Tavaszi Feljegyzés #8

Sziasztok! :)

Kicsit késői órában, de ma is hoztam a részt :)  A csúszás oka, hogy ma végre valahára találkoztunk Mercivel (ő az a tüneményes teremtés, aki bétázza a történeteimet), és hát eléggé elrepült az idő.

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

8. Fejezet

- Szabad a fürdő, cica – lép be a vendégszobába Drew, mire magamra erőltetek egy mosolyt, és igyekszem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

- Miért nem lepődöm meg azon, hogy te nem az a pizsamás típus vagy? – élcelődöm, mert természetesen a srác mindössze egy bokszerben feszít. Magamutogatás felsőfok…

- A tiszteletedre vettem egyáltalán alsónadrágot – világosít fel, majd látva, hogy sikerült zavarba hoznia, megajándékoz azzal a pofátlan vigyorával.

Már épp mondanék valamit, mikor a telefonom egy pittyenéssel jelzi, hogy üzenetem érkezett. A lelkesedés bárminemű jelenléte nélkül veszem kézbe a készüléket, aztán miután elmotyogok magamban három fohászt, feloldom a képernyőt. Az SMS anyától érkezett, és bár egyelőre fogalmam sincs arról, hogy mégis mi áll benne, a gyomrom már most a harmadára zsugorodott, a torkomban pedig akkora gombóc képződött, hogy lassan fizikai fájdalmat okoz nyelni. Lehet, hogy jobb lenne nem tudni, hogy mit írt. Épp elég kínos lesz a holnapi beszélgetés, legalább az estémet nem vágja tönkre.

- Anyukád az? – olvas a vonásaimból Drew, mire csak egy aprót bólintok. – Jobb túlesni rajta – tanácsolja. – Ha nagyon szörnyű, benne vagyok egy bú felejtő szexben – ajánlja fel, és valahogy olyan aranyosan próbál felvidítani, hogy önkéntelenül is felnevetek.

A fiú elégedetten szemléli, hogyha csak egy másodperc erejéig is, de sikerült felvidítania, majd közelebb lép, és jelentőségteljesen a telefonom irányába biccent. A burkolt célozgatásért kap tőlem egy fintort, de ettől függetlenül persze tudom, hogy igaza van, így nem túl nagy meggyőződéssel, de rányomok az apró üzenet ikonra. Drew közben nem igazán zavartatva magát mögém lép, és állát a vállamon megtámasztva, simán elolvassa az amúgy privát beszélgetésem. Máskor talán szóvá tenném neki, hogy ez nem egészen így működik, de most kivételesen szemet hunyok a dolog fölött, és inkább megpróbálok annyi bátorságot önteni magamba, hogy ne csak bámuljam a képernyőn álló szavakat, hanem fel is fogjam őket.

„Tudod, nem is tudom, hogy mi fáj jobban. Az, hogy szemrebbenés nélkül hazudtál nekem, vagy az, hogy miután ez kiderült, nincs benned annyi, hogy magadtól felhívj. Legalább most már azt tudjuk, hogy a genetika minden nevelés ellenére kiütközik… Apád gyáva jelleme előbukkant. Javaslom, hogy holnapig találj ki egy épkézláb magyarázatot a miértre, Roxane. Vagy hívjalak inkább Brooke-nak? U.I: Apáddal is beszélni akarok!”

Áucs. Hát, nem számítottam „nem lesz semmi baj, mindent megoldunk együtt” üzenetre, de azért ennyire szemrehányó sorokat sem vártam. Az pedig, hogy párhuzamot vont apa és köztem jellemből, egész egyszerűen bánt. Komolyan őt fedezte fel bennem? Elhiszem, hogy dühös, de tényleg ezt tudta a fejemhez vágni? Összehasonlít azzal az emberrel, aki elhagyott? Aki minden szó nélkül kilépett az életemből? Aki képes volt gyakorlatilag megzsarolni, csak hogy elérje a célját? Komolyan ilyen lennék? Ezt látja bennem? Nálam jobban senki nem tudja megvetni az apámat, és a tudat, hogy anya szemében most egy vagyok vele, elképesztően fáj. Még akkor is igazságtalannak érzem a szavait, ha neki fogalma sincsen az egész hátteréről. Utóbbiról nem tehet, én nem avattam be, és valóban nem volt bennem annyi, hogy felhívjam, miután beszéltem Grace-szel. Kereshetnék rá kifogásokat, de igaza van. Azért nem hívtam fel, mert gyáva voltam hozzá. De mind ezek ellenére nem érzem igazságosnak a szavait. Nem érzem fairnek azt, hogy egy napon emlegeti az én bűnömet és apáét. Sőt, haragszom rá! Ha én gyáva vagyok, akkor ő is az. Gyáva, hogy ezt vágja a fejemhez, holott ő maga képtelen szembenézni a múlttal. Soha nem volt benne annyi, hogy beszéljen róla. Soha nem mondta el, hogy mi történt. Ő is jött az „apáddal ebben állapodtunk meg” szöveggel, meg a „minden rendben lesz” és „ennek így kellett lennie” maszlagokkal. Soha nem tekintet egyenlő félnek ebben a kérdésben. Régen nyilván azért nem, mert nem is voltam az. Egy gyerek voltam, akinek egyik napról a másikra eltűnt a fél családja. Aki gyerekes naivitással ült le újra meg újra az íróasztal elé, és nekiállt rajzolni az apjának, mert hitt abban, hogy ez elég ahhoz, hogy visszaszerezze. Aki órákig nyüstölte az anyját, hogy hívják fel a testvérét, mert hallani akarta a hangját, és aki utána egy teljes hétig álomba sírta magát, amiért senki nem vette fel a telefont. De aztán felnőttem. Megtanultam nem előhozni a témát, mert megértettem, hogy nem csak nekem fáj, hanem anyának is. Nem emlegettem, szimplán csak bíztam abban, hogy egyszer elég erős lesz ahhoz, hogy elmondja a teljes történetet, hogy felszakítsa a sebeket. De soha nem tette.

