Téli bejegyzés #4 – 2015.12.15

Sziasztok! :)

Először is Nagyon Boldog Karácsonyt kívánok Mindenkinek! Remélem együtt van a család, megy a karácsonyi zene, és mindenki alig várja, hogy kibonthassa az ajándékait! :) Én személy szerint egy extra résszel igyekszem kedveskedni, ami eredetileg ugyebár szombaton érkezett volna, de hát az ünnepet nem lehet figyelmen kívül hagyni! :)

Bízom benne, hogy tetszeni fog a rész, és bár elárulom, hogy személy szerint nekem az ez után következő két rész egyelőre a kedvencem - igazság szerint tovább nincs is megírva, de ez részletkérdés - remélem, hogy nem fogok csalódást okozni ezzel a kicsit összekötő részként funkcionáló fejezettel!

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

 

Téli bejegyzés #4 – 2015.12.15 

A kedd az egyik kedvenc napom, ugyanis ilyenkor nincsen első két órám. Sajnos Szabinak van, így reggel kénytelen vagyok villamosozni, de még így is tovább alhatok, aminek köszönhetően kikerülöm a reggeli fürdőszoba harcokat. Egy élmény az a nyugalom, ami akkor van az albérletben, mikor csak egyedül vagyok otthon. Persze nem cserélném el a mozgalmas pesti életemet a vidékivel, viszont néha szükségem van ezekre a nyugodt percekre, hogy kicsit mérlegeljem magamban a dolgokat, kielemezzem az elmúlt eseményeket, gondolkozzam a jövőn, és csak úgy magamra fókuszáljak.

Természetesen a gondolataim leginkább az estére betervezett mozi körül forogtak. Így utólag bevallom nektek, hogy nem is értem, honnan jött ez a fogadás. Mármint olyan gyerekes az egész. Theo meg akart csókolni, én meg ezt úgy értelmeztem, mintha valami kihívás lennék neki. Simán lehet, hogy ez fel sem merült benne, egészen addig, míg be nem lejtettem fehérneműben a fürdőszobába. Egyáltalán normális lány vagyok, hogy eltolok magamtól egy végtelenül helyes, értelmes, szórakoztató olasz srácot? Na, ugye, hogy nem…

A merengés közepette igen hamar késésbe keveredtem, így a gondos ruhaválogatás helyett kikaptam az elsőnkét kezembe akadó darabokat. Valahogy magamra aggattam a csőfarmerem – közben megállapítottam, hogy ideje lenne leállni az esti nassolásról -, belebújtam egy egyszerű fekete felsőbe, amit egy neonnarancssárga kardigánnal dobtam fel. A hajamat gyorsan kettőbe fontam, aztán már indultam is.

A villamosra az utolsó pillanatokban kapaszkodtam fel, lekoptattam egy nálam három évvel fiatalabb srácot, aki szerint „úgy illek a karjaiba, mint a csoki reszelék a fagyira”, majd örömmel nyugtáztam, hogy az ellenőrök már arcról ismernek, ugyanis a változatosság kedvéért otthon hagytam a bérletem, de a nő jó fej volt, és nem adott helyszíni bírságot. Eseménydús utazásom után felüdülés volt az iskola látványa, egészen addig, míg meg nem pillantottam a lépcső előtt hastáncruhában – értsd: egy bő, lila nadrág, amiről mindenféle kendő lógott le, az öv részénél pedig több sorban flitter díszítette, hozzá egy szintén lila mellény, ami szabadon hagyta a fiú felsőtestének nagy részét, illetve egy több soros, a szivárvány minden színében pompázó nyaklánc és kezenként legalább húsz fémkarkötő - kígyómozgást végző Szabit.

- Mi az istent csinálsz? – kérdeztem megbotránkozva.

- Szórólapot osztogatok – válaszolt halál nyugodtan. – Kérsz egyet? – tolt felém egyet, mire értetlenül kikaptam a kezéből a papírt.

