Téli bejegyzés #10 – 2015.12.20

Sziasztok! :) 

Ezennel folytatódik a Winter Notes! :) Nagyon szépen köszönöm a türelmeteket, mostantól kezdve igyekszem visszaállni a heti egy részre. Néha előfordulhatnak csúszások, mert rengeteg érettségi sort kell írnom, illetve tételeket sem ártana kidolgozni, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy késés nélkül jöjjön a folytatás! :)

Jó olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! <3

Téli bejegyzés #10 – 2015.12.20

Reggel Szabi még mindig átölelt, annyi változás történt mindössze, hogy idő közben a lábaink is meglehetősen összegabalyodtak. Ebből adódóan esélyem se volt a fiú felébresztése nélkül kisurranni a szobából, majd mivel alapvetően nem siettem sehova, lehunyt szemmel feküdtem tovább a srác ölelésében. Bár az egész helyzet annyira kellemes volt, annyira nyugodt, természetesen a gondolataim szokásukhoz hűen megállás nélkül pörögtek.

Leginkább Szabi esti szavain merengtem, azon a könnyed, mégis komoly őszinteségen, ami megbújt a sorai mögött. Tegnap eljutottam arra a pontra, hogy el tudtam képzelni, hogy a srác nem csak egy légyottra gondol. Mármint a Mr. Macsó fele igen, de mikor hozzátette, hogy „mint pedig a következő srác, akivel randizni fogsz”, őszintén szólva elbizonytalanodtam... megint. Szóval a reménytelenül romantikus énem hirtelen kapott egy olyan lehetőséget, hogy Szabi és Baba, ráadásul nem is csak egy este erejéig, hanem rendesen, randival meg minden. Annyira furdal a kíváncsiság, hogy milyen lenne egy ilyen felállás. Hogy simán működne-e közöttünk ez a dolog, mert már kellően kiaknáztuk magunknak ezt a területet a barátságunk közepette. De sajnos ott van a másik fele is. Ha nem működik, ha csúnya szakítás lesz, és ha nem csak a pasimat, de a legjobb barátomat is elveszítem. Egész egyszerűen túl sok forogna kockán, és olyan téteket követel tőlem ez a játék, amiket nem vagyok hajlandó feltenni, mert túlságosan értékesek ahhoz, hogy esetleg elveszítsem őket..

Ezért egyszerűbb Theo-val. Tudom, hogy nem ennek kéne lennie egy kapcsolat fő mozgatórugójának, de igazság szerint a fiú elvesztése nem viselne meg annyira, mintha esetleg Szabival vesznénk össze. Theo-val kellemes együtt lenni, hozzátesz a napjaimhoz, megnevetett, jókat beszélgetünk, piszkosul jól csókol, de igazság szerint nélküle is megmarad az a világom, amiben szívesen élek. Önző vagyok, piszkosul önző, de jelen pillanatban képtelen vagyok lebontani azt a falat, amit ez az önzőség alkot, mert egész egyszerűen nem állok készen arra, hogy szembesüljek azzal, ami a túloldalon van.

- Min merengsz Baba? - törte meg a csendet Szabi, miközben nyomott egy puszit az arcomra, amibe természetesen belevörösödtem.

- Lehetne máson, mint rajtad? - kérdeztem vissza nevetve.

- Hm, mivel lányból vagy, nem – értett egyet. - A szomorú, hogy néha még akkor sem, ha pasiból...

- Magadon kívül nevezz meg egy srácot, aki mindig rajtad gondolkozik – forgattam meg a szemeimet.

Szabi végül erre nem tudott mit válaszolni, én pedig a győztesek elégedettségével kimásztam az ágyból, majd megálltam a fiú szekrénye előtt, hogy ismét birtokba vegyem néhány ruhadarabját. A falitükörből láttam, hogy a srác egy elégedett vigyor keretében hátradől az ágyon, majd a szemöldökét felvonva bámult rám, egész konkrétan a fenekemre. Bár feltett szándékom volt úgy tenni, mintha nem látnám, automatikusan hátranyúltam, mikor is szembesültem azzal, hogy az este folyamán a felsőm alsó szegélye betűrődött a fehérneműmbe. Paprikavörös arccal megigazítottam a pólóm, mire a fiú egyenesen belebámult a tükörbe, és egy kárörvendő vigyorral ajándékozott meg.