- Lehetne rosszabb is – töri meg a csendet Drew, mire gúnyosan felhorkantok.

- Apámhoz hasonlítottak. Mondj rosszabbat! – fordulok felé, és mivel állát még mindig a vállamon nyugtatja, hirtelen olyan közel kerülnek ajkaim az övéihez, hogy a szívem kihagy egy ütemet.

- Ha ennyire nem szereted apukádat, miért segítesz neki? – kérdezi.

- Hogyhogy miért? – értetlenkedem. – Hát anya kezelése miatt.

- Hogy jön ide anyukád? – veszíti el teljesen a fonalat, bennem pedig ekkor áll össze a kép. Drew-nak fogalma sincs arról, hogy mégis miért mentem bele ebbe az egészbe.

- Apa tudta, hogy anya beteg – magyarázom, miközben szembe fordulok vele. - Mivel magamtól nem akartam Brooke helyébe lépni, azt mondta, hogyha megteszem, akkor kifizeti anya kezelését. Nem mertem nemet mondani, Drew – csóválom meg a fejem. – Sosem bocsátottam volna meg magamnak – vallom be, és magam sem tudom, hogy miért, de könnyek kezdik el szúrni a szememet. – És tudod bánt. Bánt, hogy próbálom helyre rakni az életünket, és még én vagyok a szar alak – buknak ki belőlem a szavak, bár hogy a srác mennyit ért belőlük, arról fogalmam sincs, ugyanis mondatom vége szinte kivehetetlen elcsukló hangom miatt.

- Hé, cica… - von gyengéden magához a fiú, és kedves gesztusával eléri, hogy a maradék tartásom is a semmi váljon.

Tényleg nem tudom, hogy mégis mi váltja ki belőlem a sírást, de hirtelen úgy érzem, hogy túl sok mindennel kell megbirkóznom. Még azon se tudtam túl tenni magám, hogy apám mindössze azért keresett fel tizenegy év után, hogy ne bukja be azokat a rohadt szerződéseit, és erre most még a nyakamba szakadtak anya szavai is. El kellett volna neki mondanom. Joga volt tudni. De tudom, hogy azt mondta volna, hogy eszembe ne jusson belemenni az ajánlatba. Azt mondta volna, hogy majd megoldjuk. Mindig ezt mondta. De van az a pont, amikor ez már nem elég. Amikor hiába teszel meg mindent, nem te irányítod az életed. Amikor a puszta akarás és küzdés kevés. És ilyenkor tudni kell felülemelkedni a büszkeségen.

- Nem vagy szar alak, cica. Hallod? – simít végig gyöngéden a hátamon Drew. – Anyukád meg fogja érteni, hogy miért nem mondtad el neki. Apád pedig bekaphatja – teszi még hozzá, és heves szavait hallgatva, arcomon átsuhan egy halovány mosoly. – Mégis mekkora tetű már? – kezdi magát belehergelni, mire csak szorosabban ölelem át, elérve, hogy magában tartsa a további sértéseit. Nem arról van szó, hogy nem hallgatom szívesen apám pocskondiázását, csak egész egyszerűen most inkább arra van szükségem, hogy megnyugtasson.

Hosszú percekig állunk néma csendben a szoba közepén, Drew apró mintákat rajzol ujjaival a hátamra, miközben én fejemet a nyakába fúrom, és minden mást kizárva a fejemből egyes egyedül tusfürdőjének markáns, mégis lágy illatára fókuszálok. Orromba felkúszik egy könnyed, citrusos aroma, ami mintha mentával keveredne, és az egész egyveleget felperzseli valami beazonosíthatatlan, de határozottan kellemes, erőteljes illat. A fiú karjai között rám talál a harmónia, ami elég megnyugvást ad ahhoz, hogy hamarosan arcomon lepergő könnyeimet nem követik már továbbiak, a légzésem is szabályossá válik, szívverésem pedig összehangolódik a srácéval, tovább erősítve bennem azt az érzést, hogy minden rendben van.

- Kifizetem azt a kezelést, cica – töri meg a némaságot Drew, szavai hallatán pedig automatikusan kibújok az öleléséből, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Ne hülyülj már! Ez nem egy kebab, hogy csak úgy kifizesd – csóválom meg a fejem.

- Nem érdekel – ránt egyet a vállán. – Megérdemled, hogy egy kicsit a saját álmaidért élj. Menj vissza zongorázni, írj dalokat, vagy amit akarsz. Csak azt csináld, amit te szeretnél, ne pedig azt, ami ahhoz kell, hogy helyre rakd, ami önhibádon kívül elromlott.

- Ez nem így működik Drew – vetem ellen azonnal. – Aranyos vagy, de nem fogadhatom el.

- Akkor vedd kölcsönnek. Majd visszaadod, ha tudod – alkudozik, és elszántságát látva egy pillanatra majdnem megint elsírom magam. Ennyit arról, hogy Drew Williamst kizárólag Drew Williams érdekli.

- Már aláírtam a szerződést. Ha ki is fizetnéd, kötelességem végig csinálni ezt a hat hetet. Akkor legalább már apa is perkáljon – zárom le a vitát, és bár szemmel láthatóan a fiú közel sem hagyná ennyiben, mutató ujjamat az ajkaira helyezve jelzem, hogy kár próbálkoznia. – Köszi, hogy meghallgattál – ajándékozom meg egy mosollyal, majd egy lágy puszit lehelek az arcára, aztán felkapom az ágyon pihenő törülközőt, és elsietek a fürdőbe.

