Téli bejegyzés #9 – 2015.12.19

Sziasztok! :)

Végre hazaértem, úgyhogy érkezik is a rész! Remélem, hogy tetszeni fog Nektek!

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! :)

Téli bejegyzés #9 – 2015.12.19

Bocsánat, hogy kettőbe szedtem az előző részt, ezáltal pedig hagytam egy meglehetősen függő véget nektek, de igazság szerint annyira hosszúra sikeredett a beszámolóm, hogy nem volt időm végigírni. De akkor ezennel folytatnám is:

Szóval ott tartottam, hogy teljesen ledermedve bámultam ki az uszoda üvegajtaján. Körülöttem megfagyott a levegő, a recepciós nő még kiszolgálni is elfelejtette az előtte álló vendéget, annyira meglepte a Szabival lefolytatott drámám. Én csak meredtem magam elé, önmagamat ostorozva, miközben a könnyeim szép lassan kezdtek utat törni maguknak. Hamarosan a hajamból csöpögő víz elkeveredett az arcomon végigpergő könnycseppekkel, míg a testemet már nem a hideg, hanem a feltörni készülő zokogás rázta. Végtelenül pocsék embernek éreztem magam, sőt, inkább féregnek, de bármennyi sértő jelzőt is aggattam magamra, nem volt elég vigasz. Nem segítettem vele Szabinak, holott ez volt az egyetlen dolog, amivel helyreállíthattam volna a lelkiismeretem.

Egy időben azzal, hogy Theo kezében a fürdőköpenyemmel belépett a recepcióra, egy erőszakos mozdulattal letöröltem arcomról a könnyeket, majd mérlegelés nélkül megindultam egy szál fürdőruhában az utca felé. Ujjaimmal villámgyorsan lenyomtam a kilincset, aztán mielőtt józan énem, vagy akár Theo aggódó kiáltása visszatarthatott volna, életem leggyorsabb sprintjét erőszakoltam ki magamból. Szabi már a sarkon parkoló autójába szállt be, amikor én futni kezdtem, és láthatóan annyira a gondolataiba volt temetkezve, hogy a rohanás közben kicsit akadozóra sikeredett kiáltásaimat se hallotta. Bezzeg az utca többi járókelőjének azonnal szemet szúrt hiányos öltözékem, az egyik csatornán dolgozó munkások még utánam is fütyültek, ahogy elszaladtam mellettük. Egy magas sarkúban topogó lány azon visítozott, hogy mezítláb rohangálok azon az utcán, amire mások, khm, a vizeletüket ürítik, míg egy kisfiú az anyjától kérdezte, hogy mégis mit csinál a „néni”. Ezt talán máskor lerendeztem volna a félig fogatlan, óvodás sráccal, de abban a pillanatban egyedül az foglalkoztatott, hogy időben odaérjek az idő közben már kocsiban ülő Szabihoz. Hallottam, ahogy felbőg a motor, majd az autó lámpája elkezdett villogni, jelezve, hogy a srác ki akar parkolni. Egész egyszerűen képtelen lettem volna feldolgozni, hogy a srác abban a tudatban megy el, hogy nem próbáltam segíteni neki, és bár izmaim veszettül tiltakoztak a tempótól, és a tüdőm is előszeretettel megadta volna magát, magam sem tudom honnan jövő akarattal még gyorsabb fokozatra váltottam. Egy időben azzal, hogy Szabi óvatosan rálépett a gázra, én elrugaszkodtam a járdáról, majd egy egyáltalán nem nőies, de annál célravezetőbb mozdulattal rávetődtem a kocsi csomagtartójára. A srácnak feltűnt a koppanás, azonnal beletaposott a fékbe, mire azzal a lendülettel le is pattantam az autóról, de hála istennek volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem a fenekemre érkeztem, hanem kicsit ugyan imbolyogva, de a talpamra.

- Te megvesztél Baba? - pattant ki a vezetőülésről Szabi, mire azonnal a nyakába borultam.

- Ne haragudj! - fúrtam fejem a vállába. - Annyira sajnálom! - szipogtam.

- Te nem vagy normális! - támasztotta meg állát a hajamban, miközben tenyerével végigsimított a hátamon. - Jézusom, és fürdőruhában? - hüledezett, miután egy kicsit eltolt magától. - Gyere, visszaviszlek! - karolt magához.

- Nem engedlek el egyedül Szabi – csóváltam meg a fejem. - Tiszta feszült vagy, nem hagyom, hogy így vezess három órát! Meg anyukád is biztos ki van borulva, nyilván kell neki a segítség, ráadásul Lilit is látni szeretném. Egyáltalán mi baja lett? Ugye csak valami rutin ellenőrzés? Szegény kislány, biztos nagyon megijedt – dőltek belőlem a szavak. - Mégis, hogy gyullad ki egy kandalló? Oké, hogy ég benne a tűz, de a hangsúly a bennén van, nem pedig a rajtán!

- Lökött vagy – nevette el magát okfejtésem hallatán, mire én is elmosolyodtam. - Szállj be a kocsiba, mert ha te meg tüdőgyulladás miatt kerülsz kórházba, akkor leszúrom magam!

Mielőtt a fiú meggondolhatta volna magát, gyorsan átsiettem a kocsi túloldalára, majd sebes mozdulattal behuppantam az anyósülésre. Ahogy bőrömön végigsimított a légkondi melege megborzongtam, majd lehunyt szemekkel hátradőltem az ülésben, és hagytam, hogy a fűtött levegő minden porcikámat átjárja. Idő közben Szabi is beszállt a járműbe, majd feltekerte a fűtést a maximumra, biztos, ami biztos alapon.

