Tavaszi Bejegyzés #9

Sziasztok! :)

Hihetetlenül megcsúszva, de meghoztam a kilencedik részt. A késés mivolta, hogy egyrészt fesztiválon voltam, ahol egy sort sem írtam, másrészt pedig a rákövetkező héten indult nekem az egyetem, és hát egy szabad percem sem maradt. Hivatalosan ma indult a tanítás, eddig csak ismerkedő napok voltak, és hát arra jutottam, hogy mivel elég sok időmet elveszi az utazás, és szeretném megnyomni ezt az első félévet, ezért a részek mostantól kéthetente fognak érkezni. Ha tudom hamarabb hozni, akkor hozni fogom, de egy kicsit bele kell rázódnom ebbe az egész egyetemi létbe, így hát kérlek, nézzétek el nekem!

Na, de ennyit erről! Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

9. Fejezet

- Komolyan megütötte? – fordulok hátra döbbenten a két ülés között barátnőmhöz.

- Akkora pofont adott apudnak, hogy kihallatszott a folyosóra – bólint Grace.

- Csípem anyukádat – kotyog közbe a volán mögül Drew, miközben olyan lendülettel veszi be a kanyart, hogy kibillenek az egyensúlyomból, és egy páratlanul nőies mozdulattal a srác ölébe esem.

Annyi szerencsém van, hogy nem szemből sikerült találkozni a kényes területtel, ugyanis azt alighanem soha nem mosnám le magamról, de azért így is pipacsvörös arccal tornászom magam ülő helyzetbe, gondosan kerülve Drew Williams önelégült pillantását.

- Egy fél órája még nem voltál ennyire zavarban, cica – kacsint, mert mégis mi az istenért bírna csak úgy egyszer az életben tapintatosan hallgatni.

- Te csak vezess – sziszegem kínosan, mire persze felnevet, és tovább szívva a vérem, megborzolja a hajamat. – Drew! – csapok rá a kezére. – Ne idegesíts már!

- Milyen ingerlékeny itt valaki – dünnyögi szórakozottan. – Hiába, a lányok meg a kielégületlenség rossz párosítás…

- Mondd csak Drew, honnan ez a nagy tapasztalat? Gyakran nem sikerül csúcsra juttatnod a lányokat? – kérdez vissza csípőből Grace.

- Ez van, mikor a pasiknak nagyobb az egojuk, mint a farkuk – teszem hozzá reflexből.

- Hé – háborodik fel azonnal a srác, mire belőlünk kitör a röhögés, Drew pedig durcásan mered ki a szélvédőn, és azt hiszem, próbálja megemészteni, hogy alul maradt egy szócsatában. Egy null a lányoknak!

Grace-szel lepacsizunk a győzelmünk örömére, majd visszatérünk apáékra, ugyanis még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy anyu lekevert egy pofont apának. Azt sejtettem, hogy nem szívleli, de azért arra nem gondoltam, hogy így fogja nyitni a beszélgetést. Bár egyébként azt kell mondjam, hogy a férfinek járt ennyi, sőt, még én egyet adtam volna vissza kézből is, de végül is ne legyünk telhetetlenek. Sajnos a beszélgetés részleteit Grace nem hallotta, de azt mondta, hogy apa eléggé vegyes érzelmekkel jött ki. A fél karomat odaadnám, hogy tudjam miről beszélgettek, de pontosan tudom, hogy egyikőjük se fogja elmondani. Anya azért nem, mert ha azt akarta volna, hogy halljam, akkor bent tartott volna a szobában, apa pedig azért nem, mert ő az a „semmi közöd hozzá” típus. Ráadásul arról biztos nem fog dalolva beszámolni, hogy kapott egy sallert. Én se dicsekednék vele…

Mikor Grace munkahelye elé érünk, akaratlanul is elszomorodom. Annyira jó volt végre látni őt, és bár nem teltek el hónapok az utolsó találkozásunk óta, mégiscsak megviselt, hogy napokig nélkülöznöm kellett a legjobb barátnőmet. Ráadásul nem is akármilyen napok idején. Talán most lenne rá a legnagyobb szükségem, és mégis, ahhoz hogy megőrizzem azt az életemet, amiben csak Roxie vagyok, nem pedig Brooke ikertestvére, vagy éppenséggel maga Brooke, kénytelen vagyok nélküle végigcsinálni.