~ ~ ~

- Mi ez rajtad? – támad le apa köszönés gyanánt, miközben értetlenül pillant végig kissé szokatlan öltözetemen.

Szóval az úgy volt, hogy reggel annyira remegett a kezem, hogy az ölembe borítottam a kávét, ami teljesen tönkre vágta a farmer sortomat, a felsőmről nem is beszélve, és mivel Drew-nál töltöttem az estét, ezért a fiú ruhatárából öltöztem végül fel. Mivel a legtöbb nadrágjának egy szárába is belefér mind a két lábam, ezért végül mindössze egy viszonylag bő inget kaptam magamra, amit aztán a srác egyik övével megkötöttem a derekamon, egyfajta ruha hatást kölcsönözve neki. Az más kérdés, hogy ezt a bizonyos hatást nem sikerült maradéktalanul elérni, így kicsit érdekes lett a végső összeállítás, főleg, hogy egyébként egy piros-fekete kockás inget sikerült kiválasztanom, az egyébként lila színű edzőcipőmhöz. De sebaj… Holnap tuti címlapon leszek az idétlen szerelés miatt, hiszen legalább tíz újság fotósa kapott lencsevégre, mikor reggel kéz a kézben kiléptünk Drew házából. Döbbenetes, hogy ezeknek nincs jobb dolguk, mint egész éjjel arra várni, hogy mikor jövünk már végre ki. Nincs magánéletük, vagy valami?

- Drew ingje – vetem végül oda hanyagul a választ.

- Miért van rajtad Drew ingje? – szalad fel apa szemöldöke, közben pedig pillantását az említettre szegezi, mintha minimumom a srác bámulása választ adhatna a kérdésére.

- Közöd? – jön elő bájos stílusom, és válasz helyett inkább megindulok a kórház felé.

- Cica nálam aludt – felel végül Drew. – Tök jót sztorizgattunk a szemét apákról – teszi még hozzá szemrebbenés nélkül, mire mondjuk nekem a földbe gyökereznek a lábaim, és szemmel láthatóan apában is elakad a levegő félúton. – Megsúgom, az ő sztorija nyert – folytatja zavartalanul a srác, majd tenyerét a derekamra csúsztatja, és jelzés értékűen tovább tol az ajtó felé.

Apa pillantása szinte lukat éget a hátamba, de nem fordulok meg. Egyfelől azért, mert semmi kedvem egy kínos apa-lánya csevejhez, másfelől pedig azért, mert képtelen vagyok letörölni az arcomról az elégedett vigyort. Eddig se volt kétségem afelől, hogy Drew tökös egy srác, bár azért azt nem gondoltam volna, hogy apámnak is beolvas szemrebbenés nélkül. És meg kell hagyni, jól esik, hogy kiállt mellettem. Most akár még egy tízest is hajlandó vagyok megajánlani… Ó basszus, de még milyen tízest!

- Roxie! – üti meg fülemet egy oly jól ismert hang, a következő pillanatban pedig konkrétan nekiesem a mögöttem haladó Drew-nak, ugyanis Grace olyan erővel ugrik a nyakamba, hogy képtelen vagyok megállni a lábamon. – Annyira hiányoztál! – szorít magához, és bár olyan erővel ölel, hogy lassan oxigénhiány fog jelentkezni nálam, azért készségesen viszonzom a gesztust.

- Te is hiányoztál, Grace – simítom meg a hátát, majd egy nagyon picit hátrébb lépek, hogy alaposabban is szemügyre vehessem a lányt.

- Á, szóval te lennél a sokat emlegetett Grace – szólal meg természetesen Drew. – Határozottan nem a gyorsan felejthető kategória – teszi még hozzá vigyorogva, mire persze én lábon taposom, barátnőm pedig teljesen megbabonázva mered rá. Pfff… - Drew Williams – nyújt kezet a lánynak, mintha minimum nem tudná, hogy kivel is áll szemben.

- Grace Peazer – rebegi barátnőm, miközben remegő tenyerét a fiúéba csúsztatja.

- Örülök, hogy találkoztunk – kacsint rá a srác, és már épp jönne a védjegyévé vált hajba túrás, mikor nem túl diszkréten beállok közéjük, és karon ragadva barátnőmet, megindulok anya kórterme felé.

Látatlanban is tudom, hogy Drew arcán ott ül az önelégült vigyora, ahogyan afelől sincsenek kétségeim, hogy két mondatába se kerülne, hogy teljesen az ujja köré csavarja Grace-t. Ennyit arról, hogy tízes! Továbbra is csak egy öntelt hólyag…

Természetesen mikor odalépünk anya kórterme elé, már nem Grace és Drew újdonsült párosa a legnagyobb problémám, sokkal inkább az előttem álló beszélgetés. Bár este számtalanszor átgondoltam magamban, hogy mégis mit fogok mondani anyunak, a bátorságom egyre jobban kezd semmivé foszlani. Mi van akkor, ha nem fog megérteni? Ha esetleg azt mondja, hogy így nem kell neki a kezelés? Ha teljesen feleslegesen mentem bele ebbe az egészbe, és mindössze annyit értem el vele, hogy összevesztem az egyetlen családtagommal, aki mindig ott volt nekem. Nem vagyok kész arra, hogy elveszítsem az egyetlen fix pontot az életemben. Nem állok készen arra, hogy egyedül maradjak.

- Bemenjek veled? – kérdezi támogatóan Grace, mikor már három perce állok némán az ajtó előtt.

- Úgy is kiküldene – húzom keserű mosolyra a számat. – De köszi, hogy jöttél – ölelem meg. – Tényleg hiányoztál – motyogom a vállába.