-Annyira gyerekes vagy – csóváltam meg a fejem.

- Mert értékelem azt, ami jó?

Egy elfojtott mosollyal reagáltam le a srác bókját, majd inkább visszafordultam a szekrény felé, és kirángattam a tegnap már használatba vett farmert, illetve egy bő pólót, aminek az alját összecsomóztam, hogy ne álljon annyira idétlenül. Amíg a fürdőszobában rendbe raktam a hajamat, addig Szabi is összekapta magát, így együtt vonultunk le a konyhába. A srác anyukája csak egy cetlit hagyott nekünk, miszerint bement Lilihez a kórházba, míg Szabi apja a konyhaasztalnál ült, és valami építészeti katalógust lapozgatott.

- Jó reggelt! - köszöntünk kórusban legjobb barátommal, mire a férfi kissé gondterhelten ránk emelte a tekintetét, majd egy biccentés keretében válaszolt.

- Akkor, mit segítsek? - huppant le mellé Szabi.

Mivel annyira nem tartozott rám a dolog, inkább nekiálltam összeállítani egy rántottát magunknak, hogy nyugodtan megbeszéljék az ügyeiket. Fél füllel mondjuk hallgattam, hogy Szabinak a karácsonyfa árulásnál kéne besegítenie reggeli után, mert így, hogy Lili kórházban van, az apukának kell felesége helyett felügyelnie az éttermet, ráadásul délután nekiállnak a ház helyrerakásának, így semmi ideje még fenyőfákat farigcsálni. Legjobb barátom persze készségesen elvállalta a karácsonyfa árulást, majd rám emelte a tekintetét, hogy megtudja, velem még is mi a helyzet.

- Akkor, meddig maradsz, Baba? - tette fel a kérdést, aminek a válaszára talán egyedül én voltam kíváncsibb nála.

Két lehetőségem volt, bár ez azt hiszem elég egyértelmű... menni, vagy maradni. Nem mondanám azt, hogy a szívem és az agyam csatája, mert bármennyire is egy végtelenül önző ribancnak tűnök, azt nem mondanám, hogy Theo jelentéktelen szerepet tölt be az életemben. Kétségtelenül kisebb „értékkel” bír a vele való kapcsolatom, mintsem, ami Szabival van, de ettől függetlenül egy képzeletbeli fontossági rangsorban az olasz srác sem áll hátul. Egész egyszerűen még nem töltöttünk elég időt együtt ahhoz, hogy mélyebb legyen a dolog. Én magam nem adtam meg az esélyt arra, hogy kinője magát a dolog kettőnk között, és ez egyáltalán nem igazságos. Theo azóta próbálkozik, hogy fejbe csapott egy gigantikus méretű bőrönddel, aminek a kereke nyomát amúgy szerintem ki lehetne tapintani a hajam alatt. Megérdemel egy lehetőséget, nekem pedig szükségem van arra, hogy lássam, mi lehet ebből az esélyből.

- Megnézem mikor megy a vonat, és megyek – döntöttem végül, mire Szabi óvatos mosolyra húzta ajkait, és hitetlenül megrázta a fejét.

Miközben a fiú apja kisétált a konyhából, legjobb barátom tekintete rabul ejtette az enyémet. Csak néztem azt a szórakozott, magabiztos, mégis mindent tudó, ugyanakkor meglepett arcot, és próbáltam olvasni azokban a mélykék szemekben, amik együtt rejtették magukba a feneketlen óceánt és a végtelen eget, amik egyszerre csillogtak bizalmasan, rejtélyre vágyva és titkot adva, ahogyan meg volt bennük az a huncut fricska is, ami azt üzente, „soha nem fogsz megfejteni”. Ez a kiismerhetetlenség Szabi mindene. A varázsa, a vonzereje, az ok, hogy távol maradj tőle. Egész egyszerűen késztetést érez az ember arra, hogy ő legyen az egyetlen, aki megfejti, mit is jelent egy-egy villanás, ami úgy cikázik végig a szemeiben, ahogyan a villámlás szeli át az égboltot. Az ember sose tudja, hogy mikor látott mindent, és épp ez a nagyszerű benne. Elvégre is mit csinálnál, ha egyszer eljutnál a végtelen végébe? Ha már megélnél mindent, mi nyújtana kihívást? Mi motiválna? Semmi...

