szerint érzéki, ha egy lány megállás nélkül eltátja a száját, mint valami retardált iditóa, eléggé kiszáradt a szám ez alatt a röpke pár óra alatt.

- Hogy ez milyen rohadt hosszú… - lép mellém Drew, aki amúgy idő közben annyira belejött a forgatásba, hogy néha ő osztogatott nekem testtartási tippeket a rendező helyett.

- Ha még egyszer bekiabálod, hogy tegyem ki jobban a melleimet, akkor beverek neked egyet – hagyom figyelmen kívül a problémázását.

- Nem venném a lelkemre, ha rossz kritikát kapnál az alakításodra – játssza az ártatlant Drew, de kivételesen peche van, hiszen pontosan tudom, hogy a csókjelenet hitelességét már ennyire nem veszi a szívére.

- Erről jut eszembe. A színpadi csók az nyelves szokott lenni? – érdeklődöm angyali mosollyal az arcomon, mire persze a fiúnak arcára fagy a magabiztosság.

A győztesek vigyorával távozom az asztaltól, de nem jutok sokáig, mert természetesen Drew mellém szegődik, hogy biztos, ami biztos jelezze, hogy a színpadi csókok határozottan nem nyelvesek. A szünet fennmaradó részében részletes leírást kapok arról, hogy mi fér bele egy ilyen jelentebe és mi nem – tudjátok, nyelv a szájban, kéz a ruha felett -, aztán hála istennek Phill megment a további szabályoktól, és folytathatjuk a forgatást. Az utolsó előtti jelenet mindössze pár másodperc, és szerencsére rögtön sikerül felvennünk, így jöhet is az egész megkoronázása.

A jelenet eleje még nem vészes, az egész annyi, hogy Justin feldúltan kiviharzik a szórakozóhelyről, mert épp összeveszett a barátnőjével, és láss csodát, pont összeakad velem. Van egy-két semmitmondó flörtölős párbeszéd, amit Justin határozottan jobban élvez, mint azt a karaktere előírja neki, majd jön a pont, amikor én átváltok a ribanc üzemmódba, megragadom a fiú pólóját, és magam felé húzom, miközben folyamatosan hátrálok egy mögöttem álló autó felé, hogy aztán felüljek annak motorház tetejére, majd lábaimmal átfonjam a fiú csípőjét. (Zárójeles kérdés, hogy hogy az istenben hoztak be egy kocsit a stúdióba).

Bár a szerep szerint itt még én irányítok, a valóságban Justin átveszi a kezdeményező szerepet, előre hajol, rákényszerítve ezzel engem arra, hogy elfeküdjek az autó szélvédőjén. Még valahogy kipréselem magamból a „Mire vársz még?” kérdést, Justin pedig a szerepe szerint erre kivár néhány másodpercet a drámai hatás kedvéért, hogy aztán még közelebb hajoljon és…

- Állj! – kiáltja el magát Drew, mire ösztönösen elfordítom a fejem, így Justin csókkísérlete pusziba torkollik. – Ez, ez így nem volt jó – túr zavartan a hajába a srác, majd visszaereszkedik a székére, ugyanis szemmel láthatóan azt már nem tudja megmondani, hogy egész konkrétan mi nem volt jó.

Phill csak vet rá egy csúnya pillantást, majd ránk nézve jelzi, hogy a „Mire vársz még?” kérdéstől folytassuk. Erre készségesen visszafekszem a szélvédőre, majd miután az egyik operatőr beszámol, ismét elrebegem a kérdést. Justin ezúttal is kivárja azt a néhány másodpercet, aztán újfent közelebb hajol, ajkai ezúttal már el is érik az enyéimet, de ekkor…

- Nem, ez így továbbra sem jó! – pattan fel megint a székéből Drew. – Annyira erőltetett ez az egész – fordul Phill felé. – Mennyivel stílusosabb lenne, ha mondjuk ekkor megjelenne Brooke pasija – kezd bele, aztán neki is áll szemléltetni a dolgot, és megindul felénk -, így lerántaná a srácot a lányról – folytatja, hogy aztán Justin legnagyobb örömére be is mutassa a mozdulatot – aztán mondjuk bemosna neki egyet – folytatja, és már lendül is a keze, de végül jobbnak látja nem befejezni a mozdulatsort, így csak egy kedves taslival illusztrálja az elképzelését. – Hát nem hatalmas fordulat? – csapja össze a kezeit, és hát ez az a pont, mikor Phill kiküldi Drewt a szobából, mondván zavarja a forgatást.

A fiú távozásával már zökkenőmentesen sikerül felvenni a jelenet, és nem tudom, hogy állítólagos barátom szavai voltak-e meggyőzőek vagy az az aprócskának látszó baráti tasli, ami a valóságban azért elég vörös nyomot hagyott szerencsétlen Justin arcán, mindenesetre a fiú nyelve valóban a szájában marad. A keze azért betéved a ruha alá, de mielőtt esetleg jobban felbátorodna, Phill hangosan jelzi, hogy vége a jelenetnek, remek volt.

~ ~ ~

Természetesen egész hazaúton Drewt cinkelem, amiért ki kellett küldeni a forgatásról, és bár a srác egy ideig próbálja előadni, hogy márpedig amit ő javasolt, az tényleg remek lezárás lett volna, és semmi köze nem volt a féltékenységhez, egy idő után elege lesz a megjegyzéseimből.