- Még szép, hogy jöttem. Ki nem hagytam volna, hogy találkozzam Drew-val – súgja a fülembe szórakozottan, mire persze bosszúból meghúzom egyik fekete hajtincsét. – Na, tudod, hogy miattad jöttem – néz rám szemrehányóan. – Hajrá – tol bátorítóan az ajtó elé.

Egy mély levegő kíséretében lenyomom a kilincset, majd már épp hátat fordítanék ijedtemben ennek az egésznek, mikor Drew nemes egyszerűséggel belök az ajtón. Persze vetek rá egy csúnya pillantást a vállam fölött, mire ő szimplán vissza vigyorog, aztán fejével int, hogy itt az ideje helyre tenni a dolgokat. Nem túl lelkesen, de eleget teszek az utasításnak, becsukom magam mögött az ajtót, majd odalépek a három ágy egyikéhez.

Anya néma csendben szemlél, mindössze annyival reagál az érkezésemre, hogy ülő helyzetbe tornázza magát. Szemmel láthatóan arra vár, hogy én indítsam el a beszélgetést, de momentán képtelen vagyok rá, ugyanis anyu egyáltalán nem úgy fest, mint ahogy az emlékezetemben élt. Arca beesett és sápadt, szemeiből süt a megtörtség. Kontyba fogott haja mintha megritkult volna, karjai erőtlenül, és a normálisnál jóval vékonyabban pihennek a paplanon. Szinte látom a csontjait…

- Szia – súgom halkan, valahogy félek attól, hogy egy hangosabb szóval összeroppantom. Annyira törékenynek tűnik.

- Hallgatlak – felel ridegen, és ha csak egy másodperc erejéig is, de olyan dac csillan meg a szemében, mint régen. Bár ez számomra egyáltalán nem üdvözítő, de valahogy mégis megnyugtat, hogy egy pillanatra élet költözött a tekintetébe.

- Igazad van, nem lett volna szabad hazudnom – ismerem el, és bár legszívesebben leszegett fejjel mondanám tovább, agyam arra sarkall, hogy álljam anya pillantását. Nem akarom, hogy gyávának tartson. – Mikor apa megkeresett, nemet akartam mondani. Talán azt is kellett volna – folytatom –, de azt mondta, ha eljátszom Brooke-ot néhány hétig, akkor kifizeti a gyógyszereidet.

- Mit mondott? – csattan anya hangja élesen, és bár ezúttal dühe nem rám irányul, mégis összerezzenek ijedtemben.

- Először felajánlotta, hogy kifizeti az egyetememet, majd mivel ezt elutasítottam, azt mondta, hogy kifizeti a kezelésed – mártom be apát, mert bár gyerekes dolog, de jobb másra hárítani a felelősséget. – Belementem – vonom meg hanyagul a vállam.

- Hogy mehettél ebbe bele, Roxane? – támad le rögtön anya. – Van róla fogalmad, hogy ez mennyire megalázó nekem? Nincs szükségem apád segítségére! Tizenegy évig megoldottam egyedül mindent, ezután is megleszünk nélküle!

- De nem oldod meg, anyu! – csattanok fel én is. – Tedd félre azt a nyamvadt büszkeséged, és fogadd el, hogy nem tudsz mindent irányítani! Nem fogom végignézni, hogy tönkre mész egy olyan betegségben, ami egyébként gyógyítható. Lehet, hogy apa egy alattomos féreg, de megadta a lehetőséget arra, hogy változtassak az életünkön, és én élek is vele. Nem kell egyetértened a döntésemmel, haragudhatsz rám, felőlem gyűlölhetsz is, nem érdekel. De nem fogok tétlenül arra várni, hogy mikor veszítelek el téged is.

Anya csendesen néz, szemmel láthatóan sikerült egy picit megingatnom. Ha nem is győztem meg maradéktalanul, annyit mindenesetre elértem, hogy egy kicsit az én szemszögemből is lássa a dolgokat. Kétségem sincs afelől, hogy fordított helyzetben ő is aláírta volna azt a szerződést. Egész egyszerűen van az a pont, mikor a személyes sérelmeink eltörpülnek amellett, amit elérhetünk. És számomra ez egy ilyen pont volt.

- Sosem gyűlölnélek, kicsim – szólal meg végül lágy hangon, és valahogy annyira elesett ebben a pillanatban, hogy könnyek szöknek a szemembe, majd nemes egyszerűséggel a nyakába borulok, és szorosan magamhoz ölelem.

- Miért mondtad azt, hogy minden rendben van veled? – kérdezem, miközben még mindig ölelem. – Egyáltalán nem vagy rendben…

- Ennyire rosszul festek? – nevet fel keserűen.

- Ne terelj! Látom, hogy nem vagy jól.

- Ez csak az új gyógyszerek mellékhatása. Az orvosok mondták, hogy az első napokban a szervezetem még nem tud velük mit kezdeni, de utána az immunrendszerem erősebbé válik a betegséggel szemben – magyarázza. – Azért mondtam, hogy minden rendben, mert végre boldognak tűntél kicsim – simít végig az arcomon. – Tényleg, mi van azzal a Dominic fiúval?

- Anyu, Dominic nem létezik – vallom be. – Mármint létezik, de nem Dominicnak hívják. Hanem Drew-nak. És igazából nem teljesen olyan, mint akiről meséltem. Mármint akkor úgy tűnt, hogy bejön a srác, de erről szó sincs. Szóval Dominic bejön, de Drew, na, ő nem. Persze Dominic igazából nem létezik, szóval csak Drew van, aki néha egész úgy viselkedik, mint a képzeletbeli Dominic – hebegem össze vissza. – Ennek nem volt értelme, ugye? – jövök zavarba, mire anyu felnevet.