- Ezt vedd fel! - vette le magáról bő, egybe részes, fekete, „Arsenal” feliratú pulcsiját.

Gyorsan magamra is húztam a ruhadarabot, majd némi női praktikával lehámoztam magamról az alatta lévő bikini felsőt. Vizes alsóm helyett pedig megkaptam a srác fürdőgatyáját, ami persze roppant idiótán festett rajtam, de hát ez van. Miközben Szabi ezúttal ténylegesen kiparkolt, én kontyba fogtam a hajam, hogy lehetőleg kevésbé csöpögjön, majd lábamat felhúztam a törülközőre, államat megtámasztottam a térdemen, és néhány perc erejéig hosszan bámultam magam elé. Jó érzés volt Szabival kettesben lenni, de azért énem kicsit felelősségteljesebb éne jelezte, hogy én vagyok a világ legrosszabb egynapos barátnője, hiszen minden szó nélkül otthagytam a barátomat egy uszodában, és leléptem egy olyan sráccal, akinél látványosabban senki sem utálja.

- Biztos, hogy eljössz velem? - törte meg a csendet Szabi.

- Erre valók a legjobb barátok, nem? - néztem rá, és csak fohászkodni tudtam azért, hogy a fiú ne vágja rá, hogy én sok minden vagyok, csak a legjobb barátja nem.

- Köszönöm – pillantott rám a fiú, majd a váltóról keze átcsúszott az én tenyeremre, és hüvelykujjával végigsimított hűvös bőrömön. - Akkor viszont haza kéne neked kanyarodni néhány cuccért, ugye?

- Saját ágyneműm van nálatok Szabi – forgattam meg a szememet. - Nem kell semmi, csak menjünk!

Csendesen telt az utunk, egyikünk se igazán tudta, hogy miről is beszélgethetnénk, így többnyire a rádiót hallgattuk. A vitánkat nem akaródzott felemlegetni, a könnyed témák pedig túlságosan semmitmondónak tűntek a baleset okozta feszültségben. Igazából még jól is esett ez a néhány órás némaság, amit hála istennek nem fertőzött meg a kettőnk között lévő nézeteltérés. A körülményekhez képest békés csend uralkodott a kocsiban, egészen addig, míg le nem tértünk az M3-asról. Valahogy ahogy közeledtünk Debrecen felé, kezdett növekedni a feszültség, hiszen vészesen pergett le az idő a baleset következményével való szembesülésig. Szabi egyre többet túrt bele idegesen a hajába, ujjai szorosabban fonódtak rá a kormányra, illetve kétszer rossz helyre váltott, mire a motor elégedetlen berregéssel jelezte, hogy ez így nem lesz jó.

- Hé – törtem meg a hosszú ideje honoló csendet. - Ha menthetetlen lenne a helyzet, arról már tudnánk – próbáltam lelket önteni Szabiba. - Minden rendben lesz. Lili szerintem már magába bolondította az egész orvosi személyzetet, és már biztos jelezte az anyukádnak, hogy főzze meg neki a kedvenc ennivalóit, úgyhogy feltehetőleg egy hétig tészta lesz nálatok – tűnődtem, majd hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, tenyeremet a fiú sebváltón nyugvó kezére helyeztem.

Ahol először érintkeztünk apró szikra robbant ki, ami aztán kellemes bizsergés keretében végigsuhan a karomon, onnan a nyakam felé, majd le a gerincemen. Éreztem, hogy libabőrök jelennek meg a bőrömön, az érzésbe egy nagyon picit bele is remegtem, miközben ujjaimmal jobban megszorítottam Szabi kézfejét, mintha minimum képes lennék az érintésemmel erőt adni neki. A fiú erre felém fordította a fejét – ami egyébként vezetés közben roppant felelőtlen viselkedés, de mindegy -, majd egy hálás mosolyt küldött felém, amibe egész egyszerűen belefacsarodott a szívem. Annyira hiányzott belőle az a Szabis pimaszság, hogy legszívesebben odanyúltam volna, hogy szélesebbre húzzam ajkait, de lássuk be, roppant abszurd egy jelenet lett volna.

- Nem szeretnél írni egy SMS-t Theo-nak, hogy tudja egyben vagy? - váltott témát, mire elhúztam a számat.

- Pocsék egy barátnő vagyok, mi?

- Az az én nagy pechem, hogy ez a srác ezt is meg fogja érteni... - sóhajtotta. - A részeg seggfejeiddel egyszerűbb felvenni a versenyt, mint ezzel a… – kezdett volna bele, de végül inkább elharapta a mondata végét.

- Szabi, neked senkivel nem kell versenyezned – csóváltam meg a fejem. - Bár hivatalosan is én leszek ezzel a világ legrosszabb barátnője, de ha választanom kell közted és Theo között, nem fogok habozni. Kézzel-lábbal igyekszem megakadályozni, hogy döntésre kerüljön a sor, de ha mégis bekövetkezne, akkor bérelt helyed van az életemben – vallottam be, mire a fiú felfelé fordította a tenyerét, majd ujjait összekulcsolta az enyéimmel.