- Csak hamar gyere rá, hogy nem való hozzád, oké? - törte meg a csendet Szabi, miközben apja mögött becsukódott a bejárati ajtó.

- Burkolt célzás, hogy nem vársz örökké? - nevettem fel.

- Bár nem vagyok sorban állós típus, van amiért megéri.

- Hogy lehetsz ilyen biztos abban, hogy működne? - bukott ki belőlem a kérdés.

- Ugyan Baba – nézett rám szemrehányóan – Legjobb barátok lévén, nincs olyan, amit még ne éltünk volna meg együtt. Az össz változás, hogy végre ruha nélkül fogsz járkálni előttem a lakásban, ennek a hátrányát pedig semmilyen aspektusból nem látom, szóval... - vigyorodott el.

- Ugye tudsz róla, hogy egy komolytalan barom vagy? - forgattam meg a szemeimet.

Szabi csak röhögve magához ölelt, majd miután nyomott egy puszit a hajamba előszedte a telefonját, és nekiállt tanulmányozni a vonat menetrendet. Csak fejcsóválva néztem a szája sarkában megbújó elégedett mosolyt, miközben énem kissé csalódott része megállapította, hogy Szabi válasza tökéletesen kimerítette a „semmi hasznom belőle” kategóriát.

~ ~ ~

A vonatállomáson persze Szabi ökörködött egy sort, példának okáért mikor indultam a vonat felé fennhangon közölte, hogy „Tudom, hogy nem ez a sorsunk, mert a szerelem mindent legyőz. Érzem, hogy látni fogjuk még egymást” majd mikor megbizonyosodott arról, hogy a nyálas szövegre kellő mennyiségű ember felénk fordult, kedvesen hozzátette „Vigyázz magadra, drága tubicám, szívemnek bogara, lelkem madara, életem kanala”. Ne kérdezzétek, hogy ezt honnan szedte, mindenesetre én égővörös fejjel sípcsonton rúgtam, majd leszegett fejjel megpróbáltam megközelíteni a vonatot, miközben persze mindenki teljesen idiótának nézett.

- Hé Baba! - kiabált utánam, mire sóhajtva hátrafordultam, és egy „mit akarsz még” pillantással ajándékoztam meg. - Semmi búcsúcsók? - röhögött fel, én meg nem bírtam ki, hogy ne lengessem meg az irányába a középső ujjamat.

- Gyökér vagy!

- A te gyökered – vonogatta a szemöldökét, amit már nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Az enyém – tártam szét a karomat, majd visszaléptem hozzá, és megöleltem.

Szabi abbahagyta a nevetést, helyette viszonozta az ölelésem, aztán az egész peronon elválós hangulatot tönkre vágta azzal, hogy óvodásokhoz méltó módon meghúzta a hajamat. Egy grimasz keretében a tudtára adtam, hogy továbbra is gyökér, majd egy gyors puszi után ezúttal valóban felszálltam a vonatra. Miután elfoglaltam a helyem az egyik ablak melletti ülésen kiintegettem a srácnak, aztán a jármű elindult, az a pimasz vigyor pedig szépen lassan a távolba veszett.

A vonatút nem volt egy nagy szám, ráadásul nem volt nálam se telefon, se könyv, se zenelejátszó, így jobb híján a tájban való gyönyörködés maradt, ami úgy szólván nem kötött le. Ezek után áttértem az utasok szemlélésére, próbáltam kitalálni, hogy ki lehet az, aki értékel egy kis fecsegést, de rajtam kívül mindenki a mobiljába, esetleg valamilyen napilapba temetkezett, így nem sok esélyem maradt a barátkozásra. Az egyetlen ember, aki feltehetőleg értékelte volna a társaságomat, egy roppant félelmetesen kinéző, raszta srác volt, aki olyan vastag szemöldökkel rendelkezett, hogy majdhogynem összenőttek. Az amúgy sem barátságos külsejét csak tetézte, hogy valamilyen sámánokról szóló könyv pihent az ölében, aminek bőrkötésébe mindenféle rúna volt karcolva. Lelki szemeim előtt megláttam magamat fültágítós verzióban, festett, lenőtt hajjal, lepattogzott körömlakkal, ahogyan mániákus csillogással a szememben gyönyörködöm egy kigyulladt házban. Igen, végül visszafordultam az ablak felé...