- A lényeget értettem – simítja meg a hajamat. – Na és a néha bejövős Drew-val mi van?

- Egyáltalán nem bejövős! – védekezem azonnal. – Jó, talán néha tényleg az… Amúgy minden rendben van vele. Itt van ő is – ismerem be. – Épp Grace-t fűzi a folyosón – teszem hozzá kissé szarkasztikusan.

- És ez zavar? – mosolyodik el óvatosan anyu.

- Persze, hogy zavar! Az a srác egy bájgúnár! Komolyan, úgy viselkedik, mint valami kirakati majom. Annyira oda van magától, hogy ha az önimádattal energiát lehetne termelni, a Föld tíz évnyi áramellátása meg lenne oldva… Jó, nem azt mondom, hogy rosszul néz ki, azért attól messze van, de azért túlzás, hogy ennyire körbe rajongják.

- De ha ennyire szörnyű ez a fiú, akkor hogy lehet, hogy néha mégis bejön? – értetlenkedik anyu.

- Mert Drew Williams ilyen. Mikor már háromszor a falra másztál tőle, akkor vált egyet, és azzal a piszok édes mosolyával elfelejtett veled mindent. Az ember képtelen nem élvezni a figyelmét, és bár éjjel-nappal az agyadra megy, egyszer csak azon kapod magad, hogy minden idegesítő dolga ellenére, de egész jó társaság. És tetszik neked benne az, hogy kinyitja az ajtót, hogy bármikor képes felvidítani, hogy a maga idióta stílusában, de támogat, hogy bár úgy érzed, hogy magán kívül nem érdekli más, mégis odafigyel rád. És ilyenkor képes vagy eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha megcsókolna. Ez az egyik módja annak, hogy bejöjjön – magyarázom. – A másik, hogy össze vagy vele zárva órákig egy fehérnemű fotózáson, és szembesülsz azzal, hogy milyen piszok jó felsőteste van – vallom be, mire anyu felnevet.

- Mindent értek – bólint még mindig nevetve.

- Tényleg nem tudom, hogy csinálja… Még a szobában sincs, és mégis ő van a középpontban – túrok kínomban a hajamba.

- Hidd el, ehhez csak az igazán jó pasik értenek – vonja meg a vállát anyu. – Viszont van egy nagyon jó módszer arra, hogy ne rágódjunk mindig azon, hogy mégis mi lenne, ha egy kicsit átadnánk az irányítást.

- És mi lenne az? – kérdezem szkeptikusan, mire anya közelebb hajol, majd cinkosan a fülembe súgja a választ:

- Hagyd, hogy elcsábítson.

Hitetlenül meredek anyára, mire ő amolyan „ez van, nincs mit tenni” stílusban széttárja a karjait.

- Most vagy fiatal Roxie, élvezd ki! Ha már megtörtént ez az egész, akkor legalább hozd ki belőle a legtöbbet.

Csak bólintok, és bár még szívesen elbeszélgetnék anyuval, kinyílik a kórterem ajtaja, és apa lép be a szobába. A kellemes légkör egy másodperc alatt vált hidegháborús övezetté, és csak imádkozni tudok azért, hogy a bomba csak akkor robbanjon, amikor én már biztos fedezékbe húzódtam. Anyu egy pillantással jelzi, hogy négyszemközt szeretné ezt lerendezni apával, mire csak nyomok egy puszit az arcára, aztán megindulok a kijárat felé. Apának egy nézéssel a tudtára adom, hogy jó lesz, ha megválogatja a szavait, majd kilépek a folyosóra, és behúzom magam mögött az ajtót.

Drew és Grace csendesen beszélgetnek, szemmel láthatóan barátnőm idő közben levetkőzte a zavarát, és egész jól egymásra hangolódtak. Ezen mondjuk, nem csodálkozom, mindketten olyan karakterek, akik könnyedén ismerkednek, és képesek gyakorlatilag bármiről elbeszélgetni. Egész egyszerűen süt róluk az életkedv, hogy vidámak, és ezért az emberek szeretnek a közelükben lenni. Én is szeretek.

- Na, mi volt? – fordul felém Grace, mikor észreveszi, hogy kijöttem.

- Megbeszéltük – mosolyodom el, majd tekintetemmel megkeresem Drew-jét, aki erre vigyorogva rám kacsint, amolyan „mondtam én, hogy minden oké lesz” stílusban. – Most viszont ölni tudnék egy kávéért. Kér még valaki?

- Nekem hozz légyszi egyet – rebegteti meg szempilláját barátnőm. – Addig elintézek egy telefont – áll fel, és már meg is indul a folyosó végén álló ablakhoz, hogy nyugodtan beszélhessen.

- Te kérsz? – fordulok Drew felé.

- Aha, de jövök veled – áll fel a srác is, így végül kettesben indulunk meg a büfé felé.

Bár minden folyosón van egy kávé gép, olyan pocsék kávét főznek, hogy inkább megéri plusz két emeletet sétálni. Igazából eredetileg a büfében is ezt a förtelmet adják, de mivel már jó ideje járkálok be anyuhoz, összehaverkodtam a büfésekkel, akik hajlandóak a saját keverős kávé készletükből adni, és hát ég és föld a kettő. Jó, attól ez is messze van, mint amit Brooke gépe főz, de legalább nincs fertőtlenítő íze, nem úgy, mint a folyosóinak.

- Erre – húzom a fiút jobbra, de elég kilépnem a falak takarásából, hogy egy rakat sajtóssal találjam szemben magam.