- Jó, oké! – tárja szét a karjait, ami amúgy vezetés közben nem a legüdvözítőbb, de mindegy. – Zavart az a nyamvadt csók – ismeri be.

- Rá nem jöttem volna – szívom tovább a vérét, kiérdemelve ezzel a fiú sötét pillantásainak egyikét.

- Az a Justin gyerek egy sznob seggfej. Nem olyan, akivel csókolóznod kéne – közli.

A fiú szavai eléggé meglepnek, és igazából nem igazán tudom eldönteni, hogy örüljek e annak, amit mond, vagy sem. Mármint az tök jó, hogy törődik velem, nem sok ilyen ember van, és tényleg elképesztően jól esik, hogy ennyire ösztönösen fontosnak érzi, hogy megvédjen, de mégis, egész eddig abban a hitben voltam, hogy maga a tudat zavarta, hogy más sráccal csókolózom, nem pedig csókpartnerem kiléte.

Igazából, kicsit kezdek összezavarodni. Száz százalékosan tudom, hogy nem vagyok szerelmes a fiúba, de sajnos azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy rohadtul megkedveltem az elmúlt napokban. Hogy nem igényelne a részéről túl nagy erőfeszítést, hogy ténylegesen belezúgjak, és hogy bár énem józanabbik része pontosan tudja, hogy ennek nem szabad megtörténnie, reménytelenül romantikus felem vágyik arra, hogy Drew el akarja érni, hogy belé szeressek. Ez az érzés normális? A fene essen ebbe az egészbe! Miért kell ennyire működnie annak a nyavalyás kémiának, és miért kell ennyire szeretnem azokat az apró figyelmességeket, amivel a fiú alkalom adtán megajándékoz? Miért nem lehet Drew tényleg csak egy önimádó, sznob paraszt, mint arra számítottam? Miért kell ezt megbonyolítani?

- Ha ez vigasztal, apám pont ugyanilyen véleménnyel van rólad – veszem el végül a beszélgetés élét egy szellemesnek szánt megjegyzéssel, amit Drew egy szórakozott vigyorral értékel.

- Még jó, hogy nem nagyon hallgatsz apádra.

- Én már csak ilyen lázadó típus vagyok – vonom meg a vállamat.

- Ez esetben, apukád biztos nem szeretné, hogy ma nálam aludj – próbálkozik be a srác.

- Olyan hülye vagy – nevetem el magam. – Holnap van a díjátadód, a szövegedet kéne gyakorolni… Nekem pedig meg kell tanulnom még egy csomó nevet, hogyha Brooke valamelyik kebelbarátnője, esetleg ex pasija odajön hozzám az este, akkor legalább nagyvonalakban tudjam, hogy kiről van szó.

- Remek ösztönzési technikám van – érvel maga mellett a fiú.

- Azt rögtön gondoltam, Drew – forgatom meg a szemeimet.

- Félsz, hogy rajtam kívül nem tudsz másra koncentrálni, mi? – vigyorodik el, mire csípőből érkezik a válaszom:

- Jobban félek attól, hogy séta közben egyszer csak rám esik egy műhold, amit egy radioaktív alpakka irányított a föld felé – közlöm pókerarccal, de persze azonnal kitör belőlem a röhögés.

Drew erre mondjuk előadja a sértődöttet, és bár tudom, hogy igazából semmi baja nincs, azért nekiállok a kiengesztelő hadműveletnek, ami rövid úton áttorkollik abba, hogy rábólintok az estével kapcsolatos ajánlatára. Persze ezzel nem sikerül maradéktalanul megbékítenem, így áthajolok a kézifék felett, hogy aztán megajándékozzam egy puszival, de mielőtt ajkaim a srác arcához érnének, Drew felém fordul, lopott csókká változtatva a puszimat. Na, nem mintha különösebben az ellenemre lenne a dolog…

- Amúgy, miért pont alpakka?

- Jól hangzott a radioaktív mögött – vonja meg a vállát a srác. – A másik ötlet a bohóchal volt, de valahogy az nem az igazi. Radioaktív bohóchal. Ugye, valami nem stimmel… - töpreng el Drew.

- Aha, van benne valami. Radiokatív bohóchal – ismétlem el. – Nem az igazi, hogy mássalhangzóval kezdődik. Nem üt elég nagyot.

- Ugye? – csillan fel a srác szeme. – Mennyivel jobb már az alpakka.

- Radiokatív alpakka. Tök felemelő érzés kimondani.

- Aha – bólint a fiú. – Radiokatív alpakka.

- Radiokatív alpakka. Kéne írnod egy számot ezzel a címmel.

Drew épp válaszolna, mikor is megcsörren a mobilom, és bár legszívesebben kinyomnám a hívót, végül mégis hajlandó vagyok felvenni apának a telefont. Úgy is tudom, hogy addig nem nyugszik, amíg nem biztosítom arról, hogy nem toltam el a forgatást.

- Minden rendben volt, nem hánytam le senki, már Drew kocsijában vagyok – vágok bele köszönés nélkül.

- Egyáltalán nincs minden rendben – veti ellen apa, és már azt hiszem, hogy a srác magánszámával kapcsolatban kezd el kioktatni, mikor is jön a lesújtó folytatás. – Anyád találkozni akar Brooke-kal.