- Oké, szóval, ha esetleg rám szállnak az újságírók, akkor csak egy ártalmatlan rajongó vagyok, aki pont a kórházban volt, és kiszúrt benneteket – ismétli el Grace a szöveget, ami bár egyáltalán nem magasröptű, de talán a legkevesebb kérdést veti fel. Példának okáért, hogy egy ártalmatlan rajongót, mégis miért fuvarozott Drew Williams a munkahelyéig, de sebaj. Reméljük más nem fog ezen fennakadni. – Amúgy, ha már a rajongásnál tartunk – pillant Grace szendén Drew-ra – csinálunk egy közös képet?

Persze, hogy Drew sértettsége eddig tart, igen hamar újra nyeregben érzi magát, és arcán ott ül az a hihetetlenül magabiztos vigyora, ami bár megőrjít, mégis mosolyt csal az én arcomra is. Döbbenet, hogy képes úgy kiakasztani, hogy közben valami elcseszett énem végtelenül édesnek találja. Soha többet nem csókolom meg! Határozottan rossz hatással van a gondolataimra a tudat, hogy valóban nem túlzott, mikor a nyelvmunkájáról dicsekedett.

Legjobb barátnő lévén készségesen elkészítem Grace hőn áhított fotóját, hamarosan pedig a lencse túloldalán találom magam, merthogy barátnőm mindenáron meg akar örökíteni bennünket a sráccal. Ehhez mondjuk annyira nem fűlik a fogam, főleg, hogy Grace igen hamar biztosít arról, hogy a fotót előhívatja polaroidos képként, azzal a felirattal, hogy „A nap amikor majdnem…”. Az ellenvetésemtől függetlenül persze elkészül a kép, majd ha már ennyire belejöttünk, még csinálunk hármunkról egy selfie-t is, ami egyébként kifejezetten jóra sikeredik. Ritka, hogy egy fotón mindegyik résztvevő felvállalhatóan néz ki. Jó Drew több, mint felvállalható, Grace pedig elképesztően bájos azzal az önfeledt mosolyával, amit alighanem az váltott ki belőle, hogy a képkészítés közben Drew átkarolta. Én a szimpla „mosolygok, mert kép készül” énemet vettem elő, ami hála a gyerekkori fogszabályozásnak elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ne érezzek késztetést kisebb közelharc lefolytatására barátnőmmel, hogy márpedig azonnal törölje a képet. Szóval összesítve Drew szokásához hűen piszok fotogén, Grace életkedve csak úgy beragyogja a képet, és én, alias a felvállalható. Pompás.

Amint barátnőm kinyitja a Porsche hátsó ajtaját, a minket követő riporterek egy emberként pattannak ki saját járgányukból, hogy aztán rávessék magukat barátnőmre. A lány egész könnyedén reagálja le a helyzetet, az ablakon át látom, hogy fülig érő vigyorral az arcán arról áradozik, hogy végre valahára találkozott Drew Williams-szel, és hogy ez mennyire ahw, meg ví, közben pedig szép lassan utat tör magának az embergyűrűn át, hogy Noah csak a fél órás késéséért szidja le, ne pedig egy másfél órásért.

- Na, merre tovább? – érdeklődik Drew, miközben egy bátrabb riporter bekopogtat a Porsche ablakán, hogy jelezze, nagyra értékelné, ha válaszolnánk néhány kérdésére.

- Szöveget kell tanulnom holnapra, úgyhogy haza – sóhajtok fel.

- Milyen forgatás lesz? – érdeklődik a srác, közben pedig megpróbál úgy kitolatni, hogy lehetőleg ne üssön el senkit.

- Két rész erejéig alakíthatok egy könnyűvérű fruskát, aki történetesen a főszereplő srác első komoly kapcsolata volt, és most rejtélyes módon megjelenik, hogy tönkre vágja két főhősünk legalább három epizód óta honoló boldogságát. Az ember azt hinné, hogy négy évad után eszükbe jut valami nagyobb fordulat, mint a csúnya és gonosz ex barátnő, de nem – magyarázom némi gúnnyal a hangomban. – Amúgy valami feltörekvő énekes vagyok a szerep szerint – roppant kreatív -, aki átutazóban van a városban, és a koncerten fogunk összefutni a sráccal. Eddig jutottam a szövegkönyvben.

- Azért holnap ne hangoztasd a sorozattal kapcsolatos véleményedet – tanácsolja Drew, mire csak unottan megforgatom a szemeimet.