Aztán egyszer csak begördültünk a pályaudvarra. Elgémberedett tagokkal tápászkodtam fel az ülésről, majd mivel semmi csomagom nem volt, elsők között hagytam el a vasúti kocsit. Gondoltam előadom a drámai „végre megérkeztem a fővárosba” jelenetet, ezért egy filmbeillő, eltúlzott mély levegővel terveztem nyomatékot adni az érkezésemnek, természetesen csukott szemmel, de az össz dolog amit elértem a páratlan színészi alakításommal, hogy az egyik türelmetlen utas lábon dobott a táskájával, így kinyúltam az állomás koszos padlóján. Bénaság felsőfok...

- Nem vagy valami jóban a bőröndökkel, Szépség – ütötte meg a fülemet egy már jól ismert hang, mire automatikusan mosolyra húzódtak ajkaim.

- Talán csak bízom benne, hogy egy jóképű srác segít fel a földről. Kétszer már bejött – kacsintottam, miközben tenyeremet a fiúéba csúsztattam, és hagytam, hogy egy könnyed mozdulattal talpra állítson.

Ahogy a fiú ujjai közrezárták az enyéimet, akaratlanul is lelkiismeret furdalásom támadt. Komolyan megfordult a fejemben, hogy nem jövök vissza mielőtt elutazik. Minden szó nélkül hagytam volna, hogy visszamenjen, holott amióta csak ismerem, azon fáradozik, hogy labdába rúghasson Szabi mellett. Az az egy peche van, hogy legjobb barátom elfoglalta a csatár pozíciót, csak úgy ontja a gólokat, és hiába van mellette egy tökéletes szélső, mindenki csak a góllövő nevét jegyzi meg. Hiába adja be Theo a labdát, senkit nem érdekel, hogy mennyire precíz ívvel csavarodik a játékszer Szabi lába elé, csak az utolsó érintés marad meg, ahogyan a szőke srác lábfejéről a kapu hálójába csapódik a labda.

- Honnan tudtad, hogy most jövök? - törtem meg a kettőnk közé beállt csendet, mialatt Theo a könyökömnél fogva kicsit arrébb húzott, hogy a többi utasnak ne támadjon kedve bőröndöstül eltiporni.

- Tudod, a madarak csiripelték...

- Miért van olyan érzésem, hogy ennek a madárnak szőkei tollai vannak, amik milliméteres precizitással vannak a helyükre fésülve? - nevettem fel. - De tudod – váltottam komolyra -, örülök, hogy itt vagy.

Theo szavaim nyomán kicsit oldalra billentve a fejét, elmosolyodott, majd közelebb lépett hozzám. Hirtelen a pályaudvar zsivaja, a fel-le rohangáló emberek, a kisebb csoportokba verődő társaságok pusztán a háttér elemeivé váltak. A tekintetem úgy szált tova róluk, mintha ott se lennének, a fülsértő hangok, pedig kellemes dallammá olvadtak össze a fejemben, mintha csak arra születtek volna, hogy megfessék azt a lágy, törékeny, mégis eleven, mély pillanatot, amiben Theo-val ragadtam. Az egésznek meg volt a maga varázsa, és bár fényévekre volt a gyönyörű lepkeháztól, több száz kilométer választotta el Bécstől, mégis ugyanaz az érzés kerített hatalmába. Hirtelen úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem, hogy ott vagyok ahol kell, hogy az a valaki áll velem szemben, akinek lennie kell. Aztán a zene felerősödött, nyomatékot adott, megindított valamit. A ritmusára gyorsult a szívem, a fülemben dobolt a vér, majd az ív, ami kitartóan törekedett az ég felé elérte a végső pontot. Jött a kitartott hang, jött a végső fokozás, ezzel együtt pedig jött, az oly jól ismert, viszontlátós csók. Az az érintés, ami egyszerre lett a feledésé, és egyszerre égett élénken az emlékezetben. Az az érintés ezúttal elemi erővel söpört végig a testemen, lázba borítva minden ideget, megbénítva minden érzékszervet, eltompítva minden zajt, homályba borítva az egész mindenséget.