A maradék utat így, kéz a kézben tettük meg. Én végül Szabi mobiljáról küldtem egy rövid, bocsánatkérő, illetve informáló SMS-t Theo-nak, hogy tudja minden rendben, és hogy nagyon sajnálom, amiért így leléptem, de kénytelen voltam Szabival tartani, mert azon túl, hogy ő a legjobb barátom, a családjával is szoros a viszonyom, így egyértelmű, hogy itt a helyem. A választ nem vártam meg, visszaraktam a telefont a kocsi kesztyűtartójába, majd kényelmesen befészkeltem magam az ülésbe. Néha-néha nyugtató jelleggel megszorítottam a fiú kezét, de mikor megláttuk az „Üdvözöljük Debrecenben” feliratot, már sokkal inkább én szorultam lelki támaszra, így fordultak a szerepek. Jó, ez is nevetséges, hogy a srác húga van kórházban, és ő nyugtat engem, de valahogy az én idegeim nincsenek kötélből, és hajlamos vagyok az utolsó percekben olyan rémképeket legyártani magamban, aminek a fele még egy amerikai akciófilmnek is túlzás lenne.

- Baba, ugye tudod, hogy nem vagy nagy segítség? - nevette el magát Szabi, mikor is harmadjára teszteltem, hogy mennyire strapabírók a csontok a kézfejében.

- Sajnálom – vettem vissza a szorításomból. - Mindjárt ott vagyunk, és bár tudom, hogy nem lesz semmi baj, azért izgulok...

- Most engem nyugtatsz, vagy magadat?

- Kicsit mindkettőnket? - kérdeztem vissza, mire a fiú ismét elmosolyodott.

Először a kórház felé vettük az irányt, mert természetesen Lili elsőbbséget élvezett a házzal szemben. Ahogy megérkeztünk az épület parkolójához, megpillantottuk Szabi apjának autóját, mire a gyomorgörcsöm elérte a tetőfokát. Legjobb barátom majdnem meghúzta szülei kocsiját, de végül kicsit csálén ugyan, de sikeresen beparkolt. Néhány másodpercig a kórház hatalmas épületét bámultuk, majd egy mély levegő után elengedtem a fiú kezét, és kinyitottam az ajtót. Szabi szintén kiszállt, aztán amint alkalma volt rá, ujjait ismét összefűzte az enyéimmel. A meglepettségtől a szívem félreütött egyet, tekintetem pedig azonnal egymásban pihenő kezeinkre villant. Éreztem magamon a srác pillantását, így felpillantottam rá, de ez elhamarkodott döntés volt, ugyanis attól az átható nézéstől vörösbe borult az egész arcom. Gyorsan leszegtem a fejem, és magamban hálát adtam, hogy Szabi kivételesen udvariasan szó nélkül hagyja pirulásom, és helyette inkább meghúzott a bejárat felé.

A recepciónál kisebb sor volt, de hála istennek egy viszonylag gyors nő intézte a dolgokat, így körülbelül öt perc várakozás után már mi következtünk. Na, a gyorsaság hátránya igen hamar kiütközött, ugyanis a nőci félreinformált minket, mert igen hamar a szülészeti és nőgyógyászati osztályon találtuk magunkat. Jobb ötlet híján az egyik rendelőből épp kijövő, névtáblát viselő férfitől próbáltunk útba igazítást kérni, ami egy meglehetősen érdekes párbeszéd keretében zajlott le.

- Elnézést! - szólította meg Szabi, mire a negyvenes évei közepén járó férfi felénk fordult.

- Maguk a következők? - vonta fel a szemöldökét. - Remek, fáradjanak be. Hány hónapos a kismama?

- Tessék? - szaladt fel azonnal a szemöldököm, miközben pillantásom lesiklott a hasamra, hogy felmérjem, mennyire reális elképzelés, hogy egy kisgyerek növekszik odabenn.

- Jöjjenek, lassan vége a rendelésnek – karolt át. - Maga is apuka! - parancsolt rá Szabira, aki hozzám hasonlóan olyan sokkba került, hogy nemes egyszerűséggel besétált a rendelőbe.

Az orvos már épp nyomott volna le a vizsgálóágyra, mikor a fiú feleszmélt a döbbenetéből, majd egy török köszörülés után jelezte, hogy legjobb tudomása szerint én nem vagyok terhes, ő pedig határozottan nem készül apukának. Mielőtt az orvos értetlenkedhetett volna, gyorsan felvázolta neki, hogy tulajdonképpen egy füstmérgezés következtében behozott lányhoz jöttünk, mire a férfi kicsit bosszúsan, de azért elárulta, hogy a harmadik emeleten feltehetőleg nagyobb szerencsével járunk.

Ahogy kiléptünk a vizsgálóból, Szabival összenéztünk, majd mindkettőnk tekintete a hasamra villant, aztán a kórházi légkör ellenére kitört belőlünk a röhögés.

- Hány hónapos? - bukott ki belőlem. - Azért ennyire nem vészes a helyzet!

- Érezd magad megtisztelve, hogy az orvos elhitte, hogy te vagy a jövendőbeli gyerekem anyja! - kérte ki magának azonnal Szabi.

- Annyira beképzelt vagy, idióta! - löktem meg a vállát.

- Hé, nyugalom! A stressz árt a babának – oltott le könnyedén.

- Kész szerencse, hogy kórházban vagyunk. Nem kell messzire menned egy orrműtétért, miután bemostam neked egy rohadt nagyot – vettem elő a fenyegető tekintetem.

- Oké, előbb lopunk neked valami dilibogyót – vonta le a következtetést a srác, mire nevetve megforgattam a szemem.