- Jó, majd nem állok le csevegni a rendezővel. Te mit csinálsz még ma? – érdeklődöm.

- Találkozom egy haverommal, aztán mehet a videojáték és az ivászat – vázolja fel a terveit.

- A te programod sokkal jobban hangzik – húzom el a számat, miközben magam elé vizionálom azt a több oldalnyi szöveget, amit nagyjából memorizálnom kéne a délután folyamán.

- Jöhetsz te is. Csók- és ágyjelenetekben nagyon szívesen segítünk – ereszt meg egy pimasz félmosolyt, amit még egy kacsintással is megkoronáz.

- Még kitalálom, hogy megsértődjek-e amiatt, hogy csak így bedobsz a közösbe – jegyzem meg szórakozottan, bár azért talán egy iciri picirit tényleg foglalkoztat, hogy Drew komolyan képes lenne-e végignézni, ahogy a haverjával gyakorlás címszó alatt smárolok. Mármint nem tartozunk egymásnak semmiféle elszámolással, hiszen nem vagyunk együtt – még jó, hogy nem -, de azért engem azt hiszem zavarna, ha látnám, ahogy a srác mással kavar. Valahogy olyan abszurd lenne. A tudat maga az hidegen hagyna, végül is könyörgöm, szerződésbe foglalta, hogy a kamerákon kívül kénye-kedve szerint lefeküdhet bárkivel! De azért végignézni más lenne. Nem tudom, biztos csak ilyen női agymenés az egész.

- Ugyan, cica! Ez megtiszteltetés – legyint egyet szórakozottan a srác, mire ismételten megforgatom a szemeimet. Önimádás pipa.

- Mindegy, belőled egy is sok, nemhogy kettő – heccelem.

- Legközelebb, ha ehhez akarod tartani magad, javaslom, ne ess neki a srácnak egy kórház tetején – olt vissza könnyedén.

- De hát te estél nekem! – kérem ki magamnak azonnal.

- Hát persze, cica – int le olyan hangsúllyal, ami egyértelműen jelzi, hogy sok mindent gondol, csak nem azt, hogy „persze”. Jó, mondjuk ezért nem tudom hibáztatni, tényleg nem csak rajta múlott az a csók. Bár akkor is ő esett nekem! Legfeljebb az én felhívásomra… - Akkor, eljössz, vagy hazavigyelek? – tér vissza a témához.

- Nem szeretnék zavarni.

- Ha zavarnál, nem hívtalak volna meg – mosolyodik el óvatosan a srác.

Bár a lelkiismeretem tudja, hogy jó kislányként haza kéne mennem, és be kéne bifláznom a megtanulandó sorokat, de énem dominánsabb része egyáltalán nem erre vágyik. Semmi kedvem hazamenni abba a gigantikus méretű, végtelenül rideg lakásba, hogy aztán egyedül üljek a laptop fölé görnyedve, és magoljam a szöveget. Grace és anyu mellett az hiányzott leginkább az elmúlt napokban, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Brooke élete elképesztően pörög, számtalan élmény éri, rengeteg dolga van, és ez nyilván tök jó, de nekem egy picit sok.

- Oké, akkor becsatlakozom hozzátok – győzedelmeskedik a kevésbé felelősségtudatos énem. – De odaúton tanulok – teszem hozzá még lelkiismeretből.

- Van fél órád – nevet fel a fiú. – Na, mondjad azt a szöveget! – indítványozza, mire előtúrom a táskámból a mobilomat, majd készségesen felolvasom az első soromat.

~ ~ ~

Fél óra elteltével megérkezünk egy lakótelep parkolójába, és hát azt kell, hogy mondjam, meglep, amit látok. Valahogy végig arra asszociáltam, hogy Drew haverja is egy Hollywood üdvöskéi közül, de elnézve a helyszínt sokkal inkább mozog azokban a körökben, mint én. Igazság szerint így jobban belegondolva nem meglepő, hogy Drew legjobb haverja nem egy nagybetűs híresség, hiszen alig egy hónapja hogy a srác belecsöppent ebbe az egészbe, nyilván előtte ugyanolyan életét élt, mint bárki más, de valahogy annyira lazán kezeli ezt az egész sztárságot, mintha beleszületett volna. Soha nem néztem utána annak, hogy mégis honnan jött, ugye a tehetségkutató alatt sem voltam túlzottan elájulva tőle, rendszerint csak a körülötte honoló rajongó áradatot kritizáltam, és most egy nagyon picit bánom, hogy nem mutattam nagyobb érdeklődést a srác irányába. Ha hazaértem biztos, hogy rákeresek!