Vagy legalábbis így kellett volna lennie. De nem így volt. Ezúttal nem tudott lenyűgözni az a nyers őszinteség, ami a fiú mozdulataiból áradt, ezúttal sajnos maga a csók is a háttér elemévé változott, és hiába vártam, hogy kitörjön onnan, hogy magának követelje a reflektorfényt, egész egyszerűen csak egy lett a háttértáncosok közül. Theo jól csókolt, mindig is jól csókolt, de hiába volt az egész kellemes, valahogy hiányzott belőle az a mindent elsöprő érzelem, amiről a szívem mélyén tudom, hogy benne kéne lennie. Egész egyszerűen nem működött a kémia, a csók, csak puszta csók maradt.

Ettől függetlenül rámosolyogtam a fiúra, és készségesen kulcsoltam össze ujjaimat az övéivel. Valahogy haragudtam magamra, hogy nem próbálkozom eléggé, hogy egész egyszerűen tudat alatt mindent elkövetek annak érdekében, hogy Theo csődöt mondjon. Hogy valahogy énem egyik titkos fele minden követ megmozgat, hogy az olasz srác elbukjon, és az esély, hogy Szabi&Hanna kilépjen a lehetőség kategóriájából, és a valóság egy elemévé váljon. Jaj istenem, nagyon filozofikus lettem ebben a bejegyzésben, szörnyen sajnálom...

- Na és, mit csinálunk ma?

- Először hazamegyünk, utána pedig meglepetés – vont magához a fiú.

Miután hazaértünk egy ideig dumáltunk, meg talán egy-két csók is elcsattant, aztán Theo mondta, hogy még egy-két dolgot le kell szerveznie a délutánnal kapcsolatban, úgyhogy addig én bevonultam a szobámba. Gyorsan ellenőriztem, hogy kinek hiányoztam az elmúlt egy napban – igen rövid a lista, ugyanis pont senkinek -, majd elhasaltam az ágyamon, és igyekeztem kicsit rendet tenni a gondolataim között. Még a kiinduló gondolatig se jutottam el, amikor is megcsörrent a telefonom, a kijelzőn pedig Szabi neve virított.

- Máris hiányzom? - vettem fel vidáman.

- Csak gondoltam megkérdezem, hogy mi az oka annak, hogy még nem jöttél rá, hogy én kellek neked... - röhögött fel, mire csak megforgattam a szemeimet.

- Tudod, ha szólsz a vetélytársadnak, hogy menjen ki a lány elé a vasútállomásra, azzal rontod az esélyeidet.

- Bíztam benne, hogyha azt mondom neki, hogy tolja ki a seggét, különben szétverem, akkor pusztán elvből se megy ki. De tudhattam volna, hogy Theo cica selejtes...

- Gonosz vagy, Szabi! - nevettem.

- Amúgy, csak tudni akartam, hogy rendben hazaértél-e. Tudod, Baba utánam, határozottan te nézel ki legdögösebben a cuccaimban, ami egy mindenféle fazonnal telelévő vonaton lehet nem a legszerencsésebb – töprengett.

- A bókjaid roppant érzékiek – ingattam meg mosolyogva a fejemet. - De amúgy rendben hazaértem. Ott is minden oké?

- Még csak egy fenyőfát ejtettem magamra, azt hiszem ez jót jelent – jegyezte meg szórakozottan. - Tele ment a hajam tűlevéllel... egyrészt fenyő szaga lett, ami egyáltalán nem menő, másrészt pedig olyan mint egy madárfészek – kezdte el fejtegetni a problémáit.

Csak végigdőltem az ágyon, ölbe vettem a laptopomat, majd amíg Szabi kiselőadást tartott arról, hogy a fenyőfával való találkozás miként hatott a hajából áradó vonzerőre, nekiálltam begépelni ezt a bejegyzést. Theo néhány perce szólt, hogy hamarosan indulunk, úgyhogy most le is zárnám ezt a posztot, de amint lesz időm, mindenképpen beszámolok a meglepetésről. Azt mondjuk jó volna tudni, hogy milyen ruhát vegyek fel... a meglepetés programok átka. Drukkoljatok, hogy jól sikerüljön!