A lapon az iskolai tánctanár csoportos óráiról volt kisebbfajta tájékoztató, néhány kép, illetve egy-két elérhetőség. A kép továbbra sem állt össze, értetlenül meredtem hol a reklámpapírra, hol pedig lakótársamra, aki idő közben odatekergette magát néhány lányhoz, és függetlenül attól, hogy olyan idétlenül nézett ki, mint még soha, nekiállt flörtölni. A döbbenet amúgy az, hogy az egyik lánynak simán bezsebelte a telefonszámát, majd pofátlanul közölte, hogy az övé az, ami a szórólapon áll, így legalább tíz darabot lepasszolt a csajnak. A lány persze teljes zavarban az egész paksamétát belerakta a táskájába, majd totál elvarázsolódva tovább sétált.

- Egyáltalán elmentetted a számát? - tudakoltam unottan.

- Dehogy mentettem – nézett rám megbotránkozva Szabi. – Volt rajta vagy három kiló smink, és még így se volt szép… de legalább vitte ezt a vackot. Mindjárt idefagyok.

- Akkora bunkó vagy – nevettem el magam. – Tudod, a szépség belülről fakad.

- Ezt tuti egy ronda ember találta ki – töprengett el Szabi. – Te pedig könnyen mondod, te szép vagy.

Legjobb barátság ide-oda, a bókra vágyó énem elégedetten nyugtázta a srác megjegyzését. Szabi néha-néha meglep néhány kedves szóval, ami mindig annyira jól esik. Kettőnk között nem téma a másik külseje, hiszen mi alapvetően azért vagyunk jóban, mert egy az érdeklődési körünk és akár órákat tudunk beszélgetni, nem pedig azért, mert tetszenénk a másiknak. Ettől függetlenül persze egy olyan fiútól, mint Szabi, senkinek nem esik rosszul egy bók a kinézetére, ezzel pedig én sem vagyok másként.

- Na, de miért égeted magad hastáncos szerelésben? – tereltem vissza a témát a fiú öltözékére.

Szabi már válaszolt volna, de ekkor megszólalt a csengő, ami egyet jelentett a magyar óra elkezdésével. Ez önmagában nem zavart volna egyikünket sem, viszont a magyar tanárunk közismert arról, hogy aki utána ér be a terembe, azzal röpdolgozatot irat, ami még senkinek nem sikerült kettesnél jobbra. Bíztató mi? Ennek jegyében olyan gyors sprintet vágtunk le a teremig, mint sose, és végül fél teljes perccel, de a tanár előtt értünk be.

- Ember, mi ez rajtad? – jött oda hozzánk Kristóf, Szabi legjobb barátja.

- Szünetekben ebben kell reklámoznom a hárpia stúdióját – vonta meg a vállát a fiú. – Ez volt a feltétele annak, hogy visszavegyen a keringőbe – magyarázta.

Naná, hogy elolvadtam. Szabi a közös táncunkért totál idiótát csinált magából nyilvánosan, ráadásul az egészet úgy tálalta, mintha ez minimum tök természetes lenne. Mondjuk az kétségtelen, hogy miatta dobtak ki bennünket, de ettől függetlenül persze nagyon aranyos volt tőle, amit hálás mosollyal adtam a tudtára.

- Komolyan egy keringőért bevállaltad ezt? – röhögött fel Kristóf. – Te sem vagy már a régi… önégetés egy lány miatt. Mi a titkod Hanna? – kezdte el cukkolni legjobb barátját.

- Tudod, néhány női praktika – kacsintottam cinkosul.

- Egy-kettőt rajtam is bevethetnél…

- Hé, eszedbe ne jusson! – szólt közbe gyorsan Szabi. – Az olyan típusú srácoktól védem, mint amilyen te vagy.

- Ez most szíven ütött – nevetett fel Kristóf.