Bár Drew jó érzékkel vissza ránt, sajnos elkéstünk, ugyanis az egyik riporter nőci észrevesz bennünket, és azon nyomban megindul felénk. A fiú erre rögtön futni kezd, gyanítom az ő fejében is összeállt, hogy ha kiderül, hogy Brooke Evans a rég nem látott anyjánál volt látogatóban, akkor már csak egy pillanat lesz eljutni az eltitkolt ikertesóig, és nekünk végünk. Szerencsére néhány kanyar után kicsit lerázzuk őket, ugyanis a nehéz kamerákkal nem tudnak olyan gyorsan haladni, mint mi, illetve őket valószínűleg nem motiválják olyan apróságok, mint hogy kiderül, hogy ország világ előtt csak eljátszották, hogy szerelmesek, arról nem is beszélve, hogy a kamu kapcsolat női szereplője, az még csak nem is az, mint akit mindenki hisz. Ilyen helyzetben az ember rögtön megtanul olimpiai idő körül futni…

- Gyere! – ránt be egyszer csak a fiú egy ajtón, egész konkrétan a férfi mosdó ajtaján, aztán mielőtt jelezhetném, hogy ez alighanem zsákutca, behúz az egyik fülkébe.

Drew gyorsan bezárja mögöttünk az ajtót, majd felém fordul, és egy pillanatra alighanem mindketten elfelejtjük a minket üldöző sajtósokat, ugyanis felsőtestünk szinte teljesen egybe simul az apró helyiségben. A srác tud hamarabb elvonatkoztatni a kissé intim helyzettől, fejével az apró ablakra bök, mire készségesen felállok a vécé deszkára, és nekiállok kinyitni a nyílászárót. Mivel az ablak magasan van, kénytelen vagyok lábujjhegyre állni, ahogy pedig a magasba emelem kezeimet, felcsúszik a ruhaként funkcionáló ing, remek rálátást biztosítva ezzel Drew-nak a fenekemre. A srác egy elismerő füttyögéssel a tudtomra is adja, hogy remek úriember módjára eszében sincs nem a hátsómat stírölni, és bár más esetben feltehetőleg képen törölném, a média had ráfordul a mosdó folyosójára, így inkább az ablak kinyitására koncentrálok. A zár kicsit akad, de egy erőszakos mozdulatnak hála végül elenged, én pedig nekiállok valahogy feltornászni magam a párkányra. Drew persze készségesen megtámaszt a fenekemnél fogva, ezzel kiérdemelve csúnya pillantásaim egyikét, de ekkor kivágódik a mosdó ajtaja, úgyhogy a szócsata helyett inkább kimászom végre az ablakon.

- Bassza meg! – nyögöm ki, ugyanis a nagy menekülés hevében azt az apróságot elfelejtettem, hogy nem a földszinten vagyunk.

Körülbelül hat méter választ el a földtől, mindössze egy pár centi széles párkány tart még a magasban, ráadásul közben Drew nekiállt utánam mászni.

- Menj már arrébb – szól oda nekem.

- Mégis hova? – sziszegem vissza, de ekkor az egyik szomszédos fülke kivágódó ajtaja észhez térít, és minden mindegy alapon átkapaszkodom a tűzlétrára.

- Azt a kurva… - jön Drew reakciója, mikor a párkányra ér. – Menj föl!

- Miért pont föl? Lent legalább el tudunk szaladni valamerre – kötözködöm azonnal.

- Igen, szóval, ha azt szeretnéd, hogy az egész városon végig kergessenek, akkor nyugodtan menjél le. Csak a hülye mászna itt fel, szóval, ha arra megyünk, akkor remélhetőleg lerázzuk őket – magyarázza halkan, és bár abszolút logikátlannak találom, hogy mi a „csak a hülyék csinálnák ezt” tervet követjük, elkezdek felfelé kapaszkodni.

Körülbelül kettő fokot haladok felfelé, mikor előjön a bepánikolós énem, ugyanis ahogy felnézek, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a létráról elérhető legközelebbi ablak, úgy hogy három emelettel feljebb van. Ez még nem is lenne baj, ha nem lennék már így is jó pár méterrel a föld felett. Jézusom, ha véletlenül megcsúszom, akkor konkrétan meghalok! Már épp rászánom magam, hogy inkább visszamegyek a sajtósokhoz, amikor megérzem, hogy Drew is felkapaszkodik a létrára. Mivel én nem haladtam valami sokat felfelé, ezért a srác mindössze két fokkal van alattam, így felsőteste szinte hozzásimul a lábamhoz, és bár továbbra is méterek választanak el a szilárd földtől, a fiú közelsége minimális biztonságérzetet ad, így összeszedem magam, és folytatom az utat felfelé. Nem tudom, hogy Drew érzi-e rajtam a félelmet, mindenesetre végig szorosan a nyomomban halad, sőt, mikor véletlenül megcsúszom az egyik fokon, olyan gyorsan támaszt meg a hátamnál, hogy kétségem sincs afelől, hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli. A tudat, hogy vigyáz rám mosolygásra késztet, majd mivel egy torokköszörüléssel jelzi, hogy értékelné, ha tovább haladnánk, készségesen feljebb kapaszkodom.

A bökkenő akkor jön, mikor szembesülünk azzal, hogy az ablak, amin eredetileg be szerettünk volna mászni, határozottan zárva van, és mivel lefelé már hosszabb lenne az út, végül egészen a tetőig mászunk. Kész artista mutatvány a létráról átlendülni a tetőt övező párkány fölött, de végül sikerrel vesszük az akadályt.

- Huh, basszus – huppanok le a földre. – Ilyet soha többet!

- Ez még nekem is új volt - ül le mellém a fiú. – De legalább nem tudták meg, hogy kihez jöttünk – teszi hozzá pozitívan.

- Szerinted ki tudják deríteni?