A lépcsőház ajtajához érve a fiú kitárta nekem az ajtót, majd sebes léptekkel megtettük azt az egy emeletnyi különbséget, amennyivel a recepciós félreinformált bennünket. Amint beléptünk a folyosóra, megpillantottuk Szabi apukáját, aki épp egy kávéautomatával bajlódott. Legjobb barátom rögtön odakiáltott neki, mire a férfi felnézett, majd lemondva a kávéról, megindult felénk. Bár Szabi nem az az ölelkeződ típus, azért az édesapjával kivételt tett, majd azért formálisan kezet is fogtak, aminek szerintem egyébként semmi értelme, de mindegy. Legjobb barátom apukája engem is megajándékozott egy öleléssel, illetve biztosított arról, hogy nagyon hálás, amiért nem hagytam, hogy a fia egyedül autózzon egy ilyen szörnyű hír után. Ezek után át is tértünk Lili állapotára, akit egyébként, mint már mondtam, füstmérgezés miatt hoztak be. Hála istennek annyira nem komoly a helyzet, a légcsöve nem szenvedett semmi maradandó károsodást, de azért biztonsági alapon behozták, illetve elvileg oxigénmaszkon keresztül kellett egy keveset lélegeznie is. Igazság szerint biológiából mindig is hülye voltam, úgyhogy ne várjátok, hogy most feltárom nektek a füstmérgezés minden trükkjét, a lényeg, hogy Lili viszonylag olcsón megúszta. Ami kicsit kellemetlenebb, hogy Szabiék háza faszerkezetes, és bár a tűzoltók hamar kiértek, a nappali rommá égett, illetve a fölötte lévő famennyezet is megadta magát, így egész konkrétan a vendégszoba lezuhant egy komplett szintet. Szerencsére a tüzet sikerült időben megfékezni, a ház többi része lakható maradt, de azért nem egy fillérbe fog kerülni a felújítás.

- Látod, mondtam, hogy nem lesz semmi baj – fújtam ki a levegőt, miután Szabi apja végzett a beszámolóval.

- Ezért roncsoltad szét a csontokat a kezemben? - vonta fel a szemöldökét a srác, mire angyali mosolyt varázsoltam az arcomra, és jeleztem, hogy nem is értem, miről beszél.

- Akkor hány napig kell bennmaradnia? - tudakoltam.

- Az orvosok azt mondták, hogy ma még benntartják megfigyelésre, de holnap délután elhagyhatja már a kórházat.

- Na és a házzal mi lesz? - kérdezett rá Szabi.

A fiú családja nem él annyira nagy lábon, hogy mindenféle lemondás nélkül kifizessenek egy helyreállítást. Bár Szabi apja résztulajdonos egy jól menő étteremben, a sok alkalmazott viszi a pénzt, a jó helyet drágán tudják kibérelni, így egyelőre nincs akkora haszon, hogy a szükségesnél több pénzt vigyen haza. Szabi édesanyja részmunkaidőben tanárként dolgozik, ideje nagyját viszont bér nélkül tölti el az étteremben, hogy azért ez a minimális haszon megmaradjon, különben a cég másik befektetője nagy valószínűséggel kiszállna a bizniszből, ami hatalmas érvágás lenne a családnak. Szabi apja még alkalmi munkákat szokott elvállalni, például telente karácsonyfát árul, vagy elmegy más házakhoz fát vágni, esetenként pedig építkezéseken szokott segíteni. Na, de igazából ez csak amolyan háttérfelvázolás volt a részemről, szóval térjünk vissza a történethez!

- Beszéltem már néhány barátommal az építkezésekről, azt mondták, hogy segítenek beszerezni a szükséges anyagokat nagyker áron, illetve hogy fele annyi pénzért megcsinálják velem a faszerkezetet. A nagyobb gond a bútorokkal lesz, meg újra kell építeni a kandallót... Nem olcsó mulatság – sóhajtott fel.

- A szünetben be tudok segíteni – ajánlotta fel rögtön Szabi.

- Neked inkább a fenyőfáknál kéne átvenned a helyem, az építkezést elintézem a fiúkkal.

Tovább nem folytathatták a beszélgetést, ugyanis Lili meghallotta bátyja hangját, és bár mind az anyja, mind pedig egy nővér próbálta visszatartani, kisietett a kórteremből, egy szempillantás múlva pedig már Szabi nyakában csüngött. A kislány aranyszőke haja egészen a derekáig ért, kék szemében pedig ugyanaz a huncut fény csillogott, mint testvéréjében. Lili és Szabi tipikusan azok a rokonok, akik le sem tagadhatnák egymást...

- Szia, Hercegnő! - nyomott egy puszit húga hajába a srác, miközben óvatosan megpörgette a kislányt a kórház folyosóján.

- Annyira örülök, hogy itt vagy – viszonozta a puszit Lili.

- Azért nem kell magadra gyújtani a házat, jövök én akkor is, ha csak telefonálsz – nevetett a fiú.

- Ú, Hanna! - vett észre a kislány, a következő másodpercben pedig már az én nyakamban volt.

- Na, ennyit arról, hogy én hiányoztam neki – csóválta meg szórakozottan a fejét Szabi.

~ ~ ~

Miután Lili elmesélte a kórházi élményeit, illetve megesketett bennünket, hogy holnap is benézünk hozzá, Szabival távoztunk. A fiú meg akarta nézni a házat, illetve az anyukája amúgy is megkért bennünket, hogy intézzük el a heti bevásárlást, mert ő a látogatóidő végéig Lilivel maradna, utána viszont már nemigazán van nyitva bolt.