Természetesen a srác meg köztem nincs semmi, de még csak fel sem merült soha. Pusztán Szabi személye köt össze minket, na meg a suli. Bulikon szoktunk dumálni, meg, ha például lakótársam nincs suliban, akkor rendszerint Kristóffal vagyok egy-egy páros munka esetén. Szeretem a fiú humorát, de egyrészt külsőre sem az esetem, másrészt ő még Szabinál is pofátlanabb. Mármint ő nem ad olyan külsőségekre, mint egy vacsora, vagy egy mozi, hanem rögtön lakásra viszi az épp aktuális lányt.

A beszélgetésünknek egyébként a magyar tanár érkezése vetett véget, akinek természetesen rögtön szemet szúrt padtársam felettébb hiányos öltözéke. Jó néhány másodpercig pislogás nélkül meredt felénk, azt hiszem próbálta eldönteni, hogy vajon ez valami szívatás a fiú részéről, vagy esetleg stílusváltás. Végül aztán nem szólt semmit, csak közölte, hogy felelni fogunk, majd lapozott néhányat a naplóban, hogy kitalálja, mégis ki legyen a szenvedő áldozat.

- Szabi, gyere ki a táblához – szólalt meg végül. – Vagy most már Szabina? – dobta be azért a megjegyzését, amit az osztály persze röhögéssel fogadott.

- Micsoda diszkrimináció. Csak azért, mert kendő van a csípőmre kötve… - dohogott Szabi szórakozottan, miközben kivonszolta magát a tanári asztal mellé.

- Lehet, hogy nem szeretném tudni a választ, de ezt most miért?

- Én reklámozom a hárpia óráit. Mármint, a tánctanárnőjét – pontosított gyorsan, mire a magyartanárunk visszafojtotta a mosolyát.

Köztudott, hogy mély gyűlölet honol közte, meg a tánctanárunk között. Egyszer összeszólalkoztak, mert a tanár kifejtette, hogy márpedig a keringőpróba sokkal fontosabb, mint egy magyar próba érettségi, erre pedig a magyartanárnőnk rávágta, hogy látszik, hogy a mi korunkban ő is inkább keringett, mintsem tanult volna, nem véletlenül olyan buta, mint a föld. Ez természetesen privát beszélgetés volt, csak Kristóf épp az igazgatói iroda előtt ücsörgött várva az intőjére, így kihallgatta a beszélgetést, és természetesen az egész iskolát telekürtölte. Ekkor kapta a második intőjét is, de őt ez persze nem hatotta meg.

- Akkor most egy kicsit József Attilát reklámozd! – tért át a magyarra a tanár, Szabi pedig kezdhetett imádkozni a memóriájához, hogy valami eszébe jusson róla.

Öt órával később teljesen leamortizálódva léptem ki az iskola ajtaján, oldalamon Kristófék sleppjével. Épp azt tárgyalták, hogy este lesz valami fellépése a suli zenekarnak az egyik közeli kávézóban. Maga az együttes nem nagy szám, mindenféle népszerű számot dolgoznak fel, de semmi egyediség nem szorult beléjük. Ettől függetlenül egy-egy koncertre el szoktunk menni, na meg minden suli fellépésen ők szoktak zenélni, de inkább csak aláfestő zeneként funkcionál.

- Te jössz Hanna? – fordult felém Vanda, aki azon lányok egyike, aki hozzám hasonlóan nem volt meg Szabinak. Mondjuk Kristófnak többször is, egy hónapig jártak is, de nem működött a dolog.

- Nem érek rá – ráztam meg a fejem. – Moziba megyek Theo-val.

- Az olasz srác? –csillant fel Vanda szeme.

- Te randizol Theo-val? – szaladt fel Szabi szemöldöke.

- Anyám, az a srác mennyire jól néz ki – révedt el egy pillanatra Bogi.

Igen hamar az egész baráti köröm a Theo-val való kapcsolatomon csámcsogott. A lányok egyöntetűen magasztalták a srácot, és jelezték, hogy nagyon szívesen vennék, ha a mozi után beugranék a kávézóba a fiúval együtt, mert elcseverésznének vele. A srácok is nagyon szívesen eltársalogtak volna vele, bár gyanítom ők a „jó lesz, ha nem bántod meg” elv alapján, aminek nem szívesen tettem volna ki Theo-t.