- A kórházak nem adnak ki információkat, téged meg nem láttak anyukáddal, szóval nem hiszem. Inkább attól tartok, hogy beharangoznak egy közös gyereket – közli, mire döbbenetemben majdnem megfejelem a térdemet.

- Jézusom! – hülök el egy másodperc alatt. – Ilyet csak nem írnak! Ugye nem írhatnak ilyet?

- Apukád majd elintézi a sajtót – vonja meg a vállát Drew. – Engem inkább az izgat, hogy hogy jutunk le – vallja be, majd feltápászkodik, és nekiáll keresni egy ajtót.

Utóbbit egyébként meg is találja, csakhogy természetesen zárva van, a telefonjaink pedig nem fognak térerőt, így nagyon úgy fest, hogy fenn ragadtunk. Persze a tűzlétra még mindig a rendelkezésünkre áll, de néhány firkász lenn maradt a kórház ajtaja előtt, hogyha esetleg vissza térnénk, akkor arról értesüljenek, így viszont nincs lehetőségünk észrevétlenül visszamászni. Éljen a sztár élet!

- Tényleg remek ötlet volt felfelé mászni – gúnyolódom. – Minden vágyam volt veled ragadni egy tetőn…

- Alapvetően miattad bujkálunk – veti ellen a srác.

- Hé, nem az én hibám, hogy csak egy nevetséges szerződéssel tudtál összeszedni magadnak egy csajt! – védekezem azonnal.

- Azt szedek össze, akit csak akarok!

- Aha, ezért van egy kamu barátnőd – forgatom meg unottan a szemeimet.

Nem tudom, mi játszódik le a fiú agyában, de a következő pillanatban azon kapom magam, hogy hátam nekifeszül az ajtónak, Drew pedig olyan közel áll hozzám, hogy még egy tűt se lehetne elhúzni közöttünk. A szívem azonnal hevesebb tempóra vált, a levegő teljesen ütemtelenül szakad ki belőlem, pillantásom azonnal a fiúét keresi. A testem ösztönből reagál Drew-éra, nyelvemmel automatikusan megnedvesítem az ajkaimat, közben pedig fejemet egy picit hátra döntöm, hogy könnyebben tudjam tartani a szemkontaktust a sráccal.

- Bárkit felszedek, cica – súgja ajkaimtól alig néhány milliméterre, mire akaratlanul is kiszakad belőlem egy halk sóhaj.

- Bizonyíts – lehelem vissza kihívóan, majd pusztán a hecc kedvéért még hozzáteszem -, szépfiú…

Drew olyan hévvel csókol meg, hogy megfordul velem a világ. Egy pillanatra minden erő kifut a testemből, hogy aztán olyan elemi erővel térjen vissza, hogy szinte kiszakadjon belőlem. Végig perzseli a bőrömet, égeti az ajkaimat, egész egyszerűen kisüti az agysejtjeimet. Rövidzárlat áll be a fejemben, és a józan ész helyett a színtiszta, állatias ösztönök veszik át az irányítást a cselekedeteim felett. Ezek sarkallnak arra, hogy mérlegelés nélkül visszacsókoljam a fiút, hogy ujjaimmal lágyan végig simítsak a tarkóján, hogy aztán ez a gyengéd mozdulat is vaddá váljon, és a simítás szinte marásba forduljon át, miközben ajkaimmal úgy csapok le az övéire, mint ahogy egy kiéhezett oroszlán csap le a zsákmányára. Na, nem mintha Drew sokáig tetszelegne a zsákmány szerepben, teste azonnal reagál féktelen érintésemre, keze az ing alatt a derekamra csúszik, majd egy erőszakos mozdulattal még közelebb ránt magához. Csípőm az ágyékához préselődik, mire egyszerre szakad ki belőlünk egy kéjes sóhaj, és ekkor egész egyszerűen elszabadul a pokol.

Fellobban körülöttünk a levegő, és a testünk úgy tapad a másikéhoz, mintha legalábbis ez jelentené az életet. A fiú tenyere alatt vibrál a bőröm, ajkaim egyre kétségbeesettebben keresik az enyhülést Drew érintésében, és a levegő olyan hangosan szakad ki belőlem, hogy félő, a hat emelettel lentebb álló sajtósok meghallják. A fiú persze élvezi, hogy ilyen kontrolálhatatlan reakciókat vált ki belőlem, szándékosan lassít a csókon, nyelvével olyan lusta mozdulattal szánt végig az enyémen, hogy az szinte már kínoz. Revans gyanánt fordítok a helyzetünkön, így ezúttal a srác háta csapódik neki az ajtónak, majd viszonozva az előbbit, csigalassúsággal fogaim közé szorítom alsó ajkait, és miközben pillantásom egy másodpercre sem szakítom el az övéitől, fokozatosan összébb zárom az állkapcsomat. Ezúttal Drew az, aki hevesebben veszi a levegőt, mire kaján mosolyra húzom ajkaimat, majd kezeimet rácsúsztatom a fiú nadrágjára, és mutató ujjaimmal az anyag alá nyúlok, tovább ingerelve ezzel a fiút.