- A lovagod válaszolt – pillantott rá telefonja kijelzőjére Szabi, mikor visszaszálltunk a kocsiba.

- Remek, már kidobott?

- Sajnos nem. - Na, így kelljen az embernek egy jóindulatú legjobb barát. - Azt írja, hogy mivel a féleszű majom telefonjáról van szó, majd személyesen megbeszélitek, de azért tudd, hogy megérti, amiért elmentél, csak azzal nem ért egyet, ahogyan ezt tetted. Először is kinek képzeli magát, hogy ilyen szent szövegekkel jön, másodszor pedig mi az, hogy féleszű majom vagyok? - jött elő a srác a sérelmeivel.

- Igaza van Szabi. Nem léphetek le minden szó nélkül, te pedig valóban egy féleszű majom vagy.

- Mondod ezt te, miután fürdőnadrágban lejtettél végig egy kórházban, amihez egy nálad három számmal nagyobb pulcsit viseltél... - töprengett el szórakozottan a srác. - Szerintem te vagy a féleszű.

- Jesszusom, én így mutatkoztam emberek előtt? - esett le.

Szabi erre csak kiröhögött, majd elfordította a kulcsot a zárban, és megindultunk a ház felé. Hát, nem volt egy szívderítő látvány az épület, de azért az, hogy a háromnegyede stabilan állt, megnyugtató volt. A házban Szabi apjának munkatársai mérték fel a terepet, rólunk igazán tudomást sem vettek, így mi megindultunk a srác szobája felé, hogy valami normális ruhát szerezzünk nekem. A vendégszobával egyetemben az itt lévő cuccaim is a tűz martalékává váltak, így kénytelen voltam a fiú szekrényéből szemezgetni. Bár ez Pesten nem lett volna nagy szám, hiszen a srác szekrénye tele van hódításainak ruhadarabjaival, a családi ház Szabi számára szent helynek minősült, így a lánykáit itt nem szokta megfektetni. Ebből adódóan itt felejtett női ruhadarabok sem sorakoztak a polcokon, így végül be kellett érnem a fiú egyik farmerével, aminek a szárát háromszor feltekertem, illetve a srác egyik piros-fekete kockás ingével, amit egyébként már régóta igyekszem tőle ellopni, de ezúttal legálisan bújhattam bele.

- Hm, micsoda látvány! Baba a szobámban, az én ruháimban... kár, hogy a forgatókönyv előtte lévő jelenete ezúttal kimaradt – húzta az agyamat Szabi, miközben megajándékozott egy perverz vigyorral. - Ha gondolod, pótolhatjuk!

Csak a szememet forgattam a srác pimasz megjegyzésére, és inkább lesétáltam a konyhába, hogy megkeresem Szabi anyukájának bevásárlólistáját. Viszonylag hamar sikerrel jártam, így rövid úton már egy szupermarket ajtaját húztam magam felé. Szabi készségesen elkapta az ajtó szélét, majd szélesebbre tárta, hogy kényelmesen beférjek. Csak egy mosollyal reagáltam le az udvarias gesztust, aztán már a bevásárlókocsikkal szemeztünk, ugyanis igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egyikünknek sincs százasa.

- Ó, bingó! - csettintett egyszer csak a nyelvével Szabi, majd lehajolt egy szemetes mellett heverő jégkrémes pálcikáért.

Egy: Ki eszik télen jégkrémet? Kettő: Miért nem tudja a szemetet a kukába dobni? Három: Ez mégis hogyan segít azon, hogy nincs százasunk? Míg én a kérdésekre igyekeztem választ találni, Szabi a pálcikát becsúsztatta az aprópénznek kihagyott helyre, majd némi húzogatás után a másik kocsira szerelt kapcsoló engedett, mi pedig gazdagabbak lettünk egy bevásárlókocsival. Bár fontolgattam, hogy megérdeklődöm, mégis honnan tud ilyen trükköket, végül arra a következtetésre jutottam, hogy biztos jobb, ha nem tudom meg.

Már éppen indultam volna a zöldségespult felé, mikor legnagyobb meglepetésemre, Szabi becsúsztatta a karját a térdem alá, és mielőtt akár csak felfogtam volna, hogy mit szeretne, már a bevásárlókocsiban találtam magam. Elmosolyodtam a fiú gesztusától, miközben felidéztem magamban, hogy mikor először nyaraltam Szabiéknál, akkor az egyik helyi haverjával, illetve a srác barátnőjével azzal szórakoztunk, hogy összeírtunk előre egy listát, majd úgy kellett végigsietni a bolton, hogy minden sorban csak egyszer lehetett menni, a kocsiban ülőknek – ezek voltunk mi lányok – le kellett kapkodnunk a polcokról a szükséges dolgokat, míg a fiúk irdatlan sebességgel száguldottak, ugyanis az egész időre ment. Ha valamit elfelejtettél, az plusz tíz másodpercnek minősült, a végén pedig az nyert, aki a legrövidebb idő alatt teljesítette a feladatot. Tudom, hogy borzasztóan hülye játék, de mi élveztük, és szerintem hosszútávon ez számít.

- Felkészültél, Baba? - kérdezte szórakozottan.

- Csak hallgass, és fuss! - intettem le, miközben feltérdeltem a kocsiban, hogy a távolabbi polcokat is elérjem.