~ ~ ~

Naná, hogy a mozit remek lehetőségnek láttam arra, hogy tegyek egy lépést a fogadás megnyerése felé. Eltökélt szándékommá vált a lehető legnagyobb közönyt mutatni Theo felé, és létrehozni a világ legunalmasabb randevúját. Nem állt szándékomban semmilyen beszélgetést kezdeményezni, gondolataimban végigfutattam az első randis kérdéseket, és mindre kerestem valami semmitmondó, lehetőleg egyszavas választ. Közben persze nekiálltam készülődni, mert bármennyire is volt csábító a gondolat, hogy abban a ruhámban megyek el a moziba, amiben végigszenvedtem az egész napot, ebédnél a paradicsomszósz ráment a felsőmre, a büszke énem pedig nem hajlandó foltos pólóban mutatkozni nagy nyilvánosság előtt. Végül a farmerem maradt, hozzá pedig egy fekete-pink kockás ingre esett a választásom. Eléggé hétköznapinak értékeltem a szerelésemet, határozottan nem sugallta a másiknak, hogy márpedig én tetszeni akarok neki. Persze hiú énem azért értékelte volna, ha kap egy kis figyelmet az este folyamán, így feldobtam egy gyors sminket, illetve hajamon is átszaladtam egyszer a fésűvel.

Igen hamar hat óra lett, Theo pedig egy perc késéssel, de kopogtatott is a szobám ajtaján, hogy akkor induljunk. Egy utolsó pillantást vetettem a tükörre, megfenyegettem a tükörképemet, hogy eszébe ne jusson elolvadni attól az eszméletlenül magába bolondítós mosolytól, majd miután a fülem mögé simítottam egyik tincsemet, lenyomtam a kilincset.

A gond az, hogy nekem már itt végem volt. Tudjátok, vannak azok a srácok, akiknek elég keresztbe font karokkal nekidőlniük a falaknak, és a lányok már olvadnak is tőlük. Egyébként a meggyőződésem, hogy ez azért van, mert ebben a pozícióban remekül kirajzolódnak azok a felkarizmok. Legalábbis Theo-nak határozottan kirajzolódtak… anyám, de még hogy! Mindezt csak tetézték szemébe hulló tincsei, na meg persze az a mosoly, amitől nekem semmiképpen se szabadott volna rövidtávú amnéziát kapnom.

- Nagyon csinos vagy – ajándékozott meg rögtön egy bókkal, ami szerencsére észhez térített, így gyorsan levakartam a bárgyú imádatot a fejemről.

- Akkor, mehetünk? – hagytam szándékosan figyelmen kívül a dicsérő szavakat. Persze Theo átlátott rajtam, amit egy hitetlenkedő mosollyal a tudtomra is adott, mindenesetre végül bólintott, majd egy intéssel jelezte, hogy menjek csak előre.

Vivi egyébként a nappaliból vigyorogva szemlélte a kettősünket, majd mikor észrevette, hogy lebukott a kukkolásban, felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy sok sikert. Szabi ennyire nem volt diszkrét, ugyanis mikor meghallotta, hogy csukódik a szobám ajtaja, félmeztelenül kiszambázott a sajátjából, majd Theo tudtára adta, hogy márpedig ő tudja, hol lakik. Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nevessek fel legjobb barátom védelmező szövegét hallgatva, na meg azért is, hogy ki ne szakadjon belőlem egy elismerő sóhaj a felsőtestét látva. Theo amúgy csak egy röhögéssel reagálta le Szabi figyelmeztetését, majd előzékenyen kitárta előttem az ajtót.