- Jössz, cica? – zökkent ki a gondolataimból a fiú, mire gyorsan kicsatolom a biztonsági övemet, és már ki is pattanok a kocsiból, hogy aztán becsukjam magam mögött annak ajtaját.

Drew lezárja az autót, majd egy lezser mozdulattal megpörgeti mutatóujján a slusszkulcsot, kiérdemelve tőlem egy unott pillantást, amit a szokásos vigyorával reagál le. Mivel a riporterek a kórházban történtek miatt ma végérvényesen ránk szálltak, a látszat kedvéért a fiú egymásba fűzi ujjainkat, és bár pontosan tudom, hogy ezúttal csak kötelességből érint, mégis beleremegek a gesztusba.

- A haverodat biztos nem fogja zavarni, hogy én is jöttem? – bizonytalanodom el a lépcsőház ajtaja előtt.

- Nyugi, írtam neki SMS-t, de amúgy Nate már egy jó ideje meg akar ismerni. Szerintem neked jobban fog örülni, mint nekem – töpreng el.

- Mármint engem akar megismerni, vagy Brooke-ot?

- Hidd el, Brooke-ot már igen alaposan ismeri – röhög fel a fiú. – Kívül, belül – teszi hozzá perverzül, és már pusztán a srác hangsúlyába belepirulok.

- Azért van abban valami abszurd, hogy az állítólagos barátnőd, valójában a legjobb haveroddal kavar – állapítom meg.

- Ez a sztori bárhonnan nézve abszurd – vonja meg a vállát Drew. – De amúgy, csak egyszeri alkalom volt. Egyébként rühellik egymást, de tudod, az alkohol csodákra képes.

Épp rákérdeznék, hogy mégis miből ered a kölcsönös utálat, mikor a srác megáll egy faajtó előtt, majd mutatóujjával szóra bírja a lakáshoz tartozó csengőt. Bentről rögtön mozgolódás hallatszik, valaki matat a zárral, aztán a kilincs lenyomódik, és hamarosan megpillantom Nate-et.

Bár nem igazán képzeltem el sehogy a srácot, mégis kicsit meglep a látvány. Azt sejtettem, hogy Nate se az a típus, aki csak úgy hidegen hagyja a lányokat, de mégsem az a nagybetűs fenegyerek fogad, mint amire számítottam. Mármint félre értés ne essék, első ránézésre is látni a srácban azt a kaján szórakozottságot, ami Drewnak szinte minden mozdulatát átlengi, de mégis van valami visszafogottság a megjelenésében. Valahogy úgy tudnám a leginkább megfogalmazni, hogyha egyedül látnám, akkor kétségem se lenne afelől, hogy ő a gimnázium/egyetem nagymenője, akinek minden estére más csaj jut, de ha mellé állítod Drew-t, akkor egy csapásra ő lesz az ügyeletes jófiú. Barna haját felzselézve hordja, így tökéletesen láthatóvá téve csokoládébarna szemeit. Alapvetően szeretem, ha a sötét hajszínhez kék, esetleg zöld szemek társulnak, de mégis van valami átható melegség a fiú tekintetében, ami megfog. A jó fiú stílus ezek után következik, ugyanis a srác egy fehér inget visel – ami egyébként remekül kiemeli nap barnította bőrét -, melynek ujjait könyékig feltűrve hordja, míg a legfelső két gomb természetesen nincs begombolva, mert az úgy nem elég laza. Az inghez sötét farmert visel, valamint egy elegáns fekete cipőt, amit mondjuk nem igazán tudok hova tenni a negyven fokban, de végül is nekem oly mindegy. Magasságilag egyébként mindössze pár centivel alacsonyabb Drew-nál, míg testfelépítésileg azért látszik, hogy koránt sem annyira kisportolt, mint legjobb haverja, de azért az a típus, akit úgy nem dobnál ki az ágyadból.

- Te hallod, mi ez a szerelés? Megtisztelő, hogy kiöltöztél a kedvemért, de azért ez túlzás – húzza az agyát rögtön Drew, miközben kezet fognak, ami átvált valami furcsa különleges köszönésbe, ahol össze-vissza pakolgatják az ujjaikat, amit aztán valami pacsival, vagy öklözéssel, vagy tudja isten mivel zárnak.