Szabi erre kilőtt, én pedig alig győztem kapkodni befelé a cuccokat. Jó, a zöldségek érdekesek voltak, tekintve, hogy a tíz szem paradicsomból összesen egyet sikerült elszednem, ráadásul így lemaradtam a kígyó uborkáról, de a többi polcnál egész sikeresen vettem az akadályokat. Egy-két olyan dolog is becsúszott, ami a listán ugyan nem volt rajta, de tudtam, hogyha nem vesszük meg, akkor Szabi egész este azon fog nyavalyogni, hogy nincs mint nassolnia. Borzasztó amit a srác ilyen téren le tud művelni, ami viszont még ennél is rosszabb, ha osztozom a hiányérzetébe, mert olyankor kánonban nyomjuk, egymást hergeljük, és végül én húzom a rövidebbet, mikor felhúzom a csizmát, és kitrappolok egy éjjel nappaliba, hogy csokit szerezzek.

Bár Szabit direkt megkértem, hogy csendben vezessen, a srác igen hamar elkezdte magát autóversenyzőnek érezni, és mint ilyen, elkezdte kommentálni a saját futamát, miszerint „Mr. Macsó” - mert mégis mi más lenne a beceneve? - tökéletesen vette a hármas kanyart, az egyenes szakaszban pedig nyithatja a hátsó szárnyát az előzéshez. Mivel sok forma 1-et nézek vele, ezért nem kezdtem el értetlenkedni, hogy mégis milyen szárnyakat keres az autón, helyette csak a szememet forgattam, miközben besöpörtem három konzervet a kocsiba.

- És Mr. Macsó a célegyenesre fordult! - nyújtotta el hosszan Szabi, mire persze az összes kasszás felénk kapta a tekintetét.

A következő pillanatban pedig Szabi áthajtott a célvonalon, aminek örömében roppant elegáns mozdulattal belevetődött a kocsiba, ezáltal egész konkrétan rám zuhant, majd mivel a lába kilógott a „járműből”, a súlyelosztásnak köszönhetően egy gigantikus méretű eséssel koronáztuk meg Mr. Macsó futamát...

- Hülye állat! - bukott ki belőlem rögtön, mire a fiú meghúzta a hajamat. Hát nem érett?

- Baba, hova tetted a nőiességedet?

- Mikor vesén fejéltél, valahogy elszállt belőlem – vágtam rá kapásból, miközben elkezdtem a bordáimat tapogatni, hogy megbizonyosodjam arról, mind megvan.

- Hm, a tojás eltörött – váltott témát, majd mivel nem ítéltem ezt kellően nagy tragédiának, fogta a tartóban lévő egyetlen épp darabot, és belecsapta a hajamba!

Ahogy a tojás sárgáját megéreztem a hajamban, még csak döbbent voltam. Aztán a sárgája elkezdett végigfolyni a homlokomon, mire kezdtem kicsit ingerült lenni, majd mikor megéreztem az orrom hegyén a fura állagú folyó valamit, gondolkodás nélkül kaptam a tojástartó felé, és bosszú gyanánt az egészet ráborítottam Szabi fejére. A fiú arcáról igen hamar lefagyott a vigyor, helyét pedig a mérhetetlen meghökkenés vette át, mikor is konstatálta, hogy az ő mindig gondosan beállított tincsei, ezúttal a tojás sárgájától tapadnak össze.

- Te, te... te? - hebegett döbbenten, mialatt leemelte a fejéről a tartót. - Te megvesztél? Mi lesz a gyönyörű, piszkos szőke fürtjeimmel? - játszotta túl.

- Hát, minden bizonnyal nevet kell váltanod, Mr. Macsó – öltöttem ki rá szórakozottan a nyelvem.

Szabi erre bevágta a durcást, de szerencsére nem volt sok ideje játszani a sértődöttet, ugyanis idők közben a kasszások felocsúdtak a döbbenetből, és már három irányból üvöltöztek velünk, hogy mégis micsoda huligánok vagyunk, és leszünk szívesek mindent kifizetni, majd soha többet vissza nem jön. Tojástól csöpögő hajjal, a röhögéstől rázkódó vállal kifizettük a cuccainkat, majd még átsunnyogtunk a szemközti kisboltba is, hogy megvegyük azokat, amik kimaradtak. Közben Szabi folyamatosa a haját babrálta, majd mivel nem járt sikerrel, fogott egy baseball sapkát az egyik polcról, így hát az is jött velünk...

- Hogy lehetsz ennyire hiú? - csóváltam szórakozottan a fejemet, miközben a srác a csomagtartóba rakta a szatyrokat.

- Tojás folyik a hajamból! Azt hogy ezt nem mutogatom, nem hiúság, hanem puszta józan ész – kérte ki magának rögtön.

- Emlékeztetnélek, hogy te kezdted.

- Hol vagyunk az oviban?

- Bagoly mondja verébnek – forgattam meg a szemeim.

- Aki mondja másnak, az mondja magának, te mondtad magadra, béka nő a hasadban! - nyögte be Szabi, mire persze mindkettőnkből kitört a röhögés.