A villamosig nem igazán beszélgettünk, ami mondjuk nem a fiú hibája volt, hanem az én passzivitásom. Theo igyekezett a napomról érdeklődni, de letudtam egy „egész jó volt”-tal. Akkor mesélt a filmről, hogy mit nézünk meg, de erre se kapott egy „jól hangzik”-nál terjedelmesebb választ. itt szerintem már kezdte sejteni, hogy eszemben sincs megkönnyíteni a dolgát, de azért még bepróbálkozott egy „ugye ezúttal jó villamos felé indultam el” kérdésre. Akaratlanul is elmosolyodtam, hiszen eszembe jutott a lelkes arca a Parlament előtt, miközben arról magyarázott, hogy milyen szép is a Hősök tere. A fiú persze kiszúrta, hogy sikerült végre valami reakciót kicsalnia belőlem, de pechére válasz gyanánt megint nem kapott többet egy „igen”-nél.

- Na, jó, figyelj! – fordult felém váratlanul. – Mit szólsz egy alkuhoz?

- Még egyhez? – nevettem el magam hitetlenül. – Mit szeretnél, Theo?

- Hogy ne legyél ennyire elutasító – mondta ki nyíltan. – Cserébe megígérem, hogy nem fogok a mai nap folyamán bepróbálkozni. Szerintem ez fair ajánlat – vázolta fel a tervét.

Persze egy könnyed elutasítással megpecsételhettem volna a randink hátralevő részét, de igazság szerint egyáltalán nem állt hozzám közel az a karakter, akit próbáltam eljátszani. Általában alig bírom ki fecsegés nélkül, szeretek mesélni, szeretek nevetni, egész egyszerűen szeretek csak úgy társaságban lenni. Ráadásul Theo jó fej, úgy meg főleg, ha garantálja, hogy nem próbál meg behúzni a nevem mellé egy strigulát, miszerint kit sikerült elcsábítania. Valóban fair ajánlat volt, így némi mérlegelés után rábólintottam.

- Szóval, milyen napod volt? – mosolyodott el a fiú, belőlem meg dőlni kezdtek a szavak.

Nagyon gyorsan elrepült a moziig tartó út, rövid úton már a menüket nézegettük. Szabival rendszerint az utolsó forintjainkat szoktuk összekaparni egy közepes menüre, majd az egészet elpusztítjuk, amíg lemennek a reklámok. Néha mondjuk már a jegyekre alig tudjuk összeszedni a pénzt, így olyankor beérjük egy zacskó M&M’s-szel, amíg pedig kezdődik a film elszórakoztatjuk magunkat azzal, hogy próbáljuk beledobni a cukrokat a másik szájába. Egyszer amúgy már a jegyre se volt elég pénzünk, mert nem tudtuk, hogy felemelték az árakat, így már épp álltunk volna ki a sorból, mikor legnagyobb megdöbbenésünkre egy hatvan év körüli néni odalépett hozzánk, és Szabi kezébe nyomott egy ezrest, mondván „aztán jól bánjál ezzel a lánnyal”.

- Mit kérsz? – fordult felém Theo, miközben próbáltam előbányászni a pénztárcámat a táskámból, hogy egyáltalán rájöjjek, mégis mi jöhet szóba. – Ne szórakozz már! – intett le a fiú, mikor meglátta, hogy mit csinálok. – Meghívlak.

- Köszi – mosolyodtam el halványan.

Egyébként ezek után azon lamentáltam, hogy vajon mekkora összegért illik berendelni a moziban, ha a másik fizeti. Alapvetően Theo állta a jegyeket, ami már ezerötszáz, hozzá pedig még rendeljek is valamit… tiszta lehúzó vagyok. Végül kitaláltam, hogy egy kis popcorn és egy mentes ásványvíz nem lehet annyira egetverően drága, így leadtam a rendelésem.

- Jaj, Hanna – nevette el magát a srác, majd odalépett a pulthoz és természetesen teljesen mást rendelt nekem, mint amit kértem.

A film amúgy tetszett, bár tipikusan az az egyszer nézhető kategória. A szellemes beszólások vitték el a hátukon az egész történetet, de határozottan humoros volt, ami sosem hátrány egy vígjátéknál. Ami pedig külön pozitívum, hogy Theo tartotta a szavát, így semmilyen romantikusabb résznél nem próbálta meg letaperolni a combomat, nem igyekezett a karfán megfogni a kezemet, ahogyan nyújtózkodásnak álcázott átöleléssel sem próbálkozott, pedig esküszöm, hogy minden percben arra számítottam, hogy meg fogja szegni az ígéretét. Mondjuk egy-két tényleg véletlennek álcázott érintésért nem szóltam volna, Theo menthetetlenül jó fiú volt.