- Hollywood szépfiúja jön a lakásomra. Azért ez már valami – gúnyolódik szórakozottan a srác, majd pillantása rám siklik, arcára pedig vidám mosoly költözik. – Szóval te lennél Roxie, ugye?

- Látod, ő bezzeg elsőre tudja a nevemet – közlöm Drew-val, emlékeztetve, hogy első találkozásunkkor letrixizett. – És, igen, Roxane Evans – mutatkozom be az előttem álló srácnak.

- Nathan Cooper – árulja el ő is a nevét. – A legnagyobb rajongód – teszi még hozzá. – Csak, hogy tudd, te vagy az első lány, aki elérte, hogy Drew egy pillanat erejéig elgondolkozzon azon, hogy nem túl nagyképű-e – adja a tudtomra, mire fülig érő vigyorral meredek az említettre, aki persze mindenfelé néz, csak rám nem.

- Ez nem volt publikus információ – adja haverja tudtára, majd nyomaték gyanánt megajándékozza Nate-et egy vállba öklözéssel.

- Most már érdekel, hogy mégis mivel értem ezt el – tudakolom nevetve.

- Leszóltad a jövő slágerét – forgatja meg unottan a szemeit Nate. – Ne tettetsd bébi, hisz már csúszik a bugyi – kezdi el énekelni, de ekkor Drew erőteljesen hátba vágja, jelezve, hogy nem értékeli, hogy a srác leégeti. – Hé, most én tehetek róla, hogy ezt komolyan képes voltál felénekelni? Sőt, képes voltál megírni! – kéri ki magának a fiú, miközben én képtelen vagyok abbahagyni a nevetést.

- Mikor a sláger listák élén lesz, jöttök nekem egy bocsánatkéréssel! – adja a tudtunkra. – Te még egy sztriptízzel is – fojtja belém könnyedén a nevetést, de elég összenéznem Nate-tel, hogy újfent kitörjön belőlem a röhögés.

Drew erre sértődötten beljebb vonul, míg Nathan arrébb lép, utat engedve ezzel nekem is. Kicsit megilletődötten ácsorgok az előszobában, de aztán a fiú fejével int, hogy merre tovább, így én is beljebb merészkedem. Nate gyorsan körbe kalauzol a házban, vagy legalábbis az ajtókra bökve elmondja, hogy melyik mögött mit találok, majd átterel a nappaiba, ahol Drew már otthonosan el is hasalt a videojátékokat tartalmazó polc előtt, hogy kiválassza, mivel kezdünk.

- Ha bármi kell, szólj nyugodtan – ajándékoz meg egy mosollyal a házigazda. – Amúgy kaja, pia az asztalon, a többit meg Drew úgy is tudja. Mindjárt jövök, csak átöltözöm.

Egy bólintással felek csak, aztán odalépek Drew-hoz, hogy én is szemrevételezzem a videójáték kínálatot. Mivel anyával nem voltunk eleresztve pénzügyileg, nekem soha nem voltak ilyeneim, de Grace-nek van két öccse, és hát mellettük megedződik az ember lánya, főleg amikor a barátnőjének randija van, de a szülők rásózzák a kicsiket, a legjobb barátnő pedig kötelességtudóan besegít. A srácoknak persze eszük ágában sem volt ilyen alkalmakkor kilenckor aludni menni, így végül kölcsönös megegyezés alapján pizsamában letelepedtünk a nappaliban, és játszottunk néhány menetet az épp aktuális játékból, cserébe pedig mikor megjöttek a szülők, a fiúk kisangyalként berobogtak a szobájukba, és eljátszották, hogy már alszanak.

- Ú, nyomjunk egy bajnokságot! – szedi elő Drew a FIFA tavalyi verzióját. – Neked kell előtte gyorstalpaló, cica? – érdeklődik, miközben behelyezi a CD-t a lejátszóba.

Hm, hát a FIFA azon játékok egyike, amit bár számtalanszor játszottam, mindig szétvertek benne a srácok. Igazából nem arról van szó, hogy egetverően béna lennék, egész egyszerűen megragadtam azon a szinten, hogy örülök, ha tudok passzolni, meg nagyjából a kapu irányába lőni, és kész. A specialitásom úgy szerelni, hogy már a harmadik percben emberhátrányba kerüljek benne, azokat a finom trükköket pedig, amiket a srácok az évek folyamán elsajátítanak, én messziről elkerülöm. Épp elég nehéz megjegyezni, hogy melyik gomb mit csinál, nemhogy még kombinálgassam is őket.