Idő közben feltámadt a szél, aminek köszönhetően a hajam rövid úton a szélrózsa minden irányába állt. Sietősen meg is indultam az anyós ülés felé, de Szabi elkapta a kesztyűs kezemet, majd egy hosszú lépéssel behozta a kettőnk között lévő távolságot. Mosolyogva félrebillentette a fejét, miközben baljával előre nyúlt, és néhány ujjával a fülem mögé simította tojásban pompázó tincseimet. Mutatóujja véletlenül – vagy legalábbis Szabisan véletlenül – végigsimított az arcomon, mire igen hamar nem a hidegbe borzongtam bele, hanem abba a bizsergető, lágy, mégis valami furcsa módon érzéki érintésbe. Automatikusan lehunytam a szemeimet, hogy többi érzékszervemmel élhessem át a pillanatot, de sajnos amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt a bensőséges pillanat. Szabi hátrébb lépett, belőlem pedig az indokoltnál nagyobb sóhaj szakadt ki.

Mikor hazaértünk, a munkások már elmentek, így csak a kettőnké lett a ház. Összeszokott párosként kirámoltunk a bevásárló szatyrokból, majd gondosan megdézsmáltuk a magunknak hozott édesség szállítmányt. Én a pulton ülve lóbáltam a lábamat, kezemben egy tábla Merci csokival, és ecc-pecc kimehetsz mondókával számoltam ki, hogy melyikünknek milyen csokit adjak. Szabi velem szemben ült az étkező asztalon, nyitott szájjal, és szó szerint várta, hogy a szájába repüljön a kaja. Hát, izé... munkamegosztás?

- Te figyelj! - törte meg a csendet. - Ha a nappali is, meg a vendégszoba is leégett, az azt jelenti, hogy velem alszol? - csillant fel a szeme.

- Lili szobája szabad – vetettem ellen, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy úgy is Szabi szobájában fogom végezni.

- Körülbelül egy méter hosszú az ágya. Nem lesz valami kényelmes – nevetett fel. - Na, aludj velem! - váltott át kérlelőbe, és még az angyali mosolyát is bevetette, amire egész egyszerűen nem lehet nemet mondani.

- Amennyiben jó fiú leszel – próbáltam alkudozni.

- Én mindig jó fiú vagyok, néhány rossz fiús vonással – vetette ellen.

- Ha egy mérlegre tesszük a jó fiús tulajdonságaidat, illetve a rossz fiúsakat, akkor az a mérleg nemhogy egálban nem lesz, de bucskázva fog felfelé gurulni egy hegyen ellenszélben – forgattam meg a szemem.

Szabi erre persze vágott egy grimaszt, majd megjegyezte, hogy nyugodtan csatlakozhatom a Vivivel való szócsatájukhoz, ugyanis roppant mód fel van vágva a nyelvem. Ezt a sráctól bóknak könyveltem el, így végül letörtem egy darabot a mogyorókrémes csokiból, majd a fiú szájába dobtam. Szabi száját egy elégedett sóhaj hagyta el, miközben lábait felpakolta a két oldalamra a pultra

- A csoki mindent tud – jegyeztem meg együtt érzően.

- Majdnem mindent – pontosított Szabi. - Azért az ágyban nem vigasztal, ha magad mellé fekteted... vagy magadra – nyögte be, mire hitetlenül a mellkasához vágtam az egész doboz édességet.

- Akkora egy perverz majom vagy!

- Mekkora? - villantotta rám az egyik huncut mosolyát, amit nem bírtam megállni nevetés nélkül.

Hamarosan Szabi szülei megérkeztek, aztán mivel szemmel láthatóan hulla fáradtak voltak, egy gyors vacsora után mindannyian a hálók felé vettük az irányt. Legjobb barátommal csatáztam egy sort a fürdőszoba használatért, illetve egész konkrétan azért, hogy amíg én zuhanyozom, addig ő ne legyen már benn, de végül sikeresen kipateroltam a fürdőből. Sietősen lefürödtem, majd belebújtam Szabi egyik pólójába, pizsama címszó alatt. A felső a combom közepéig ért körülbelül, és bár már előre rettegtem a srác megjegyzéseitől, végül méltóztattam kifáradni a helyiségből. Sejtésemnek megfelelően Szabi tekintete nem igazán gondolkozott azon, hogy mégis merre kalandozzon, igen hamar megtalálta magának majdhogynem fedetlen lábamat.

- Kevésbé feltűnően nem tudnád a lábaimat bámulni? - meredtem az égre.

- Úgyis tudod, hogy azt nézem. Akkor meg nem tök mindegy?

- Emlékeztetnélek, hogy bár nem túl komoly a kapcsolat, de barátom van...

- Baba, ha már te is elismered, hogy nem komoly a dolog, akkor nekem nyert ügyem van.