- A suli zenekara fellép a környéken. Ott vannak Szabiék is, nem ugrunk be?  - vetettem fel, miközben megálltunk a villamos megállóban.

- Felőlem mehetünk – bólintott rá a srác. – Milyen zenét játszanak? – próbált beszélgetést kezdeményezni, én pedig az alkunk értelmében készségesen kaptam a lehetőségen.

Nevetve szálltunk le a villamosról, ugyanis Theo bemutatta, hogy mégis mennyire tehetséges operaénekes lenne. A jármű összes utasa meghökkenve nézett ránk, és tekintetükből tökéletesen kiolvasható volt, hogy ha a fiú még egy hamis hangot kiprodukál magából, akkor, ha akarunk, ha nem, a következő megállóban repülni fogunk a villamosról. Biztos, ami biztos alapon tenyeremet Theo szájára tapasztottam, aki erre bevetette a macsó szemöldökhúzogatását, én pedig nem bírtam tovább, és röhögő görcsöt kaptam. Szerencsére a következő megálló számunkra a végállomás volt, így a szemrehányó pillantásoktól kísérve leszálltunk, majd megindultunk a bár felé.

- Na, ki vagyok? – takartam el kesztyűs kezeimmel Szabi szemeit, mikor észrevettem a pultnál.

- A félhülye lakótársam? – kérdezett vissza a srác, mire csak összeborzoltam műgonddal beállított tincseit. – Hé! – kérte ki magának azonnal.

- Rendelsz nekem valamit? Addig bemutatom Theo-t Kristóféknak.

- Persze, menj csak Baba, ott ülünk a sarokban – bökött fejével jobbra.

Mikor odaértünk az asztalhoz, hálát adtam annak, hogy Kristóf hetero, különben egy olyan ember nem lett volna, aki képes egy értelmes mondatot kinyögni. Bogi és Vanda egyöntetűen sóhajtottak fel, míg Bálint a szomszéd asztalnál ülő lányokat fűzte, így fel se tűnt neki, hogy megérkeztünk. Vivi szokásához hűen a táncparkettet színesítette, így maradt Kristóf, aki igen hamar egy hullámhosszra keveredett Theo-val. Idő közben a lányok is összekapták magukat, mondjuk szegény Bogin ez sokat nem segített, ugyanis mivel ő németes osztályba jár, nem igazán tudott kommunikálni Theo-val, maximum addig terjedt a szókincse, ami az angol sorozatnézésből rá ragadt.

- Tessék, itt az italod – vágta le magát mellém Szabi.

- Köszi – vettem át a felém nyújtott poharat, majd belekortyoltam a kékszínű koktélba.

- Milyen volt a mozi?

- Jól éreztem magam – vontam meg a vállam. – A film nem volt nagy szám, de jót dumáltam Theo-val.

- Csak dumáltatok? – vonta fel a szemöldökét Szabi.

- Ezt nem fogom veled megbeszélni – nevettem fel kínomban, mert oké, hogy a fiú a legjobb barátom, azért vannak témák, amikről az ember inkább lányokkal szeret elcsevegni.

- Gyanús nekem ez a Theo gyerek – húzta össze résnyire a szemét Szabi. – Élvezi Kristóf alpári stílusát… nagyon gyanús!

- Kristóf nem a te legjobb barátod? – nevettem fel hitetlenül. – Pont ugyanolyan alpári vagy, mint ő.

- Hát, ez az Baba! – csettintett egyet lelkesedésében. – Pont az olyan srácokat nem engedem a közeledbe, mint én.

- Most komolyan beismered, hogy egy seggfej vagy? – lepődtem meg.