- Az alapok meg vannak – hajolok le az egyik konzolért.

- Oké, akkor neked bekapcsoljuk a lövés rásegítést – vonja le a következtetést a srác, majd szavaihoz hűen elkezd valamit állítgatni az irányítómon.

Hamarosan meg is kezdjük a játékot, és hát két perc se kell ahhoz, hogy Drew három nullra vezessen. Hát izé, tényleg nem az erősségem ez a játék. Ekkor persze a fiú elkezdi húzni az agyamat, és azzal szórakozik, hogy megpróbál a saját kapusával gólt lőni. Azért szerencsére ennyire lúzer nem vagyok, így a srác menőzésének hála sikerül két potyagólt – jó, hogy bekapcsoltuk azt a rásegítőt – találnom, így mikor Nate immáron átöltözve visszatér, nem látja, mennyire béna vagyok. Jó, fél perc múlva már igen, ugyanis Drew két passzal kijátssza az egész védelmemet, illetve bemutatok egy fantasztikus becsúszást, a gond az, hogy a pálya másik oldalán… A labda persze a kapumban végzi, így öt kettőre módosítva az állást.

Meglepetésemre ekkor Nate a kezembe csúsztat egy másik konzolt, majd vigyorogva átveszi az enyémet, és kacsintva jelzi, hogy tegyek tovább úgy, mintha játszanék. Készségesen nyomkodom össze-vissza a gombokat, miközben a fiú ténylegesen elirányítja a csapatomat, hamarosan pedig a könnyebb beállításoknak hála hét hatot mutat az eredményjelző, de immáron az én javamra.

- Azt hiszem, kezdek belejönni – cukkolom persze Drew-t, aki egyre jobban kezdi belehergelni magát a játékba, és szemmel láthatóan próbál rájönni, hogy mégis mikor jöttem rá, hogyan kell pontosan keresztbe passzolni.

- Kezdők szerencséje – int le azonnal, majd mintegy végszóra Nate újabb gólt lő neki. – Oké, hogy csinálod? – vágja le durcásan maga mellé a konzolt, mire magamra varázsolom a legangyalibb mosolyomat.

- Hiába, profi vagyok – tárom szét ártatlanul a kezeimet.

Drew tekintetével követi a mozdulatomat, és ekkor már tudom, hogy lebuktunk, merthogy a srác természetesen észreveszi, hogy az én konzolom nincs bekapcsolva. Ekkor pillantása átsiklik a mellettem ülő Nate-ra, aki bár próbálja gyorsan maga mögé süllyeszteni a működő kontrollert, elkésett.

- Na, menjetek ti a tudjátok hova! – röhög fel Drew. – Azért ez sértő! Tíz perce se ismeritek egymást, és összefogtok ellenem? Jó, tőled nem vártam mást – legyint rá a haverjára -, na de hogy te is elárulsz, cica – játszik rá a sértett szerepre, majd mintegy megkoronázva az alakítását, lebiggyeszti ajkait, de úgy, ahogyan arra csak a srácok képesek. Általában amúgy öt éves korukban, de ez most részletkérdés.

- Nate csak egy picit besegített – ködösítek azonnal, majd jó nőhöz méltóan rögtön áthárítom a felelősséget rá. – Amúgy is te kezdted! Még, hogy gólt lősz nekem a kapussal!

- Mi az, hogy tőlem nem vártál mást? – kéri magának közben Nate is, de felháborodása nem sikerül túlságosan hitelesre, mert elneveti magát a mondat végére. Egyébként, nagyon aranyosan nevet. Olyan mosolya van, tudjátok, mikor valakinek két oldalsó foga egy picit hegyesebb, mint mondjuk a vámíroknak, és akkor azok elő bukkannak, és hát, akkor úgy ahw. Oké, létezik olyan, hogy fog fétis?

- Remek, és még én vagyok a rossz – állapítja meg Drew is, hogy aztán mindhármunkból kitörhessen a nevetés. – Viszont, ha tényleg úgy fifázol, mint először, akkro váltsunk játékot – olt be, mire durcásan hozzávágom a kanapé egyik díszpárnáját.