Mielőtt még reagálhattam volna, Szabi bement a fürdőbe, én pedig magammal maradtam a gondolataimmal. Tényleg nem normális dolog a részemről, hogy bár most kezdődött a kapcsolatom Theo-val, gyakorlatilag már most temetem. Nem is tudom megmagyarázni, hogy miért, de valahogy ha racionálisan végiggondolom, hogy szó nélkül leléptem, az nem ígér sok jót. Tényleg szeretném vele megpróbálni, tényleg jól érzem magam vele, tényleg annyira egyszerű lenne megszokni, hogy ő meg én együtt vagyunk. Csak valahogy úgy érzem, hogy hiába passzol minden ennyire tökéletesen, mégis van egy darab a kirakóban, ami nem akar a helyére kerülni. Megvan az egész, látom magam előtt a képet, de az az utolsó darabka felszívódott, és hiába nézem meg újra a puzzle dobozát, vagy hasalok el az ágy mellett, hátha a heverő alá csúszott be, egész egyszerűen nem kerül elő. Anélkül pedig hiába tudod, hogy mi áll a képen, mégsem teljes. Nem ragasztod rá egy kartonlapra, keretezteted be, majd rakod ki a falad szobájára, mert egész egyszerűen nem teljes. Vannak olyan dolgok, amik csak teljesen egyben szépek, csak teljesen egyben érnek valamit. Momentán pedig nem vagyok benne biztos, hogy Theo és én teljesen egyben vagyunk. Megvan a szikra, megvan a kémia, megvan a lehetőség. Mégsem vagyok biztos benne, hogy az, hogy akarom, az elég-e. Hogy normális-e, ha józan érvek alapján próbálom igazolni, hogy teljes-e egy kapcsolat. Mert az agyam bármennyire is pártolja a dolgot, a szívem még nem bólintott rá, és fogalmam sincs, hogy bármikor is változni fog-e, ez a dolog.

Na, ilyen mélyenszántó gondolatok közepette talált rám Szabi, aki persze kihasználta az alkalmat egy jó kis félmeztelenkedésre, mert hát miért is ne egy szál törülközőben libbenne be a szobába? Inkább elfordultam, ugyanis a fiú nem igazán zavartatva cserélte a fürdőlepedőt egy alsónadrágra, és bár legjobb barátok vagyunk, azért vannak olyan részek, amiket inkább nem szeretnék látni. Nevezzetek prűdnek, de ez van.

Hamarosan már a srác ágyában feküdtünk, és valamilyen bűnügyi sorozatot néztünk, de alighanem egyikünk gondolatai sem a film körül forogtak. Bár azért az izgalmas részekre igyekeztem koncentrálni, minden próbálkozásom ellenére, halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy mégis ki volt a gyilkos, de még azután is rejtély maradt ez a számomra, miután már lement a stáblista.

- Mi most rendben vagyunk? - bukott ki egyszer csak a kérdés Szabiból, mire kicsit meglepetten felé fordultam.

- Hát, remélem – bólintottam egy aprót.

- De úgy rendben ahogy eddig, vagy úgy rendben, hogy a tegnaphoz képest?

- Kérdezz kettőt, és könnyebbet – sóhajtottam fel. - Nem hiszem, hogy nem változott semmi, de talán akkora kaliberű dolog sem, hogy nagyon másmilyenek legyünk.

Egy darabig mindketten emésztettük a dolgokat, majd Szabi átlendítette felettem az egyik karját, aztán közelebb húzott magához. A szívem félrevert egy ütemet, ahogy a hátam belesimult a felsőtestébe. Éreztem, hogy milyen ritmusra ver a szíve, és akaratlanul is, hozzá igazítottam saját szívdobogásomat. A fiú az arcát a vállamba fúrta, bőrömön éreztem kissé szaggatott lélegzetét, míg orromba bekúszott tusfürdőjének kellemesen erőteljes illata. Hagytam, hogy a testem átadja magát a srác okozta rengeteg ingernek, minden idegvégződésemmel Szabira fókuszáltam, mintha minimum minden egyes rezdüléséről tudni akarnék. Lehunyt szemmel eltemetkeztem az érzésbe, miközben ujjaimmal óvatosan úja meg újra végigsimítottam a srác körém fonódó karjain. Kezeit a mellem alatt kulcsolta össze, néha egy kicsivel még szorosabban magához vont, pedig gyakorlatilag már nem is volt közöttünk levegő, amit kiszoríthatna kettőnk közül.

- Akkor, mint a legjobb barátod, közlöm veled, hogy holnap illene egy reggeli vonattal visszamenned a pasidhoz, és azt az időt, amíg végre haza nem utazik, vele tölteni – törte meg a csendet.

- Te most komolyan ezt tanácsolod? - lepődtem meg teljesen. - Mi van veled, lázas vagy?

- Mondom, mint a legjobb barátod. Mint Mr. Macsó, azt tanácsolom, hogy maradj itt, és éljünk annak a mottónak, miszerint, ami Debrecenben történik, az Debrecenben is marad. Mint pedig a következő srác, akivel randizni fogsz, azt javaslom, hogy menj haza, jöjj rá, hogy Theo nem való hozzád, utána pedig gyere vissza, és engedd, hogy végre legálisan is megcsókolhassalak – súgta bele a fülembe.

- Ne kísérts, Szabi! - néztem kérlelően a szemébe.

- Szép álmokat, Baba! - mosolyodott el, majd egy hosszú puszit nyomott az arcomra.

Néztem, ahogy kezével hátranyúl a távirányítóért, lekapcsolja a tévét, majd miután karját ismételten derekam köré fonja, lehunyja a szemeit. Arcán az a Szabisan aranyos, kissé fáradt, mégis pimasz mosoly ült, majd némi fészkelődés után elérte, hogy arca ismételten a nyakam vonalába merüljön. Bár nem mernék rá megesküdni, mintha egy apró, csókot is adott volna fedetlen bőrömre. Bár talán csak beképzeltem magamnak, a fejem búbjától, a kis lábujjamig végigfutott rajtam egy vibráló érzés, majd azokon a pontokon, ahol a fiú bőre közvetlenül érintkezett az enyémmel, könnyed bizsergés keretében megmaradt.

- Jó éjszakát! - súgtam még bele a sötétbe, majd átvéve Szabi légzésének ritmusát, hamarosan elnyomott az álom.