Szabi csak vigyorogva megvonta a vállát, majd váratlanul elkapta a kezem, és egy határozott mozdulattal talpra állított. Értetlenül meredtem rá, mire csak felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy figyeljek. Továbbra se volt világos, hogy mégis mit akar, és már épp ott tartottam, hogy egy „hülye” kíséretében visszaülök az asztalhoz, mikor egyszer csak az addig játszott számnak a refrénje következett, és leesett, hogy a „mi” dalunk szól. Tudom, szerelmespároknak szoktak dalaik lenni, de ettől függetlenül Szabinak meg nekem is van egy. Mikor a srác megkapta a kocsiját, kitűzte célul, hogy az első hét alatt mindennap kétszázötven kilométert vezet zsinórban, és hát ehhez ki is lenne megfelelőbb útitárs, mint én. Minden egyes nap levezette a távot, és minden egyes nap ugyanazt a rádiót hallgattuk. Volt egy szám, amit nem viccelek, minden órában leadtak. Naná, hogy a negyedik alkalommal már fejből tudtuk a szövegét, így mikor az a dal jött, valamelyikünk feljebb tekerte a hangerőt, majd teli torokból nekiálltunk énekelni. Igen, eddig nagyon igyekeztem nem leírni a szám címét, mert olyan rohadt távol áll az ízlésemtől, mint Makó Jeruzsálemtől, de hát itt az ideje, hogy bevalljam, hogy ez a dal, nem más, mint: Kis Grófo – Mert a nézését meg a járását. Nem vagyok egy mulatós párti, de mikor az ember egymás után ennyiszer hallja, akaratlanul is beleivódik a szövege a fejébe, és csak úgy random eszébe jut, arra sarkalva az embert, hogy elkezdje énekelni. Így lett ez a mi dalunk Szabival.

A fiút követve hamarosan már a táncparkett közepén találtam magam, majd totál hülyét csinálva magunkból elkezdtünk össze-vissza ugrálni, miközben szigorúan üvöltve skandáltuk a szöveget. A környékünkön álló, meglehetősen részeg srácok mondjuk értékelték a lelkesedésünket, hamarosan már valami teljesen ismeretlen, de cserébe totál kiütött srác borult a nyakamba, és biztosított arról, hogy az én nézésem, na meg a járásom, az valami fantasztikus, de csak a csípőm ringása az igazi. Bár a bók roppant mód szíven ütött, azért értékeltem, hogy Szabi arrébb irányította taj részeg udvarlómat, majd sajnos a számnak vége lett, és valami nyálas, lassú, romantikus dalba csapott bele a banda, mi pedig jobbnak láttuk lelépni.

Az asztalnál Kristóf és Theo továbbra is remekül elvoltak, Vivi pedig idő közben visszatért és épp előadott egy „hogy csalhattál meg” drámát Bálintnak, akinek már pont sikerült az ujja köré csavarni az egyik lányt. Természetesen utóbbi a váratlan „barátnő” érkezésére lelépett, Bogi és Vanda pedig dőltek a srác égése láttán.

A buli hamarosan leülepedett, úgyhogy jobbnak láttuk távozni. Kivételesen Szabi mindenféle női társaság nélkül hagyott el egy szórakozóhelyet, amiért persze meg is kapta a haverjai beszólásait, mondván kijött a formából. Ezt persze a srác nem hagyhatta szó nélkül, gondolkodás nélkül leszólított egy kirakatot bámuló lányt, aki amint meglátta a piszkosszőke tincseket, illetve a csodaszép kék szemeket, teljesen a fiú hatása alá került. Csak a szemet forgattam Szabi csajozó szövegét hallgatva, mindenesetre a lányka igen hamar felült a srác bókjainak, így rövid úton már eggyel kevesebben folytattuk utunkat haza. Kétségem se volt afelől, hogy másnap reggel ismét találkozni fogok a vörös lánykával, csak feltehetőleg egy-két ruhadarab mínusszal…

- Bejöhetek? – kopogott valaki az ajtómon, mikor már pizsamában bevackoltam magam a paplan alá.