- Olyan tapló vagy! – adom tudtára szavakkal is, hogy mégis mit is gondolok róla momentán, de kioktatásomnak nem sok értelme van, ugyanis Nate egy öklössel jelzi, hogy ő értékelte a beszólást. Na, köszi…

- Jól van cica, csak vicceltem – próbál meg azért kiengesztelni a srác, és bár amúgy elég megereszteni rám azt a bűnbánó mosolyát, hogy minden sértettségem elpárologjon, még egy picit játszóm a durcásat, így tüntető jelleggel összefonom magam előtt a karomat, majd hátat fordítok neki. – Na, ne csináld már! – kapja el a derekamat, aminek hatására hátra borulok, így egyenesen nekiesem a srác mellkasának, aki ezt kihasználva egy cuppanós puszit nyom az arcomra.

Persze, hogy eddig a pontig tartott a sértettségem, egész egyszerűen képtelen vagyok nem elmosolyodni Drew gesztusától, aki ezzel természetesen tökéletesen tisztában is van. Egy diadalittas vigyorral veszi tudomásul, hogy gond nélkül elérte, amit akart, aztán feltápászkodik a kanapéról, hogy hozzon valami rágcsálni valót. Az biztos, hogy az én étkezési tanácsadóm nem dobna egy hátra szaltót örömében, ha látná, hogy milyen élvezettel állok neki a chipsnek, de hát, amiről nem tud, az ugyenár nem is fáj neki. Jó, elég lesz egy pillantást vetnie a mérlegre, hogy megtudja, de akkor meg már úgy is mindegy lesz.

- Amúgy, mióta ismeritek egymást? – érdeklődöm, miközben beejtek egy burgonyaszirmot a számba.

- Gimi óta – válaszol készségesen Drew. – Bár mondjuk az elején utáltuk egymást…

- Hogyhogy?

- Mindketten doboltunk – veszi át a szót Nate. – Gyanítom az már feltűnt, hogy Drew nem az a típus, aki szereti, ha valamiben nem ő az egyetlen, vagy legalábbis a legjobb – kezdi el piszkálni a haverját.

- Igen, ezt valahogy már észrevettem – nevetek fel.

- A lényeg, hogy volt egy sulis zenekar, ami dobost keresett, és mindketten pályáztunk rá. Na, meg hát jobban is nézek ki, mint ő, szóval még szép, hogy utált – folytatja Nate lazán, de a szeme sarkában összefutó nevetőráncokból tudni, hogy igazából csak barátját próbálja felidegesíteni. Illetve nem csak próbálja, mert természetesen Drew hiúsága nem bírja ki, hogy ne reagáljon a sértésre.

- Dehogy nézel ki jobban! Ezt – mutat végig magán – lehetetlenség űberelni.

- Többet kéne tükörbe nézned…

- Ennél többet? – kotyogok közbe. – Esélytelen – mondom, mire persze Nate felröhög.

- Szerintem Roxie önimádónak titulált – adja haverja tudtára, aki erre csak legyint egyet.

- Cica szerint hetes vagyok, neki nem adok a véleményére – közli lazán, kiérdemelve tőlem egy újabb csapást a díszpárnával. – Most mi van? Mindketten tudjuk, hogy amúgy már rég kiütöttem a skáládat, csak nem akarod beismerni.

- Mindjárt a fogadat fogom kiütni, Williams…

- Na, és akkor én hányas vagyok? – kérdezi Nate.

Bár bízom benne, hogy Drew kiment a válaszadás alól, szemmel láthatóan őt is foglalkoztatja, hogy legjobb haverját mégis hányasra értékelem azon a bizonyos skálán, és hát ez újabb remek lehetőség arra, hogy kicsit megpiszkáljam a fiú egoját, így végül belemegyek a dologba.

Egyébként, ha nem akarnám a srácot piszkálni, akkor Nate-nek is hetest adnék. Gyengébb hetes, mint Drew, de azért határozottan egy kategória. Bár amúgy most így utólag belegondolva, nem is értem, hogy adhattam Drew-nak hetest. Határozottan nyolcas a srác. Továbbra is fenntartom, hogyha nem lenne híres, akkor nem lenne ekkora rajongói köre, de azért a hetessel tényleg alálőttem. Na, de visszatérve Nate-re. A haja jól néz ki, de semmi extra, tipikus focista frizura, ami nekem egyébként bejön, de tényleg semmi különleges, ahw érzést nem vált ki az emberből. A szemei barnák, és bár a már említett, benne ülő melegség ezt felpontozza, mégsem kék, mint az a zsánerem lenne, így ez se húzza feljebb a pontjaimat. Na, nem úgy, mint a mosolya, amibe képes lennék csak úgy egyszerűen belehalni. Oké, ez azt hiszem, beteges dolog a részemről… Testre is rendben van, igazából úgy külön-külön mindenben az átlag körül mozog a srác, ami a pontrendszeremben az ötös, hatos kategória, de hát ott van az a csodaaranyos mosoly, ami feljebb húzza, szóval akkor összességében határozottan hetes. Ha belsőt is vennék hozzá, akkor azért feljebb lenne, mert bár nem ismerem túlságosan rég óta, de egy tök életvidám srácról van szó, tetszik a humora is, ahogyan az is jól esett, hogy szó nélkül körbevezetett, hogy nem zavarta, hogy bepofátlankodtam, és hogy teljesen közvetlen az első pillanattól kezdve. Na, de ez külsőre megy, szóval akkor lássuk!