A srácnál ekkor szakad el a cérna, ellöki magát az ajtótól, hogy aztán a hátamnál támasztva óvatosan a tető betonborítására fektessen. Amint fejem alatt megérzem a kemény padlót, megragadom a fiú felsőjét, és annál fogva magamra rántom, majd hogy biztos eszébe ne jusson félbe szakítani a pillanatot, lábaimat a csípője köré fonom. Mondjuk Drew egyáltalán nem úgy viselkedik, mint akinek a közeljövőben feltett szándéka lenne megszakítani a pillanatot… sőt! Nagyon úgy fest, hogy csak most kezd belejönni. Amíg ajkaival durván, szinte érzés nélkül, mégis észveszejtően csókol, ujjaival az inget tartó övvel babrál, mígnem utóbbi csatja megadja magát, és lebomlik. Az ing anyaga erre lazábbá válik, a fiú kapkodó érintései nyomán feljebb csúszik, hamarosan pedig Drew ujjai bár bele-bele akadnak alsóneműm pántjába. Picit félre billentem a fejem, mire a fiú ajkai a nyakamra csúsznak, és lágy csókokat hintenek kulcscsontom vonalára. Ismét kiszökik a számon egy halk sóhaj, közben pedig kezem a srác felsőjének aljára csúsznak, hogy aztán egy határozott mozdulattal jelezzem, szeretnék mihamarabb megszabadulni a kérdéses ruhadarabtól. Drew készségesen felemeli a kezeit, mire sebes mozdulattal lerántom róla a pólót, hogy aztán megemelve a hátamat újra behozzam az ajkaink között uralkodó távolságot, és egy vehemens csókkal jelezzem, nem kívánok megállni. A fiú ért a jelzésből, ujjaival könnyedén megadásra kényszeríti az ingemet összetartó gombokat, hamarosan pedig már tisztán érzem a lágy szellőt, ami végig szánt fedetlen bőrömön. Drew azonnal kezelésbe veszi az eddig ruha fedte területet, apró csókokat lehel a köldököm környékére, közben én kitapintom a srác sliccét, majd gyengéd, de határozott mozdulatokkal lejjebb húzom a nadrágot. Drew épp akkor ér ajkaival alsóneműmhöz, mikor ujjaimmal lágyan végig lépegetek immáron fedetlen combjain, és bár majd megőrülök, hogy végre a lényegre térjünk, provokálóan a…

- Ez meg mi az isten? – üvölt ránk alig néhány méterről apa, miközben megjelenik a nyomában Grace, illetve néhány fotós, akik persze azonnal megörökítik kettősünket. – Öltözzetek fel mindketten, maguk pedig fejezzék be a fényképezést, különben akkora pert akasztok a nyakukba, hogy még az unokájuk is a részleteit fogja törleszteni! – förmed először ránk, majd a sajtósokra, akik bár nem túl meggyőzően, de lejjebb eresztik a gépeket.

- Áss el! – súgom halkan Drew-nak, aki erre csak a fülem mögé tűr egy hajtincset, majd feltápászkodik, és a lehető legtermészetesebben felrángatja magán a nadrágot.

Én kevésbé nyugodtan, de követem a példáját, legalábbis ami a felállást illeti, majd teljesen megalázottan begombolom az ingemen lévő gombokat, utána pedig összeszedem a pár méterrel odébb heverő övemet, és a derekam köré kötve rögzítem. Körülbelül egyszerre készülünk el a fiúval, és mikor felnézünk, már csak apa, valamint Grace állnak a tetőn, míg a fotósok feltehetőleg csak arra várnak az ajtó előtt, hogy újra lencse végre kaphassanak.

- Ti mégis meg vagytok húzatva? Ez egy kórház! – fakad ki apa, bár annyira nem tudom komolyan venni a kirohanását, ugyanis mellette Grace úgy vigyorog, mint a tejbetök.

- Nem gondoltuk, hogy bárki ránk nyit – vonom meg a vállam. – Egyáltalán, hogy találtál ránk?

- A telefonod össze van kötve az enyémmel. Lenyomoztalak – közli, és bár már épp kiverném a balhét, hogy ezt mégis, hogy képzeli, belém fojtja a szót. – Te pedig – fordul Drew felé – soha többet ne érj a lányomhoz! Egy ujjal sem!

- Apa – sziszegem, de Drew egy nézéssel jelzi, hogy nincs szüksége a védelmemre, megoldja egyedül is.

- Tekintve, hogy én vagyok a lánya kamu barátja, ez nem lenne egy túl megfontolt lépés – reagál pimasz gúnnyal a hangjában.

- Te mindjárt a lányom halott barátja leszel – indul meg felé apa, mire Grace-szel egyszerre ugrunk a két férfi közé. – A kamerák előtt játszhatod a hős szerelmest, de ha szórakozol vele, én kicsinállak! – szól még oda.

- Mikor lett maga az év apukája? – gúnyolódik Drew. – Az előtt, vagy az után, hogy megzsarolta a saját lányát?

- Drew, elég lesz – fordulok a srác felé, jelezve, hogy kezd messzire menni.

- Emberek, mindenki nyugodjon le! – kapcsolódik bele a vitába Grace. – Kinn vár egy rakat sajtós, inkább azt találjuk ki, hogy hogy megyünk el innen úgy, hogy az a lehető legkevésbé legyen kínos…

- Mindjárt itt lesznek a biztonságiak, ők majd segítenek úgy lejutni, hogy közben ne kelljen interjút adni – válaszol apa. – Most pedig megpróbálom elintézni, hogy ne a félmeztelen lányom legyen a holnapi címlap – szól még oda nekem dühösen, majd szavaihoz hűen a mobiljához nyúl, és nekiáll mindenféle fontos embert felhívni.

- Szerinted el tudja intézni? – fordulok Drew-hoz, aki még mindig sötéten bámul apámra.

- Kizárt dolog - rázza meg a fejét. – De ha ez vigasztal, az emberek úgy is engem fognak nézni a képeken - röhögi el magát, mire belebokszolok a vállába.

- Akkora kretén vagy!

- Hiába, egy adonisz vagyok! – tárja szét a karját, egoizmusa hallatán pedig Grace felnevet, míg én a szemeimet forgatom. És én komolyan majdnem lefeküdtem vele egy kórház tetején…