- Gyere – szóltam vissza, és mikor megláttam Theo-t, csak akkor vettem észre, hogy annyira megszoktam az angol társalgást, hogy már fel sem tűnt, hogy nem magyarul szóltak hozzám. – Mit szeretnél? – ültem fel mosolyogva.

Az megint más kérdés, hogy majdnem azzal a lendülettel visszafeküdtem, ugyanis roppant mód meglepett, hogy a srác mindössze egy fehér bokszert visel, ami egyébként elképesztően kihangsúlyozta napbarnította bőrét. Jó, a bőrszíne semmi nem volt a kidolgozott hasizomhoz képest, ráadásul az egész megjelenésére csak rátett egy lapáttal a nap folyamán kissé összekuszálódó, fekete, szembelógó haja. Bármilyen alsónadrág reklámban el tudtam volna képzelni abban a pillanatban, ami pedig még szomorúbb, hogy történetesen az ágyamba is tökéletesen bele tudtam látni. Úristen, kezdek becsavarodni!

- Csak ez nálam maradt – mutatta fel a mozijegyemet. – Mondtad, hogy gyűjtöd őket – lépett közelebb, mire orromat megcsapta tusfürdőjének illata, amitől ismételten közel kerültem ahhoz, hogy leforduljak az ágyamról. Mégis mi a francért van ennyire bódítóan jó illatuk a férfi tusfürdőknek?

- Köszi, aranyos vagy – simítottam zavaromban tincseimet a fülem mögé, majd kinyúltam a jegyért, amit aztán az éjjeliszekrényem fiókjába süllyesztettem a többi közé. – Amúgy, jól érezted magad a srácokkal? – tudakoltam.

- Nagyon jó fejek – bólogatott, miközben letelepedett az ágyam szélére. – Az előző családnál ahol laktam, egyedül a hat éves kislánynak volt stílusa…

Innentől kezdve pedig csak beszélgettünk. Theo egy idő után kényelembe helyezte magát mellettem, egész konkrétan úgy elterpeszkedett az ágyon, hogy semmi esélyem se volt arra, hogy fedetlen karjaink ne simuljanak össze. Mondjuk nem mintha akartam volna, mármint igazából nem is tudom. Szóval határozottan kellemes volt ott feküdni Theo mellett, viszont énem egyik túlzottan domináló, büszke része meg akarta nyerni azt a fogadást. Agyam folyamatosan ismételgette, hogy a fiú is mindössze a győzelemre hajt, és minden egyes érintése mindössze egy eszköz a cél felé. A gond csak az, hogy annyira szívesen bedőltem volna az átlátszó trükkjeinek. Hogyha csak egy kicsit is megszegte volna a szavát azzal kapcsolatban, hogy nem próbálkozik be, gondolkodás nélkül sétáltam volna bele a csapdába. De Theo állta az ígéretét, a haveri dumáláson kívül semmi nem történt, egy idő után pedig sikerült megszoknom a fiú közelségét, és valamikor kettő fele elnyomott az álom.

 

Mivel Karácsony van meg minden, ezért ezúttal kicsit hosszabb részletet hoztam a folytatásból! Remélem nem bánjátok! :)

 

" - Szabi, azonnal add vissza! – pattantam fel, de tekintettel arra, hogy a srác magasabb nálam, na meg arra, hogy a tömegben remekül el tudott iszkolni előlem, esélyem se volt.

- Mi a fasz? – hallottam ma már másodjára a sráctól, mire csak leroskadtam az ülésre, és megszégyenülésemben a tenyerembe temettem az arcomat. – Csak ha az alkalom kívánja? – olvasta fel hangosan a számára kritikus pontokat, amit persze az egész villamos néma csendben hallgatott, leszámítva egy-egy kuncogást. Fantasztikus… - Na, adok én neki csipke bugyit!

Ekkor jött az a rész, amikor már Theo nem velem levelezett, csak hát erre ő nem jött rá, így egy roppant férfias beszélgetést folytattak le Szabival, az én nevemben. Hát nem csodálatos?"