- Nyolcas – árulom el Nate pontszámát, aki erre fülig érő vigyorra húzza a száját, hogy aztán érett felnőtt módjára kiöltse Drew-ra a nyelvét, egy „ennyit rólad” cukkolás keretében.

- Oké cica, most már biztos vagyok benne, hogy vak vagy… - vonja le a maga következtetését Drew. – De most komolyan? Ha ő nyolcas, én alhangon tizenegyes!

- Hiába, hallottad a hölgyet. Fogadd el, hogy csúnya vagy! – szívja tovább a vérét Nate, mire Drew puszta baráti szeretetből tarkón csapja.

Persze ezek után mindkét srácból kitör a röhögés, majd állítólagos pasim közli, hogy mindegy, mert a skálának még mindig én vagyok a legalján a magam gyenge ötösével.

- Hé, a múltkor azt mondtad, hogy azzal alálőttél – emlékeztetem, mert bár tudom, hogy csak szórakozik, azért értékelném, ha feljebb pontozna.

- Átmeneti zavartság volt.

- Mint a fotózáson, mi? Képzeld mi lett volna, ha nem csak egy mezei ötös lennék…

- Mi volt a fotózáson? – értetlenkedik Nate, mire az én arcomra kiül egy diadalittas vigyor, Drew pedig menten lesápad. Ohó, egy null ide!

- Ki ne mondd! – figyelmeztet vészjóslóan a fiú, de csak egy ördögi mosoly a válaszom, és mielőtt esetleg belém fojthatná a szót, gyorsan felvilágosítom Nate-et:

- Drew-nak felállt a fotózás alatt!

Nate-ből persze kiszakad a röhögés, míg az említett hátulról átkarolja a derekamat, hogy aztán magához vonva a fülembe súghassa, hogy ezért természetesen még számolunk. Úgy érzem nem lesz sokáig titok, hogy ma majdnem lefeküdtem vele egy kórház tetején… De igazából mindegy. Megérte!

- De ezek után, hogy adhattál neki gyenge ötöst? Látszik, hogy a farkad okosabb nálad – közli Nate. – Roxie alhangon egy erős nyolcas, de talán még a kilencesbe is belefér – töpreng el.

- Mi, az, hogy talán? Biztos, hogy belefér! – inti le Drew, és csak miután kicsúsznak száján a szavak, jön rá, hogy mit is mondott.

Naná, hogy az én arcomra levakarhatatlan vigyor kúszik, akárcsak legjobb haverjáéra, és egy összepacsizással konstatáljuk, hogy Drew Williams bizony nagyon csúnyán alul maradt a kettősünkkel szemben. Ezen túl egyébként hihetetlenül jól esik, amit a srác mondott, főleg, hogy tényleg annyira mérlegelés nélkül mondta ki, amit gondolt, hogy egyszerűen éreztem, hogy ösztönből jöttek a szavak.

- Szóval kilences? – pillantok hátra a vállam fölött, hogy tekintetemmel megtalálhassam a fiúét.

- Alkalom adtán – vonja meg a vállát Drew, és hát olyan édesen néz, hogy ezúttal én ajándékozom meg őt egy arcra puszival.

- Pf, én pontozlak fel, és ő kapja a puszit? Micsoda világ ez? – kérdezi nevetve Nate.

- Ez van, nyolcas. A puszi a heteseké – vigyorodik el Drew, majd az ölébe húz, hogy aztán maga elé vegye a konzolomat is, majd nekiáll néhány könnyebb gombkombináció bemutatásának, hogy lehetőleg legközelebb ne verjen el annyira csúnyán.